A Marie Aubert-mélyrepülés

Hűha. Elszoktam mostanában az ehhez hasonló koppanásoktól, amikor tudniillik találsz egy igazán ütős könyvet, és persze rögtön rárepülsz a szerzőre, megveszel tőle több mást is, és aztán azok... nos, a kanyarban sincsenek az első élményhez képest. Pedig előfordult ez már többször, hiszen vannak szerzők, akiktől olvastam valami jót, aztán olvastam valami borzalmasan rosszat is. Sőt, vannak szerzők, akiknél a csalódások ellenére is próbálkozom, mert nagyon vegyesek az eredmények, közéjük tartozik pl. Neil Gaiman és Alice Hoffmann is, akiktől kaptam már kedvenc-élményt és orbitális csalódást egyaránt. De az egyik ultimate kedvenc szerzőm, Karen Marie Moning is okozott már csalódást. Na de jó messziről indítottam. Marie Auberttel 2023-ban ismerkedtem meg. Felnőtt emberek című rövidke, de annál erőteljesebb könyve pedig azonnal meggyőzött, hogy most aztán találtam magamnak egy újabb kedves/kedvenc szerzőt, ide nekem az összes többi könyvét. Nem sokkal később meg is vettem a majd alább kritizált két könyvét is. 

Idén felkerült mindkét Aubert a várólista csökkentő listámra, és most egymás után sikerült is elolvasnom őket. Egyelőre nincs több, magyarul kiadott könyve (és talán eredetiben sem, nem néztem utána), de azt hiszem, ha mégis kiadnak valamit tőle, én nem nevezek be rá, csalódtam. 

Igazából nem ilyen vagyok

Az a kérdés villódzott a fejemben az olvasás után, hogy "kérem szépen, ez mi volt?". A Felnőtt emberek után talán nekem voltak túl magasan az elvárásaim? Nem erre az érdektelen unalomra számítottam, amit a könyvtől kaptam.

Egy család hétvégéjét követjük végig, akik a nagylány, Linnea konfirmációjára készülnek. Az apa megcsalja a feleséget, és képzeleg a jövendő jobb életéről a fiatal Kaiával, a leszbikus húg, aki rengeteget fogyott, ugyanolyan kényelmetlenül érzi magát sovány testében is, Linnea egy igazából sosemvolt barátságot sirat, a nagyapa meg… hát nem tudom, az ő szálának egyáltalán mi értelme volt? Akkor már ezerszer inkább Ellen, a feleség gondolataiba néztem volna bele, sokkal izgalmasabb szemszög lett volna. Fogalmam sincs, vajon ő hogy élte meg az életüket. 

Nem tudott megszólítani. Nem volt benne semmi pláne, a végén is egyszerűen csak vége van a hétvégének, mindenki megy tovább. A mellékszereplőknek nem volt semmilyen szerepe, de gyakorlatilag tulajdonságok sem jutottak nekik. A főszereplők pedig szánandók, de ugyanakkor érdektelenek. A stílus nem rossz, de iszonyú gyenge ez a történet és az az érzés motoszkált bennem közben, hogy Aubert nagyon intellektuálisan nekiállt elénk tárni valamit, ami mögött nincs is tartalom, csak úgy oda van vetve, és majd érezd úgy, hogy ez igazából milyen mély...

Ha történne valami

Rögtön kézbe vettem a novellás kötetet is, úgy döntöttem, akkor legyen gyorsan elbírálva mindkettő, és egyúttal húzzuk is le a listáról, ne pislogjon rám a polcról többet. Gondoltam majd talán a novellák kompenzálnak az Igazából nem ilyen vagyok okozta csalódásért, de csalatkoznom kellett. 

Bár a stílus nem rossz most sem, és a könyv gördülékeny, könnyen, gyorsan olvasható, azért igazából nem lettünk nagy barátok. Sok, rossz szájízt hagyó, megcsalásokról, válásokról, szégyenről szóló novella, pillanatképek mindenféle nyomorúságos élethelyzetről, mindegyik kissé kurtán-furcsa.

Az utolsó novella lendítette fel kicsit, az volt a legjobb, de nyomasztó volt az is, és nem igazán voltak feloldások. Nem is kell mindig, de így még jobban ráül az emberre a rossz közérzet, a fellegek, amiket hordoztak ezek a történetek. Az egész valahogy elképesztően lehangoló volt, és olyan... semmilyen. Pedig vannak olyan témák ahol felvethetett volna jobb kérdéseket, vagy adhatott volna valami ütős befejezést, fordulatot, lezárást, de lógva marad minden. 

Nagyon örülök, hogy nem a piros és a sárga könyvei kerültek először a kezembe Aubert-nek, mert ott hamar vége lett volna az ismerkedésnek. Ezek a kötetek sajnos nekem nem adtak semmit. Ha olvastok tőle, én csakis a Felnőtt embereket ajánlom.

Elena Ferrante: Véletlen találatok

Szeretem Ferrante írásait, és bár a legutóbbi olvasmányom tőle - a tavaly olvasott Tékozló szeretet -, nem az én könyvem volt, akkor is megállapítottam, hogy erőteljes, szép szöveg, igazi Ferrantés írás, mégha nekem nem is tetszett annyira.

Idén a Véletlen találatokat szemeltem ki az életmű folytatására, ami egy, a Guardian számára írt, rövid cikkekből összeállított esszékötet. A tárcák időrendi sorrendben szerepelnek benne 2018. januárjától 2019. januárjáig. Előre meghatározott témákról írta a reflexióit, bár néha szabadon kezelve kissé el is tért a témáktól. Sok erős írás van benne, életbölcsességek, gondolatok halálról, szerelemről, barátságról, félelmekről, művészetről, függőségről, nőkről és a nők érvényesülési lehetőségeiről, és persze több magáról az írásról, az alkotás folyamatáról is. Élvezettel csemegéztem a témáiból, minden érdekelt, még ha nem is tetszett mindegyik egyformán (rövid írásokkal teli gyűjtemények általános átka ugyebár).

Az írások mind azonos hosszúságúak voltak, hiszen - gondolom - ugyanabban az előre meghatározott hasábban jelentek meg az újságban. Rövidségük miatt könnyebben belefogtam akkor is, ha tényleg csak néhány percem volt két elkészült homoksüti szemlélése közben.

Az illusztrációkat a Dániában élő olasz grafikusművész, Andrea Ucini készítette. Kellemes, lágy színösszeállítás jellemzi rajzait, egyszerű, sokszor szinte minimalista ábrázolásmód, ami mögött mégis metaforikus jelentéstartalommal bíró apró részletek sejlenek fel. Mindig van az egyszerűnek hitt képen valami felfedezésre váró, rejtett motívum is. Sokat hozzátettek a kötethez ezek az illusztrációk. 

Az is jó volt, hogy ki tudja miért, de az elejétől a Nápolyi regények filmsorozat narrátorának hangján hallottam a fejemben a mondatokat, olvasás közben. :) 

Néhány idézet, ami megfogott: 

"Végtére is régi önmagunk nem több holmi elmosódott színfoltnál, amelyet mostani énünk támfaláról szemlélünk."

"Sokkal fontosabb, hogy odafigyeljünk a rettegésben tartott emberekre, ugyanis az ő haragjuk a valódi veszélyforrás."

" (...) ha a történetmesélő szerepét önkényesen magunkra osztottuk, nem érdemes a majdani olvasók kegyeit keresnünk, igyekezzünk inkább a lehető legtöbb szűrőtől megszabadulni, hogy a szöveg a lehető legárnyaltabban reflektáljon az emberi létállapotra."

" Abban reménykedünk, hogy a lehető leghosszabb élet jut osztályrészül, amely azonnal befejeződik, amint kiderül, hogy immár semmilyen gyógymód nem szavatolja az elviselhetőségét."

"Ami engem illet, minden nőt rokon léleknek érzek, kit ezért, kit amazért: egyszerre ismerek magamra legkiválóbb és leghitványabb nőtársaimban. Létezik, szegzik nekem a kérdés gyakorta, hogy soha életedben nem találkoztál egyetlen hárpiával sem? Már hogyne találkoztam volna: tele van velük az irodalom meg az élet. De mindent összevetve, mégiscsak az ő oldalukon állok."

"(...)a megváltáshoz vezető úton elsősorban önmagunkkal, nem pedig másokkal szemben kell kíméletlen őszinteséget tanúsítanunk."

"Egy jól összerakott történet akkor körvonalazódik, ha a sztereotípiák gubójából kihámozzuk a való életet, amely - valódiságából és elevenségéből adódóan - ide-oda ficánkol, és nem hagyja tetten érni magát." 

Ez utóbbi idézet emlékeztetett Márquez élet- és írásszemléletére is. 

Az írásról szóló részek rendkívül sokszínűek. Szó esik az alkotói szabadságtól,  adaptációktól kezdve a naplózáson és központozás kérdésein át az álmatlanságig, sztereotípiákig, irodalmi újszerűségig mindenről. Érdekes betekintés volt ez, mintha kicsit oda lehetett volna ülni a sarokba Ferrante dolgozószobájába, láthatatlanul, és megtudni regényeinek titkait. 

A próza a szerzőre jellemzően kissé távolságtartó, néha egészen karcos, a formátumból, de Ferrante stílusából egyaránt adódóan kompakt, de közben változatos, friss, frappáns. Érdemes volt elolvasni. 

Hiro Arikawa: A búcsúzó macska

Hiro Arikawa az év egyik nagy meglepetése lett, Az utazó macska krónikája című regényével. Úgy döntöttem nem várok soká a másik könyvével, amit egyfajta folytatásként tartanak számon, de szigorúan véve mégsem az. A búcsúzó macska ugyanis egy novellás kötet, és bár van két olyan novella az elején, amikben visszatér Hacsi, Nana és Szatoru, a többi történet teljesen másokról szól.

Az első novella Hacsit mutatja be jobban, kvázi egy előzménytörténet. Egyetlen hibája, hogy sajnos valamiért lefordították benne a Hacsit Nyolcra. Érthetetlen, hiszen az első részben is Hacsi volt, illetve annak fényében még érthetetlenebb, hogy Nana viszont maradt Nana. A másik kapcsolódó novellában pedig Szatoru és Nana szerepelnek, egy régi professzorát látogatják meg Szatorunak, tulajdonképpen ez az utazó macska krónikáiba beilleszthető rész, keresik azt, akinél Nana ottmaradhat. 

A többi novellában új szereplők vannak, és persze mindegyik sztoriban van macska, egy vagy több. Bepillantást nyerhettem egy csomó macskás, japán család életébe, és mindenki egészen közel került hozzám, bevonódtam a sorsukba. Imádtam ezeket az életképeket, és az írásmódot is. Szerethető, emberi történeteteket írt Arikawa most is, és mindegyikben jelen van valami kis édesbús, melankolikus hangulat is. Lírája finom, szelíden visszafogott. Nem történnek világmegváltó dolgok egyikben sem, mégis mindben érezni lehet azt a kis varázslatot, amit a cicák képesek az emberek otthonába vinni. Sőt, az egyik novellába még egy kis mágikus realizmus is belefért. A hétköznapiság mellett fontos témákról ad gondolkodnivalót: barátság, kapcsolatok, megbocsátás, szeretet, hűség, gyász. A japán kultúráról is megtudhatunk egy s mást ismét. 

Na meg a macskák! Mennyi remek macskajellemet alkotott Arikawa! Egyedi, szeretetreméltó, macskás macskák mind. Remekül megragadja a macskaviselkedés jellemzőit a szerző, látszik, hogy ismeri őket, és valódi egyéniségeket alkot belőlük. 

A kedvenc részeim voltak a Schrödinger macskája, amiben egy "balfék" férj egy kiscica révén tanulja meg a felelősségvállalást, és hogy hogy lehet jó apa, és jobb férj, és A búcsúzó macska, a címadó novella, amiben nagyon közel kerültek hozzám a családtagok (két- és négylábúak egyaránt). ♥

Szívmelengető, kedves olvasmány, méltó "folytatás" Az utazó macskához. Ami pedig kiemelendő még, hogy a novellák egytől-egyig színvonalasak voltak. Azt hiszem ez a legjobb novelláskötet eddig, amit valaha olvastam. Máskor ugyanis novellagyűjteményeknél borítékolhatóan az a konklúzió, hogy voltak nagyon jók, voltak nagyon rosszak, és emiatt közepes élménnyé lehet csak minősíteni az olvasást. Arikawánál abszolút nem így volt. 

Megérte elolvasni. ♥

Más kiadások.

Felfigyeltem rá, hogy van a szerzőnek még egy könyve, ami angolra le lett fordítva: The Passengers on the Hankyu Line. Szeretném ezt is elolvasni. :) 

Fordítási kukacoskodás: 

 A fordítót azért megbúbolnám egy cseppet, nem csak Hacsi miatt, hanem a lábjegyzetek miatt is... "Kár sírni a kiömlött tej felett" mint magyar megfelelő?... A Role Playing helyett meg sikerült Roll Playinget írni. És "zsírszedő papír"?! 

Linn Skåber és Lisa Aisato varázslatos világa - képes poszt

Saját képek.

Tavaly tavasszal olvastam el Linn Skåbertől a Ma négykézláb akarok járni című kötetet, ami a "monológos" könyvek középső része, és a felnőttkori élethelyzeteket járja körül. Bár a történetek jó része kissé komor hangulatú volt, és a családalapítás körüli időszak, a fiatal-felnőtt életkor mellőzöttnek tűnt benne, jó élmény lett, és nagyon megtetszett a hangulatiság, és a képi világ is. Lisa Aisato, az illusztrátor egy varázsló. Csodálatos, kifejező rajzokat készít Skåber történeteihez, amik sokszor álomszerűek, és rendkívül színes fantáziáról tanúskodnak. 

Nem volt kérdés, hogy a kamaszmonológok és az időskori monológok is sorra fognak kerülni. 

Arra azonban nem számítottam, hogy az időskori kötetet fogom leginkább hozzám közelállónak érezni. ♥ Ilyen öreg lélek lennék? Vagy tényleg az sikerült a legjobban, és nem hiába írja Skåber az előszóban, hogy az időskori monológokat akarta tulajdonképpen először megírni?

Mindenesetre mindkét kötet tetszett, a különféle életkorok problémáit, fókuszpontjait, nehézségeit remekül ragadták meg, az illusztrációk pedig természetesen ismét abszolút levettek a lábamról. 

Linn Skåber: Ma négykézláb akarok járni

Linn Skåber "monológos" könyveire már korábban felfigyeltem, és végül a felnőttmonológok került annak idején először a kívánságlistámra. Bő egy évet tartogattam is, de most végre elolvastam. A Ma négykézláb akarok járni nem csak szép, de különleges és tartalmas kötet is. Lisa Aisato illusztrációi kísérik a sorozatot, és figuráiban, hangulatiságában nekem elsőre a Garmann nyara című könyv ugrott be róluk. Csak utána vettem észre, hogy mindkét könyvnek norvég a szerzője (bár az illusztrátor különbözik), szóval valamelyest "norvégos" lehet akkor ez az irányvonal. 

A kötet a felnőttmonológok alcímet kapta, és rövidke történetein keresztül felvillan a felnőttség fonáksága, és még az ismeretlen élethelyzetek is ismerősnek tetszenek, a magunkra-ismerés a hétköznapibb és az abszurdabb jelenetekből sem hiányzik. Sokféle élethelyzet, élettörténet, élettöredék bukkan fel, és pengeti meg az érzelmi húrokat. 

Erős a kezdés az előszóban, a tengerparti jelenettel, már itt magával ragadott Skåber, mert ismerőset mutatott, mind a jelenet fizikai mivoltában, mind a lelki hátterével kapcsolatban. 

Kedvencem volt az írások közt Az erős kezed, a Titkok, a Halál, és nagyon megcsapott A világ legromantikusabb filmje is - az ehhez tartozó illusztráció is brutálisan jó. Tetszettek a kicsit hosszabb lélegzetű sztorik is, a telefonbeszélgetős "Péntekről", és a Cowboy és szakács is. De a fejezetek között van néhány pársoros szöveg is, egy-egy illusztrációval, ezek is igazán erőteljesek, pedig csak 1-2 mondat mindegyik. 

Linn Skåber és Lisa Aisato is igen jó emberismerők, és tudják, hogyan kell bemutatni az úgynevezett felnőtteket, úgynevezett felnőttségükben. A napsugaras borító sok-sok keserűséget, szomorúságot, borús gondolatot rejt viszont, nem jellemzőek a pozitív kicsengésű történetek. 

A versek nem tetszettek annyira, és fiatal-felnőttkor kissé hiányzott, a gyerekvállalás, munkakezdés küszöbén állók érzései, helyzetei, ezekből nagyon kevés volt, inkább a 40+, 45+, 50+ korosztály volt képviseltetve. 

Kíváncsi lettem a kamasz és az időskori monológokra is. 

Saját kép. Instagram.

Anomáliák

Forrás.

Fura, amikor két, látszólag teljesen különböző könyvet összeköt valami nagyon alap dolog. Jelen esetben ez a dolog egy anomália megléte. Egymás után olvastam Hervé Le Tellier: Anomália és Kate Quinn: Signal Moon című könyvét. Utóbbi csak egy rövidebb, novella hosszúságú történet volt.

Hervé Le Tellier: Anomália

A Gouncurt-díjas kötetben az Air France Párizs-New York járatának utasaival találkozunk. Minden fejezetben más szereplőt mutatnak be röviden az elején, és minden fejezet valami meglepővel zárul. Hamarosan azonban kiderül, egy anomália miatt ugyanaz a járat, ugyanazokkal az utasokkal kétszer száll le. 2021. márciusában, majd 2021. júniusában is... Az eltelt hónapokban az egyes szereplők élete sok esetben gyökeresen megváltozott, vagy épp akár... véget ért. De legtöbbjüknek szembesülni kell azzal, hogy hirtelen kettő lett belőlük, méghozzá - leszámítva a március és június közt eltelt időszakot - ugyanazokkal az emlékekkel, tudással és érzésekkel. 

Hatalmas csapattal dolgozik az FBI és a kormány, hogy kiderítsék, mi is történhetett. De ki lehet ezt vajon deríteni? Másolat? Féreglyuk? Szimuláció? 

Képbe kerülnek más országok államfői, a média reakciója, és vallási kérdések is. Ki teremtette a második gép utasait? A különféle vallások hogyan tudják ezt kezelni, magyarázni? A vallási vezetők kerekasztal beszélgetése és a konszenzus szerintem kifejezetten jó volt. 

Az utasok életútjai közt akadtak érdekesek - a kedvencem a bérgyilkos volt (oh-lala) -, de sokaknál érdektelen a befejezés, vagy nagyon egyszerűen oldódnak meg a megkettőződés okozta problémák. Talán valahogy nem volt elég konfliktus összességében. Az író, Victor számomra kicsit elvont volt, nem is nagyon értettem a könyvéből idézett részeket, illetve a motivációit sem, de az ő története kilógott a többi közül, egyedi volt. A könyv, amit a könyvön belül ír, egyébként az Anomália címet viseli... 

Az idősebb férfi, André és Lucie (?) szálát jól alakította a szerző, különösen a különbségeket a Március és Június alakok sorsára való tekintettel. Sophié viszont teljesen kiszámítható volt, Slimboyé pedig borzasztó halovány. (A többiekre meg nem is emlékszem.)

Mi lenne, ha valami ilyesmi tényleg megtörténne? Hogy reagálna az adott ország kormánya? (Mondjuk nyilván nem mindegy ki vezeti éppen, a könyvben az USA élén még Trump.) Mi lenne a duplikátumok sorsa? Te magad hogy viszonyulnál a duplikátumodhoz? Hová vezetne a vallási kérdések, az eredet piszkálása, a médiamegjelenések? Kiből mit hozna elő a félelem az ismeretlentől? Megoldás lenne-e egy, a tanúvédelmi programokhoz hasonló új identitás, új élet? 

A könyv rengeteg elgondolkodtató kérdést feszeget, de őszintén szólva magától a történettől én egy kicsit többet vártam, illetve legalábbis azt, hogy jobban lesz megírva. Bár francia a szerző, nagyon amerikai az írás, átlagos, nincs saját hangja, stílusa. A különféle szereplők is egyhangúan vannak elmesélve. A bérgyilkos szálán, reakcióján kívül van még egy-két meglepetés, de a regény vége befejezetlen - persze mondhatjuk, hogy nyitott, és mindenki úgy gondolja tovább, ahogy szeretné. De bennem az motoszkált, hogy Le Tellier egyszerűen nem tudta sehogy befejezni. Persze utána az is szöget ütött a fejembe: valóban a szemére vethetjük, hogy egy ilyen lehetetlen helyzetet nem tud "megoldani"? Viszont azt pl. tényleg nem egészen értem, hogy a rezgéshullám a végén bír-e konkrét jelentőséggel is, vagy csak egy ilyen minden élőn átrezgő lírai befejezésként akarna rezonálni? 

Science-fiction, de az anomália furcsaságai ellenére földhözragadt, a történések földi léthez köthető problémáit boncolgató regény, ami bonyolult, szokatlan témát tálal, mégis kicsit túl egyszerűen.

Az én ízlésemnek egy fokkal furább és értelmetlenebb volt az egész, mint ami tetszeni szokott, de azért nem bánom, hogy elolvastam. 

A szimulációban élünk-e kérdés pedig azt hiszem elég disturbing, de nyilván abszolút benne van a pakliban - hiszem miért is nem találkoztunk más értelmes lényekkel...? Talán csak azért lehetséges ez, mert így van kitalálva... 

Mindenesetre a lelkem nyugodtabban elvan a "féreglyuk" vagy a "fénymásoló" teóriákkal. :) De ezzel én is csak a könyvben leírt emberi viselkedésmintákat igazolom.

Nektek mi a véleményetek? 

Kate Quinn: Signal Moon

A történettel kicsit visszatérünk a The Rose Code-hoz, a Bletchley Parkhoz és a kódfejtéshez. Lily Baines 1943-ban, Yorkshire-ben figyeli a rádiójeleket, és jegyzi szorgosan a kódokat, egyre kevesebb reménnyel a szívében, hogy ennek a háborúnak valaha vége lehet, és hogy egyáltalán van értelme annak, amit csinál.

Egyik este egy nagyon szokatlan adást fog a rádiója, egy amerikai hajóról. Feletteseinek is jelenti, de nem tartják fontosnak, sőt nyilván hihetetlenné is válik minden, amikor kiderül, a rádión 2023-at emlegettek... Matt Jackson segélykiáltása az adás nagy része, és Lily végighallgatja, ahogy hajóját találatok érik, majd, minden bizonnyal haláltusáját vívja. A felcsipegetett információk alapján Lily úgy gondolja, valahogy mégis kapcsolatot fog tudni teremteni Mattel, még mielőtt ez a tragédia bekövetkezik vele a jövőben.

Időutazás, régi típusú rádiók, egy, a körülmények miatt csak plátói kapcsolat, amibe mégis sok kedvesség és mosolyra fakasztó apró részlet belefér. 

Tetszett, mert a jobbféle Quinneket idézi, és nem akart több lenni annál, ami. Egy anomália révén két korszak összeér néhány órára... 

Forrás.

Két újabb várólista csökkentős könyvről

Bár eredetileg Nick Hornby novelláskötetéről nem akartam posztot írni, most mégis kap pár sort ebben a zanzában, ahol Sofi Oksanen regényével hozom össze. Egyikről sem szeretnék hosszan értekezni, de pár mondatot megérdemel azért mindkét könyv, amiket egyébként a várólista csökkentősök közül választottam. A Purge befejezésével már januárban 4-re ugrott a listáról elolvasott könyvek száma idén, úgyhogy azt hiszem meglapogathatom a hátamat, egész jó ütemben haladok eddig. :) 

Na de lássuk a könyveket inkább: 

Nick Hornby: CiciKrisztus

Hornbytól korábban csak a Betoncsókot (Slam) olvastam, ami nagyon tetszett, mégis kicsit bizalmatlanul közeledem a szerzőhöz, nem tudom miért.

A CiciKrisztus is a kellemesen olvasmányos Hornby-stíl volt végig, de ahogy az a legtöbb novelláskötetnél lenni szokott, vannak erősebb és gyengébb darabjai.

Legjobban az első, címadó novella tetszett, és az utolsó - Különben Pandemónium -, amiben egy régi videomagnó is fontos szerepet játszik. Jó volt a kifutása a Kis országnak is.

A maradék kettőnek a vége nem sikerült maradandóra, vagy ütősre, de jó volt olvasni őket.

Nem függnek össze a sztorik, nincs visszakacsintás, vagy visszatérő szereplő sem.

A CiciKrisztus (NippleJesus) egyébként egy cicikből montázsolt, klasszikus "Krisztus a kereszten" kép. A történet főszereplője otthagyja a munkáját, ahol kidobófiúként dolgozott, és múzeumban vállal állást. Az említett különleges művészeti alkotás biztonsági őre lesz az annak szánt különteremben, és amellett, hogy megismeri a polgárpukkasztó kép készítőjét, beszámol a rengeteg emberi reakcióról is, amit a kép kivált. Avagy pl. aki annyira felháborítónak tartja, vajon mégis miért megy közel, aprólékosan megvizslatni?! :D Különösen tetszett, hogy a papot mondvacsinált szabállyal küldi ki: aki x percnél többet tölt benn, azt ki kell tessékelje, mert hát ugye a perverzek... A pap ki is viharzik rögvest. :'D

Plusz még két apróság:

- gecmarek, ez milyen szó? Még sosem hallottam, persze a kontextusból lehet érteni.

- A farm, ahol élünk sorozat címét jó lett volna nem variálni mindenféle "a prérin a kis házban" jellegű magyarázatokra, azért elég ismert sorozatról van szó.

>Itt< találtam egy jó írást a kötetről, ajánlom.

Sofi Oksanen: Purge

Oksanentől korábban a Baby Jane-t olvastam, azt sem mostanában, már majdnem 6 éve. Tetszett, és még egy külön pluszt adott a formátum, magyarul ugyanis kis kocka alakban jöttek ki ezek a könyvek a Scolarnál. A Tisztogatás már akkor is megvolt, csak angolul, egy szokványos paperback formájában.

Rengetegen méltatják ezt a könyvet, mint fontos és rendkívüli olvasmányt, számomra mégis inkább csak a fojtogató légköre fog megmaradni. A légyzümmögés. A bezártság. A fekete autókra való várakozás. A bolond és/vagy ostoba főszereplő. Aliide Truu bizonyosan nem normális. Hogy poszttraumas stresszben szenved, hogy rögeszmés, hogy kollaboráns, hogy bűnös-e... Tulajdonképpen teljesen mindegy, annyira érdektelen volt számomra. A romlott kolbász, a légycsapó, a titkos szoba, az énekek és a savanyúságai... Brr. Megkönnyebbülés őt magam mögött hagyni. Persze valahol ez azt mutatja, a karaktere jól van megírva. 

A történetben az idős Aliide a háza előtt fekve talál egy lányt, és ez akár csapda is lehetne. Szép lassan, visszaemlékezésekből építkezve feltárul mindkettejük múltja. Aliide korábban testvérével Ingellel és annak családjával lakott a házban. A házat a jelen időben játszódó cselekmény el se hagyja, mint egy kamaradarab - az is volt eredetileg. 

A lány, Zara prostitúcióba keveredett Berlinben, megszökött, és a maffia üldözi.

A kocka alakú magyar
kiadás.

A nők elleni erőszak, a kémkedés, a különféle szörnyűségek valahogy túl tárgyilagosak maradtak, és mivel zsigeri ellenszenvet éreztem Aliide iránt, nem annyira kavartak fel. Egyszer éreztem azt, hogy ha az az adott leírás folytatódik, hányni fogok, de szerencsére ilyenkor jött egy-egy balladai homály. 

Aliide nagyon megkérdőjelezhető szereplő. Furcsa, nehezen elhelyezhető. Motivációja, indítékai, egész élete... Nem szeretnék ilyen életet, ilyen választásokat.

A rejtekszoba és annak titkai, illetve Aliide tökös lépése a végén tetszett, de nem mondhatom azt, hogy élveztem ezt a könyvet. Inkább csak vártam közben végig. Vártam, hogy kiderüljön Zara kapcsolódási pontja Aliidével, vártam, hogy megtudjam, mi lett Martinnal, Ingellel, Lindával és Hansszal, vártam, hogy most majd pofán csap valami, vagy megjelenik a fekete autó. Nem győztem ingatni a fejem, Aliide hogy lehetett ilyen végletekig vak és mániás. Hogy gondolhatta, hogy egy romantikus kapcsolat tagjai csak úgy behelyettesíthetők, hogy bármi is múlhat azon, ki hogyan készít el egy ételt. Aliide-t szinte mindenben a Hans iránti szerelme vezette, aztán - !!!SPOILER!!! mégis elteszi láb alól, istenem, ez volt a könyv legjobb része amúgy, szegény nyomorult Hansot se kínozta már senki és semmi legalább... :') - !!!SPOILER VÉGE!!! 

Nem tudom mások mit látnak bele ebbe a könyvbe, nekem egy történelmi alapokon nyugvó, zavaros és frusztráló hangulatú, titkait és szereplőinek személyiségét, egyediségét túldimenzionáló, kissé unalmas regény volt, amiből mindazonáltal megtudtam, hogy a Nagy Göncöl csillagkép angol neve Big Dipper! 

Nem mozgatott meg igazán. Olvassátok el a Tolvajok telét inkább.

További kiadások. A montázst a canva.com-on készítettem.

Sajnos kicsit elment a kedvem Oksanentől, pedig a Sztálin tehenei és a Norma érdekelt volna még. Utóbbiról lehet, hogy még nem teszek le, mert fülszöveg alapján úgy tűnik, az nem az észt történelem sötét időszakait akarja lenyomni az olvasó torkán.

Végül csak nem tudtam röviden értekezni róla, hümm. 

Ünnepi hangulat Kosztolányival és Karinthyval

Saját kép.

Korábban már mutattam szép új szerzeményeimet, a két idei Libri-Jaffa karácsonyi különkiadást, amiknél először csak Kosztolányihoz húzott a szívem, de végül mindkettőt hozzáadtam a rendelésemhez. 

Mindenképp szerettem volna sorra keríteni őket még az ünnepek alatt/körül, és ez szerencsére sikerült is. A megérzésem helytállónak bizonyult, így utólag, Kosztolányi közelebb állt hozzám, azt a kötetet is vettem előre. Most ebben a posztban mindkét olvasási élményről beszámolok. :) 

Amit egységesen megállapíthatok a két kötetről, az a csodaszép kivitelezés. Nagyon igényes és ízléses kiadványok, tetszik, hogy a két borító össze is illik egymás mellé téve, mintegy kiegészítve egymást. Nagy Norbert illusztrációi kísérik a verseket és novellákat, és azon túl, hogy hangulatosnak találtam a képeket, meglepett, hogy ugyanaz az illusztrátor, annyira követte ugyanis a két szerző különböző stílusát is a képekkel. Szerintem ezért külön dicséret illeti. :) 

Kosztolányi Dezső: Csodát nekem - Karácsonyi prózák és versek

Nem olvastam tőle sok mindent, de nagyon szeretem Kosztolányit, és örömmel vágtam bele a kötetbe. Olvastam értékelésekben, hogy sokan csalódtak, mert egy része a kötetnek A szegény kisgyermek panaszaiból áll, és mert nem minden írás karácsonyi, vagy mert szomorúak, nem jók hangolódni. Én ezzel abszolút nem értek egyet, és nekem nem okozott csalódást a kötet - de nem is vártam el tőle, hogy kizárólag karácsonyi hangulatot, témákat hozzon, és kizárólag csodát, emelkedettséget mutasson. Ezek szerintem olyan prekoncepciók, amik csak elrontani tudják az olvasás élményét. Kosztolányi csodálatos szerző, és a szavai a kevésbé ünnepi történetekben is képesek elringatni, megbabonázni. Számomra a versek is a helyükön voltak, gyönyörű képek villantak fel bennük: 

"Az ablakon fehért fehérre hímez
 a fagy, akár egy kínai leány.
Apám szivarja füstölög az útra,
és nesztelenül iszom a teám."

"Ódon, ónémet, cifra óra

áll a szekrényünk tetején, 

szálló korok bölcs bámulója

közönyösen tekint felém."

"Hagyjatok szaladni még, 

tündérekbe hinni. 

fehér csészéből szeliden

fehér tejet inni."

Hangulatkép a Kosztolányi
kötetből. Saját kép. 

Ami pedig a nehézségek, szomorúság, bánat, veszteség témákat illeti, hiába is terjed a nagy pozitivitás "járvány" mindenfelé, ezek a témák igenis a karácsonyhoz is kapcsolhatók. Sokszor gondol ilyenkor az ember az elvesztett szeretteire, vagy nehézségekre, amiket leküzdött az adott évben, valami szomorkás nosztalgia mindig belevegyül a karácsonyi fények nézegetésébe is - szóval ez valahogy mind-mind helyénvaló.

Az otthonnak van szíve rész volt a kedvencem, és a Vadregényes tél, a Feri, illetve a Prófécia című novellákat szeretném kiemelni, mint kedvenceket.

Karinthy Frigyes: Karácsonyi társasjáték - Változatok egy ünnepre

Óhatatlanul is összevetettem a Kosztolányi kötettel, és bár szeretem én Karinthyt is, meg értékelem a humorát, éles eszét, nekem minden szempontból jobban tetszett a Kosztolányi-féle hangolódás. De ez teljesen szubjektív lehet. Más a hangulat, egészében mások a történetek, a versek. Versből egyébként nagyon kevés van benne.

Karinthy más hangot ütött meg, kevesebb volt az olyan sor, mondat, amin megálltam tűnődni, vagy csak mert szép volt. Ő nekem valahogy mindig picit gőgös, és ezt a gőgöt most is érezni véltem néhol. Sajnos egy-egy történetet untam is, helyenként önismétlőnek is éreztem, sok hasonló téma, visszatérő elem volt. Ez pl. a szilveszteri, noteszes sztorikban már zavaró is volt számomra, annak ellenére, hogy egyébként zseniális ötlet a megmaradt, kidolgozatlan dolgok jegyzékének "végeladása", és maguk a felvázolt ötletmorzsák is. 

Karinthy kétségtelenül nagy koponya volt, és remek gondolatai voltak, de nekem helyenként sok volt ez a nagy ego, kicsit magamtól távolabbinak éreztem az írásait, sőt, sajnos volt, amit nem is annyira értettem (A költő), vagy nem vagyok irodalmilag eléggé művelt, hogy értékelni tudjam (az irodalmi karikatúrák). 

Legjobban az utópisztikus elképzelések tetszettek, mind az azokban megjelenő humor, mind az éleslátás miatt. 
Kedvenc írások: És mi lehet még?..., Az inkarnátor, Gombócverseny és jó volt a Tíz elmúlt év híres pesti társasjátékai szekció is, bár kicsit használati utasítás jellege volt. 

És végül, néhány hangulatos sor a Tündérországból:

"Hidegország lilaország - lila színe és lila szaga és lila íze van a levegőnek, és mindennek, amit levegő takar. A hóesés elállt, ködfátyolon át didereg a lila ég, fázik, összezsugorodva, náthásan pislog, feltűri felhőbundáját."

Ti megvettétek a karácsonyi köteteket? Mi a véleményetek róluk? 

Szabó T. Anna: Törésteszt

Szabó T. Annát a Senki madara és a Verslavina kapcsán ismertem meg, még 2016-ban. Azóta megvettem még két kötetét, a Töréstesztet és a Határt, de ahogy az lenni szokott, csak csücsültek a polcon, várakozva. Idén a Törésteszt bekerült a vcs-be is, és egyébként is úgy éreztem, ideje már olvasnom, pláne hogy épp vágytam valami szépirodalomra. Nos, elég nagyot sikerült koppannom, ami főleg az előzmények fényében meglepő, hiszen a Senki madarának líraiságát, és a Verslavinában mutatott bohó, önironikus humort egyaránt kedveltem... 

A Törésteszt kapcsán most mégis egyetlen mondat villog a szemem előtt: EZ mégis mi volt? Bár a novellás kötetek mindig kemény diók értékelés szempontjából, annyira sokféle színvonalú írás lehet bennük, itt mégis egy átfogó véleményként meg tudom fogalmazni, hogy ez bizony csalódás.

Megrázó, felrázó, erőteljes, érdekes és hatásos novellákra számítottam, amikben megjelenik a líraiság, szomorúság, fájdalmak, kapcsolati törések, esetleg nosztalgia is, otthonosság... Ehelyett sok-sok kezdetleges, többségében igazán nyúlfarknyi furcsaságot kaptam, amiknek egy jó része ujjgyakorlatnak tűnik szinte, kiforratlan, vázlatos, vagy épp túl művészi akar lenni, és ettől széteső... 

Rendkívül depresszív a legtöbb történet - önmagában nem baj, ahogy a rövidség sem... -, a körítés néhol túl vad, szürreális, vagy épp értelmetlen. A nők folyamatosan elnyomottak, de mindeközben rettenetesen hülyék is, vagy manipulatívak, és mégis valahogy belenyugvók, rossz döntéseket hozók... Nem vagyunk ilyenek, nem ennyire fos és kilátástalan, és nyomorúságos nőnek lenni, és pláne nem jó erről ilyen töményen olvasni, mintha sulykolná belénk vissza ezeket az elcseszett, de már talán kikopó mintákat... Az egész kötetből azt lehet levonni, hogy szar az élet, és ez minden, csak nem katarzis. 

Sok a hasonló hangvételű szenvedés, az egyforma elemek (bosszúállás, gonoszság, kitörés, kiábrándultság), a stílus is végig ugyanolyan lehangoló, mintha mindenre ugyanaz a mocskos szurok lenne ráöntve. 

Értetlenül állok ez előtt a gyűjtemény előtt. Alig volt benne olyan történet, ami egy kicsit is megfogott volna... Nagyon sokszor túlzásba vitte Szabó T. Anna a vért, a testnedveket is, a nőiség különféle testi megnyilvánulásait, mintha enélkül nem is lehetne a női létről írni?! A férfi-női kapcsolatok szörnyű abnormalitása egyszerűen undorított, és ez nem a "jó" féle undor, hogy hú, milyen hatásos, milyen elevenembe vágó, milyen igaz, hanem ez pont az, amire egyszerűen nem is vagy kíváncsi, és néha egyenesen beteg vízió az egész... Nyomot maximum annyit hagy, hogy na ezt, mégegyszer, ne! 

Ami tetszett a kötetből (nem lesz hosszú lista): Cruelty free

Sehol sincs ez az íráshalmaz egy Tóth Krisztinához pl. 

Dilemmába kerültem: kell nekem a Határ (és bármi egyéb Szabó T.?) vagy adjam el olvasatlanul inkább? 

(Akartam idetenni egy érfelvágós képet, de a pinterest csak azt kérdezgeti a hívószavakra, hogy segítségre van-e szükségem... Köszi, óvatos internet, köszi.)

Grecsó Krisztián: Harminc év napsütés

"Úgy kacagtak az átírótömbben a görbén húzott, gyönyörű betűk, mintha szeretnék egymást. Mintha egy vonalba húzták volna az összest, és ha akarnám, megfognám a végét, akár a malac farkát, és ki tudnám egyenesíteni az egészet."

Márciusban láttuk a Megyek utánad című darabot, ami Grecsó Krisztián azonos című könyvéből készült, és már akkor eldőlt számomra, hogy szeretnék megismerkedni az írásaival is.

Bár tavaly már megvettem a Vera című kötetet, most mégis a Harminc év napsütést, egy tárcanovella gyűjteményt vettem előbb kézbe. Már az első két-három novella jóleső könnyek közt hagyott, és azzal a megmásíthatatlan érzéssel, hogy nekem Grecsótól MINDEN kell. ♥ Azt hiszem ritka az ilyen erős, azonnali kötődés a szerzőkkel, jó volt megélni a pillanatot, még akkor is, ha a feltétel nélküli lelkesedésem egy picit alábbhagyott, ahogy a családi történetekről másféle sztorikra is átnyergelt Grecsó. A kötet néha leült, vagy csak olyan darab-darabok jöttek, de összességében ezekből volt kevesebb, több a megkapó, emlékezetes írás benne. 

"…sodortam együtt mamával a bögyörőt, amit ma úgy neveznek, gnocchi, de akkor még nem tudtuk, hogy idővel majd olaszul kell szólítani a bögyörőt, mi csak sodortuk."

Imádtam Juszti mamát, és a vele kapcsolatos történeteket, de ugyanúgy Vera és Daru felvillanásait is, igaz, előbbit még nem is ismerem közelebbről, utóbbit is csak színpadról valamelyest, mégis kicsit ismerősként köszöntöttem őket. 

"Nem volt mese, le kellett győzni a viharfelhő méretű kétségbeesést, lenyelni a torkomban galádul bálozó sírást, és futni a lány után."

A '90-es évek retro romantikája, kamaszszerelmek, nagymamával való balatoni nyaralások, vagy lekvárfőzések megidézik saját hasonló emlékeinket. Ez az édes-bús nosztalgia végig ott rejtőzik a sorok közt. Ismerős, utánozhatatlan hangulatok törnek elő, pláne Grecsó csodás, érzékeny, de nem giccses tolmácsolásában. Néha persze direkt rá-rábök azokra a fránya érzelmekre, felkavarva rég feledésbe merült dolgokat, ízeket, színeket, valami másságot, ami arra az időszakra olyan jellemző volt.

"Hosszú, téli este volt, végtelen, nyúlós percekkel, ahogy a kiskamaszok látják az időt, amikor egy hétvége még hetekig telik, az iskolai szünetek alatt meg azt is el lehet felejteni, merre van a katedra, és hogy van olyan szó egyáltalán a világon, hogy vektor. Unatkoztunk, mert a sok idő semmire sem jó, a sok idő csak akkor kell, ha nincs, és mi fetrengtünk abban a rengeteg felesleges percben."

Szabó Magda jutott eszembe róla itt-ott, és ennél nagyobb dicséretet azt hiszem nem kaphat. ;) Bár Magdánál persze lényegesen könnyedebb, felszínt kapargatóbb, rapszodikusabb és lázadóbb is a szöveg, mégis olyan gyönyörű mondatokat, képeket, hasonlatokat tudott adni, amiken öröm elidőzni. 

"vallomások kócos katedrálisa"

"fátyolos idő volt, eltűnt a határ, mintha bezacskózták volna az eget."

"Csak az ég küld ilyen ritka pillanatokat. Amikor tudod, vizsgázol, de nem számít, ha megbuksz. Be vannak lakkozva a percek."

Szerettem, hogy mennyire sokféle történetet mutatott meg, a kamaszkor esetlenségétől a vadulós zenekar-alapításokon, és a felnőtté válás nehézségein át, a szelíd, szeretetteljes családi emlékekig. Sok novellánál a cím a legvégén nyer értelmet, akár éppen úgy, hogy az utolsó sorra a novella címe lesz maga a "válasz". Ez a szerkesztésmód különösen tetszett. És ha már válaszok, ezt az idézetet sem tudom kihagyni a bejegyzésből: 

"Áll egy férfi és egy nő egymással szemben, mint tánc előtt, vagy mint a nagy pillanatokban, amikor szinte biztos az „igen”, és mégis kérdezni kell. De kérdezni, vágyni, szeretni kegyetlenül nehéz, mert a kérdés maga a döntés, az akarás, az elhatározás. Hát ezért olyan gyávák a férfiak, ha kérdezni kell."

Megkapó, már az első történettől abszolút magával ragadó kötet, nagyon-nagyon jólesett olvasni.  

Nyomokban még egy kis Harry Pottert is tartalmazott: 

"Ahogy néztem, az jutott eszembe, hogy Harry Potter manzárdja is a lépcső alatt volt, és mennyi mindent kibírt az ifjú varázslótanonc. Bennek is menni fog. Bár arra nem emlékszem, hogy Roxfortban volt-e olyan erőpróba, hogy folyamatosan magyar kisüstit kell inni."

Kedvenc történetek: Össze kéne szedni ♥, Anyám első süteménye, Remények, Ildik, Aki mást szólít apának, Lakjon, mondjuk, Ercsiben, Kamaszok, Micsoda idők, micsoda lábak, A tejút és a festett ló, Nagymama karácsonyra, A férfiak sose tudják, Két korty svédcsepp, Csendes kalendárium, Himnusz egy női bokáról, Kémlelő.

Georges Simenon: Maigret és a hajnali vendég

"A nyomozás döntő szakaszában mindig úgy látszott, mintha Maigret még magasabb és termetesebb volna, mint máskülönben. Nagyokat szíva a pipából vadul füstölt, és a tekintete valósággal átdöfte a lányt."

Annak dacára, hogy milyen nagy Maigret-kedvelő hírében állok (és vagyok is!), még rengeteg olvasatlan kötetem van Georges Simenontól, és ahogy most megnéztem, eddig nem nagyon sikerült négynél többet olvasni egy évben (tavaly sajnos épp csak kettőt). Persze vehetjük úgy is, hogy beosztom. ;) 

A várólista csökkentésbe is mindig került az elmúlt években a kötetekből, ezt is onnan választottam most, mert nagyon rég olvastam már Maigret felügyelőről, novellákat meg pláne... Annak idején pedig éppen novellás kötettel alapoztuk meg a kapcsolatunkat. :) 

A Maigret és a hajnali vendég öt történetet tartalmaz, amiből kettő elég nyúlfarknyi, és kicsit kidolgozatlan is, de a három hosszabb sztori kompenzált cserébe. A vízbefúltak fogadója és A hajnali vendég is remek volt, de alig maradt el tőlük A bayeux-i gazdag özvegy. A rövidebbek közül a Hétfő úr címűt emlékezetessé tette a rozskalászbajusz a képviselőfánkokban, a Pigalle utca viszont  lassú eseménytelenségével együtt is túl kapkodó volt, és bár a hangulata átjött, jobb lett volna kicsit jobban kifejteni, megismertetni a szereplőket, hogy nyomot hagyjon. 

És hogy mire lehet számítani? Csendben gondolkodó Maigret-re, kékes pipafüstre, káposztaszagú dolgozószobára, éjszakai portásra, fél pár harisnyára, szakadatlan esőre, hosszas kihallgatásra és hátsó bejáratokra. Meg persze calvadosra, sörre, sonkás szendvicsekre, kiflikre és fekete kávéra, de az egyik novellában olyan ízletességek is kerülnek a felügyelő tányérjára, mint a normandiai nyelvhal és caeni pacal. :) Imádom megfigyelni miket eszik és iszik az egyes kötetekben. :) 

"Maigret rendíthetetlen nyugalommal szívta a pipáját, befalt egy hatalmas sonkás szendvicset, sörrel leöblítette, és közönyösen nézte a szokásos sürgés-forgást, amely szükségképpen megnehezíti a rendőrség dolgát."

"A pacal remek volt, és Maigret mámoros hangulatban állt fel az asztaltól, annál is inkább, mert hagyta magát rábeszélni egy pohár házi calvadosra."

Értékelés: 9/10 Nagyon jólesett olvasni, üdítő volt, ismerős, kellemes, és a szokásos módon hangulatos. 

"Maigret még szippantott néhányat a pipájából, és szemét összehúzva nézte a nagy, szürke házat, a rézgyűrűs kaput meg a díszudvart a bronzkandeláberekkel. Az efféle ügyeket nevezte pipátlan ügyeknek, merthogy olyan helyeken kell nyomozni, ahol nem tarthatja a fogai között a csutorát."

Ismét egy zanzaposzt - Erin Kelly, Adam Kay, Szabó Magda

Néhány mostanában olvasott könyvről hozok most megint rövidebb véleményeket.

Erin Kelly: The Sick Rose

Erin Kellyvel tavaly év elején ismerkedtem meg, akkor olvastam a The Poison Tree című könyvét, ami egy kellemesen összetett, sötét hangulatú, titkokkal teli regény. Jó volt ráakadni, nem tudni előre róla semmit... Nagyon megtetszett a szerző stílusa, így most az audible-en egy másik könyvére esett a választásom.
A The Sick Rose (The Dark Rose címen is megjelent egyébként) is ügyesen vegyíti és bontakoztatja ki a múltbéli titkokat, terhelt múltú karaktereket és a jelenben zajló drámai folyamatokat. Paul és Louisa életében egyaránt történtek olyan dolgok, amiket inkább kitörölnének, amik mázsás súlyként ülnek a vállukon. Állandó árnyként vetül életük minden más aspektusára egy-egy korábbi tettük, egy-egy döntés szörnyű következménye. Ez hozza össze is őket, azonban arra nem számítanak, hogy a kitárulkozás milyen következményekkel járhat, és hogy akár életveszélybe is sodorhatja őket.
Lassan építkező regény, hangulatos, ízlelgetni lehet a mondatait. Nagyon tetszik, ahogy Erin Kelly történetet tud szőni, van valami ami magával ragad benne. Érdekesek a problémafelvetései, az erkölcsi dilemmák, elgondolkodtató, holott néha nagyon is köznapi dolgok történnek benne, vagy legalábbis valami nagyon hétköznapi dologból alakul ki frusztráció, konfliktus, sorsfordító helyzet.
Mégis, összességében erősebb volt a The Poison Tree ennél a sztorinál, úgy érzem.
Láttam, hogy többen kritizálták a lezárást, az epilógust, nekem viszont az (is) tetszett. Szeretem a merész lezárások utáni, látszólag nyugalmas részt, ami igazából szintén tele van feszültséggel, és még valami kiderül ilyenkor, hadd emésztgesse az olvasó azt is, útravalónak.

Adam Kay: 'Twas the Nightshift Before Christmas (Mert szülni karácsonykor kell)


Adam Kay ismerős lehet már a This is Going to Hurt (Ez fájni fog) című kötet miatt, amit szintén idén olvastam. Ez a rövidke, ünnepi hangulatú kötet egy karácsonyi naplójegyzetekből álló anekdota-gyűjtemény az orvosból íróvá, és stand-upossá avanzsált szerzőtől, amiben elmeséli sok-sok szerencsétlen, végigdolgozott karácsonyának minden említésre méltó sztoriját, amik felváltva humorosak, meghatóak, szomorúak. Gyors olvasmány, és tényleg tematikus válogatás, csupa decemberi és karácsonyi ügyelet sztorija. Ez a szerencsétlen Adam az összes ünnepét benn töltötte a kórházban, válogatott nehézségekkel küzdve... Teljesen meg tudom érteni, hogy pályaelhagyó lett...
Rövid ugyan a kötet, de cserébe majdnem annyira jó, mint az előző gyűjtemény volt. Adamnek fantasztikus a stílusa, nagyon ügyesen mutatja meg szarkasztikus és empatikus oldalát is, és egyensúlyban képes tartani ezeket, nem esik át a ló túloldalára, szimpatikus marad mindig.
Ünnepre hangolódáshoz kiváló ez a könyv, de csak annak, aki nem bánja, hogy a fertőtlenítőszag übereli a narancs-fahéj-szegfűszeg vonalat. :D

Szabó Magda: Daloljanak itt angyalok

Aki pedig a hagyományosabb ünnepi hangulat híve, annak kötelező beszerzés (volt) idén a Libri exkluzív könyve; egy karácsonyi írásokat tartalmazó novellás kötet Szabó Magdától. A Daloljanak itt angyalok kívül-belül gyönyörű lett, öröm kézbe venni, és remek választás volt adventre. Szépséges illusztrációk törik meg a történetek sorát, amik közt volt néhány igazán megható, főleg az első szekcióban.
Nem tetszett minden írás, voltak gyengébbek, vagy amik kevésbé fogtak meg, esetleg kicsit önismétlőek voltak, de összességében nagyon jó élmény volt. Én az utolsó részt, a bibliai történeteket tettem volna egyébként előre, és utána hoztam volna a személyesebb emlékezéseket. Így más ívet kapott volna valahogy a történetek sora.
Egyébként ami még furcsa volt, hogy miért nem voltak dátumok és előszó vagy utószó, hogy hogy is keletkezett ez a kötet, ki válogatta össze, mi mikor íródott?

Kedvenceim voltak a kötetben: A vízibornyú, Nenő, Apokrif, Karácsonyi ajándék, Egy doboz fű Melindának.

Jövő ilyenkor lehet, hogy újraolvasom. :)

Karin Tidbeck: Rénszarvas-hegy és más történetek a peremlétről

Karin Tidbeck kötete azonnal elkezdett hívogatni, azon a furcsa, baljóslatú módon, ahogy az embert olyasmik vonzzák, amikre nem akar igazából ránézni, de mégsem tud félrepillantani. Ezt a furcsa, bizsergető érzést keltette bennem a borítóterv, a fa mögött álló agancsos alakkal, aki ijesztő, de egyben valamiért mégis kíváncsiságot kiváltó jelenés. 

A sejtelmes zöld fény is jót tett az egész dizájnnak, plusz frappáns, misztikusnak tetsző cím, és a könyv már el is adta magát nekem. :) 

Na de beszéljünk kicsit a belbecsről is. A díjnyertes Karin Tidbeck novellás kötetéről van szó, amiben sokféle műfaj keveredik: fantasy, urban fantasy, sci-fi, misztikus és horror elemek is megjelennek. Talán leginkább a korábban Veres Attilára is használt weird fiction összegzi legjobban.

A novellák könnyűnek, rövidnek, gyorsan olvashatónak tűnnek, de ez csalóka; súlyuk van, mondanivalójuk, vagy olyan erőteljes hangulatuk, hogy nem lehet csak úgy áthajtani a következőhöz, meg kell állni kicsit emészteni őket. Maradandó novellát írni nehezebb, mint felejthetetlen regényt, de Tidbeck meg tudja ugrani a lécet. A novellák közül alig volt olyan, ami nem tett rám valami benyomást, és mindnek fel tudom idézni a címét-történetét. Azért valljuk be, novellás kötetnél rendszerint már az olvasás befejeztével kiesnek a gyengébb darabok. Tidbecknél is akadtak persze kevésbé jók, de egyrészt nem sok, másrészt hangulatukban ezek is jól illettek a kötetbe - ettől egységes képet kapott az egész, volt benne egyfajta építkezés is. Visszatérő szereplők csak két novellában vannak, ami összefűzi ezt a két történetet, a többi nem kapcsolódott szervesen. 

A szerző, Karin Tidbeck.

És hogy miről mesél Karin Tidbeck? Konzervdobozban nevelt életről. Egy hivatalnok telefonhívásairól. Egy férfiról, aki beleszeret egy Beatrice nevű léghajóba. Egy, a padláson talált piros ruháról, ami a vittrák öltözéke. Matrónákról, akik halálra zabálják magukat... és egy helyről, ahol nincs idő, mert nem mérik - mi történik, ha valaki mégis elkezdi számolni a perceket? 

A mítosz és valóság vékony határmezsgyéjén bandukolva néha nagyonis evilági következtetéseket enged levonni egy-egy történet. A Kicsoda Arvid Pekon? például elég ijesztően mutatja be egy telefonközpontos figuráján keresztül, egyrészt, hogy mennyire jelentéktelen lehet az ember, másrészt pedig, hogy egyre elfajzottabbak a kérdéseink, kéréseink, problémáink. A szürreális talajra ültetett társadalomkritika reális pofont ad a végén. 

A peremlét azon történetei, amik a misztikus irányba tolódnak el, nekem egy fokkal jobban tetszettek. Sok a mesei elem, de nem elcsépelt dolgokat kreál belőlük a szerző, hanem tud újat mutatni. 

A címadó (mármint a magyar címadó - az eredetié, a Dzsagannáth) Rénszarvas-hegyben és az áldokumentarista stílusban prezentált Pyretben is képzeletbeli lények szerepelnek, de olyan plasztikusan vannak megjelenítve, hogy szinte elhiszem, egy svéd erdőben tényleg elragadhat egy vittra, vagy tehénnek álcázhatja magát egy pyret. 

Mielőtt nekiálltam, arra számítottam, vagy inkább azt reméltem, Veres Attilás lesz a kötet. Igazam is lett, meg nem is. Van egy darab nagyon veresattila hangulatú novella, a Brita üdülőfaluja, ami mellesleg a kötet egyik legjobbja szerintem. A magyaros weird sci-fi feeling persze itt elmarad, ez a sztori mélyen a svéd folklórban és mítoszokban gyökerezik - ahogy tulajdonképpen az összes többi is. Érdekes volt ezt a sokféle szürreális világot, villanásnyi bizarr látomást megismerni.

A nekem kevésbé tetsző darabok: Herr Cederberg, Néhány levél Ove Lindströmnek.

A legerősebbek a Rénszarvas-hegy, Brita üdülőfaluja, Kicsoda Arvid Pekon? és a Pyret voltak.

Különös és különleges kötet. Kellemesen nyugtalanító, ha van ilyen egyáltalán. :)

Kiadja az Agave,
Rendeld meg >ITT<!

(Megj.: nagy szívfájdalmam, de sosem tudom lehagyni a hibaszekciót... Pedig szinte tökéletes a könyv. De a hátsó belső borítón van egy csúnya "finnországi Malmö", az előszóban pedig a szerző neve lett elírva Karenre... :( )

Rövidkék a várólista csökkentésből

Három rövidebb könyvet is elolvastam nemrég az idei várólista csökkentős listámból: egy Maigret krimit, egy Mesterkurzusos pszichológiai könyvet, és Schäffer Erzsébet egyik novellás kötetét.

Georges Simenon: Maigret és a Dél Keresztje

Hangulatos, esős, zsilipelős, régi titkokat felfedős Maigret kötet, amiben a felügyelő 68 kilométert biciklizik (!) uszályokat hajszolva, majd úgy trappol körbe a kertben, mint egy cirkuszi ló. Közben legurít egy kis borókapálinkát és kökénylikőrt. ;) :D Kell ennél több?

Jólesett megint a szokásos borongós nyomozás, Maigret morfondírozása, és az uszályokon utazók  mindennapjaiba és kis sötét titkaiba való bepillantás, ami különlegessé tette a kötetet. 

Kalo Jenő, Pándy Mária, Popper Péter, Ranschburg Jenő: Felcserélt szerepek - Nagyszerű nők, gyönyörű férfiak 

Minden alkalommal, amikor ezek közül a válogatás kötetek közül olvasok, megállapítom, hogy Popper Péter a kiemelkedő csillaga bármely témának... A többiek írásai javarészt elbújhatnak mellette, és mindig tud mondani valami újat, egy új szempont, vagy új gondolatmenet révén, amit ráadásul szépen tele is tűzdel példáival, idézetekkel, érdekességekkel. Most már olvasnom kell tőle egy önálló kötetet is tényleg. :) Ranschburg Jenő is nagyon jó volt persze, érdekes meglátásokkal - látszik, hogy a pszichológusok vonalán szeretek inkább haladni...
A másik kettő, asztrológus, meg agykontrollos emberke nem az én világom... Kalo és Pándy nem voltak annyira meggyőzőek, vagy csak nagy általánosságban beszéltek a témáról, olyasmiket vetve fel, amik nem adnak új információt még a témában totál laikusnak sem. Plusz náluk többször is éreztem, hogy mintha köntörfalaznának.
Kalo Jenő mondjuk jól rátapint néhány generációs problémára, rossz trendre, hogy pl. mennyire nem divat alkalmazkodni, kompromisszumokat kötni; felelősséget vállalni és elköteleződni meg pláne nem. Következésképp gyakorlatilag szeretni sem divat már... Sok mindent leginkább csak a szőnyeg alá söpörni szeretünk. De aztán a jó meglátásai után leír valami marhaságot, pl. a "ha nem vállalunk gyereket, nem leszünk elegen" vonal, és a szingli lét hibáztatása nekem nagyon nem tetszett. Majd beszéljünk erről, amikor nem a bolygó elpusztulása, és a túlnépesedés a probléma...

A nemi identitástudatról és kialakulásáról is szó esik az első két előadásban, és érdekesnek tartottam, hogy milyen furcsán fontosnak tartott dolog, hogy az érkező kisbabát minek várták a szülei, fiúnak, vagy lánynak. Vajon ennek a dolognak tényleg ekkora megpecsételő ereje van? Nekem túlzásnak tűnik, főleg Pándy Mária írásában, amikor azt írja le, ne csodálkozzunk, ha a kislánynak várt fiúcska hosszú loknis hajat hord még három évesen is, és aztán majd nőnek érzi, és át akarja operáltatni magát. Ez mekkora épületes baromság... -.-' A nemi szerepek, identitás kérdéseiben nagyon régimódi nézeteket képviselnek, a homoszexualitással, szingli léttel kapcsolatban pedig kifejezetten elítélőek, még ha néha el is bújtatják a mondatok közé, azért lehet olvasni a sorok között... 

Popper Péternél két gondolatot szeretnék kiemelni. Az egyik, hogy ő még a bibliáról, vallásról is úgy tud mesélni, hogy tátott szájjal hallgatom. A másik pedig, hogy remekül rávilágított számomra korunk egyik nagy problémájára, ami igazából egyfolytában az arcunkba van tolva, mégsem láttam még soha ilyen jól megfogalmazva leírva. Ennek lényege pedig az, hogy a társadalmunk felcseréli az erotikát az esztétikával. Mit jelent ez? Azt, hogy esztétikai mérték szerint próbáljuk meghatározni, hogy a férfi vagy a nő szexuálisan, erotikusan vonzó-e. Ez pedig nagy hiba, mert a vonzerő, a kisugárzás nem az esztétikai értékeken múlik... A "szép" az egyre inkább a megcsinált, a mű, és ez mind hideg, nem vonzó dolog. Lassan ellentétes hatást érünk el vele. Na meg nagy baj az is, hogy az esztétikai mérce megütésének állandó hajszolásával egyre kevésbé tudjuk elfogadni az idő múlását, az öregedést... 

Összességében vegyes kötet. Sajnos Popperé a legrövidebb rész, mégis az a legtartalmasabb, az húzza fel az egész kötetet.

Schäffer Erzsébet: A szőlővirág illata

Már nagyon rég olvastam Schäffer Erzsébettől, utoljára akkor is csak az Irodalmi fülbevaló hangoskönyv-válogatásokból. 

A szőlővirág illata finom, lírai kötet, ami hol a természet szépségeivel gyönyörködtet, hol az emberi sorsok apró kis fonalainak rezdüléseit mutatja be hihetetlen éleslátással és bölcsességgel. Figyelmeztet, hogy lassuljunk le, ne rohanjunk. Nekem most igazán jólesett ez a lelassulás, csendes megfigyelés, Schäffer Erzsébet szemén, és történetein keresztül.