Amiből megírása közben lett paprikás poszt - Emma Straub: This Time Tomorrow

Miss Straub, Miss Straub... Szép, szép, hogy egy ilyen tribute-ot írt az apjának, de ez időutazós könyvnek, és lélektani regénynek (?) is halotthalvány. 

Én vagyok megint, aki a nagy éljenző tömeggel szemben inkább ekézném ezt a könyvet. Szerintem nagyon gyenge eresztés volt... 

Alice elalszik a 40. születésnapjának előestéjén, és a 16. szülinapján ébred fel. Apja, Leonard hirtelen újra fiatal és egészséges, legjobb barátnője, Sam pedig mindig elérhető, hisz nem béklyózzák még a gyerekei. És persze ott van a tinikori crush, Tommy is a láthatáron. Mit lehet kezdeni egy ilyen szituációval? Először is ki kell deríteni a szabályokat. Vajon hogyan és mikor térhet vissza Alice a 40 éves önmagához, ha egyáltalán vissza fog tudni menni? Min tud és min akar változtatni? Mire jó egy ilyen kirándulás? Mire elég egy nap? Vagy sokszor egy, mint később kiderül...

Alice apja, Leonard Stern, író, a híres Time Brothers időutazós ifjúsági történet szerzője, amiből filmsorozatot is forgattak. Hamarosan kiderül az is, hogy talán több köze van az időutazáshoz, mint ez a kultikussá vált mű... A jelenben Leonard haldoklik, így Alice-nek borzasztó nagy boldogság őt újra egészségesnek látni. 

A 16 éveskori önmagánál Alice megpróbál olyan változtatásokat eszközölni, amik pozitívan befolyásolhatják az ő, és Leonard jövőjét is. 

~ SPOILEREK ahead, mert írás közben kissé felpaprikázódtam! ~

Nooos, ez az egész kb. teljesen átgondolatlan volt. Imádom az időutazásos sztorikat, és szálakat, de ezeknek mindig NAGYON PONTOSNAK kell lenni, különben hiteltelen. Az egy dolog, hogy ennek az egyazon napba visszautazásnak mennyire semmi értelme nem volt, de hogy még logikátlan is volt az, hogy következményesen mi hogy történik - pl. miért lesznek különböző számú és nevű gyerekei a barátnőnek attól, hogy Alice mással jön össze 16 évesen (ez amúgy is wtf), vagy miért is talál rá Debbie-re az apja, ebből kifolyólag? -, az végképp idegesítő volt. Apjával letetetni a cigit, meg sportra buzdítani... Tommyval összejönni, és aztán visszaröppenni a jelenbe, hogy ott családod legyen, AKIKET NEM IS ISMERSZ? Lesz két gyereke a jelenben, és SEMMI érzelmi kötődése hozzájuk? Meg amúgy akkor már miért nincsenek meg az emlékek rögtön? Ugye, hogy az időutazás nem így működik (jó tudom, nem működik sehogy)? 

Forrás.

Nagyon sufnituning időutazós regény ez, amiben Straubnak bilibe lóg a keze, mert azt hiszi ezt olyan könnyű megírni. Kitalálja, hogy elalszik valaki ott a fészerben, és ugyanabba a napjába visszamehet mindig, körít köré egy kis családi drámát, mindenkinek a szívhúrjait megpendítendő, nehéz témával, és az az érzésed, hogy azt hitte, innentől kezdve majd a könyv meg is írja saját magát... Számomra nem volt megható ez az egész, mert nem tudtam kötődni a szereplőkhöz, Leonard egy idegen maradt számomra, Alice-nek zavaró módon nem volt személyisége (volt egyáltalán valakinek?), a párbeszédek kifejezetten unalmasak voltak, és tér-idő kontinuum meggyalázása volt, amit itt időutazás címén előadtak. Mellesleg akkor most elégedett lenne azzal, hogy Tommy lett a férje, és két gyerekük van stb, de mégis visszamegy újra (és újra és újra), ÉS HA NEM SIKERÜL pont ugyanúgy rekonstruálni mindent? (khm, aztán mi is lett a vége?) Persze, értem, hogy az apjával akar minőségi időt eltölteni, de ez az ugyanabba a napba utazás annyi felelősség, és annyira egyhangú...  

Minden egyes újraélt nap után minden kicsit máshogy kellene alakuljon, ha a saját szabályait egyáltalán akarná követni. Az Időről időre című film jutott eszembe, és az, hogy még ha ugyanazt zongorázza is le aznap, AKKOR IS mindig különféle gyerekeknek kéne várnia otthon, minden alkalommal másnak. Emlékeztek biztos, akik látták a filmet, hogy más kisgyerek várta egyszer a főhőst - és az indoklás is megállta a helyét -, és ezt nem is tudta megemészteni. 

~ SPOILEREK VÉGE ~

A szerkezet is hagy némi kívánnivalót maga után, az eleje teljesen unalmasan ágyaz meg a dolgoknak Alice jelenbeli napjainak bemutatásával, de semmi igazán lényegeset nem tudunk meg. A napok PONT olyan semmilyenek, mint ha bárki másét kéne végignéznünk mindenféle ballaszt-történéssel és beszélgetéssel / belső monológgal együtt. Amikor az időutazással belendülnek a dolgok, azt hittem, hogy végre helyrerázódik a regény, de csak zagyva lett, és ha lehet, még lassúbb és unalmasabb. Utána pedig csak ugrált, kapkodott ide-oda, és ért el aztán az elkerülhetetlen végig.

Az utószó maga valóban megható volt, de túl direkt volt ez a meghatni akarás, és a történetnek ugyan szép kis fészket csinál Straub a saját személyes történetével az apjával, de továbbra is az a véleményem, ettől ez még nem lesz egy jó könyv. 

Tovább rontott a helyzeten, hogy a gyásszal kapcsolatban annyira páratlanul szépen mesélt Valérie Perrin a Másodvirágzásban, amit nemrég olvastam, hogy semmi másnak esélye sincs ennek nyomába érni, és ettől csak még inkább halovány fércnek érződött Straub könyve. 

Örülök, hogy Emily Henry után Emma Straubot is lehúzhatom a listámról, hogy bármit is olvassak tőle, de kár volt ebbe is a befektetett órák száma. Valahogy az az érzésem, mintha mostanában senki nem olvasna igazán jó könyveket, és ezért elkezdjük sztárolni a középszert, és az az alattit, de nagyon (ld. még: A könyvlista, A könyvek szerelmesei). És igazából nem is ez a történet maga, hanem ez az irány paprikáz fel. Nem vágyunk már az igazán jóra, nem akarjuk a standardokat magasan tartani? Nem emlékszünk már az olyan regényekre és szerzőkre, akiknél nincsenek meg a szörnyű száraz, direkt leírások a szereplőkről, a cselekményről, hanem az írás sodor magával, miközben az érzelmeket is úgy adja át, hogy észre sem veszed, hogy is írta bele mindazt az összetettséget a szerző, amit érzel? És anélkül, hogy tudnád a karakterről, hogy mennyire magas, és borostás, és kék szemű-e, mindenkiről teljes képet kapsz; mert van személyiségük, mert árnyalt az írás, mert a szerző tud írni. Ilyen könyveket szeretek és szeretnék olvasni. 

Ez természetesen magánvélemény, a könyv mindenkinek szubjektíven csapódik le, bizonyára van, akinek jobban betalál a témával, vagy a viszonyrendszerrel a karakterek közt, nálam, ahogy látszik, egészen más húrokat pendített meg. Sose hittem volna pedig, hogy ebből paprikás poszt lesz. 

Stuart Turton: The Seven Deaths of Evelyn Hardcastle

Először is: Köszönjük,  Amadea! :D Amadea posztja és lelkesedése keltette fel nemrégiben többünk érdeklődését is az Evelyn Hardcastle 7 halála című könyv iránt, és sokan kézbe vettük a hatására. Én inkább a fülembe tettem mondjuk, az Audible-ön is fenn volt ugyanis. 

"How do you stop a murder that’s already happened?

At a gala party thrown by her parents, Evelyn Hardcastle will be killed - again. She's been murdered hundreds of times, and each day, Aiden Bishop is too late to save her. Doomed to repeat the same day over and over, Aiden's only escape is to solve Evelyn Hardcastle's murder and conquer the shadows of an enemy he struggles to even comprehend--but nothing and no one are quite what they seem.

Deeply atmospheric and ingeniously plotted, The Seven Deaths of Evelyn Hardcastle is a highly original debut that will appeal to fans of Kate Atkinson and Agatha Christie."

Most, hogy így utólag elolvastam a fülszöveg ajánlását, könnyű beazonosítanom, hogy nekem az Agatha Christie-s jelleg nyerte el a tetszésemet, és a Kate Atkinsonos dolgokkal voltak gondjaim - tőle már egyszer félbehagytam egy time loopos könyvet (Life After Life). :)

Amikor elkezdtem olvasni, nem is gondoltam volna, hogy ez egy időhurok történet, és hogy még ezen a témán is tud csavarni egyet a szerző a különös szabályokkal, a sok szállal, sok szereplővel, akiknek a bőrébe is bújhatunk, és nem csak kívülről nézegetjük őket. Ez a sokszemszöges, időutazással megspékelt alaphelyzet adja Evelyn Hardcastle murder mysteryjének savát-borsát, és akkor még ott van maga a bűntény is, amit fel kell fejtegetni, és ahogy kibomlik, egyre több titok bukkan fel a múltból, egy korábbi gyilkosságból is, aminek épp az évfordulóján rendezik meg a bált Blackheath-ben... Láthattunk már murder mysteryt, amiben sok a bonyodalom, és persze öngyilkosságnak tűnő gyilkosságot is, amit aztán nehéz bizonyítani, hogy mégsem az, de ilyet, mint ez az eset, biztosan nem. :)

Kicsit Groundhog Day (Idétlen időkig) is az egész, ahogy ugyanaz a nap ismétlődik, de itt más szemszöget kapunk minden nap, és nagyon érdekes az is, hogy a főszereplő mennyire azonosul az adott karakterrel, hogyan befolyásolja a gondolkodásmódot, logikát, hogy ki is épp a "bábuja", akivel lépni tud. Az adott személyiség erőteljes vonásait ugyanis nem lehet kiiktatni - aki kegyetlen és dühös volt, annak nehéz fékezni a tetteit, aki pedig intelligens és rafinált, azzal könnyű együtt dolgozni, és rálelni a hiányzó láncszemekre.

Aidan Bishop nem semmi fába vágja a fejszéjét, de eltökélten göngyölíti fel a nyomokat, és a jámbor Bell doktortól kiindulva, aki teljes amnéziával, csak Anna nevére emlékezve "esik bele" in medias res a történetbe, eljut 7 másik hoston át a megoldásig. Az út azonban nagyon kanyargós, minden képlékeny, és mégis előre kikövezett, és a múltban rengeteg sötét titok lappang, ami elsőre, de még hetedjére is alig-alig látszik... Mi Blackheath rejtélyének a kulcsa? Mi ez az egész morbid játék vajon, és kicsoda Anna? Ki a többi játékos, akik szintén a megoldást keresik, hogy kijussanak az útvesztőből? Mert a hurok újra és újra ismétli önmagát, ha 8 nap alatt nem sikerül megfejteni a gyilkosságot, az emlékek azonban törlődnek... Mióta játssza vajon ezt az elmeháborodott társasjátékot Aiden, és mégis miért? 

Rendkívül okos, izgalmas, sötét és egyedi koncepció, nagyon csavaros a megoldandó bűntény, és rengeteg a kis belső játszma a vendégek közt is. A hangulata vészjósló, komor, borzongató. 

Volt néhány elem, ami nem tetszett nekem, szerintem ezek belekeverése nélkül is megállta volna a helyét a történet, és akkor nem lettek volna furcsa mellékzöngék - de lehet, hogy ezek csak számomra voltak zavaróak. Nem tetszett pl. a plague doctor: túlmisztifikált volt a jelenléte játékmesterként, valamint a másik alak felbukkanása különösen cringe volt nekem. Aztán Anna múltja... totál felesleges kavarás volt, és sokat változtatott a véleményemen róla, meg Aidanről is..., felforgatja a viszonyokat; plusz a footman előli menekülés is már kezdett kissé unalmassá válni a végére. A zárás lehetett volna frappánsabban elkanyarítva, nem egészen értettem egyet ezzel a megoldással, de baromi nehéz is befejezni egy ilyen regényt, az biztos. És egy kicsit rövidebbre is lehetett volna húzni, mondjuk egy jó 100 oldallal, akkor feszesebb lett volna a tempó. 

Ravencourt és Jim Rashton voltak a kedvenc hostjaim.

Érdekes szavak, kifejezések:

mezzanine - félemelet, magasföldszint

Ti is olvastátok? Mit gondoltatok róla? 

Két hangoskönyv, amiket összeköt Írország

Forrás.

A hangoskönyvezés remek módszernek bizonyult, hogy azért néhány könyvet a magamévá tegyek az előző hónapban is. Köszi felolvasók, köszi Audible, köszi férjem, aki vesz nekem kreditet! :*

Ebben a zanzaposztban két hangosról hozok rövid értékelést, Emma Donoghue: The Pull of the Stars, és Amy Harmon: What the Wind Knows című könyveiről. Minkettő elég népszerű mostanában, és megjelentek magyarul is, Hívnak a csillagok, illetve Csak a szél tudja címen. Írországban játszódnak, és bár szuper karakteralkotás jellemzi őket, valahogy mégis inkább középszerűek maradnak nekem. 

Emma Donoghue: The Pull of the Stars

A szerzőtől korábban a Room-ot olvastam, ami nagyon tetszett, és 2013-ban be is került a top5-be. A The Pull of the Stars ezt nem tudta megugrani, de azért nem bánom, hogy megismerkedtem vele. 

Olyan volt, mint egy sűrű műszakokat bemutató duplaepizód a kórházsorozatokból, de a Spanyol Nátha idején, 1918-ban, egy dublini lázas-szülészeti osztályra helyezve, ahol az influenzával megfertőződött kismamákat ápolják. 

Értem a népszerűségét; a feszes tempó és az érdekes körítés valóban bevonzza az embert, a drámai történések, tragédiák, amik lejátszódnak a kis osztályon ez alatt a pár nap alatt, meg pláne, de mégse tartom azért annyira kiemelkedően jónak. Főként a végét nem. Két dolog is elrontotta számomra az élményt: túl direkt elhelyezéssel egy leszbikus szerelmi szál, aminek nem volt igazából sok értelme, és előzménye sem, illetve egy kissé túldramatizált irgalmas szamaritánus tett, ami nekem már túlzás volt, és mártírkodásnak tetszett.

Kihasználja a szerző, hogy a szülés, születés mitikus, veszélyes, kiszámíthatatlan légköre milyen csalogató tud lenni, és bár tény, hogy alapos kutatómunka van mögötte, orvosilag, történelmileg hitelesen mutat be mindent, és nem spórol a nyers és részletes leírásokkal sem, valahogy mégse sikerül teljesen jól összefognia az egész történet-gombócot. A minidráma a végén szétcsúszik, pedig tényleg remek karakterekre építkezik: az orvosnő - Kathleen Lynn -, a nővér - Julia Power - és az önkéntes segítő - Bridie Sweeney - alakja is jól megrajzolt, egymásra való hatásuk sem elnagyolt, vagy eltúlzott, és megkapó a bajtársiasság, amit mutatnak egymás felé, valamint az is, hogy eszköztelenül, áldatlan állapotok, puritán körülmények közepette is megpróbálják a maximumot nyújtani mindenkinek, fáradhatatlanul. 

Amy Harmon: What the Wind Knows

Nem mentem messzire, és Donoghue után Amy Harmonnal kalandoztam tovább Írországban, de szintén főként a múltban. A What the Wind Knows egy nagyon ír, nagyon romantikus történet, történelmi-politikai háttérrel, jó karakterekkel, és egy csipet misztikummal, időutazással.

Anne Gallagher, szeretett nagyapja, Eoin (kiejtve amúgy Owen) hamvait szeretné elszórni a tóban, amikor különös dolog történik... Áthatolhatatlan köd száll le, és Anne egyszercsak egy puskával találja szemközt magát, az 1920-as években, ahol azt hiszik a nagy hasonlóság miatt, hogy ő Eoin korábban eltűntnek hitt anyja... Anne belebújik a régi Anne bőrébe. De visszajut valaha saját jelenébe? Vissza akar egyáltalán?

Szép, hangulatos, érzelmes sztori volt, bár nagyon lassú, és nem lett igazán maradandó, vagy kiemelkedő, nem szerettem bele annyira a szerző stílusába, hogy rárepüljek a többi könyvére. Összességében kellemes élmény volt, és díjazom, hogy tényleg voltak érzelmek, kapcsolódás, szikra a két szerelmes között (ez fájón hiányzott a nemrég olvasott The Lost Girls of Parisből), de rémesen kiszámítható volt minden a végén. Esetleg valami plusz csavar, több háttérsztori jobb lett volna, a sok felesleges ír hazafiasság helyett... Az ír történelem, függetlenségi háború, Michael Collins alakja egy távoli háttérnek is elég lett volna, kifejtve unalmas volt, és nem adott igazán hozzá a történethez. Persze lehet, hogy mást el tud kapni az ír hazafiasság, és ez a mindent átható szellemiség, de nekem nem volt sok hozzáadott értéke. 

A Yeats versek hangulatosak voltak, de a legjobb Thomas verse volt az egészben.

“Don't go near the water, love.
Stay away from strand or sea.
You cannot walk on water, love;
The lough will take you far from me.”

Kedvenc karakter: Thomas Smith, egyértelmű :)

Néhol picit önismétlő volt a könyv, és a kezdeti események után a közepe nagyon leült, mintha nehéz lett volna kitöltenie a szerzőnek eseményekkel, kalandokkal a fejezeteket. Aztán pedig elcsordogáltunk az egyértelmű, és kicsit szentimentális végkifejlethez, és elmorzsolhattunk pár könnycseppet. :)

Bánó Attila: A tudós és a zöldhajú lány

Őszintén szólva egy helyre kis történelmi körítéssel ellátott könyvecskére számítottam, kvázi történelmi regényre, némi időutazással; olvastam már ilyesmiket Gáspár Ferenctől régebben (A strucc vére és ennek folytatásai), és szerettem is - hála neki egy piciny szeletébe bele tudtam magam élni a magyar történelemnek, ami egyébként eléggé távol áll tőlem. Szóval valami hasonlóra számítottam, ismét magyar szerző tollából, és bár teljesen más kerekedett ki belőle, én nagyon élveztem. 

Ez a könyv nagyon ráhibázott, mire vágytam éppen olvasásügyileg. 

A tudós és a zöldhajú lány in medias res belecsap a lecsóba, és főhőse, Korponai Félix, aki őslénykutató, (foglalkozásának mellesleg a kiválasztásában semmi szerepe nem volt) az első oldalakon máris belekerül egy szupertitkos időutazási projektbe, ahol különféle lehetetlen szituációkba küldik vissza a múltba, a magyar történelem jeles alakjai és kulcsfontosságú pillanatai közé. Kiképzésére véleményem szerint nem fordítanak elegendő időt, ennek köszönhetően rengeteg humoros, de ugyanakkor igen veszélyes helyzetbe keveredik, például papírzsebkendőt nyújt a síró királynak, vagy elektromos fogkefét ránt elő honfoglaláskori tarisznyájából... :) :D

A könyv egyetlen pillanatra sem veszi magát komolyan. Gegeket, stand-up comedyt idéző humort , beszólásokat, hirtelen elvágott cselekményszálakat vonultat fel, rendkívül bohókás és emiatt nagyon üdítő is. Viszont senki ne várjon tőle nagyregényt, ez meseregény, sok apró fejezettel, aminek az elején jó kis régimódi összefoglalók vannak, hogy mi is történik az adott részben a szereplőinkkel. Felidézte bennem a Mézga család rajzfilmjeinek hangulatát, az lépcsőházbeli okos hacker-kisfiú alakjával, Neil Gaiman Szerencsére a tej című fantasy-meséjét annak minden képtelen ötletével és ötletességével és Fehér Klárát is méghozzá A földrengések szigetét, amit én nagyon imádtam, annak ellenére, hogy felnőttfejjel ismertem meg. 

A gyerek a dilinyósságot eleve szeretni fogja ebben a kötetben, a felnőtteket meg szerintem visszarepíti gondolatban más hasonló emlékeikhez, akár könyvekről vagy rajzfilmekről legyen is szó. 

Néhol túl egyszerűen elvarrják a szálakat és megoldódik a konfliktus, de ez nem volt zavaró, mert nem lehet teljesen komolyan venni, nem engedi, hogy túllépjen azon a kis szórakoztatni vágyáson, amire hivatott. 

Nem kétlem, hogy a történelmi tények hitelesek benne; Bánó Attilának megjelent még több más, történelmi témájú könyve is. 

Jó hangulatot teremtenek ezek a magyar-történelmi epizódok benne. Emellett rengeteg a New Yorkban játszódó rész, amerikai és orosz titkosszolgálat is belekeveredik a mi Korponai Félixünk balül elsült projektjébe, két bőrdzsekis fazon üldözőbe veszi, a szenátor esélyeit  porig rombolja, egyéb súlyos politikai konfliktusokat is generál, és persze ha nem vigyáz, felborul a tér-idő kontinuum!

Tetszett a szerelmi szál, nem volt zavaró, vagy túllihegett, a megnyilvánulás formáján azért kicsit nevetnem kellett, de ám legyen.

A sok szerencsétlenkedés és ügyefogyott időutazás a zárszóban nyer értelmet, olvassátok el a végéig, érdemes. :) 

Figyelem, gyereklelkű felnőttek előnyben! :) De nekik kötelező!

Értékelés: 10/8 Nem akartam letenni se, olyan könnyed és üdítő és annyira olvastatta magát, az összes kis laza poénjával, és fárasztó helyzetével, mégis egyensúlyban maradt, és nem dőltem tőle se a saját, se a szigeti várvédők, se Zsigmond király, se a honfoglaló magyarok kardjába! :) 

U.i.: Nekem a borító nem tetszik, sokkal ötletesebb lett volna valami rajz mondjuk a két főszereplőről, a zöldhajú Maryről, és Korponai Félixről, szigorúan pizsamában, vagy minimum honfoglaláskori vitézként, elektromos fogkefét lobogtatva. ;)

A kötet 2015. május 26-án jelenik meg az Athenaeumtól.
Az előolvasás lehetőségét köszönöm a kiadónak! :)

Előrendelés: >ITT<

Tündöklő paprika

Lauren Beukes: The Shining Girls - Tündöklő lányok

Nem hittem volna, hogy ebből a mindenki által kedvelt sorozatgyilkosos könyvből lesz az idei első, igazán paprikás posztom, de mégis így alakult, és a továbbiakban azt hiszem távol tartom magam a hype-olt könyvektől egy ideig... Mellesleg, jó lett volna ha elolvasok előtte néhány spoilermentes értékelést, mert utólag ilyenek jöttek szembe, hogy "nem olyan jó mint a Holtodiglan" - JESSZUS! Még a Holtodiglannál is rosszabb?! Éééés a válasz: Igen. 

Ebben még annyi értelem, sincs, mint szegény szerencsétlen Amyben és Nickben, akiknél legalább volt némi hideg, józan ész, és intrika, és volt kifutása a történetnek, mégha olyan béna is... 

Figyelem! FELPAPRIKÁZOTT POSZT ÉS SPOILEREK, ÉN SZÓLTAM!

Amit talán már mindenki tud a könyvről, hogy egy időutazó sorozatgyilkos van benne, Harper Curtis, aki egy titokzatos Ház kulcsát megkaparintva jut hozzá ehhez a lehetőséghez, és a Ház segítségével utazik az időben, és öli meg sorra a tündöklő lányokat. Azonban hibát vét, egyik áldozata életben marad, és a lány, Kirby Mazrachi, elkezd nyomozni utána. 

Ez még oké, nem egy rossz ötlet, sőt, baromi izgalmas is lehetne, jó lenne a filmadaptáció is... DE. Ahhoz kéne némi értelem emögé. Elárulni az olvasónak a miérteket, a hogyanokat, még ha nem is mindent, és néminemű misztikumot meghagyva, de valami szabályszerűséget adni, valami ezért-és-ezértet. Az elején masszívan szenvedtem, nem tudtam ki beszél és mikor, totálisan zagyvának éreztem az egészet, és zavart a sok nézőpont. Rengeteg narrátor van, különböző időkből. Legyintettem, hogy hát oké, az időutazós könyvekkel mindig csak a baj van, és bele kell rázódni, és akkor kitisztul. Póni, Harper, ismeretlen nő, kulcs, kutya, Harper, hulla, másik hulla, Harper. Ez a könyv első fele! :D Hol 1930 környékén, hol 40-70-90, mittudomén, semmi jelentősége, mert bár állítólag kurva nagy kutatómunka van mögötte (KILOMÉTERES b*szki a köszönetnyilvánítás, nem viccelek!), ebből SEMMI nem  érződik Miss Beukes. Egy totálisan random városban is lehetnénk, de amúgy Chicago a helyszín, érdektelen az időpont is, max egy-két foglalkozás más, és jellemzőbb lehet a korra... A nők megjegyezhetetlenül semmilyenek, és a jó ég tudja csak mitől tündökölnek - az egyik valami radioaktív portól ténylegesen fénylik, haha, na őt megjegyeztem, bár a nevét ne kérdezzétek. 

Ez egy átverős kép, ezzel a folyamatábrával...
Egyébként ő Beukes.

Harper amikor bekerül a házba, már a saját keze írásával fenn vannak a lányok nevei a falon:

 Jinsuk. Zora. Willy. Kirby. Margo. Julia. Catherine. Alice. Misha.

Később mindegyikük narrál, persze Kirby a legtöbbet. Kirbyt szeretni kéne, meg talán drukkolni neki, vagy mi a szösz, de nekem első körben csak az járt az eszemben, hogy hogy lehet ilyen hülye neve, hogy Kirby Mazrachi, és egyfolytában a járdaszegély (kerb, angolul) jutott eszembe róla, de ez hagyján, mert ez az én hülyeségem, szegény járdaszegélykében az az idegesítő igazából, hogy nem csinál semmit, de azt hosszú fejezeteken keresztül. Néha dug egy pasival, beleszeret a Dan nevű fickóba, aki segít neki ebben a kurvanagy nyomozásban, amivel nem jutnak amúgy semmire. :D Kirby nem találja meg Harpert, Harper találja meg Kirbyt, amikor rájön, hogy még mindig él a csajszi. A nyomozás mindenféle aktagyűjtésből áll - gondolhatjátok milyen izgalmas, pont mint egy szakdolgozat javítása, és a tetőpontja az, amikor Kirby a műanyag póniján megtalál egy gyártási dátumot, és rájön, hogy az nem stimmel, mert neki már sokkal korábban megvolt az a póni... 

Hát először is... 

1. Ki a fenének van meg az összes gyerekkori játéka, és főleg egy műanyag póni hogy marad vajon olyan tiszta, és steril hogy egy szám nem kopik le róla :D Harper hogy gondolta ezt a loop-zárás dolgot ezekkel a tárgyakkal, fel nem foghatom... Mi van ha kidobják, kiselejtezik, elveszik stb.? 

2. Ugyan kik nyomtatnak gyártási számot egy műanyag pónira -.-' 

A póni igazából nem lesz véres! Sőt, el se kopik! :) 

Na, de mindegy, felejtsük el, itt egy pillanatra azért véégre felkaptam a fejem, hogy na, eksön van, és hú de borzongató lehet rájönni egy ilyen titokra, és aztán... semmi. Visszasüppedtünk az unalomba. Unalomba igen. Ez a véres-belezős-gyilkolós, időutazással megspékelt, nőkkel kicsesző pszichopatás könyv, kapaszkodjatok meg: UNALMAS. Dögunalmas! Lapos stílusban, érdektelen jelleggel dobál be szereplőket, eseményeket, korokat, a kérdéseit nem válaszolja meg, és nem jön az a szokásos kellemes tarkótáji bizsergés, ami az időutazós könyvek sajátja, hogy ja, itt ér össze, és úúúh, most itt vannak, de közben amott, és ez lett amiatt... A belegondolás izgalma teljes mértékben hiányzik. 

Ez egy idegesítő gif, szeretettel!

Hogy fogadjam el magyarázat nélkül az egész tündöklő/nem tündöklő kérdést is, meg mi az hogy az egyik megszűnt tündökölni és akkor visszamegy az időben, és megmondja neki egy korábbi időpontban, hogy nehogy abbahagyja a tündöklést?! Sírva röhögök! :D "Te figyejjé, Margo (vagytökömtudja melyik)! Nehogy ne tündökölj pár év múlva, mert úgy hogy öljelek meg?!"

Nekem sántítottak a tárgyak is, mintha néhol duplán lennének, vagyis összezavartak, érdekesnek nem találtam őket egyáltalán, és csak Harpernek volt logikája hozzá, hogy tudja, melyiket hol akarja hagyni. 

Miért folytattam, ha már az elején éreztem ezt az összevisszaságot? Reménykedtem, hogy jobb lesz, és a felénél egy pillanatra meg is örültem, amikor végre Kirby meggyilkolásának kísérlete jött, amit szerintem egy értelmes szerző és szerkesztő odabasz az elejére a póni után (nem???), hogy egy igazán ütős kezdést mutasson, de áá, várjunk rá a könyv közepéig. Ez az egy használható jelenet van a könyvben, de még itt is zavart, hogy tulajdonképpen nem is Kirby a vagány igazából... Tokyo, a kutyája segítségével menekül meg. A kutya meghal, elég szomorú jelenet, kutyakedvelők biztos ronggyá sírták magukat rajta. De innentől kezdve még ferdébben néztem Kirbyre. Túlélt egy támadást, szerencse, véletlen és egy kutya segítségével. Ettől még nem "hős", vagy tökös csaj. 

A darabosság, "bedobált infók" érzete végig megmaradt, nyersnek, kezdetlegesnek éreztem a történetet, nem kötött le, és egyetlen szereplőt se tudtam megkedvelni, azonosulni vele, izgulni érte. Nem rázott meg, nem láttam semmi extrát se a nőkben, se Harperben mint sorozatgyilkos, pszichopata karakterben, annak tök átlagos volt, és éppolyan beteg, mint a többi. Sőt, még kicsit klisés is... mankó meg miegyéb... 

Tudjátok mi az, ami érdekes lehetne ebben a könyvben? A Ház. És mit tudunk meg a Házról? KURVÁRA SEMMIT! :D Mi ez és miért, és hogyan? És miért pont Harpernek engedi az utazást, meg Kirbynek? Miért nem találnak semmit a rendőrök, csak romokat? 

Lelövöm a legnagyobb poént is, amitől úgy látszik mindenki óvakodott, még a spoileres Gr-es értékelésekben is alig van valami erről..., de ezt kivételesen jó ötletnek tartom, csak hát halotthalvány az előzményekhez való viszonyom miatt, és ahhoz nem elég, hogy megváltoztassa a véleményem a könyvről: NAGY SPOILER!!! Harper a Házzá válik. :D Nincs feloldozás, ugyanakkor nincs menekvés a gonosztól... A lábaiból padlódeszka, a karjaiból falak lesznek, ő maga a Ház ezentúl.  Ez atomjó ötlet, tényleg. De akkor előtte mi volt? Valaki kiszabadult ennek révén, aki addig volt a Ház lelke? Ez most egy nyitott vég? Megborzongasz és hirtelen kiírják hogy fin!... :D

Értékelés: Ha már megtörtént a Holtodiglanhoz való hasonlítás, akkor csakis 10/1 lehet, értékelhetetlen bullshit, nyers, érdektelen, unalmas történettel, követhetetlen és kedvelhetetlen alakokkal. Egy anti-könyv. Inkább olvassátok  a Kurblimadarat, vagy a Holtodiglant akár...

Hogy fogok én így több Beukest olvasni? Megrendült a hitem... Mondjátok, hogy a Zoo City és a Moxyland nem ilyen... 

Véleményem teljesen szubjektív, tök örülök, ha másnak tetszett, de meggyőzhetetlen vagyok. 

Susanna Lehner: Az El Camino hóhéra

Susanna Lehner új könyve, Az El Camino hóhéra egy különleges elegye a kalandregénynek és borzongató kriminek, és emellett szerelmi és időutazásos szálra is marad benne hely. 

Korábban már meggyőzött a szerző Az aranypárducok ébredésével, ahol a boszorkányok, jóslatok és egy ikerpár különleges kalandjaiba csöppenhettem bele, táltosokkal körítve, és sejtettem, hogy nem foghatok mellé ezzel az új témával sem, még ha maga az El Camino eléggé távol is áll tőlem (nincs a bakancslistámon, az biztos). 

Az El Camino hóhérában a híres zarándokúton szörnyű gyilkosságsorozat veszi kezdetét, de a tettesnek semmi nyoma. ... Egy maroknyi emberkével ismerkedhetünk meg, akik különféle országokból, különféle háttérrel csapódnak egymás mellé, és kiutat keresnek, el akarják fogadni önmagukat, jó útra próbálnak térni, vezekelni indulnak.. de akad köztük olyan is, akinek rejtélyesen sötét múlt áll a háta mögött, nem csupán szerencsétlen párkapcsolatok vagy alkoholproblémák...

A főszereplőnk Audrey Garcia, aki nemrég vesztette el az édesanyját, és talán mondhatjuk, hogy valamiféle spirituális megnyugvást keres az úton. Apjáról nem tud semmit, azonban a szálak hamarosan közelebb kerülnek egymáshoz, mert nagybeteg édesapja épp a zarándoklat elején próbál lánya nyomára bukkanni, hogy még életében összeismerkedhessenek. Egy magánnyomozót küld a lány után, és a lefejezős sorozatgyilkos, valamint egy másik, őrült felbukkanása több mint indokolttá teszi ezt a fajta védelmet Audrey számára. 

Hogy hogy kerül ide az időutazás? Nos, az El Camino vidéke egy igazán különleges energiáktól buzgó útvonal, itt szinte bármi megtörténhet, még az 1500-as évekbe vezető időkapukat is találhatunk. 

Furcsa módon pedig a kis csapat tagjai, a szörnyű bűntettek ellenére sem képesek visszafordulni,  hívja őket a küldetés és láthatatlan misztikus szálak kötik őket az úthoz. 

El kell hogy mondjam, a magam részéről, nem igazán szeretem az El Caminót. Mint témát. Mint "küldetést". Én nem az az ember vagyok, aki ezen végigmenne, ahogy fentebb is jeleztem.

Ami nagy szó, hogy ennek ellenére nagyon élveztem a regényt, nem zavart sem a spirituális rész, sem a filozófiája. Érdeklődéssel figyeltem a helyszíneket, és élveztem a leírásokat is, egészen megelevenedett ez a vad táj az apró falucskákkal, templomokkal, erdőkkel és zarándokszállásokkal. A szerző is úgy tudom végigment az El Caminón, és ez érződik is a könyv felépítésén, részletes és hiteles adatain, akár a földrajzi neveket, helyeket, kilométereket, akár a történelmi és vallási látnivalókat tekintjük. 

A kiadásról muszáj külön írnom, mert annyira igényes. Kemény borítás, bevarrt könyvjelző... Remek a borító is ezzel a szuggesztív tekintetű sebhelyes hóhérral. Élőben még szebb. :) Van régimódi tartalomjegyzék (hiányolni szoktam), jó tagolás, és egyetlen darab elütés vagy hiba sincs sehol, ami különösen jólesett az egyre inkább elharapódzó korrektúra-lightok mellett. :) 

Kattintásra megnő!

Kritikai észrevételként annyit tudnék mondani, hogy számomra több helyen kicsit könnyű volt a megoldás, vagy a következő lépés. Amikor időkapukon mennek át, vagy amikor csak elérnek a következő helyre, esetleg vártam volna valami cliffhangert, akkor is csak egy felébredés és tovább bandukolás történt, vagy az amulett megoldotta a gondokat. De szó mi szó, maga a megoldás jó volt, a legvége is tetszett.

A párbeszédek pörgősek és az egész könyv gyorsan olvasható, gördülékeny és hiába indít már a második oldalon (!) egy brutális gyilkossággal, egészében véve könnyed kikapcsolódás, és jóleső izgalom. :) 

Értékelés: 10/8,5 Egy zarándokút különleges epizódokkal és misztikus fantasy-elemekkel tarkítva, krimi-rajongóknak is. 

Köszönöm az élményt a szerzőnek! :) 

Megrendelhető: >ITT<

Santiago de Compostela

Fülszöveg: "Ezer éve zarándokolnak a vándorok a misztikus El Camino festői vagy éppen hátborzongató ösvényein, hogy Santiago de Compostela lenyűgöző katedrálisába érkezve elhagyhassák bánatukat vagy bűneiket, és megtisztulva új életet kezdhessenek. 

Hőseink a világ különböző tájairól érkeznek az Útra: a gyász és a magány fájdalmával küzdő amerikai ügyvédnő, Audrey Garcia, a férfiakban csalódott német Helga, a szintén amerikai, titokzatos Brad, a felelőtlen életet élő angol James, a piás francia fogorvos, Jean-Pierre és az öregedéstől rettegő spanyol Carmen. Felszínes ismeretségükből mély barátság kovácsolódik, amikor ráébrednek, hogy életük komoly veszélyben forog: egy sorozatgyilkos szedi áldozatait Szent Jakab útjának végeláthatatlan erdőiben. Visszafordulnának, de már nem lehet: az Út nem ereszti őket. 

Miközben fájdalmaik és a hóhér elől menekülve a kilométereket róják, olykor-olykor egy másik világban találják magukat, egy másik korban, mintha az El Camino így üzenné: az emberek bűnei és fájdalmai időtlen idők óta ugyanazok, csak a díszletek változnak. 

Mint ahogy az igaz szerelem is örök és elrendeltetett… Amikor a legnagyobb szükség van rá, a világ másik végéről megérkezik Robert O’Connor magánnyomozó, hogy titokzatos megbízója kérésére megmentse a szép Audrey életét, és bár a lány azelőtt sosem találkozott a férfival, azonnal felismeri az álmaiból…"

A képek illusztrációk. Forrás: google. 

Neil Gaiman: Szerencsére a tej

Neil Gaiman új meséje ezt a kurtán furcsa címet kapta, és bármilyen hullámzó is a kapcsolatom a szerzővel, tudtam és éreztem, hogy ez biztosan kell és tetszeni is fog. :) Az Agave gondozásában most jelent meg magyarul is, de mégis úgy döntöttem angolul szerzem be, és azt hiszem jó döntés volt, mert a magyar változat a Skottie Young-féle illusztrációkkal jelent meg, az én példányomban viszont Chris Riddell ceruzája szabadult el, és meg kell hogy mondjam, szerintem ez utóbbi összehasonlíthatatlanul jobb, és az apa-figurája kiköpött Gaiman. :) 

A mese maga egy kicsit agyament, egy kicsit őrült, és nagyon fantasy. Ízig-vérig Gaiman, de a jobbik írásai közül. 

Anya elutazik, és hosszú listát hagy, miket kell csinálni, mikor hova kell vinni a gyerekeket, és persze tejet is kell venni. Ez valahogy kimarad a szórásból, és amikor reggel nincs mit tenni a müzlire, Apa kénytelen lemenni a sarki boltba... a szokottnál pedig jóval tovább tart neki ez a hétköznapi manőver, és el is meséli hazaérve, hogy mi minden történt útközben, a tejért... Szerencsére a tej... megvan. ;) 

Apa a tej megvásárlása után hirtelen egy űrhajóban találj magát, zöld űrlények között, akik át akarják építeni a földet, de nem soká "élvezheti" a társaságukat, hamarosan wámpírokkal (szándékos a w), 18 századi kalózokkal, és a tér-idő kontinuummal is meg kell küzdenie, többször is kockára téve a tej épségét, és gyermekeihez való hazajutását. :) Segítségére van azonban egy Stegosaurus professzor, aki a léghajójával, és az abba beépített időgéppel éppen jókor jelenik meg. :) További dínók is előfordulnak a könyvben az intergalaktikus rendőrség személyében. 

A magyar változat.

Igazi jó kis képes-képregényes esti mese, nekem tetszett, és ajánlom az én Apukámnak is, mert bár a Farkasok a falban-ra is fintorgott kissé, azért elért hozzá a humora. :))) De szerintem már a stegosaurusnál felkapta a fejét. :D

„Do you like hard-hairly-wet-white-crunchers?” he asked. 

„Coconuts?” I guessed. 

„I named them first,” said Professor Steg.

Értékelés: 10/10 Mert fantáziadús, vicces, fordulatos, igazi jó mese, ami a felnőttnek sem unalmas.

A magyar változatba ITT bele lehet nézni (Skottie Young). 

Itt pedig egy kis ízelítő Chris Riddell illusztrációiból: 

Forrás

Forrás

Carolyn MacCullough: Always a Witch

2012 nyarán olvastam a Witch sorozat első kötetét, a Once a Witchet, és nagyon szerettem, kikapcsolt, szórakoztató boszorkányos-időutazós könyv volt. A folytatás mégis váratott magára, és csak most jutottam el a második kötetig (ha jól tudom több része nem lesz). 

Az Always a Witch főszereplője továbbra is Tamsin Greene, egy boszorkány família legkisebb, és állítólag leghatalmasabb, legerősebb tagja, akinek Képessége azonban sokáig nem mutatkozott meg. Tamsin a többi képességgel rendelkezőt meg tudja akadályozni a képesség használatában, illetve ha háromszor próbálják meg használni ellene, ő is birtokába kerül az adott képességnek - az már csak ebben az epizódban derül ki, hogy sajnos csak átmenetileg. 

Az előző kötetben tett időutazáshoz hasonlóan Tamsin ismét visszarepül a 19. századba, 1887-be, és megpróbálja megakadályozni, hogy a Knight család végleg eltörölje a Greene családot a föld színéről, és megfossza őket képességeiktől. Alistair ismét képbe kerül és ügyesen mesterkedik, Tamsin pedig ezúttal egyedül, Gabriel nélkül száll szembe a gonosz családdal, akikhez álnéven jelentkezik szobalánynak...

Az első és a második kötet úgy érzem nagyon különbözik egymástól, ebben a részben elvész a humorosság, hiányoznak a családtagok ironikus szócsatái, a poénok Gabriellel. Egy sokkal sötétebb történetet kapunk viszont, ami kicsit inkább néhol kriminek tűnik, a nagy régi házban, ahol minden festmény mögött, vagy akár a lépcsőfordulóban titkos járat nyílik, ahol kővé vált ember szobra "ékíti" a kertet, ahol különös és kegyetlen emberkísérleteket folytat a Knight család... Tamsin ügyesen lavíroz az új környezetben, és hamar beilleszkedik, de lépten-nyomon új veszéllyel, fordulattal kell szembenéznie. Alistair is hamarosan előkerül, és Tamsint sürgeti az idő, hogy előkerítse családja őseit, és meggyőzze őket valami olyasmiről, amit még elmagyarázni is nehéz, hiszen a fele még meg sem történt... 

A szobákon, titkos átjárókon, a nagy konyhán át való csetlés-botlás, és a leskelődés, az új szereplők kilesése színházias élménnyé tette az olvasást. Kitalálni nem tudtam, hogy végül mi lesz, és elégedett vagyok a csavarokkal, kicsit mégis hiányérzetem maradt, és nem szórakoztam olyan jól, mint a sorozat kezdő kötetén. 

Értékelés: 10/8 Sötét, baljós, titkos kísérletekkel, új képességekkel teli történet sok Tamsinnal, kevesebb Gabriellel és sajnos kicsit kevesebb humorral. 

Érdekes szavak, kifejezések: 

- wedge (mint wedge shoe) - parafatalpú cipő

- avuncular - öreguras

- shenanigan - svindli, trükk - ez nagyon tetszik! :D

- weathervane - szélkakas

- feisty - bátor

Once a Witch

Carolyn MacCullough: Once a Witch

Megállíthatatlan és rapszodikus habzsi-dőzsibe kezdtem könyvek terén, így esett a "választás" minden különösebb előzetes tervezés és gondolkodás nélkül a Once a Witch című könyvre is a múlt héten. Szerencsés választás volt, mert egy kikapcsoló, könnyed, de ne egyáltalán nem bugyuta boszorkányos történetet kaptam. :)

A történet főszereplője Tamsin Greene, aki egy régi boszorkány-dinasztia legfiatalabb tagja. Nagyanyja nagy terhet ró rá, amikor már születésekor megjövendöli, Tamsin lesz a legerősebb. leghatalmasabb mindőjük közül. Amikor azonban elérkezett a kislány nyolcadik születésnapja, Képessége nem mutatkozott meg, ahogy annak rendje és módja szerint történni kellett volna. Tamsin ettől fogva kirekesztettnek, családjába nem illő fekete báránynak érzi magát. Átlagos életet próbál követni, átlagos iskolába jár, hétköznapi dolgokat tesz, próbálja magát távolabb tartani a családjától, mint az náluk szokásos. Nyáron besegít nagyanyjának a családi könyvesbolt igazgatásában. Ekkor történik az első nem hétköznapi dolog az életében: Alistair Callum látogat el a könyvesboltba, és Tamsint összetéveszti nővérével, az igen elbűvölő, mindenben jobb, és jó Képességekkel rendelkező Rowenával. Tamsint megbízza az idegen egy régi családi ereklye, egy óra megtalálásával. A nemrég a családi fészekbe visszaköltözött Gabriel - aki Tamsin gyermekkori barátja volt, amíg el nem költöztek, és amíg ki nem derültek Tamsin"hiányosságai" -, segít a lánynak, méghozzá nem is akárhogyan... Hamarosan időutazunk a múltba, és megbolygatjuk vele a jelent és a jövőt. Tamsinról meg persze kiderül, hogy nagyanyja szavai igaznak is bizonyulhatnak...

"Several framed photos and sketches line the walls of his office, and as I move farther into the room, I step onto a worn antique rug. I smile to myself. It's as if someone looked up the term professor's office in the dictionary and then decorated according to the definition found there."

A könyv sok téren kellemes meglepetéseket nyújtott. A sztori izgalmas volt, és eredeti, az időutazás témája megunhatatlan, főleg az ebből eredő gondolkodnivalók, és furcsa összefüggések, a karakterek pedig érdekesek voltak és élők. És ami még ennél is fontosabb, kellő humor és irónia került a szavaikba, így szerencsére nem volt száraz és döcögős. Gabriel és Tamsin dialógusai, kapcsolata különösen tetszettek, és örültem annak is, hogy nem került középpontba az érzelmi szál, és nem volt "túlspirázva". Élveztem megfigyelni a családi kapcsolatokat is, különösen a Rowenával, és a nagyanyjukkal való beszélgetéseket.

Jóféle Képességeket talált ki a szerző, és tetszett, hogy nem csak a nők boszorkányok. :)

Az egész cselekmény filmszerű volt és pörgős. Szívesen megnézném a filmváltozatot is, de ami még fontosabb, kíváncsi vagyok a következő epizódra is, az Always a Witchre, aminek még jobban tetszik a fülszöveg alapján előrevetített története, mint ennek a kötetnek. :)

(A képen a szerző, forrás: authorbuzz.com)

„I can't dance,” I mutter.
„This is a waltz,” Gabriel says in the exact same way you'd say, This is an orange.
„I still can't dance.”

"He steeples his fingers in the classic professor's pose. It makes me wonder if they teach that little gesture before you're allowed to get a PhD."

Érdekes szavak, kifejezések:

- trepidation: felindulás, izgalom, remegés
- thistle-thin voice - ennek nem találtam pontos megfelelőjét, de érdekes, még nem hallottam, így, hogy vékonyka hang.
- coverlet: ágytakaró
- brackish water: kissé sós víz
- kindling: fellángolás vagy aprófa
- florid: pirospozsgás
- beatifically: üdvözülten
- ensconce: behúzódik, betelepszik
- precipice: szakadék

Értékelés: 10/10 Hiánytalanul teljesítette, amit egy könnyedebb boszorkányos-időutazós könyvtől várok. :)

„How's it going in there?”
„Okay,” I gasp. „I can't really breathe, but other than that, okay.”
„Breathing's overrated,” Gabriel advises me. „I'm discovering that right about now with this damn tie.”