Benjamin Stevenson: Everyone in This Bank Is a Thief

Nem vártam egy percet sem a folytatással, a karácsonyos epizód után rögtön belevágtam az Everyone in This Bank Is a Thief-be. Hiába fogadkoztam viszont, hogy jegyzetelni fogok, és megpróbálom az elejtett dolgokból kikövetkeztetni az eseményeket, természetesen ez megint elmaradt. És ugyan nem tudtam felgöngyölíteni a bűnügyet most sem, ettől függetlenül nagyon élveztem ezt a Cunninghames bankrablást. :) 

Bonyolult, csavaros, és a szereplők rejtegetnivalói és kisebb-nagyobb hazugságai miatt szinte kibogozhatatlanul szövevényes a bűntény, amelyet Ernest egy széfbe szorulva próbál leírni és megfejteni. Ez ugyanis a kiindulóállapot. Ernest a széfbe zárva, a levegője pedig fogytán. Szinte semmi nincs nála, csak haszontalannak tűnő dolgok: egy kémiakönyv, egy erős mágnes... mi lesz ebből?

“Given I’m dying, and have just the one pen, let’s motor through the pleasantries.”

A történet persze igazából ott kezdődik, hogy Ernest és Juliette besétálnak a bankba, hogy hitelt vegyenek fel egy detektív ügynökséghez... És nyilván a detektívünknek, ha bemegy egy bankba, azonnal bele kell keverednie egy bankrablásba, és ha már ott van, nos kipróbálja magát több szerepben is. :)

Túszejtés, egy korábban eltűnt szereplő, zárt térben játszódó krimi, véges számú gyanúsított, fura kapcsolódási pontok, némasági fogadalmat tett pap, aki iPadre írkálva kommunikál, és persze hamarosan egy újabb hulla... Szó szerint volt itt minden, mint a búcsúban. 

Ezúttal nem volt gondom a szereplők megjegyzésével, és megkülönböztetésével, de így sem volt esélyem összerakni a dolgokat, nem vagyok ehhez elég agyafúrt. De a nagyjelenetig vezető út és főleg a nagyjelenet nagyon tetszett!

“Solving murders is just a series of people lying to you in succession: the detective part is figuring out which lies are worth killing for. It's an endless pinball of deceit.”

A magyar kiadás.

Bár, ahogy írtam, a jegyzetelés megint kimaradt, azért megpróbáltam megjegyezni pár dolgot clue-ként, főleg az elejtett, félbehagyott mondatokat, apró hülyeségeket, amiknek nem volt hirtelen értelme, dehát hiába, akkor is csak egy kis semmire se jó lista maradt ez a fejemben: az esernyő, az aposztróf, a mágnes, a suttogás, a csökkenő méretű aranyrög, az elszámolt apró...

SPOILER! Egyedül arra jöttem rá viszonylag hamar, hogy Cordelia minden bizonnyal nem is beteg, de, hogy ennek is a célja, értelme, és a többiekkel való potenciális összefüggése mi lehet, azt nem tudtam volna kitalálni. A pisztáciák és a spontán öngyulladás kissé sok volt, még ha végülis kaptunk is egy elméleti magyarázatot rájuk. Az megint különösen tetszett, hogy a szemantika, nyelvi dolgok most is számítottak, és hogy ezúttal egy aposztrófnak is milyen jelentősége volt. :) SPOILER VÉGE! 

Nagy kedvencem volt a madár, Ditto, de arre se jöttem volna rá az életben, hogy miért azt ismételgette, amit. :D Annyi különféle téma és múltbéli történés keveredett abszurd módon ebben a részben... 

További kiadások. Mind szuper ötletes és szép.

“Everyone steals, whether it's product or effort, money or time. There's more you can steal from a man than just his wallet. Air, for example.”

Csavaros, humoros, kissé túltekert, de így volt jó. Minden volt ez, csak nem klasszikus bankrablás és túszdráma. És valóban mindenki tolvaj volt - tíz kicsi rablás, és azok hihetetlen története. ;) 

Remélem a következő sztori valami olyasmi lesz, hogy Everyone at This Wedding Is a...  (Liar? Cheat?)

Alex Pavesi: Nyolc nyomozó

Nem tudtam sem a könyvről, sem a szerzőről semmit, egyszerűen csak felfigyeltem rá a megjelenéskor, most pedig teljesen random választottam, következő olvasmányomnak. :) Éljen a spontaneitás! :D 

Olvastam én már mindenféle krimit, hiszen a műfaj nagy kedvelője vagyok, de ilyennel még nem találkoztam! Alex Pavesi Nyolc nyomozója egy teljesen unortodox krimi, ha lehet ilyet mondani. Egészen különleges szerkezetű történet, a kerettörténetbe ágyazott bűnügyi novellákkal. 

Megeszem a kalapom, ha ennek bárki bármikor is rájött a nyitjára. :D A sok közül az egyikre is.

"A két gyanúsított össze nem illő fotelekben ült a fehér, szinte már jellegtelen szalonban, várva, hogy történjen valami."

A kerettörténetben Julia Hart, egy könyvkiadó szerkesztője beszélget Grant McAllisterrel, aki sok-sok évvel korábban írt egy csokornyi novellát, A White-gyilkosságok címen. Most meg szeretnék jelentetni a füzért új kiadásban, Julia ezért elutazik Granthoz, aki magányosan él egy mediterrán szigeten, és néhány napon keresztül azzal ütik el az idejüket, hogy a nő felolvassa a novellákat egyenként (Grant rosszul lát), és aztán megbeszélik őket. Grant McAllister matematikus, és annak idején felállított egy szabályrendszert a krimikről, majd mindegyik permutációra alkotott egy-egy történetet. Ezen szabályok mentén haladva elemzik az egyes történeteket. Julia megpróbál személyes kérdéseket is intézni Granthoz, ám a férfi vonakodik válaszolni bármire, ami a múltjával kapcsolatos.

Mindegyik történetben akad egy-egy következetlenség - bevallom ezek közül néhány még nekem is feltűnt, pedig nem vagyok olyan jó a nyomkeresésben -, amikre Julia minden alkalommal rávilágít. De vajon mi az ami nem stimmel összességében? És mi köze lehet az egésznek egy régi-régi, azóta is megoldatlan gyilkossághoz? 

Miközben megsimerjük a detektívtörténet kötelező elemeit, amelyek átfedésben is lehetnek egymással, egyre inkább az motoszkál a fejünkben: biztos, hogy minden az, aminek látszik? 

Narrátor: nyilván nem. 

Természetesen teljesen rossz gondolatmenetet folytattam, gyakorlatilag mindenhol. :D Az egyes novelláknál is, és magával a kerettörténettel kapcsolatban is mást feltételeztem, mint ami kisült belőle, de ahogy mondtam, azt gondolom, ez aztán tényleg kitalálhatatlan. 

A novellák közt voltak gyengébbek, és jobbak, de mind érdekelt, és az is, hogy Julia és Grant mit beszélgetnek majd róluk, így aztán vitt előre a cselekmény. Némelyik sztori elég kegyetlen elemekkel is dolgozott, és voltak, amiknek nem volt igazi befejezésük, vagy egyszerűen elmaradt az igazságtétel. 

Persze az olvasó, és a krimikedvelő főként jól tudja, hogy a detektívtörténeteknek kötelező eleme az áldozat, a tettes, a gyanúsítottak, a nyomozó, és aki már olvasott pár krimit, azzal is tisztában van, hogy ezen csoportok átfedésben is lehetnek egymással, sokféle permutációban, mégis érdekes volt ennyire darabjaira bontva gondolni a krimi alkotóelemeire, és így végigvenni őket, a halmazelmélet segítségével. 

A végén a csavarnál, csavaroknál, wow, hát csak lestem, és próbáltam nagyon odafigyelni, hogy össze tudjam vetni az egyes verziókat, de szerencsére úgy van megírva, hogy akár a figyelmetlenebb olvasó is vissza tudja idézni sorban az egyes történeteket. És ezzel még nem is árultam el semmit. :)) 

Bizonyára vannak hibái, de nekem különösen jólesett most ez a teljesen non-konvencionális krimi,  igazi spontán könyves kaland volt.

Azt hiszem érdemes lehet odafigyelni Alex Pavesire. 

Benjamin Stevenson: Everyone This Christmas Has a Secret

Nyárra a gyerekkönyvtárból jó csomó karácsonyi témájú könyvet sikerült kihozni, hiszen azok ilyenkor nem aktuálisak, így aztán - ha már hangulatba kerültem -, gondoltam miért ne választhatnék a saját könyveim közül is valami karácsonyi időszakban játszódót! :) Kapóra jött, hogy az Everyone This Christmas Has a Secretet ráadásul az idei várólista csökkentésbe is beletettem. :) 

Benjamin Stevenson Ernest Cunningham sorozatát még 2023-ban kezdtem el. Ez a rövidebb, karácsonyos rész a harmadik a sorban. Gondoltam gyorsan írok róla pár gondolatot, mielőtt teljesen összekeveredik bennem a követlező epizóddal (Everyone in This Bank Is a Thief), amivel rögtön folytattam is a sort.

Az Everyone This Christmas Has a Secret egy kis adventi naptár formájában meséli el a történetet, amiben ezúttal bűvésztrükkök is szerepelnek, és szerintem ismét csak megfejthetetlen a tettes személye (vagy csak én vagyok ennyire béna). Ernest pedig szokásához híven segédkezet nyújt (bár talán most valamivel kevesebbszer), és kiszól az olvasóhoz. A kisregény végén pedig ismerteti a karácsonyi különkiadások alapvető szabályait is. :D 

Ernest a Blue Mountainsbe utazik, hogy megnézzen egy bűvész showt, de ez csak álca, ugyanis igazából egy gyilkosság történt, amiben Ern exfeleségét, Erint gyanúsítják. Amikor a második gyilkosság is megtörténik, jön a kérdés, vajon hogy függenek ezek össze? Az első áldozat miért írta azt a vérével, hogy Christmas? És hogy lehetne tisztázni Erint? 

“Juliette was okay with you coming?”

“I, uh,” I stumbled. “I didn’t tell her. She doesn’t like it when I get involved with … extramarital murders.”

Bonyolult és ötletes volt a felépítés, élveztem olvasni és tetszett a dupla gyilkosság, a bűvésztrükkös főleg. Rengeteg elhintett dolog volt, apró nyomok, amik közül sokat észre se vettem, csak akkor tűnt fel, hogy gyanakodnom kellett volna, amikor Ern összefoglal mindent a nagyjelenetben. Semmit sem tudtam a helyére tenni, de szuper volt, ahogy a végén a szerző összeillesztette a kirakós darabkáit. A végjelenet kifejezetten egyedi volt, egy üvegfalú libegőben. Jójó, nem kicsit hatásvadásznak tűnhet, de őrülten izgalmas pillanatokat tartogatott! 

“What is this, your third mystery to solve?” I shrugged. Technically it’s a Holiday Special, which makes it two and a half, but I didn’t want to get into semantics.”

Egyedül azt sajnáltam megint, hogy annyira nehezemre esett most is megjegyezni és megkülönböztetni egymástól a szereplőket, és ki kicsodázni velük, hogy a végén hirtelen nem voltam biztos abban, ezek közül mindenkit ismerek? De ez ismét csak az én bénaságom a krimik terén, és főleg valahogy Stevensonnal kapcsolatban. Most, a negyedik kötetben is erőnek erejével igyekszem figyelni a nevekre és megjegyezni a szereplőket, hiszen ha nem tudom a gyanúsítottak halmazát azonosítani, akkor tippelni is elég nehéz a gyilkosra. :D A kilogikázást hagyjuk is! De mindenhogyan tetszett a megoldás, és szájtátva olvastam, meg persze a magyarázatot is, hogy miből is jöhettem volna rá én is. Fel kéne jegyezni legközelebb a fura, elejtett mondatokat, és megnézni, hogy jegyzetekkel hátha megyek valamire (de még így se hinném :D).
Narrátor: nem jegyzetel most sem. ;')

“We used to send the insane to the mountains while we stayed in the cities. Now the cities drive us insane and we try to escape to the mountains.”

Ötletesek voltak az elkövetési, és másra kenési módok, feszült volt a nyomozó monológja, amiben minden kiderül, és közben még egy csipet karácsonyi hangulat is befigyelt, bár nem a klasszik, hiszen Ausztráliában játszódik. 

Ahhoz képest, hogy először kicsit idegennek éreztem ezt a meta-krimi műfajt, Stevensont és nyomozóját is nagyon megkedveltem. Hamarosan befejezen a negyedik részt, és írok arról is. :) 

Robert Thorogood: A Marlow Nyomozóklub

Egy újabb nyomozóklub, ami nem tudott magával ragadni... Annak idején nagyon hamar félbehagytam A csütörtöki nyomozóklubot, nem jött be, és bizony azt hiszem ezzel is jobban jártam volna, ha kaszálom, de végül elolvastam. 

Kihagyott lehetőség a Marlow, mert az öreglányok vicces alapanyag lehetnének a nyomozóklubhoz, de teljesen sótlan és stílustalan marad az egész, iparosmunkaként megírt „párbeszédek”, és még részben ki is találtam a végét, pedig tényleg nagyon rossz vagyok krimi-megfejtésben. A Garda-tavas kriminél is így jártam, de az mondjuk tényleg egy égetnivaló darabja az irodalomnak, míg Thorogood könyve csak szimplán tucat-silány. Pedig az elején tetszett, remek felütéssel indít, meg is lepődtem, milyen tökös öreglány lesz a főhős, Judith Potts személyében, de hamar elmúlt az éjjeli meztelen úszás és a kisvárosi sorozatgyilkosság keltette izgalom. 

Nekem ezek a cozy mysterynek aposztrofált írások egyre kevésbé tűnnek cozynak; mintha valaki benézte volt ezt a műfajt valahol a kanyarban, és ami nem a silány és közhelyes könnyed romantikusba tartozik, és történik benne gyilkosság, azt betették a cozy mysterybe, jóvanazúgy. 

Túl hígak ezek a történetek, súlytalanok a szereplők, én nem oldódom fel az ilyesmiben, hanem inkább húzom a számat. 

Ha otthonos, kellemes krimis hangulat, akkor nekem még mindig AC és Simenon  a szint.

Lám, van felolvasás is?

Robert Galbraith: The Hallmarked Man

Már több mint egy hónapja befejeztem a Cormoran Strike sorozat következő kötetét, de állandó elmaradásokat görgetek magam előtt, és mindig a blogolás az utolsó, amire időm jut (szomorú sóhaj). Pedig már annyiszor akartam róla írni... 

(Ahogy visszaolvasom, spoilermentesnek ítélem a posztot, néhány utalás van csak, de nincs konkrétum leírva.)

Úgy indultam el a könyv olvasásával, hogy majd csinálok belőle egy frankó olvasónapló posztot, amibe kb. 10%-onként írtam volna néhány sort, hogy épp hol tartok, hogy tetszik, milyen elméleteim vannak, mi lepett meg, stb. Szent meggyőződésem volt, hogy ezt el is kezdtem írni, de amikor megnyitottam a "Hallmarked Man olvasónapló 1." munkacímű posztvázlatot, az igencsak üresen ásított rám. Na, innen már nehéz nyerni.

Olvasónaplós verzió már csak valószínűleg az újraolvasáskor lesz, de azért hála a jó égnek, van néhány jegyzetem, amivel fel tudom idézni a történteket, és az érzéseimet is a könyvvel kapcsolatban. 

Running Grave újraolvasás - gondolatok

Két éve, a megjelenéskor olvastam először a The Running Grave-et, és most, az újabb kötet megjelenése előtt gondoltam jöhet egy kis "ismétlés". Nagyon jólesett néhány csalódás után ebbe a kötetbe belemélyedni, és újra felfedezni a részleteit.

Elképesztően jól megírt történetnek tartom, csavaros, bonyolult, izgalmas, de a nyomozáson túl a magánéleti eseményeket is nagyon szerettem benne követni. 

FIGYELEM, ez a poszt a Cormoran Strike sorozat 7. részéről szól, SPOILEREK ELŐFORDULHATNAK! 

A szektával kapcsolatos részek másodjára azért már nem töltöttek el jeges rémülettel, hiszen a végét tudtam már, és nem féltettem folyamatosan Robin életét, és nem csak testi, de szellemi épségét is. Kellemesebb volt így belehelyezkedni a regénybe, hogy nem aggódtam annyit a főszereplőért. Strike-ot most jobban sajnáltam magányosságában, amíg Robin beépült a UHC-be. 

Megsirattam a kiszabadulást, azt a megérzést, amikor Robin minden kétséget kizáróan egyszercsak TUDTA, hogy Strike ott van a kerítés túloldalán, és aztán az összeölelkezést a kocsiban. ♥

Imádtam az odavágást Jonathan Wace-nek: "I'll burn your church to the fucking ground!", az egyik kedvenc mondatom az egész sorozatban! :D  Katarzis! :D 

És persze a jó poénok megint ütöttek, és oldották a feszkót. Az egyik kedvencem az ALDIs, de jó az I'll have everything is, meg a sorozatos Thank fuck textek is mosolyra késztetnek. :) 

Az aranyhal agyammal képzeljétek, elfelejtettem a Daiyu-bűntény megoldását. :O Azon kaptam magam, hogy bár egy részre jól emlékeztem (Abigail nyilván), a többi valahogy a feleldés homályába merült, és pontosan azokon az elméleteken futottam végig, mint annak idején az első olvasáskor. Hogy is volt? Daiyu mégis él? Becca=Daiyu? És hát persze hogy nem, valami tök más, de mi is? Elfelejtettem a szalmát, elfelejtettem ki kicsoda is volt a polaroidokon, elfelejtettem még a disznókat is... Szóval még egyszer meg tudott lepni a vége. :) De most bogozgatni már nem kellett. :) Csak élvezni. 

Aztán az izgalom-faktoron, a poénokon, a  UHC-n túl, ott voltak azok az igazán fontos, és rezonáló mondatok a végén. ♥ Strike beszélgetése Ameliával. Strike beszélgetése Robinnal. Charlotte "hagyatéka", szavakban, gondolatokban, és abban a változásban, amit Strike-ban kiváltott. Strike óriási személyiségfejlődésen megy keresztül, sok mindent másként lát, és sok mindent belát ebben a részben.

“It’s dangerous to make a cult of your own unhappiness. Hard to get out, once you’ve been in there too long. You forget how.”

“Happiness is a choice that requires an effort at times, and it was well past time for him to make the effort.” 

A záró részt meg is könnyeztem újra. Remek, remek, remek volt, megbizonyosodtam róla, hogy még mindig kedvenc. ♥

“she knew I was in love with you.”

                                                                                   ♥

Azóta már túl vagyok a Hallmarked Man-en is, stay tuned, hamarosan hozom a posztot, nemmmm egészen vagyok elégedett vele... :') 

A Garda-csapda - a műfaji felhígulás iskolapéldája

A borító szerintem szuper lett.

Tom Hindle: Gyilkosság a Garda-tavon

Minden alkalommal, amikor megemlítem, vagy leírom a címet, azt akaródzik írni inkább, hogy a Garda-tóNÁL, más is van így ezzel? Mindenesetre sok filozofálást nem érdemel, hogy is hangozna jobban a címe ennek a "cosy krimi"-nek felcímkézett könyvnek. Nem voltak borzasztóan nagy reményeim, elvárásaim, egy decent krimire gondoltam, amiben szokás szerint nem tudom kitalálni a gyilkost (sose szoktam), és aminek némileg emlékeztet majd a hangulata talán a Nyaraló gyilkosokra. Ha már "Agatha Christie méltó örököse"... Remek ez a marketingért bármit attitűd, de sajnos látványosan  hígul sok műfaj, és erre még rájátszani ilyen elképesztően nagyképű ajánlásokkal, amik a krimi királynőjéhez mérnek egy ilyen ipari hulladékot, az felháborító. 

De hogy ne csak a levegőbe beszéljek, elmondom, nekem miért nem tetszett. 

Tele van teljesen infantilis beszélgetésekkel, oldalakon keresztül ismétlik a szereplők ugyanazokat a mondatokat, gondolatokat. A narrátorok akiket használ, idegesítően üresfejűek, és kénytelenek vagyunk az ő fejükben időzni. 

„Mi ez az egész? Vajon XY halála a maffia bosszúja, amiért Z nem törlesztette az adósságát? Nem tudni. ” (ezek ismétlődnek: "nahát vajon mi történt, hmm, nem tudni", és ennyi az egész gondolat...)

"Mi lett volna, ha Sofia nincs ott? Mi lett volna, ha nem tudja megállítani? Könnyen megtörténhetett volna a baj, hiszen Sofia sem tud egyszerre több helyen lenni."

„– Nem láttátok Robynt?

Stephen abból a néhány méter távolságból is észrevette, hogy Abigail összevonja a szemöldökét.

– Itt volt mellettem – folytatta Toby. – Amikor Dina kijött, még itt állt. De miután megfordultam, már nyoma sem volt.

– Nem láttuk – válaszolta Stephen

Toby megcsóválta a fejét.

– Nem tudom, hol lehet. Benéztem a casermettába. Aztán megnéztem a mólót. Jeremy azt mondta, a múzeumban találkozott vele, de ott sincs.

Stephen tudatosan nem nézett Abigailre.

– Lehet, hogy a mosdóba ment. Nagyon meleg van.”

Ún. párbeszéd… És itt még a neveket se érdemes semmi miatt kiszedni, a nő miatt nem kell aggódni nem egy újabb áldozat, pár sorral arrébb, már elő is bukkan a lépcsőről. A szerző nem tudta mégis hogyan töltse ki a könyv első felét, amiben ugye be kell mutatni minden szereplőt, a helyszínt, az eseményt, ami köré csoportosulnak (jelen esetben egy esküvő), és persze a gyilkosságnak is meg kell történnie, legyen hulla, legyen felbolydulás, legyen sok-sok-sok motiváció, és gyanús apróság, amik aztán összezagválódnak az olvasó fejében. Szóval LENNE miről írni, de ehelyett helykitöltő baromságok vannak, még a második felében is: 

„– Ez az? – kérdezte Stephen.

Laurence nem válaszolt, ismét módosult tudatállapotba került.

– Laurence! Ez az? – ismételte meg a kérdést Stephen.”

Robyn és Toby rendkívül életképtelen karakterek voltak, és sajnos legtöbbet pont tőlük hallunk az egész eseményről. Rengeteg kört fut a család Toby beszervezésével a vállalkozásba, rém unalmas. Eva, az influenszer, akit meggyilkolnak, és férje Laurence, aki a fiatal Donald Trump képében jelent meg előttem (szóval ugye instant hányinger), valamint a pökhendi "koszorúsfiúk" is elég antipatikus gárda a Gardán (hahaha), és nem sokat ad a történethez a többi szereplő sem. Az apróbb simliskedések, a hazugságok, amik más miatt történnek, nem konkrétan a gyilkossággal összefüggésben, átlátszóak. Egyébként pedig egy szigeten ugyan ki állna neki ennyi MÁSZKÁLNI az amúgy érthetetlenül leírt casermetta meg "vájat", meg múzeum, meg móló meg stb. között, amikor gyilkos van köztük? Ki játszana ilyenkor nyomozósat magában? :D A két idegen pasas jelenléte meg több mint nevetséges, és az is, hogy senki az ég világon nem köt beléjük jobban. 

Egyébként ha már múzeum, és a hűvösebb helyek, mi az istennyiláért nem mentek be a napról? Mindenki kornyadozik, és izzad, és nagyon MELEG VAN, ebből áll a Garda-tó csodás hangulata. A festői táj sem igazán dominál, lehetett volna a helyszín gyakorlatilag bármi más is. 

És milyen csecse az 
eredeti borító is...

Ez életem első krimije, amiben már a legelején kitaláltam ki a gyilkos, ami nem járul annyira hozzá a kötet érdemeihez. :')

Az első felét szinte kín volt olvasni, annyira önismétlő, erőltetett, töltelékes szöveg, kisiskolás fogalmazás stílus. Nem sok választott el a félbehagyástól úgy 30-40%-nál. Egy hangyabokányit jobb lett a végére, a szerző valamelyest könnyebben boldogult a második résszel, amikor írhatott akciójeleneteket, meg kifejthette borzasztó okosnak vélt megfejtését az egész rejtélyre. Persze nyilván van néhány dolog ami nem úgy alakul, mint gondolnánk, vagy ami a véletlen folyománya, így az egész komplett cselekmény nem található ki előre, de annyira faék egyszerűségű az alapja, hogy tényleg, aki erre azt rá merte nyomtatni, hogy „Agatha Christie méltó örököse”, az rendkívül szégyellhetné magát, és kiérdemelné Umbridge tollát, hogy hadd írogassa: I must not tell lies. 

Ez se nem egy jó krimi, se nem egy jó könyv. Nem, még "nyári limonádénak", vagy "strandkönyvnek" is kevés - legalábbis nekem biztos. De tudjátok mit? Legyenek nektek is ennél magasabb elvárásaitok! 

Elle Cosimano: Finlay Donovan Digs Her Own Grave

Már meg is érkezett az új Finlay Donovan kötet, és mivel  nyáron olvastam (hallgattam) az előzőt, úgy döntöttem, hogy nem újrázok a folytatás előtt. Egyébként is találtam egy jó kis >recap< oldalt az eddigi összes Finlay-hez, amit nektek is ajánlok, ha felfrissítenétek az emlékezeteteket folytatás előtt. Természetesen spoileresek az összefoglalók, szóval csak óvatosan az előreolvasgatással! :)

Az emlékeim persze megint egy kicsit megkoptak az előző kötetről, pedig a végén igencsak merész dolgok történtek. A recap elolvasása és ahogy Elle Cosimano visszavezet a szereplői közé, azonban elegendőnek bizonyult újraolvasás nélkül is, hogy hamar bele tudjak helyezkedni Fin és Vero következő kalandjába. Ezúttal Mrs. Haggerty is központi szerepet kap, sőt be is költözik Finlay-hez egy időre, és persze ott vannak a gyerekek, Delia és Zach, apró-cseprő ügyei, meg Stephen és Nick.. Még Julian is felbukkan újra! 

Sajnos ezt csak SPOILER felirattal tudom idebiggyeszteni, de IMÁDTAM Mrs. Haggerty-t, hát belevaló egy nőci ez a vén tyúk, meg kell hagyni, és végre valaki foglalkozott is érdemben Finlay gyerekeivel, mert Finlay meg Vero gyakorlatilag csak ide-oda furikázza és pattintja őket, meg kb kibontanak nekik valami zacskós kaját és lerakják őket a tv elé... Na Mrs Haggerty megoldja az otthoni oktatástól kezdve a szobatisztaságig Finlay minden problémáját, és rendbe kapja kissé a gyerekeket. Amúgy örülnék, ha már tényleg elhagyná a narratíva a diaper bageket és a hasonlókat, szóval Zach szobatisztulása valódi hipp-hipp hurrá. :D  Mrs. Haggerty rulez! És akkor még az egyéb, könyvklub mögé bújtatott titkairól nem is beszéltünk! ;) SPOILER VÉGE! 

Élveztem ezt az epizódot is, hozza a megszokott humort és helyzetkomikumot, de lassabban építkezik, kicsit átvezetésnek érződik, valahogy kevesebb benne a dráma, és könnyebben megoldódik minden. Nem kellett úgy igazán izgulni a szereplőkért úgy érzem, még a hűtőládás etapban sem aggódtam igazán. Egy kicsit az az érzésem támadt olvasás közben, hogy ez egy töltelékkötet, és az ilyesmi inkább a második részekre szokott jellemző lenni. Ennek ellenére azért abszolút megérte elolvasni, nagyon kellemesen érzem magam Finlay-ékkel mindig, és érdekel a szereplők sorsa. Azt viszont lehet érezni, hogy a főgonoszos szálat mivel lezárták, nehezebb innen tovább indulni. Persze most is több minden maradt elvarratlanul, és cliffhanger a vége, ahogy azt már megszokhattuk. :) 

Kevesebb dolog történik, a regény feléig úgy éreztem szinte alig valami, de azért közben Cosimano szépen alakította a karakterek közti dinamikát is, ami szintén fontos rész. Legjobban az tetszett, ahogy Finlay és Nick kapcsolata fejlődik. 

Szórakoztató, kellemes Finlay Donovan, még ha kicsit takaréklángon égő epizód is. 

Várom a következő részt! 

Benjamin Stevenson: Everyone on This Train is a Suspect

Tavalyelőtt novemberben mindenki Benjamin Stevensont olvasott, és hogy, hogy nem, én is elolvastam az Everyone in My Family Has Killed Someone-t. Pedig nem voltam benne biztos, hogy nekem való. Bár néha kicsit zavarosnak éreztem, végül nagyon megkedveltem a narrátort, és az olvasóhoz kiszólogatós stílusát is. Nem volt kérdés, hogy folytatni fogom a sorozatot. A második Ernest Cunningham sztori, az Everyone on This Train is a Suspect sem okozott csalódást, sőt, felülmúlta az első részt! Nekem jobban tetszett mind a helyszín, mind a körítés, mind a szereplőgárda. Na és nem utolsósorban a bűntény is.

Gyilkosság(ok) egy vonaton, ki hallott már ilyet? Hát ugye, nyilván: MINDENKI! De ez nem AZ a sztori. ;) 

Ernestet 5 másik szerzővel együtt meghívják egy krimiíró fesztiválra (grammar nazik majd utánanéznek, mégis hogy kellene tagolni és írni ezt a szót), amit a híres, Ausztráliát átszelő vonaton, a Ghanon és annak útvonalán rendeznek meg. Ernest épp nagyon küzd, hogy első könyvének sikere után új ötlettel rukkoljon elő (vagyis inkább egész konkrétan: egy kész könyvvel), azonban nem könnyű a helyzete, hiszen előzőleg csak azt írta le, ami körülötte történt... Számíthat vajon valami ötleadó történésre a vonatúton?  ;) 

Amikor az utasok szembesülnek azzal, hogy gyilkosság történt, hirtelen mindenki nyomozóvá avanzsál. Hiszen végülis itt egytől-egyig az összes szerző szakértője annak, hogyan kell bűntényt kitalálni... valamint megúszni is! 

A forró Ausztrália a saját Orient Expresszével, és a könyvipari kulisszák mögé történő bepillantás remek koncepció, és emellé még remek karaktereket is kapunk a különböző írók személyében. A könyvszerető emberek egyébként is nagyon szeretik a könyves témákat, és itt aztán végképp tobzódni lehet ebben. Szerzők egymás közti beszélgetései, irigykedései, acsargásai, a kiadói háttér, és az ügynökök titkai, a határidők szorítása, egy-egy Goodreads-értékelés fájó mivolta mind-mind olyan dolgok, amik adnak egy jellegzetes színt a könyvnek, és az olvasó nagyon bennfentesnek érezheti magát a könyves körökben. Izgalmas és fordulatos sztori gyilkossággal, gyanúsítgatásokkal, múltbéli titkokkal, szerelmi szállal, és mindez Ernest által előrevetítve, lebontva előre, hogy melyik etap mikor következik majd be, priceless. Ezúttal tudtam mire számítsak a narrátorunkról - mármint technikában, a klisékkel, a krimiírás szabályaival kapcsolatban, de a többi minden meglepetés volt. Pajtizós stílusa szerintem jó irányba finomodott, és a különféle formabontó eszközök, amikkel tereli, de mégis félrevezeti a gyanútlan olvasót, változatlanul működnek. Ezúttal azt is megkapjuk, számszerűsítve, hogy hányszor hangzik el a gyilkos neve a kötetben. :D Sőt, Ernest mindig update-elte is a számokat. :D Hogy meg tudtam-e fejteni? Ugyan dehogy! :D

Kedvenc részeim: 

- a lánykérés!!! Hát meghalok tőle, mennyire Ernestesen szúrta el!

„In terms of dud proposals, accusing your girlfriend of murder partway through has got to be an all-time clanger.”

- ez az idézet: "Whyatt did a borderline-offensive sign of the cross that was so wobbly Jesus would need a chiropractor."

- Andy, és a kapcsolódás a másik bűnténnyel, szuper volt!

“Silence is a tap left running: it fills and fills until it overflows and becomes insurmountable.”

Humoros, mozgalmas, és egyedi, abszolút bevonódtam a történetbe, nem éreztem nagyon zavarosnak sem (az előzőben nekem nagyon egyformák voltak a szereplők, és sokszor elvesztettem a fonalat), de kellően bonyolult volt ahhoz, hogy jó kriminek ítéltessen. :) És nem csak szórakoztató krimi, de egyben egy intelligens játék is a műfajjal (állítólag úgy hívják ezt, hogy meta-krimi?), valamint főhajtás a krimi klasszikusai, Agatha Christie és Sir Arthur Conan Doyle előtt is. 

Továbbra is vevő vagyok/leszek Benjamin Stevenson sajátos, szarkasztikus stílusára, és idén az ünnepi időszakban elolvasom a karácsonyi könyvét is! :) 

De a legjobb: olyan aranyhal vagyok, már nem is emlékszem minden csavarra, biztos, hogy újraolvasva is ugyanúgy fogom élvezni. ;)

“It’s not the writing that tells the story, it’s the reading. Words on a page aren’t a legacy until they’re read.”

Andrea Maria Schenkel: Macska és kölyke

Nem is akartam elhinni, amikor a Száll a kakukk után ezt a kötetet olvasva ismét megszállt az a kis piszkáló érzés belül: húúú de jó könyv! Bevallom, nem sokat vártam ettől a német krimitől; a várólista csökkentésbe is leginkább azért került be, mert rövidke. Egyszer, amikor korábban a kezembe vettem, már majdnem úgy döntöttem, hogy nem olvasom el, túladok rajta, mert ugyan miért is kéne mindent elolvasom, csak mert a polcomon áll?!

Nos ezért. Ezért érdemes néha fejest ugrani az ismeretlenbe, és bizalmat szavazni egy totál ismeretlen német írónő baltával ékített borítójú könyvének, aminek fülszövege látszólag teljes mértékben agyon is csapja az olvasás élményét, hiszen elmeséli a cselekményt... Ezért, hogy aztán egyszercsak azon kapja magát az ember lánya, hogy megcsapja az a nehezen megfogalmazható "kedvenc könyv érzés" valahol egy jól irányzott mondat közepén haladva... A Macska és kölyke egyértelműen vitorlázik be az idei top5-be, úgy, igen úgy, hogy az előtte való olvasmányom ráadásul a Száll a kakukk fészkére volt. Egy zseniális olvasmány után rendszerint minden fakóbbnak tűnik, de ezúttal egymás után több nagyszerű könyv is megtalált.

A Finsterauban játszódó történetben a véres kimenetel abszolút borítékolt- ld. fülszöveg és balta... -, de igazából ez csak a kezdet, a lényeg csak a látszólag elspoilerezett tragédia után kezdődik.

A narráció rendkívül érdekes, ugrál a karakterek közt és az időben is. Vannak fejezetek, amik pedig nyomozati iratokat, kihallgatásokat tárnak elénk.

Zaunerék a történet főszereplői, akik a már említett kis faluban, Finsterauban élnek. Lányuk, Afra elköltözik a szülői házból, majd visszatér, és hamarosan kiderül: teherbe esett. Mogorva apjával, Johannal egyre több a konfliktusuk, aztán egy nap holtan találják Afrát, gyermeke is súlyosan megsérült, és a gyanú Johannra terelődik, aki viszont alig-alig beszél, semmiről nem nyilatkozik egyértelműen. A történet ennél azonban egy fokkal messzebbről indít, méghozzá egy ittas személytől, aki a helyi kocsmában elmeséli, hogy ismeri egy régi-régi gyilkosság igaz történetét...

Szeretem az olyan írásokat, ahol érdemes visszalapozni az első fejezethez, ami elsőre talán összefüggéstelennek tűnt, mintha a többi eseményhez nem is kapcsolódna, de a megfelelő pillanatban kikristályosodik a furcsa kezdés jelentősége.

Baljós, sötét hangulatú, tömör könyv, tipikus "kicsi a bors, de erős" történet. Tetszett a felépítése, a nézőpontváltások és időbeli ugrások, amiket azonban egyáltalán nem volt nehéz követni.

Néhány apróbb dolog zavart csak benne, pl. elütések, köztük sajnos a főszereplő család nevének elütése is (Zauner-Zanuer), illetve két nagyon hasonló nevű szereplő van: Hecht és Hetsch, ez egy-egy pillanatra összezavart.

Amit pedig magában a történetvezetésben nehezményeztem, az három szál elvarratlansága volt: miért nem kaptuk meg Johann nézőpontját is? Miért nem derült ki, Hetsch visszament-e, vagy sem? Mi a magyarázata a karmolásoknak? Johannról és mentális állapotáról érdekes lett volna többet megtudni. Sajnos ezek a kicsit nyitva maradt részek nem tették lehetővé, hogy teljes kerek egész legyen a könyv, és így végül kedvenc nem lett belőle, de mindenképp az év egyik legjobbja, és kétségtelenül az év legnagyobb meglepetése lett. A hiányosabb részeket persze fel lehet fogni balladai homályként, írói eszközként is, képzeljük el magunk a többit, de szerintem néhány plusz oldalban akár el lehetett volna simítani ezeket is. 

"(...) elkezdte üres üvegekbe tölteni az emlékeit: szavakkal csurig töltötte, és gondosan lezárta őket. Ha az üvegeket a füléhez tartotta, a saját hangját vélte hallani belőlük. Ha kihúzta a dugót, a szavak kiugráltak. Az ápolók és az orvosok nem értették, mit művel, teljesen bolondnak hitték. De hogyan másképp őrizhette volna meg a gondolatait?"

Nem találtam száraznak, sem összecsapottnak; lehet jó krimit írni és megfelelően karakterizálni ilyen kevés oldalban is. A könyvben használt "egyszerűen strukturált személyiség" kifejezést pedig ezentúl használni fogom khm, arra, akit megillet. :D

Szikár, személytelen próza, érdekes vonalvezetés, és izgalmas megfejtés. Érdemes volt elolvasni.

Georges Simenon: Maigret és a miniszter

Egy Maigret, ami megintcsak más, mint a többi. Mindig ámulok, Simenon hogy tudott egyszerűségében is ilyen sokszínű lenni, és hogy tudott ennyiféle történetet szőni a felügyelő köré, amik ugyan hasonlóan otthonosak, mégis elképesztően különböznek. 

"A Richard-Lenoir úton a már napközben is érezhető nedvesség szemcsés köddé sűrűsödött, bizonytalan fénykör lebegett a lámpák körül."

Maigret ebben a kötetben a politika és a korrupció hálójába keveredik - persze csak a maga sajátos, kissé távolságtartó módján. Magánemberként megkeresi őt a közmunkaügyi miniszter, ám hamarosan kiderül, nem kerülhető el a nyilvánosság, és az újságcímlapok, az ügy ugyanis a clairfond-i katasztrófát érinti, amelyben egy szanatórium ősszedőlt, és 128 gyereket temetett maga alá. Az ezzel kapcsolatos Calame-jelentésben talán ott rejlik az igazság: vajon tényleg borítékolható volt a katasztrófa, és ezt a szakértők meg is írták? A jelentés előkerül, majd a közmunkaügyi minisztertől azon nyomban el is tűnik, azzal az emberrel egyetemben, akitől megkapta... Nem csak Maigret, hanem mások is a dokumentum nyomába erednek, ami illetéktelen kezekbe kerülve zsarolásra is használható... Sokak pozíciója kerülhet veszélybe, felsőbb körökben, így aztán nem árt az óvatosság... Mi áll a jelentésben, és hová tűnt? Maigret természetesen felgöngyölíti az ügyet, még ha a megoldás nem is lesz teljesen igazságos. 

"(...) - Olvas újságot?

- Néha este, ha a bűnözők hagynak rá időt."

A cselekményen kívül igen változatos az étel- és italfelhozatal is ebben a részben: folyik a házi pálinka, a fehérbor, a Calvados, a Pernod (ánizslikőr), de fogyaszt a felügyelő sört és kökénypálinkát is, na meg konyakot a kávé mellé. Az étkek közül a dieppe-i nyelvhal és a pástétomos szendvics maradt meg az emlékezetemben (és a jegyzeteimben ;) ).

"Csak úgy álltában felhajtott egy pohárka kökénypálinkát, elvett egy frissen töltött pipát a kandallóról, és már indult is."

 

Ami furcsa volt, hogy ennek a kötetnek a fordítója - Vargyas Zoltán - kicsit szabadosabb nyelvezetet használ. Nem mindig passzolt Maigret-hez,, és a hangulathoz a szóhasználat. Pl. ezek nagyon kiríttak a szövegből: "nyugis", "nem szeretem dolog", "figyelj!", "cikiznek", "spiné", "csaj", "édibogár", "szarházi", "tetűláda". Meg mikor mond olyat Maigret, hogy "no, mindent kipakoltam"? Szerencsére nem annyira akasztottak meg azért ezek a nyelvi apróságok, de nem ő lesz a kedvenc Maigret-fordítóm, az biztos. Sajnálattal láttam, hogy sok, még általam olvasatlan Parkos Maigret-t is ő fordított. 
Azért szerencsére a megkapó, és atmoszferikus leírásokban nem tett kárt: 

"Savanykás és hűvös volt a nap, mint a falusi fehérbor."

 

Emlékezetes lesz a Maigret és a miniszterből, a sok taxizgatás. Maigret rengeteget ment fel-alá taxival, és ki is fejtették közben, hogy ő maga nem vezet, mert annyira elmerül mindig a gondolataiban.
Nagy kedvenc részem volt még, amikor Maigret nem volt hajlandó kezet fogni az egyik politikai nagykutyával, ignorálta a neki nyújtott kezet, akárcsak a közmunkaügyi miniszter korábban. :) 

"Maigret odament a pulthoz, ott itta meg a maradék Pernod-ját, és mivel úgy találta, hogy túl hígra sikeredett, megivott még egyet, miközben a pipáját tömte."

 

Szerettem olvasni, szerettem a kacskaringós, mégis nagyon is egyértelmű útját a történetnek, a sok italozást, pipázást, taxiban, és taxin kívüli elmélkedéseket.

Nem mellesleg pedig idén ezzel a könyvvel pipálhattam ki teljesítettnek a várólista csökkentést! :) 

Ilyen, olyan, és amolyan olvasmányokról - zanza

És következőnek megint egy zanzaposzt jön, hogy összegezhessem kicsit a sok szétszórt jegyzetemet és gondolatomat azokról a könyvekről, amiknek semmi közük egymáshoz, csak az, hogy mostanában olvastam őket.

J.D. Barker: The Fourth Monkey 

Azzal a feltett szándékkal vágtam bele Barker trilógiájába, hogy én most azonmód belepistulok a szerzőbe, és ott fogok toporogni a Könyvfesztivál díszvendégéhez kígyózó sorban a hó végén, hogy dedikáltathassak vele... Nem így alakult. Barker engem egyáltalán nem győzött meg, és őszintén nem tudom vajon mit esznek rajta, ennyi alapján. Nem túl maradandó olvasmány, és sokszor feleslegesen naturális. A szemkivájás nem az én terepem, bocsi, adjatok hozzá értékelhető cselekményt, valódi izgalmat, és ennél kevésbé tesze-tosza, és érdektelen nyomozókat... A vége picit felhúzta, való igaz, de nem annyira, hogy folytatni akarjam. 

A férjem szereti Barkert, hát meghagyom neki. ;) 

Hegyi Zoltán Imre: Tkp. ugyanaz

Aki követi a blogot, az tudja, hogy nagyon kevés verseskötetet olvasok, de Hegyi Zoltán könyveit mindig elolvasom. A Tkp. ugyanaz címűt is ismét a szerzőtől kaptam meg. 

Még mindig a Shizoo a kedvencem a könyvei közül, személyessége, szép fotói, szerkesztése miatt egyaránt. A rövidke Tkp. is tetszett, de első felében kevésbé igazodtam el, a Papírrepülő című második rész viszont már emészthetőbb, könnyebben értelmezhető volt számomra. Nézzétek el nekem, nem vagyok egy nagy műértő, és nem biztos, hogy mindent "jól" értelmezek, de nagyon kedvelem Zoli szóbodorításait és egyszerű kinyilatkoztatásait egyaránt.

"Szabály

Örömjutalmat 

hordoz magában minden 

elkészült perced.

Kivétel 

Papírrepülő

pottyan az öledbe - szél 

hátáról. Csak úgy."

Ezeket nagyon szerettem a kötetből: Temetés, Mindenszentek, Szürke árnyékot fázik, Két attitűd.

"Csend faragódik a tájra.

Mintha a táj is befelé fúlna, magába."

Shizoo versek még: >itt<. 

Köszönöm az élményt! :) 

Amy Harmon: The Unknown Beloved

Amy Harmon neve már ismerős volt, 3 éve ugyanis meghallgattam a What the Wind Knows című regényét is. Most lecsaptam egy másik sztorijára az Audible-ön. A WtWK tetszett, de nem volt világrengető, és valami hasonlóra jutottam a mostani történettel is. 

Harmon nagyon jó abban, hogy andalító és misztikus hangulatot teremtsen, jó hátteret írjon a karaktereinek, és képes arra, hogy úgy írjon meg szerelmeseket, hogy tényleg érezhető legyen köztük a kémia. Ez utóbbiért extrán hálás vagyok, mert ez a romantikus irodalom alapköve kellene hogy legyen. 

Szép az írás, elringatnak a szavak, érdekes a varrónő képessége, és ennek összekötése a gyilkosságokkal, de a bűntény maga annyira végülis nem volt izgalmas, nem jött igazi katarzis a tettessel kapcsolatban. De talán nem is ez a lényeg, hanem csak Dani Flanagan és Michael Malone együtt. :)

Magyarul is megjelent, Az ismeretlen kedves címmel, és talán kivételesen a magyar verziónak jobb lett a fülszövege. A borítók viszont valahogy kevéssé passzolnak, én egyik nőben sem látom Danit. 

John Marrs: The Vacation

És végül, ismét hallgattam egy John Marrsot is, amit a címe és a borítója miatt nyárra terveztem, de sajnos végül csak ebben a kicsit szürkés, őszi időben sikerült befejeznem. A nyárias borító(k)nak egyébként nem sok köze van a tartalomhoz, szóval sebaj. 

A Vacation érdekes egyveleg, ami emlékeztet a Part című filmre (és könyvre, de én csak a filmet láttam), amit egyébként az egyik szereplő is kedvel, és többször említenek is, illetve a Nine Perfect Strangersre, Liane Moriartytól. Marrs könyvei közül pedig a The One-t, az első olvasásomat idézte vissza a szerzőtől a sok vágással, ugrással, sokszereplős narratívával. 

Amikor sok ember összegyűlik egy szállón, és mindenkinek van egy rakás titka, az rengeteg bonyodalomra ad okot.... A szereplők nagyon sokszínűek, és bár eleinte nehéz köztük eligazodni, sok a váltás, lassan indulnak be az események, mire mindenkivel megismerkedünk, de később szépen letisztul, és Marrs igen jól köti össze a szálakat - néha egész váratlan helyeken. 

Feszes a tempó, csomó rövid fejezet van, szokás szerint sokszor lógva hagy az egyes fejezetek végén, és más szálra tér át, hogy aztán rághassuk a körmünket, mi történt az aktuálisan izgalmasabb szálon. 

Gyémántvadaszat, betegség, énkeresés, barátság, vallási szekta, fanatikus rajongás, gyilkosság, baleset és más tragédiák... Ebben a sztoriban mindenből kijutott. 

A könyv megjelent Welcome to Wherever You Are címen is, ami talán jobban is illik hozzá.

Stay tuned, hamarosan jövök újabb havi zárással és könyves posztokkal is! :) 

Georges Simenon: Maigret és a hazudós szeretők

Újabb Maigret kötetet pipálhattam ki az olvasatlanok közül és a vcs-listáról is, méghozzá nem is akármilyet! A Maigret és a hazudós szeretők igazán remek olvasmány volt, ami kis híján kedvenc is lett, néhol úgy elandalítottak a mondatai.

"A főfelügyelő arca komor volt. Nagyokat szívott a pipából, sercegett a dohány. Csend vette körül őket, nem hatolt be zaj a kivattázott kinti világból."

Párizs, január tizennegyedike, mínusz 12 fok, vastag hó és fényes jégpáncélok... 

Egy spanyol férfi és egy északi nő szegény Pardon doktort találja meg az éjszaka közepén, és a nő hátán egy lőtt seb van. A doktor persze segít, de jóhiszeműségét kihasználva, a párocska angolosan távozik, hogy ne hagyjanak maguk után nyomot... A golyó azonban ott van a rendelőben, és Pardon első dolga felhívni Maigret-t... Érdekes ügy bontakozik ki, és egész Amszterdamig vezet a nyomozás, amikor a nő férjét holtan találják dolgozószobájában. Lelőtték. A Pardonnál levő golyó pedig szintén egy, a szobában levő kis pisztolyból származik. Mi történhetett pontosan azon az éjszakán, abban a szobában? És pontosan kik voltak jelen? Ahogy Maigret nekilát rekonstruálni az eseményeket, lépten-nyomon akadályokba ütközik: a házvezetőnő, a szobalány, és a furcsa inas is kitérő válaszokat ad neki. Biztos, hogy van, aki hazudik, akár több ponton is.

És miközben a szeretőket előkerítik, még mindig sok kérdés marad megválaszolatlanul ebben a szerelmi háromszögben...

A nyomozás közben fogynak a pohár sörök, egy kis lélekerősítő whisky, burgunditörköly, és kávé. Ami pedig az étkezést illeti, már az első oldalon fűszeres, töltött birkalapockával találkozhatunk, később pedig hidegtál és elzászi káposzta is felbukkan.

"Húsz perccel később Maigret ott ült az ebédlőasztalnál a feleségével szemben, és kóstolgatta a felséges elzászi káposztát, amelyhez fogható legfeljebb ha két párizsi vendéglőben kapható. Az oldalas egészen különlegesen jól volt „fölfüstölve”, és pompásan csúszott rá a strasbourgi sör."

És az elmaradhatatlan pöfékelés: 

"Maigret csak azt sajnálta, hogy nem tudja úgy tartani a telefont, hogy közben megtömjön egy pipát és vágyakozva nézte az íróasztalán szép rendben sorakozó csábító pipákat." 

"Lustán telt a délután a túlfűtött irodában, és az íróasztalra kitett hat-hét pipa mind sorra került."

Az amszterdami gyilkossági csoport vezetője, Jef Keulemans is segít Maigret-nek, persze csak "félhivatalosan". Telefonbeszélgetéseik nagyon humorosak voltak. :) 

"Jó volt a kényelmes szalonban, jó volt belesüppedni a puhaságba. Még Lucas is úgy nézett ki, mint egy doromboló, kövér macska."

Tényleg majdnem kedvenc lett, kár, hogy valahogy kiesett a lendületből a második felére, és hogy olyan kapkodósan lett vége, pedig ott még egy évet felölel a tárgyalás.
Sokáig húzódott az olvasása, egy ponton újra is kezdtem a már elolvasott 50 oldalt, olyan soká tettem félre.

Érdekesek a karakterek, jó húzás volt Pardon doktor bevonása a cselekménybe, tetszik a kettős jelentésű cím, a megoldás is, a hazugságok hálójának kibogozásával, és persze a szokásos kellemes elemek az ételekkel-italokkal-pipafüsttel, humorral, ezúttal a behavazott, "kivattázott" Párizsban. :) 

Dorothy Koomson: The Ice Cream Girls

Dorothy Koomsontól már korábban beszereztem néhány regényt még a könyvharács időszakban, most mégis egy másikat fogtam, mert Anettal közös vcs-olvasmánynak választottuk a The Ice Cream Girlst (Az utolsó csepp). A könyvnek nyárias, rózsaszínes, chick-liteket idéző a borítója, a történet azonban egyáltalán nem ilyen, inkább kriminek/thrillernek mondanám, de nem a "lerágom a körmöm"-típus, hanem a "mesélős" jellegű.

Két tizenéves lányról, Poppyról és Serenáról szól a történet, akik viszonyba keverednek a tanárukkal, és aztán szembe kell nézniük egy gyilkossági váddal is, sőt, egyikük börtönbe is kerül... A történet váltakozik a tinikori események, és a börtönből való szabadulás időszaka között, és így rajzolódik ki lassan, mi is történt Marcus-szal, a tanárral, és hogy ki a bűnös. 

Nem voltam különösebben lenyűgözve a történettől, pedig akár jó is lehetett volna. Annak örültem már az elejétől, hogy nem olyan könnyed tartalom, mint a borító sejteti, és hogy sok fontos témát felvonultat, pl. a bántalmazást, a börtönviseltség társadalmi megítélését stb. A kibontása azonban nem tetszett, túl lassúnak találtam, és mindenki távoli, érdektelen maradt benne. A megoldásra nem jöttem rá, de amikor kiderült, akkor sem csapott annyira képen, és nem tudta pikkpakk helyrehozni, hogy az előtte való többszáz oldalt nem igazán élveztem. Egy ilyen történetnek, egy ilyen könyvnek bele kéne férnie 250-300 oldalba, hogy feszes is tudjon maradni. Nem muszáj megpróbálni "nagyregényt" gyártani belőle. 

KIS SPOILER! Azt hittem egyébként, hogy lesz jelentősége az emlegetett emlékezetkieséseknek, kár hogy nem volt... Amikor a lányok a végén visszaidézik a gyilkosságot két külön nézőpontból, azt gondoltam, egyszercsak bevillan valamelyikőjüknek, hogy talán végig a másik nézőpontjába képzelte bele magát a sokk miatt? De nem történt ilyesmi, és nem emlékezett "rosszul" egyikőjük sem, pedig úgy festett, ilyen irányba építgeti a szerző a cselekményt. 

Serena férjét amúgy miért kellett vajon ilyen félhülyére megírni? Mi értelme volt ennek, hogy elküldi meg legyilkosozza a feleségét, ahelyett, hogy leültek volna beszélni? Utána ehhez képest igencsak támogató lett, teljesen inkonzisztens. Hihetetlen az a rész is, hogy Serena a családjával ugyan miért nem beszélte meg ezt jobban az elmúlt 20 évben? 

KIS SPOILER VÉGE! 

Zavarónak találtam, hogy mennyire nem voltak jelen a szülők, hogy nem vették észre, hogy a lányok hányszor szenvedtek el valami sérülést? Pl. akár bordatörést is. :(

Marcus igazi arrogáns, beteg pöcs. Serena és Poppy kissé szürkék maradtak, különbségeik ellenére egyformák; a logikai bukfencek, a tárgyalást néhol jótékonyan fedő balladai homály miatt pedig a történet nem állt olyan szilárd alapokon, főleg nem a krimi része. Csak néhány jól irányzott keresztkérdés kellett volna, illetve tanúként még egyvalaki, akit teljesen ki is hagytak a kihallgatásból... 

Nem győzött meg annyira, hogy elolvassam a következő részt, amiben azt hiszem, Serena lánya, Verity van a középpontban.  

Abban sem vagyok sajnos már biztos, hogy az itthoni, régebben vett Koomson-könyvek vajon kellenek-e nekem? ... 

Bár sokszor hatásvadász, és sablonokat használ, mégis úgy érzem mérföldekkel jobbat írt volna ebből Jodi Picoult, valódi tárgyalótermi feszültséggel, folyamatos dilemmázással, hogy ki lehet az elkövető, és sokkal árnyaltabb karakterábrázolással. Jó lenne ilyenkor ténylegesen megbízni egy másik szerzőt a könyv "átírásával". :D Lehet, hogy az AI képes lesz majd erre is? Avagy "Hey Siri, write this story as if it was written by Jodi Picoult"?