Clare Pooley: How to Age Disgracefully

Clare Pooley-t tavaly ismertem meg, és rögtön megkedveltem. A Rendhagyó szabályok ingázáshoz című könyvét olvastam akkor, és az év egyik meglepetése lett. Nagyon kedveltem frappáns megoldásait, kellemes szereplőgárdáját.

Valami hasonlóra számítottam ennél a könyvénél is, és végülis hasonlót kaptam, csak kicsit lassabban "ért be". 

A How to Age Disgracefully - magyarul a remek Hogyan öregedjünk méltóságmentesen? címet viseli - szintén egy feel-good kötet merész fordulatokkal, és egy csokor színes és érdekes karakterrel, akik ezúttal majdnem mind nyugdíjasok. 

Azért írtam, hogy lassabban ért be a történet, mert két gondom volt a regény első felével: az egyik, hogy nem tudtam, hova akar majd kilyukadni, mi lesz a fő fókuszpont vajon, csak nem a betlehemes játék? Nem szerettem volna, ha egészen a végéig húzódnak a próbák, és hogy az legyen a "nagyjelenet", mert annyira azért nem volt izgi ez a rész. Szerencsére csak mellékszál maradt. 

Illetve a másik, hogy tulajdonképpen ki is a főszereplő? Art? Lydia? Daphne? Ziggy? Nagyon örülök, hogy a második részben kikristályosodott, hogy Daphne az, és egy végtelenül szórakoztató történetet rittyentett az írónő az öreglányról! 

A történetben az 50-es Lydia, aki elvállalta egy nyugdíjasklub szervezését és vezetését a helyi közösségi házban, hirdetést ad fel. Erre a hirdetésre jelentkezik többek közt Daphne is, de ott van még Art, William, Ruby és Anne is. Pauline-t talán meg sem érdemes említeni, annyira idejekorán búcsút veszünk tőle, morbid, de egyben merész és vicces vágással. ;D Van  még egy Maggie Thatcher nevű kutyus is, akit felváltva gondoznak a klubtagok, na és persze Ziggy, a tiniapuka, aki 8 hónapos kislányát hordja a szintén a közösségi házban levő bölcsibe/oviba (nursery). 

A magyar kiadás.

Sajnos hamarosan veszélybe kerül a közösségi ház, ugyanis felújítása sokba kerülne, és az ingatlanosok tervei közt, akiknek el akarják adni az épületet, egyáltalán nem szerepelnek holmi klubok és gyerekmegőrzők. Adott tehát a feladat: meg kell menteni a közösségi házat, és ehhez kell valami ésszerű pénzszerzési terv is. 

Tetszett a humor, az összefogás, a barátságok, kapcsolatok alakulása, ahogy zsák a foltját (néha a fonalát ;)) megtalálta, és ahogy segíteni tudtak egymáson a hóbortos és különös csapat tagjai. Ziggy és Daphne kapcsolata különösen szívcsücsök lett. ♥ Art háttértörténetét is nagyon szerettem. 

Szuper volt már az elejétől az idősekkel kapcsolatos sztereotípiák lerombolása is. Jót derültem azon, ahogy Lydia elképzelte, hogy majd kártyáznak, kirakóznak, teázgatnak, és anekdotáznak a régi szép időkről... :D Ezek az idősek igazán belevalók, életerősek, érdeklődőek, tettrekészek, és nem semmi múltjuk van. Nem bingózni gyűlnek össze! 

Pluszbónusz: ismét egy olyan könyv, ahol az első fejezet csak a végén nyer értelmet. :D 

Érdekes, mozgalmas cselekmény és jól megírt, összetett karakterek, akiknek csomó kisebb-nagyobb titkuk akad, s ezek szép lassan felszínre bukkannak. Érzelmes, szívmelengető, de nem csöpög, és szépen elvarrja a szálakat. Clare Pooley-tól biztosan fogok még olvasni, mert tényleg könnyed kikapcsolódás, de egyáltalán nem bugyuta, érint mindenféle komolyabb témát, és van mondanivalója is. 

Tracy Rees könyvei, azok hangulata, kedves szereplői, emberi, és szépen ívelt történetvezetése jutott eszembe a kötetről. Ha egyik bejött, tetszeni fog a másik is! :) 

Többen írták, hogy A csütörtöki nyomozóklub is hasonló, nos erről nem tudok nyilatkozni, mert az nagyon idegesített már az elején, és én bizony félbehagytam. 

Clare Pooley: Rendhagyó szabályok ingázáshoz

Először is: ne higgyetek a magyar borítónak! Nem jól sikerült szerintem, túlságosan a romantikus irányba tolja el a gondolatokat, és sehogy sem stimmel, a szereplőket tekintve sem, hacsak nem Sanjay-éket gondoljuk ide mint párt - de a bőrönd akkor is hogy kerül ide az ingázáshoz? Szóval a belsejét nézegessétek inkább ennek a könyvnek (is), mert azt, úgy gondolom megéri. :)

A Rendhagyó szabályok ingázáshoz egy szórakoztató olvasmány, ami több egy sima mezei chick-litnél. Rengeteg fontos témát ragad meg, és jár körbe, és a megoldásai is frappánsak; kellemesen elvarrja a szálakat. Rövidek a fejezetek, és a történet több szereplő nézőpontjából bontakozik ki, akik mind ingáznak ugyanazon a vonaton, így gyakorlatilag napi szinten látják egymást, de ahogy az lenni szokott, nem tudnak egymásról semmit igazából... Egészen addig, amíg egy váratlan esemény arra nem készteti őket, hogy elkezdjenek beszélgetni. A beszélgetésben persze a minden lében kanál Iona jár az élen, aki, miután már megszegték ezt a nem-beszélgetős szabályt, nem rest mindenféle indiszkrét kérdést is feltenni, és  mindenbe belebonyolódni. Az utasokból lassan barátok lesznek, ahogy nem csak megismerik egymás életkörülményeit, és azokat a nehézségeket amikkel a felszín alatt küzdenek, hanem aktívan segítenek is egymás problémáin, legyenek azok bármilyen nehéz természetűek is. Ezzel együtt pedig azért szerencsére nem az marad meg az olvasóban, hogy jaj, de habkönnyű is minden, és léteznek instant megoldások. Egyáltalán nem marad felszínes a könyv, vannak kemény élethelyzetek, és állandó küzdelmek. Nem oldódik meg minden egy karikacsapásra. 

Iona 57 éves, és magazinterapeuta, ami egy kiveszőben lévő műfajnak tűnhet, és talán tényleg az is... Ionát kollégái őskori dinoszaurusznak tartják a munkahelyén, és mindenféle célzásokat tesznek rá, hogy fel kéne pezsdítenie a rovatot. A munkahelyi gondokon túl aztán a szereplőket megismerve sokasodnak az egyéb természetű problémák is: van, akinek pánikrohamai vannak, van, aki kiadott egy meztelen képet magáról, és most ennek issza a levét, van, akit kirúgtak, de nem meri elmondani a feleségének, és csak tétován ingázik tovább, megszokott útvonalán. Szóval akad itt minden, a midlife crisistól kezdve, a házassági problémákon át, a demenciáig. 

"Hogy lehet, hogy az őszülő és ráncosodó férfiak tiszteletet váltanak ki másokból, míg az olyan jó karban lévő nők, mint amilyen ő, láthatatlanná válnak?"

Tetszett, hogy mennyire más dolgok derültek ki az adott utasról, mint amit a külsőségek alapján gondolni lehetett. 

Érdekes és sokféle karaktert és élethelyzetet vonultatott fel Clare Pooley, amihez igazán hálás helyszín az ingázó vonat, és nekem bejött a könyv üzenete, még ha magát Ionát néha kicsit "soknak" éreztem is. De az ilyen típusú ember pont ilyen. 

Illetve nyilván, a gonosz kis agyamban megfordult azért az a gondolat, hogy naiv kicsit a könyv, meg van benne szirup is, hiszen akármelyik utas lehetett volna mondjuk sorozatgyilkos. :D Vagy épp lehettek volna még keményebb gondok, amit nem lehet meg-vonat-terapeutázni, pl. skizofrénia, alkoholizmus, függőségek. De aztán elhussantottam ezeket a gondolatokat, és inkább élveztem a könyvet. :) 

"(...)van egy kínai közmondás, ami valahogy így hangzik: Ha elég sokáig állsz a hídon, az ellenséged holtteste előbb-utóbb elúszik melletted."

Egyébként az egy picit zavart, hogy szerencsétlen Ionát mindig Ilonának olvastam, ami ráadásul, mint régies név, még stimmelt is a munkájából kiöregedő asszonyra. :D Amíg el nem olvastam az utószót, addig azon a véleményen voltam, hogy meg kellett volna esetleg változtatni a magyar verzióban a nevét, de ott aztán kiderül, kiről van elnevezve. :) 

Pierst nagyon megkedveltem, és tetszett az, ahogy Candidával (tényleg ez a neve! ááá!) alakultak a dolgaik, nem szokványos volt a megoldás. Az Emmie-Sanjay szál is jó volt, nem kaptam hülyét a romantikától, sőt, kicsit meglegyintett a végén az Igazából szerelem szele, de ezt nem spoilerezem el, hogy miért. :) Bea sorsa meglepett, és sajnáltam őket nagyon. Tobytól viszkettem. 

"Amikor megtörténik az, amitől az ember hosszú ideje fél, akkor többé már nincs mitől félnie."

Jó jelenetek, nincs erőltetettség, a megoldások ötletesek. Kellemes olvasmány volt, örülök, hogy elolvastam.

Néha egy picit emlékeztetett a Lélekdokira, amit szintén nagyon szerettem olvasni, és ami ugyanúgy nagyon fontos és nehéz témákat mutatott be, de könnyed köntösben azért. 

"Drágám, ha feladod, ők nyernek – mondta. – Azt akarják, hogy kicsik legyünk, ezért fontos, hogy kihúzzuk magunkat. Azt akarják, hogy láthatatlanok legyünk, úgyhogy meg kell mutatnunk magunkat. Azt akarják, hogy csendben maradjunk, ezért hallatnunk kell a hangunkat. Azt akarják, hogy megadjuk magunkat, ezért küzdenünk kell."

Eredeti címe Iona Iverson's Rules for Commuting, de megjelent The People on Platform 5 címen is. :) 

U.i.: azért a Bea (Bíííí!!!) Beaként való ragozása kissé bántotta a szememet. És tessék, megint egy Bea, mint a Beth Moran könyvben. :D 

Kukacoskodás még: milyen az az elsődleges színű toll? És a "Baleseti sebészet sorozat" az ugye, ugyeeee nem az ER, vagyis az ikonikus Vészhelyzet volt eredetiben? 

Ifjúsági regényeket olvastam - zanzaposzt

Egymás után elolvastam egy pár ifjúsági regényt, könnyedebb, rövidebb, picit "haladósabb" olvasmányokra vágyva, és gondoltam röviden értékelem őket egy csokorban. A lélekdoki hirtelen felindulás volt, a másik kettőt viszont a várólista csökkentésből választottam ki. 

Marie-Aude Murail: A lélekdoki

Marie-Aude Murail neve már fel-feltűnt korábban is, az Oh, Boy!, a Tartós hullám és a Lakótárs kerestetik! kapcsán, de aztán mindig háttérbe került, elmaradt ezeknek az olvasása. Végülis A lélekdokival ismerkedtem meg a francia szerzővel most, ami egyébként sorozat, de magyarul sajnos nem jelent meg, csak az első kötet. 

A történet főszereplője egy pszichológus apuka, Sauveur Saint-Yves, és kisfia, Lazare, akik Martinique szigetéről vándoroltak be, és bőrszínük még mindig okot ad az izgalmakra, összesúgásokra, összenézésekre. Az apa az otthonukban, irodájában folytatja le a pszichoterápiás üléseket, Lazare pedig élelmes módon, ahelyett, hogy a konyhában leckét írva várná, hogy az apukája befejezze a munkát, és megvacsizzák az aktuális mirelit kajájukat, egy függönnyel takart oldalajtóhoz lopózva végighallgatja a terápiákat, megismer egy csomó, arc nélküli alakot, akiknek válogatott nehézségek vannak az életükben, gyakran olyasmik is, amihez Lazare még túl kicsi.  

Egyébként valamiért végig Frozone-t (A hihetetlen családból) láttam magam előtt Sauveurként. :D 

Frozone, ahogy én képzeltem Sauveur-t. :)

Rengeteg fontos és nehéz témát sorakoztat fel a könyv, Sauveur doktor esetein keresztül: családi botrányok, homoszexualitás, önvagdosás, depresszió, gyász, pedofília, rasszizmus egyaránt helyet kap a pácienseken keresztül, és bár eleinte félő volt, hogy túl sokat markol, de keveset fog majd, hamar megtalálta az egyensúlyt, és közben nagyon megkedveltette a karaktereket Marie-Aude Murail. A két főszereplőt nem lehet nem szeretni... de a páciensekhez is szép lassan elkezdünk kötődni, hiába próbáljuk távolabbról szemlélni őket. 

Azt mondjuk nem tartottam túl professzionálisnak, hogy Gabin ott lakik náluk egy ideig, de Sauveur túl lelkiismeretes és jólelkű ember... 

Egy picit talán a vége volt összecsapott a könyvnek, vesztett a lendületéből, pedig a mondanivalóhoz nem lett volna feltétlenül szükség a keszekuszaságra és az utazásra, anélkül is teljesen helyén volt minden.

Biztos fogok még Murailt olvasni, kellemes kikapcsolódás, ifjúsági, de nem bugyuta, jó karakteret hoz, és könnyed marad a stílusa, még a kemény témák mellett is.

Vanna Cercená: Tükörnapló

Kedvesen egyszerű, lányos, tipikus pöttyös, amilyet már jó rég olvastam. :)

Carlotta egy nyarát követjük végig a naplóján keresztül. A kislány szülei elváltak, és rendszerint egy hónapot anyjával, egy hónapot apjával "nyaral" a nyári szünetből. Anyjával Korzikára mentek volna, egy munka azonban közbeszól, és a hegyekbe kell menniük, ahol egy elhagyatott házban az anyukának egy rakás régi iratot kell rendeznie, és iktatnia... Carlotta majd megpukkad dühében, de aztán fokról-fokra felenged a nemtetszése, amikor kiderül, a hely, bár eldugott, azért csodaszép, és vannak ott más fiatalok is, akikkel összeülhet fagyizni, beszélgetni, vagy épp kirándulni is el tudnak menni. Az igazi vonzerőt azonban az iratok közt talált, elzárt napló jelenti a kislánynak, amit pontosan 100 évvel ezelőtt vezetett egy vele egykorú kislány, Caterina. 

11-12 évesen pont ilyesmi nyári naplókat írtunk mi is szerintem, és hasonló gondolatok jártak a fejünkben. Persze a kötet pikantériája a 100 évvel ezelőtti napló, amivel Carlotta párhuzamba állítja saját élményeit, gondjait, gondolatait. 

Elvált szülők, fiúkkal való barátkozás, ismerkedés, barátnős sms-ezések keverednek a régmúlt titkaival, és a 100 évvel ezelőtti nehézségekkel, gyerekmunkával, kivándorlással. 

Egy picit a nyaralás helyszínei miatt a Fecskék és fruskákat is eszembe juttatta. Nem kell tőle sokat várni persze felnőttként, 10 év körülieknek íródott szövegre számítsunk, de a maga léptékében tökéletes kis ifjúsági olvasmány. :) 

Szegedi Katalin illusztrációi pedig igazán szépek, feldobják a könyvet. :)

Jacqueline Wilson: The Story of Tracy Beaker

Ha már így belelendültem az ifjúsági regényekbe, Jacqueline Wilsontól is elővettem egy régóta várakozó példányt, a Tracy Beaker történetét. Nem tudtam, hogy ez is sorozat, na persze elolvasható önálló kötetként is az első epizód. 

A szerző - szokásához híven -, játszi könnyedséggel festi fel az egyébként igen nehéz hátteret, egy nevelőotthonban élő 10 éves kislányról, akiben forr a düh, a frusztráció, és a kiskamaszos érzések sokasága, és aki mindegyre az édesanyját várja, hogy az mégis érte jöjjön valamikor, és hazavigye az általa elképzelt fényűző életbe.

Tracy elég nehéz gyerek, lobbanékony, szemtelen, és forrófejű is, pedig valahol mélyen a helyén van a szíve. És ez szép lassan ki is derül a könyvből, ami tulajdonképpen Tracy kis naplóregénye önmagáról, egy hevenyészett önéletrajz illusztrációkkal, tintapacákkal, levelekkel megspékelve. :)

Az otthon életét felpezsdíti egy újságíró megjelenése is, aki cikket készül írni róluk. Az újságíró, Cam, nem olyan fényűző sztár, mint Tracy elképzelte magában, mégis szimpatizálnak egymással. Persze Tracy önmagának se vallaná be igazi érzéseit, és sokszor inkább csak toporzékol, és rosszalkodik továbbra is.

Tetszett, könnyed, és nagyon aranyos - annak ellenére, hogy Tracy egy igazi ördögfióka... -, még az is lehet, hogy valamikor elolvasnám a folytatásait is, kíváncsi vagyok Cam-mel mi történik. :)

Nyelvi érdekesség, hogy nagyon-nagyon sokat használják a "not half" kifejezést. Nem tudom, ti ismeritek-e, >itt< van leírva példákkal. :)

A barátság és a szikomorfák ereje

Edward Kelsey Moore: Szikomorfán születtem

Már régóta szerettem volna elolvasni ezt a regényt, csücsült is jónéhány listámon, de most végre kézbe vettem, és nem csalódtam. Igazi életszagú, déli történet, ami helyenként hangos kacagásra késztet, máskor nosztalgikus érzéseket kelt, és egészében véve egy nagyon pozitív kicsengésű feel-good regény, annak ellenére, hogy sok szomorú esemény is történik benne.

Fülszöveg: "„- ​Irtó ronda ez a ruha rajtad… A nagymamám varrta nekem. Szépen tud varrni, de már nem lát. – Azzal a szájába tömött egy másik karamellát, és hozzátette: – De nem ez a legrondább. Azt majd holnap veszem fel.”

Ezzel a párbeszéddel indul két kislány életre szóló barátsága az ötvenes években, és hamarosan elválaszthatatlan társuk lesz egy harmadik is, akivel a poros amerikai kisváros közismert trióját alkotják. Évtizedekkel később még mindig törzsasztaluk van Earl mindenki által kedvelt, Amennyi beléd fér nevű vendéglőjében.
Itt ebédel – családostul – a vasárnapi istentiszteletek után a három, immár középkorú barátnő is: a különös képességekkel bíró Odette, Clarice, a háziasszonyok gyöngye és a gyönyörű Barbara Jean. Már mindhárman megtalálták lelki nyugalmukat, de nem akármilyen éveken vannak túl. Hogy mi történt velük és Amerikával a megelőző évtizedekben, azt fergeteges humorral beszéli el a szerző, aki úgy mesél emberi gyarlóságokról és érzelmekről, hogy közben minden figurát megért és szeret. Edward Kelsey Moore, a chicagói csellista-író könnyes-vidám regénye kiváló szórakozást ígér."

Nyárra tökéletes olvasmány a három barátnő minden felforduláson és élethelyzeten átívelő barátsága, ami az '50-es, '60-as években indul Indianában. A központi hely, ahol mindig összegyűlnek, Earl falatozója, az "Amennyi beléd fér" (Earl's All-You-Can-Eat). Odette, Clarice és Barbara Jean különleges körülmények közt látták meg a napvilágot, de kétségkívül Odette-é a legérdekesebb sztori, ő ugyanis tényleg, a címnek megfelelően, egy szikomorfán született, és ez a furcsaság rendkívüli szilajsággal, bátorsággal, a dolgokkal való rettenthetetlen szembenézés képességével ruházta őt fel. Nem lehet azt mondani, hogy Odette a főszereplője a regénynek, mert gyakran átveszi a stafétát a másik két barátnő is, és szerintem az ő történetük, sorsuk is van olyan érdekes, csak másként. A csipetnyi misztikumot az hozza be a regénybe, hogy Odette, édesanyjához hasonlóan kapcsolatba tud lépni a szellemvilággal, és néha megjelennek neki az ismerős halottak. Furcsán hangzik bár, főleg, hogy szerény személyeik közt még Eleanor Roosevelt árnya is tiszteletét teszi, mégis illik az egész a könyv hangulatához, és nem fordítja fel fenekestül ez a kis háztáji mágia az egyébként nagyon is a földön járó történetet. Annak ellenére, hogy a könyv tele van az élet osztogatta keserű citromokkal, mint hűtlenség, halál, betegség, gyász, alkoholproblémák és rasszizmus, mégis egy üdítő limonádét tudott belőle varázsolni Edward Kelsey Moore. Csak hozzá kellett adnia ennek a három különleges, de valahogy mégis hétköznapi nőnek a múlhatatlan barátságát, az eltéphetetlen érzelmi kötelékeket, és egy jóóó nagy adag nevetést. Tudom, hogy talán nem kéne ilyen megkülönböztetést tenni, de szinte hihetetlen, hogy egy férfi szerző ilyen beleérzéssel tud írni nők közötti barátságról.

Laura Hamm fotója a szerzőről. Forrás.

Kedvenc karakterek: Odette, Lester, Nagy Earl.
Akit annyira nem kedveltem: Eleanor Roosevelt szelleme.

Kedvenc jelenetek: a megafonos, megtért örömlányos jelenet, na és az esküvő, azzal a bizonyos szép cipővel. :D Az esküvői jelenet egésze kacagtatóra sikerült, de máskor is többször hangosan kellett nevetnem, pl. a "férfifogó súlyhatáron" is. :) A papírzacskós rész is megnevettetett, ugyanakkor meg is döbbentett, hogy tényleg ennyit számított a bőrszínnek az árnyalata is?! De hogy ezt egy barna papírzacskóhoz hasonlítva hozzanak ítéletet valamiben... ejha.

Ami annyira nem tetszett: a végén a fordulat, a felesleges kör a kórházból a fáig, és vissza... SPOILER azért elég hihetetlen Odette állapotának javulása, valljuk be, megbírkóztunk volna más végkimenetellel is, elég jól megágyazott neki a szerző SPOILER VÉGE.

Érdekesség: ti tudtátok mi az a "szaletli"? Én ebben a regényben találkoztam először ezzel a szóval. Kis kerti pavilont, kerti házacskát jelent.
Egy fájó hiba: szegény Barbara Jean nevét rengetegszer elírták benne Barbara Jane-re...

"The secret to life is friendship" - az könyv mottója. 

Értékelés: 10/9 Édes-bús, mégis egyértelműen szívderítő olvasmány tapintható érzelmekkel, valódi humorral, életre keltett karakterekkel, akik hibáik ellenére, vagy épp azokkal együtt is, nagyon szerethetőek. :) Nem vált kedvenccé, vagy kiemelkedő olvasmánnyá, de igazán kellemes élményt nyújtott.

Egy jó hír még a végére: tudtátok, hogy van egy második része, ami angolul 2017. júniusában jelent meg? The Supremes Sing the Happy Heartache Blues a címe. :)

A második rész.