Év végi olvasmányok

Néhány sort szeretnék írni az év utolsó olvasmányairól is, amikről azt hiszem azért egész posztnyi gondolatot most nem fogok összehozni, de egy-egy rövidebb értékelést írok róluk. :)

Kate Quinn: The Briar Club

2019 óta évente olvasok egy Kate Quinnt, es bár változó, hogy mennyire tetszenek, nagyon keresem az első kettőhöz hasonló élményt tőle, és elolvasom az újabb könyveit. A The Briar Club következett most.

Ugyanaz a felolvasó olvasta fel most is a hangoskönyv verziót, Saskia Maarleveld, így aztán most is nagyon jó minőségű, élvezetes felolvasásról van szó. 

A könyv maga sajnos nem tetszett annyira, középszerű maradt, nem vont be magával annyira, mint vártam. Holott nagyon sok érdekes és fontos témát érintett, és rendkívül színes karaktergárdával dolgozik benne Quinn. 

Fliss, Grace, Bea, Réka, Nora és Arlene... Ők mind Briarwood House lakói, az '50-es évek Washington DC-jében. Van köztük anya, özvegy, ex-baseball sztár, és persze mindenkinek vannak kisebb-nagyobb titkai. Például van, aki egy gengszterrel ápol romantikus kapcsolatot. De hogy az egészből mégis hogy lesz a kezdőjelenet zűrzavara, két holttesttel a ház két pontján? Úgy, hogy van itt némi kémkedés is, és van, akinek bizony egy cseppet súlyosabb a titka, mint a többieké. 

Az időszak történelmi-politikai hátterét is bemutatja Quinn, és behozza a történetbe a fogamzásgátló tablettával kapcsolatos első kísérleteket is, az egyik szereplőn keresztül. 

Grace March teadélutánjai teszik könnyedebbé és elviselhetőbbé a lakók mindennapjait, és ezekből heti rendszerességű szeánsz válik. 

Kedvenc fejezeteim azok voltak, amiket Pete és Nora szemszögéből kaptunk. Velük igazán jó felütéssel indult a regény, de utána kissé leült számomra, Rékán és Fliss-szen nehezen rágtam át magam, a végén az események kissé zavarosan zárultak le, de kétségkívül izgalmak és fordulatok közepette. Szóval nem lett a kedvenc Kate Quinnem, de ez is jó iparosmunka. 

A hangoskönyv végén van egy interjú a szerzővel és a felolvasóval. Bár feljebb dicsértem Saskia Maarleveldet, azért annyit hadd jegyezzek meg, hogy ha Quinn-nek sikerül szépen kiejtenie Réka nevét magyarul, akkor Saskiának igazán illene tudni leutánoznia, vagy ha nem tudja, hogy kell, kérdezzen utána. Ugyanis szerencsétlen asszony az egész audiobookban Ríka. 

A recepteket nagyon feleslegesnek éreztem a könyvben, de az csak az én nünükém, számomra csak feleslegesen megtörik a mesélést.

Brittany Rubiano: Bölcsességek a Százholdas Pagonyból

A Libri egyik karácsonyi díszkötete volt ez a szépség, és amikor az ajándékkártyámat költöttem el náluk, úgy döntöttem, berakom ezt is a kosárba, hátha jó lesz alapon. Hogy jó lett-e? Hát nehezen tudom eldönteni.

Ez egy tényleg csodálatosan szép kivitelezésű kötet. A kép nem is adja vissza, mert egészen érdekes textúrája van a borítónak, és még élfestett is. Csak fogalmam sincs, kinek szól? Ünnepi hangolódásnak nekem nem elég ünnepi, nem a karácsonyhoz köthető. Elnézegetni kikapcsoló élmény volt, de tényleg egy fél óra alatt átlapozható. Nem értem ki a célközönség.

Az idézetek rendben vannak, többé-kevésbé, de a hozzá halmozott raklapnyi közhely, nos kissé sok volt nekem.

Azt olvastam, hogy olvasni tanuló gyereknek jó lehet, és utána egy picit más szemmel tudtam rá nézni, de szerintem emberfia nincs, aki egyébként ezzel a céllal a szeme előtt venné meg ezt a kötetet.

Szóval összességében: gyönyörű semmiség. Milyen értékelést érdemel az ilyen könyv?

J.K. Rowling: Karácsony a Roxfortban 

És a másik jómadár, amire részben ráillik a gyönyörű semmiség kifejezés, de itt azért jóval nagyobb a nosztalgia-faktor, és erőteljes szentimentális szálak vannak a háttérben számomra... A Karácsony a Roxfortban olyan, mint egy nagyon egyszerű karácsonyi mesekönyv, kevés szöveggel, sok nagy képpel, egy 10 perces lapozó. Sajnos valamiért (egy kő alatt élek!), azt gondoltam ez is egy"lexikon"-szerű gyűjtemény a karácsonyi eseményekről, fejezetekről a HP mind a hét kötetéből, holott már a borító is hirdeti: Részletek J.K. Rowling Harry Potter és a bölcsek köve című regényéből. És a könyv tényleg ennyi, a karácsonyra készülődés sorai, gyönyörű illusztrációkkal körítve. A tanulók összeírása, akik maradnak a Roxfortban a karácsonyi szünetre, a hatalmas fenyőfák a Nagyteremben, az ámuldozó ajándékbontogatás, amikor is előkerül a láthatatlanná tevő köpeny, a furulya, és a Weasley-féle kötött pulcsik. :) 

Ziyi Gao csodásan elkapta a hangulatot, mesebeli és kedvesen megrajzolt karaktereket adott. Igazán végigillusztrálhatná az egész sorozatot, de persze tudjuk, hogy ezek a projektek sosem jutnak el a végéig, szóval én elégedett vagyok most ezzel a kis részlettel. Nem mellesleg pluszpont, hogy kisebb gyerekkel is elolvasható. Szerintem elő fogom venni minden évben, kicsit hangolódni a karácsonyra, tökéletes hozzá. :) 

Fehér Klára: Négy nap a paradicsomban 

Amikor befejeztem, azt írtam fel magamnak, hogy tragikomikusan üdítő, és ez valóban helytállóan leírja, milyen élmény is volt ez a rövidke történet. Az írópáros, Juli és Andris korzikai utazásának történetét ismerhetjük meg belőle, de ennél végső soron sokkal többet is. Bámulatos, hogy mennyi minden fért bele ebbe a vékonyka kis kötetbe. 

Néhol komikus, néhol azonban nyomasztó korrajz ez a '70-es évekről, és azon belül is az akkori (akkori?) magyar turistákról. A turistákról, akik nem válthatnak elég valutát, akik filléreiket számolgatva, kuporgatva próbálják meg élvezni az életet, miközben egy rosszul kiszámolt érkezés, egy félreértett szó, és néhány egyéb kommunikációs baki komoly gondokat szülhet. 

A korzikai nyaraláson kívül felelevenednek egy korábbi ausztrál út visszás emlékei is, kitekintünk Indiába, és Olaszországon is keresztülnyargalunk, persze csakis lélekszakadva, mindent megpróbálva behabzsolni, miközben a hidegélelmet kuporgatjuk a kocsiban, és a benzinpénzt számoljuk. Azt feltétlen fontosnak tartom megjegyezni ezen a ponton, hogy a kocsit kérem szépen Krapancsák Tódornak hívják. :D 

Juli és Andris kétségbeejtő helyzetekben találja magát, főleg, amikor már - végre - ténylegesen Korzikára érnek, András régi barátjához, ahol is kiderül, nem egy udvarház vendégei lesznek, ahol a tejjel-mézzel folyó kánaán, és a kert végében futó hűs patak várja őket, hanem bizony saját szállásukat maguknak kell kifizetni, és oda fel is kell caplatni napjában többször is. Nem úgy hívták őket egy hét "vendégségbe", ahogy ők gondolták. A kommunikáció hiánya egyre-másra csalódásokat szül, mind a vendégek, mind a vendéglátók számára. Érdekes azt is apróra megfigyelni, milyennek mutatja be a messzire szakadt hazánk fiait a szerző. 

Gördülékeny, szórakoztató, sokrétű írás, minden balszerencsés fordulat ellenére valahogy mégis pozitív hangulatban lehet olvasni, és figyelni hogy is viseli a csapásokat szegény házaspár. Tetszett, hogy a kitekintéseken, kalandokon, viszontagságokon keresztül mennyi mindent megtudunk közben a kapcsolatukról, személyiségükről is. 

Keserédes, hangulatos kisregény nem csak utazásról, hanem barátságról, házasságról is. El is felejtettem már, milyen jó Fehér Klárát olvasni! 

"(...), hanem az öbölre bámultam, ahol a lebukó nap színparádét rendezett. Egy pici bárányfelhő, egyetlen pici felhő volt az égen, de az is csak azért, hogy aranyvörös peremet kapjon. A sziklák komor, fekete csúcsok, a tenger sötétkék tinta. Csend, béke, szépség ömlött el a tájon."

Anomáliák

Forrás.

Fura, amikor két, látszólag teljesen különböző könyvet összeköt valami nagyon alap dolog. Jelen esetben ez a dolog egy anomália megléte. Egymás után olvastam Hervé Le Tellier: Anomália és Kate Quinn: Signal Moon című könyvét. Utóbbi csak egy rövidebb, novella hosszúságú történet volt.

Hervé Le Tellier: Anomália

A Gouncurt-díjas kötetben az Air France Párizs-New York járatának utasaival találkozunk. Minden fejezetben más szereplőt mutatnak be röviden az elején, és minden fejezet valami meglepővel zárul. Hamarosan azonban kiderül, egy anomália miatt ugyanaz a járat, ugyanazokkal az utasokkal kétszer száll le. 2021. márciusában, majd 2021. júniusában is... Az eltelt hónapokban az egyes szereplők élete sok esetben gyökeresen megváltozott, vagy épp akár... véget ért. De legtöbbjüknek szembesülni kell azzal, hogy hirtelen kettő lett belőlük, méghozzá - leszámítva a március és június közt eltelt időszakot - ugyanazokkal az emlékekkel, tudással és érzésekkel. 

Hatalmas csapattal dolgozik az FBI és a kormány, hogy kiderítsék, mi is történhetett. De ki lehet ezt vajon deríteni? Másolat? Féreglyuk? Szimuláció? 

Képbe kerülnek más országok államfői, a média reakciója, és vallási kérdések is. Ki teremtette a második gép utasait? A különféle vallások hogyan tudják ezt kezelni, magyarázni? A vallási vezetők kerekasztal beszélgetése és a konszenzus szerintem kifejezetten jó volt. 

Az utasok életútjai közt akadtak érdekesek - a kedvencem a bérgyilkos volt (oh-lala) -, de sokaknál érdektelen a befejezés, vagy nagyon egyszerűen oldódnak meg a megkettőződés okozta problémák. Talán valahogy nem volt elég konfliktus összességében. Az író, Victor számomra kicsit elvont volt, nem is nagyon értettem a könyvéből idézett részeket, illetve a motivációit sem, de az ő története kilógott a többi közül, egyedi volt. A könyv, amit a könyvön belül ír, egyébként az Anomália címet viseli... 

Az idősebb férfi, André és Lucie (?) szálát jól alakította a szerző, különösen a különbségeket a Március és Június alakok sorsára való tekintettel. Sophié viszont teljesen kiszámítható volt, Slimboyé pedig borzasztó halovány. (A többiekre meg nem is emlékszem.)

Mi lenne, ha valami ilyesmi tényleg megtörténne? Hogy reagálna az adott ország kormánya? (Mondjuk nyilván nem mindegy ki vezeti éppen, a könyvben az USA élén még Trump.) Mi lenne a duplikátumok sorsa? Te magad hogy viszonyulnál a duplikátumodhoz? Hová vezetne a vallási kérdések, az eredet piszkálása, a médiamegjelenések? Kiből mit hozna elő a félelem az ismeretlentől? Megoldás lenne-e egy, a tanúvédelmi programokhoz hasonló új identitás, új élet? 

A könyv rengeteg elgondolkodtató kérdést feszeget, de őszintén szólva magától a történettől én egy kicsit többet vártam, illetve legalábbis azt, hogy jobban lesz megírva. Bár francia a szerző, nagyon amerikai az írás, átlagos, nincs saját hangja, stílusa. A különféle szereplők is egyhangúan vannak elmesélve. A bérgyilkos szálán, reakcióján kívül van még egy-két meglepetés, de a regény vége befejezetlen - persze mondhatjuk, hogy nyitott, és mindenki úgy gondolja tovább, ahogy szeretné. De bennem az motoszkált, hogy Le Tellier egyszerűen nem tudta sehogy befejezni. Persze utána az is szöget ütött a fejembe: valóban a szemére vethetjük, hogy egy ilyen lehetetlen helyzetet nem tud "megoldani"? Viszont azt pl. tényleg nem egészen értem, hogy a rezgéshullám a végén bír-e konkrét jelentőséggel is, vagy csak egy ilyen minden élőn átrezgő lírai befejezésként akarna rezonálni? 

Science-fiction, de az anomália furcsaságai ellenére földhözragadt, a történések földi léthez köthető problémáit boncolgató regény, ami bonyolult, szokatlan témát tálal, mégis kicsit túl egyszerűen.

Az én ízlésemnek egy fokkal furább és értelmetlenebb volt az egész, mint ami tetszeni szokott, de azért nem bánom, hogy elolvastam. 

A szimulációban élünk-e kérdés pedig azt hiszem elég disturbing, de nyilván abszolút benne van a pakliban - hiszem miért is nem találkoztunk más értelmes lényekkel...? Talán csak azért lehetséges ez, mert így van kitalálva... 

Mindenesetre a lelkem nyugodtabban elvan a "féreglyuk" vagy a "fénymásoló" teóriákkal. :) De ezzel én is csak a könyvben leírt emberi viselkedésmintákat igazolom.

Nektek mi a véleményetek? 

Kate Quinn: Signal Moon

A történettel kicsit visszatérünk a The Rose Code-hoz, a Bletchley Parkhoz és a kódfejtéshez. Lily Baines 1943-ban, Yorkshire-ben figyeli a rádiójeleket, és jegyzi szorgosan a kódokat, egyre kevesebb reménnyel a szívében, hogy ennek a háborúnak valaha vége lehet, és hogy egyáltalán van értelme annak, amit csinál.

Egyik este egy nagyon szokatlan adást fog a rádiója, egy amerikai hajóról. Feletteseinek is jelenti, de nem tartják fontosnak, sőt nyilván hihetetlenné is válik minden, amikor kiderül, a rádión 2023-at emlegettek... Matt Jackson segélykiáltása az adás nagy része, és Lily végighallgatja, ahogy hajóját találatok érik, majd, minden bizonnyal haláltusáját vívja. A felcsipegetett információk alapján Lily úgy gondolja, valahogy mégis kapcsolatot fog tudni teremteni Mattel, még mielőtt ez a tragédia bekövetkezik vele a jövőben.

Időutazás, régi típusú rádiók, egy, a körülmények miatt csak plátói kapcsolat, amibe mégis sok kedvesség és mosolyra fakasztó apró részlet belefér. 

Tetszett, mert a jobbféle Quinneket idézi, és nem akart több lenni annál, ami. Egy anomália révén két korszak összeér néhány órára... 

Forrás.

Kate Quinn: The Diamond Eye

Elég nehéz visszatérni egy korábban befejezett könyvhöz, úgy, hogy optimistán üresen hagytam a posztvázlatot, mondván áh, úgyis lesz egy csomó gondolatom, és mit nekem frappáns felütés a poszthoz! Nos, most, hogy már több mint egy hónap eltelt, mióta befejeztem Kate Quinntől a The Diamond Eye-t, kicsit berozsdásodottnak érzem a gondolataimat róla, de mindenképp szeretnék róla beszámolni. 

Kate Quinntől nálam az Alice Network és a The Huntress állnak döntetlenben a dobogó legfelső fokán, mindkettő remek, gördülékeny, izgalmas és sokrétű sztori, nagyon jó karakterekkel. A The Rose Code hozzájuk képest csalódás volt. A The Diamond Eye pedig szép csendben leül a két véglet közé. Története kicsit kilóg a sorból, hiszen ténylegesen Ljudmila Pavlichenko életét meséli el, annak memoárját követve. Persze a korábbi Kate Quinnekben is megjelentek valós alakok a történelemből, de azért mégsem ragaszkodott ennyire a szerző az igazi élettörténethez, mint Pavlichenko esetén.

Mila Pavlichenko szovjet mesterlövésznő volt, akinek nevéhez több mint 300 megerősített áldozat fűződik - hát a jó ég tudja hogy kéne ezt magyarul írni, confirmed kill az angolban, fogalmam sincs hogy mondják szépen, de a lényeget úgyis értitek, hogy hány embert gyilkolt le a csaj. Lady Death néven is emlegették. 

Halálos célkeresztjén kívül ami még különlegessé tette Ljudmila Pavlichenkót, az Eleanor Roosevelttel való barátsága. 1942-ben ugyanis részt vett egy körúton az Egyesült Államokban, hogy rávegye a szövetségest egy második front kialakítására Európában. Beszédeket mondott, interjúkat adott, lelkesített.  

Quinn nagyon sok mindenben ragaszkodott a Pavlichenko-memoárban leírtakhoz, úgy mesélte el az életét, házasságát, könyvtári munkáját, majd katonai sikereit, sérüléseit, és az amerikai utazás élményeit, ahogy azok valóban megtörténtek, sokszor szóról-szóra azokat a mondatokat adva a karakterek szájába, amik valóban elhangzottak. Amiben megőrizte a szabadságát, és amitől regényessé válhatott a történet az egy elképzelt merénylet Roosevelt ellen, illetve a szerelmi szál alakulása. Az epilógusban kitér Quinn ezekre a változtatásokra, apróbb és nagyobb kacskaringókra amiktől érdekesebb, izgalmasabb, vagy csak egyszerűen otthonosabb lett a könyv. 

A szerelmi szál, bár nem volt rossz, néhol nekem kicsit érdektelen volt, illetve fura volt számomra a "váltás", nem akarom leírni a konkrétumot, az spoiler lenne. De ez a rész teljes fikció volt amúgy, és mint fordulat és végkifejlet, működött. 

Kémia mindenképp volt a második férj és Mila közt. Vicces volt a keresztnevek egyezése is - persze nem volt zavaró, mivel a másik Alexeit nem Alexeinek emlegették, hanem vezetéknevén, Kitsenkónak. De jó volt, ahogy Mila puffogott ezen egy sort, hogy na, ez is egy Alexei. :D 

A sebész Alexei igazi hamisítatlan hatalmaskodó seggfej figura. Nem kedveltem. A fiuknak nagyon jó neve van, Rastislav, amit Slavkanak becéznek. 

A nevek persze egy dolog, a karakterek jól kidolgozottak voltak, bár kissé sótlanok. 

Nyilván, mivel ez egy háborús témájú könyv, vannak sérülések, vannak áldozatok, vannak veszteségek. Meglepő módon számomra a legszörnyűbb egy olyan szereplő halála volt, aki annyira nem is játszott fontos szerepet a könyvben, és nem is szerepelt olyan sokat... Mégis megrázó volt. 

A verdikt összességében részemről, hogy jó könyv, fordulatos, olvasmányos, de annyira mégsem tudtam beleesni, annyira mégsem tudott sodorni, mint más történetei Quinn-nek. Nem tudta elérni, hogy várjam a visszatérést az olvasáshoz, kicsit túlírt volt, technikai részletekben is túlságosan bővelkedett helyenként, és sokszor úgy éreztem inkább a végét várom már. 

Két érdekes összefoglaló cikk Pavlichenkóról és Eleanor Rooseveltről: >itt< és >itt<.

Kate Quinn: The Rose Code

Aki be szokott térni hozzám, az tudhatja már, hogy nem olyan régen megszerettem a női kémes, világháborús regényeket, méghozzá Kate Quinn miatt, aki remek, gördülékeny stílusban prezentál ilyen témájú sztorikat. A The Alice Network és a The Huntress is szuper könyvek, és miattuk Quinn már etalonná vált az én szememben ebben a zsánerben.

Pont ezért fájdalmas kicsit, hogy új könyve, a The Rose Code nem az eddig jellemző magas színvonalat hozta. Ez tehát az első csalódásom Kate Quinntől, akit minden hasonló sztorinál felemlegetek összehasonlításképpen. 

Azt hittem, hogy nem tudja elrontani, megtörni a sort, de úgy érzem a Rose Code meg sem közelítette az eddigieket. Az is igaz persze, hogy én is nagy elvárásokkal vetettem bele magam, de ki ne tett volna így, ha már magasan van az a bizonyos léc... 

Bletchley Park, női kódfejtők, Enigma gépek, titoktartás... Három barátnő összefonódó sorsa. Osla, Beth és Mab, akiket a háború és a véletlen hozott össze, és akik nem is lehetnének különbözőbbek. Két idősíkon fut a történet: az egyikben egyre közelebb kerülünk Erzsébet és Fülöp herceg esküvőjéhez, miközben a múlt is egyre részletesebben kirajzolódik, és kiderül, miért a rejtélyes üzenet a könyv elején az egyik lánytól, aki egy őrültek házában van már 3,5 éve...

Jó a recept, és vannak igazán meglepő események, dráma, izgalom, de egyrészt sajnos az első érdekesebb dolog kb. a könyv felénél érkezik, addig nagyon hosszúra van nyújtva a felvezetés, karakterek bemutatása, viszont maga a kódfejtés valahogy mégis másodlagos marad. Úgy érzem nem kaptam belőle eleget, és elég mélységben, hogy én is bevonva érezzem magam. Másrészt pedig a meglepő fordulatok elfogynak a könyv vége előtt, nincs csattanó, vagy valami különösebb hűha, csak úgy véget ér. A legnagyobb dráma korábban lejátszódik, és őszintén szólva az ebből eredő érzelmi bukfencek hiteltelenül lettek szerintem bemutatva. Spoiler nélkül szinte semmit nem mondhatok róla, de számomra teljesen életszerűtlen az összetartás azok után, és bármiféle segítségnyújtás, meg ez a nagy eltúlzott "haza szolgálata" vonulat, ami hirtelen mindennél fontosabb lesz... 

A legvége tetszett még, jó volt az epilógus felől visszatekinteni, de csak azért, hogy láthassuk újra a szereplőket, kivel mi lett, kinek hova futott ki a sorsa. Összességében viszont kissé felejthető marad.

Jaj és megint van egy visszakacsintó szereplő másik könyvből, ebben ugyanis Ian Graham cameozik A vadásznőből! :)

Egy pici rész pedig spoileresen, a cselekmény meglepő fordulatairól: 

!!!SPOILER!!! 

Nagyon megrendítő volt, ahogy Mab elvesztette a férjét, és a lányát, és hogy min múlt, hogy is történt. Soha, semmilyen körülmények közt nem tudnék megbocsátani annak sem, aki nem figyelmeztet, és annak sem, aki elengedte a lány kezét... Igaz, eltelik pár év, és mindenkinek más lett az élete, de valahogy nem azok az emberek lettek volna ők, akikkel ha újra összesodor a szél, együtt dolgozom, és pláne nem hajtott volna a hazaszeretet ennyire. Az őrültek háza sem hatott meg különösebben, hát könyörgöm, Beth miatt vesztette el kvázi a családját Mab. A helyében én aztán nem sajnálom, tényleg életszerűtlen, hogy jaj hát ezt senkinek nem kívánod... (vagy csak én vagyok ilyen piszok kemény szívű...?)

Az áruló személye egy kis idő után elég egyértelmű volt, és hát az árulás maga, hogy ez volt a nagy fő szál a végén - nem valami érdekfeszítő. 

!!!SPOILER VÉGE!!! 

Mivel nekem nagyon más élmény volt az eddigiekhez képest, kíváncsian várom az értékeléseket róla a bloggerek köréből, nemsokára megjelenik ugyanis magyarul is. 

Kate Quinn: The Huntress

Kate Quinn nekem egy abszolút váratlan szerelem volt tavaly májusban a The Alice Network-kel.  Nem tudtam, mire is számíthatok, egyáltalán milyen műfajú lesz a könyv, amit majd olvasok, de teljesen magával ragadott a stílus, a mesélés, a remek karakterek, a történelem egy érdekes szelete, tele bátor nőkkel. Következő könyvére, A vadásznőre is igaz mindez, és egy sodróan izgalmas, összetett sztorit kaptam, amit elejétől a végéig nagyon élveztem.

A vadásznő három szálon fut, három, egymástól látszólag távol álló szereplőgárdát követve.

Az egyik főszereplő Jordan McBride, aki apjával él a 2. világháború utáni Bostonban. Jordant komolyan érdekli a fotózás, nagyon szeretne fotós lenni. Őszintén örül, amikor apja új szerelemre talál, és a családjuk kiegészül Annaliese-zel, és az ő kislányával, Ruth-szal. Remekül alakulnak a dolgok, Jordan mégis emészti magát néhány különös apróság miatt Annával kapcsolatban...

Aztán megismerkedünk Ian Grahammel és Tony Rodomovsky-val, akik náci háborús bűnösöket üldöznek, és számoltatnak el brit földön. Ian rögeszméje, hogy kézre kerítse a mindeddig megfoghatatlan háborús gonosztevőt, akit vadásznőnek neveztek - Die Jägerin -, és mindezidáig csak hideg nyomra bukkantak vele kapcsolatban. Ian annyira magáénak akarja tudni a válogatott kegyetlenkedéseiről hírhedtté vált nőt, hogy gyakorlatilag már bármire képes lenne...

És aztán előkerül Nina Markova, akinek az életét több idősíkon követhetjük, egészen az apjával töltött kisgyerekkortól a tajgán, a 2. világháborús bevetéseken át, Ianék irodájáig a háború utáni időszakban, a könyv jelenében.
Nina repülni akart, és ebben semmi nem állíthatta meg. A jelentkezési folyamatot kikerülve állít oda Marina Raskova csapatához, és kerül be Jelena mellé navigátornak a szovjet légierő csak nőkből álló alakulatához. A németek Die Nachthexen - Night Witches néven emlegették a vad, mindenre elszánt csapatot, akiktől volt is okuk félni.

Forrás.

Az egészben a legjobb, hogy ez tényleg igaz. Marina Raskova és Bershanskaya is létező személyek voltak, és az 588. számú, csak nőkből álló bombázóalakulat valóban a Night Witches névre hallgatott. 

A kötet végén a szerző jegyzetében sok egyéb más információ is szerepel, amik mind-mind megtörtént események. Ezekből rengeteg apróság lett integrálva a történetbe - akár a repülőszárnyra való kimászás, a végzetes éjszaka, amikor annyi repülőt kilőttek, vagy épp két ádáz nőalak, akikből Quinn összegyúrta Die Jägerin alakját. A vízinimfák, a Ruszalka-tó, a nácivadászok, és az Amerikába szökött bűnösök is szóba kerülnek, és mindez rendkívül gazdag hátteret ad a könyvhöz. Nagy és alapos kutatómunka áll mögötte, és igazán hiteles, úgy, hogy közben mégis egy nagyon fantáziadús, kitalált történetet mesél el. 

Egy kevéssé ismert, nagyon izgalmas szelete ez a történelemnek, és nagyon örülök, hogy megismertem - pláne hogy nem száraz tananyag részeként, hanem Ninával. Egyértelműen Nina részei voltak a kedvenceim. Igazi badass ruszki hősnő, nem csak valami mondvacsinált papírmasé szereplő. Kőkemény és mindenre elszánt. És vajon kit akar ő is elkapni mindenáron ...? A válasz természetesen Die Jägerin. :) Kedveltem Iannel és Tonyval alkotott hármasukat, a szenvedélyt, az elszántságot. 

Jordan is erős nőalak, nem totojázik, tud az ösztöneire hallgatni, nem kényeskedő, és a lényegre koncentrál. Tonyt sem vonja feleslegesen kérdőre, amikor rájön a mozgatórugókra, hanem habozás nélkül áll a jó ügy oldalára. :) Szeretem Quinn nőit, mert nincsenek meg bennük a nyafka, határozatlan vonások, amik agyoncsapják a női karaktereket. És kedvelem azt is, ahogy szerelmi szálakat bonyolítja, finoman, szinte csak mellékesen, nem zavaróan alakulnak a szereplők romantikus kapcsolatai. Pont amire vágyom: van románc, de nem az a lényeg, anélkül is megáll a lábán a könyv, és a történet fősodrán és izgalmain van a hangsúly. 

Nina, Ian, Tony, Jordan és a vadásznő még sokáig velem lesznek. 

Külön öröm volt magyar szavakkal is találkozni a kötetben, kiváltképp érdekes volt ez az audio verzióban! :) De nagyon tetszett és hangulatos volt az a néhány orosz kifejezés is, amit belecsempészett a szerző. 

Ó, és a The Alice Networkből ismert Eve Gardiner is feltűnik egy jelenetben - nagyon szuperek az ilyen apróságok, amivel megörvendeztetik a szerzők a rajongókat (fan service, hát mondjatok erre egy jó magyar szót! :D De lehet felőlem orosz is!).

Értékelés: 10/10 Remek történet, sokrétű, gördülékeny, csak ajánlani tudom! 

Kate Quinn: The Alice Network

Kate Quinn regényét nehéz felcímkézni. A történelmi romantikus bár bizonyos szempontból illik rá, a The Alice Network mégis sokkal több ennél. Kellemes meglepetés volt, főleg hogy nem számítottam nagy történetre, sokszínűségre, összetettségre, csak egy mondhatni könnyedebb, de persze a háború viszontagságaival átszőtt sztorira.

Több volt ebben a könyvben, és sokkal jobb stílusban is, mint számítottam rá. Kate Quinn remekül ír, hangulatos és gördülékeny. Tetszett a történetszálak alakítása és tetszettek a karakterei is, ezek az erős és bátor nők, akik kockára tették az életüket a háborúban, hogy kémkedésükkel előrevigyék a jó ügyet. Nem csak világháborús kémregényt kaptam, hanem fejlődésregényt, sőt vérbeli thrillert is, egy leheletnyi románccal. 

Azért is különösen izgalmas a könyv, mert az első és a második világháborút is érintjük a két történetszálon. Az egyik 1947-ben Charlie St. Clare-t követi nyomon, aki édesanyjával Svájcba készül egy kis "beavatkozásra" egy nem kívánt terhesség miatt... Charlie-t azonban nem érdekli más, mint hogy eljusson Eve Gardinerhez, aki talán tud valamit elveszett unokatestvéréről, Rose Fournier-ról... Eve szála pedig 1915-től indul, amikor is beszervezik kémnek egy női szervezetbe, Alice hálózatába. A Le Lethe-ben lesz felszolgáló, Lille-ben, ami kiváló alkalom arra, hogy kihallgassa a német tiszteket. Kiválóan beszél franciául, németül és angolul is, de mindezt titkolnia kell. A főnöke, a kollaboráns René Bordelon gyanakszik rá eleinte, de aztán más jellegűvé válik az érdeklődése...
Eve és Charlie szála meglepő módon érnek össze a a Rose után való nyomozás során, és igazán döbbenetes dolgokra jönnek rá. A lezárás krimibe/thrillerbe fordul és ettől válik igazán izgalmassá a dolog: élet-halál hajszává válik a kérdezősködéssel induló nyomozás. 

Eve remek karakter. A múltbéli szálból ismerjük meg igazán jól őt, és érthetjük meg a jelenét, a motivációit, a sérüléseit (mind a fizikait, mind a lelkieket). Eve Gardiner a legjobb kémek közé tartozott, értékes és fontos információkat csempészett ki, miközben mindenkivel elhitette, hogy ő csak egy egyszerű, dadogós lány, Marguerite Le Francois. Rendkívül érdekes volt, ahogy elmesélték az üzenetek rejtegetését, továbbításának módjait. Rizspapírra írtak, iszonyatosan pici betűkkel, és a hajtűikbe csavarták, kontyaikba rejtették például az üzeneteket. Különböző álcáik voltak, személyazonossági papírok több névre, és rengeteg egyéb praktikájuk. Látszik, hogy alapos kutatómunka van a regény mögött.
Egész lenyűgöző, hogy ez a hálózat valóban létezett, és hogy Kate Quinn a regénybeli Lili-t is valós személyről, Louise de Bettignies-ről mintázta. Ő volt a hálózat feje, Alice Dubois álnéven is.

A háború persze nem játék, és nem csak csacsogó információcsere volt, hanem kőkemény lebukásveszély, következmények, megtorlások, áldozatok is... Felkavaró volt és kegyetlen.

Magyarul a Maxim adta ki.

Charlie St. Clare-t először nem kedveltem, főleg az első pár fejezet után. Csetlő-botló, nem kifejezetten érdekes alaknak tűnt, nem is volt különösebben szimpatikus... Aztán mégis megszerettem. Ügyesen és rétegről rétegre bontotta ki őt a szerző, és tette érthetőbbé az érzéseit, gondolatait, döntéseit, és egyre erősebbé a jellemét. Szembe tudott nézni a kihívásokkal. Finn-nel alkotott párosukat eleinte furának találtam, de megkedveltem őket; a mogorva skót és a céltalan jenki az őszinteségük miatt illettek igazán össze. :)

Hosszú könyv, de egyáltalán nem túlírt. Részletes, de minden részlet, minden leírás nagyon érdekes és fontos. Ahogy befejeztem, úgy éreztem szívesen elkezdeném újra elölről. :)
Csodás könyv a nők lelkierejéről, a női barátságról, de a kitartásról is.

Egyébként ha a most divatos "spoiler without context" módszerrel akarnék élni, ehhez a könyvhöz egy Baudelaire szobrot tennék ide illusztrációnak... Esetleg még egy Lugert. Aki olvasta, tudja miért.

Két érdekesség még a végére:
- a könyvet Reese Witherspoon is beválogatta a könyvklubjába
- bár még nincsenek hírek megfilmesítésről, egy jópofa képzeletbeli casting van a szerző honlapján, parádés szereposztás lenne! :) A felsorolt összes csodás színésznőt el tudnám képzelni Eve Gardiner megszemélyesítőjeként, és Christoph Waltz tökéletes lenne René Bordelon szerepében - egyébként is többször felsejlett a Becstelen Brigantyk emléke a könyv olvasása közben.