2021. április 14., szerda

Az Ickabog meséje

J.K. Rowling: Az Ickabog


Óriási öröm számomra mindig, amikor Rowling anyánktól újabb könyv érkezik, legyen az valami Harry Potterrel kapcsolatos, álnéven írt krimi, társadalomkritikai regény, vagy épp mese. Rowling változatlanul nagyon tud valamit, és Az Ickabog című meseregénye is repült egyenes úton a kedvenceim közé. A legjobb pedig, hogy éppen tegnap jött a hír, egy újabb Rowling-meséről, ami több mint 20 országban egyszerre jelenik majd meg 2021. október 12-én, és The Christmas Pig lesz a címe. Részletek >itt<. Tóth Tamás Boldizsár már dolgozik a fordításon, ami nagyon örvendetes, mert Az Ickabognál is meg kellett állapítanom, hogy brutál jó fordítást csinált... Olyannyira, hogy képzeljétek, úgy döntöttem, lehet, hogy meg se veszem angolul a kötetet... Magyarul annyira jó volt megismerni Galombékat, Bazsalyékat és Jamborszky kapitányt, hogy őket már így zárom a szívembe. :) 

"Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Duskáldia nevű piciny ország, ahol évszázadok óta szőke királyok követték egymást a trónon."

Az Ickabog egy régebbi, fiókba került írása Rowlingnak, saját gyerekei ismerték csak. A koronavírus járvány kezdetekor vette elő és kapta össze a szöveget újra, amit részletekben, fejezetenként a neten is olvasni lehetett  a lezárások alatt.

"A duskáldiai közvélekedés szerint egyetlen érdekes és emlékezetes dolog származott csak Lápföldéről: az Ickabog regéje."
Az, hogy olvasni fogom Az Ickabogot, persze nem volt kérdés. Hogy mire számítottam? Nehezen tudnám megmondani, főleg, hogy azért mostanra csurrant-cseppent néhány információ, néhány vélemény róla. Ezek alapján már tudtam, ami azért sejthető is: hogy nem egy egyszerű gyerekmeséről lesz szó, hanem valami komplexebbről, ami a témákat és a történetet illeti. 

Az Ickabog nagyszerű, és egyben ijesztő társadalmi-politikai kórkép-körkép. Kétségtelenül nem a legkisebbeknek való, tele van ugyanis csúfságokkal: kegyetlen gyilkosságok, hazugságok, árulás, zsarolás és egyéb borzalmak tarkítják a sztorit. Mintha Rowling is inkább felnőtteknek szánta volna, csak bebugyolálta, hogy a (nagyobb) gyerekeknek is megfeleljen, legyen némi mesei köntös, tudjátok király, palota, alattvalók, várbörtön és díszes palástok, királyi süteménykészítő és gyémántberakásos kard, na meg a "lény"... A mesei elemek nem hiányoznak Duskáldiából, Pluritániából és Lápföldéről sem, ahol a titokzatos Ickabog köré kezd építkezni a történet. Frédi király szemtől-szembe kerül az Ickaboggal, és állítólag meg is sebesíti a kardjával - bár ezt már neki is csak úgy elmesélik, ő maga szegény inkább úgy emlékszik, elszaladt...-, de az igazságot eleinte a jótékony köd, majd egy kártékony hazugságlavina kezdi befedni. Frédi tanácsadói, Swindler báró és Lebrencs az Ickaboggal való találkozást, és annak szerencsétlen kimenetelét pedig saját szerencséjük és vagyonuk gyarapítására fordítják... 

Swindler annak megfelelően, hogy mire van épp szükség, ontja magából a hazugságokat, rémtörténeteket, vagy épp hősi elbeszéléseket. Az Ickabog nemzeti ellenséggé válik. Kitalált ellenségkép, rettegésben tartott nép, az Ickabog-tagadók tömlöcbe vetése, meggyilkolása, korrupció, manipuláció, ahogy a csövön kifér, Ickabog-adó (beszarás!) az Ickabog rendvédelmi szervek fenntartására és állomásoztatására... 
A piperkőc király-báb egy idő után már azt sem tudja mi folyik az országában, hogy s mint lehetetlenülnek el az emberek, szegényedik el mindenki, és lesz a fényűző és boldog Duskáldiából nyomorgó és sivár ország, miközben Swindler báró szekérszám hordja haza az aranyát... Koholt vádak alapján bárkit kicsinál, megfenyeget, hazaárulással bélyegez meg... 
Zseniális fricska az egész, tükör a világunknak, a társadalmi-politikai rendszerek működésének kendőzetlen bemutatásával, és szerintem baromi jó, hogy ilyet tanít a gyerekeknek, ebben a félig-mesés köntösben, egyszerű, számukra is jól átlátható összefüggésekben.  
Nincs benne semmi sablonos, közhelyes fordulat, és így amellett, hogy okos történetszövést mutat be, még meg is lep lépten-nyomon, és eredetisége mellett izgalmas is. 

A vége talán egy picit visszafordul az igazi mesei világba, mesei végkifejletekhez, de ez szerintem így van rendjén, és találhatunk ebben is rétegeket. 

Azon túl pedig, hogy milyen remek már eleve az alapanyag, fejet kell hajtani a fordítás nagyszerűsége előtt is. Tóth Tamás Boldizsár egyszerűen zseniális munkát végzett megint. A fordítás is szuper úgy eleve, de a műfordítás, a nevek újraalkotása, egyszerűen pazar lett! Adott mindennek egy kis népmesei színezetet, mégsem lett magyarosításában "parasztos", ami elrontotta volna az összképet. Mesei és beszélő nevek születtek, és nekem már mindig ez marad Az Ickabog valódi "nyelve", annyira tökéletes. ♥ 

Gyönyörű a kiadás is, mind a védőborító, mint a fedél nagyon tetszik, és bár eleinte húzódoztam az ötlet miatt, hogy rajzpályázaton beérkezett, valódi gyerekrajzok lesznek az illusztrációk, meg kell hogy mondjam, kellemesen csalódtam. Helyesek a rajzok, harmonikusak a színek, passzoltak a könyvhöz a képek. 

Olvasmányos, fantáziadús, csavaros és nagyon sötét politikai mese pénzről, hatalomról, cselszövésről és ármányról... Nyomokban Ickabogot tartalmaz (tényleg!).


2021. április 11., vasárnap

The One - a sorozat

Nemrég két falatban megnéztem a Netflixes The One című sorozatot, ami John Marrs azonos című regénye alapján készült. A könyvet nagyon szerettem: mind a koncepciót, mind a történetszálakat, amiket bemutatott, de már mielőtt nekiálltam volna a sorozatnak, hallottam, hogy nem a könyvbéli történéseket követik benne, szóval úgy is mentem neki, hogy elvonatkoztattam a regénytől, már előre.

Mondjuk nem kellett volna annyira aggódnom, mert nekem annyira tetszett ez az egész alapötlet, hogy DNS matching, és egy titokzatos gén alapján találják meg életed párját/a másik feledet, hogy úgy voltam vele, akárhány féle verzió és történetszál érdekessé tehető ebben az utópiában. A könyv szuper, és tényleg elképesztően jól fűzi egymás után az 5 fő karakter szálait, apró cliffhangereket hagyva minden rész után, belecsempészve a thriller vonalat is, és sok-sok más egyéni drámát. Miben más a sorozat? Gyakorlatilag mindenben, és mégis nem sokban. Teljesen új szereplőket és szálakat kapunk, még a The One tulajdonosa is más nevet, és más személyiséget kapott. Persze a DNS-alapú párkeresésnek jönnek ugyanazok a felmerülő problémái, csak más-más köntösben. Már meglevő párkapcsolatot feldúló kíváncsiságból való match keresés..., homoszexuális kapcsolat, nagy távolság, hazugságok, megcsalás, halál... A thriller-szálat, ami a könyvben az egyik legizgalmasabb rész volt - Christian sorozatgyilkosos szála - sem találhatjuk meg a sorozatban, de azért helyette becsempésztek egy gyilkosságot, amit krimi-szerűen derítenek fel az évad során, de nem a mellékalakokhoz, hanem épphogy a cégvezetőhöz kapcsolódik az ügy, hiszen a folyóból előkerülő hulla egy régi kollégája és barátja volt a nőnek... Mi az igazság és a motivációk a haláleset mögött, és lesz-e bizonyíték vajon? Összeomlik minden, amit Rebecca maga köré épített? 





Aki szerette a könyvet, az se féljen szerintem megnézni, de készüljön fel, hogy nem a könyv történetét fogja kapni, hanem kvázi további másféle történeteket, ugyanabba a környezetbe helyezve. A drámák, amik ezekből a helyzetekből előadódhatnak rendkívül sokfélék, és tulajdonképpen akárhány különféle szituációt fel lehetne belőlük rajzolni. Ezt kezdi az első évad, és ha lesz második, bizonyára az is így folytatja - és ki tudja, talán még a könyvbéli szálak közül is felbukkanhat egy-egy. ;) 



Legjobban talán Mark és Hannah szála érdekelt, de jó volt a rendőrnős is, és izgalmas kérdéseket vetett fel a végén a testvérekkel kapcsolatban. 



Nagyon fura volt, ahogy Rebecca, a cégvezető a korábbi időszakokban teljesen más stílusú nő volt, mint a The One vezetőjeként, a hideg-rideg, nadrágkosztümös, kissé maszkulin megjelenéssel, kontyolt hajával, de örülök, hogy kaptunk rá magyarázatot. 

Rebecca (Hannah Ware)

Nagy színészek nincsenek, de nekem tetszettek az alakítások, és külön öröm volt felfedezni Simone Kirby-t, aki a His Dark Materialsban alakította Dr. Mary Malone-t, és akire ráragasztottam a "szegény ember Susan Sarandonja és Sigourney Weavere egybegyúrva" címkét. :D

Szerintem érdemes megnézni, de ha mégis vacilláltok, akkor inkább a könyv, mint a megfilmesítés. 

2021. április 7., szerda

Újdonságok

Picit hamarabb jelentkezem be megint az új megjelenésekkel, és egyéb újdonságokkal, bár még egy csomó nem jelent meg az előző adagból sem - viszont előrendelhetőek! -, de azóta is jött pár olyan cím és hír, amire felfigyeltem, és amit figyelmetekbe ajánlok. :)

2021. április 6., kedd

Könyvek szülésről

A könyvek terhességről zanzaposzthoz hasonlóan egyben írok értékelés a szülés témájában olvasott két kötetről is. Ina May Gaskin és Noll Andrea könyvét összeköti a bábai szemléletmód, de azért mégis nagyon mások stílusban, információtartalomban. Utólag azt mondom amit eddig egyáltalán olvastam a témában, azt mind kiváltotta volna egyedül Noll Andrea könyve. De azért vele kapcsolatban is vannak kritikai pontjaim.

Ina May Gaskin: Útmutató szüléshez

Először is, többet vártam ettől a könyvtől, de úgy tűnik ez a sorsom, a spanyol viasz egyikből se fog kicsöpögni...

A természeteshez való visszatérés, szabad, ösztönös döntések, és az anyák rendületlen támogatása szuper, jó irány, és mindenképp követendő, amit csinálnak, filozófiában, illetve van néhány olyan praktikusan követhető, átgondolható tanács is, ami segítheti a vajúdást. Viszont ezek rendkívül kevés oldalban is összefoglalhatóak lettek volna - vagy mondjuk néhány ppt-dián.
Rengeteg ismétlés van, néha tele van tolva statisztikával, amivel önmagukat fényezik - szép eredmények mind, de nem kell egyfolytában az arcunkba tolni, írjanak róla cikket akkor tudományos folyóiratokba, és a szignifikáns eredmények majd beszélnek önmagukért... Plusz a stílus maga is sokszor túlságosan orvos-kórház-beavatkozás és gyógyszerellenes. Értem, hogy amúgy is ez a csapásiránya, de akkor sem mindegy, mit hogy ad elő, hol, hogyan választja a szavakat, mennyire atombiztosan és vehemensen akarja csakis a saját igazát alátámasztani.

Az anekdotikus sztorik hol meggyőzőek, hol pongyolák, és a könyv első fele, ami tele van szüléstörténetekkel, egyrészt redundáns, másrészt nem annyira megerősítő, mint kéne, és szintén csak néhány olyan hasznos infót tartalmaz, amit később is elismétel még párszor - pl. a medence tágassága a helyzetek változtatásakor, váll-elakadás megoldása stb. Nagyon amerikanizált a fogalmazás, zavaróan le van egyszerűsítve, és felesleges dolgokra koncentrál sokszor, ahelyett, hogy csak a lényeget mondaná - mert persze a lényegből nem lesz nagy oldalszám. A bugyuta TLC-s és egyéb tv-showk stílusának leirata néhol a szöveg: "és akkor jött Ina May, betoppant a szobába, megérkezett Karen is, aki nemtomhánypercre lakott tőlünk", blablabla. Ez kit érdekel? 
Néhol nagyon túlzó is volt a spiri vonal, ezekkel a szülés közben lefolytatott kvázi párterápiákkal (big fat lol), és hogy ettől hogy oldódott meg minden, a szüléssel kapcsolatban is, meg a pár életében is... aha. -.-'

Szerkesztésileg jobb lett volna, ha a sima fejezetekkel kezd a könyv, és a szüléstörténetek kerülnek a végére.
Az utolsó fejezetek dögunalmasak, és sikerült pont azoknak elmenni a horror irányba - anyai halálozások, komplikációk, és megint egy rakás statisztika, illetve az amerikai rendszerre épülő ismertetések, amik teljesen irrelevánsak.

Nem lettem tőle holisztikus szemléletű, otthonszülésre vágyó ősanya, de érdemeit és törekvéseit elismerem, és szerintem is jó lenne visszavezetni egy kicsit a természeti népek tudását, a bábák ismereteit az orvoslásba, szülészetbe, de a kórházi környezet adaptálásával, és nem az otthonszüléssel. Ez a szemléletmód, amit Ina May Gaskin is hirdet, és ezek a lehetőségek szerintem terjedőben is vannak egyébként, és mindenképp támogatandó visszahozni a szülésznő, bába, dúla stb szerepét a szülészetbe, illetve az oktatásban is szerepet kaphatnának.


Noll Andrea Nandu: Vajúdástámogatás mindenkinek

Hasznos és hiánypótló könyv a piacon, és kétségtelenül szakszerű is, részletesen tájékoztat és tanít, úgy, hogy közben nem veszik el a szakzsargonban, igyekszik a legtöbb kifejezést magyarul megadni. Jó tippeket adhat apáknak (vagy más kísérőknek) is. Ezek mind az előnyére mondhatók el, ahogy az is, hogy megpróbálja visszaterelni a szülést a normális folyamatok közé, amit nem kell feltétlenül medikalizálni, illetve a medikalizált környezetben is lehet(ne) humanizáltan, másként kezelni.

Ina May Gaskint sokszor emlegeti és idézi. Nos, így egymás után egyértelmű, hogy mi is volt a nagy baj a Gaskin könyvvel: pátyolgató, mesélő nyelve volt, amiben a szakszerű leírás elveszett, túlontúl kevés volt, vagy egyenesen hiányzott... Ehhez képest ez a kötet értelmes ember módjára szól az olvasóhoz, nem butít le, nem amerikanizál semmit, és az általam előzőleg olvasott két szüléses-terhességes könyv minden soránál többet ért így egyben... :)
Ugyanakkor, engem, mint racionális beállítottságú, és tudományos gondolkodású embert nem tudott magával ragadni a holisztikus blabláival, sőt, ez rendkívül taszító benne... Homeopátiás golyók ajánlgatása, energetika, csakrák, intuícióbetörések és egyéb válogatott baromságok, amik csak az általános IQ-t fogják tovább csökkenteni az amúgy se túl jól teljesítő átlagpopulációban... Ha ezeket a részeket az ember ki tudja zárni belőle, az értelmes részt lehet hasznosítani. Fontos lenne egyébként az ilyen otthonszülő ősanyáknak és segítőiknek is realizálni, hogy pont ezekkel a sallangokkal hiteltelenítik el magukat, és válthatnak ki akut szemforgatást az orvosokból, kórházi személyzetből, és nem csoda, ha ennek hatására azok bezárkóznak az olyasmi előtt is, ami kuruzslásmentesen okos, és előremutató. Jó az elakadások kezelésének természetes megoldása, a természetes fájdalomcsillapító módszerek, a türelem hangsúlyozása, a komplikációk kezelése, stb, de ezt mind agyonverik pl. olyan kijelentésekkel, hogy a baba szívcsakra bizsergését hogy érzi meg a segítő, atyaúristen............ -.-'
Ne csodálkozzanak, ha így nem tudnak átvinni dolgokat a medikális gyakorlatba, mert egyetlen ostoba mondat kioltja a többibe vethető bizalmat is. Ha előre akarnak haladni, alkalmazkodjanak, és formálódjanak ők is, és akkor átkerülhet a normális, és értelmes bábai szemléletből a kórházakba is. 

Szerencsére nem annyira domináns azért a vajákolós maszlag, és tényleg ajánlom a könyvet, szuperül magyaráz és bont szakaszokra mindent, sok képpel illusztrál, pl. masszázstechnikákat, és külön függelékben is magyaráz képekkel. Laikusok, és szakemberek számára is hasznos és használható az ismeretanyaga. Úgy kell olvasni szelektálva, hogy amivel nem tudtok ti se azonosulni, azt hagyjátok figyelmen kívül.

2021. április 4., vasárnap

Márciusi képriport

Saját képek.
A március elég lassan telt nekem, és az idő lassú érzékelése miatt talán olvashattam volna többet is, írhattam volna többet is, de gyakran nem volt hangulatom a könyvekhez, még akkor se, ha épp aludni sem tudtam. 

Márciusban végül 5 könyvet sikerült befejezni, ezek közül csak egyről nem írtam még, amit egy másikkal együtt fogok értékelni nemsokára. Egyértelműen a hónap, és lehet, hogy az év legrosszabb könyve is - mert őszintén remélem, hogy ennél rosszabb könyvélmény nem jön! - a Dabos-sorozat befejező kötete volt, a Visszaverődések viharában, amiről paprikás poszt született. Jó hosszú ideje nem váltott már ki belőlem könyv ilyet... 

Kellemes húsvétot!


 Kellemes húsvétot kívánok minden kedves olvasómnak és bloggertársamnak! :) Olvassatok, pihenjetek, egyetek tojást! ;)


Saját kép. 


2021. március 29., hétfő

Az én könyves birodalmam - most megmutatjuk a polcainkat!

Saját képek, kattintásra megnőnek.
A szívemhez közel álló könyvek kis válogatása. ♥

Kukucskálni mindenki szeret... A könyvszerető emberek előtt pedig nem ismeretlen az a sóvár és kíváncsi sasolás, amivel bárkinek a könyvespolcait szemügyre vesszük egy-egy látogatás alkalmával valakinek az otthonában... még ha nem is illik talán, azért valljuk be, fél szemmel gyorsan körbefutjuk, mi is van a polcon, adandó alkalommal, vagy épp nyíltan, a polc előtt ácsingózva, nézelődve. 

Persze most ez nem annyira aktuális a járványban, de a virtuális térben továbbra is meg tudjuk mutogatni egymásnak a polcainkat, és hogy mit hogyan rendezünk el rajtuk. ;) A vloggerek bookshelf tour-jaihoz hasonló témát szavaztunk meg a Témázunkban erre a hónapra, ami Könyvespolc túra - mutasd a polcod, megmondom, ki vagy! címen fut. Szabados Ági is pont elindított egy ilyen sorozatot youtube-on - bár az épp aktuális ötletünket nem ő inspirálta -, ahol pl. Grecsó Krisztián polcait nézhettük meg. Mi nem vagyunk nagy író-celebek, de ha bekukkantanátok pár blogger otthonába, és könyvei közé, akkor tartsatok velünk! ;)

2021. március 27., szombat

Döntés, felelősség, gyávaság... - játszmák, függőség, boldogság?

Baktay Miklós, Baktay Zelka, Csernus Imre, Kalo Jenő, Popper Péter: Boldogtalan kapcsolatok

Ismét egy kis pszichológia, a Mesterkurzus/Nyitott Akadémia kötetei közül. Annak idején talán még Csernus neve miatt vettem meg, most már biztos sokkal inkább Popperért tenném - és a tetszési indexem is ezt igazolta a könyvön belüli írásokkal kapcsolatban. :)

Vegyes kötet, ahogy az általában lenni szokott, sokféle megközelítéssel, és most hozta a papírformát: Csernus változatlanul érdekelt belőle, de persze önismétlő, Popper szokás szerint pazar, és a legjobb, legbölcsebb gondolatokat, legelgondolkodtatóbb sorokat ő hozza, a többiek meg felejtősek...

Kalo a játszmák és függőségek vonallal nem mondott hülyeséget, de Csernus-utánzónak hatott, az asztrológiai blablával aztán viszont teljesen elvette a kedvem... Ami tetszett Kalo szövegében, az a kölcsönös megbecsülésről, kölcsönös szeretetről írt rész volt. "Áldozat" nem értelmezhető, ha szeretetről van szó. Kompromisszum lehet, de azt szeretetből tegyük, ne legyen áldozat, mert akkor lemondásról szól. 

A Baktay házaspár úgy alapból, ahogy van, egyszerűen taszító számomra. A Baktay-féle kiemelések extrán zavaróan is voltak, és belemagyarázásnak érződik minden... Még akkor is, ha van alap mögötte, élvezhetetlen, amit előadás címén kreálnak belőle. Nekem ez nem pszichológia, amit ők nyomnak, hanem valamiféle okosságnak tetsző burokba bugyolált áltudományosodás, amivel nem lyukadnak ki sehova, nem adnak át nekem semmit. Kiráz az ilyesmitől a hideg is, és pont ezek miatt a megnyilvánulások és furcsaságok miatt könyveltem el sokáig a pszichológiát egy nagy humbugnak, és féligazságokkal teli erőltetettségnek.

Popper szövege is már ismerős volt egyébként, sokszor hozza elő ugyanazokat a példázatokat, sztorikat, és már sokat is olvastam tőle, de ő valahogy jobban szedi össze a témához a dolgokat, és nem azt érzem, mint Csernusnál, aki a saját begyakorolt mondókáját erőszakolja bele minden témába, hanem ő sokkal inkább gyúrja, formálja, válogatja az adott témához az addigi tapasztalatait, és szelektál - ismétel is, de mindig kiválasztja a leginkább a tárgyhoz tartozó dolgokat.

Nagyon érdekes gondolatmenetek vannak a házasságokról, a válások okairól, az együttmaradás okairól rossz kapcsolatoknál, különféle kultúrkörökből merítve, a régmúlttal is összevetve a mai állapotokat... A boldogságról, és arról, hogy lehet-e a boldogságot akarni? Lehet-e lelkiállapotokat akarni? Tartósan fenntartani? Erőltetni? A szimpátiát és antipátiát, vagy egyéb érzelmeket sem lehet előre elhatározni és "akarni". Boldognak lenni pedig nem lehet huzamosan, de nem is kell... Csak valamiért ez elvárás lett az agyunkban. A boldogság rendszerint pillanatnyi, a boldogság hiánya pedig nem egyenlő a boldogtalansággal, csak egy hétköznapi állapot örömökkel, bánatokkal, ne adj isten még unalommal is, és ez tök normális. A boldogtalanság, az már valami más, szenvedés, kín. A boldogságot hajszolni pedig egyenes út lehet a boldogtalansághoz... Ezek Popper szavai mind, csak nem akartam teljes oldalakat kimásolni idézetben (huhh amennyit bejelölnék, idéznék belőle, itt állna a szöveg egészében...), így megpróbáltam összegezni. :) 

És még egy mondat a végére, ami nagyon tetszett tőle ebben a kötetben: 
"(...) nem az az emberi viselkedés mozgatója, hogy az ember milyen helyzetben van, hanem az, hogy hogyan éli meg a helyzetet."

Ezt szerintem hajlamosak vagyunk elfelejteni, nagyon sokszor... Ezt már nem Popper mondja, hanem én, hogy bizony sok bántás, piszkálás, rossz érvelés, és félrement reakció kerekedik abból, hogy ismerni vélünk egy helyzetet, tanácsot adunk egy szituációban, de a másiknak abból semmi haszna, mert ő egész máshogy éli meg azt, amiben van, mint ahogy mi éltük, vagy élnénk át a dolgot. 

Jól pozícionáltan megint a könyv végén volt a Popper-előadás, és nyilvánvalóan kedvem támadt tőle még több Poppert olvasni!... :) 
A Kulcslyuk Kiadónál most jött ki tőle újra a Felnőttnek lenni..., új kiadásban  - fix beszerzés lesz -, illetve idei friss zsákmányom a másik válogatás kötete, a Hogyan választunk magunknak sorsot? 

2021. március 22., hétfő

Vanessa Diffenbaugh: The Language of Flowers

Újfent egy régóta a polcon porosodó könyvet vettem elő, és persze ez is az idei várólista csökkentős játékba volt beütemezve. ;) Vanessa Diffenbaugh regénye magyarul is megjelent A virágok nyelve címen, és nálam már 2014 óta várt olvasásra.

Nem tudtam, mire is számítsak ettől a könyvtől, de egy igazán kellemes, és szokatlan sztorit kaptam, amiben a nehéz természetű, antiszociális, sok szempontból sérült árva, Victoria Jones próbál boldogulni az életben. A történet két idősíkon bontakozik ki; egyrészt a múlt eseményeit ismerjük meg, amikor Victoria nevelőszülőről nevelőszülőre járva végre úgy tűnik jó helyre kerül, Elizabeth-hez, aki szeretettel bánik vele, még akkor is, amikor Victoria undok, dühös és kiállhatatlan... És a jelenben, amikor is Victoriát az utcán találjuk, egy parkban húzza meg magát, hajléktalan, és munkát próbál találni valahogy. Mi történhetett, hogy a boldog, állandó otthon és az adoptálás helyett ilyen bizonytalan, gyökértelen létbe fordult át a sorsa? A múltban történt események lassan kikristályosodnak, és persze azt is megtudjuk, hogy Elizabeth tanította meg Victoriának a virágok nyelvét, hogy melyik virág milyen jelentéstartalmat hordoz, és hogy kell velük bánni. Amikor Victoria, nagykorúvá válásakor utcára kerül, a parkban kezd növényeket ültetni, és virágboltba próbál bejutni dolgozni, mert ez az egyetlen dolog ami vonzza, amihez ért. Renata, az egyik közeli virágbolt tulaja meglátja benne a tehetséget, és felveszi Victoriát eleinte csak alkalmi munkára, hétvégente kisegíteni, majd virágot kötni is. A virágpiacon hamarosan feltűnik egy ismerős arc, aki összeköti a múltat a jelennel, Grant, aki szintén beszéli a virágok nyelvét... 

A boldoguláson, és a virágok nyelvének érdekességein kívül nem maradhat ki a romantikus szál, és a múlt titkainak felgöngyölítése sem, ezek váltakoznak a fejezetekben. 
 
Tetszett a könyv, voltak benne nem várt dolgok, de talán pont ezektől a fordulatoktól volt emberi. Kicsit sötétebb hangulatú, de egyben reményteli is. Emlékeztetett Sarah Addison Allenre, és Erin Kellyre az írás, és a hangulat. 
A főszereplő nehezen kedvelhető, nagyon "tüskés", vad, de sokat változik, fejlődik, szembenéz a hibáival, próbál a sérülésein és a nehézségeken felülkerekedni. Talán mondhatjuk, hogy meg is szelídül kicsit. Ő a jég hátán is megél tipikus esete, de a szerzőnek sikerül olyan forgatókönyvet írnia, aminél még egy ilyen szilárd, túlélő embertípus is meginog. Nem ítélkeztem felette, csak figyeltem, érdeklődéssel, és néha aggódással, mi történik majd vele, és a körülötte levőkkel. 

És hogy miről szól ez a könyv igazán, az emberi sorsok alakulásán, hétköznapi drámákon kívül? Szeretetről, megbékélésről, önzésről és önzetlenségről, önfeladásról, anyaságról, arról, hogy meg lehet-e tanulni tartozni valahová, valakihez... és persze a virágok kísérik végig az utat. :) 

Nagyon szép a kiadás maga is, a borító is, illetve a könyvön belül az egyes nagyobb részeket elválasztó lapok is tele vannak virágok ikonképeivel - Victoria ugyanis fotókból kártya-sorozatot állít össze, amik ismertetik a virágokat, és a hozzájuk tartozó jelentést. Erről hátul van egy jegyzék is. 
 

2021. március 21., vasárnap

Sheila Heti: Változások könyve - félbehagyás

Tavaly csak egyetlenegy félbehagyás jutott az évre, de általában ennél több, 2-3 fordul elő ahogy visszanéztem. Idénre viszonylag hamar meglett az első, pár napja félbehagytam ugyanis Sheila Heti Változások könyve című regényét. Regényét? Nem is tudom az-e igazából? Talán valami filozofikus esszének kéne inkább hívni? 

Nem vagyok Szabados Ági, hogy a 100. oldalig próbálkozzak feltétlen, ha valami nem egészen klappol, de azért általában tovább szoktam húzni, mert ugye hátha... Most nem bírtam, 30 oldalnál feladtam, és egyértelműen elkaszálom, mert ebből az élményből semmi jó nem sülne ki. 

A Változások könyve, ahogy a sokatmondó borítóból az ki is derül, az anyaság témája körül forog, eredeti címe Motherhood egyébként, és azt a dilemmát járja körül benne a főszereplő, hogy akar-e gyereket, vagy nem. A vicc az, hogy nem is a téma zavart, nem amiatt hagytam félbe, mert esetleg ez most tőlem távol áll, hogy ezen dilemmázzak, vagy hogy be tudjam fogadni az enyémtől ellenétes gondolatokat. Nem... Sokkal inkább a gondolatisága, a stílusa, és a szerkezete az, ami eltántorított. 

A magának feltett kismillió kérdésre a szereplő a Yi-king módszerrel keresi a választ, vagyis érméket dobál fel... És ezt teljesen szó szerint kell érteni. Van egy raklapnyi kérdés, amire aztán igen/nem válaszok jönnek - a leírás szerint tényleg az alapján, hogy valódi érméket dobált fel a szerző is a könyv írása közben, és azok eredményét közölte. Ez az egész teljesen szürreális, és hát mit ne mondjak, nem csak túl "spirituális" (?) vagy elvont, hanem egész egyszerűen ostobaság is... Sajnálom, de én bárkit hülyének fogok nézni, aki nekem ilyen dolgokkal jön, vagy ilyen dolgokban hisz, nincs elnéző bólogató tekintetem ehhez, még a barátaim számára se lenne, ott is kicsúszna belőlem egy, aha, te nem vagy normális! 
Van egy-egy fél oldal sima szöveg, aztán hülye kérdésekre kapott random válaszok érmefeldobással... és aztán még több hülye kérdés. A könyvbe belelapozva találtam fényképeket is, amiket szintén nem tudok hova tenni, pl. egy kést rakosgat ide-oda a nő, és kérdezgeti az érméket, hogy hol lenne jobb helye a késnek... *aki ismeri az arckifejezéseimet, tudja, milyen arcot vágok most ehhez...*

Ékes példája ez a könyv egyrészt a rétegirodalomnak, másrészt pedig a brutálisan köldöknézegetős, magasröptű és sznobkodó, filozofikus "szépirodalomnak", amire rá lehet mondani hogy te ezt értetted, vagy élvezted - és aztán lesz, aki elhiszi majd neked. Na, én nem. 

2021. március 20., szombat

Visszaverődések viharában - paprikás poszt

Rettentő régen volt már paprikás poszt az oldalon, de most azt hiszem nem vagyok képes arra, hogy higgadt hangnemben mondjak kritikát A tükörjáró sorozat befejező részéről, a Visszaverődések viharában című kötetről. 

Mivel sorozatrész, óvatosan haladjon tovább, aki még nem olvasta a megelőző részeket, de erre az epizódra vonatkozóan sem tudom kihagyni ilyenkor a be-becsúszó spoilereket, szóval: 

FIGYELEM!!! FELPAPRIKÁZOTT POSZT és spoilerek! Én szóltam!

Nem csak csalódást okozott, de mérhetetlenül fel is dühített ez a könyv, ami egész egyszerűen szólva valami kriminálisan szar

2021. március 14., vasárnap

Isabel Wolff: A Vintage Affair

Még 2014-ben vettem ezt a könyvet kemény 180 Ft-ért (!!!), mert valószínűleg elírták egy nullával az árát a webshopban, szóval bőven kávéáron aluli volt. Persze szokásomhoz híven rengeteget várattam, most került sorra végre, a várólista csökkentésbe való beválogatás segítségével. ;)

Magyarul is megjelent, Mesés ruhák kalandjai címen, ugyanezzel a bohón vidám borítóval, és elég jó véleménnyel volt róla mindenki, de még így is meglepett, hogy milyen remek kis történet, mennyire az a fajta kellemes kötet, ami miatt szeretem ezt a műfajt, címkézzék bár chick-litnek, vagy "női irodalomnak", vagy bármi egyébnek. Pont azokat az ilyen jellegű könyveket kedvelem, amik túllépnek az előbb említett műfaji kereteken, a kötelező elemeken, kliséken, és nem csak valami olyasmit akarnak nekem bemutatni, ahol az a-ból b-be jutás kulcsa a szerelem, és alig van más, ami értékelhető, vagy figyelemre méltó lenne bennük; legyen szó akár történetszálról, akár mellékszereplőról. A Vintage Affair messze felülmúlja a romantikus sztori kategóriát. Van története, nem is akármilyen, van benne dráma, történelem, divat, el lehet benne mélyedni, érdekesek, és sokfélék a problémafelvetései, és mindezt mégis egy színes, bájos, könnyed köntösbe tudja bújtatni, egy vintage ruhabolttal, és kis szerelmi szállal, ami fontos, de mégsem annyira hangsúlyos, hogy a hátán vigye az eseményeket. 

A főszereplő Phoebe Swift, aki Village Vintage néven ruhaüzletet nyit, és akinek múltja, titkai, sérelmei lassan sejlenek fel az oldalakon. Mi történt a barátnőjével, Emmával? Miért szakított vőlegényével, Guy-jal? Min vívódik magában állandóan? A dolog akkor kezd árnyalódni, és igazán kibontakozni, amikor Mrs. Bell, akitől Phoebe vintage ruhákat vásárol fel, mesélni kezd, egy kék kabátról... A kék kabát pedig nagyon messzire vezet minket vissza, egész a második világháborúig. A regény egyik leghangsúlyosabb része a Mrs. Bell-lel folytatott beszélgetés, a holokauszt téma - bevallom erre egyáltalán nem számítottam... -, illetve azok a nem várt párhuzamok, amiket Phoebe életével lehetett vonni. Barátság, ígéretek, megbánás, vezeklés... A két nőt összekötik ugyanazok az érzések, bár történetük merőben más. Mégis, segítséget, vigaszt tudnak nyújtani egymásnak, és talán le tudják tenni a terhet, amit cipeltek. 

A komolyabb témán kívül pedig rengeteg másik szálat is nyomon követhetünk. Betoppan a két pasi, Miles és Dan, egyikük mögött egy problémás kamaszlány, másikuk mögött egy újságcég-biznisz, és betoppannak a vevők is, akik nem csak próbálnak, fizetnek, és távoznak, hanem sokszor szintén elképesztő történeteket hoznak magukkal. :) Phoebe elvált szüleinek életébe is bepillanthatunk: az apja új életet kezdett egy nála sokkal fiatalabb nővel, és most újra kisgyermekes apa lett belőle, az anyja pedig mániákusan menekülne az öregedés elől, és folyton különféle szépészeti kezelésekbe készül beleugrani. 

Sokrétű regény, rengeteg témával, jól kibontogatva, mindenből pont elég jut, és semmiből sem túl sok. Még a szerelmi háromszög is szuperül sikerült, pedig én nagyon utálom az ilyeneket a könyvekben, de felüdülés volt, hogy a pasik érdekesek voltak, nem szimplán jóképűek, és az elején kicsit bajban is voltam, hogy majd mi alapján dől el, hova húz a szív?... Szerencsére más témák, kérdések is belefonódtak a szerelmi szál részekbe is, ami kellőképp érdekessé tette a vívódást, randikat, és nem billent a nyálromantika felé a mérleg, hanem giccs, és túltolás nélkül, életszerű és szívmelengető tudott maradni. 

Oh, és ami még nagyon fontos, azon kívül, hogy gördülékeny, jó stílusú a sztori, hogy humoros is tudott lenni! Nem emlékszem mikor volt utoljára, hogy úgy igazán elkapott valamin a nevetés egy könyvben, de most majdnem könnyesre röhögtem magam a medium-os poénon*, olyan jól sikerült elhelyezni, és előadni. :"D

Phoebe remek karakter, mert esendő, emberi, mégis erős, és jó volt kicsit fogni a kezét, aztán pedig útjára engedni az utolsó lapon. 

Isabel Wolff tud írni, szívesen olvasnék még tőle. ♥ Liane Moriarty volt hasonló élmény nekem, neki is nagyon kedvelem az írásait. 

* kb.: So you're a medium. A medium? No, I'm not a medium. I'm a laaarge! :D

2021. március 9., kedd

Ernest Cline: Ready Player Two

Egy ideje már itt áll piszkozatban ez a bejegyzés, Ernest Cline Ready Player Two című könyvét ugyanis még február végén fejeztem be. 
Az első részt 2015-ben ismertem meg, és nagyon-nagyon szerettem, kellemes kis geekség volt, sci-fi, disztópia és kalandregény műfaji elegye, pergő cselekménnyel, sok popkulturális utalással, amikhez azonban nem kellett mélyreható tudás, lehetett sodródni az árral, és ráismerni közben sok mindenre, ami nosztalgikus érzéseket keltett.
 
A könyvből készült Spielberg film aztán 2018-ban került a mozikba, és sok kritika érte, de nekem hatalmas élmény volt - mondjuk bizonyára köze volt hozzá annak is, hogy a könyv pontos cselekményéről megfakultak addigra az emlékek, és a változtatások nem zavartak annyira. 

Kicsit hezitáltam, hogy újraolvassam-e az első részt, mielőtt belevágok a folytatásba, lévén, hogy már 3 éve se voltak meg a pontos események, de aztán felülkerekedett a kalandvágy és a kíváncsiság, és belevetettem magam a második kötet eseményeibe. Szerencsére hamar felderengett minden és mindenki, és annyira nem is volt szükség a régi cselekményszálakra. 

James Halliday univerzuma az Easter Egg keresés után is tartogat még meglepetéseket... Wade, vagyis Parzival (Z) mindössze néhány nappal a verseny megnyerése után olyasmire lel, ami gyökeresen megváltoztatja az Oasist, és a felhasználói élményeket. Kiderül, hogy Halliday kifejlesztett egy olyan eszközt, amellyel nem csak részt venni lehet a virtuális valóságban, de mind az öt érzéküket is tudják használni a felhasználók, valamint mindenki fel is töltheti az átélt, valós élményeit, hogy aztán mások is érezhessék ugyanazt, mint ők. Az ONI (Oasis Neural Interface) rendkívüli tapasztalásokat tartogat, azonban addiktív, és túlzásba víve synaptic overload syndrome-hoz, agykárosodáshoz, vagy akár halálhoz is vezethet... Talán nem véletlen, hogy Halliday nem szabadította rá a világra eme nagyszerű találmányát? Wade azonban úgy dönt, Art3mis minden heves ellenkezésének dacára, hogy közkinccsé teszi az ONI-t az Oasis felhasználók közt. 

Az ONI lenyűgöző lehetőségein túl Wade-re egy újabb rejtvény is várt, egy új küldetés, a "Shard Riddle", amiben hét "szilánkot" kell összegyűjtenie, hogy egy versike szerint ismét összeálljon a "szirén lelke". A megoldás természetesen ismét csak Halliday, Ogden Morrow és Kira múltjában rejlik, és bár két évig nagy a csend a játék körül - annak ellenére, hogy Wade rengeteg pénzt ajánl a nyomravezetőnek - , hamarosan felbolydul az egész Oasis, és mindenki az ONI foglyaként találja magát egy mesterséges intelligenciának "köszönhetően"... 

Az eleje és a vége tetszett igazán a történetnek, de azért sajnos vannak nagyon gyenge és kifejezetten rosszul sikerült részei is, amik lehúzzák. Az eleje nagyon érdekes, ahogy bevezet az ONI rejtelmeibe, és lehetőségeibe, valamint az új feladványba, bár talán túlságosan monológszerű is, mintha gyorsan le akarta volna darálni Cline a lényeget a megértéshez. Nincsenek interakciók, párbeszédek, csak úgy elmeséli a narrátor, hogy mi hogy is működik. 
Ami igazán rémes volt, az kétségtelenül a Prince- es kaland, ami eleve szörnyen hosszúra van nyújtva, de valahogy még hosszabbnak is érződik, és totálisan érdektelen bárkinek, aki nem nagy Prince rajongó...
Pont az volt a nagy előnye az RPO-nak, hogy nem kellett hozzá igazán nagyon mélyen geeknek lenni, a triviák viszonylag közismertek voltak, nem bonyolódott bele egyes popkult elemekbe, és ehhez főleg nem igényelt nagyobb háttérismereteket. Most viszont ezt elszúrta - legjobban Prince-szel, de néhány másik elem is picit sok lehetett annak, aki nem ismeri. Nem sikerült balanszírozni a közismertebb popkult határán. (Én annyit tudok Prince-ről, hogy tudom hogy néz ki, és hogy Purple rain, purple rain... )

A végén viszont pazarul elkanyarította a szálakat, és eléggé tetszetős befejezés lett belőle, még ha picit túlságosan "szép" is talán. Remek az alapötlet az ONI headsetekkel és a digitalizációval, de persze mindennek baromi sok hátulütője lehet/lenne, ha megvalósulna, rengeteg visszaéléssel. Egyelőre nem tudnám így elképzelni a világot, pedig valamelyest erre haladunk, és talán tényleg valósággá válik... 

Összességében tetszett, de hibái miatt elmarad az első résztől. 
Alig várom viszont, hogy láthassam filmen, ott talán majd helyén kezelik Prince-t is. :D


2021. március 2., kedd

Tavaszi tervek 2021

Saját képek.
Pár napig tologattam itt a könyveket, amiket el szeretnék olvasni tavasszal, aztán fogtam, bezuttyantottam a fotelbe, és voilá, ez a hevenyészett kupac lett a legjobb. ;) 

Igyekeztem ismét nem túltervezni az évszakot, összesen 10 könyv került a tervlistára, amit persze akár fel is rúghatok. ;) Remélem ennél a 10 könyvnél többet is el fogok olvasni, de őket szemeltem most ki, szem előtt tartva, hogy minél több várólista csökkentős is legyen köztük. 

Íme a tavaszi terveim: 

A megkezdett olvasmányok:

Christelle Dabos: Visszaverődések viharában - 30%
✓ Isabel Wolff: A Vintage Affair - 20%, vcs.
Ina May Gaskin: Útmutató szüléshez - 50%, lassan haladtam eddig, kicsit tömény egyben. 

A további, tervbe vett könyvek:

- Daniel Höra: Betolakodók - egy érdekes vcs-könyv, amit Heloise miatt szereztem be :) 
- Georges Simenon: Maigret az iskolában - újabb Maigret kötet, idén ez lehet majd az első, és mellesleg vcs is
x Sheila Heti: Változások könyve - félbehagyva... aktuális, és régóta a radaromon van, meg szeretném végre ismerni
J.K. Rowling: Az Ickabog - karácsonyra kaptam, azt hittem már a télen sorra kerül, de csak tolódik... Nem akarom tovább halogatni. ;) 
Vanessa Diffenbaugh: The Language of Flowers - vcs, egy régebbi angol, random beszerzésem, remélem tetszeni fog
 Baktay Miklós, Baktay Zelka, Csernus Imre, Kalo Jenő, Popper Péter: Boldogtalan kapcsolatok - a pszicho könyvek közül egy kimaradt, szintén a vcs-ről került ide ő is
Antoine Laurain: Az elnök kalapja  - a szerző másik könyve, A piros notesz a kedvencemmé vált tavaly, próbálok nem ilyen elvárásokkal nekimenni ennek a történetnek, de azért nagyon várom. Vcs is, ha már... :D 

Tíz könyv tehát, elég vegyes válogatás, talán mind sorra is kerülhet, nagy kedvem van olvasni őket egytől-egyig. :) 

A tervlista állást itt is vezetni fogom: 7/10 + 1 félbehagyás



És ti, mit fogtok olvasni idén tavasszal? 

2021. február 28., vasárnap

Február, az ifjúsági irodalom jegyében

Forrás.
A rövidke február érdekes mérleggel zárul ezúttal: nem vettem könyvet, és szinte csak ifjúsági irodalmat olvastam. Ha direkt akartam volna így szervezni, biztosan nem sikerül!

Nem csábultam el könyvrendelésre, bár lehet, hogy nem sokon múlt a dolog. Egyszer már megremegett a kezem a Poket online oldalán, és a Book24-nek is volt egy szuper, egynapos 35%-os akciója, csak nekem sajnos/szerencsére (a megfelelő aláhúzandó vérmérséklettől és hangulattól függően), nem volt időm pont aznap a könyveket böngészni, és válogatni. Szóval a rendelés elmaradt. De egy posztban már összeszedtem, mik azok, amikre mostanában felfigyeltem, szóval a márciust azért nem úszom meg nullásan. :) 

Februárban 6 könyvet fejeztem be, és ezek közül 5 az ifjúsági irodalom kategóriába tartozik. A hatodik a Ready Player Two, de arról még nem írtam véleményt. Három rövidebb ifjúságiról egy zanzaposztban írtam, ezek mind nagyon tetszettek, míg Lovranits Júlia boszorkányos meséje inkább kicsit csalódás volt. Folytattam Christelle Dabos A tükörjáró sorozatát, és azóta már a negyedik, befejező kötetet olvasom. A várólista csökkentéssel is szuperül haladtam, februári olvasmányaim közül 4 is volt, amit a listáról választottam, és olvastam el, és jövő hónapban is szeretnék újabbakat kipipálni, hogy a nagy része - ha nem az egésze - meglegyen még nyár előtt.

Ezzel együtt 7 poszt született a hónapban, ugyanúgy, mint januárban is. Természetesen most is témáztunk, méghozzá az olvasási ütemtervünkről, avagy hogy hogyan olvasunk sorozatokat, szerzői életműveket, mennyi kihagyás jó, mennyire nyújtjuk el. :)  

Filmezni nem nagyon filmeztem a hónapban, de márciusra tervezem az Anya Taylor-Joyos új Emmát, és a Pilátusból készült filmet is. Mit nézzek még? Ajánljatok valamit! ;) Lehet nem-könyves is! A Lupinba már belefogtam, de annyira nem fogott meg, egyelőre egy részt láttam, nem éreztem azt, hogy rögtön folytatnom kéne. 

Hamarosan hozom a tavaszi olvasási terveimet is, csak még kicsit tologatom a könyveket, mi is fog vajon beleférni?! 

A többiek februárja: 

Lovranits Júlia: Lea és a viharbanyák

Újabb mesés történetet választottam, még mindig nem törve meg az ifjúsági szériát. Ezt egyébként nem terveztem, de mégis úgy alakult, hogy februárban szint tényleg csak ebben a műfajban olvastam. :)

Lovranits Júlia könyvét még 2015-ben vettem meg, hirtelen felindulásból. Szokás szerint jó sokat várattam, de most kedvem támadt beletemetkezni valami varázslatosba, és megismerni ezeket a bizonyos viharbanyákat.

A könyv főszereplője Lea, aki mindenképp meg szeretne ismerkedni boszorkányokkal, sőt, barátságot akar velük kötni. Egy nagy viharban ki is megy a kertbe, és sikerül elcsípnie a három viharbanyát: Hertát, Borbolyát és Frugilegát. A banyák azonban ágálnak a hirtelen nagy barátkozás ellen, és csak egy év "megfigyelés" után hajlandóak visszatérni. Lea a barátnőjét, Angikát is beavatja a titokba, aki eleinte nem hisz neki, amíg elő nem kerülnek a beszélő varjak, macskák, és maguk a banyák is. Hamarosan közös kalandokat élhetnek át a boszorkányszombaton, ahol azonban valami nagyon félresikerül, és a boszorkák világa a feje tetejére áll, persze a lányokkal közösen indulnak el a banyák megoldani a dolgot, és visszafordítani az ártást. 

Sajnos azt kell mondjam, nem vagyok annyira elvarázsolódva, főleg három másik ifjúsági könyv olvasása után, amik azért meg tudták szólítani a felnőtteket is, érettebbek, összeszedettebbek voltak. 
Ez a könyv nagyon mese, kicsiknek való szerintem, 8-12 éveseknek talán. Pont emiatt a gyermetegség miatt nem is értem a hátoldalon a 12 éves kortól való ajánlást, ez egy nagyon eltévedt életkori kategorizálásnak tűnik. A 12-14 éves már inkább a Szent Johanna Gimi-féle történeteket fogja szívesen olvasni, meg rendes fantasyt.  

Két történet van a könyvben, az egyikben a már említett megismerkedés-barátkozás van a boszorkányokkal, és félresikerült boszorkányszombatról esik szó. Ez az első sztori sokkal kiforrottabb volt, és a stílus is gördülékeny, sokszor megmosolyogtató. Sajnos ehhez képest a második rész egy igazi mélyrepülés. Össze-vissza történet, sok zagyva elemmel, felesleges csavarintásokkal, rémesen untam is már a végére, alig vártam, hogy lezáruljon valahogy. Akörül forog ott egyébként a sztori, hogy hogyan is lehetne gyereknek maradni mindig. Az üzenete szép, de elég kacifántosan jutunk el odáig.

Hiányzott a másik két viharbanya a második részből; nekem valahogy Frugilega nem volt elég, és Lea mellől is hiányzott társnak Angika. Frugilega neve egyébként a vetési varjú latin nevéből ered, a Corvus frugilegusból. 

Összességében pedig különösen bosszantó volt, hogy ezek a boszorkányok milyen gonoszak sokszor, nyíltan rosszindulatúak. Mert az egy dolog, ha zsémbesek, de kifejezetten antipatikussá tette őket - főleg Frugilegát -, ez a sok csúf, szájukba adott mondat. Angika se volt épp mindig kedves, nekem ez fura volt, tessék alapvetően szimpatikus "hősökkel" dolgozni a mesékben, és a rosszindulatú megjegyzések maradjanak meg a gonoszoknak. 

Bosszantóak még a gyermeteg részek is, erre van példa az amúgy jobban sikerült első mesében is, amikor teljesen felesleges pl. a boszorkányok részéről a barátkozás halogatása. "Leszünk barátok? Nem leszünk, jaj de leszünk, hát rendes lányok vagytok mégis... de majd csak egy év múlva, majd addig figyelünk titeket és eljövünk"... és mindennek igazából semmi értelme. -.- Vagy csak én vagyok már túl felnőtt de az ilyen időhúzás végtelenül idegesít.  A második történetben pedig minden csavar olyan erőltetettnek hatott, az egész kóborlás is, meg a Zibrifuval való összetűzés. 
Úgy látszik vannak olyan mesék, csakúgy, mint rajzfilmek, amik felnőttek számára inkább kicsit haladjunk már jellegűek, és idegesítőek is tudnak lenni, és vannak, amikre mi is teljesen rá tudunk függni. 

Van benne fantázia, meg remek ötletek, kedves részletek, és jó a stílusa is, igényes a megfogalmazás, de kiegyensúlyozatlan a minőség.

2021. február 26., péntek

És te, hogyan olvasol? - beosztás vs. habzsolás

Forrás.
A Témázunk csapata februárban az Olvasási ütemterv - sorozatok egy szuszra, vagy kell a szünet? nevezetű témát járja körül, avagy hogyan is olvasunk sorozatokat, életműveket, jó dolog-e szüneteket hagyni a részek közöttt, vagy inkább jobb ledarálni egy-egy sorit, ha már úgyis elérhetőek a részei? És egyazon szerzőtől szoros egymásutánban hány könyvtől nem kapunk még gyomorrontást? Ezeket az érdekes kérdéseket boncolgatjuk most. :) 

Régebben azt hiszem nem nagyon volt kérdés, hogy hogyan olvastam: azt olvastam, ami otthon volt, nem volt akkora a választék, és a csábítás, mint most, nem volt e-könyv, és hangoskönyves applikáció sem, és még nekem sem volt kialakult ízlésem, hogy biztosan rámondjam két-három szerzőre, hogy na, tőlük én bizony mindent el fogok olvasni. A sorozatok is csak szépen lassan csordogáltak be a könyves terepre, emlékezetes közülük a Harry Potter persze, aminél viszont a HP generáció tagjaként nem volt választás, hogy várunk-e a következő rész olvasásával, hiszen kénytelenek voltunk várni, amíg megjelent. :) Azt a pár sorozatot, több kötetből álló könyvet, amit a HP éra előtt, vagy akkortájt olvastam - Gyűrűk Ura, Patty könyvek, Emil és a detektívek részei jutnak eszembe - viszont még kivétel nélkül egymás után olvastam, nem iktattam közbe más olvasmányokat.

A sorozatok fellendülésével, meg persze később a netes-könyves világ kinyílásával és folyamatos tágulásával egyre csak szaporodtak az elolvasni vágyott kötetek, megismerni vágyott szerzők, és a változatosságra törekvés. Nálam is kialakult egy másfajta olvasási ütem, másként választottam már ki a következő olvasmányt, és bejött az is a képbe, hogy több könyvet olvasok egyszerre - bár mindig van közülük egy "fő" olvasmány, amivel éppen aktívabban haladok (néha váltogatódik a státusz).

Forrás.

De szedjük inkább két részre, először is jöjjenek a szerzői életművek. 
Már vagy tíz évvel ezelőtt elkezdtem a kedvenc szerzőimtől begyűjteni, bespájzolni a könyveket, amik aztán jó sokáig álltak a polcon, mert olvasni, na azt mindig valami máshoz kapkodva olvastam, nem voltak igazán jó olvasási terveim, random válogattam, és a felgyülemlett könyveknél gyakran az is előfordult, hogy aztán már ki is szerettem kicsit a szerzőből, mire eljutottam volna a többi megvásárolt könyvének olvasásig. Akiknél nem ez történt, ott pedig inkább a komótos fogyasztás híve lettem. A polcnyi Jodi Picoult könyvem közül évi 1-2-t olvasok el, és szeretem, hogy van még tőle olvasnivalóm. Ugyanez áll több más szerzőnél is, akiket nagyon kedvelek, pl. Simenonnál, Szabó Magdánál. Valahogy nem tudnám őket gyors egymásutánban letolni, és nagy falatokban haladni az életművel. Jó érzés rápillantani a polcra, vagy egy listára, és tudni, hogy még várnak rám tőlük történetek. ;) Nem az hajt, hogy ki legyen pipálva minden, hanem hogy gyűjtögethessem még az élményeket tőlük, az írásaikból, és sokáig kitartson egy életmű - még ha közben meg is van az a kis hátsó gondolat mindig, hogy de jó lenne ha már olvastam volna ezt is, meg azt is. :)
Azért sem szeretek feltétlen rövidebb időn belül és egymás után több könyvet olvasni ugyanattól, mert néha úgy érzem, hogy sok lenne a hasonló stílusjegyből, hasonló elemekből - ez a sablonokra építés Picoult-nál jellemző például -, vagy magából a nehezen emészthetőségből - ez meg Magda sajátja, őt jó hagyni ülepedni, és nem rögtön levenni egy másik történetet tőle a polcról, mert az előző megtépázottságra nem biztos, hogy jól fog esni egy újabb kemény téma. 

Krimiknél gyakrabban előfordul, hogy akár egymás után is elolvasok többet, de annyira más bűntények és megoldások vannak, hogy ez általában nem zavaró számomra. 

Update: most így utólag jutott eszembe, hogy van egy emlékezetes szerzőm, akit szeretek, és akitől az első élmény után majd' egy évtizedet vártam a következőig, mert olyan mellbevágó volt: Lionel Shriver és Kevin... 

Forrás.
És hogy a sorozatok olvasásával hogy állok? 
Vegyes a kép. Amikor várni kell a következő részre, akkor persze adja magát a helyzet, hogy nem lehet a saját tempó szerint haladni - ilyenkor gyakran az is előfordul, hogy ha már sokáig vártam, még várok egy keveset, és nem mindig vetem rá magam a friss megjelenésre. Máskor meg azonnal, ahogy kijött, már kezdem is - mostanában főleg, ha audible-ön is van rögtön (márpedig általában vannak). 
Leggyakrabban kisebb szünetekkel olvasom a sorozatok köteteit, ami nálam kb. 3 hónap-1 év latenciákat jelent. Szeretem azért mostanában belátható időn belül folytatni az adott sorozatot, hogy még viszonylag friss legyen az előző élmény. Legutóbb Ferrante Nápolyi regények tetralógiáját olvastam el  kisebb szünetekkel, és most A tükörjáró sorozatnak fogok nemsokára a végére érni. 

Két sorozatom van, amiket újra szoktam olvasni, a HP és a Fever, és ezeknél nem nagyon szoktam szünetet tartani, vagy maximum közbe-közbeékelődik néhány könyv a párhuzamos olvasások miatt. De nagyjából egyben nyomom le a részeket, gyors egymásutánban. :) 
Félő, hogy ha közbejön egy szünet, abból évek lesznek... Emlékezetes példa a His Dark Materials, amit újráztam, de csak az elsőt, aztán megint, de csak az első kettőt, és a harmadikig valahogy sose sikerült eljutni... Illetve szegény Joanne Harris jut még eszembe, akinek a Csokoládé könyveit nagyon szeretném folytatni, de iszonyú régen olvastam már az első kettőt. A 3-4. kötetek olvasása itt azért tolódik, mert valóban mindenképp kell egy újraolvasás az első kettőből előbb. 

Összességében tehát a sorozatoknál egyre inkább szeretek kevesebb időket kihagyni a részek közt, míg a szerzők, életművek olvasását inkább elnyújtom. 

És ti hogy olvastok? Mennyi szünetet szerettek tartani sorozatrészek közt, milyen ütemben faljátok egy kedvenc író műveit? A témához bátran lehet csatlakozni saját poszttal, vagy csak mondjátok el a véleményeteket kommentben!

Forrás.


A többiek így olvasnak:

Anett, Dóri, Sister, Mandi, Heloise, Nita, Avilda, Szofisztikált Macska

Utóvéd (később csatlakozók):



2021. február 22., hétfő

Kísértés, könyvmegjelenés a neved

Olyan régóta terveztem már egy közelgő megjelenések posztot, hogy a legtöbb könyv, amit mutatni akartam, időközben elvesztette szinte az "újdonság" státuszt, még szerencse, hogy nem úgy tűnik, hogy kifogyunk az érdekes megjelenésekből, simán szembejött egy rakás izgalmas új könyv azóta is. :) 

Forrás.


Lássuk, engem mik csigáztak fel a friss/közelgő könyvmegjelenések közül az elmúlt időszakban: 

2021. február 15., hétfő

Ifjúsági regényeket olvastam - zanzaposzt

Egymás után elolvastam egy pár ifjúsági regényt, könnyedebb, rövidebb, picit "haladósabb" olvasmányokra vágyva, és gondoltam röviden értékelem őket egy csokorban. A lélekdoki hirtelen felindulás volt, a másik kettőt viszont a várólista csökkentésből választottam ki. 


Marie-Aude Murail: A lélekdoki

Marie-Aude Murail neve már fel-feltűnt korábban is, az Oh, Boy!, a Tartós hullám és a Lakótárs kerestetik! kapcsán, de aztán mindig háttérbe került, elmaradt ezeknek az olvasása. Végülis A lélekdokival ismerkedtem meg a francia szerzővel most, ami egyébként sorozat, de magyarul sajnos nem jelent meg, csak az első kötet. 

A történet főszereplője egy pszichológus apuka, Sauveur Saint-Yves, és kisfia, Lazare, akik Martinique szigetéről vándoroltak be, és bőrszínük még mindig okot ad az izgalmakra, összesúgásokra, összenézésekre. Az apa az otthonukban, irodájában folytatja le a pszichoterápiás üléseket, Lazare pedig élelmes módon, ahelyett, hogy a konyhában leckét írva várná, hogy az apukája befejezze a munkát, és megvacsizzák az aktuális mirelit kajájukat, egy függönnyel takart oldalajtóhoz lopózva végighallgatja a terápiákat, megismer egy csomó, arc nélküli alakot, akiknek válogatott nehézségek vannak az életükben, gyakran olyasmik is, amihez Lazare még túl kicsi.  

Egyébként valamiért végig Frozone-t (A hihetetlen családból) láttam magam előtt Sauveurként. :D 

Frozone, ahogy én képzeltem Sauveur-t. :)

Rengeteg fontos és nehéz témát sorakoztat fel a könyv, Sauveur doktor esetein keresztül: családi botrányok, homoszexualitás, önvagdosás, depresszió, gyász, pedofília, rasszizmus egyaránt helyet kap a pácienseken keresztül, és bár eleinte félő volt, hogy túl sokat markol, de keveset fog majd, hamar megtalálta az egyensúlyt, és közben nagyon megkedveltette a karaktereket Marie-Aude Murail. A két főszereplőt nem lehet nem szeretni... de a páciensekhez is szép lassan elkezdünk kötődni, hiába próbáljuk távolabbról szemlélni őket. 
Azt mondjuk nem tartottam túl professzionálisnak, hogy Gabin ott lakik náluk egy ideig, de Sauveur túl lelkiismeretes és jólelkű ember... 


Egy picit talán a vége volt összecsapott a könyvnek, vesztett a lendületéből, pedig a mondanivalóhoz nem lett volna feltétlenül szükség a keszekuszaságra és az utazásra, anélkül is teljesen helyén volt minden.

Biztos fogok még Murailt olvasni, kellemes kikapcsolódás, ifjúsági, de nem bugyuta, jó karakteret hoz, és könnyed marad a stílusa, még a kemény témák mellett is.


Vanna Cercená: Tükörnapló

Kedvesen egyszerű, lányos, tipikus pöttyös, amilyet már jó rég olvastam. :)

Carlotta egy nyarát követjük végig a naplóján keresztül. A kislány szülei elváltak, és rendszerint egy hónapot anyjával, egy hónapot apjával "nyaral" a nyári szünetből. Anyjával Korzikára mentek volna, egy munka azonban közbeszól, és a hegyekbe kell menniük, ahol egy elhagyatott házban az anyukának egy rakás régi iratot kell rendeznie, és iktatnia... Carlotta majd megpukkad dühében, de aztán fokról-fokra felenged a nemtetszése, amikor kiderül, a hely, bár eldugott, azért csodaszép, és vannak ott más fiatalok is, akikkel összeülhet fagyizni, beszélgetni, vagy épp kirándulni is el tudnak menni. Az igazi vonzerőt azonban az iratok közt talált, elzárt napló jelenti a kislánynak, amit pontosan 100 évvel ezelőtt vezetett egy vele egykorú kislány, Caterina. 
11-12 évesen pont ilyesmi nyári naplókat írtunk mi is szerintem, és hasonló gondolatok jártak a fejünkben. Persze a kötet pikantériája a 100 évvel ezelőtti napló, amivel Carlotta párhuzamba állítja saját élményeit, gondjait, gondolatait. 

Elvált szülők, fiúkkal való barátkozás, ismerkedés, barátnős sms-ezések keverednek a régmúlt titkaival, és a 100 évvel ezelőtti nehézségekkel, gyerekmunkával, kivándorlással. 
Egy picit a nyaralás helyszínei miatt a Fecskék és fruskákat is eszembe juttatta. Nem kell tőle sokat várni persze felnőttként, 10 év körülieknek íródott szövegre számítsunk, de a maga léptékében tökéletes kis ifjúsági olvasmány. :) 

Szegedi Katalin illusztrációi pedig igazán szépek, feldobják a könyvet. :)

Jacqueline Wilson: The Story of Tracy Beaker

Ha már így belelendültem az ifjúsági regényekbe, Jacqueline Wilsontól is elővettem egy régóta várakozó példányt, a Tracy Beaker történetét. Nem tudtam, hogy ez is sorozat, na persze elolvasható önálló kötetként is az első epizód. 

A szerző - szokásához híven -, játszi könnyedséggel festi fel az egyébként igen nehéz hátteret, egy nevelőotthonban élő 10 éves kislányról, akiben forr a düh, a frusztráció, és a kiskamaszos érzések sokasága, és aki mindegyre az édesanyját várja, hogy az mégis érte jöjjön valamikor, és hazavigye az általa elképzelt fényűző életbe.
Tracy elég nehéz gyerek, lobbanékony, szemtelen, és forrófejű is, pedig valahol mélyen a helyén van a szíve. És ez szép lassan ki is derül a könyvből, ami tulajdonképpen Tracy kis naplóregénye önmagáról, egy hevenyészett önéletrajz illusztrációkkal, tintapacákkal, levelekkel megspékelve. :)
Az otthon életét felpezsdíti egy újságíró megjelenése is, aki cikket készül írni róluk. Az újságíró, Cam, nem olyan fényűző sztár, mint Tracy elképzelte magában, mégis szimpatizálnak egymással. Persze Tracy önmagának se vallaná be igazi érzéseit, és sokszor inkább csak toporzékol, és rosszalkodik továbbra is.

Tetszett, könnyed, és nagyon aranyos - annak ellenére, hogy Tracy egy igazi ördögfióka... -, még az is lehet, hogy valamikor elolvasnám a folytatásait is, kíváncsi vagyok Cam-mel mi történik. :)

Nyelvi érdekesség, hogy nagyon-nagyon sokat használják a "not half" kifejezést. Nem tudom, ti ismeritek-e, >itt< van leírva példákkal. :)