Gabriel García Márquez: Száz év magány

Igen, igen, igen! Elolvastam hát az Aureliánók és José Arcadiók nagy eposzát! A szépirodalom legnagyobb és legelvetemültebb szappanoperája elevenedik meg ebben a több generáción átívelő, hömpölygő nagyregényben. 

"Hosszú évekkel később, a kivégzőosztag előtt, Aureliano Buendia ezredesnek eszébe jutott az a régi délután, amikor az apja elvitte jégnézőbe."

Micsoda kezdőmondat! És micsoda folytatás következett! Nagyon meglepett, hogy a regény tényleg egy egybefüggő nagy áradat, és nincsenek fejezetek, tagolások, csak néhány kisebb törés, de akkor is megállíthatatlanul folyik tovább a cselekmény. A párbeszédek hiánya is tömbösíti a szöveget. Nehéz bármiféle fogódzót találni, illetve az elején kifejezetten féltem is letenni a könyvet, nehogy elveszítsem a fonalat. Egyébként is törekedtem rá végig, hogy még ha csak 2-3 oldalt is, de olvassak belőle napi szinten, különben nehezebb visszahelyezkedni ebbe a zsivalygó, szenvedélyes, mágikus és forró hangulatú eposzba. 

"(...) kezdte megsejteni, hogy a jó öregkor nem más, mint tisztességes szerződés a magánnyal."

Alice Hoffman: The World That We Knew

“If you do not believe in evil, you are doomed to live in a world you will never understand. But, if you believe in it, you may see it everywhere, in every cellar, in every tree, along streets you know and streets you've never been on before.”

Ilyen remek sorokkal indít Alice Hoffman regénye, a The World That We Knew, azonban sajnos nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet. Alice Hoffman az évek során Gaimanhez hasonlóan átcsúszott nálam a kiszámíthatatlan szerzők közé. Van, hogy nagyon imádom, amit ír, van, hogy egyáltalán nem értem, ugyan mit is szeretek Hoffmanban. Nos, ez a könyve az utóbbi kategóriába tartozik. Viszont csak egy pár sort fogok idevetni róla, hiszen kb. 30%-nál azt mondtam ne tovább, nem pazarlok rá több időt, és félbehagytam. Addigra is már nagyon meguntam, hogy újrahallgatok részeket, nem köt le, nem találom, hol tartottam, stb. Ez nem jellemző nálam az audióknál, szóval rögtön éreztem, hogy nem stimmelünk a könyvvel. 

A témaválasztás erős, második világháború, zsidóüldözés. Belevisz némi misztikus szálat is, életre hívnak benne ugyanis egy gólemet, ami a Lea nevű lánykát hivatott megvédeni a köteten át. Érdekes egybeesés, hogy itt is gólemről volt szó. Egyik előző olvasmányomban, Dan Brown könyvében szintén fontos szerepet játszott ez a mitikus lény. 

Nem igazán sikerült kapcsolódnom a történethez, a történelmi fikciós és a misztikus részeket egyaránt unalmasnak éreztem. Sajnos valamiért viszkettem a szereplők nevétől is, tudom, ez piszlicsáré apróságnak tűnik, de valahogy kínzásnak éreztem volna azt is, hogy továbbra is Ettie, Lea és Ava nevei visszhangozzanak a fejemben a felolvasás további óráiban is. Valamint a nem párhuzamos tekintetű kishölgy is idegesített a borítóképen - khm, tudom, külsőség ez is, de akkor is. 

Próbáltam különféle napszakokban, különböző lelkiállapotban hallgatni, de minden alkalommal az egyik fülemen be, a másikon ki lett a végeredmény, és sajnos a felolvasásnak is nagy szerepe volt ebben, elég rossz felolvasót választottak, aki motyog. Olyan volt, mintha őt sem kötné le igazán a szöveg. 

Hiába tettem a várólista csökkentős könyvek közé, a The World That We Knew most oly módon csökkenti a várólistámat, hogy félbehagyottan kerül le róla. 

Ez természetesen nem azt jelenti, hogy nem fogok már Alice Hoffmant olvasni, várnak még tőle könyvek, de azért nem örülök az ilyen bicsaklásoknak. A The Ice Queen szerepel tőle még az idei vcs-listán, az össz TBR listámon pedig még több másik cím is. 

Kate Quinn: The Diamond Eye

Elég nehéz visszatérni egy korábban befejezett könyvhöz, úgy, hogy optimistán üresen hagytam a posztvázlatot, mondván áh, úgyis lesz egy csomó gondolatom, és mit nekem frappáns felütés a poszthoz! Nos, most, hogy már több mint egy hónap eltelt, mióta befejeztem Kate Quinntől a The Diamond Eye-t, kicsit berozsdásodottnak érzem a gondolataimat róla, de mindenképp szeretnék róla beszámolni. 

Kate Quinntől nálam az Alice Network és a The Huntress állnak döntetlenben a dobogó legfelső fokán, mindkettő remek, gördülékeny, izgalmas és sokrétű sztori, nagyon jó karakterekkel. A The Rose Code hozzájuk képest csalódás volt. A The Diamond Eye pedig szép csendben leül a két véglet közé. Története kicsit kilóg a sorból, hiszen ténylegesen Ljudmila Pavlichenko életét meséli el, annak memoárját követve. Persze a korábbi Kate Quinnekben is megjelentek valós alakok a történelemből, de azért mégsem ragaszkodott ennyire a szerző az igazi élettörténethez, mint Pavlichenko esetén.

Mila Pavlichenko szovjet mesterlövésznő volt, akinek nevéhez több mint 300 megerősített áldozat fűződik - hát a jó ég tudja hogy kéne ezt magyarul írni, confirmed kill az angolban, fogalmam sincs hogy mondják szépen, de a lényeget úgyis értitek, hogy hány embert gyilkolt le a csaj. Lady Death néven is emlegették. 

Halálos célkeresztjén kívül ami még különlegessé tette Ljudmila Pavlichenkót, az Eleanor Roosevelttel való barátsága. 1942-ben ugyanis részt vett egy körúton az Egyesült Államokban, hogy rávegye a szövetségest egy második front kialakítására Európában. Beszédeket mondott, interjúkat adott, lelkesített.  

Quinn nagyon sok mindenben ragaszkodott a Pavlichenko-memoárban leírtakhoz, úgy mesélte el az életét, házasságát, könyvtári munkáját, majd katonai sikereit, sérüléseit, és az amerikai utazás élményeit, ahogy azok valóban megtörténtek, sokszor szóról-szóra azokat a mondatokat adva a karakterek szájába, amik valóban elhangzottak. Amiben megőrizte a szabadságát, és amitől regényessé válhatott a történet az egy elképzelt merénylet Roosevelt ellen, illetve a szerelmi szál alakulása. Az epilógusban kitér Quinn ezekre a változtatásokra, apróbb és nagyobb kacskaringókra amiktől érdekesebb, izgalmasabb, vagy csak egyszerűen otthonosabb lett a könyv. 

A szerelmi szál, bár nem volt rossz, néhol nekem kicsit érdektelen volt, illetve fura volt számomra a "váltás", nem akarom leírni a konkrétumot, az spoiler lenne. De ez a rész teljes fikció volt amúgy, és mint fordulat és végkifejlet, működött. 

Kémia mindenképp volt a második férj és Mila közt. Vicces volt a keresztnevek egyezése is - persze nem volt zavaró, mivel a másik Alexeit nem Alexeinek emlegették, hanem vezetéknevén, Kitsenkónak. De jó volt, ahogy Mila puffogott ezen egy sort, hogy na, ez is egy Alexei. :D 

A sebész Alexei igazi hamisítatlan hatalmaskodó seggfej figura. Nem kedveltem. A fiuknak nagyon jó neve van, Rastislav, amit Slavkanak becéznek. 

A nevek persze egy dolog, a karakterek jól kidolgozottak voltak, bár kissé sótlanok. 

Nyilván, mivel ez egy háborús témájú könyv, vannak sérülések, vannak áldozatok, vannak veszteségek. Meglepő módon számomra a legszörnyűbb egy olyan szereplő halála volt, aki annyira nem is játszott fontos szerepet a könyvben, és nem is szerepelt olyan sokat... Mégis megrázó volt. 

A verdikt összességében részemről, hogy jó könyv, fordulatos, olvasmányos, de annyira mégsem tudtam beleesni, annyira mégsem tudott sodorni, mint más történetei Quinn-nek. Nem tudta elérni, hogy várjam a visszatérést az olvasáshoz, kicsit túlírt volt, technikai részletekben is túlságosan bővelkedett helyenként, és sokszor úgy éreztem inkább a végét várom már. 

Két érdekes összefoglaló cikk Pavlichenkóról és Eleanor Rooseveltről: >itt< és >itt<.

Kate Quinn: The Rose Code

Aki be szokott térni hozzám, az tudhatja már, hogy nem olyan régen megszerettem a női kémes, világháborús regényeket, méghozzá Kate Quinn miatt, aki remek, gördülékeny stílusban prezentál ilyen témájú sztorikat. A The Alice Network és a The Huntress is szuper könyvek, és miattuk Quinn már etalonná vált az én szememben ebben a zsánerben.

Pont ezért fájdalmas kicsit, hogy új könyve, a The Rose Code nem az eddig jellemző magas színvonalat hozta. Ez tehát az első csalódásom Kate Quinntől, akit minden hasonló sztorinál felemlegetek összehasonlításképpen. 

Azt hittem, hogy nem tudja elrontani, megtörni a sort, de úgy érzem a Rose Code meg sem közelítette az eddigieket. Az is igaz persze, hogy én is nagy elvárásokkal vetettem bele magam, de ki ne tett volna így, ha már magasan van az a bizonyos léc... 

Bletchley Park, női kódfejtők, Enigma gépek, titoktartás... Három barátnő összefonódó sorsa. Osla, Beth és Mab, akiket a háború és a véletlen hozott össze, és akik nem is lehetnének különbözőbbek. Két idősíkon fut a történet: az egyikben egyre közelebb kerülünk Erzsébet és Fülöp herceg esküvőjéhez, miközben a múlt is egyre részletesebben kirajzolódik, és kiderül, miért a rejtélyes üzenet a könyv elején az egyik lánytól, aki egy őrültek házában van már 3,5 éve...

Jó a recept, és vannak igazán meglepő események, dráma, izgalom, de egyrészt sajnos az első érdekesebb dolog kb. a könyv felénél érkezik, addig nagyon hosszúra van nyújtva a felvezetés, karakterek bemutatása, viszont maga a kódfejtés valahogy mégis másodlagos marad. Úgy érzem nem kaptam belőle eleget, és elég mélységben, hogy én is bevonva érezzem magam. Másrészt pedig a meglepő fordulatok elfogynak a könyv vége előtt, nincs csattanó, vagy valami különösebb hűha, csak úgy véget ér. A legnagyobb dráma korábban lejátszódik, és őszintén szólva az ebből eredő érzelmi bukfencek hiteltelenül lettek szerintem bemutatva. Spoiler nélkül szinte semmit nem mondhatok róla, de számomra teljesen életszerűtlen az összetartás azok után, és bármiféle segítségnyújtás, meg ez a nagy eltúlzott "haza szolgálata" vonulat, ami hirtelen mindennél fontosabb lesz... 

A legvége tetszett még, jó volt az epilógus felől visszatekinteni, de csak azért, hogy láthassuk újra a szereplőket, kivel mi lett, kinek hova futott ki a sorsa. Összességében viszont kissé felejthető marad.

Jaj és megint van egy visszakacsintó szereplő másik könyvből, ebben ugyanis Ian Graham cameozik A vadásznőből! :)

Egy pici rész pedig spoileresen, a cselekmény meglepő fordulatairól: 

!!!SPOILER!!! 

Nagyon megrendítő volt, ahogy Mab elvesztette a férjét, és a lányát, és hogy min múlt, hogy is történt. Soha, semmilyen körülmények közt nem tudnék megbocsátani annak sem, aki nem figyelmeztet, és annak sem, aki elengedte a lány kezét... Igaz, eltelik pár év, és mindenkinek más lett az élete, de valahogy nem azok az emberek lettek volna ők, akikkel ha újra összesodor a szél, együtt dolgozom, és pláne nem hajtott volna a hazaszeretet ennyire. Az őrültek háza sem hatott meg különösebben, hát könyörgöm, Beth miatt vesztette el kvázi a családját Mab. A helyében én aztán nem sajnálom, tényleg életszerűtlen, hogy jaj hát ezt senkinek nem kívánod... (vagy csak én vagyok ilyen piszok kemény szívű...?)

Az áruló személye egy kis idő után elég egyértelmű volt, és hát az árulás maga, hogy ez volt a nagy fő szál a végén - nem valami érdekfeszítő. 

!!!SPOILER VÉGE!!! 

Mivel nekem nagyon más élmény volt az eddigiekhez képest, kíváncsian várom az értékeléseket róla a bloggerek köréből, nemsokára megjelenik ugyanis magyarul is. 

Pam Jenoff: The Lost Girls of Paris

Pam Jenoff regényére akkor figyeltem fel, amikor megláttam az Agave Kiadó új megjelenései közt, Elvesztek Párizsban címmel. Gondolkodtam, hogy beszerzek belőle egy példányt, mert külsőre is nagyon szemrevaló, de aztán az angol eredeti mellett döntöttem, az Audible-ről. 

A 2. világháborús témát, és ennek kifejezetten a női kémekkel kapcsolatos részét Kate Quinn miatt kedveltem meg, aki elképesztően jó sztorikat ír, erős női hősökkel, csavarokkal, izgalmas és okos történetszövéssel. Óhatatlanul Quinnhez mérek minden hasonló történetet, így ez történt a The Lost Girls of Paris esetében is. 

Három női narrátort kapunk, két év különbséggel az események közt - háború közben, és már a háború után nem sokkal zajlanak az események. Marie, Eleanor és Grace élete egy pályaudvaron elhagyott bőrönd révén kapcsolódik össze, amiben fényképek vannak. Grace nyomozni kezd a képen lévő nők után, és lassan kibontakozik előtte az Eleanor által irányított női kémhálózat, és a tagok sorsa. 

Szeretem az ilyen szerkezetet, amikor külön utakon is járunk a narrátorokkal, ugyanakkor mégis összeköti őket az események fősodra. Itt valahogy mégsem sikerült olyan jól egyik szál sem, nem volt elég izgalmas a szereplők közti navigálás, és sajnos nagyon bénák voltak a főszereplők, akiknek a hátukon kellett volna vinni a történetet. Nem fejlődnek sehova, és nincsenek is jól kibontva. 

A főnéni, Eleanor, akinek szárnyai alatt összegyűltek a lányok, Marie, az egyik rádiós kém, és Grace, aki két évvel később utánuk nyomoz, szinte felcserélhetőek voltak, nincs személyiségük, és kissé sajnos érdektelenek is mind. Marie egyik társát, Josie-t például sokkal izgalmasabb lett volna követni. Kíváncsi lettem volna vele kapcsolatban, hogy mégis hogy a jó életbe' rejtegetett magánál egy kézigránátot heteken át egy náci börtönben, úgy, hogy ez senkinek sem tűnt fel?! (Ugyanez a filmtekerccsel is...) Az is hasonlóan érdekes volt, amikor egy fejbelőtt szereplő még néhány mondat erejéig beszélgetett... Öhm, wtf? 

Az ilyen, és ehhez hasonló vad és hihetetlen dolgok mellett sajnos meg kellett állapítanom azt is, hogy ezek a nőszemélyek a profizmus és az arra való törekvés teljes hiányában kezdtek kémkedni. Ez a valós események megcsúfolása... Létezik olyan, hogy amatőr kém? Persze... a chick-litekben mondjuk. Na de a világháború alatt, szinte kiképzés nélkül - vagy vajmi kevés kiképzéssel -, bevetni egy társaságot a nácik ellen? Nem csettintésre lesz az ember beépített ügynök! Marie is ad hoc módon keveredik éles helyzetekbe, holott csak rádiózáshoz képezik ki... Az üzenetek kódolását, a titkos "jelek" meglétét, vagy nem-létét pedig - ami iránymutató kellett volna hogy legyen -, szinte figyelmen kívül hagyják. (!) A naivitásnak, feltételezéseknek, amatőrködésnek (otthagyja a rádiót!) nincs helye az ilyen szituációkban, mert a lebukás garantált. 

Plusz olyan alapvető dolgok részletezése, bemutatása is nagyon hiányzott, hogy például hogy is épült be és jelentett Marie a kis kávéház fölötti lakásból. Marie úgy, ahogy volt, alkalmatlan volt erre az egészre, és képességei nem is fejlődtek semmit.

A következetlenség, a sorozatos butaságok sokat rontottak a könyvön, pedig lehetett volna benne potenciál. Így azonban felszínes maradt, helyenként túldramatizált, hiteltelen. Nem ártott volna némi összetettség, feszültség, intrika sem. A szerelmi szálak, amik bele vannak erőltetve, lagymatagok, feleslegesek, nincs semmi szikra. (De ha már, akkor inkább csak egyet tett volna bele...)

 

Nekem ugye nem tetszett a Code Name Verity sem, de abban lényegesen több érzelem volt, és a bajtársiasságot is sokkal jobban meg tudta jeleníteni. 

Hallgattam ezt a könyvet, de nem tudtam igazán élvezni, és elmerülni benne, nem találtam meg benne azt, amit egy ilyen témájú könyvben keresek, túl lapos volt. Leginkább csak vártam a végét, sajnos.

Kate Quinn a királynő ebben a műfajban, nehéz lenne a nyomába érni, Jenoffnak nem is sikerült - szerintem. 

Eleanor Trigg alakját Vera Atkins ihlette. Mindez jó alap lett volna, de a kivitelezés gyenge.

Hmm, most esik csak le, talán jobban kellett volna figyelnem, hát girl(s) van a címben! :"D (Rengeteg olyan olvasmány került már ki a girl-ös címűek közül nálam, amiket nem igazán kedveltem, így aztán óvakodom tőlük többnyire... Úgy tűnik néha nekem is lankad a figyelmem ebből a szempontból. :))

Elizabeth Wein: Code Name Verity

Annyiszor jött már szembe velem ez a könyv, az összekötött csuklós borítóval, és annyi méltató értékelést olvastam róla, hogy úgy gondoltam, nem hagyhatom ki, főleg, hogy mostanában keresem és kedvelem a második világháborús történeteket - főként, ahol nők állnak a középpontban. De sajnos meg kell állapítanom, nem véletlenül van ez a vörös pöttyösök közt a KMK-nál (Fedőneve Verity címen jelent meg magyarul), amik közül nemigen választok... Nekem egy cseppet halovány volt, Kate Quinn meséjéhez és karaktereihez képest meg pláne. Az az élmény még nagyon friss, így óhatatlanul is összemértem a kettőt. 

A történet két nagy egységre oszlik. Az elsőben az eleinte névtelen elbeszélő írásban rögzíti a Gestapo foglyaként a történetét, kódokkal, repülőgép típusokkal, hadászati információkkal együtt. De igazából mesél, méghozzá a másik főszereplőnk, Maddie Brodatt szemszögéből adja elő kettejük történetét. 

Maddie pilóta, és ő vezette a gépet, amikor a két barátnő kényszerleszállást hajtott végre Franciaországban, egy náci megszállás alatt álló területen. 1943-ban járunk egyébként, egy kitalált, Ormaie nevű városban. Julie - mert később kiderül azért a neve - így került az ellenség kezére, kínzások és vallatás kereszttüzébe. 

Maddie a könyv második felében "jut szóhoz", és egy egész másfajta hangot, stílust kapunk tőle, majd szép lassan összeáll az egész kép is, Julie-val együtt. 

Tagadhatatlan, hogy meg tudott lepni a fordulataival a könyv, egy helyen teljesen meg is rökönyödtem, hogy mi történt (az a bizonyos Kiss me Hardy-s rész, amit mindenki idéz, kontextus nélkül), mégsem nyűgözött le, mégsem csavart az ujja köré, és ennek az az oka, hogy a történet maga, szinte végig, egyszerűen szólva unalmasnak hat. Hiába a barátság, és bajtársiasság szép modellezése, ha közben a szöveg nem mozgat meg, nem köt a szereplőkhöz. Rengeteg az adat, repüléssel kapcsolatos tudnivalók felsorolása, részletek, amik végképp érdektelenek. Valahogy az egész nem elég gördülékeny. Akadozó, vontatott, és lehetett volna rövidebb, feszesebb is. Elveszik a részletekben, mégis felszínes. 

A szereplők nem rosszak egyáltalán, de nem kötődtem. A barátságuk se volt olyan sodró és erős, mint amit az erről való áradozások kapcsán elképzeltem - a megrökönyödésre okot adó jelenet persze abszolút nyerő, de ezen kívül sem ártott volna valamit jobban felépíteni köztük. :/ 

Egy Nina Markova után (A vadásznőből) egy Maddie Brodatt nekem elég gyenge volt... Julie-ba is bőven fért volna még tartalom, töltet. 

A végén a szerző jegyzetét, magyarázatait élveztem, elmondja hol, hogyan, miért alkalmazott némi szerzői szabadságot. Külön jó volt, hogy említi Bíró Lászlót és a golyóstollat, ami szintén szerepel a könyvben, mint fantasztikus újdonság - bár akkor még elvileg kereskedelmi forgalomban nem volt kapható.  

Összességében közepes élmény. Nem bánom, hogy megismerkedtem vele, de javarészt csak malmoztam és vártam, hogy megtudjam, mi is a kulcs, és mi fog történni, és a stílusa sem tudott megfogni.

Keresek, ennél jobb, női pilótákkal és hírszerzőkkel foglalkozó, háborús könyveket, kémregényeket! :D 

Eoin Dempsey: White Rose, Black Forest

A vadásznő után nem akaródzott elszakadni a második világháborús témától, így ismét egy ehhez kapcsolódó regényt választottam, de bár ne tettem volna... Sajnos automatikusan nem lesz jó egy könyv, csak azért, mert ebbe a korszakba helyezik, és azt hiszem én sem fogok már ilyen magabiztosan rárepülni bármire a témában, Eoin Dempsey írása után...

A főszereplő Franka Gerber, aki a Fehér rózsa mozgalom résztvevőivel szimpatizált, ezért börtönbüntetést is kapott, és ennek letöltése után visszatér az erdőbe, családja régi kunyhójába. Véget akar vetni az életének, azonban ekkor szó szerint belebotlik egy lezuhant ejtőernyősbe, Luftwaffe egyenruhában... Franka nem tudja otthagyni a sebesültet, akinek mindkét lába eltört. Elvonszolja a kunyhóba, és ápolni kezdi. Éberen ugyan kifogástalan németet beszél a férfi, fájdalmai lázálmában azonban angolul szólal meg. Nem sokáig sikerül fenntartani az álcát, egy John Lynch nevű kém a sebesült, igen fontos küldetéssel, ami az egész háború kimenetelét  megszabhatja. 

Vajon keresik őt? Vajon egyszercsak betoppan a Gestapo? Vajon valaki gyanút fogott?

A történet cselekményéről nem mondanék többet - bár igazából sajnos ennél sokkal több nincs is benne, rémesen kiszámítható az egész, és óvodás a történetvezetés is. Úgy próbál tenni, mintha nem lenne teljesen lineáris, egy-két visszaemlékezés révén ugyanis megismerjük a mozgalom diákjait és Franka családját, de semmi meglepetés nincs az egészben. Erőltetett fércmű, második világháborús díszlettel mögötte... Bármikor és bárhol játszódhatott volna ez az egész, az amerikai hegycsúcsokban is, egy teljesen más történelmi korban, vagy bennszülött törzsek közt Afrikában, annyira sablonos, amivel dolgozik. !!!SPOILER!!! Jaj szegény sebesült fazon, aki a rendszer ellen van, megtalálja a szintén rendszerellenes lányka, aki emberbaráti szeretetből felkarolja (ez is őrülten erőltetett - nővér vagyok, az a dolgom, hogy segítsek bárkin, na persze...) veszélybe sodorva ezzel magát is, és persze conveniently addig nem is érkezik meg az ellenség, amíg meg nem gyógyul a sebesült, és el nem tudnak kezdeni menekülni, és csodával határos módon át is tudnak szökni a megfelelő határon a megfelelő helyre - két kiba*ott törött lábbal, amiről frissen került le a sín - még egy újabb sebesülést - egy mellkaslövést no less! -  is hihetetlen módon túlélve... És még egymásba is szeretnek kicsikét, persze zéró kémiával. Aha... -.-'  !!!SPOILER VÉGE!!! 

Pont ezt utálom a mindenféle szerelmes-romantikus regényekben: semmi mélység, semmi lényegi elem, a háttér elmosása, végtelen naivitás és egyszerűsítés. Hát ez nekem nem megható és megindító történet, hanem szimplán bárgyú. 

Unalmas, közönyösen mesélt sztori, szív nélkül, tárgyilagosan; két olyan főszereplővel, akik egyszerűen nem elegek ahhoz, hogy a hátukon vigyenek egy történetet. Két dimenziós figurák, további, még náluk is haloványabb, sztereotipizált mellékalakokkal. 

Nagy csalódás, és még egy lapáttal rátett, hogy audióban hallgattam, Napoleon Ryan felolvasásában, és egyszerűen borzalmas a felolvasás! Én még nem találkoztam hivatalos audiobookkal, ahol ennyire szar lett volna maga a felolvasás (az mvgyosz hangosok közt akadnak gyöngyszemek, de azt hagyjuk). Stúdióminőség persze, de ez a szerencsétlen balfácán nem tudja hogyan is kéne élvezhetővé tenni egy audiobookot... Nincs levíve a hangsúly a mondatok végén. Mindenhol felfelé kanyarítja, baromi bosszantó, emiatt állandó kérdésként lebegnek a mondatok, pocsék. 

Frankát pedig elváltoztatott hangon adja elő, rémesen, fejhang felé tendálva. És valamiért már az elejétől keveri a főszereplő lány nemét! Igen, a nemét. She helyett többször he-t olvas fel hozzá, her helyett hist... Emiatt az elején nagyon figyeltem, hátha valami hasadt személyiség lesz, és ennek jelentősége van, hát nem... :/ My bad, hogy ilyen összetettséget vizionáltam ehhez a könyvhöz, aminek a legbonyolultabb része is olyan, mint a 1,5 évesnek való Duplo. 

Napoleon Ryan által olvasott könyvet soha többet nem vagyok hajlandó a fülembe rakni, de az is biztos, hogy óvatos leszek a 2. vh-s témával is, mert úgy látszik ezt is el lehet cseszni azért.
Eoin Dempsey-t pedig végképp nem fogok olvasni, pont azt testesíti meg a 2. vh-s, és a romantikus irodalomból, amit kerülök, mint a pestist.
Egyébként a szerző férfi, engem meglepett, nem tudtam kit rejt ez a név. 

Magyarul Fehér rózsa címen jelent meg tavaly a kötet. A cím a náci rezsimmel szembeni ellenállásnak állít emléket. A Fehér rózsa mozgalom diákokból állt, és röplapokat készített és terjesztett, amíg el nem fogta, és ki nem végezte őket a Gestapo. Ha Kate Quinn írna erről, na azt elolvasnám szívesen. 

Ajánljatok nekem JÓ háborús könyveket! :) 

Kate Quinn: The Huntress

Kate Quinn nekem egy abszolút váratlan szerelem volt tavaly májusban a The Alice Network-kel.  Nem tudtam, mire is számíthatok, egyáltalán milyen műfajú lesz a könyv, amit majd olvasok, de teljesen magával ragadott a stílus, a mesélés, a remek karakterek, a történelem egy érdekes szelete, tele bátor nőkkel. Következő könyvére, A vadásznőre is igaz mindez, és egy sodróan izgalmas, összetett sztorit kaptam, amit elejétől a végéig nagyon élveztem.

A vadásznő három szálon fut, három, egymástól látszólag távol álló szereplőgárdát követve.

Az egyik főszereplő Jordan McBride, aki apjával él a 2. világháború utáni Bostonban. Jordant komolyan érdekli a fotózás, nagyon szeretne fotós lenni. Őszintén örül, amikor apja új szerelemre talál, és a családjuk kiegészül Annaliese-zel, és az ő kislányával, Ruth-szal. Remekül alakulnak a dolgok, Jordan mégis emészti magát néhány különös apróság miatt Annával kapcsolatban...

Aztán megismerkedünk Ian Grahammel és Tony Rodomovsky-val, akik náci háborús bűnösöket üldöznek, és számoltatnak el brit földön. Ian rögeszméje, hogy kézre kerítse a mindeddig megfoghatatlan háborús gonosztevőt, akit vadásznőnek neveztek - Die Jägerin -, és mindezidáig csak hideg nyomra bukkantak vele kapcsolatban. Ian annyira magáénak akarja tudni a válogatott kegyetlenkedéseiről hírhedtté vált nőt, hogy gyakorlatilag már bármire képes lenne...

És aztán előkerül Nina Markova, akinek az életét több idősíkon követhetjük, egészen az apjával töltött kisgyerekkortól a tajgán, a 2. világháborús bevetéseken át, Ianék irodájáig a háború utáni időszakban, a könyv jelenében.
Nina repülni akart, és ebben semmi nem állíthatta meg. A jelentkezési folyamatot kikerülve állít oda Marina Raskova csapatához, és kerül be Jelena mellé navigátornak a szovjet légierő csak nőkből álló alakulatához. A németek Die Nachthexen - Night Witches néven emlegették a vad, mindenre elszánt csapatot, akiktől volt is okuk félni.

Forrás.

Az egészben a legjobb, hogy ez tényleg igaz. Marina Raskova és Bershanskaya is létező személyek voltak, és az 588. számú, csak nőkből álló bombázóalakulat valóban a Night Witches névre hallgatott. 

A kötet végén a szerző jegyzetében sok egyéb más információ is szerepel, amik mind-mind megtörtént események. Ezekből rengeteg apróság lett integrálva a történetbe - akár a repülőszárnyra való kimászás, a végzetes éjszaka, amikor annyi repülőt kilőttek, vagy épp két ádáz nőalak, akikből Quinn összegyúrta Die Jägerin alakját. A vízinimfák, a Ruszalka-tó, a nácivadászok, és az Amerikába szökött bűnösök is szóba kerülnek, és mindez rendkívül gazdag hátteret ad a könyvhöz. Nagy és alapos kutatómunka áll mögötte, és igazán hiteles, úgy, hogy közben mégis egy nagyon fantáziadús, kitalált történetet mesél el. 

Egy kevéssé ismert, nagyon izgalmas szelete ez a történelemnek, és nagyon örülök, hogy megismertem - pláne hogy nem száraz tananyag részeként, hanem Ninával. Egyértelműen Nina részei voltak a kedvenceim. Igazi badass ruszki hősnő, nem csak valami mondvacsinált papírmasé szereplő. Kőkemény és mindenre elszánt. És vajon kit akar ő is elkapni mindenáron ...? A válasz természetesen Die Jägerin. :) Kedveltem Iannel és Tonyval alkotott hármasukat, a szenvedélyt, az elszántságot. 

Jordan is erős nőalak, nem totojázik, tud az ösztöneire hallgatni, nem kényeskedő, és a lényegre koncentrál. Tonyt sem vonja feleslegesen kérdőre, amikor rájön a mozgatórugókra, hanem habozás nélkül áll a jó ügy oldalára. :) Szeretem Quinn nőit, mert nincsenek meg bennük a nyafka, határozatlan vonások, amik agyoncsapják a női karaktereket. És kedvelem azt is, ahogy szerelmi szálakat bonyolítja, finoman, szinte csak mellékesen, nem zavaróan alakulnak a szereplők romantikus kapcsolatai. Pont amire vágyom: van románc, de nem az a lényeg, anélkül is megáll a lábán a könyv, és a történet fősodrán és izgalmain van a hangsúly. 

Nina, Ian, Tony, Jordan és a vadásznő még sokáig velem lesznek. 

Külön öröm volt magyar szavakkal is találkozni a kötetben, kiváltképp érdekes volt ez az audio verzióban! :) De nagyon tetszett és hangulatos volt az a néhány orosz kifejezés is, amit belecsempészett a szerző. 

Ó, és a The Alice Networkből ismert Eve Gardiner is feltűnik egy jelenetben - nagyon szuperek az ilyen apróságok, amivel megörvendeztetik a szerzők a rajongókat (fan service, hát mondjatok erre egy jó magyar szót! :D De lehet felőlem orosz is!).

Értékelés: 10/10 Remek történet, sokrétű, gördülékeny, csak ajánlani tudom! 

Guernsey-re utaztam, krumplihéjpitét enni!

Guernsey-re utaztam, a könyvlapokon keresztül. Hosszú idő után, és egy korábbi félbehagyást követően - amikor rossz passzban vettem kézbe a könyvet -, most végre elolvastam a könyves berkekben csakis kedves, dicsérő szavakkal illetett Krumplihéjpite Irodalmi Társaságot.

A kötetet két szerző jegyzi: Mary Ann Shaffer és Annie Barrows. Utóbbi segédkezett a befejezésben nagynénjének, amikor az megbetegedett. 

Fülszöveg: "1946 januárjában a Londonban élő Juliet Ashton levelet kap egy ismeretlen férfitól a Csatorna-szigeteki Guernsey-ről. A levél írója elmeséli, miért alakították meg a második világháború alatt, a német megszállás idején a Krumplihéjpite Irodalmi Társaságot, és hogyan segítette a sziget lakóit abban, hogy átvészeljék a háborút. Így kezdődik a szívet melengető, varázslatos kisregény, melyben levélváltásokból, apránként rajzolódik ki előttünk a festői Guernsey-n élők humorral átszőtt, embert próbáló története."

A Krumplihéjpite Irodalmi Társaság egy igazi békebeli levélregény, ami a háborús viszontagságok emlékképeivel együtt is igazán bájos, szívmelengető történetet mutat be. A történelemből pont az ilyen érdekes részletek maradnak ki mindig, mint amik a levelezésben megjelentek: ahogy a csatorna-szigeteki emberek mesélnek a német megszállásról, a gyerekek evakuálásáról, a falat építő munkások éjjeli fosztogató expedícióiról a kertekben...

Dawsey és Juliet levelezése kezdetben azt hittem hasonló lesz a Levelek Skye szigetéről történetéhez, így aztán meglepődtem, amikor egyre többen csatlakoztak be a levélfolyamba, és írtak Julietnek a társaság tagjai közül. A kétségkívül szokatlan nevű irodalmi társaság megalakulásának furcsák voltak a körülményei, és részben emiatt tagjai is nagyon különbözőek - szabados kis könyvklubot alkotnak ők, amiben akad olyan is, aki egyre csak ugyanazt a könyvet olvassa, és semmi újat nem vesz kézbe.

A levelek és a kihagyott levelek dinamikája és sokfélesége pont el van találva, és rövid úton magával rántja az embert. A stílus szórakoztató, és végig nagyon hangulatos marad. Nem gondoltam, hogy ennyire változatos levelezést olvashatok majd. A guernsey-i emberek irományain kívül ugyanis Juliet és Skóciába élő barátnője, kiadója (Juliet ugyanis író), udvarlója között is vannak sürgöny- és levélváltások. Rengeteg a szereplő, de azért viszonylag hamar ki lehet igazodni, hogy ki kicsoda, és mindenkinek érdekes volt a sorsa, a mesélnivalója.
Azt hiszem talán ha választani kéne, Isola Pribby lenne a kedvencem közülük. Különc, bolondos, de csupaszív szereplő.

Hamar fény derült arra is, hogy mi az a krumplihéjpite, és hogy hol van Elizabeth, akinek a fejéből egy szorult helyzetben pattant ki az irodalmi társaság ötlete.
Barátságok, szerelmek története ez, egy varázslatos, vadregényes helyen, Guernsey-n.

Apróság, de a levélváltásoknál egyedül a dátumok zavaróak - de ez pl. a Skye-ban is zavart. Nem olyan nagy dolog, mégis furcsa, hogy hogy fordulhatnak meg a levelek 1-2 nap alatt akár? A Magyar Postának lenne mit tanulnia...

Nagyon kellemes olvasmány volt, szívmelengető, de egyben szívszorító is, ahol humoros könnyedségbe vannak ágyazva a háborús csapások. Néhol könnyeket csalt a szemembe, máskor kifejezetten kacagtató volt. Kedves, és nem erőltetett benne a szerelmi szál sem.
Igazi, könyvmolyoknak való kabátkönyv. :)

A könyvből Netflixes film is készült, és bár azt mondják nem olyan jó, mint a regény, azért meg fogom nézni, és beszámolok. :)

Kate Quinn: The Alice Network

Kate Quinn regényét nehéz felcímkézni. A történelmi romantikus bár bizonyos szempontból illik rá, a The Alice Network mégis sokkal több ennél. Kellemes meglepetés volt, főleg hogy nem számítottam nagy történetre, sokszínűségre, összetettségre, csak egy mondhatni könnyedebb, de persze a háború viszontagságaival átszőtt sztorira.

Több volt ebben a könyvben, és sokkal jobb stílusban is, mint számítottam rá. Kate Quinn remekül ír, hangulatos és gördülékeny. Tetszett a történetszálak alakítása és tetszettek a karakterei is, ezek az erős és bátor nők, akik kockára tették az életüket a háborúban, hogy kémkedésükkel előrevigyék a jó ügyet. Nem csak világháborús kémregényt kaptam, hanem fejlődésregényt, sőt vérbeli thrillert is, egy leheletnyi románccal. 

Azért is különösen izgalmas a könyv, mert az első és a második világháborút is érintjük a két történetszálon. Az egyik 1947-ben Charlie St. Clare-t követi nyomon, aki édesanyjával Svájcba készül egy kis "beavatkozásra" egy nem kívánt terhesség miatt... Charlie-t azonban nem érdekli más, mint hogy eljusson Eve Gardinerhez, aki talán tud valamit elveszett unokatestvéréről, Rose Fournier-ról... Eve szála pedig 1915-től indul, amikor is beszervezik kémnek egy női szervezetbe, Alice hálózatába. A Le Lethe-ben lesz felszolgáló, Lille-ben, ami kiváló alkalom arra, hogy kihallgassa a német tiszteket. Kiválóan beszél franciául, németül és angolul is, de mindezt titkolnia kell. A főnöke, a kollaboráns René Bordelon gyanakszik rá eleinte, de aztán más jellegűvé válik az érdeklődése...
Eve és Charlie szála meglepő módon érnek össze a a Rose után való nyomozás során, és igazán döbbenetes dolgokra jönnek rá. A lezárás krimibe/thrillerbe fordul és ettől válik igazán izgalmassá a dolog: élet-halál hajszává válik a kérdezősködéssel induló nyomozás. 

Eve remek karakter. A múltbéli szálból ismerjük meg igazán jól őt, és érthetjük meg a jelenét, a motivációit, a sérüléseit (mind a fizikait, mind a lelkieket). Eve Gardiner a legjobb kémek közé tartozott, értékes és fontos információkat csempészett ki, miközben mindenkivel elhitette, hogy ő csak egy egyszerű, dadogós lány, Marguerite Le Francois. Rendkívül érdekes volt, ahogy elmesélték az üzenetek rejtegetését, továbbításának módjait. Rizspapírra írtak, iszonyatosan pici betűkkel, és a hajtűikbe csavarták, kontyaikba rejtették például az üzeneteket. Különböző álcáik voltak, személyazonossági papírok több névre, és rengeteg egyéb praktikájuk. Látszik, hogy alapos kutatómunka van a regény mögött.
Egész lenyűgöző, hogy ez a hálózat valóban létezett, és hogy Kate Quinn a regénybeli Lili-t is valós személyről, Louise de Bettignies-ről mintázta. Ő volt a hálózat feje, Alice Dubois álnéven is.

A háború persze nem játék, és nem csak csacsogó információcsere volt, hanem kőkemény lebukásveszély, következmények, megtorlások, áldozatok is... Felkavaró volt és kegyetlen.

Magyarul a Maxim adta ki.

Charlie St. Clare-t először nem kedveltem, főleg az első pár fejezet után. Csetlő-botló, nem kifejezetten érdekes alaknak tűnt, nem is volt különösebben szimpatikus... Aztán mégis megszerettem. Ügyesen és rétegről rétegre bontotta ki őt a szerző, és tette érthetőbbé az érzéseit, gondolatait, döntéseit, és egyre erősebbé a jellemét. Szembe tudott nézni a kihívásokkal. Finn-nel alkotott párosukat eleinte furának találtam, de megkedveltem őket; a mogorva skót és a céltalan jenki az őszinteségük miatt illettek igazán össze. :)

Hosszú könyv, de egyáltalán nem túlírt. Részletes, de minden részlet, minden leírás nagyon érdekes és fontos. Ahogy befejeztem, úgy éreztem szívesen elkezdeném újra elölről. :)
Csodás könyv a nők lelkierejéről, a női barátságról, de a kitartásról is.

Egyébként ha a most divatos "spoiler without context" módszerrel akarnék élni, ehhez a könyvhöz egy Baudelaire szobrot tennék ide illusztrációnak... Esetleg még egy Lugert. Aki olvasta, tudja miért.

Két érdekesség még a végére:
- a könyvet Reese Witherspoon is beválogatta a könyvklubjába
- bár még nincsenek hírek megfilmesítésről, egy jópofa képzeletbeli casting van a szerző honlapján, parádés szereposztás lenne! :) A felsorolt összes csodás színésznőt el tudnám képzelni Eve Gardiner megszemélyesítőjeként, és Christoph Waltz tökéletes lenne René Bordelon szerepében - egyébként is többször felsejlett a Becstelen Brigantyk emléke a könyv olvasása közben.

David Benioff: Tolvajok tele

"A hideg Oroszország anyácska legősibb fegyvere – mondtam; a rádióban hallhattam ezt a közhelyet. Máris visszaszívtam volna, mert lehet, hogy igaz, de hónapok óta már csak propagandaklisének számított. Hülyén vigyorgó úttörőnek éreztem magam tőle, akik fel-alá masíroznak a parkokban, és a Mint a mókus fenn a fán-t harsogják."

1942, Leningrád, avagy "Pityer", ostrom, éhezés és csontig hatoló hideg... A Tolvajok tele nem egy könnyű regény, témája is, jelenetei is néha vérfagyasztóak, szörnyűek, mégis, David Benioffnak sikerült könnyeddé és olvasmányossá tenni némi jól elhelyezett humorral, feszes tempójával, és a megindító barátsággal, amit megírt benne.

"Ha Dzsingisz kánnal szembeszálltál, vagy lecsapták a fejedet, vagy fizethetted neki az adót. Ez könnyű választás. De a németekkel vagy szembeszállsz és meghalsz, vagy megadod magadat és meghalsz."

A történetben Lev és Kolja mindketten börtönbe kerülnek, és kivégzésük elkerülhetetlennek látszik... Előbbi lopott - ugyan csak egy halott némettől, de akkor is lopás a lopás -, utóbbi pedig dezertőr; elhagyta az egységét. A két szerencsétlennek azonban szerencséje lesz: az ezredes lányának esküvőjére készülnek, így feladatot kapnak: szerezzenek egy tucat tojást az esküvői tortához... Pityerben, ahol már csak a csiriz maradt édességnek?

"A srác úgynevezett könyvtári cukorkát árult: letépték a könyvek gerincét, lefejtették alóla a csirizt, felolvasztották, és szeletekké fagyasztották, utána meg papirosba csomagolták. Viaszíze volt, de a csirizben protein van, a protein pedig életben tart, úgyhogy a városból éppolyan sebesen tűntek el a könyvek, mint a galambok."

A küldetés lehetetlennek látszik. Kolja és Lev elindulnak, és elképesztő utat járnak be együtt. Lehet mondani nagy szavakat, hogy fejlődésregény, Lev férfivá érik, stb, mégis szerintem a barátságuk a legszebb az egészben. És hát Kolja... Kolja a világirodalom egyik legjobb alakja! De komolyan! Félre Raszkolnyikovok és Anyeginek. Kolja páratlan. Imádtam. Laza, lezser, nagyszájú, merész. Mindig dumál, mindig viccelődik. Igaz barát, és bátor társ. A jég hátán is megél. Szó szerint is. 

Nem mellesleg pedig nagy szoknyapecér és rendkívüli szerető. ;) Még az éhezés közepette is képes a szeretkezésen agyalni - sőt, nem csak agyalni.

"Nincs magányosabb hang a világon, mint a mások szeretkezése."

Kolja az idei év egyik kiemelkedő és kedvenc új karaktere lett számomra.

A könyv többször szorongatta a torkomat, rettenetes dolgok vannak benne - mint bármely ilyen témájú regényben. Akár a nácik kegyetlenkedését, akár a leningrádiak elkeseredett túlélési ösztöneit nézzük, brutális dolgok történtek... A történet, az egész lehetetlen küldetéssel mégis magával ragadó, és sodró. Kerek, lezárt, tökéletes. De közben csontig hatol, mint az orosz tél. 

"Már azt hittem, sosem ér véget az éjszaka. A németek lelőtték a kurva napot, elvégre megtehetnék, a tudósaik a legjobbak a világon, csak kifundálhatnák, hogyan kell. Vagy rájöttek, hogyan lehet megállítani az időt. Vak és süket voltam. Csak a hideg meg a szomjúság emlékeztetett rá, hogy élek."

!!!SPOILER!!!

Nagyon szomorú voltam Kolja miatt, de valahogy így volt ez rendjén - ha már megsérült. Elég hiteltelen lett volna, ha valahogy túléli a dolgot, ennyire legyengülve és ilyen vérveszteséggel... A tojások... szívbemarkoló, amikor hozzáteszik a többi tucathoz. :( 

A kannibálok, a kisfiú a kakassal..., Abendroth és az Einsatzgruppe kegyetlensége, a sakkjátszma... bevésődő jelenetek lettek.

Lev valóban nagyon sokat fejlődött a regény során, nagyon szépen írta meg Benioff hogy hogy lett a kis nyikhajból egy használható férfiember. Egy túlélő.

Lev és Vika... A "késharcos" és a mesterlövész. Gyönyörű történet, igazi társra találás. :) 

!!!SPOILER VÉGE!!!

Értékelés: 10/10 Elborzasztott, meghökkentett és meghatott. Az összes szörnyűsége ellenére mégis szórakoztatott és megnevettetett. Szerettem,  ez a legjobb szó rá, hogy nagyon szerettem... Kivételes regény, amit régóta tartogattam már, és nagyon örülök, hogy végre tudom, mi van benne. 

A vége után valóban érdemes újra elolvasni az előszót, bár nekem anélkül is leesett a tantusz, de akkor is olyan jólesett megbizonyosodni még egyszer... :) 

Remélem lesz ebből film, valamikor, és azt is, hogy Benioff a Trónok harca után (forgatókönyvírója és producere a sorozatnak) megörvendeztet majd minket néhány ilyen tömör, igazi jó regény-regénnyel. 

Georges Simenon: A vonat

Fülszöveg: "Marcel Féron átlagos életet él a ritkán lakott Ardennek kis falvainak egyikében egészen 1940. május 10-ig, amikor német tankok lépik át a belga határt. A férfinak a környezetéhez hasonlóan el kell hagynia az otthonát – a dél felé menekülő lakosság nagy része tehervagonokba zsúfolódik –, hogy szembenézzen azzal a „sorssal”, amelyre titokban mindig is várt. A zűrzavarban elszakad a családjától, és megismerkedik a fekete ruhás, szomorú Annával. Viszonyt kezd vele, de ekkor még nem sejti sem a nő hátterét, sem a vele való kapcsolat veszélyeit. Mégis vonzza a helyzet, amelyben úgy érzi, valódibb életet él, mint azelőtt.

A vonat új megközelítéssel, váratlan végkifejlettel járja körül Simenon egyik visszatérő témáját, a látszólag teljes életet élő mintapolgár vágyát egy igazabb létezés iránt."

Amikor Simenon roman durjei közül kerítek sorra egyet, mindig rájövök, ez is hiányzik, mint egy falat kenyér, nem csak a híres Maigret pipázós-italozós morfondírja. Bár van még néhány elmaradásom a regényekből, most a legfrissebbet olvastam az Agave-kiadványokból, A vonatot, aminek megint csak nagyon tetszetős lett a borítója a kopottas csomagokkal és a "megülhető" méretű fekete nagy utazóládával középen, aminek fontos szerepe van a történetben.

A főhős a kissé szerencsétlen Marcel Féron, aki vaksi is, ideges típus is, és sokáig szanatóriumban volt betegsége miatt. Élete a megszokott kerékvágásban zajlik, mindig ugyanakkor kel, kávét főz, tyúkokat etet, rádiókat javít, rendszeresen ellenőrizgeti megvan-e vastag pótszemüvege a zsebében.. Felesége éppen várandós a második gyermekükkel.
Az átlagos, ismétlődő, monoton hétköznapokba hoz egy nagy szakadást a háború, és a hír: jönnek a tankok, ajánlatos menekülőre fogni. Marcel és családja is összepakol, és szinte gondolkodás nélkül, sietve és frusztráltan felszállnak az első induló vonatra. Az utazás döcögős, és Marcel Féron hamarosan elszakad feleségétől és lányától, akik másik vagonban ültek, tőle külön.

Az utazás egyfajta sorsszerű lebegéssé, kalanddá, szürreális, valóságon kívül megélt valósággá lényegül át. Marcel megismerkedik Annával, a csendes, különös lánnyal, akivel egy vagonba kerülnek, és az összezártság, feszültség, valamint az, hogy valahogy szavak nélkül is megértik egymást kezdettől, összehozza őket és furcsa, szenvedélyes viszonyt kezdenek. Mintha a vagon többi utasa is eleve összetartozónak, együtt létezőnek tartotta volna őket kezdettől, Annához nem is közelít senki más.
Mi a lány titka? Miért olyan más ő, mint Marcel felesége, mitől izgalmas ez az egész, és vajon hogy érhet véget? Mi lesz, ha a menekültek neveinek listáit böngészve egyszer csak megtalálja feleségét, és újraegyesülhet a család?

Fojtott és feszült hangulat jellemezte a könyvet, ugyanakkor mégis volt valami könnyedség benne, a felszabadult, kötöttségek nélküli "szerelem", a gyermekkorra jellemző, szintén kötöttségek nélküli szabadság érzése miatt. Kitelepítés, menekülés, félelem, fenyegetettség, kiszolgáltatottság és cél nélküliség... és ebben a cél nélküliségben, a megszűnő szabályok között, valahogy paradox módon mégis az élet újjászületése, az élet megélése lép porondra. A szenvedély, a másfajta lét megízlelése, kitörés a szokásokból és a rutinból, egy magasabb hőfokon való létezés.

Érdekes volt a vagonok és később a tábor atmoszférájának, sajátos szabályainak, öntörvényű viszonyrendszereinek kialakulása. A bizonytalanság, a sorsszerűség, és a megrekedt helyzetek sajátja, az a bizonyos összekovácsolódás és közben mégis a szeparált kis klikkek spontán kialakulása nagyon életszerűen és erőteljesen van megírva.

A sehova sem tartó vonat végül persze célt ér, és Anna és Marcel is kénytelenek hát válaszolni a sorsuk végén függő nagy kérdőjelre.

Nagyon tetszett, érdemes volt elolvasni.

10/9

Kiadja az Agave Könyvek. Rendeld meg >ITT<!

Louise Walters: Levelek a bőröndből

Egy újabb remek, világháborús levélregényes könyvre bukkantam a Levelek Skye szigetéről után. Louise Walters könyve ugyan nem szigorúan vett levélregény, mégis nagy szerepe van benne régi leveleknek, sőt más feljegyzéseknek, képeslapoknak, irományoknak is.

Fülszöveg:
"Ki lehetett az a férfi a II. világháború viharaiban, akinek a kedvéért szerelme nemcsak a vezetéknevét, hanem keresztnevét is megváltoztatta? 
Roberta Pietrykowski, a 30-as éveiben járó antikvárius minden társaságból kilóg, így aztán nem jár társaságba. Egyetlen öröme, hogy munkahelyén, az Old and New Bookstore polcain sorakozó könyvek titkait lesi: régi képeslapok és levelek után kutat. Családjának féltett titka kerül elő, amikor édesapja egy bőröndöt hoz be a boltba, tele könyvekkel. A bőrönd belsejében a Mrs. D. Sinclair név olvasható, Roberta nagymamájának gyöngybetűivel írva. Ki lehet Mrs. Sinclair? Ki lehet a titokzatos Jan, ha nem Roberta nagyapja? Miért nem találja meg Roberta a nagyszülei házassági kivonatát?"

A történet két szálon fut, a jelenben Roberta a főszereplő, aki egy szuperjó könyvesboltban, az Old & Newban dolgozik. A múltban pedig nagymamája - Dorothea - sorsát ismerhetjük meg az 1940 körüli időszakból. 

Érdekes összerakni a sztorit, mert Roberta a nagyanyja bőröndjében csupán vajmi keveset talál a levelekből, emlékekből, rejtélydarabkákból, de mi közben a teljes történetet megkapjuk Dorotheáról és a korhangulat teljesen magába szippant. 

Nagyon tetszett a szerkesztése, ahogy oda-vissza lépkedtünk a két nő között, és az átkötések azokkal az apró levélkékkel és elfelejtett, talán könyvjelzőként használt képeslapokkal, amiket Roberta talál az antikvár könyvekben, vagy a könyvek porolásakor... Gördülékeny és olvastatja magát.

"A könyvekben elrejtett dolgokat találok: lepréselt virágokat, hajtincseket, jegyeket, címkéket, nyugtákat, számlákat, fényképeket, képeslapokat, mindenféle fajtát. Leveleket is lelek, az átlagember gyötrődő, kiadatlan műveit."

Érdekes, hogy az elején azt hittem, hogy Roberta fog jobban érdekelni, a hangulatos könyvesbolti munkájával, kollegináival, Philip nevű, vonzó főnökével, aki a bolt emeletén lakik.. és mégsem így történt. Egy idő után Dorothea sokkal jobban magához láncolt, és vártam az ő részeit. Dorothea életében lappang néhány titok, férjeivel (?), szeretőjével, anyaságával kapcsolatban, és sok nehézségen ment át. A stílus egyszerű, de mégis lehengerlő és szentimentális is, teljesen beleéltem magam ebbe a szerelembe, a gyermek körüli bonyodalmakba, és még a táncmulatságokba, gramofon-bulikba is. :) Visszaröpített az időben, és kicsit vágytam rá, hogy ottfelejtsen. 

Azon túl, hogy a múltban voltak családi drámák, a jelenbe is került némi tartalom, Roberta tehát nem csak szemlélő vagy báb volt a másik szál bemutatásához, róla és szerelmeiről, viszonyairól, apjáról is szó esett, megismertük őt, és ami még fontosabb, Dorothea is ott van a jelenben is, bár a matuzsálemi 110 éves kora kissé hihetetlen.

A magyar kiadás borítója nekem nem nyerte el a tetszésemet, főleg a lány nem az igazi rajta, de a kiadás maga nagyon kényelmesen forgatható, nem törik meg, még ha kihajtom sem.
Sajnos maradt benne pár typo, pl "unkára fogtak", vagy "Apa megígértette velem, hogy otthon hallhat meg".

Eredeti borítók

Értékelés: 10/9 Talán a végét máshogy alakítottam volna. És talán mégsem. Hagyott egy kis szomorú foltot a szívemen, ugyanakkor imádtam olvasni, egy remek kikapcsolódást nyújtó, érzelmekkel teli melankolikus édes-bús regény. Nehéz jól írnom róla, mert amolyan igazi belegubózós regény. Meg kell élni a pillanatait.
Dorothea és a lengyel repülőőrnagy, Roberta és a könyvesbolti miliő még sokáig velem maradnak, úgy érzem.

Ez a szerző első regénye, remélem sok hasonlóan jó követi majd. :) 

A könyvet köszönöm az Athenaeum Kiadónak!

A szerző. Forrás.