Marie Pavlenko: Akár egy kismadár

Marie Pavlenko könyve rendkívül nehéz témát próbál feldolgozni ifjúsági regény köntösbe bújtatva. Az Akár egy kismadár főszereplője a 20 éves Abigail, akit nemrég hagyott el a szerelme, Thomas. Abigail, aki az állatorvosi egyetemre készül... Abi, aki elveszíti az egyik karját egy szörnyű autóbalesetben...

Bár természetesen tudtam, hogy mi a könyv témája, mégis elementáris erővel csapott le rám az első pár fejezet, amikor tényleg megtörténik a baleset, premier plánban. Nem gondoltam volna, hogy majd ennyire erőteljesen indul a történet. Nagyon megterhelőnek éreztem először, szorongatott, és együtt szenvedtem Abivel. Utána oldódott persze minden, szépen lassan, apránként. Gyönyörűen bontotta ki a világot számára Pavlenko újra. Rendkívül érzékenyen mutatott be minden nehézséget, az öltözködéstől a konyhai és fürdőszobai teendőkön át az emberek hol szánakozó, hol ijedt, hol megrökönyödött tekintetéig. A lelki és testi fájdalmak sorát is érzékletesen mutatta be. Nem lehet nem együttérezni Abivel. Voltak olyan sorai, mondatai, amikben minden a színtiszta fájdalom és gyötrődés - bárki ráismerhet, akárhány végtaggal vagy anélkül is. Bekezdések, ahol tapintható a szorongás és a magány.

"Lemegy a konyhába, hogy elkészítse a reggelit. Bekapcsolja a rádiót, de nem figyel oda. Odakint félénk napsugár tör át a tejszínű, sűrű ködön.
Az egész környék alszik még.
Nagy, vörös gyapjúsálba burkolózva egy babakocsit toló nő megy el a ház előtt. Egy zöld melegítős férfi fut át szökdécselve az utcán.
Abi a tekintetével követi őket. Csapódik egy ajtó, megzördül egy kuka fedele.
Fél órán keresztül áll az ablakban, de csak egy kapucnis alakot lát, ahogy a metró felé siet."

A baleset nyilván teljesen kiforgatja a sarkaiból Abi világát, és a fogyatékosság miatt kezdetben teljesen sötéten lát mindent. Minden új helyzettől tart, és nem mer elmenni egyedül sehova. Anyukája, Elsa csalogatja ki sokszor a természetbe, a parkba sétálni. Bionikus karját nem szereti, fájdalmai kezdetben még akkorák, hogy a kart is nagyon nehéz lenne hordania. Az esztétikai protézisről pedig tudja, hogy látják, mi az... A karcsonkot nagyon szégyelli, és úgy véli, senkinek sem szabad meglátnia. Nem tudja már magát szeretetreméltónak, szépnek, bármire is jónak gondolni. 

"- Nem akarsz elmenni egy pszichológushoz?
- Nem akarok. Teszek a pszichológusokra. Csak a karomat akarom."

A balesetet követően elköltöztek, hogy minél kevesebbet kelljen magyarázkodni az ismerősöknek a környéken, és minél kevesebb sajnálkozó pillantást kapjon majd Abi. A rehabilitációról Abi tehát már az új otthonukba tér haza. Milli, a húga neheztel rá, mert minden róla szól, és miatta változott meg az ő élete is, a szülei élete pedig szinte megszűnt létezni, már nem járnak össze senkivel, Abiről szól szinte minden, főleg az anyuka, Elsa számára. 

Abi levágatja a haját teljesen rövidre, hogy minél kevesebb gondja legyen azzal is, hiszen félkézzel nem egyszerű. A könyv elején épp a fodrászat után fut össze Auréle-lel, akit még az általános iskolából ismert. 

Hamarosan csomagok érkeznek postán, könyvek egy bizonyos Blaise Cendrars tollából, aki maga is amputált. Abi eleinte a fájdalomcsillapítók ködén át nehezen tud koncentrálni a könyvekre, de tartalmuk mégis magával ragadja őt, és támaszt, vigaszt nyújt. 

Hamarosan kiderül az is, ki a Cendrars-ismeretlen, aki a könyveket küldte. 

A fejezetek előrehaladtával fokozatosan, lassan változnak a dolgok Abi körül; a családtagok, és Auréle remekül segítik a törött szárnyú kismadarat. Laza és kedves francia família képe rajzolódik ki. Van egy hóbortos nagynéni is, Coline, akivel Abinek nagyon szoros a kapcsolata. Coline révén kibővül a család egy kiscicával is, aki szép japán nevet kap: Yoru (este). :) A macska-ajándékozást kifejezetten jó pontnak tartottam, elképesztően sokat tud adni bármilyen bánatos, és egyedül átvészelt nehéz helyzetre, ha van ott az emberrel egy kisállat. ♥

Aztán jöttek a madarak, a parkba tett kirándulások, a hegyi túra... És még több madár. :) Egy tétova próbálkozás, egy bátor lépés, egy morbid vicc... aztán még több fanyar humor, mint jó megküzdési stratégia. :) A természet, és a természettel való kapcsolódás is remek gyógyírnak bizonyult Abi számára, de kellett hozzá némi szerencse is, és sok elfogadó ember, akikkel sikerült körülvennie magát. Végtelenül örültem a "gyógyulásának". 

"Mert úgy éltek, ahogy akartak.
És nemcsak úgy, ahogy tudtak."

Amiből túl sok volt és nem tetszett: kiscicám, kiskecske becenevek (why??), és hogy mindenki megpuszil mindenkit és puszit nyom állandóan. :') A fiatal felnőtt főszereplők pedig néha kicsit koravénnek tűntek, de biztos vannak ilyen nyugdíjas hobbista 20 éves madárlesők is, akik mellesleg szeretnek jógázni. :D 

Kivenném belőle azt a fogkefe-kölcsönadást is... ne már! Miért nem lehetett azt írni, hogy adott neki egy fogkefét?... 

Néhány furcsa mondat és kifejezés is előfordult, de mivel francia az alap, nem mindenre tudtam rátapintani... Mindenesetre az senkinek nem tűnt magyartalannak, hogy "ez lesz a halvány, drága első alkalom?" Vagy hogy egy amputált csonkon már nincsenek varratok, gondolom magát a hegesedést akarta írni, de varrat már mióta nincs benne. 

Ezen kívül a romantikus szál nekem picit egyenetlen volt, de az egész történet maga szép ívű, megrázó, de egyben felemelő és életigenlő is: a kibillent egyensúlyból is újra magunkra lehet találni, és meg lehet lelni, hogy miért érdemes élni. Megható, őszinte, elgondolkodtató regény, ami szerencsére cseppet sem didaktikus. 

Érdemes elolvasni a köszönetnyilvánítást a végén; kiderül a könyv szomorú apropója is, amiből az egész megszületett. 

Valérie Perrin: Másodvirágzás

Nagyon szeretek olyan könyvekre akadni, amiknél mindig alig várom, hogy újra belemerülhessek, a szereplői, helyszínei között találhassam magam, olvashassam a következő mondataikat. Valérie Perrin Másodvirágzás című könyve ilyen olvasmány volt. És bár 3 hónapon keresztül velem volt, ez mit sem rontott az olvasás élményén - sőt, még talán jót is tett nekem most ez az elnyújtott olvasás, hogy tovább élvezhettem Violette Toussaint társaságát -, és a könyvet kedvencnek is jelöltem.

"A nagyanyám már korán megtanított a csillagszedés módjára: elég, ha éjjel kirak az ember egy nagy tálat az udvar közepére, és máris ott hevernek a lába előtt."

A Másodvirágzás igazi nagyregény. Műfaji sokszínűség jellemzi, mert családregény, lélektani regény, élettörténet, dráma és krimi is egyben. Egy kicsit talán költészet is. A líraisága, melankóliája, kifinomult stílusa miatt. Attól, ahogy hömpölyög előre a szövege.

"Áprilisban katicalárvákkal szórom tele a rózsabokraimat, és nem csak az enyémeket. Annyit veszek, hogy a sírokra jusson, így küzdök a levéltetvek ellen. Egy kis ecsettel egyenként helyezem őket a levelekre. Olyan ez, mintha tavasszal újrafesteném a temetőmet. Mintha megannyi, az égbe törekvő lajtorját telepítenék. A kísértetekben nem hiszek, de a katicabogarakban igen."

Violette Toussaint, a temetőgondnok története már kezdettől megragadott, és csak egyre jobb lett a szereplők körének bővülésével, és az események kibontásával. 

"A ki nem mondott szavak elnehezítik a holtak koporsóját."

Violette temetőgondnokként Malgrange-sur-Nancyban gondozza a sírokat, árulja a virágokat, jegyzi fel a temetések részleteit és látja vendégül a sírásókat, Cédric atyát, és bárkit, aki beszélgetni szeretne. Férjével, Philippe-pel együtt vállalták el ezt az állást, azonban a férfi váratlanul eltűnt az életéből már hosszú évekkel ezelőtt, egyszerűen kilépett... Korábban is egy helyen dolgoztak, együtt üzemeltettek egy vasúti váltót, kis szolgálati házban laktak a sínek mellett, és ide született lányuk, Léonine is. 

Az életük mindig úgy zajlott, ahogy Philippe-nek kényelmes volt... Violette vitte a hátán a munka dandárját, a háztartást, Léonine nevelését. Violette vitte a hátán Philippe-et, és aztán az egész családjukat. Philippe csak motorozni szeretett járni, és sokszor napokra eltűnt.

A jelenbeli történetszál akkor kezd először érdekessé válni, amikor megjelenik egy nyomozó, Julien Seul Marseilles-ből, és egy sírt keres, méghozzá Gabriel Prudentét. Julien anyja, Iréne Fayolle azt szeretné, ha Gabriel mellett helyeznék örök nyugalomra. Julien tudni akarja miért, és ebben a segítségére lesz Iréne naplója, amibe persze mi is bepillanthatunk a könyv lapjain. Julienről azt írja Violette, hogy Serge Gainsbourg-hoz hasonlít, szóval én is kicsit olyasmi kinézetűnek képzeltem el a marcona nyomozót. (Serge szerintem rendelkezik egyébként némi Javier Bardem beütéssel.)  Szerettem a kettejük viszonyát, nekem tetszett ez az óvatos lépkedés, ez a furcsa tánc, amit lejtettek egymással, nem volt egyértelmű, hogy mi hogyan fog történni köztük, csak az, hogy van egy bizonyos vonzódás. 

"A szerelem az, amikor találkozol valakivel, és az a másik elmeséli, mi van veled."

Violette mindig sötét színekbe öltözik, azonban szürke és fekete köpenyei alatt ott virít az egész szívárvány. 

"- Este nyolckor magáért jövök. És kérem, ne öltözzön át, ne takarja el magán a színeket."

Ahogy peregtek az oldalak egyre inkább kibontakoztak Violette, Philippe és Léonine történetének hiányzó részei is, kitelnek az űrök, kiderülnek a miértek, kirajzolódik a múlt. Ez az egész szál különösen jól felépített volt, de lelkileg borzasztóan megterhelő is, egy-egy ponton, épp amikor bele is merülhettem volna hosszabban is akár a kötetbe, egyszerűen meg kellett állnom, és letennem kicsit. A hétköznapi élet ilyen történései, a néma, magányos tragédiák a legszörnyűbbek. Sosem olvastam még semmit, ami ennyire csontig hatolóan leírja, mit is jelent a gyász, a fájdalom, a keserűség az ember életében.  

"Az élők előszeretettel írják újra a holtak életét."

Örülök, hogy Violette kedvenc, rongyosra olvasott könyvét, az Árvák hercegét ilyen sokszor emlegették, nagyon kedvet kaptam hozzá, nem is ismerem a történetet, és a Michael Caine-es filmet is ha láttam is egyáltalán egyben, nagyon rég lehetett már. 

Hogy egy másik filmet is felemlítsek, engem egy kicsit néha, villanásaiban emlékeztetett a könyv az Amélie csodálatos életére, és hallottam olvasás közben a zenéjét mint aláfestést. 

Élveztem a leírásokat, még a temetésekről, és a kertgondozásról is, bár egyik sem tartozik az érdeklődési körömbe. Nekem egyedül talán Sasha volt sok. Alakja nagyon túlmisztifikált, és az ő tragédiáin azért igazán lehetett volna kicsit spórolni. Illetve nagyon kikerekedett a szemem, hogy a híres Billie Jean szám címét elírták a könyvben, Billie Jane-re. De ezek apróságok csak. 

A történetben aztán valahogy mindennek pont kerül a végére, a sok szerteágazó életfonál mind-mind kifut valahova. Bezárul Iréne Fayolle naplója, Philippe Toussaint is felvillan újra, kiderül minden ok, összefüggés, és motiváció. A krimibe illő rejtély is megoldódik, de feloldozást vajon tud-e adni a megfejtése? 

"Nagy luxus ám, ha az ember maga rendelkezhet az idejével. Azt hiszem, kevés ennél nagyobb luxus adatik meg egy ember életében." - nos, igen. Hatszázhuszonnyolc részletben, és vagy egy hónap alatt, de megírtam ezt a bejegyzést is. Úgy érzem, soha többé nem lesz meg ez a luxus az életemben, hogy rendelkezhessem az időmmel.  

Kicsit belehaltam, kicsit beleszerettem Violette Toussaint és a körülötte levők élettörténetébe. 

Mindig velem lesz ez a történet, és ez a legjobb történetek ismérve. ♥ 

Antoine Laurain: Az elnök kalapja

Kedvenc kedvenc hátán... Azok után, hogy idén eddig nemigen volt emlékezetes és kiemelkedő könyv az olvasmánylistámon, nem számítottam rá, hogy gyors egymásutánban két igazi kedvencet is hoz az április. Az Ickabog után olvastam Az elnök kalapját, és egyszerűen imádtam.

Antoine Laurain-nel tavaly ismerkedtem meg, amikor instant kedvenc lett A piros notesz című regénye. Bár picit vonakodtam Az elnök kalapjától, Sister meggyőzött, hogy ez is tetszeni fog. Hogy miért is vonakodtam? Ezek az elfuserált muszáj-ajánlások... Az virít a hátlapon ugyanis, hogy "Imádni fogják, akik szerették Muriel Barberytől A sündisznó eleganciáját." Igen, ennyi volt, ami eltérített  a könyvtől, már a kezdet kezdetén, még jóval A piros notesz megvásárlása előtt, amikor egyszer a kezembe fogtam egy könyvesboltban nézelődve ezt a bizonyos kalapos könyvet... Én bizony nagyon nem csíptem A sündisznó eleganciáját, és villámgyorsan bizalmatlanná váltam az ajánlás miatt. 

Örülök, hogy végül kicsit kacskaringós úton ugyan, de visszataláltam Az elnök kalapjához, és most már bizton állíthatom, még ha a rettenetes Holtodiglanhoz hasonlítják is szegény Laurain bármelyik sztoriját, én akkor is keblemre szorítva állok be vele a pénztárhoz. :) Vannak még bőven magyarul meg nem jelent regényei, remélem a Park Kiadó folytatja a sort a többivel is. 

"A ​könyvelőként dolgozó Daniel Mercier magányosan vacsorázik egy párizsi étteremben; egyszer csak illusztris vendég, François Mitterrand telepedik a szomszéd asztalhoz. A vacsora végeztével a köztársasági elnök ottfelejti a kalapját, Daniel pedig úgy dönt, megtartja emlékül a fejfedőt, nem sejtve, hogy ezzel egész addigi élete fenekestül felfordul. A talizmánként szolgáló fekete kalapnak köszönhetően az átlagos kisember szakmai pályafutása meredeken felível. Mielőtt azonban a kalap segítségével a politikai hatalom rejtélyes működésébe is beleláthatna, a könyvelő – hasonlatosan a köztársasági elnökhöz – elveszíti a kincset érő tárgyat…

A híres fekete kalapról szóló modern mese sziporkázóan szellemes és ironikus; hitelesen idéz fel egy korszakot, miközben az emberiség régi közös vágyáról is szól: milyen jó lenne néha egy kis varázslat, hogy legtitkosabb álmaink valóra váljanak…"

Az elnök kalapja stílusában ugyanolyan bájos, derűs és kellemesen megmosolyogtató, mint A piros notesz volt, a szerelmi szál azonban hiányzik most belőle - hacsak nem tekintjük annak Fanny és szeretője afférját, de mindenesetre a szereplőket nem köti össze románc, csak a kézről-kézre járó kalap, ami szinte bűverővel bír. Mindenki, aki birtokolja kis időre a regényben, annak éltébe változást hoz, de szerencsére jó irányba. 

A leírások hangulatosak, az éttermi részeket különösen szerettem, hiszen ott indul minden, a tenger gyümölcsei tállal és az osztrigára cseppentett citromlével... Daniel Mercier egyedül elköltött vacsorája sorsfordító eseménnyé válik, amikor François Mitterand telepedik ugyanis a szomszédos asztalhoz, és ottfelejti fekete kalapját. A kalap később Daniel kezéből is továbbvándorol, mintha valami sajátos nyughatatlanság jellemezné, és még három másik ember életébe csöppen bele váratlanul, hogy felforgassa azokat. Bevallom meglepődtem, amikor Danieltől búcsút vettünk, mert meg voltam győződve róla, hogy ő a főszereplő, és őt követjük majd a könyv egészében. Hamar sikerült azonban átlendülni Fanny Marquant-ra, aki örömmel konstatálja, hogy a saját monogramja virít a kalapban. ;) A parfümőr, Pierre Aslan is rendkívül érdekes szál volt, és nekem Bernard Lavalliére is tetszett, annak ellenére, hogy ott sok volt a politikai utalás, ami nem volt annyira ismerős - de kellemes módon a művészeti-politikai társalgások egy másik korábbi kedvencemre emlékeztettek: Evelyn Grill A gyűjtő című művében folytak ilyesmi beszélgetések az asztaltársaságban. :) 

Mindegyik szálnál máson volt picit a fókusz, ez nagyon változatossá tette a könyvet, egy pillanatra sem ült le, a váltások is mindig jókor jöttek, amikor valami már átfordult a szereplők életében, és a történetrészek összefűzése is gördülékeny volt. 

Kedves, könnyed, franciás kötet művészetekkel, politikával, ízekkel és illatokkal megspékelve - tökéletes recept, remek kivitelezés. Monsieur Laurain, szerelmes vagyok az írásaiba. ♥ :) 

Visszaverődések viharában - paprikás poszt

Rettentő régen volt már paprikás poszt az oldalon, de most azt hiszem nem vagyok képes arra, hogy higgadt hangnemben mondjak kritikát A tükörjáró sorozat befejező részéről, a Visszaverődések viharában című kötetről. 

Mivel sorozatrész, óvatosan haladjon tovább, aki még nem olvasta a megelőző részeket, de erre az epizódra vonatkozóan sem tudom kihagyni ilyenkor a be-becsúszó spoilereket, szóval: 

FIGYELEM!!! FELPAPRIKÁZOTT POSZT és spoilerek! Én szóltam!

Nem csak csalódást okozott, de mérhetetlenül fel is dühített ez a könyv, ami egész egyszerűen szólva valami kriminálisan szar. 

Ifjúsági regényeket olvastam - zanzaposzt

Egymás után elolvastam egy pár ifjúsági regényt, könnyedebb, rövidebb, picit "haladósabb" olvasmányokra vágyva, és gondoltam röviden értékelem őket egy csokorban. A lélekdoki hirtelen felindulás volt, a másik kettőt viszont a várólista csökkentésből választottam ki. 

Marie-Aude Murail: A lélekdoki

Marie-Aude Murail neve már fel-feltűnt korábban is, az Oh, Boy!, a Tartós hullám és a Lakótárs kerestetik! kapcsán, de aztán mindig háttérbe került, elmaradt ezeknek az olvasása. Végülis A lélekdokival ismerkedtem meg a francia szerzővel most, ami egyébként sorozat, de magyarul sajnos nem jelent meg, csak az első kötet. 

A történet főszereplője egy pszichológus apuka, Sauveur Saint-Yves, és kisfia, Lazare, akik Martinique szigetéről vándoroltak be, és bőrszínük még mindig okot ad az izgalmakra, összesúgásokra, összenézésekre. Az apa az otthonukban, irodájában folytatja le a pszichoterápiás üléseket, Lazare pedig élelmes módon, ahelyett, hogy a konyhában leckét írva várná, hogy az apukája befejezze a munkát, és megvacsizzák az aktuális mirelit kajájukat, egy függönnyel takart oldalajtóhoz lopózva végighallgatja a terápiákat, megismer egy csomó, arc nélküli alakot, akiknek válogatott nehézségek vannak az életükben, gyakran olyasmik is, amihez Lazare még túl kicsi.  

Egyébként valamiért végig Frozone-t (A hihetetlen családból) láttam magam előtt Sauveurként. :D 

Frozone, ahogy én képzeltem Sauveur-t. :)

Rengeteg fontos és nehéz témát sorakoztat fel a könyv, Sauveur doktor esetein keresztül: családi botrányok, homoszexualitás, önvagdosás, depresszió, gyász, pedofília, rasszizmus egyaránt helyet kap a pácienseken keresztül, és bár eleinte félő volt, hogy túl sokat markol, de keveset fog majd, hamar megtalálta az egyensúlyt, és közben nagyon megkedveltette a karaktereket Marie-Aude Murail. A két főszereplőt nem lehet nem szeretni... de a páciensekhez is szép lassan elkezdünk kötődni, hiába próbáljuk távolabbról szemlélni őket. 

Azt mondjuk nem tartottam túl professzionálisnak, hogy Gabin ott lakik náluk egy ideig, de Sauveur túl lelkiismeretes és jólelkű ember... 

Egy picit talán a vége volt összecsapott a könyvnek, vesztett a lendületéből, pedig a mondanivalóhoz nem lett volna feltétlenül szükség a keszekuszaságra és az utazásra, anélkül is teljesen helyén volt minden.

Biztos fogok még Murailt olvasni, kellemes kikapcsolódás, ifjúsági, de nem bugyuta, jó karakteret hoz, és könnyed marad a stílusa, még a kemény témák mellett is.

Vanna Cercená: Tükörnapló

Kedvesen egyszerű, lányos, tipikus pöttyös, amilyet már jó rég olvastam. :)

Carlotta egy nyarát követjük végig a naplóján keresztül. A kislány szülei elváltak, és rendszerint egy hónapot anyjával, egy hónapot apjával "nyaral" a nyári szünetből. Anyjával Korzikára mentek volna, egy munka azonban közbeszól, és a hegyekbe kell menniük, ahol egy elhagyatott házban az anyukának egy rakás régi iratot kell rendeznie, és iktatnia... Carlotta majd megpukkad dühében, de aztán fokról-fokra felenged a nemtetszése, amikor kiderül, a hely, bár eldugott, azért csodaszép, és vannak ott más fiatalok is, akikkel összeülhet fagyizni, beszélgetni, vagy épp kirándulni is el tudnak menni. Az igazi vonzerőt azonban az iratok közt talált, elzárt napló jelenti a kislánynak, amit pontosan 100 évvel ezelőtt vezetett egy vele egykorú kislány, Caterina. 

11-12 évesen pont ilyesmi nyári naplókat írtunk mi is szerintem, és hasonló gondolatok jártak a fejünkben. Persze a kötet pikantériája a 100 évvel ezelőtti napló, amivel Carlotta párhuzamba állítja saját élményeit, gondjait, gondolatait. 

Elvált szülők, fiúkkal való barátkozás, ismerkedés, barátnős sms-ezések keverednek a régmúlt titkaival, és a 100 évvel ezelőtti nehézségekkel, gyerekmunkával, kivándorlással. 

Egy picit a nyaralás helyszínei miatt a Fecskék és fruskákat is eszembe juttatta. Nem kell tőle sokat várni persze felnőttként, 10 év körülieknek íródott szövegre számítsunk, de a maga léptékében tökéletes kis ifjúsági olvasmány. :) 

Szegedi Katalin illusztrációi pedig igazán szépek, feldobják a könyvet. :)

Jacqueline Wilson: The Story of Tracy Beaker

Ha már így belelendültem az ifjúsági regényekbe, Jacqueline Wilsontól is elővettem egy régóta várakozó példányt, a Tracy Beaker történetét. Nem tudtam, hogy ez is sorozat, na persze elolvasható önálló kötetként is az első epizód. 

A szerző - szokásához híven -, játszi könnyedséggel festi fel az egyébként igen nehéz hátteret, egy nevelőotthonban élő 10 éves kislányról, akiben forr a düh, a frusztráció, és a kiskamaszos érzések sokasága, és aki mindegyre az édesanyját várja, hogy az mégis érte jöjjön valamikor, és hazavigye az általa elképzelt fényűző életbe.

Tracy elég nehéz gyerek, lobbanékony, szemtelen, és forrófejű is, pedig valahol mélyen a helyén van a szíve. És ez szép lassan ki is derül a könyvből, ami tulajdonképpen Tracy kis naplóregénye önmagáról, egy hevenyészett önéletrajz illusztrációkkal, tintapacákkal, levelekkel megspékelve. :)

Az otthon életét felpezsdíti egy újságíró megjelenése is, aki cikket készül írni róluk. Az újságíró, Cam, nem olyan fényűző sztár, mint Tracy elképzelte magában, mégis szimpatizálnak egymással. Persze Tracy önmagának se vallaná be igazi érzéseit, és sokszor inkább csak toporzékol, és rosszalkodik továbbra is.

Tetszett, könnyed, és nagyon aranyos - annak ellenére, hogy Tracy egy igazi ördögfióka... -, még az is lehet, hogy valamikor elolvasnám a folytatásait is, kíváncsi vagyok Cam-mel mi történik. :)

Nyelvi érdekesség, hogy nagyon-nagyon sokat használják a "not half" kifejezést. Nem tudom, ti ismeritek-e, >itt< van leírva példákkal. :)

Christelle Dabos: Bábel emlékezete

Christelle Dabos A tükörjáró című sorozatának harmadik kötete már tavaly is tervben volt, nem akartam ugyanis, hogy a második rész történései túlságosan kimenjenek a fejemből, és távolinak tetszen a kalandok sokasága. Szerencsére azért így sem telt el sok idő, és volt egy rövid összefoglaló is a Bábel elején, így a nyáron olvasott előző rész eseményei hamar felderengtek. 

Ophelie hazatért Animára, és már több mint két év telt el viszonylagos tétlenségben, úgy, hogy fogalma sincs, Thorn hol lehet. Hamarosan azonban, a Ketyegő ünnepekor mozgásba lendülnek az események, viszontlátjuk Archibaldot és a kis Victoire-t, és egy fura szabadulás után Ophelie is rátalál úticéljára: Bábelra kell mennie. Bábel elég más világ, mint a Sark, vagy Anima voltak, és az új kihívások mellett sok új hibalehetőség is adódik; másféle veszélyek leselkednek Ophelie-re, aki megpróbál beférkőzni a virtuózok közé, Sir Henry olvasóköreibe, hogy kipuhatolhassa a nagy és végső igazságot, amit talán épp az Emlékmű titokzatos glóbusza, a Secretarium rejt. 

Én nem voltam úgy belebolondulva az első két kötetbe, mint mások, de persze szerettem őket, hiszen különben nem jutottam volna idáig. ;) Mindamellett viszont, hogy szerettem a világfelépítést, és kíváncsi voltam a karakterek és a rejtélyek alakulására, sok-sok hibáját felsoroltam az elbeszélésnek, amivel nem voltam soha maradéktalanul elégedett. Nekem is meglepetés volt, méghozzá nagyon kellemes, hogy a harmadik kötet viszont jobban tetszett az előzőeknél, és nálam valamelyest sikerült az eddigi hibáit kompenzálnia. Bár az elején ugyanúgy van szipogás, bénázás, dolgok fellökése, azért összességében, és a fejezetek előrehaladtával egyre kevesebb lett a szerencsétlenkedés, ügyetlenkedés, és végre elkezdődött az állandó jelzők és ismétlések lassú elhagyása is. Érdekesebb lett a cselekmény, több új szál, rejtélyes események tettek kíváncsivá, és vártam hogy egy-egy részhez visszatérjünk végre (pl. Victoire utazásaihoz, Ambrosius furcsa viselkedéséhez, a Secretarium titkához). Nem tudnám már azzal az állandó "takaréklángon égéssel" jellemezni ezt a részt, jobban kihasználta a lehetőségeket, nem voltak már jellemzőek a parttalan párbeszédek és az ad hoc történések - bár igaz, ami igaz, pont az egyik nagy elem tűnt picit átgondolatlannak, megalapozatlannak, nevezetesen, hogy Ophelie miért is volt olyan biztos benne, hogy Bábelen találja meg Thornt? Ennek a döntésnek, megérzésnek jobban meg is ágyazhattak volna.

Igaz ugyan, hogy most is úgy gondolom, egy picit túlírt maradt, lehetett volna belőle vágni, vagy esetleg többször megszakítani a virtuózképzőben zajló történéseket más szállal, de ennek a kötetnek ez a dinamikája. És valahol jól van ez így, mert a hős önállósodásának eszközéül jön a szigorú, bentlakásos iskola, sok szabály, gyűlölködő vetélytársak, segítők nélküliség, testi és lelki megedződés, és egy érdekes tapasztalat során saját maga jobb megismerése is. Archibald mellett Ophelie is talán tényleg felnőtt? :)

Ezúttal maradéktalanul elégedett voltam a befejező részekkel is. Sikerült mindenhol egy kis plusz feszültséget kelteni, ugyanakkor megadni néhány fontos választ is. A Victoire-szál volt az egyik kedvencem, az árnyakkal, a testen kívüli utazással, a kislány különlegességével. Nem egy hátborzongató jelenet adódott, és külön élvezetes volt az ő szemszöge a naiv megfigyelő leírások miatt is. 

Thorn és Ophelie kapcsolata bár most is döcögős, és a nagy kihagyás után keveset kapnak egymásból, mégis sikerül meghoznia Dabos-nak vééégre a kapcsolódást, amit vártam. Néhány egyszerű mondattal oldja meg a dolgot, és mégis kétségtelen, hogy Thorn és Ophelie elválaszthatatlan egység lesznek, lettek. Megváltoztak, de megváltozott a kommunikációjuk is, és bár nem tudják levetkőzni teljesen a távolságtartásukat, és Thorn mindig ez a kemény, nyers alapanyag marad, mégsem érezni már őket tűz és víznek, ideges idegeneknek.

Gäelle-ből és Rókából nem kaptam olyan sokat, mint vártam, azt is nagyrészt Victoire szemén keresztül, és Vladislava sem került elő, de talán majd a 4. epizódban. Mindenkiből jut azért néhány villanást: Faruk, Berenilde, Roseline néni, Archibald is szerepelnek, de a középpontban végig Ophelie áll, és a virtuózképzőben való előmenetele fontosabb tanulságokat rejt számára, mint elsőre gondolnánk. 
Az új szereplők közül nem sok mindenkit szerettem meg, de őszintén szólva mindenkire csak gyanakodtam egyfolytában, hogy nem csak felvett álca-e, illetve, hogy nem az illető mellékszereplő áll-e a halálesetek, balesetek hátterében... Plusz volt jópár kifejezetten ellenszenves szereplő - nem csoda, hiszen Bábel értékrendje, szokásrendje eleve ellenszenves. 

Örülök, hogy sok gyerekbetegségét leküzdötte ez a rész. Kíváncsian fogok belevágni az utolsó kötetbe, és mivel nálam kicsit fordítva alakult a lelkesedés, nem félek, hogy olyan nagy csalódás lesz, de nem is próbálom előre kitalálni, vajon hova futtatja ki Dabos a szálakat. 

Christelle Dabos: Rejtélyes eltűnések a Holdvilágban

Már tavasszal folytatni akartam A tükörjáró sorozatot, de végül nyárra tolódott az igencsak vaskos második rész olvasása. Az első kötet - A tél jegyesei - tavaly jó élmény volt, de azért mégsem volt annyira kiemelkedő, mint másoknak. A sokak által a Harry Potterrel vont párhuzam engem nem talált meg, és bár élveztem a lassan építkező és hömpölygő történetet, azért voltak kifogásaim. Az azért nem volt kérdéses, hogy folytatom-e a sztorit, mert érdekelt, mire is tudja kihozni a szerző Ophélie és Thorn kapcsolatát, mi lesz Berenilde-el, és hát egyáltalán, hogy és miért szakadt annak idején szilánkokra a világ, mi a helyzet a családfőkkel, és az ő titokzatos könyveikkel... 

Ophélie immár nem rejtőzködik inasként, hanem egyenesen az udvari intrikák kellős közepébe csöppen. Az esküvő időpontja közeleg, és mindeközben egymás után tűnnek el bizonyos személyek a Holdvilágból. Egy nyomozás ott, ahol Délibábosok keltette illúziók uralkodnak, nos, nem egyszerű, de valami összefüggésnek lennie kell a felmerülő rejtélyek közt, és Ophélie érzi, hogy jó nyomon jár... 

Megannyi kérdés nyitott maradt az első kötet után, hiszen akkor a világépítés és a főbb karakterek bemutatása volt hangsúlyosabb. Válaszokat szerettem volna kapni, és mit tagadjam, újra elmerülni ebben a világban - mert olvasmányosnak mindenképp nagyon olvasmányos... csak picit most is ugyanúgy azt a "takaréklángot" éreztem helyenként, mint az első epizódnál. Azt vettem észre, hogy bár minden oldalon történik valami, mégis, mintha gyakran csak mennének egyik helyről a másikra, és beszélgetnek, de semerre sem haladunk. A dialógusok is sokszor olyan semmilyenek - főként az animista rokonságot kezdem nem szeretni ebből a szempontból, a folytonos szószátyárkodással és fontoskodással. Idegesítenek. (Roseline nénit kivéve, de ő meglepően halovány volt most, és keveset szerepelt.)

Szerintem az egészből ki lehetett volna húzni 150-200 oldalt, túlírt.

Ophélie ügyetlensége változatlanul túl van tolva, de legalább végre szert tesz némi határozottságra, és ki tud állni magáért - és másokért is. Bátrabb, önállóbb, okosabb és intrikusabb lett, ez nagyon tetszett, de könyörgöm hagyjuk már az asztalok felöklelését meg a megbotlásokat, a szipogást, náthát meg főleg, mert bazira idegesítő! Ahogy Thorn magassága, meg az ettől kitörő nyakak is....
Thorn is sokat változik, és bár lassan nyílik, mint egy rozsdás bicska, de azért csak nyílik... ;) Sokkal jobban kibontja a szerző Ophélie és Thorn viszonyát; tetszett, amikor papírokat rámolnak és beszélgetnek, amikor Thorn egy-egy elejtett félmondata többet ér, mint minden, amit esetleg addig mondott... Tetszett a bizalom szövődése, az egymásra támaszkodás kialakulása, ez a különös jegyesség, amiben élnek. 

Remek új szereplők, és új helyek is bejöttek a képbe, és ügyesen voltak bonyolítva a szálak, prímán félrevezetve a gyanútlan olvasót, több ponton is. Váratlan fordulatokban és érdekes elemekben nem volt hiány. Szóval pazar, feszült, jól felépített és izgalmas a vége, de a közepét meg lehetett volna vágni kicsit, ahogy Ophélie túl hosszú sálját, Faruk túl hosszú haját, Thorn túl hosszú lábait is!... :D 

Az mindenesetre tetszett, hogy a szerző ki mer lépni a konvencionális megoldások mögül. Jól ír, jó a stílusa, érdekes a sztori, akkor mégis miért támaszkodik folytonosan idegesítő ismétlődésekre? Ezekkel nem azt a hatást éri el szerintem, mint amit remél, és a cselekményhez, karakterhez sem ad hozzá annyit, hogy akkor mennyire hórihorgas is, vagy mennyire eltakarja az egész profilját a hosszú fehér haja... Plusz nem kell nehezítésként feltétlenül eltörni valamijét a szereplőknek... Sajnáltam ezeket a mozgásképtelenségeket, fájdalmakat, amikkel szorult helyzetükben kínlódtak... Egy zúzódás miért nem elég, vagy egy vérző ezazamaz, oké, egy betört orr?  

Összességében jó volt, egy picit a sok remek cselekményelem miatt az elsőnél jobb is, de még mindig úgy vagyok vele, hogy nekem ez a kellemes olvasmány szint, nem az elalélós kedvenc. :D Persze ez legyen a legnagyobb bajom! 

Kíváncsian várom a következő részt, remélem Vladislava ment Ophélie után, és hogy Gäelle és Róka is többet szerepelnek majd.

Antoine Laurain: A piros notesz

Új kedvencre leltem! Napok óta ülök a posztvázlat felett, mert néha pont ezekről a nagyon jó élményekről a legnehezebb írni, és megfelelően átadni, hogy mennyire is tetszett. Nagyon örülök, hogy két éve úgy döntöttem a Könyvfesztiválon, hogy jönnie kell velem. :) 

Nem szoktam fülszöveggel nyitni, de most úgy érzem, jól összefoglalja, amit én is elmondanék magáról a történtről: 

"Egy szép párizsi reggelen Laurent Letellier épp a könyvesboltja felé igyekszik, amikor az utcán elhagyott női táskát talál.

Nincs benne semmi, amiből kiderülhetne, kié, ám annál több személyes holmit rejt: fotókat, hajcsatot, egy üveg parfümöt, dobókockákat, mobiltelefon-töltőt, Patrick Modiano egyik regényét és egy feljegyzésekkel teli, piros noteszt. Miközben Laurent a noteszt lapozgatja és az ismeretlen nőtől származó feljegyzéseket olvasgatja, egyre erősebbé válik benne az elhatározás: meg kell találnia a táska tulajdonosát. Kitartó nyomozása szép lassan szerelmi fogócskává alakul, amely nemcsak az ő, de a titokzatos ismeretlen életét is fenekestül felforgatja…"

Egy könyvesboltos, középkorú férfi, egy elhagyott táska, és annak titkai, francia kávéházak, egy Belfegor és egy Pertli nevű macska... (igaz utóbbi csak emlékként dereng fel) Hát kell ennél több? A regény kellemes, hangulatos, kalandos, franciásan szolid. Pontosan erre volt most szükségem. ♥ A szó kedves és ártatlan értelmében véve bájos ez a kötet, és épp annyira és úgy romantikus, ahogy azt én szeretem. Remek érzés olyan könyvre akadni, aminél kicsit úgy érezheti az ember, hogy neki írták.

A női táska és a férfiak kapcsolatának elemezgetése vicces volt, igazán rá lehetett ismerni azokra a mozzanatokra, amik tényleg így zajlanak le, ahogy Laurain megírta: a férfiak feszélyezett és ügyetlen kutakodása a női táska rejtelmei közt, ha kérünk valamit onnan, a mi felcsattanásunk, hogy na add ide, majd én!... És a kényelmetlen ácsorgásuk a táskánkkal a kezükben, amikor azt valamiért odaadjuk megőrzésre. Ahogy gyűrködve marokra fogják a fület, ahogy mindenáron jelzik, ez nem az én táskám, én itt egy nőt várok! Zseniálisan voltak megírva ezek a kis apró jelenetek.

"Vannak még zsebek, cipzárral és cipzár nélkül. Laurent sose gondolta volna, hogy egy női táskában ennyi titkos hely létezhet. Sokkal bonyolultabb műveletet hajt most végre, mint, példának okáért, ha egy polipot kellene felboncolnia a konyhaasztalon."

Külön tetszett még a morfondírozás, amikor a kuka tetején lévő táskával kapcsolatban elgondolkodik Laurent, hogy vajon szemétnek szánták-e, és csak azért van ott?

"És különben is, dobnak ki a nők egyáltalán táskát?"

A táskában található tárgyakból szépen összeáll egy szellemalak, aki valójában tényleg egy hús-vér nő kell legyen, valahol ott a városban, nem is olyan messze Laurent-től. Kell persze az egészhez még némi sorszerűség, a véletlenek játéka, egy kis kitartás, vagy ha az elfogy, akkor egy vagány és öntörvényű leányzó az előző házasságból, Chloé, aki segít a helyes mederbe terelni a dolgokat. :)

"Jaja, igazad van, hasonlít rá, ez tutira ő, kiáltott fel Chloé, és idétlen röhögésben tört ki. (…) A fiatalság ezen röhögéseknek az elmúltával ér véget. Később már sosem nevet így az ember. A világ és az élet teljes abszurditásának borzalmas felismerése valahogy megakasztja ezeknek a csuklásszerű, majdhogynem fullasztó röhögéseknek az erejét, nagyjából húsz évvel később pedig ugyanerre a gondolatra már csak rezignáltan sóhajtunk egyet."

Az egyik eredeti borító.

Az irodalmi csemegék, könyves apróságok különösen tetszettek a könyvben: a Modiano által dedikált kötet, a vele való találkozás, a könyvespolcon a könyvek rendezésének metódusa, az író-olvasó találkozók, a piros Moleskin notesz, és Laurent boltja, aminek meg Piros Füzet a neve. :)
A notesz tartalma is érdekes volt, a szeretem és a félek listák, a random feljegyzések rejtélyesebbé tették a nőt, akit Laurent megpróbált felkutatni, de adtak egy titokzatos formát neki. Ahogy a többi aprósági is mind adott hozzá valamit: a hajcsat, a fényképek, a parfümje.
Akarva-akaratlanul is a most népszerű #tárgytérkép jutott eszembe, amit Moskát Anita indított az instagramon, és amiben kiterítve megmutatjuk magunkat a tárgyainkon keresztül. Laurent is hasonló "tárgytérképet" kap Laure-ról, ahogy kirakosgatja a táskából annak tartalmát. (Egyébként én is tervezem a saját kis tárgytérképemet.)

Értékelés: 10/10 és kedvenc! Jót szórakoztam, izgultam, drukkoltam, együtt nyomoztam Laurent-nal, és bármikor visszatérnék ennek a kötetnek a világába! Szívesen megnéznék egy filmadaptációt is belőle, pazarul meg lehetne jeleníteni a vásznon is ezt a kis kutakodós, szerelmes hajszát. :) Néhol egy kicsit felidézte bennem az Amélie csodálatos életét.

Az egyetlen dolog, amit kritikaként fel tudok róni, hogy nagyon zavaró a nevek hasonlósága, különösen, hogy még a szerző vezetékneve is hasonlít... Laurain a szerző... Laurent a férfi, Laure a nő... Igazán lehetett volna kicsit különbözőbb neveket választani.
De ezen kívül - számomra - tökéletes kikapcsoló olvasmány. Biztos, hogy újra fogom még olvasni.

Viszont dilemmába kerültem... Laurain másik könyvére, Az elnök kalapjára azt mondják nem annyira jól sikerült... Persze épp most van leárazva a Líra hőség akciójában... Mit tegyek, kell nekem az a kalap? :)

Úraolvasások egy csokorban - Ajar, Rejtő, Kästner

Egymás után három, korábban is olvasott könyvemhez nyúltam, az ismerősséget keresve, igaz, mindet kicsit más miatt vettem kézbe újra. Émile Ajar könyvét lélekmelegítés gyanánt, Rejtőt a humora és vesztegzáras aktualitása miatt, Kästnert pedig a gyerekkori nosztalgia hívta elő. 

Mindhárom jó élmény volt, és nem bánom, hogy nem az olvasatlanokat apasztottam most egy ideig. 

Émile Ajar: Előttem az élet

Ez a ronda narancssárga könyvecske nem is lehetne taszítóbb, még jó, hogy Rudolf Péter felolvasása is létezik, mert szerintem különben sosem vettem volna kézbe... 2013-ban hallgattam meg először a hangoskönyv verziót, és amit az akkori posztban írtam róla, most is áll.

A hangulatra, néhány idézetre, a nyelvi érdekességekre részben emlékeztem, ám a végére nem. Ez a jó abban, ha sok év eltelik, az embernek az emlékezete nem szolgál olyan jól, mint ahogy arra emlékezni vél. Emiatt sokszor egészen újnak éreztem a történetet, a felétől szinte egyáltalán nem tudtam már, mi is történik még, hogy is ér véget, mi lesz Momóval és Rosa mamával. Érdemes volt újrázni, nagyon élveztem, és most valahogy jobban megérintett a komolyabb nézőpontja, az elmúlás, halál, eutanázia téma, mint maga a kurvagyerek-bömbölde, és a kedvesen naiv szövegek a nem-is-olyan-kisfiú Momótól. Mikor melyik réteg tárul fel és csillan meg jobban - ez az újraolvasások legérdekesebb része.

Szépen megfér ebben a könyvben egymás mellett az élet szépsége és ocsmánysága is: humor,  nyelvi lelemény és a gyermeki őszinteség bája, amit ugyanakkor néha a földbe döngöl a kőkemény valóság és a "természet törvényei". 

Rejtő Jenő: Vesztegzár a Grand Hotelben 

Na, ezt a bejegyzést is hiába kerestem a blogon, 2010-es olvasás volt, és nem mentettem át a freeblogról, bizonyára nem tartottam elég érdekesnek hozzá. Emlékeztem, hogy ez a Rejtő - híres és közkedvelt mivolta ellenére - nem tartozott igazán a kedvenceim közé, mert kissé zavarosnak találtam. Tulajdonképpen most is hasonló érzéseket hozott magával az újrázás - szintén Rudolf Péter felolvasásával (wow, és most látom csak, hogy van Kern Andrásos verzió is!). Nagyon élveztem a humorát, és a sok utánozhatatlan helyzetkomikumot, de valamelyest az élvezhetőség határán túl van bonyolítva. Egyszer-egyszer nehéz követni, ki kicsoda, és mit is akart, annyi az intrika, az inkognito, a szobák közti mászkálás és csere-bere, és eleve rengeteg sok szereplő van. (Bár, ahogy elnéztem a 10 évvel ezelőtti bejegyzésem, ott aztán tényleg sok minden homályba veszett, talán nem tudtam annyira koncentrálni a szövegre (?). Most azért ennyire nem éreztem zavarosnak. :))

Ez nem azt jelenti, hogy nem szerettem, de szerintem vannak ennél szórakoztatóbb Rejtők is. Ebben a karakterek nem voltak annyira erősek önmagukban, inkább a jelenetek voltak viccesek. Maud Borkmann és Felix közös alakításai voltak a legjobbak! :)

"Amikor Maud visszatért a szobába, egy úr lépett ki a szekrényből, pizsamában, fején egy ízléses zöld selyem lámpaernyővel, és barátságosan mosolygott. – Bocsánat – mondta, és udvariasan megemelte a lámpaernyőt –, nevem Van der Gullen Félix."

A pikantériáját egyébként az adja a történetnek, hogy a bubópestises vesztegzár nem elég, még gyilkosság is történik, a véres szőnyegnek is nyoma vész, és csupa előkelő vendég tartózkodik a hotelben, akiket ugye nem illenék meggyanúsítani... 

Erich Kästner: Május 35. 

Elképesztő kis képtelenség, ami csak május 35-én történhet meg. :)

Konrád a Csendes-óceánhoz lovagol, némi Narnia-hangulattal egy szekrényen át, a kissé ütődött Ringelhuth bácsival és egy Negro Caballo nevű, görkorcsolyázó lóval együtt. Útközben érintik Eldorádót, elektromos várost, a fordított világot, és számos csudabogárral találkoznak. Kiderül az is, hogy az Egyenlítőt gondosan súrolva kell rozsdátlanítani, és hogy fekete-fehér kockás kislányok is léteznek. :) Gyerekeknek kacagtató, de felnőtteknek is többször felnevetős, és persze nosztalgikus élmény. Ehhez hozzájárulnak a feliratozott illusztrációk, és a kiejtési útmutató is a végén. 

Mondjuk a sallerok, és a fura beszélgetés Konrád szülei és a nagybácsi között a végén ma már nemigen férnének bele a kötetbe, ahogy az sem, amikor Ringelhuth bácsi és Konrád gonoszkodva csúnya dolgokat kívánnak egymásnak, és Konrádot még meg is ríkatja a bácsi... A helyesírási hibáktól direkt és kínzóan hemzsegő, rémes dolgozatot pedig én biztos lehagytam volna inkább a végéről... 

Kicsit talán felnőttszemmel olvastam - merthogy az volnék -, de próbáltam levenni ezt a felnőtt-szemüveget, és élvezni az agyament kalandokat. Összességében nagyon élveztem azt az órácskát amit eltöltöttem vele, és választ kaptam egy korábbi kérdésemre, hogy vajon a gyerekkori nyaralásaink során miért írtam olyan lelkesen tengeri étlapokat, mindenféle kitalált ételekkel? Ebben volt egy impozáns menü különféle cápauszony-cuccokból és csigapürékből; valószínűleg innen merítettem az inspirációt. :D 

Christelle Dabos: A tél jegyesei

Christelle Dabos könyve egyszercsak mindenkinél és mindenhol ott volt, és bár először nem gondoltam, hogy engem is érdekelhet A tél jegyesei, mégis felcsigázott ez az érdekes borítójú, vaskos kötet. Ajándékba kértem és kaptam a könyvet, és már év elején neki is álltam, de nem volt hozzá lendület akkor; az első pár fejezet után félreraktam áprilisig. Amikor ismét kézbe vettem, elég gyorsan magával rántott, mert jó a stílusa és igazán remek, választékos a fordítás. Néhány nyugisabb, olvasósabb hétvégének hála sikerült nagyobb falatokban elolvasnom.

A történet lassú folyású, hömpölygő, nincs tele folytonosan izgalommal és fordulatokkal, hosszan építkezik. Az ilyen jellegű felvezetés persze minden kezdő kötet sajátossága, főleg ha egy, a miénktől nagyon eltérő, komplex és fantáziadús világot mutat be. A világfelépítés részletes és érdekes - és még bőven vannak benne kibontásra váró részek, rejtélyek. A főhősnővel együtt térképezzük fel a Sarkot és a Holdvilágot is. Nem nyakatekert az információ visszatartás manővere így, lépésről lépésre feltárul, kiderül valami, megismerünk egy új alakot, de mindezt Ophélie-vel együtt tesszük.

Szerintem rendkívül izgalmas az egész kiindulási pont a világszakadással, a töredékekkel, szilánkokkal, a családfőkkel, erről szívesen megtudnék többet. Anima talán az egyik legszuperebb a töredékek közt, az olvasás képességével megáldott lakóival, sajnáltam is kissé, hogy olyan hamar el kellett hagynia Ophélie-nek az otthonát és a családját a zord Sarkért, ahol egy elrendezett házasság vár rá Thornnal. A ködös rejtélyek a Holdvilágban csak sokasodnak, nem csak Thorn, de a nemzetségek körül is. Viszályok, kitaszítottság, családi ellentétek, különleges képességek, illúziók és udvari intrika minden mennyiségben, aminek a közepébe Ophélie csöppen, és ahol saját biztonsága érdekében álarc mögé kell rejtőznie, nehogy megtudják, hogy ő Thorn kis animista menyasszonya. 

A képességek, amikkel a különféle nemzetségek rendelkeznek, nagyon különlegesek, de kétségkívül Ophélie-é a legjobb, és legértelmesebb. A tárgyakban való olvasás, és a tükörjárás is rémesen hasznos lehetne, és kicsit sajnálom, hogy olyan kevésszer használta ki őket eddig. 

Thorn egy kemény és megközelíthetetlennek tűnő figura, kifürkészhetetlen motivációkkal, zord és barátságtalan jellemmel. Kicsit Mr. Rochester, kicsit Mr. Darcy, és persze nagyon magas... amit talán jobb lett volna kevesebbszer beleírni a könyvbe... Néhol egyetlen jeleneten belül is négyszer említésre kerül, hogy Ophélie fel sem lát a fejéig, meg kitörik a nyaka, hogy felnézzen rá (?). 

Ophélie módfelett szerencsétlen kislányka, nem is igazán tudtam nőként gondolni rá. Ügyetlen és félszeg, de mindemellett nagyon tehetséges és okos, csak meg kell tanulnia kiállnia önmagáért, és kamatoztatni a tudását, állhatatosságát, kitartását. Tipikus introvertált figura, akit kitúrtak a kis kényelmes életéből a múzeumból, kénytelen társaságba járni, kedélyeskedni, majd nem sokkal később alakoskodni, színészkedni, taktikázni is. És mindezt miért? Hogy hozzámehessen ehhez a fura alakhoz, akihez valamiért muszáj lesz hozzámennie... A halkszavú, szemüveges Ophélie már az első kötetben sokat változik persze, ebből a szempontból jó, hogy így indult az egész, gyúrható, formálható még nagyon, bármi lehet belőle, főleg, ha a képességeit is kellőképp kihasználja, és teljesen levetkőzi naivitását. 

Szerethető, mert könnyű vele azonosulni, és mert valahogy az ember folyton biztatni, buzdítani és segíteni akarja őt. De azért remélem egyre kevesebbszer kelti majd ezt az érzést, ahogy előrehaladunk a történetben. Folytatni fogom ugyanis A tükörjárót, meg is vettem a második kötetet, a Rejtélyes eltűnések a Holdvilágbant, és a sorozat a harmadik kötettel is kiegészül hamarosan -  ha minden igaz, még idén.

Összességében a stílus és a hangulat remek, van benne potenciál. Élveztem olvasni, sok helyen magával ragadó, belemerülős, igazán kellemes élmény.

De, azért van egy kis de. Nem tudom eddig érezni lehetett-e a mondókámon, de azért  maradéktalanul nem varázsolt el, nem bájolt el, hogy mondjuk kedvenccé is akarjam avatni, és azonnal belevágjak a folytatásába. Megmaradt a kellemes szinten és mintha valami hiányzott volna belőle. Szerintem egy közel 600 oldalas könyvbe ennél sokkal több mindennek bele kellett volna férni. Több bonyodalom, több izgalom, több fordulat, még akkor is, ha ebben a részben kell bemutatni mindent és mindenkit. Túlírt kissé, és sajnos nincs íve sem a történetnek, mintha egy állandó takaréklángon égne. Az események lassú folyása és a mesélő jelleg nem baj, sőt, de a könyv vége felé várna az ember valami ütősebbet is, és nem, nekem a vadászatról érkező hírek is csak langyosak voltak. Sok volt végig az "ad hoc" jellegű történés és a teljesen parttalan párbeszéd is. Ó és Berenilde... hát ő borzasztó. Nem is értem, miért kéne Ophélie-nek bíznia benne?... Remélem kinyiffan, mert nem bírom elviselni, és nem azt érzem, hogy ú, de jól megalkotott karakter, akit jól lehet utálni, hanem sajnos sokkal inkább, hogy egy nagyon átgondolatlanul összerakott kupac jellemtelenség az egész nő, és nem értem igazából mi a célja az ármánykodásainak. 

Kíváncsian várom, hogy a második kötet tud-e szintet lépni.

Anna Gavalda: Billie

Fogalmam sem volt, mit várhatok ettől a Gavalda könyvtől, aminek a fülszövege és a borítója sem volt igazán árulkodó, de a 35 kiló remény és az Édes életünk óta szívesen nyúlok a szerző könyvei után, és kíváncsi voltam, hogy Billie mit rejt majd - plusz arra is, ugyan az eredeti borítót miért egy kis viháncoló csacsi díszíti? 

A regény kezdése több mint furcsa volt. Egy thriller közepén éreztem magam, amikor leesett a tantusz, hogy a két szereplő tényleg valami hasadék vagy katlan mélyén hever, összetörten (?). Nem volt gavaldás az indítás, és az in medias res után a csillaggal való kommunikáció csak rontott a helyzeten. Csak az kattogott bennem, hogy mégis mi a búbánat ez, és hogy félbehagyom inkább. Örülök, hogy nem tettem, mert néhány további oldal és a színdarab, a gyerekkori barátság ecsetelése során valahogy szépen helyrerázódott - majdnem - minden. A csillaggal való beszélgetés mindenesetre én akkor is kihagytam volna, olyan idétlen volt, bugyuta... elég lett volna, ha Billie magában beszél. ("Oksi, hunyorgott a kis csillag." Ne már... ) Persze egy ilyen szituáció kihozza az emberből a szentimentálisat, de valahogy akkor sem stimmelt. 

És hogy miről is szól a könyv? Szép lassan felgöngyölítjük Billie és Franck kapcsolatát, barátságát, a megismerkedésüktől kezdve a szakadékba zuhanásukig, és persze azon túl is, ha van/lesz kiút. Előbb-utóbb előkerült a szamár is. :)

Aránytalanul hosszú felvezetés volt a gyerekkorról és a színdarabról, de mégis ez volt a legjobb része a könyvnek. Az Alfred de Musset darab, amiben Franck volt Perdican és Billie volt Camille, és ahogy ez a váratlan szerep és feladat, a közös tanulás összehozta őket, tulajdonképpen egy életre, izgalmas és olvasmányos epizód volt. Mindkettejüknek voltak terheik, titkaik, és ösztönösen próbálták segíteni egymást. Furcsa mód nagyon is egy nyelvet tudtak beszélni, még ha az egyik egy egész monológot vágott is le, amire a másik csak pár szóval felelt; értették egymást. Egymásnak teremtettek, csak nem a megszokott módon. 

Megkapó volt, és életszagú. Amint sikerült felvenni a ritmust a stílussal is, Billie keménykedésével, káromkodásaival, élveztem. Megpróbáltatások széles skáláját zongorázza végig a kitaszítottságtól a másságon át a mélyszegénységig. A végét viszont túl könnyen elvarrta - meseszerű, nem reális, könnyű megoldás, ami történik. 

Jó, és értékes, és vannak remek gondolatai, mélyebb rétegei, amiken egy-egy pillanatra elmerengtem közben, de valahogy mégsem fogott el igazán. Szépen játszik az érzelmekkel Gavalda, és a sorok csak úgy repültek a döcögős kezdés ellenére, mégis, végül úgy érzem egyáltalán nem lesz maradandó ez a könyv. 

Fülszöveg: "Anna Gavalda a rejtőzködőknek ajánlja ezt a regényét. „A láthatatlanság harcosainak", akik a társadalom peremére kerültek, és „reggeltől estig levegő után kapkodnak", ha nagy küzdelmek árán mégis meg szeretnék valósítani önmagukat. Egyik főhősét Francknak hívják – mert a fiú anyja imádta Franck Alamo énekest. A másikat Billie-nek – mert a lány anyja rajongott Michael Jacksonért és a Billie Jeanért. Vagyis két külön világból érkező fiatal találkozik, akik mégis megértik egymás szenvedéseit: Franck a homoszexualitása miatt kerül kényelmetlen helyzetekbe, Billie a katasztrofális gyerekkora emlékeitől próbál megszabadulni. Anna Gavalda a rá jellemző lélektani érzékenységgel mutatja meg humorral és olvasmányosan, hogy hogyan lehet a folytonos kudarcok ellenére továbblépni, sőt napról napra megküzdve önmagunkkal és a lehúzó közeggel akár még kiteljesedni is. Lélekmelengető módon mutatja be, hogy milyen sokat tud segíteni az együttérzés."

Olivier Bourdeaut: Merre jársz, Bojangles?

"Anyám olyan csúnyának találta a tálalószekrényt, hogy borostyánnal futtatta be, mert a borostyán viszont tetszett neki. Így a bútor olyan lett, mint egy óriásnövény: hullatta a leveleit, és néha meg kellett locsolni. Furcsa volt bútornak, és furcsa volt növénynek is."

Nem tudtam mire számítsak majd ettől az apró, francia regénytől, amin egy papírmadár díszeleg csak, és aminek olyan furcsa címe van: Merre jársz, Bojangles? 

"Apám állandóan dudorászott, hamisan. Néha fütyörészett is, szintén hamisan, de elviselhető volt, mint minden, amit jókedvében tesz valaki. Nagyon szép történeteket mesélt, és azon ritka alkalmakkor, amikor nem volt nálunk vendégség, bejött hozzám, hogy elaltasson. Magas, szikár testét colstokként összehajtogatta az ágyamon, és egyetlen szemforgatással, egy erdővel, egy őzzel, egy kobolddal, egy koporsóval teljesen el is űzte az álmomat. Az esti mese végén általában nevetve ugráltam az ágyon, vagy rettegve lapultam a függöny mögött.

— Ezek állva alvós mesék — jelentette ki apám, mielőtt kiment a szobából."

Adott egy teljesen bolondos család, akik fittyet hánynak a társadalmi elvárásokra, a szabályokra és korlátokra; halomba gyűjtik kibontatlan leveleiket, és csak táncolnak naphosszat Nina Simone Mr. Bojangles számára, ami egy régi lemezjátszóról szól. Koktélok, változatos bohém társaság esténként, és egy egzotikus madár - Mihaszna Kisasszony névre hallgató -, teszi még különlegesebbé a mindennapjaikat. A férj napról napra más keresztnéven szólítja a feleségét, aki meg mindenkit magáz - még tulajdon fiukat is -, kivéve a csillagokat, mert velük tegezőviszonyban van. Amikor megunják a régi nagy bérházat, ahol a kisfiúnak három ágya is van, mert a régebbi ágyaitól nem akart megszabadulni, akkor átruccannak spanyolországi kastélyukba. Nincs munka, nincs iskola, hogy keretek közé szorítsa őket, és ahogy az várható is, valami belerondít ebbe a bár kétségtelenül teljesen szokatlan, de mégis teljesen harmonikus és idilli képbe. 

"Nem sikerült megértenem igazán, hogy miért, de apám soha nem szólította anyámat ugyanazon a keresztnéven két egymást követő napon. Bár voltak olyan keresztnevek, amelyektől anyámnak hamarabb elment a kedve, mint másoktól, nagyon szerette ezt a szokást, és reggelenként láttam, ahogy a konyhában a csészéjébe dugott orral, nevetős tekintettel, állát a tenyerébe támasztva apámat kémleli, az ítéletre várva."

Az elsőkönyvesség abszolút nem érződik, Bourdeaut remekül valósítja meg a gyerekszemszöget, az apa naplórészleteivel váltogatva, és érzelmesen ír, anélkül, hogy érzelgőssé válna. Bohókás és szürreális, mégis le tudja koppantani a mondatvégi pontot a realitás talaján. 

Néhány mondattal képes megteremteni a hangulatot és lefesteni a látni-hallani-éreznivalókat egyaránt. Nem nélkülözi a humort sem: a párbeszédekben és az árnyaltan vicces leírásokban is vannak ilyen részek. Ez volt a kedvencem, amikor úgy éreztem én is a családjuk tagja akarok lenni: 

"Apa felüvöltött:– Pauline, hol a spárgatalpú cipőm?Anya pedig így felelt:– A kukában, Georges! Még mindig ott áll magának a legjobban.Majd hozzátette:– És Georges, itthon ne hagyja a hülyeségét, bármikor szükségünk lehet rá!Mire apám:- Ne izgassa magát, Hortense, mindig van nálam belőle egy másolat."

Andalító zeneszót hallottam olvasás közben, és magam sem tudom miért, de Végvári Tamás hangját, és ez a bódító elegy még különlegesebbé tette a regényt. 

"Amikor a fiam anyjával találkoztam, fogadást kötöttem a sorssal, elolvastam a szabályokat, aláírtam a szerződést, elfogadtam az általános feltételeket, és tudatában voltam a kitételeknek is. Nem bántam semmit sem, nem bánhattam ezt az édes marginalitást, azt, hogy mindig fittyet hánytunk a valóságra, hogy szkandereztünk a valósággal, az órával, az évszakokkal, hogy nyelvet öltöttünk a „mit szólnak mások”-ra."

Gyöngéd, szép, de szomorú regény is egyben. Tragikus végkimenetelnek mégsem nevezném, amire kifut, mert olyan szépen, finoman, zárja le a szerző az eseményeket, ami nekem megnyugvást adott.

Sima és fordított hazugságok elegyéből, álmokból és vágyakból építve egy lebilincselő és eredeti történet született. 

Poszt-turkáló: 35 kövér könnycsepp

Forrás.

Amikor a rövid, de ütős könyvekről szóló Kicsi a bors - tematikus ajánlót megírtam, akkor került elő a listázott művek közt Anna Gavalda 35 kiló remény című kisregénye, és ráébredtem, ez bizony kimaradt az eddigi,  freeblogról átmentett, poszt-turkálós bejegyzések közül. Gavaldától három könyvet olvastam egyébként eddig, az Együtt lehetnénket, a 35 kiló reményt és az Édes életünket, de tervezek még tőle mást is, mert bár nem varázsolt el az első alkalommal, de utána mind közelebb éreztem magamhoz a témáit. A 35 kiló remény különösen megérintett és meghatott. 

Az eredeti bejegyzés 2010.06.22-én született. 

Anna Gavalda: Édes életünk

A könyvet a várólista csökkentős listáról választottam következő olvasmánynak, és valami egész másra számítottam tőle, mint amit kaptam... Nem gondoltam ilyen fajsúlyosnak, nyersnek, húsba vágónak... Bár hogy miért számítottam habkönnyű franciás családregényre, vagy romantikus, Amélie csodálatos életére Gavaldától, azt  azonban magam sem tudom... 

A kötetben két kisregény van: Mathilde és Yann címűek, ahol természetesen a címszereplő a főhős.

Mathilde története egy kicsit frusztráló volt. A lány online kommenteket gyárt különféle álneveken, ezzel segítve sógora vállalkozását, aki online marketinggel, keresőoptimalizálással, honlapdizájnnal foglalkozik. De ez csak egy kis rétege a történetnek, annyira nem is ez a fontos, bár jól bemutatják ezt is, és boncasztalra kerül a social media bekebelező hatása is. 

"És ez az állandó lázas izgalom… A folyamatos hiányérzet, a telefonotok, amit egy percre sem hagytok békén, a képernyő, amit állandóan kioldotok, az életek, amiket azért vásároltok, hogy tovább játszhassatok, ez a nyitott seb, lefolyónyílás, állandó szorítás a zsebetekben… Ahogy egyfolytában azt nézegetitek, nem hagyott-e valaki a számotokra néhány szót, egy rövid üzenetet, egy jelet, egy visszajelzést, egy megjegyzést, egy…. bármit."

Mathilde élete akkor fordul fel teljesen, amikor egy ikerpárral közösen bérelt albérletük felújítási munkálatait ki kell fizetni, és Mathilde bizony óvatlanul elhagyja a táskáját, benne 10000 euróval... Kétségbeesett hajszába kezd, nem csak a pénz, de a táska miatt is, amiben apró szeletekben benne van ő maga is... emlékek, apró tárgyak, egy régi, nagyon intim tartalmú levél... A táskakeresés először füstös kávéházakba sodorja, majd egy szakács nyomába ered éttermek során keresztül. 

A táska elhagyása utáni kétségbeesés, a könnyek, a frusztráció szinte már túl sok volt, annyira tapintható Mathilde összeomlása. Azután viszont a továbbiak a szakáccsal... nekem kissé hihetetlenek voltak. Volt benne valami nagyon perverz, a levéllel, a szaglászással. 

Forrás.

"Mert olyan hálátlan dolog ez a jóllakatás. Nagyon, nagyon hálátlan. Mert mindig előröl kell kezdeni."

Nyugtalanító volt az egész, és kémiát sem éreztem a szereplők között. Ez a történet nekem kevésbé tetszett, de tény, hogy Gavalda remekül ismeri az embereket, az emberi lelket, és ennek megfelelően igazán drámaian sikerült megírnia kettejük "fogócskáját". 

Közel hozta ezeket az alakokat, mert ugye:

"Messziről nem látszik semmi."

Yann története volt az, ami miatt igazán szívembe zártam ezt a könyvet, és azóta is többször éreztem, hogy újra el kell olvasnom. 

Yann története nagyon más, nagyon hétköznapi, és mégis különlegessé válik. Legszívesebben el sem mondanék semmit, vagy nagyon keveset csak, hogy ti is ugyanúgy megélhessétek.

Legyen talán elég annyi, néha csak segíteni kell felvinni egy szekrényt az emeletre, az addig ismeretlen szomszédnak. Bepillantást nyerni az életükbe, a személyes terükbe, a rituáléikba... Meghívva lenni egy vacsorára náluk... Ötletet és inspirációt meríteni az élethez, és ahhoz, hogyan is kéne élni, hogyan is lehet máshogy élni?

Ebben a kisregényben is helyett kapott a modern világ, az üzeneteink, a szinte kötelezően odabiggyesztett emotikonok:

"Hangulatjel. Az elnevezés éppen olyan közönséges, mint maga a dolog. Utálom ezeket a lusta cuccokat. Ahelyett, hogy az ember valóban kifejezné az érzelmeit, inkább elküld egy ilyet gyorsan. Megnyom egy gombot, és a világ összes mosolya egyformává lesz. Az öröm, a kétségek, a bánat, a harag, mindnek ugyanolyan a pofája. A szív összes heves érzése öt ronda kerek jelre redukálódik. A kurva életbe, ez aztán a fejlődés…"

Mégis valahogy vissza tudott repíteni egy, a modern technológia előtti időszakba, és mutatott egy furcsán meghitt családi idillt. 

"– Egy szoba a kislányoknak, egy konyha a családnak, egy kanapé a zenehallgatáshoz, és egy ágy a szerelemnek! – harsogta diadalmasan"

Útkeresésről, sorsról, boldogságról egyaránt fontos mondanivalója van, szinte túl nehézzé is válik mindezzel az útravalóval a könyv - talán azért is emésztgettem ilyen soká a posztírásig.

"Amikor, egyszer a Saint-Quay-i nagymamát elkísértem a fia sírjához, azt mondta nekem, hogy a boldogságra arról a zajról lehet ráismerni, amit akkor csap, amikor elhagy bennünket. 

A szerelem viszont éppen az ellentéte. Azt arról a felfordulásról ismered meg, amit a megérkezésével okoz."

És hogy még ezen felül fázós oroszlán, és egy tájszólásos macska is kerüljön a képbe, az már tényleg csak hab az élet tortáján. Kanalazzátok le!

"Olyan hideg van, hogy a Denfert-Rochereau tér oroszlánja is fázósan kuporog a talapzatán. Mint egy kövér, morcos kandúr."

Értékelés: 10/8 Mathilde nem annyira, de Yann nagyon megfogott. Elgondolkodtató, rövidségükben is igazán tartalmas mondanivalóval rendelkező írások. Nem is lehet gyorsan elolvasni, nem is lehet gyorsan megemészteni...

"Az ember nem találkozik azokkal, akiket szeret, hanem rájuk ismer."

(Fordítási kukacoskodás: 

Chesire cat-et illene lefakutyázni, ha már sikerült olyan magyarítást belevinni, hogy bivalybasznádi. Valamint nem egészen értem, a "gyorsan szálltak a hírek a Fazék Rádión" kifejezést. Ezt franciából vették át tükörfordítással? Nincs erre egy magyar megfelelő, vagy talán ez a fazék rádiós az lenne, csak én nem ismerem (meg a Google se?) Persze értem mi akar lenni, de furcsa a fordítás.)