Mikki Brammer: Minden, amit megbántam

Nem csak a november, de az év egyik legjobbja is lett Mikki Brammer könyve, a Minden, amit megbántam. Ez őszintén szólva annyira nem lepett meg, mert valahogy eleve jó megérzéseim voltak a könyvvel kapcsolatban. Valamikor az olvasás közben ráadásul rámtalált az a kis belső meggyőződés is: ez bizony kedvenc is lesz. 

A történetben Clovert ismerjük meg, aki haláldúlaként dolgozik. Ez a foglalkozás nem volt teljesen ismeretlen számomra, Jodi Picoult egyik kötetében is találkoztam már vele. A haláldúla segít elrendezni a haldoklók ügyeit, teljesíti kéréseiket, és támaszt, társaságot nyújt akár a legvégső percekig, elkísérve őket az utolsó útjukra. Akár csak csendben ülve is, de ott van. Segít elfogadni a véget. Furcsának hangozhat, mégis azt hiszem nagyon hasznos lehet, és bár megterhelő foglalkozás, a könyvben Clovernek azért sok pozitívumot is jelent, amit a haldoklóktól "kap". 

Hiro Arikawa: A búcsúzó macska

Hiro Arikawa az év egyik nagy meglepetése lett, Az utazó macska krónikája című regényével. Úgy döntöttem nem várok soká a másik könyvével, amit egyfajta folytatásként tartanak számon, de szigorúan véve mégsem az. A búcsúzó macska ugyanis egy novellás kötet, és bár van két olyan novella az elején, amikben visszatér Hacsi, Nana és Szatoru, a többi történet teljesen másokról szól.

Az első novella Hacsit mutatja be jobban, kvázi egy előzménytörténet. Egyetlen hibája, hogy sajnos valamiért lefordították benne a Hacsit Nyolcra. Érthetetlen, hiszen az első részben is Hacsi volt, illetve annak fényében még érthetetlenebb, hogy Nana viszont maradt Nana. A másik kapcsolódó novellában pedig Szatoru és Nana szerepelnek, egy régi professzorát látogatják meg Szatorunak, tulajdonképpen ez az utazó macska krónikáiba beilleszthető rész, keresik azt, akinél Nana ottmaradhat. 

A többi novellában új szereplők vannak, és persze mindegyik sztoriban van macska, egy vagy több. Bepillantást nyerhettem egy csomó macskás, japán család életébe, és mindenki egészen közel került hozzám, bevonódtam a sorsukba. Imádtam ezeket az életképeket, és az írásmódot is. Szerethető, emberi történeteteket írt Arikawa most is, és mindegyikben jelen van valami kis édesbús, melankolikus hangulat is. Lírája finom, szelíden visszafogott. Nem történnek világmegváltó dolgok egyikben sem, mégis mindben érezni lehet azt a kis varázslatot, amit a cicák képesek az emberek otthonába vinni. Sőt, az egyik novellába még egy kis mágikus realizmus is belefért. A hétköznapiság mellett fontos témákról ad gondolkodnivalót: barátság, kapcsolatok, megbocsátás, szeretet, hűség, gyász. A japán kultúráról is megtudhatunk egy s mást ismét. 

Na meg a macskák! Mennyi remek macskajellemet alkotott Arikawa! Egyedi, szeretetreméltó, macskás macskák mind. Remekül megragadja a macskaviselkedés jellemzőit a szerző, látszik, hogy ismeri őket, és valódi egyéniségeket alkot belőlük. 

A kedvenc részeim voltak a Schrödinger macskája, amiben egy "balfék" férj egy kiscica révén tanulja meg a felelősségvállalást, és hogy hogy lehet jó apa, és jobb férj, és A búcsúzó macska, a címadó novella, amiben nagyon közel kerültek hozzám a családtagok (két- és négylábúak egyaránt). ♥

Szívmelengető, kedves olvasmány, méltó "folytatás" Az utazó macskához. Ami pedig kiemelendő még, hogy a novellák egytől-egyig színvonalasak voltak. Azt hiszem ez a legjobb novelláskötet eddig, amit valaha olvastam. Máskor ugyanis novellagyűjteményeknél borítékolhatóan az a konklúzió, hogy voltak nagyon jók, voltak nagyon rosszak, és emiatt közepes élménnyé lehet csak minősíteni az olvasást. Arikawánál abszolút nem így volt. 

Megérte elolvasni. ♥

Más kiadások.

Felfigyeltem rá, hogy van a szerzőnek még egy könyve, ami angolra le lett fordítva: The Passengers on the Hankyu Line. Szeretném ezt is elolvasni. :) 

Fordítási kukacoskodás: 

 A fordítót azért megbúbolnám egy cseppet, nem csak Hacsi miatt, hanem a lábjegyzetek miatt is... "Kár sírni a kiömlött tej felett" mint magyar megfelelő?... A Role Playing helyett meg sikerült Roll Playinget írni. És "zsírszedő papír"?! 

Maja Lunde: Hónővér

Csodás téli mesét olvashattam Nikkincs jóvoltából, köszönöm! ♥ Kölcsönkaptam kedves barátnőmtől ezt a kötetet, és bizony kicsit sajnálom is, hogy vissza kell szolgáltassam, mert öröm egy ilyen kívül-belül szép könyvet tudni a polcunkon, hogy akár a következő ünnepi időszakban is elővehessük.

Maja Lunde története tökéletes hangolódás adventre a téma és a felosztás miatt is. 24 fejezetét akár be lehet osztani az adventi várakozás napjaira is.

Karácsony előtt nem sokkal csöppenünk Noel történetébe, akinek nemrég meghalt a nővére, Júnó. Az egész család magába roskadt, és mindenki csak üres héja maradt önmagának. Még a korábban dinamitként emlegetett kishúg, Augusta, is csak halovány másolatnak tűnik. Az apátia annyira beleitta magát a család otthonának szöveteibe és a családtagok bőre alá is, hogy szinte szó sem esik arról, hogy mindjárt karácsony van. Nem kerül elő semmi ünnepi dísz, a pincében porosodik az adventi gyertyatartó is, és mindenki némán ül esténként a vacsoraasztalnál. 

The Devil Wears Prada - Revenge Wears Prada

Végre egyszer egy kicsit up-to-date vagyok, hiszen épp nemrég láthattunk teaser trailert a készülő The Devil Wears Prada 2 című filmből. :) Bár igaz, ami igaz, már egy ideje szerettem volna újrázni az első részt, a méltán híres Az ördög Pradát viselt, most mégis kifejezetten kapóra jött az újraolvasás. Ha már újra bevonódtam ebbe a világba, gyorsan kaptam is az alkalmon, és folytattam a sort A bosszú Pradát visellel. Ebben a posztban most minkét olvasmányról beszámolok. 

The Devil Wears Prada - Az ördög Pradát visel 

Számomra ez egy igazi "korszakos" könyv és film, nagy hatással volt rám annak idején, imádtam Anne Hathawayt és Meryl Streepet benne, és egy igazi real-life stílusváltásra is inspirált engem. A könyvön is nagyon jól szórakoztam, kedvencemmé vált,  Szóval hatott rám... akkor. Pergő, fordulatos, vicces történetként maradt meg az emlékeimben. Kicsit féltem, vajon időtálló maradt-e számomra, ugyanúgy élvezni fogom-e, mint egyetemistaként. 

Azt kell mondjam, hogy ennyi év után újrázva is megtaláltam benne, amiért annak idején nagyon megkedveltem, és újfent imádtam a csattanós kis végét! :) 

Ami meglepett, és kicsit furcsálltam, hogy igazából mennyire kevés is a tényleges cselekmény benne, valahogy több eseményre, történésre emlékeztem, pedig szinte csak 2-3 nagyobb dolog történik, meg a sok szívatás-ugráltatás Miranda részéről. A filmhez képest Nigel kevés szerephez jut, jól tették, hogy a vásznon kissé ő hangsúlyosabb. Stanley Tucci tökéletes választás volt. 

Forrás.

A sztoriban egyébként Andrea Sachs újságíróként szeretne érvényesülni, és a Runwaynál adódik egy lehetőség, amelyről mindenki úgy beszél, hogy mindenki ölni tudna érte - ő lehet Miranda Priestly asszisztense. Andy így kerül be a divatmacák közé, és lesz egy rendkívül alacsony rangú, folyton ugráltatott beosztott, akinek mindenre pattannia kell, amit csak Miranda elképzel, és akinek az újságíráshoz hozzá sem lehet makkanni. Néha olyan kevés információ alapján kell megpróbálnia eligazodni, hogy a feladat szinte lehetetlennek tűnik. De Mirandától kérdezni, pláne visszakérdezni valamire, az egyenesen szentségtörés lenne. A senior asszisztens Emily azért valamennyire a segítségére van Andynek, hiszen sokszor együtt ülnek a katyvaszban. 

Angol és magyar kiadások (igen, az a jobb alsó
borzalmas is ugyanez a könyv! :D)

Andy hamarosan rutinosan egyensúlyoz tálcányi Starbucks kávékat, pillanatok alatt intéz telefont a legnagyobb divatmogulokkal, megtanulja a kék árnyalatok közti különbségeket, percek alatt le- és átszervez repülőjegy foglalásokat, és még a frissen megjelent Harry Potter kötetet is megszerzi Miranda ikerlányainak, mielőtt az a boltokba megérkezne. Természetesen rögtön két példányban. Andyre ragad némi stílus a divatvilágból is, és a végtelen raktárakból rengeteg csinos és drága ruhára, cipőre és kiegészítőre is szert tesz. Kénytelen is változni ebben, hiszen egy 5 évvel ezelőtt vásárolt turis szoknya, meg a lapos cipői nem elfogadottak az irodában. Andy aztán annyit változik, és annyira neurotikus is lesz Mirandától (nem csoda), hogy már a barátja, Alex sem nagyon ismer rá. Vajon megmenthető így a kapcsolatuk? Egy év, ennyit kéne kibírni Miranda mellett egy jó ajánlólevél reményében, ám a párizsi utazás a kötetben nem várt fejleményeket hoz, és Andy döntéshelyzetbe kerül... 

Forrás.

Szeretem a szereplőket és a képtelen helyzeteket, és sokszor sajnáltam Andyt, ugyanakkor nem értettem annyira a motivációt, és azt a vágyat, hogy Miranda elismerje. Persze én is voltam fiatal, meg munkakezdő, és nem köptem szemen a főnököt, hanem tűrtem (mondjuk én sem sokkal többet az egy évnél :D), de a mai fejemmel az első képtelen kérést harsányan szemberöhögném. Nem is tudnék semmi corporate-ben dolgozni, pláne nem valakinek a főnöksége alatt, a bullshit-tűrő képességem pedig a béka feneke alá esett már néhány év munka után is. :) 

A végkifejletnek nagyon örültem, igazán jó odavágás és faképnél hagyás lett belőle. Mondjuk még jobban örültem volna, hogyha mindez teljesen belső indíttatású, nem a barátnő bajával összefüggésben kerül kicsit a külső körülmények nyomása alá Andy. 

Összességében kellemes kikapcsolódás, üdítő élmény volt, és élveztem visszacsöppenni ebbe a világba. 

Forrás.

Jó lenne újranézni a filmet is! 

Revenge Wears Prada - A bosszú Pradát visel

A bosszú Pradát visel egy évtizeddel később játszódik, mint az első kötet. Andy épp lázasan készül a saját esküvőjére. A Runwaytól való viharos runaway után (haha see what I did there), blogírásba kezdett, majd nem sokkal később újra összehozta a sors Emilyvel, akit Miranda kirúgott (!!!), és együtt belefognak egy esküvői magazinba. A magazin a Plunge névre hallgat, és igen sikeres lesz, az esküvői lapok közt a luxust, a sztárokat képviselve. A magazin létrehozásában Andy vőlegénye, későbbi férje, Max Harrison, a Harrison-médiabirodalom örököse is segített, és a sikerben még közvetve Miranda is benne van, hiszen a lányok lépten-nyomon elejtik a nevét a klienseknek... Valamit csak hozzon már a konyhára, hogy mennyit szenvedtek a rémuralma alatt. Andynek néha még mindig rémalmai vannak Miranda miatt. 

Az esküvő napján Andy birtokába jut néhány kellemetlen információ, és aztán újabb meglepetésre derül fény... A dolgok bonyolódnak, és közben a Plunge-ra szemet vet az Elias-Clarke, vagyis Miranda ismét képbe kerül az életükben. Miközben Andy élete 180 fokos fordulatot vesz, Emilyvel nem értenek együtt az Elias-Clarke businesst illetően, és ráadásul még Alex is fel-felbukkan a kanyarban... 

Az események sűrűsödnek, és a végefelé bizony igencsak összecsapnak a hullámok Andy feje felett. 

!!!Spoilerek!!!

A magyar kiadás.

Az egykori rivális Emilyvel való összebarátkozást, a közös vállalkozást kedveltem, ugyanakkor nem igazán értem, vajon miért pont egy esküvői magazin lett a projekt? Felszínesnek tűnik, és egy Runway-szerű irányba ment el, holott korábban a komolyabb újságírás volt a cél - hiszen ennek érdekében tűrt Andy Miranda rabigájában is. Max egyáltalán nem szimpatikus, illetve nekem nem tetszett, mennyire nem is volt jelentősége az esküvő napján kiderült dolgoknak, vajon volt-e valami hűtlenség ott, vagy hogy nem beszélték meg ezt jobban. Az anyós levele sem pendített meg sok mindent. 

Az Elias-Clarke féle felvásárlás, amivel a szeretett magazinjuk kvázi beolvadna Miranda alá, és Miranda lenne a főnökük, egy egészen elvetemült ötlet, nem is értem egyébként, ennek mi értelme van, ha a magazin amúgy megy szépen a lányok irányítása alatt. Egy évig ott kéne még dolgozniuk, és aztán annyi? Hagyják az egészet? Nem tudtam megérteni ennek a lényegét, azon kívül, hogy esetleg anyagilag jövedelmező lehet a kivásárlás, mire jó veszni hagyni, amit kitaláltak? 

A legnevetségesebb azonban az volt, hogy ez volt az egyetlen igazi konfliktus a könyvben, erre alapozták az egész cselekményt, és semmi másról nincs szó, mint hogy hogyan halogatja Andy a megbeszélést erről Emilyvel. Teljesen világos, hogy Emily akarja a dolgot, Andy meg nem, de Andy valahogy nem képes ezt kerek-perec megmondani HÓ-NA-PO-KON át. Milyen végtelenül hülye kifogás az az üzleti világban, hogy bocs, most terhes vagyok, addig nem ejtünk szót erről az üzletről, amíg meg nem szültem. :D :D WTAF? Az pedig, hogy bár elejtik a könyv elején, mégsem üt szöget Andy fejében, hogy hát hello, másnak is van részesedése a cégben, ergo más is hozhat döntést Andy feje felett, főleg, amíg ő a babázással van elfoglalva, hát... Nem mellékesen NYILVÁN egyáltalán nem lett volna szabad belemenni abba, hogy ne Andynek legyen tulajdonosi többsége a cégben... Üzleti életben nincs bariság, meg egyenlőségjelek... A férj árulása megbocsáthatatlan, de legalább Andy is abszolút így gondolja, és nincs semmi hezitálás, ez válóok. Megint a végére érik meg benne minden, viszont így picit az egyensúly is megborul a könyvben, mert aztán még az epilógusba belezsúfolnak egy egy évvel későbbi happy endet is neki. 

Mondjuk azt nem tudom, minek kellett feltétlenül anyává is tenni, igazán ráért volna a dolog, nem ennyi évet felölelni az elején, inkább gyermektelenül hagyni őket Max-szel, és aztán rátalálhatott volna erre a szerepre Alex mellett is, mennyivel kellemesebb végkifejlet lett volna... Egyébként a gyerekes részek megint végtelenül idegesítettek, az akármekkora kisgyereket otthagyja az akárkivel, meg lerakja a játszószőnyegre, és kééész. :D Ilyen kellék-gyerekek b+ nem léteznek! 

Szemöldökemelős volt az is, hogy Miranda szereti a terhes nőket, meg a gyerekeket, milyen f*szság ez, Miranda senkivel sem kedves érdek nélkül, és senkit sem szeret, pont. Az érdekembersége persze újra kiviláglik, de akkor is felesleges volt  megpróbálni árnyalni a személyiségét olyan dolgokkal, amik hiteltelenek.

!!!Spoilerek vége!!!

Forrás.

Szóval a visszatérés jó volt ugyan ebbe a világba, de a konfliktus kissé mondvacsinált, és rétestészta-szerűen az egész könyvön végighúzódik, más alig kap szerepet. Kevés volt a spiritusz, gyengébb kötet, Miranda is sokszor karakteridegen, az egésznek pedig igazából semmi értelme. Kíváncsi vagyok, az új film mennyire követi majd a könyv cselekményét.

Az első kötetet abszolút jó szívvel ajánlom, és ha kíváncsiak vagytok a folytatásra, az is olvasható azért, de több hibája van. Van egy harmadik kötet is, a When Life Gives You Lululemons (magyarul A feleségek), ami egy Emily spinoff, de nem igazán győzött meg a fülszövege, szóval én ezt már kihagyom. 

Érdekes szavak, kifejezések: 

• roman á clef: francia kifejezés, tükörfordítása "regény kulccsal", valós eseményeken alapuló történetet, regényt jelent. A Revenge... végén jön elő, amikor is Andy azt fontolgatja ír egy regényt a Mirandás dolgokról (ami nyilván aDevil Wears Prada lenne/lesz). :) 

Robert Galbraith: The Hallmarked Man

Már több mint egy hónapja befejeztem a Cormoran Strike sorozat következő kötetét, de állandó elmaradásokat görgetek magam előtt, és mindig a blogolás az utolsó, amire időm jut (szomorú sóhaj). Pedig már annyiszor akartam róla írni... 

(Ahogy visszaolvasom, spoilermentesnek ítélem a posztot, néhány utalás van csak, de nincs konkrétum leírva.)

Úgy indultam el a könyv olvasásával, hogy majd csinálok belőle egy frankó olvasónapló posztot, amibe kb. 10%-onként írtam volna néhány sort, hogy épp hol tartok, hogy tetszik, milyen elméleteim vannak, mi lepett meg, stb. Szent meggyőződésem volt, hogy ezt el is kezdtem írni, de amikor megnyitottam a "Hallmarked Man olvasónapló 1." munkacímű posztvázlatot, az igencsak üresen ásított rám. Na, innen már nehéz nyerni.

Olvasónaplós verzió már csak valószínűleg az újraolvasáskor lesz, de azért hála a jó égnek, van néhány jegyzetem, amivel fel tudom idézni a történteket, és az érzéseimet is a könyvvel kapcsolatban. 

Bergsveinn Birgisson: Válasz Helga levelére

Már nem is nagyon emlékszem, hogy mikor és miért figyeltem fel erre az aprócska kötetre, mindenesetre egyike volt azoknak a könyveknek, amikkel a férjem meglepett  karácsonyra (2023-ban) a kívánságlistámról. ♥ Idén direkt nagyon sok, korábban ajándékba kapott kötetet tettem fel a várólista csökkentésbe, hogy ne álljanak már olyan soká olvasatlanul.

A Válasz Helga levelére egy visszaemlékezés. Bjarni, a most már idős, izlandi gazda válaszol egy korábbi levélre, és válaszában felidézi gyakorlatilag az egész életét, onnantól kezdve, hogy egy pletyka szárnya kelt róla, és Helgáról, egészen odáig, és még tovább, hogy a pletykából valóság lett, és hogy Bjarni döntés elé kényszerült. Szerelem, öröm, fájdalom, megalkuvás, kötelességtudat, önfeláldozás... Hogyan alakítjuk, vagy épp nem alakítjuk a sorsunkat. Számvetés és önmarcangolás ez, az élet végéhez közeledve, talán feloldást keresve. 

„Vesztem el lóháton vakító hóviharban, és hagytam rá magam a ló ösztönére, hogy hazavigyen, amikor feladtam. Lőttem szaró rókát. Láttam jéghegyet felborulni. Hajítottam nyúlhalat a járásgyűlés elnöke fejéhez. Felejtettem el hullát. Szállítottam füstölt asszonyt. Éltem puszta ígéreten a kora ’60-as évek kemény telei alatt, írtam a létezés fogyatékosságairól, és megértettem, hogy az embereknek kis párnákon is lehetnek nagy álmai.”

Sokat gondolkodtam a könyvön, és hogy mit is írjak róla, hogyan is adjam vissza a szokatlanságát, egyediségét, és azt, hogy milyen kettős érzéseim támadtak vele kapcsolatban. Érdekes, mert úgy érzem, nem olvasnám újra, de nem is biztos, hogy megválnék tőle. Bizonyos szempontból a "kicsi a bors, de erős" könyvek közé tartozik. Nehéz témákat hoz fel, és rövidsége ellenére rengeteg mindenről mesél lecsupaszítva, nyersen és őszintén.

"Elágazott az addigi utam. És én mindkét irányt követtem. De egyiket sem igazán. Vagyis a lábam az egyik úton vitt – a szívem pedig a másikon haladt. Együtt veled."

Mégis, nagyon-nagyon furcsa könyv, ami tele van bujasággal, testiséggel. Kissé értetlenül állok előtte, mégis vannak benne magvas gondolatok. 

„Akkor válik csak egy nép igazán kicsivé, amikor hátat fordít a történelmének.”

Az izlandi környezet tetszett, és remek hátteret adott, de kevesebb húgyszag, kevesebb testnedv valahogy jobb lett volna. Változatlanul nem értem, miért kell a szépirodalomnak oly sokszor ilyesmiktől csöpögni. Ettől a naturális megközelítéstől lesz ütősebb, vagy mit gondolnak ilyenkor a szerzők? 

"(...)a rossznak könnyű féken tartani a jót, a jónak viszont nehéz féken tartani a rosszat" (Vídalín-prédikációkból való)

Volt enne némi humor is azért, emlékezetes marad a "hullafelejtés", egy ilyen abszurd helyzeten, majd utána a "füstölésen" is, hát csak nevetni lehet, pedig ott van mögötte a tragédia is.

"Olyan felüdülés volt a szemnek téged meztelenül látni a napfényben, mintha a kopár sziklaormon virágot pillantana meg. Semmi ehhez foghatót nem ismerek. Legfeljebb az jut eszembe, amikor megérkezett a Farmall, letéptem róla a kartont és minden csomagolást, és csodáltam az életünket forradalmasítani készülő gép ragyogó dicsőségét. Látod, milyen hitvány gondolataim vannak, drága Helga, hogy a te fiatal, meztelen testedet egy traktorhoz hasonlítom. Tudom, hogy csak beszennyezem a szépségedet azzal, ha evilági dolgokhoz mérem, de mégis csodálatos traktor voltál."

Forrás.

Váltogatták egymást azok a részek, amin meg lehet állni elmerengni, és azok, amin elfacsarodik az orrunk is. Engem tényleg kifejezetten irritált a folyton felemlegetett húgyszag. Enélkül csorbult volna a mondanivaló? És a bestialitást ne is említsük akkor. Ez mihez kellett ellenpólusnak? Miért kellett, hogy ilyenformán előjöjjön az ösztönlény Bjarniból?

Ami még megakasztotta az olvasást, azok az (ó)izlandi legendák, mondák világára való utalások, idézetek. Bár ezekhez készültek jegyzetek a kötet végén, én ezt fáradságosnak éreztem megismerni. Arról nem is beszélve, hogy el se tudom olvasni ezeket a neveket, csak egy nagy blabla (jelen esetben pl kb. hörgönsprr) lesz a fejemben egy Hörgárhreppúr szó mondjuk, és a többi H-betűstől is nehezen tudom megkülönböztetni. De persze ne akadjunk fenn az én ebbéli hiányosságaim folytán ezen. Mindenesetre szerintem a be-beszúrt példázatok, versek, mondák túl sokszor térítik el az olvasót a történettől, és feleslegesen túlmitizálják a történetet; kizökkentenek, ahelyett, hogy hagynának jobban belemerülni. 

"A legszegényebb tanyákat civilizáción kívülinek szokták gúnyolni, de vajon nem ott van-e épp a legtöbb emberség?"

Bjarni, Helga, Unnur, és a többiek sem kerültek közel hozzám, de a szerző jól átadta érzésvilágukat, és érdekessé tudta tenni őket. A társadalmi-politikai jellegű eszmefuttatásokhoz pedig azt hiszem semmit nem is kell hozzáfűzni. Ezek közül is olvashattok itt néhány idézetet. 

"Mintha a fogyókúrázók tennék a legtöbb cukrot a palacsintára, és a legkegyetlenebbek magyaráznának a “lelkek iránti szeretetről”. Általában azok a legnagyobb gaztevők, akik a leghangosabban szónokolnak a bűnözés ellen, a kapitalizmus meg, aminek mindenkit gazdaggá kellene tennie, mindenkit elszegényít, és biztos lehetsz benne, hogy a szabadság, amiről mostanában oly sokat beszélnek, végül mindenkiből rabszolgát csinál."

Érdekes könyv volt, furcsa, nehezen elhelyezhető élmény. De ezekért (is) olvasunk, nem? 

A Válasz Helga levelére volt az idei 12. elolvasott várólista csökkentős könyvem, így ezzel teljesítve a kihívás, hurrá! :) 

Running Grave újraolvasás - gondolatok

Két éve, a megjelenéskor olvastam először a The Running Grave-et, és most, az újabb kötet megjelenése előtt gondoltam jöhet egy kis "ismétlés". Nagyon jólesett néhány csalódás után ebbe a kötetbe belemélyedni, és újra felfedezni a részleteit.

Elképesztően jól megírt történetnek tartom, csavaros, bonyolult, izgalmas, de a nyomozáson túl a magánéleti eseményeket is nagyon szerettem benne követni. 

FIGYELEM, ez a poszt a Cormoran Strike sorozat 7. részéről szól, SPOILEREK ELŐFORDULHATNAK! 

A szektával kapcsolatos részek másodjára azért már nem töltöttek el jeges rémülettel, hiszen a végét tudtam már, és nem féltettem folyamatosan Robin életét, és nem csak testi, de szellemi épségét is. Kellemesebb volt így belehelyezkedni a regénybe, hogy nem aggódtam annyit a főszereplőért. Strike-ot most jobban sajnáltam magányosságában, amíg Robin beépült a UHC-be. 

Megsirattam a kiszabadulást, azt a megérzést, amikor Robin minden kétséget kizáróan egyszercsak TUDTA, hogy Strike ott van a kerítés túloldalán, és aztán az összeölelkezést a kocsiban. ♥

Imádtam az odavágást Jonathan Wace-nek: "I'll burn your church to the fucking ground!", az egyik kedvenc mondatom az egész sorozatban! :D  Katarzis! :D 

És persze a jó poénok megint ütöttek, és oldották a feszkót. Az egyik kedvencem az ALDIs, de jó az I'll have everything is, meg a sorozatos Thank fuck textek is mosolyra késztetnek. :) 

Az aranyhal agyammal képzeljétek, elfelejtettem a Daiyu-bűntény megoldását. :O Azon kaptam magam, hogy bár egy részre jól emlékeztem (Abigail nyilván), a többi valahogy a feleldés homályába merült, és pontosan azokon az elméleteken futottam végig, mint annak idején az első olvasáskor. Hogy is volt? Daiyu mégis él? Becca=Daiyu? És hát persze hogy nem, valami tök más, de mi is? Elfelejtettem a szalmát, elfelejtettem ki kicsoda is volt a polaroidokon, elfelejtettem még a disznókat is... Szóval még egyszer meg tudott lepni a vége. :) De most bogozgatni már nem kellett. :) Csak élvezni. 

Aztán az izgalom-faktoron, a poénokon, a  UHC-n túl, ott voltak azok az igazán fontos, és rezonáló mondatok a végén. ♥ Strike beszélgetése Ameliával. Strike beszélgetése Robinnal. Charlotte "hagyatéka", szavakban, gondolatokban, és abban a változásban, amit Strike-ban kiváltott. Strike óriási személyiségfejlődésen megy keresztül, sok mindent másként lát, és sok mindent belát ebben a részben.

“It’s dangerous to make a cult of your own unhappiness. Hard to get out, once you’ve been in there too long. You forget how.”

“Happiness is a choice that requires an effort at times, and it was well past time for him to make the effort.” 

A záró részt meg is könnyeztem újra. Remek, remek, remek volt, megbizonyosodtam róla, hogy még mindig kedvenc. ♥

“she knew I was in love with you.”

                                                                                   ♥

Azóta már túl vagyok a Hallmarked Man-en is, stay tuned, hamarosan hozom a posztot, nemmmm egészen vagyok elégedett vele... :') 

Szabó Magda: Füveskönyv

Jólesett valami kicsit komolyabbat, súlyosabbat olvasni, néhány könnyedebb olvasmány után. Bár vigyázni kell azért az ilyen füveskönyvekkel gyűjteményekkel, mert haladós olvasmánynak tetszik a sok rövid idézettel, mégis tömény tud lenni. Legalább 5-6 részletben, vagy inkább fejezetenként, témánként jó olvasni. 

Rengeteg ismerős idézet visszaköszönt az életműből, valamint interjúrészletek is vannak. Számtalan kis jelölő került bele, ezek közül fogok néhányat ide a posztba is beilleszteni. 

Van ami simogatta a lelkem, van ami késdöfés.

Témái, ami köré az idézeteket gyűjtötték, nagyon sokfélék. Megjelelik  gyerekkor, az emlékek birodalma, a szerelem, a női lét, a szabadság eszméje, az élet titkai, és a halál is. Talán a legnehezebb volt olvasni azokat a részeket, amikben Szobotkát gyászolja, annyira tapintható az összetartozásuk, és a fájdalom... 

Különösen  aktuálisak a szabadságról, magyarságról, politikáról írt sorai is. 

"Az emlék gerezdes volt, mint a narancs, és életének különböző pillanataiban más-más gerezdje került elő." (Katalin utca)

"Kiszámíthatatlan, mikor mi, milyen erővel és később milyen hatást kifejtve karcolódik egy gyermek tudatába." (Ókút)

Saját képek

"Az élet nem iskola, Irén. Az élet szabálytalan." (Katalin utca)

az olvasásról

"Naponta megújuló boldogság, hogy valaki beszél hozzám a könyv lapjairól, és ezt az élményt megismételhetem, sőt ez az élmény a korom és az életkörülményeim változásával mindig más és mást közöl." (Osztovits Ágnes interjúja, Magyar Nemzet, 1995)

"Mindenki rendszeresen olvasott nálunk, szenvedélyes érdeklődéssel, válogatás nélkül, mint az örökké szomjas ember, aki azt is megissza, ami voltaképpen nincs ínyére, mert máskülönben szomjan hal." (Ókút)

"Ha békén hagyják és elvonulhat, láthatatlanná és elérhetetlenné válik olvasás közben, mint egy búvár a tenger fenekén." (Megmaradt Szobotkának)

"a boldogság a hétköznapok üzemzavara" (A pillanat)

"Nincs ifjúsági irodalom. Nem hiszek benne. Irodalom van különféle korosztályú olvasók számára. Nincs ifjúsági író, csak író van. Minden könyvnek minden korosztályhoz kellene szólnia, ha az ember igazán jól végzi a munkáját. Nem hiszem abban, hogy négykézlábra kell állni és úgy kell a gyerekhez szólni. A gyerekhez úgy kell szólni,  mint egy értelmes, nem nagyon idős felnőtthöz." (Tanári búcsú, 1985, Illés György interjúja)

Olvassatok Magdát. ♥ Ezt is. De bármit tőle. Gazdag érzelmekben, gondolatokban, mindenről bölcsen, mély világlátással fogalmaz, és elképesztő a kifejezésmódja. És igen, ez még így, csupán néhány idézetet összegyűjtve is, ugyanúgy érzékelhető. 

(Megjegyzés: Nagyon szép ez a fajta kiadás is, de nem tartós, és könnyen felgyűrődik, sérül a dupla elülső rész. :/ Az előző, keményborítós sorozat szerintem jobban sikerült, folytathatták volna.)

A Garda-csapda - a műfaji felhígulás iskolapéldája

A borító szerintem szuper lett.

Tom Hindle: Gyilkosság a Garda-tavon

Minden alkalommal, amikor megemlítem, vagy leírom a címet, azt akaródzik írni inkább, hogy a Garda-tóNÁL, más is van így ezzel? Mindenesetre sok filozofálást nem érdemel, hogy is hangozna jobban a címe ennek a "cosy krimi"-nek felcímkézett könyvnek. Nem voltak borzasztóan nagy reményeim, elvárásaim, egy decent krimire gondoltam, amiben szokás szerint nem tudom kitalálni a gyilkost (sose szoktam), és aminek némileg emlékeztet majd a hangulata talán a Nyaraló gyilkosokra. Ha már "Agatha Christie méltó örököse"... Remek ez a marketingért bármit attitűd, de sajnos látványosan  hígul sok műfaj, és erre még rájátszani ilyen elképesztően nagyképű ajánlásokkal, amik a krimi királynőjéhez mérnek egy ilyen ipari hulladékot, az felháborító. 

De hogy ne csak a levegőbe beszéljek, elmondom, nekem miért nem tetszett. 

Tele van teljesen infantilis beszélgetésekkel, oldalakon keresztül ismétlik a szereplők ugyanazokat a mondatokat, gondolatokat. A narrátorok akiket használ, idegesítően üresfejűek, és kénytelenek vagyunk az ő fejükben időzni. 

„Mi ez az egész? Vajon XY halála a maffia bosszúja, amiért Z nem törlesztette az adósságát? Nem tudni. ” (ezek ismétlődnek: "nahát vajon mi történt, hmm, nem tudni", és ennyi az egész gondolat...)

"Mi lett volna, ha Sofia nincs ott? Mi lett volna, ha nem tudja megállítani? Könnyen megtörténhetett volna a baj, hiszen Sofia sem tud egyszerre több helyen lenni."

„– Nem láttátok Robynt?

Stephen abból a néhány méter távolságból is észrevette, hogy Abigail összevonja a szemöldökét.

– Itt volt mellettem – folytatta Toby. – Amikor Dina kijött, még itt állt. De miután megfordultam, már nyoma sem volt.

– Nem láttuk – válaszolta Stephen

Toby megcsóválta a fejét.

– Nem tudom, hol lehet. Benéztem a casermettába. Aztán megnéztem a mólót. Jeremy azt mondta, a múzeumban találkozott vele, de ott sincs.

Stephen tudatosan nem nézett Abigailre.

– Lehet, hogy a mosdóba ment. Nagyon meleg van.”

Ún. párbeszéd… És itt még a neveket se érdemes semmi miatt kiszedni, a nő miatt nem kell aggódni nem egy újabb áldozat, pár sorral arrébb, már elő is bukkan a lépcsőről. A szerző nem tudta mégis hogyan töltse ki a könyv első felét, amiben ugye be kell mutatni minden szereplőt, a helyszínt, az eseményt, ami köré csoportosulnak (jelen esetben egy esküvő), és persze a gyilkosságnak is meg kell történnie, legyen hulla, legyen felbolydulás, legyen sok-sok-sok motiváció, és gyanús apróság, amik aztán összezagválódnak az olvasó fejében. Szóval LENNE miről írni, de ehelyett helykitöltő baromságok vannak, még a második felében is: 

„– Ez az? – kérdezte Stephen.

Laurence nem válaszolt, ismét módosult tudatállapotba került.

– Laurence! Ez az? – ismételte meg a kérdést Stephen.”

Robyn és Toby rendkívül életképtelen karakterek voltak, és sajnos legtöbbet pont tőlük hallunk az egész eseményről. Rengeteg kört fut a család Toby beszervezésével a vállalkozásba, rém unalmas. Eva, az influenszer, akit meggyilkolnak, és férje Laurence, aki a fiatal Donald Trump képében jelent meg előttem (szóval ugye instant hányinger), valamint a pökhendi "koszorúsfiúk" is elég antipatikus gárda a Gardán (hahaha), és nem sokat ad a történethez a többi szereplő sem. Az apróbb simliskedések, a hazugságok, amik más miatt történnek, nem konkrétan a gyilkossággal összefüggésben, átlátszóak. Egyébként pedig egy szigeten ugyan ki állna neki ennyi MÁSZKÁLNI az amúgy érthetetlenül leírt casermetta meg "vájat", meg múzeum, meg móló meg stb. között, amikor gyilkos van köztük? Ki játszana ilyenkor nyomozósat magában? :D A két idegen pasas jelenléte meg több mint nevetséges, és az is, hogy senki az ég világon nem köt beléjük jobban. 

Egyébként ha már múzeum, és a hűvösebb helyek, mi az istennyiláért nem mentek be a napról? Mindenki kornyadozik, és izzad, és nagyon MELEG VAN, ebből áll a Garda-tó csodás hangulata. A festői táj sem igazán dominál, lehetett volna a helyszín gyakorlatilag bármi más is. 

És milyen csecse az 
eredeti borító is...

Ez életem első krimije, amiben már a legelején kitaláltam ki a gyilkos, ami nem járul annyira hozzá a kötet érdemeihez. :')

Az első felét szinte kín volt olvasni, annyira önismétlő, erőltetett, töltelékes szöveg, kisiskolás fogalmazás stílus. Nem sok választott el a félbehagyástól úgy 30-40%-nál. Egy hangyabokányit jobb lett a végére, a szerző valamelyest könnyebben boldogult a második résszel, amikor írhatott akciójeleneteket, meg kifejthette borzasztó okosnak vélt megfejtését az egész rejtélyre. Persze nyilván van néhány dolog ami nem úgy alakul, mint gondolnánk, vagy ami a véletlen folyománya, így az egész komplett cselekmény nem található ki előre, de annyira faék egyszerűségű az alapja, hogy tényleg, aki erre azt rá merte nyomtatni, hogy „Agatha Christie méltó örököse”, az rendkívül szégyellhetné magát, és kiérdemelné Umbridge tollát, hogy hadd írogassa: I must not tell lies. 

Ez se nem egy jó krimi, se nem egy jó könyv. Nem, még "nyári limonádénak", vagy "strandkönyvnek" is kevés - legalábbis nekem biztos. De tudjátok mit? Legyenek nektek is ennél magasabb elvárásaitok! 

Paprikás dinnye

Marian Keyes: Watermelon

Már egy ideje szerettem volna Marian Keyes-től olvasni, így aztán lecsaptam a lehetőségre, amikor az Audible egy bizonyos időre ingyenesen hozzáférhetővé tette az előfizetésemben Watermelon című könyvét a szerzőnek, ami a Walsh Family sorozat első része. 

Nos, maradjunk annyiban, hogy legalább nem kellett fizetnem érte. Pedig jól indult, tetszett az ír akcentus, a kezdő oldalak néhány jól irányzott poénja, és a sajnálnivaló helyzet, amibe a főhősnő kerül rögtön a legelején. Claire-t elhagyja a férje, James, méghozzá abban a szent pillanatban, amikor megszületik a gyerekük. Kisétál az életükből anélkül, hogy megnézné az újszülöttet. Claire ezután elutazik a családjához, Dublinba, hogy ott leljen nyugtot, és persze némi támogatást. James-t egy darabig mintha a föld nyelte volna el, de addig is megjelenik egy másik pasas, meg persze ott van Claire hóbortos családja is. Jaaa, meg a gyerek. A gyerek, akinek neve sincs egy darabig. Meg aki amúgy is egy játékbaba, egy kellék ebben az egész sótlan kálváriában, amit több mint 500 oldalon keresztül zongoráznak le. 

Őrület, hogy az anyaságnak micsoda torzított formája került ebbe a regénybe, totálisan hiteltelen az egész. Kétnapos gyerekkel repülőre ül. Ez a gyerek soha nem sír, soha nem nyűgös, nincs semmi baja, akárkivel elvan, naphosszat is. Nem gond neki, hogy nem szoptatják, csupán csak döntési kedv miatt, cumisüveggel a szájában született bizonyára. Nem gond neki, ha LERAKJÁK, mert ő csak alszik ugye, meg eszik, néhanééééha valaki átpelenkázza. Szó sincs ugye egy valóságos csecsemős körforgásról, amikor egyfolytában csak eteted-altatod-pelenkázod és ringatod a gyereket, NAPOKIG BASZDMEG. ILYEN egy csecsemővel. Nem olyan, hogy beszélgetsz, meg vodkázgatsz, meg randizgatsz, edzőtermezgetsz pár órát, vagy ha magaddal viszed a gyereket órákig tartó programokra including kávézás és vásárolgatás és neki közben ezzel egy pillanatra sincs semmi problémája?! Na többek között ezért, és az ehhez hasonlókért van mindenkinek egy hülye rózsaszín köd a fejében a gyerekezésről. Claire életvitelében semmi változást nem hozott az, hogy gyereke lett, és ez szépen szólva is nonszensz. 

Annak "örülök", hogy azért némi szülés utáni depresszió befigyelt az elején, de őszintén, fájt volna Keyes-nek egy kicsit reálisabban tálalni a dolgokat? Persze nem tudja, mert fingja nincs róla. De akkor is, a szerzői szabadság is megengedte volna, főleg, ha amúgy sem történik semmi, hogy mondjuk ne adj' Isten csak pár hét múlva utaznak el repülőn, addig segítsen ki néhány jó barátnő.. Vagy urambocsá' csak a 6 hetes kontrollon túl, mert úgy látszik neki aztán mindegy végülis, hogy egy másik országban van-e a köv. orvosi vizsgálata neki is meg a gyereknek is, ámen! :D (Most jut eszembe, hogy a gyerek papírjai nélkül is hogy a francba utazott el vele bárhová? :D) Az orvostól meg ne a szépfiúka ágyába vezessen már az első út, könyörgöm! Mennyivel elfogadhatóbb lett volna, ha egy kicsit hagyja a kilábalásban, a "semmiben", a gyerekkel való összeszokásban névlegesen pár hónapot, és nem ugrasztja bele rögtön utazásba, kapcsolatba, semmibe. 

A szuperpasas is lehetett volna hihetőbbre írva, mert ilyen Adam a világon nincs persze, mint a könyvben.

Volt némi önirónia az elbeszélő hangjában, és a szituáció amibe került, abszolút kedvelhetővé, sajnálatra méltóvá tehetné a szemünkben, de teljesen következetlen volt a viselkedése. Egyszer úgy gondoltam értelmes, és talpraesett, és mindent jól gondol, aztán meg egy naiv hülye liba volt (az esetek többségében). Mégis mi értelme volt a közte és James közötti csatározásnak egyébként? Cselekmény szempontjából ez egy rossz vicc volt (és  mégis ennyi volt a könyv második felének cselekménye :D), miért akart volna beletörődni abba, hogy visszamenjen ehhez a nárcisztikus seggfejhez, aki konkrétan a szülés utáni első percben elment világgá? Mi volt ebben a dilemma, annak fényében pláne, hogy James csakis őt szidta, de azért HAJLANDÓ lett volna visszafogadni, ha Claire megváltozik. :D  

Lapos, és felettébb idegesítő történet. A konfliktus mondvacsinált. De egy jó része másutt is gyermeteg, átgondolatlan - nincs meg Adam, a szépfiú telefonszáma, talán kérd el a húgodtól, aki tudja?? Az ilyen kisebb logikai bicsaklások is fájdalmasak. 

Sok a töltelék és az erőltetett jópofáskodás a könyvben. Az egész hóbortos család inkább erősen diszfunkcionális. Anyád ellenzi, hogy főzz valami finomat, mert majd utána elvárná a család tőle is? A zugivás az csak fun? Az egyik húg a vizsgáztatóival fekszik le, csak így sikerülnek a vizsgái, és hát "ez ilyen"? Ja hogy ez mind csak jópofa? Oké, akkor a jópofaméterem elromlott. :D Humor egy szikrányi sem maradt a végére benne. 

Brrr megint elment a kedvem egy időre a könnyed-romantikusnak címkézett silányságtól. Öreg vagyok én már ilyen hülye tyúkokról olvasni. :P 

Durrell és a véznaujjú makik

Saját kép.

Gerald Durrell: A véznajjú maki meg én

Nemsokára napra pontosan 25 éve lesz, hogy az első Durrellemet a kezembe vettem - A halak jelleme című kötet volt az, amit aztán számtalan másik követett, és én teljesen belebolondultam Gerry bácsi állati és emberi csudabogaraiba, korfui családi kalandjaiba, és kameruni expedícióiba. Nem is tudom miért, és hol akadt el a folyamat, bizonyára belebolondultam másba is közben, pl. Agatha Christie-be, de annyi baj legyen, ha már ilyen remek bolondulásaim voltak. ;) 

Szó mi szó, bár többször is megfogadtam már, hogy visszatérek az állatos és természettudományos témákhoz, amit ilyen regényes és humoros formában kiváltképp jó fogyasztani, sokáig mégsem sikerült. Mindig emlegettem, mindig benne volt a terveimben, mégsem jutottam el sem a híresebb kötetek újraolvasásáig, sem az életmű folytatásáig. 2015-ben (az is már 10 éve volt!) voltak kisebb próbálkozásaim, amikor is megtetszettek a Szacsvay-féle rövídített, Durrell-válogatások, és néhány hangoskönyvet meghallgattam ezek közül. 2017-ben pedig megnéztem két évadot a méltán népszerű, The Durrells című sorozatból.

Most, 2025 nyarán végre eljött az idő, hogy újra rendesen Durrellt olvassak, és nagyon örülök, hogy visszakacsintottam Gerry bácsira, még ha sajnos sikerült is kifognom a folytatáshoz a legeslegutolsó kötetét. 

Sophie Kinsella: The Undomestic Goddess

Visszakerestem, hogy mikor is olvastam utoljára Kinsellát, és megdöbbentem: 2017-ben, egy akkori, friss megjelenést olvastam tőle, és visszaolvasgatva, volt azért pár csalódás. Viszont most egy régebbi darabot vettem elő tőle, és úgy tűnik a korábbi írásai jobban bejönnek nekem (pl. a Can You Keep a Secret?-et és a Remember Me?-t is nagyon kedveltem, és ezek is a 2000-es évek elején íródtak még, ahogy a The Undomestic Goddess. 

Botrányosan csúf borítóval 2007-ben megjelent a Kelly Kiadónál magyarul is ez a kötet, Kétbalkezes istennő címen (ld. lejjebb).

Ez a regény is csekélyke 15 évet várt, amióta megvettem magamnak, de most végre beválogattam a vcs-be, és megismerkedtem vele. Nagyon örülök, hogy nem szabadultam meg ettől a régebbi zsákmánytól a korábbi kisebb-nagyobb csalódások okán, és újra bizalmat szavaztam Kinsellának, ugyanis egy roppant szórakoztató chick-litet olvashattam.

A sztoriban Samantha Sweeting sikeres és elfoglalt ügyvédnő (bár sokkal inkább űzött vad), épp az előléptetése küszöbén áll, sőt meg is kapja azt, amikor is kiderül, óriásit hibázott, ami egy nagy ügyfélnek most sokmillióba fáj. Samantha zavarában egyszerűen buszra száll és kiköt a semmi közepén, becsenget egy házba, a Geiger házaspárhoz, akik pedig azt hiszik, az új házvezetőnő jelentkezik náluk munkára. Micsoda szituáció! A félreértésből persze bonyodalom lesz, ahogy Samantha tényleg beleáll a szerepbe. A londoni sztárügyvéd kötényt köt, wc-t pucol, és ezüstöt fényesít... Ha értene is bármi ilyesmihez, az sokat segítene, de még egy tojást sem tud megfőzni, a mosógép beindításáról ne is beszéljünk! Így aztán először csak botladozásain nevethetünk, és szurkolhatunk, hogy megússzon egy-egy nehezebb próbatételt valahogy. A szerencse eleinte mellette áll, azonban a kertész, Nathaniel előtt hamar lebukik, hogy mégsem egy világhíres séf tanítványa, és fikarcnyit sem ért még a vasaláshoz sem... De ez talán nem is olyan nagy baj, Nathanielben ugyanis szövetségesre lel.

Hamarosan vendég is érkezik Geigerékhez, Melissa, az unokahúg, aki ráadásul épp ügyvédnek tanul, és a Carter Spinkhez szeretne majd menni dolgozni, pont ahonnan Samanthát kirúgták... Különféle kacagtató, keserédes, vagy épp kemény helyzet után Samanthát hamarosan utoléri, ami elől elmenekült, de talán valahogy ki tudja gabalyítani az életét. Vagy átfordítani? ;)

A magyar verzió...

Ah, tényleg roppant szórakoztató volt, nagyon élveztem olvasni a kis kalamajkákat a háztartással, az érdekes megoldásokat, amihez Samantha folyamodott (ételrendelés, bérvasaltatás :D), és már kezdettől tetszett a kapcsolatuk a kertésszel, éreztem a kémiát. A szerelmi szál nem volt túl nyálas, és talán egyedül a kis huzavona nem tetszett annyira a könyv vége felé, inkább jobb lett volna talán egy megingást csinálni csak, nem kettőt. Valószínűleg nem volt könnyű Kinsellának jól elvarrni a végét, és talán úgy gondolta kell egy plusz csavar?

Nyilván volt néhány kissé hihetetlen rész, pl. ha hétvégente tanulgatott főzni, és háztartást vezetni, akkor hogy prezentált egy-egy étel megtanulása után egy-egy egész heti menüt? Közben pedig még az összes egyéb háztartási munkával is tudott zsonglőrködni hirtelen? Illetve a londoni út során is voltak olyan apróságok, amiknek valószínűleg máshogy kellett volna történni, de annyira nem volt azért zavaró. 

“There’s no such thing as ruining your life. Life’s a pretty resilient thing, it turns out.”

Az üzenete jó volt a könyvnek, a lassításról, lelassulásról, hogy biztosan a karrier-e minden, és mi értelme a rohanásnak, állandó rendelkezésre állásnak, és a másoknak való megfelelésnek? Egyik kedvenc részem volt, amikor Samantha szembesül azzal, hogy milyen is az, amikor van szabadideje, és azt sem tudja mit kezdjen vele. A vánszorgó percek, a céltalan lazítás, az előtte elnyúló munkamentes hétvége - teljesen ismeretlen dolgok számára. A csodás vidék már csak bónusz az egészben, és tényleg én is úgy éreztem, ellazulok a történések közepette. 

Micsoda önámítás volt, amikor Samantha elhitte, vagy elhitette magával egy pillanatra is, hogy egyensúlyban tudná tartani a régi és az új életét... A corporate elvárások bizony fojtogatóak, a nap percre pontosan beosztva, a túlóra állandó, és egyáltalán nem biztos, hogy megéri feladni ezért mindent... Annak azért örültem, hogy Kettermanban volt némi hajlandóság meghallgatni Samanthát, és megmutatta az emberibb oldalát is, egy villanásra. 

Guy nekem borzasztóan ellenszenves volt már kezdettől, reméltem, hogy a szerző sem teszi majd esetleg vonzóbbá valamivel, nehogy Sam elkezdjen vágyakozni rá, és egy bolond szerelmi háromszög alakuljon ki. 

Összességében humoros és üdítő nyári olvasmány volt, könnyed, de nem butyuta, igazi agykikapcs. Ajánlom!

Katherine Neville: The Eight

Ez a könyv biztos hogy több, mint másfél évtizede állt a polcomon, mert nem is találom nyomát, hogy vajon mikor vehettem, márpedig a beszerzéseimet igencsak régóta dokumentálom. Katherine Neville könyvének témája és borítója, azt hiszem azzal fogott meg, hogy milyen rejtélyesnek ígérkezett. Talán akkortájt voltam belebonyolódva Dan Brownkönyveibe is, és valami hasonszőrűt kerestem? Nem emlékszem pontosan.

Az, hogy a sakk és egy különleges sakk-készlet áll a középpontjában, nem volt még akkoriban különösebb hívószó számomra. Később megszerettem Zweig Sakknovelláját, majd teljesen és totálisan belepistultam a sakkba a Queen's Gambit (Vezércsel) révén, és talán emiatt is volt, hogy túlélte a különféle selejtezéseket és várólista tisztítgatásokat Neville regénye. Felcsigázott, hogy ismét egy sakkos történet vár rám. 

A sztori két szálon és két idősíkon játszódik, az 1700-as évek végén-1800-as évek elején, és az 1970-es években. A múltban először apácákkal találkozunk, zárdai környezet, titkok és cselszövés sejlik fel, tombol a francia forradalom, és szép lassan egyre többet megtudunk a Charlemagne-hoz (Nagy Károly) köthető Montglane Service-ről, ami egy nagyon értékes, kódot is rejtő sakk-készlet. 

A modern időben pedig megismerjük Cat Velist, aki rendkívüli sebességgel gabalyodik bele egyszerre a sakkba, egy algériai kiküldetésbe, műkincskereskedőkbe, és persze magába a Montglane Service-be. 

A zárda apácái voltak a készlet őrzői, azonban amikor a vezetőjük, az apátnő feloszlatja a zárdát,a készletet szétosztja és az egyes figurákkal útjára bocsátotja a zárda apácáit, hogy szórják szét a nagyvilágban a bábukat. 

Magyarul a Gabo adta ki
2007-ben.

Nyilvánvalóan Algériában is rejtőznek sakkbábuk, Catherine pedig hamarosan közelebb kerül a több évszázados titok megfejtéséhez, mint gondolta volna. 

Solarin és a sakkjátszmák nagy kedvenceim voltak. Az eleje nagyon tetszett, mind az apácás részek kezdetben (ráadásul a hangoskönyvben tényleg jó kis francia akcentussal jelenítették meg Mireille-éket), mind pedig az a feszült sakkjátszma, ami nem várt módon ért véget... 

Utána leült a történet, és persze várakoztam, és szívtam magamba az információkat a bábukról és Charlmagne-ról, a francia forradalomról és egyebekről, de sokáig nem sok minden történt. Önmagában persze a lassú építkezés nem baj, de nem mindig volt olvasmányos. Az írásmód kissé sótlan, stílustalan.
A következő igazán kalandosabb epizód Cat és Lily sivatagi túrája volt, de menekülésük túl egyszerűen oldódik meg, elég hihetetlen. A végjátékban egy fordulattól azért pottyant egy nagyot az állam, de mit ér mindez, ha közben az azt megelőző 739 oldalt nem tudtam igazán élvezni, nem különösebben vágytam felé nyúlni, folytatni? A maga csaknem 740 oldalával igencsak terjedelmes ez a regény, elfért volna benne több fast-paced, izgalmas rész is, és valahogy az volt bennem, Dan Brown ezt sokkal jobban megírta volna. 

Katherine Neville regénye egyébként nagyon régi, 1988-as megjelenésű, az előfutára volt leginkább a későbbi hasonló történeteknek, amikben vegyül egymással a misztikum, a történelem és a szimbólumok világa. 2008-ban íródott hozzá egy folytatás is, The Fire címen. 

Hiro Arikawa: Az utazó macska krónikája

Hiro Arikawa: Az utazó macska krónikája

Nemrég jó nagyot koppantam a Macskabár című könyvvel, most mégis bizalmat szavaztam egy másik macskás könyvnek, és milyen jól tettem.

Ugyan a történet egy kicsit szerencsétlenkedve indult el, még valahogy bárgyúnak is éreztem a legelején, mintha az író nem találta volna a hangját a macska-nézőpontban. A kezdeti döcögés ellenére folytattam, és annyira örülök, hogy kitartottam, mert lassan egy csodaszép élettörténetté formálódott, megható, megindító, még nagyon sokáig velem fog maradni. ♥ Szatoru fokozatosan nagyon a szívemhez nőtt, bekerül az idei új kedvenc karaktereim közé is.

Szatoru egy napon találkozik egy kóbor macskával, és később úgy alakul, hogy be is fogadja magához, amikor a macska balesetet szenved, és ápolásra szorul. Így lesz a megmentőből természetesen gazdi. A cica a Nana nevet kapja, ami a hetes számot jelenti japánul, mivel a farka hetes alakban görbül. Egy napon aztán Szatoru útnak indul Nanával. Felkeresi régi barátait, hogy hátha valaki be tudná fogadni a macskát, mert, mint mondja, nála nem maradhat... Az utazás során feldereng rengeteg emlék, élmény, Szatoru iskoláséveitől kezdve. Egész életére rálátást nyerünk, és ahogy összeköthetjük a miérteket és hogyanokat, szép lassan megértjük, milyen fájdalmasan nehéz élet jutott Szatorunak, és ő ebből mégis hogy kovácsolt mindig valami szépet és jót. Pozitivitása a ma jellemző toxikus - mindenáron -  pozitivitástól mentesen, egyszerűen az életörömöt hirdeti, és hogy lehet boldognak lenni azzal, amid van, azzal ami jutott. 

A macska-narráció a könyv előrehaladtával egyre gördülékenyebbé, természetesebbé és ismerősebbé válik. Nana pedig igazi macskás macska. Öntörvényűsége mögött megvillan az a fajta ragaszkodás és szenvedélyes szeretet, amit csak azok ismernek, akiket szeretett már macska úgy viszont, ahogy a kutyások állítása szerint macska nem is tud. 

Szatoru és Koszuke gyerekkori története felért egy Ferrante-féle Nápolyi regényekkel, csak tömörítve. 

Szatoru és Noriko karakterében is elképesztő mélységeket, rétegeket mutatott meg a szerző, de a mellékszereplők - akik mind fontos szerepet töltöttek be Szatoru élettörténetében -, is kidolgozottak voltak, nem papírmasé alakok. Rövidsége ellenére is bőven meg volt töltve tartalommal ez a történet, és igazán szépen van megírva. Nem erőszakosan visz magával, nem forszírozza a jelentéstartamát egy-egy dolognak, csak mesél, és mesél. Pont olyan szerényen és szelíd derűvel mond el, és mutat be mindent, ahogyan Szatoru elfogadja sorsa alakulását. És a múlt meséjével eléri, hogy belegabalyodj a jelenébe, és féltsd a jövőjét a szereplőinek. 

Nem mellesleg annyira szemet és szívet gyönyörködtetően írt Hokkaidóról és a Fudzsiról Arikawa, hogy szerintem én még talán nem is olvastam ennyire megbabonázó tájleírást soha senki másnál. 

Mindezzel még erősebb érzelmi töltetet tudott adni a képzeletbeli emlékeknek. 

Különleges, érzelmekkel teli könyv boldogságról, barátságról, életről és elmúlásról. Imádtam a japán stílust, a csodaszép helyek leírását, a szimbolikus rétegeket, a lírai hangvételt. Szomorú, de felemelő. ♥

Saját kép.