2021. június 7., hétfő

Két hangoskönyv, amiket összeköt Írország

Forrás.
A hangoskönyvezés remek módszernek bizonyult, hogy azért néhány könyvet a magamévá tegyek az előző hónapban is. Köszi felolvasók, köszi Audible, köszi férjem, aki vesz nekem kreditet! :*

Ebben a zanzaposztban két hangosról hozok rövid értékelést, Emma Donoghue: The Pull of the Stars, és Amy Harmon: What the Wind Knows című könyveiről. Minkettő elég népszerű mostanában, és megjelentek magyarul is, Hívnak a csillagok, illetve Csak a szél tudja címen. Írországban játszódnak, és bár szuper karakteralkotás jellemzi őket, valahogy mégis inkább középszerűek maradnak nekem. 


Emma Donoghue: The Pull of the Stars

A szerzőtől korábban a Room-ot olvastam, ami nagyon tetszett, és 2013-ban be is került a top5-be. A The Pull of the Stars ezt nem tudta megugrani, de azért nem bánom, hogy megismerkedtem vele. 

Olyan volt, mint egy sűrű műszakokat bemutató duplaepizód a kórházsorozatokból, de a Spanyol Nátha idején, 1918-ban, egy dublini lázas-szülészeti osztályra helyezve, ahol az influenzával megfertőződött kismamákat ápolják. 
Értem a népszerűségét; a feszes tempó és az érdekes körítés valóban bevonzza az embert, a drámai történések, tragédiák, amik lejátszódnak a kis osztályon ez alatt a pár nap alatt, meg pláne, de mégse tartom azért annyira kiemelkedően jónak. Főként a végét nem. Két dolog is elrontotta számomra az élményt: túl direkt elhelyezéssel egy leszbikus szerelmi szál, aminek nem volt igazából sok értelme, és előzménye sem, illetve egy kissé túldramatizált irgalmas szamaritánus tett, ami nekem már túlzás volt, és mártírkodásnak tetszett.

Kihasználja a szerző, hogy a szülés, születés mitikus, veszélyes, kiszámíthatatlan légköre milyen csalogató tud lenni, és bár tény, hogy alapos kutatómunka van mögötte, orvosilag, történelmileg hitelesen mutat be mindent, és nem spórol a nyers és részletes leírásokkal sem, valahogy mégse sikerül teljesen jól összefognia az egész történet-gombócot. A minidráma a végén szétcsúszik, pedig tényleg remek karakterekre építkezik: az orvosnő - Kathleen Lynn -, a nővér - Julia Power - és az önkéntes segítő - Bridie Sweeney - alakja is jól megrajzolt, egymásra való hatásuk sem elnagyolt, vagy eltúlzott, és megkapó a bajtársiasság, amit mutatnak egymás felé, valamint az is, hogy eszköztelenül, áldatlan állapotok, puritán körülmények közepette is megpróbálják a maximumot nyújtani mindenkinek, fáradhatatlanul. 

Amy Harmon: What the Wind Knows

Nem mentem messzire, és Donoghue után Amy Harmonnal kalandoztam tovább Írországban, de szintén főként a múltban. A What the Wind Knows egy nagyon ír, nagyon romantikus történet, történelmi-politikai háttérrel, jó karakterekkel, és egy csipet misztikummal, időutazással.

Anne Gallagher, szeretett nagyapja, Eoin (kiejtve amúgy Owen) hamvait szeretné elszórni a tóban, amikor különös dolog történik... Áthatolhatatlan köd száll le, és Anne egyszercsak egy puskával találja szemközt magát, az 1920-as években, ahol azt hiszik a nagy hasonlóság miatt, hogy ő Eoin korábban eltűntnek hitt anyja... Anne belebújik a régi Anne bőrébe. De visszajut valaha saját jelenébe? Vissza akar egyáltalán?

Szép, hangulatos, érzelmes sztori volt, bár nagyon lassú, és nem lett igazán maradandó, vagy kiemelkedő, nem szerettem bele annyira a szerző stílusába, hogy rárepüljek a többi könyvére. Összességében kellemes élmény volt, és díjazom, hogy tényleg voltak érzelmek, kapcsolódás, szikra a két szerelmes között (ez fájón hiányzott a nemrég olvasott The Lost Girls of Parisből), de rémesen kiszámítható volt minden a végén. Esetleg valami plusz csavar, több háttérsztori jobb lett volna, a sok felesleges ír hazafiasság helyett... Az ír történelem, függetlenségi háború, Michael Collins alakja egy távoli háttérnek is elég lett volna, kifejtve unalmas volt, és nem adott igazán hozzá a történethez. Persze lehet, hogy mást el tud kapni az ír hazafiasság, és ez a mindent átható szellemiség, de nekem nem volt sok hozzáadott értéke. 

A Yeats versek hangulatosak voltak, de a legjobb Thomas verse volt az egészben.

“Don't go near the water, love.
Stay away from strand or sea.
You cannot walk on water, love;
The lough will take you far from me.”

Kedvenc karakter: Thomas Smith, egyértelmű :)

Néhol picit önismétlő volt a könyv, és a kezdeti események után a közepe nagyon leült, mintha nehéz lett volna kitöltenie a szerzőnek eseményekkel, kalandokkal a fejezeteket. Aztán pedig elcsordogáltunk az egyértelmű, és kicsit szentimentális végkifejlethez, és elmorzsolhattunk pár könnycseppet. :)

2021. június 5., szombat

Májusi zárás - robottitkárnői álláshirdetéssel

Saját képek.
Mielőtt elröppen a június fele is, gyorsan számot vetek az előző hónappal, és lassan majd megpróbálom befejezni a többi félkész posztomat is. Akadályoztatásom mértéke számottevő, mit ne mondjak. :D Szeretnék egy titkárnőt, akinek tollba mondhatom a posztokat, amíg nincs szabad kezem. :"D De lehetőleg robot legyen, mert bájologni nincs kedvem vele. :P Idő- és energiatakarékosság mindenek felett. :)

A májusom könyves szempontból valahogy így alakult: 

- befejeztem 4 könyvet 
- ezek közül 2 hangoskönyv volt
- befejeztem a 12. várólista csökkentős olvasmányomat is, Daniel Hörától a Betolakodókat, ezzel teljesítettem az idei kihívást (de még tervezek olvasni a listáról)
- 6 új könyvvel gyarapodott a könyvtáram :) 
- ezek közül 3 előrendelés volt, 3 másik pedig ajándék
- és köztük van a MinaLima kiadású HP is, amire már hónapok óta vártam ♥ 
- 4 bejegyzést írtam a blogra májusban
- sajnos amióta csak létezik a Témázás, először fordult elő, hogy nem tudtam részt venni a körben, és még nem írtam meg utólag csatlakozva sem a posztot, de mindenképp szeretném 
- a tavaszi tervlistámat végigolvastam (szinte hihetetlen!), igaz úgy, hogy egy könyv sorsa a félbehagyás (és néhány napja az eladás) lett

Májusi zsákmányom

- Alex Pavesi: Nyolc nyomozó - Agave előrendelés, csupa jót ír róla mindenki! 
- Georges Simenon: Maigret hét esete - Agave előrendelés, kötelező elem ;) 
- Hegyi Zoltán Imre: Futártempó - ajándék a szerzőtől
- J.K. Rowling: Harry Potter and the Philosopher's Stone - MinaLima kiadás - Bookdepo előrendelés (azt hittem sose kapom meg, de egyszercsak dörömbölt vele egy UPS-es futár)
- Vekerdy Tamás: Jól szeretni - ajándék Suhakatától
- Vekerdy Tamás: Honnan? Hová? - Ajándék Nikkincstől 


Amiben változtatni fogok, ha azt szeretném, hogy ne legyen ennyi elmaradásom, és ne maradjon minden piszkozatban, az az lesz, hogy megpróbálok többször valami rövidet írni, esetleg csak utólag csicsázni a fő mondanivalómat, ha jut rá idő, és zanzaposztba összeszedni a könyveket, hogy ne toljak magam előtt annyi mindent, de mégis le tudjam írni az élményeimet. Valahogy ezt is időtakarákosan kell megoldanom, nem nyünnyöghetek annyit egy-egy poszttal. 
A lelki egészségemnek sok könyves tartalomra van szüksége, mind olvasás, mind blogolás tekintetében, és azon leszek, hogy ezt meg is kaparintsam magamnak. 

Mindenképp be szeretnék számolni a következő, már elolvasott könyvekről is hamarosan: 
- Emma Donoghue: The Pull of the Stars
- Daniel Höra: Betolakodók
- Amy Harmon: What the Wind Knows
- Dr. Dénes Ivett: Békés éjszakák, vidám nappalok

Akartam írni a Little Fires Everywhere filmsorozat verziójáról is, de kezd halványulni az élmény, nem biztos, hogy lesz annyi gondolatom róla, hogy legyen belőle poszt, még meglátom. 

Valamint fogok csinálni nyári terveket is, még ha picit rövidebb listával is. :) 

A többiek májusa: 



2021. május 22., szombat

Pam Jenoff: The Lost Girls of Paris

Pam Jenoff regényére akkor figyeltem fel, amikor megláttam az Agave Kiadó új megjelenései közt, Elvesztek Párizsban címmel. Gondolkodtam, hogy beszerzek belőle egy példányt, mert külsőre is nagyon szemrevaló, de aztán az angol eredeti mellett döntöttem, az Audible-ről. 

A 2. világháborús témát, és ennek kifejezetten a női kémekkel kapcsolatos részét Kate Quinn miatt kedveltem meg, aki elképesztően jó sztorikat ír, erős női hősökkel, csavarokkal, izgalmas és okos történetszövéssel. Óhatatlanul Quinnhez mérek minden hasonló történetet, így ez történt a The Lost Girls of Paris esetében is. 

Három női narrátort kapunk, két év különbséggel az események közt - háború közben, és már a háború után nem sokkal zajlanak az események. Marie, Eleanor és Grace élete egy pályaudvaron elhagyott bőrönd révén kapcsolódik össze, amiben fényképek vannak. Grace nyomozni kezd a képen lévő nők után, és lassan kibontakozik előtte az Eleanor által irányított női kémhálózat, és a tagok sorsa. 

Szeretem az ilyen szerkezetet, amikor külön utakon is járunk a narrátorokkal, ugyanakkor mégis összeköti őket az események fősodra. Itt valahogy mégsem sikerült olyan jól egyik szál sem, nem volt elég izgalmas a szereplők közti navigálás, és sajnos nagyon bénák voltak a főszereplők, akiknek a hátukon kellett volna vinni a történetet. Nem fejlődnek sehova, és nincsenek is jól kibontva. 

A főnéni, Eleanor, akinek szárnyai alatt összegyűltek a lányok, Marie, az egyik rádiós kém, és Grace, aki két évvel később utánuk nyomoz, szinte felcserélhetőek voltak, nincs személyiségük, és kissé sajnos érdektelenek is mind. Marie egyik társát, Josie-t például sokkal izgalmasabb lett volna követni. Kíváncsi lettem volna vele kapcsolatban, hogy mégis hogy a jó életbe' rejtegetett magánál egy kézigránátot heteken át egy náci börtönben, úgy, hogy ez senkinek sem tűnt fel?! (Ugyanez a filmtekerccsel is...) Az is hasonlóan érdekes volt, amikor egy fejbelőtt szereplő még néhány mondat erejéig beszélgetett... Öhm, wtf? 

Az ilyen, és ehhez hasonló vad és hihetetlen dolgok mellett sajnos meg kellett állapítanom azt is, hogy ezek a nőszemélyek a profizmus és az arra való törekvés teljes hiányában kezdtek kémkedni. Ez a valós események megcsúfolása... Létezik olyan, hogy amatőr kém? Persze... a chick-litekben mondjuk. Na de a világháború alatt, szinte kiképzés nélkül - vagy vajmi kevés kiképzéssel -, bevetni egy társaságot a nácik ellen? Nem csettintésre lesz az ember beépített ügynök! Marie is ad hoc módon keveredik éles helyzetekbe, holott csak rádiózáshoz képezik ki... Az üzenetek kódolását, a titkos "jelek" meglétét, vagy nem-létét pedig - ami iránymutató kellett volna hogy legyen -, szinte figyelmen kívül hagyják. (!) A naivitásnak, feltételezéseknek, amatőrködésnek (otthagyja a rádiót!) nincs helye az ilyen szituációkban, mert a lebukás garantált. 
Plusz olyan alapvető dolgok részletezése, bemutatása is nagyon hiányzott, hogy például hogy is épült be és jelentett Marie a kis kávéház fölötti lakásból. Marie úgy, ahogy volt, alkalmatlan volt erre az egészre, és képességei nem is fejlődtek semmit.

A következetlenség, a sorozatos butaságok sokat rontottak a könyvön, pedig lehetett volna benne potenciál. Így azonban felszínes maradt, helyenként túldramatizált, hiteltelen. Nem ártott volna némi összetettség, feszültség, intrika sem. A szerelmi szálak, amik bele vannak erőltetve, lagymatagok, feleslegesek, nincs semmi szikra. (De ha már, akkor inkább csak egyet tett volna bele...)
 
Nekem ugye nem tetszett a Code Name Verity sem, de abban lényegesen több érzelem volt, és a bajtársiasságot is sokkal jobban meg tudta jeleníteni. 

Hallgattam ezt a könyvet, de nem tudtam igazán élvezni, és elmerülni benne, nem találtam meg benne azt, amit egy ilyen témájú könyvben keresek, túl lapos volt. Leginkább csak vártam a végét, sajnos.
Kate Quinn a királynő ebben a műfajban, nehéz lenne a nyomába érni, Jenoffnak nem is sikerült - szerintem. 

Eleanor Trigg alakját Vera Atkins ihlette. Mindez jó alap lett volna, de a kivitelezés gyenge.

Hmm, most esik csak le, talán jobban kellett volna figyelnem, hát girl(s) van a címben! :"D (Rengeteg olyan olvasmány került már ki a girl-ös címűek közül nálam, amiket nem igazán kedveltem, így aztán óvakodom tőlük többnyire... Úgy tűnik néha nekem is lankad a figyelmem ebből a szempontból. :))

2021. május 17., hétfő

Georges Simenon: Maigret az iskolában

A Maigret az iskolában a várólista csökkentős kupacba került bele idén, és vele már a 11. könyvet pipálhattam ki a listáról. Remek Maigret kötet volt, emlékezetes marad a vidéki, iskolai helyszín és a feszült, kissé fullasztó hangulat miatt is. 

Maigret ebben a részben kiszabadul Párizsból egy furcsa ügy miatt, és reménykedve várja a tengerparton töltött idő közben elfogyasztott fehérbort és osztrigát, ám ebből csak az egyik teljesül...
 
A zárt közösségű, összetartó kis falu tanítóját gyanúsítják az egykori postáskisasszony meggyilkolásával, akit egyébként senki sem kedvelt, hogy finoman fogalmazzunk, és aki szintúgy utálta az egész falut. A megkeseredett nőszemély nem fog hiányozni senkinek, így aztán szinte mindenki gyanús lehetne, ám mindenki a tanítót pécézi ki, és tenné meg bűnbaknak. Bár hiába lakik családostul köztük, és tanítja gyermekeiket már jó ideje, mégsem fogadták be soha igazán... 
A zavarossá váló ügyben szerepet kap egy maroknyi gyerek is, akikkel Maigret-nek egész más hangot kell megütni a kihallgatáskor, egy örökkön borgőzös kocsma, és állandó vendégei: a hentes, a polgármester-helyettes, a postás..., aztán néhány ablak, pár liter fehérbor, és némi törkölypálinka meg konyak. Az ügyet természetesen felgöngyölíti a felügyelő, passzióból persze, hiszen nem is nyomozni érkezett, csak az osztrigáért... :)

"Vannak olyan képek, amelyeket öntudatlanul egy fényképezőgép precizitásával rögzítünk, de amikor véletlenül felbukkannak az emlékezetünkben, törjük a fejünket, vajon hol is láttuk őket."

Saint-André-sur-Mer felidézi benne gyermekkora színterét, ahol egy hasonló konfliktus zajlott le a postáskisasszonnyal és tanítóval kapcsolatban, annak idején. Ez a nosztalgia-faktor is érdekessé teszi a regényt, mert egy másik szempontot is kiemel: hogy mennyire hasonlóan tudnak működni ezek a közösségek: mintha csak ugyanazokat az embertípusokat és konfliktusokat látná viszont újra az ember, kicsit más környezetben, de hasonló elvek mentén összeütközni.

Érdekes kihívás volt a felügyelőnek a gyerekekkel megtalálni a hangot, jól kérdezni, a szavak és lesütött tekintetek mögé látni. Ki hazudik vajon, és miért? Milyen játékot játszanak vele? 

A tanító leírása, amikor megjelent Párizsban, Maigret oltalmát keresve: 
"(...) Maigret megállapította, hogy ahhoz a típushoz tartozik, amelyet általában "egér-szerűnek" szokás nevezni. Elég sovány volt. Magas, hátrahajló, kopaszodó homloka fölött vöröslő hajpamacs árválkodott. Kék vagy sötétkék szeme lehetett, és orra épp annyira nyúlt előre, mint a homloka hátra."

Borgőzös atmoszféra, feltoluló emlékek, a beilleszkedés kérdései - és a rejtélyes motivációk felderítése a szokásos töprengő, szemlélődő módon. 

2021. május 16., vasárnap

Rosemarie Eichinger: Esznek-e a halottak epertortát?

Miamona és Nikkincs véleménye, ajánlása győzött meg, hogy nekem is el kell olvasnom ezt a furcsa című, helyes kis ifjúsági történetet. :) És ha már Poketben is elérhető, úgy döntöttem, legyen ez az aprócska kiadás. 

A történet a gyász, gyászfeldolgozás, veszteség témáját járja körül, de egészen rendhagyó módon, és stílusban. A komoly-komor téma, és szokatlan helyszín ellenére bájos, könnyed történet, és remekül "hozza közelebb" és teszi természetessé a gyász és a halál témáját két gyerek barátkozásán keresztül. Emma és Peter a temető sírkertjében ismerkednek meg, amikor Peter szinte minden délutánját ott tölti ikerbátyja sírjánál, mert "Otthon kibírhatatlan. Olyan csönd van, hogy meg lehet tőle süketülni." Emma édesapja sírásó és a temető falán kívül laknak ugyan, de pont mellette, hogy a kislány a szobája ablakából is a sírokra lát, és persze minden idejét ott is tölti köztük. Történeteket ír, és képzel el a halottakról, kényelmesen érzi magát a kripták csendes-hűvös magányában... Az iskolában kicsit furának is tartják emiatt, pedig igazából semmi furcsa sincs benne, ha egy kicsit közelebbről megismeri az ember - ahogy aztán ezt Peter teszi. 

"Nem is akkor eszünk tortát, amikor éhesek vagyunk! — vágja rá Emma. Ekkora hülyeséget se hallott még életében."

Nagyon szerettem Emma fejében lenni, közel éreztem magamhoz morgásait, magában tartott felcsattanásait, apróbb és nagyobb frusztrációit. Ő és az apja, Severin Blum is kellemes társaság, és szívesen szétnéztem volna náluk a temetőkertben, Emma idegenvezetésével, és megkóstoltam volna az apa főztjét is. :) 
Tetszett az elveszített édesanyával, és a lehetséges újrakezdéssel kapcsolatos szál is, amit szintén finoman, kellő empátiával mutatott be a szerző. 
Érdekesek voltak a halottakkal kapcsolatos szokások, különféle rituálék is, amiket a gyerekek felelevenítettek egymás közt. 

A stílusról, hangulatról néha picit az Amélie csodálatos élete jutott eszembe: 

"A munkáján kívül Severin Blum szereti még a rémfilmeket, a krimiket, az elnyűtt atlaszát, a ropogós kérget a sertéssültön; a bolti puding dobozának hangját, amikor lehúzza róla a tetejét; magát a pudingot; és mindenekfölött a lányát, Emmát."

Remek stílusú, intelligens, de mégis könnyed, és igazán kikapcsoló könyvecske, csak ajánlani tudom. Biztos, hogy újra fogom még olvasni, lélekmelengetés gyanánt. 


Érdekesség amúgy, hogy mint az Avildától megtudtam, a könyvecskét "talpatlan" betűvel szedték. Nekem ez külön tetszett is, könnyebben olvashatónak találtam, mint a régebbi Poketeket, és nem volt annyira bolhabetűs sem. :)

2021. május 7., péntek

Áprilisi wrap-up

Forrás.
Gyors és utólagos számvetés az áprilisról:


- nem vásároltam könyveket
- befejeztem 7 könyvet a hónapban
- két kedvencet is hozott az április: Az Ickabog és Az elnök kalapja is megkapta ezt a címkét
- ismét félbehagytam egy könyvet, a The Invisible Life of Addie LaRue-t 
- a hónap legrosszabb olvasmánya Az elefántok a házban című mese volt
- írtam 10 posztot a blogra
- a tavaszi tervekből 8/10 elolvasott könyv + 1 félbehagyott a mérleg, és az utolsó listásat elkezdtem 
- a várólistacsökkentős listáról pedig már a 12. könyvet kezdtem el
- és hát... megszületett a kisfiam   :)) 


Ez a poszt meg volt írva így piszkozatban előre, ahogy még néhány másik gondolat is az elmaradtakhoz, mégis csak most jutottam idáig... Igyekszem majd ide is visszatérni, visszatalálni mindig, ahogy sikerül. ;) 
Addig is olvassatok sokat helyettem is. ;) 

2021. április 26., hétfő

Irodalmi barangolások és bakancslistás helyek

Forrás.
A Témázunk ehavi választottja az Irodalmi helyszínek elnevezésű téma lett, és bár elsőre azt hittem, hogy nem fogok tudni igazán jókat felsorolni, és hogy talán a közelemben nincs is sok ilyen, felkereshető hely, azért hamar beugrott pár korábbi élmény, és persze azok is, amiket egyszer majd még sorra szeretnék keríteni. :)

Régebben volt bennem némi averzió az utazással, városnézésekkel kapcsolatban, és kiváltképp utáltam az osztálykirándulásokat, fárasztó macera volt a nézzük meg a nemtudomki szülőházát, meg az xy kilátót, csak a rihegés-röhögést vártuk úgyis a vonaton, meg a pizsipartit a szálláshelyen... Amúgy az utazással rendeződött később a viszonyom, meg hát rájöttem szépen, hogy nem mindegy a társaság, az úticél, és az érdeklődési kör sem, és persze, hogy a magam ura legyek ebben (is). 

Ami jó emlékként maradt meg még iskolás koromból, és irodalmi vonatkozású is, az Stradford-upon-Avon volt, Shakespeare szülőfaluja és szülőháza, mert rendkívül hangulatosnak találtam, és hát szuper merchandise bolt volt ott. ;D 

Emlékezetes külföldi kiruccanás volt Dublin, pár éve, ahol kicsit Macnek érezhettem magam a Temple Barban, és a macskaköves kis utcákon... Persze itt nem konkrét irodalmi turistalátványosságról van szó, ami könyvhöz vagy szerzőhöz kapcsolódik, hanem maga az egész város atmoszférája, zsizsegése, helyszínei kapcsolódtak szervesen a Tündérkrónikákhoz. Az meg már csak hab volt a tortán, hogy Moninggal is találkoztam és dedikáltattam. :) 

Saját kép.


Dubrovnikban jártam a Trónok harca forgatási helyszínein, tetszett nagyon, főleg, amikor tényleg ráismertem valamire a filmekből. Csodás volt a kilátás is, csak ne lett volna olyan döglesztő meleg. :D 



Amszterdamban a Csillagainkban a hiba filmes padját néztem meg, ami bevallom csalódás volt kissé... Csak egy csúf, kopott, összefirkált pad, mindenféle jelzés nélkül... 

TFIOS pad, saját kép.

A pad a filmben.

Máig sajnálom, hogy az Anne Frank ház kimaradt akkor, de a társaság, akikkel voltam, nem igazán érdeklődött iránta, és egyedül nem akartam erősködni, hogy de menjünk oda...

Magyarországon bevallom nem nagyon látogattam kifejezetten irodalmi helyszíneket, nem megyek el valahova csak mert valakinek a szülővárosa. A nagy  magyar írók, csak mert ők a nagy magyar íróink, őszintén szólva nem hoznak lázba, és a házak oldalán a különféle plecsnik se, hogy ki élt és alkotott ott ettől addig, de költők-írók szobrait szívesen megnézem, és fotózkodom velük. 

Lillafüred - József Attila szobor

Amit jó lenne látni egyszer, az a Szabó Magda Emlékház Debrecenben, a padon ülő Magda-szobor, illetve az írónő sírja a Farkasréti temetőben. 

Szabó Magda mellé lehet telepedni

A helyek egyébként kevésbé villanyoznak fel úgy általánosságban, mint egyrészt a történetek maguk, másrészt meg persze a szerző - személyes találkozások, dedikálások nagyon jó élmények maradtak a kedvenceimmel -, de mindemellett azért van néhány olyan "regényes" hely, ami a képzeletbeli bakancslistámon szerepel. 

Jó lenne egyszer eljutni egy tematikus Harry Potter parkba, studio tourra, kiállításra, a King's Crossra, színdarabra, már ha lesznek még valaha szép új világunkban ilyesmik, a virtuális téren kívül. 


Szuper lenne megnézni Jersey-n a Durrell Wildlife Parkot, és a szintén Gerald Durrellhez kapcsolódó színpompás villákat, Korfu szigetén. 

Gerald Durrell szobor

Csodás lehet Új-Zéland, ahol A Gyűrűk urát forgatták, és ahol ma is találhatunk hobbit lakokat. ;) És elvágyódom a vadregényes és szeles Skye szigetére is, mióta Jessica Brockmole regényéből megismertem. 

Skye szigete


De a messzi vágyakon túl sokkal jobban örülnék, ha szorongás nélkül el lehetne menni a szokásos helyeinkre... Hadik, Kelet, Magvető Café, Centrál Kávéház... Beülni egy menüre a Könyvbár&Restaurantba, a Magicbe, vagy kipróbálni a Repülő Seprűt... Bolyongani a Millenárison, vagy a Vörösmartyn a könyves események és pavilonok forgatagában... Ezek igazából a kedvenc könyves helyszíneim, és hiányoznak. 💔 

Ha van kedvetek, csatlakozzatok ti is a témázáshoz, vagy kommenteljetek, és írjátok meg, milyen regényes úticélokat vettetek már célba, és mi van még tervben? 
Kíváncsiak várom, hogy a többiek milyen nevezetességeket, érdekes úticélokat írtak. :) 

UPDATE: - Boglinc nyomán a svájci Meiringen és a Sherlock múzeum is úticélom lett! :) 
- Nita és Lilla posztjában is szerepeltek a Kolodko szobrok, őket is szeretném majd felfedezni, és a Glüchlick Vilma-lépcső, amit szintén szeretnék meglátogatni. ;) 

A többiek irodalmi barangolásai: 


Utóvéd (később csatlakozók): 


2021. április 25., vasárnap

Sorsdöntő találkozások - Szülők és gyermekek

F. Várkonyi Zsuzsa, Orvos-Tóth Noémi, Popper Péter, Ranschburg Jenő, Vekerdy Tamás: Sorsdöntő találkozások


Újabb Nyitott Akadémiás pszichológia könyvet fogtam, ami korábban is megjelent már, de az újabb kiadását átszerkesztették, és kiegészült még két írással. 

A legjobbak ebben a kötetben kétségtelenül Ranschburg Jenő és Vekerdy Tamás voltak, remek gondolatokkal, sok útravalóval, és élvezetes stílusban. Popper egyfelől a "szokásos" volt, felrémlettek a korábban is bemutatott sztorik, de mégis valahogy picit összeszedetlennek éreztem most, nem tudta feltenni a ponton az i-re ebben a válogatásban, pusztán csak része volt.

Ranschburgnál nagyon tetszett, amivel pont nemrég találkoztam A suttogó titkaiban is, hogy az egészen pici babák is már bizonyos egyéni beállítódásokkal, ún. temperamentumjellemzőkkel rendelkeznek, és hogy ezek már a születés pillanatától jelen vannak, és individuális különbségeket mutatnak. 
Érdekes volt az a gondolat is, hogy a mai világban úgy véljük, hogy az szavatolja a gyerek biztonságát, ha bizalmatlanságra neveljük, és hogy ez nem biztos, hogy így van. Elég összetett kérdés. Engem is nagyon bizalmatlannak neveltek, az is lettem, mondjuk kárát még nem éreztem ennek, mert annak ellenére, hogy bizalmatlan ember vagyok, a társas kapcsolataimmal nincs gond. Vannak ennek rétegei, más aspektusai is, és a biztonságos kötődés kialakulása nem csak ezen áll vagy bukik. 
Mesélt autoriter és autoritatív szülőkről is, típusokról az engedékenységet és korlátozást tekintve, és az apátlanságról, vagyis a hiányzó apaképról, amit a gyerekeket körülvevő - többnyire -frusztrált nők nem tudnak pótolni.
Remek írás az övé, és érezni, hogy mennyire tudta miről beszél. Önálló könyvét is tervezem olvasni nemsokára (Szülők könyve). 

A régebbi kiadás.
Vekerdy is teljesen magával ragadó egyszerű és szerény bölcsességével, amivel értette a gyerekeket (és a szülőket is). Két gondolat tetszett legjobban, az egyik az a szülői elvárásokkal kapcsolatos fejtegetés volt, hogy mit akar a szülő, mennyire akarja olyanra formálni a gyereket, amilyenre ő gondolt, vagy mennyire hagyja önmagává bontakozni. A másik pedig a fejlesztés-mániával kapcsolatos. Holott a gyereket a beszédben-járásban nem kell fejleszteni külön (ha nincs valódi gond vele), nem kell azt tanítani, és erőltetni, ami egyébként is fejlődik benne, a maga ütemében, hanem hagyni kell felfedezni, játszani, hagyni a spontán utánzással magától fejlődni a nyelvtanulásban, és nem korrigálni, csak helyesen használni körülötte a nyelvet rendületlenül, mert úgyis az ragad rá. :) Hangsúlyozza még a rigmusok, mondókák fontosságát, amik kikoptak kissé, de szinte meg tudják babonázni a gyerekeket, és az ismétlés, ritmus, hangsúly nagyonis fontos a fejlődés szempontjából - de nem úgy, hogy közben erőszakkal fejlesztjük a gyereket. Volt benne egy szuper példatörténet is erről, amit elolvasva az ember fájdalmasan összerándul, hogy tényleg, mikortól akarjuk már gúzsba kötni a gyereket az állandó "tanulással", amikor éveken át csak a játszás örömét kellene élveznie. 
Arról is volt néhány kósza gondolat, hogy az iskola mennyire ártalmas tud lenni, hát erről is olvasnék még többet, azt hiszem van is külön kötete róla Vekerdynek. 

Poppertől a már ismert sztorikon, fejtegetéseken felül ami most leginkább tetszett, az az őszinte szülői reakciók fontosságának hangsúlyozása: 

"Nem biztos, hogy a mosolygós szelídség az egyetlen lehetőség, amivel egy szülő a gyerek dolgaira válaszolhat. Ha fáj, amit mond, vagy tesz, miért ne lássa, érezze ezt is a gyerek? Ha dühít, miért ne tudja, hogy dühít? Vagyis miért ne kaphatna egy eleven, élő szülőt, akinek fájdalma is van, dühe is van? Miért kellene megjátszania egy pedagógiai fapofát?" 
Természetellenesnek is hatnak számomra azok az emberek, akik állandó angyali mosollyal vannak a gyerekei - meg úgy az egész világ - felé... Belőlük is kirobban valami előbb-utóbb szerintem, csak az már nagyon nem lesz jó... 

Orvos-Tóth Noémit nagyon vártam, mert még nem olvastam tőle, de tervben van az Örökölt sors egy ideje. Érdekes módon nem kaptam tőle olyan nagy aha-élményt, mint vártam. Persze hozott érdekes szempontokat, de nekem olyan tankönyvízű és esszészerű volt az írása, főleg a többiekéhez viszonyítva, akik valahogy "közelebb engedtek" magukhoz a közvetlenebb megnyilvánulásokkal, mesélősebb hangnemmel. Kíváncsi leszek, hogy az Örökölt sors mennyire jön majd be tőle

F. Várkonyi Zsuzsa jó példákat, történeteket mutatott be, a "kakukktojások" és az örökbefogadott gyerekek témájában, érdekes volt belelátni általa ennyi féle családba, és sorsba, és abba, hogy mi alakítja a szülő-gyerek kapcsolatokat.

Alapvetően tetszett a két utóbbi írás is, mégsem jelölgettem igazán gondolatokat belőlük, annyire nem fogtak meg, mint a férfi szerzők gondolatmenetei, de értem, hogy miért kaphattak helyet ebben a felújított kötetben. 

Szerencsére taszító hangvételű, meg nagyon ezo-spiri cucc nem volt ebben a válogatásban. 

2021. április 20., kedd

Anna Kareninától a karácsonyi malacig!

Amikor írok egy adag újdonságról, mindig, de tényleg minden egyes alkalommal, szinte már másnap jön valami nagyágyú hír egy újabb megjelenésről, ami így óhatatlanul éppenhogy kimarad az előző bagázsból. Na de sebaj, van még itt elég szabad felület, úgyhogy ismét hoztam egy csokorra való újdonságot, könyvekkel és várható adaptációkkal, amik érdekelnek. :) 

2021. április 16., péntek

Antoine Laurain: Az elnök kalapja

Kedvenc kedvenc hátán... Azok után, hogy idén eddig nemigen volt emlékezetes és kiemelkedő könyv az olvasmánylistámon, nem számítottam rá, hogy gyors egymásutánban két igazi kedvencet is hoz az április. Az Ickabog után olvastam Az elnök kalapját, és egyszerűen imádtam.

Antoine Laurain-nel tavaly ismerkedtem meg, amikor instant kedvenc lett A piros notesz című regénye. Bár picit vonakodtam Az elnök kalapjától, Sister meggyőzött, hogy ez is tetszeni fog. Hogy miért is vonakodtam? Ezek az elfuserált muszáj-ajánlások... Az virít a hátlapon ugyanis, hogy "Imádni fogják, akik szerették Muriel Barberytől A sündisznó eleganciáját." Igen, ennyi volt, ami eltérített  a könyvtől, már a kezdet kezdetén, még jóval A piros notesz megvásárlása előtt, amikor egyszer a kezembe fogtam egy könyvesboltban nézelődve ezt a bizonyos kalapos könyvet... Én bizony nagyon nem csíptem A sündisznó eleganciáját, és villámgyorsan bizalmatlanná váltam az ajánlás miatt. 

Örülök, hogy végül kicsit kacskaringós úton ugyan, de visszataláltam Az elnök kalapjához, és most már bizton állíthatom, még ha a rettenetes Holtodiglanhoz hasonlítják is szegény Laurain bármelyik sztoriját, én akkor is keblemre szorítva állok be vele a pénztárhoz. :) Vannak még bőven magyarul meg nem jelent regényei, remélem a Park Kiadó folytatja a sort a többivel is. 


"A ​könyvelőként dolgozó Daniel Mercier magányosan vacsorázik egy párizsi étteremben; egyszer csak illusztris vendég, François Mitterrand telepedik a szomszéd asztalhoz. A vacsora végeztével a köztársasági elnök ottfelejti a kalapját, Daniel pedig úgy dönt, megtartja emlékül a fejfedőt, nem sejtve, hogy ezzel egész addigi élete fenekestül felfordul. A talizmánként szolgáló fekete kalapnak köszönhetően az átlagos kisember szakmai pályafutása meredeken felível. Mielőtt azonban a kalap segítségével a politikai hatalom rejtélyes működésébe is beleláthatna, a könyvelő – hasonlatosan a köztársasági elnökhöz – elveszíti a kincset érő tárgyat…

A híres fekete kalapról szóló modern mese sziporkázóan szellemes és ironikus; hitelesen idéz fel egy korszakot, miközben az emberiség régi közös vágyáról is szól: milyen jó lenne néha egy kis varázslat, hogy legtitkosabb álmaink valóra váljanak…"


Az elnök kalapja stílusában ugyanolyan bájos, derűs és kellemesen megmosolyogtató, mint A piros notesz volt, a szerelmi szál azonban hiányzik most belőle - hacsak nem tekintjük annak Fanny és szeretője afférját, de mindenesetre a szereplőket nem köti össze románc, csak a kézről-kézre járó kalap, ami szinte bűverővel bír. Mindenki, aki birtokolja kis időre a regényben, annak éltébe változást hoz, de szerencsére jó irányba. 

A leírások hangulatosak, az éttermi részeket különösen szerettem, hiszen ott indul minden, a tenger gyümölcsei tállal és az osztrigára cseppentett citromlével... Daniel Mercier egyedül elköltött vacsorája sorsfordító eseménnyé válik, amikor François Mitterand telepedik ugyanis a szomszédos asztalhoz, és ottfelejti fekete kalapját. A kalap később Daniel kezéből is továbbvándorol, mintha valami sajátos nyughatatlanság jellemezné, és még három másik ember életébe csöppen bele váratlanul, hogy felforgassa azokat. Bevallom meglepődtem, amikor Danieltől búcsút vettünk, mert meg voltam győződve róla, hogy ő a főszereplő, és őt követjük majd a könyv egészében. Hamar sikerült azonban átlendülni Fanny Marquant-ra, aki örömmel konstatálja, hogy a saját monogramja virít a kalapban. ;) A parfümőr, Pierre Aslan is rendkívül érdekes szál volt, és nekem Bernard Lavalliére is tetszett, annak ellenére, hogy ott sok volt a politikai utalás, ami nem volt annyira ismerős - de kellemes módon a művészeti-politikai társalgások egy másik korábbi kedvencemre emlékeztettek: Evelyn Grill A gyűjtő című művében folytak ilyesmi beszélgetések az asztaltársaságban. :) 

Mindegyik szálnál máson volt picit a fókusz, ez nagyon változatossá tette a könyvet, egy pillanatra sem ült le, a váltások is mindig jókor jöttek, amikor valami már átfordult a szereplők életében, és a történetrészek összefűzése is gördülékeny volt. 

Kedves, könnyed, franciás kötet művészetekkel, politikával, ízekkel és illatokkal megspékelve - tökéletes recept, remek kivitelezés. Monsieur Laurain, szerelmes vagyok az írásaiba. ♥ :) 


2021. április 14., szerda

Az Ickabog meséje

J.K. Rowling: Az Ickabog


Óriási öröm számomra mindig, amikor Rowling anyánktól újabb könyv érkezik, legyen az valami Harry Potterrel kapcsolatos, álnéven írt krimi, társadalomkritikai regény, vagy épp mese. Rowling változatlanul nagyon tud valamit, és Az Ickabog című meseregénye is repült egyenes úton a kedvenceim közé. A legjobb pedig, hogy éppen tegnap jött a hír, egy újabb Rowling-meséről, ami több mint 20 országban egyszerre jelenik majd meg 2021. október 12-én, és The Christmas Pig lesz a címe. Részletek >itt<. Tóth Tamás Boldizsár már dolgozik a fordításon, ami nagyon örvendetes, mert Az Ickabognál is meg kellett állapítanom, hogy brutál jó fordítást csinált... Olyannyira, hogy képzeljétek, úgy döntöttem, lehet, hogy meg se veszem angolul a kötetet... Magyarul annyira jó volt megismerni Galombékat, Bazsalyékat és Jamborszky kapitányt, hogy őket már így zárom a szívembe. :) 

"Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Duskáldia nevű piciny ország, ahol évszázadok óta szőke királyok követték egymást a trónon."

Az Ickabog egy régebbi, fiókba került írása Rowlingnak, saját gyerekei ismerték csak. A koronavírus járvány kezdetekor vette elő és kapta össze a szöveget újra, amit részletekben, fejezetenként a neten is olvasni lehetett  a lezárások alatt.

"A duskáldiai közvélekedés szerint egyetlen érdekes és emlékezetes dolog származott csak Lápföldéről: az Ickabog regéje."
Az, hogy olvasni fogom Az Ickabogot, persze nem volt kérdés. Hogy mire számítottam? Nehezen tudnám megmondani, főleg, hogy azért mostanra csurrant-cseppent néhány információ, néhány vélemény róla. Ezek alapján már tudtam, ami azért sejthető is: hogy nem egy egyszerű gyerekmeséről lesz szó, hanem valami komplexebbről, ami a témákat és a történetet illeti. 

Az Ickabog nagyszerű, és egyben ijesztő társadalmi-politikai kórkép-körkép. Kétségtelenül nem a legkisebbeknek való, tele van ugyanis csúfságokkal: kegyetlen gyilkosságok, hazugságok, árulás, zsarolás és egyéb borzalmak tarkítják a sztorit. Mintha Rowling is inkább felnőtteknek szánta volna, csak bebugyolálta, hogy a (nagyobb) gyerekeknek is megfeleljen, legyen némi mesei köntös, tudjátok király, palota, alattvalók, várbörtön és díszes palástok, királyi süteménykészítő és gyémántberakásos kard, na meg a "lény"... A mesei elemek nem hiányoznak Duskáldiából, Pluritániából és Lápföldéről sem, ahol a titokzatos Ickabog köré kezd építkezni a történet. Frédi király szemtől-szembe kerül az Ickaboggal, és állítólag meg is sebesíti a kardjával - bár ezt már neki is csak úgy elmesélik, ő maga szegény inkább úgy emlékszik, elszaladt...-, de az igazságot eleinte a jótékony köd, majd egy kártékony hazugságlavina kezdi befedni. Frédi tanácsadói, Swindler báró és Lebrencs az Ickaboggal való találkozást, és annak szerencsétlen kimenetelét pedig saját szerencséjük és vagyonuk gyarapítására fordítják... 

Swindler annak megfelelően, hogy mire van épp szükség, ontja magából a hazugságokat, rémtörténeteket, vagy épp hősi elbeszéléseket. Az Ickabog nemzeti ellenséggé válik. Kitalált ellenségkép, rettegésben tartott nép, az Ickabog-tagadók tömlöcbe vetése, meggyilkolása, korrupció, manipuláció, ahogy a csövön kifér, Ickabog-adó (beszarás!) az Ickabog rendvédelmi szervek fenntartására és állomásoztatására... 
A piperkőc király-báb egy idő után már azt sem tudja mi folyik az országában, hogy s mint lehetetlenülnek el az emberek, szegényedik el mindenki, és lesz a fényűző és boldog Duskáldiából nyomorgó és sivár ország, miközben Swindler báró szekérszám hordja haza az aranyát... Koholt vádak alapján bárkit kicsinál, megfenyeget, hazaárulással bélyegez meg... 
Zseniális fricska az egész, tükör a világunknak, a társadalmi-politikai rendszerek működésének kendőzetlen bemutatásával, és szerintem baromi jó, hogy ilyet tanít a gyerekeknek, ebben a félig-mesés köntösben, egyszerű, számukra is jól átlátható összefüggésekben.  
Nincs benne semmi sablonos, közhelyes fordulat, és így amellett, hogy okos történetszövést mutat be, még meg is lep lépten-nyomon, és eredetisége mellett izgalmas is. 

A vége talán egy picit visszafordul az igazi mesei világba, mesei végkifejletekhez, de ez szerintem így van rendjén, és találhatunk ebben is rétegeket. 

Azon túl pedig, hogy milyen remek már eleve az alapanyag, fejet kell hajtani a fordítás nagyszerűsége előtt is. Tóth Tamás Boldizsár egyszerűen zseniális munkát végzett megint. A fordítás is szuper úgy eleve, de a műfordítás, a nevek újraalkotása, egyszerűen pazar lett! Adott mindennek egy kis népmesei színezetet, mégsem lett magyarosításában "parasztos", ami elrontotta volna az összképet. Mesei és beszélő nevek születtek, és nekem már mindig ez marad Az Ickabog valódi "nyelve", annyira tökéletes. ♥ 

Gyönyörű a kiadás is, mind a védőborító, mint a fedél nagyon tetszik, és bár eleinte húzódoztam az ötlet miatt, hogy rajzpályázaton beérkezett, valódi gyerekrajzok lesznek az illusztrációk, meg kell hogy mondjam, kellemesen csalódtam. Helyesek a rajzok, harmonikusak a színek, passzoltak a könyvhöz a képek. 

Olvasmányos, fantáziadús, csavaros és nagyon sötét politikai mese pénzről, hatalomról, cselszövésről és ármányról... Nyomokban Ickabogot tartalmaz (tényleg!).


2021. április 11., vasárnap

The One - a sorozat

Nemrég két falatban megnéztem a Netflixes The One című sorozatot, ami John Marrs azonos című regénye alapján készült. A könyvet nagyon szerettem: mind a koncepciót, mind a történetszálakat, amiket bemutatott, de már mielőtt nekiálltam volna a sorozatnak, hallottam, hogy nem a könyvbéli történéseket követik benne, szóval úgy is mentem neki, hogy elvonatkoztattam a regénytől, már előre.

Mondjuk nem kellett volna annyira aggódnom, mert nekem annyira tetszett ez az egész alapötlet, hogy DNS matching, és egy titokzatos gén alapján találják meg életed párját/a másik feledet, hogy úgy voltam vele, akárhány féle verzió és történetszál érdekessé tehető ebben az utópiában. A könyv szuper, és tényleg elképesztően jól fűzi egymás után az 5 fő karakter szálait, apró cliffhangereket hagyva minden rész után, belecsempészve a thriller vonalat is, és sok-sok más egyéni drámát. Miben más a sorozat? Gyakorlatilag mindenben, és mégis nem sokban. Teljesen új szereplőket és szálakat kapunk, még a The One tulajdonosa is más nevet, és más személyiséget kapott. Persze a DNS-alapú párkeresésnek jönnek ugyanazok a felmerülő problémái, csak más-más köntösben. Már meglevő párkapcsolatot feldúló kíváncsiságból való match keresés..., homoszexuális kapcsolat, nagy távolság, hazugságok, megcsalás, halál... A thriller-szálat, ami a könyvben az egyik legizgalmasabb rész volt - Christian sorozatgyilkosos szála - sem találhatjuk meg a sorozatban, de azért helyette becsempésztek egy gyilkosságot, amit krimi-szerűen derítenek fel az évad során, de nem a mellékalakokhoz, hanem épphogy a cégvezetőhöz kapcsolódik az ügy, hiszen a folyóból előkerülő hulla egy régi kollégája és barátja volt a nőnek... Mi az igazság és a motivációk a haláleset mögött, és lesz-e bizonyíték vajon? Összeomlik minden, amit Rebecca maga köré épített? 





Aki szerette a könyvet, az se féljen szerintem megnézni, de készüljön fel, hogy nem a könyv történetét fogja kapni, hanem kvázi további másféle történeteket, ugyanabba a környezetbe helyezve. A drámák, amik ezekből a helyzetekből előadódhatnak rendkívül sokfélék, és tulajdonképpen akárhány különféle szituációt fel lehetne belőlük rajzolni. Ezt kezdi az első évad, és ha lesz második, bizonyára az is így folytatja - és ki tudja, talán még a könyvbéli szálak közül is felbukkanhat egy-egy. ;) 



Legjobban talán Mark és Hannah szála érdekelt, de jó volt a rendőrnős is, és izgalmas kérdéseket vetett fel a végén a testvérekkel kapcsolatban. 



Nagyon fura volt, ahogy Rebecca, a cégvezető a korábbi időszakokban teljesen más stílusú nő volt, mint a The One vezetőjeként, a hideg-rideg, nadrágkosztümös, kissé maszkulin megjelenéssel, kontyolt hajával, de örülök, hogy kaptunk rá magyarázatot. 

Rebecca (Hannah Ware)

Nagy színészek nincsenek, de nekem tetszettek az alakítások, és külön öröm volt felfedezni Simone Kirby-t, aki a His Dark Materialsban alakította Dr. Mary Malone-t, és akire ráragasztottam a "szegény ember Susan Sarandonja és Sigourney Weavere egybegyúrva" címkét. :D

Szerintem érdemes megnézni, de ha mégis vacilláltok, akkor inkább a könyv, mint a megfilmesítés. 

2021. április 7., szerda

Újdonságok

Picit hamarabb jelentkezem be megint az új megjelenésekkel, és egyéb újdonságokkal, bár még egy csomó nem jelent meg az előző adagból sem - viszont előrendelhetőek! -, de azóta is jött pár olyan cím és hír, amire felfigyeltem, és amit figyelmetekbe ajánlok. :)

2021. április 6., kedd

Könyvek szülésről

A könyvek terhességről zanzaposzthoz hasonlóan egyben írok értékelést a szülés témájában olvasott két kötetről is. Ina May Gaskin és Noll Andrea könyvét összeköti a bábai szemléletmód, de azért mégis nagyon mások stílusban, információtartalomban. Utólag azt mondom, amit eddig egyáltalán olvastam a témában, azt mind kiváltotta volna egyedül Noll Andrea könyve. De azért vele kapcsolatban is vannak kritikai pontjaim.

Ina May Gaskin: Útmutató szüléshez

Először is, többet vártam ettől a könyvtől, de úgy tűnik ez a sorsom, a spanyol viasz egyikből se fog kicsöpögni...

A természeteshez való visszatérés, szabad, ösztönös döntések, és az anyák rendületlen támogatása szuper, jó irány, és mindenképp követendő, amit csinálnak, filozófiában, illetve van néhány olyan praktikusan követhető, átgondolható tanács is, ami segítheti a vajúdást. Viszont ezek rendkívül kevés oldalban is összefoglalhatóak lettek volna - vagy mondjuk néhány ppt-dián.
Rengeteg ismétlés van, néha tele van tolva statisztikával, amivel önmagukat fényezik - szép eredmények mind, de nem kell egyfolytában az arcunkba tolni, írjanak róla cikket akkor tudományos folyóiratokba, és a szignifikáns eredmények majd beszélnek önmagukért... Plusz a stílus maga is sokszor túlságosan orvos-kórház-beavatkozás és gyógyszerellenes. Értem, hogy amúgy is ez a csapásiránya, de akkor sem mindegy, mit hogy ad elő, hol, hogyan választja a szavakat, mennyire atombiztosan és vehemensen akarja csakis a saját igazát alátámasztani.

Az anekdotikus sztorik hol meggyőzőek, hol pongyolák, és a könyv első fele, ami tele van szüléstörténetekkel, egyrészt redundáns, másrészt nem annyira megerősítő, mint kéne, és szintén csak néhány olyan hasznos infót tartalmaz, amit később is elismétel még párszor - pl. a medence tágassága a helyzetek változtatásakor, váll-elakadás megoldása stb. Nagyon amerikanizált a fogalmazás, zavaróan le van egyszerűsítve, és felesleges dolgokra koncentrál sokszor, ahelyett, hogy csak a lényeget mondaná - mert persze a lényegből nem lesz nagy oldalszám. A bugyuta TLC-s és egyéb tv-showk stílusának leirata néhol a szöveg: "és akkor jött Ina May, betoppant a szobába, megérkezett Karen is, aki nemtomhánypercre lakott tőlünk", blablabla. Ez kit érdekel? 
Néhol nagyon túlzó is volt a spiri vonal, ezekkel a szülés közben lefolytatott kvázi párterápiákkal (big fat lol), és hogy ettől hogy oldódott meg minden, a szüléssel kapcsolatban is, meg a pár életében is... aha. -.-'

Szerkesztésileg jobb lett volna, ha a sima fejezetekkel kezd a könyv, és a szüléstörténetek kerülnek a végére.
Az utolsó fejezetek dögunalmasak, és sikerült pont azoknak elmenni a horror irányba - anyai halálozások, komplikációk, és megint egy rakás statisztika, illetve az amerikai rendszerre épülő ismertetések, amik teljesen irrelevánsak.

Nem lettem tőle holisztikus szemléletű, otthonszülésre vágyó ősanya, de érdemeit és törekvéseit elismerem, és szerintem is jó lenne visszavezetni egy kicsit a természeti népek tudását, a bábák ismereteit az orvoslásba, szülészetbe, de a kórházi környezet adaptálásával, és nem az otthonszüléssel. Ez a szemléletmód, amit Ina May Gaskin is hirdet, és ezek a lehetőségek szerintem terjedőben is vannak egyébként, és mindenképp támogatandó visszahozni a szülésznő, bába, dúla stb szerepét a szülészetbe, illetve az oktatásban is szerepet kaphatnának.


Noll Andrea Nandu: Vajúdástámogatás mindenkinek

Hasznos és hiánypótló könyv a piacon, és kétségtelenül szakszerű is, részletesen tájékoztat és tanít, úgy, hogy közben nem veszik el a szakzsargonban, igyekszik a legtöbb kifejezést magyarul megadni. Jó tippeket adhat apáknak (vagy más kísérőknek) is. Ezek mind az előnyére mondhatók el, ahogy az is, hogy megpróbálja visszaterelni a szülést a normális folyamatok közé, amit nem kell feltétlenül medikalizálni, illetve a medikalizált környezetben is lehet(ne) humanizáltan, másként kezelni.

Ina May Gaskint sokszor emlegeti és idézi. Nos, így egymás után egyértelmű, hogy mi is volt a nagy baj a Gaskin könyvvel: pátyolgató, mesélő nyelve volt, amiben a szakszerű leírás elveszett, túlontúl kevés volt, vagy egyenesen hiányzott... Ehhez képest ez a kötet értelmes ember módjára szól az olvasóhoz, nem butít le, nem amerikanizál semmit, és az általam előzőleg olvasott két szüléses-terhességes könyv minden soránál többet ért így egyben... :)
Ugyanakkor, engem, mint racionális beállítottságú, és tudományos gondolkodású embert nem tudott magával ragadni a holisztikus blabláival, sőt, ez rendkívül taszító benne... Homeopátiás golyók ajánlgatása, energetika, csakrák, intuícióbetörések és egyéb válogatott baromságok, amik csak az általános IQ-t fogják tovább csökkenteni az amúgy se túl jól teljesítő átlagpopulációban... Ha ezeket a részeket az ember ki tudja zárni belőle, az értelmes részt lehet hasznosítani. Fontos lenne egyébként az ilyen otthonszülő ősanyáknak és segítőiknek is realizálni, hogy pont ezekkel a sallangokkal hiteltelenítik el magukat, és válthatnak ki akut szemforgatást az orvosokból, kórházi személyzetből, és nem csoda, ha ennek hatására azok bezárkóznak az olyasmi előtt is, ami kuruzslásmentesen okos, és előremutató. Jó az elakadások kezelésének természetes megoldása, a természetes fájdalomcsillapító módszerek, a türelem hangsúlyozása, a komplikációk kezelése, stb, de ezt mind agyonverik pl. olyan kijelentésekkel, hogy a baba szívcsakra bizsergését hogy érzi meg a segítő, atyaúristen............ -.-'
Ne csodálkozzanak, ha így nem tudnak átvinni dolgokat a medikális gyakorlatba, mert egyetlen ostoba mondat kioltja a többibe vethető bizalmat is. Ha előre akarnak haladni, alkalmazkodjanak, és formálódjanak ők is, és akkor átkerülhet a normális, és értelmes bábai szemléletből a kórházakba is. 

Szerencsére nem annyira domináns azért a vajákolós maszlag, és tényleg ajánlom a könyvet, szuperül magyaráz és bont szakaszokra mindent, sok képpel illusztrál, pl. masszázstechnikákat, és külön függelékben is magyaráz képekkel. Laikusok, és szakemberek számára is hasznos és használható az ismeretanyaga. Úgy kell olvasni szelektálva, hogy amivel nem tudtok ti se azonosulni, azt hagyjátok figyelmen kívül.

2021. április 4., vasárnap

Márciusi képriport

Saját képek.
A március elég lassan telt nekem, és az idő lassú érzékelése miatt talán olvashattam volna többet is, írhattam volna többet is, de gyakran nem volt hangulatom a könyvekhez, még akkor se, ha épp aludni sem tudtam. 

Márciusban végül 5 könyvet sikerült befejezni, ezek közül csak egyről nem írtam még, amit egy másikkal együtt fogok értékelni nemsokára. Egyértelműen a hónap, és lehet, hogy az év legrosszabb könyve is - mert őszintén remélem, hogy ennél rosszabb könyvélmény nem jön! - a Dabos-sorozat befejező kötete volt, a Visszaverődések viharában, amiről paprikás poszt született. Jó hosszú ideje nem váltott már ki belőlem könyv ilyet... 

Kellemes húsvétot!


 Kellemes húsvétot kívánok minden kedves olvasómnak és bloggertársamnak! :) Olvassatok, pihenjetek, egyetek tojást! ;)


Saját kép. 


2021. március 29., hétfő

Az én könyves birodalmam - most megmutatjuk a polcainkat!

Saját képek, kattintásra megnőnek.
A szívemhez közel álló könyvek kis válogatása. ♥

Kukucskálni mindenki szeret... A könyvszerető emberek előtt pedig nem ismeretlen az a sóvár és kíváncsi sasolás, amivel bárkinek a könyvespolcait szemügyre vesszük egy-egy látogatás alkalmával valakinek az otthonában... még ha nem is illik talán, azért valljuk be, fél szemmel gyorsan körbefutjuk, mi is van a polcon, adandó alkalommal, vagy épp nyíltan, a polc előtt ácsingózva, nézelődve. 

Persze most ez nem annyira aktuális a járványban, de a virtuális térben továbbra is meg tudjuk mutogatni egymásnak a polcainkat, és hogy mit hogyan rendezünk el rajtuk. ;) A vloggerek bookshelf tour-jaihoz hasonló témát szavaztunk meg a Témázunkban erre a hónapra, ami Könyvespolc túra - mutasd a polcod, megmondom, ki vagy! címen fut. Szabados Ági is pont elindított egy ilyen sorozatot youtube-on - bár az épp aktuális ötletünket nem ő inspirálta -, ahol pl. Grecsó Krisztián polcait nézhettük meg. Mi nem vagyunk nagy író-celebek, de ha bekukkantanátok pár blogger otthonába, és könyvei közé, akkor tartsatok velünk! ;)

2021. március 27., szombat

Döntés, felelősség, gyávaság... - játszmák, függőség, boldogság?

Baktay Miklós, Baktay Zelka, Csernus Imre, Kalo Jenő, Popper Péter: Boldogtalan kapcsolatok

Ismét egy kis pszichológia, a Mesterkurzus/Nyitott Akadémia kötetei közül. Annak idején talán még Csernus neve miatt vettem meg, most már biztos sokkal inkább Popperért tenném - és a tetszési indexem is ezt igazolta a könyvön belüli írásokkal kapcsolatban. :)

Vegyes kötet, ahogy az általában lenni szokott, sokféle megközelítéssel, és most hozta a papírformát: Csernus változatlanul érdekelt belőle, de persze önismétlő, Popper szokás szerint pazar, és a legjobb, legbölcsebb gondolatokat, legelgondolkodtatóbb sorokat ő hozza, a többiek meg felejtősek...

Kalo a játszmák és függőségek vonallal nem mondott hülyeséget, de Csernus-utánzónak hatott, az asztrológiai blablával aztán viszont teljesen elvette a kedvem... Ami tetszett Kalo szövegében, az a kölcsönös megbecsülésről, kölcsönös szeretetről írt rész volt. "Áldozat" nem értelmezhető, ha szeretetről van szó. Kompromisszum lehet, de azt szeretetből tegyük, ne legyen áldozat, mert akkor lemondásról szól. 

A Baktay házaspár úgy alapból, ahogy van, egyszerűen taszító számomra. A Baktay-féle kiemelések extrán zavaróan is voltak, és belemagyarázásnak érződik minden... Még akkor is, ha van alap mögötte, élvezhetetlen, amit előadás címén kreálnak belőle. Nekem ez nem pszichológia, amit ők nyomnak, hanem valamiféle okosságnak tetsző burokba bugyolált áltudományosodás, amivel nem lyukadnak ki sehova, nem adnak át nekem semmit. Kiráz az ilyesmitől a hideg is, és pont ezek miatt a megnyilvánulások és furcsaságok miatt könyveltem el sokáig a pszichológiát egy nagy humbugnak, és féligazságokkal teli erőltetettségnek.

Popper szövege is már ismerős volt egyébként, sokszor hozza elő ugyanazokat a példázatokat, sztorikat, és már sokat is olvastam tőle, de ő valahogy jobban szedi össze a témához a dolgokat, és nem azt érzem, mint Csernusnál, aki a saját begyakorolt mondókáját erőszakolja bele minden témába, hanem ő sokkal inkább gyúrja, formálja, válogatja az adott témához az addigi tapasztalatait, és szelektál - ismétel is, de mindig kiválasztja a leginkább a tárgyhoz tartozó dolgokat.

Nagyon érdekes gondolatmenetek vannak a házasságokról, a válások okairól, az együttmaradás okairól rossz kapcsolatoknál, különféle kultúrkörökből merítve, a régmúlttal is összevetve a mai állapotokat... A boldogságról, és arról, hogy lehet-e a boldogságot akarni? Lehet-e lelkiállapotokat akarni? Tartósan fenntartani? Erőltetni? A szimpátiát és antipátiát, vagy egyéb érzelmeket sem lehet előre elhatározni és "akarni". Boldognak lenni pedig nem lehet huzamosan, de nem is kell... Csak valamiért ez elvárás lett az agyunkban. A boldogság rendszerint pillanatnyi, a boldogság hiánya pedig nem egyenlő a boldogtalansággal, csak egy hétköznapi állapot örömökkel, bánatokkal, ne adj isten még unalommal is, és ez tök normális. A boldogtalanság, az már valami más, szenvedés, kín. A boldogságot hajszolni pedig egyenes út lehet a boldogtalansághoz... Ezek Popper szavai mind, csak nem akartam teljes oldalakat kimásolni idézetben (huhh amennyit bejelölnék, idéznék belőle, itt állna a szöveg egészében...), így megpróbáltam összegezni. :) 

És még egy mondat a végére, ami nagyon tetszett tőle ebben a kötetben: 
"(...) nem az az emberi viselkedés mozgatója, hogy az ember milyen helyzetben van, hanem az, hogy hogyan éli meg a helyzetet."

Ezt szerintem hajlamosak vagyunk elfelejteni, nagyon sokszor... Ezt már nem Popper mondja, hanem én, hogy bizony sok bántás, piszkálás, rossz érvelés, és félrement reakció kerekedik abból, hogy ismerni vélünk egy helyzetet, tanácsot adunk egy szituációban, de a másiknak abból semmi haszna, mert ő egész máshogy éli meg azt, amiben van, mint ahogy mi éltük, vagy élnénk át a dolgot. 

Jól pozícionáltan megint a könyv végén volt a Popper-előadás, és nyilvánvalóan kedvem támadt tőle még több Poppert olvasni!... :) 
A Kulcslyuk Kiadónál most jött ki tőle újra a Felnőttnek lenni..., új kiadásban  - fix beszerzés lesz -, illetve idei friss zsákmányom a másik válogatás kötete, a Hogyan választunk magunknak sorsot?