Pénz, karrier, csillogás, több megközelítésből

Imádom ezt a borítót!

Baktay Miklós, Baktay Zelka, Popper Péter, Tari Annamária, Zsolt Péter: Pénz, karrier, csillogás? - A siker kényszere és lehetőségei

Az idei első várólista csökkentős könyvem egy Mesterkurzusos kis kötet volt. Azért szeretem ezeket a könyveket, mert változatos szerzőket hoz, és a különféle témákat ezek a szerzők mindig annyira más szempontok alapján járják körül, elég átrágnivalót adva a témákról. 

A Pénz, karrier, csillogás? részben főként a sikerről volt szó, de nem csak arról, mit is jelent, és hogyan lehetünk sikeresek, hanem arról is, miért bánt másokat valakinek a sikere, és hogy kell kezelni magát a sikert? A pénz néha végül több sikertelenséget eredményez, mint ha nem lett volna, és sok-sok helyzetben nem is egyenes az út a pénz-karrier-csillogás útvonalon. 

A siker egész más jelentett régen, és teljesen más a dinamikája mostanság, a fogyasztói társadalomban.  

Tetszett, érdemes volt elolvasni. Popper és Tari írását kedveltem leginkább. Zsolt Péter kissé sótlan, száraz volt nekem eleinte, kicsit sztereotíp példákat is hozott, de ahogy belendült, találtam érdekes gondolatokat nála is. Baktayék meséje lekötött, és kikapcsolóbb, emberközelibb volt a konkrét kapcsolati szituáció leírásával. Náluk egyedül az zavart, hogy mennyire egy emberként beszélnek, mennyire egyként prezentálja magát ez a két ember. Legyenek külön gondolataik is szerintem, még ha abszolút egy hullámhosszon vannak is, zavaró, ha egybe is olvadnak. 

Tari Annamária jó gondolatokat hozott a nárcisztikus megnyilvánulásokról - szereti a témát -, és arról, hogy mennyire veszélyes lehet az, ha az ember jó a munkájában, és ezzel eltelítődik. Ír a teljesítménykényszerről is, ami végül oda vezethet, hogy az illető alig akar elmenni szabadságra, nélkülözhetetlennek érzi magát, és szinte csak szorong, hogy ő most nem dolgozik, nem tudja fenntartani a kontrollt jelenlétével. Ezek könnyen vezethetnek mindenféle mártírkodáshoz és aztán magányhoz is. 

Popper azzal indított, hogy nem lesz népszerű, amit ír, és hogy ő lesz megint az ördög ügyvédje, de szerintem egyáltalán nem így volt. Nagyon is fontos pontokat érintett pl. azzal, hogy leszögezi, nem minden tanulható meg, és így nem lehetünk csak úgy bármiben sikeresek. Ott a tehetség is. És aztán ott vannak a különféle morális kérdések. Eladható bármi tanfolyamként - hajmeresztő példákat hoz a spiritualitás vonalán főként -, és ott csak az számít befizették-e a díjat rá a delikvensek, nem az, hogy vajon érettek, megfelelőek-e a tudás befogadására is, tudnak-e vele valamit kezdeni. 

Fontos gondolat az is, hogy bele kell kalkulálni az életbe a kudarcot, az elesést, a vereséget, mert ilyesmi mindig akad, nincs olyan, hogy valamiből nem kell majd felkelni. 

Tetszett Popper pikírtsége, odamondása, őszintesége, és mint oly sokszor máskor is, egyszerűen a mesélőkéje. Mindenre van példája, története.  

Értékelés: 10/8 Vegyes kép, jó kis körpanoráma a sikerről, amit egyedül Zsolt Péter írása húzott le talán kicsit. 

Rád találni - párkapcsolati 1x1, avagy 2x33

Tari Annamária - Horváth Gergely: Rád találni - (2x) 33 gondolat a párkapcsolatokról és a romantikaképünkről

Az Athenaeum új kiadványa azért keltette fel az érdeklődésemet, mert nemrég jártam Tari Annamária előadásán, és nagyon megtetszett jó néhány gondolata, illetve az, ahogy közvetítette őket. Másrészt pedig, mindig érdekesnek hangzik, ha valamit külön férfi és női szemszögből vizsgálhatunk meg, és összevethetjük az eredményt. Itt pontosan erről van szó. Irányított kis gondolatmenetek egy-egy fogalom köré csoportosítva: társ, házasság, félelem, udvarlás, gyermekáldás, de akár olyan ritkább és furcsa hívószavak is előjönnek, mint a drunkorexia, ágybarát és milgram. 

Tari Annamária és Horváth Gergely is kifejtik röviden a véleményüket, álláspontjukat ezekben a kis szócikkekben, amiket megtűzdeltek odaillő idézetekkel is, különféle filmekből, könyvekből. Sok a mai utalás, előkerül dr. House, Madonna, Harry és Sally, Rapülők. Szóval sok-sok populáris dolog, és néha ezek köré, ezek segítségével szövik a gondolatokat. 

"fölkereslek, hogy

ne kelljen rádöbbenned:

magamra hagytál"

(Fodor Ákos: Társasélet)

"Sok házaspár tudja, hogy két pont között

a legrövidebb távolság egy jó poén."

(J. P. McEvoy amerikai író)

Jó volt, hogy nem csak szigorúan a párkapcsolaton belül mozogtunk. Általában unom a párkapcsolati önsegítő könyveket, vagy bármit, amit akként aposztrofálnak, és féltem ettől a könyvtől ebből a szempontból, hogy csak a szerelem-féltékenység-megcsalás örvényében fog tapicskolni, de erről szó sincs, sőt ezek közül több fogalom elő se settenkedik. Helyette viszont van reneszánsz ember, a tudás ma és régebben, a szakképzettség, a patchwork családok, a napi beosztásunk, rutinunk, a kívánságaink gyerekként, felnőttként, és csomó minden, amiről gondolkodni szoktunk, vagy ha nem szoktunk, esetleg kéne. 

"Ne feledjük: az élet napokból áll, és minden nap egy olyan 24 órás csekk, amit csak aznap válthatunk be." (TA) 

"Lehet, hogy a tudásról is mást gondolunk, és van igazság Egon Friedell szavaiban. A szűk szakterületen végzett kiváló munka mellett jó, ha a tágan értelmezett és ma már másként csengő „műveltségre” is törekszünk." (TA) 

Ami viszont nem tetszett (legalábbis eleinte), az az, hogy nagyon egymásra reflektáltak a szerzők mindenben, nem volt meg az az érzés, hogy nahát, milyen különféleképp értelmezi és közelíti meg a nő és a férfi a témát, mert, ahogy feljebb írtam irányított volt. Ahogy pl. egy látszólag oda nem illő populáris utalással nyitják a témát, és hirtelen fogalmunk sincs, hogy jött most dr. House. Ennek ellenére néhol mégis kifejezetten érdekes volt ez a felállás, hiszen végső soron ugyanarról tudtuk meg a tömör véleményt, és egymás mellé állítva jó volt ezeket elemezgetni. De nem kell annyira mélyenszántó dolgokra gondolni - nem nehézkes és tudományoskodó a könyv, lightos életvezetés, kis fotel-filozófia. Néhány tapasztalat, gondolat, vagy akár "bölcselet", de nem rágják a szánkba, csak gondolatébresztés, nahát, ezen még így, ilyenformán nem jártattam az agyam, vagy nem tudom, hogy egy pasi mit mondana erről. Egy-egy közhelyesebb megállapítás becsúszik, de ez óhatatlan, és azért végső soron nem rontott az élményen. 

Forrás

"Ha a másikat akarjuk, át kell ölelnünk hiányosságait." (HG) 

Szerencsére nem sztereotipizáltak a reakciók, és tulajdonképpen talán jó is, hogy nem a szokványos értelemeben tárgyalták ki az egyes fogalmakat, hanem kicsit a fejünk mögül vakarózva jön pár megközelítés, mert így lehet újat mutatni. 

"Nem inkább arról lehet szó mégis, hogy az álmok nem csupán a gyerekek körében, de nálunk, a felnőtteknél sem annyira „tiszták” már? Boldogság alatt jólétet értünk, béke alatt hárító félrenézést." (HG)

Nagyon érdekes volt, hogy totál véletlenül szó esett a negatív karakterekről, akikről épp most témáztunk a lányokkal. Méghozzá arról, hogy egyre inkább elfogadjuk akár a gyilkosokat is, a filmben, megkedveljük Dextert, vagy Block betörő és bérgyilkos figuráit, és ahogy Gergely írta, valahogy megjelent egyfajta elhatárolódás-hiány. Érdekes amit mond, mert bár én is szeretem a rosszfiúkat a könyvlapokon, és bizony lehet, hogy akár a sorozatgyilkosokat kiirtó Dexterrel is tudnék rokonszenvezni, azért tendenciaként nagyon elmosódnak a határok, és többet engedünk meg a karakternek, elnézzük pl. hogy gyilkol, mert a jó ügyért teszi, stb. 

"Aztán ott van Keller. Őt a kiváló bűnügyi regényíró, Lawrence Block teremtette meg. Keller simán csak bérgyilkos, de ha lehet, még Dexternél is szerethetőbb. Bélyegeket gyűjt, hobbijai vannak, egész rendes fazon. De vannak ám még ilyen rendes gyilkos fazonok szép számmal, egyre szaporodnak, vevők vagyunk rájuk, hát jönnek. Lehet bennük valami, ha az emberi sötét oldalra ilyen kutatóan kíváncsiak vagyunk, olyannyira, hogy erkölcsi fenntartások nélkül sorozatgyilkosok túléléséért szurkolunk." (HG) 

Forrás

Aztán a Milgram, amiről eddig azt se tudtam mi az, valami gyógyszernévnek tűnt. :) A Milgram egy 60-as évekbeli kísérlet, amiben azt vizsgálták, parancsra hányan tudnának eljutni odáig, hogy valóban megöljenek valakit (halálos áramütéssel), és hogy ez nem is biztos, hogy azt mutatja, hogy hányból hányan lennénk képesek gyilkolni, hanem hogy mennyire nem tudunk nemet mondani valamire. 

Előjött House is, ahogy mondtam, aki szintén egy nagy negatív pofa: 

"Dr. House a kollégái idegein táncol, tiszteletlen a főnökével. Imádnivaló és elviselhetetlen egyszerre. Egy olyan narcisztikus ember, aki briliáns szaktudásával karizmatikus figura. Mindent megbocsátunk neki." (TA) 

... imádnivaló és elviselhetetlen. :) 

Persze kell az intelligencia, hogy észrevegyük mi van mögötte, összerakjuk a képet, és úgy fogadjuk el őt, vagy hogy csak szórakozni akarjunk Dexteren, nem a példáját követve válni valamiféle bosszúálló angyallá. 

Értékelés: 10/8,5 Összességében egy üdítő kötet volt, aki szimpla párkapcsolati abc-re számít, csalódni fog, annál sokkal frissebb, élvezetesebb a dolog. :) Ajánlom a könyvet mindenkinek aki kedveli kicsit a pszichológiai vonalat, és nem áltudományos, érdekes nézőpontokból álló képre kíváncsi férfi-nő  váltott szemszögből.

Rendeld meg >itt<!

Az olvasás lehetőségét köszönöm az Athenaeum Kiadónak! 

Offline szülők, online gyerekek - kommunikációs és generációs különbségek

Forrás

Azt hiszem elkezdhetem végérvényesen elfelejteni azt a korábbi álláspontomat, hogy nem érdeklődöm a pszichológia iránt. Megint elcsábultam egy Mindennapi életünk pszichológiája előadásra, amit ezúttal Tari Annamária tartott, és a téma a digitalizálódó világ és azok a veszélyek, feszültségek, amik ebből adódhatnak. A cím is figyelemfelkeltő volt, és egyszerűen vázolta mi is a gond: Offline szülők, online gyerekek. 

Most nem volt teltház, mint a Meseterápiás előadáson, de azért jöttek szép számmal emberek, bár nem értem, miért hoztak sokan gyereket is magukkal - általános és középiskolást is... utánanéztem, és a szervezők írták ki valamikor az oldalukon, hogy lehet hozni gyereket is, hát ezt egy elég elfuserált dolognak tartom, mert ezek az előadások - hiába, hogy a téma biztos őket is érdekli, vagy inkább érinti - nem gyerekek számára készültek, sem az előadás diák, sem a szókincs... még Tari Annamária is mondta, hogy felnőtteknek szól, de hát igyekszik, hogy a gyerekek se unatkozzanak. Nos, nem tudom, én biztos nem vittem volna el még a kamasz gyerekemet se. Akik közel ültek hozzám méla unalommal tespedtek a székbe. Rengeteg idegen szó is tarkította ráadásul az előadást. 

Én persze nem unatkoztam! :) Jó volt az előadás, hallgattam volna még egy darabig.

Az X - Y - Z generációkat már eddig is hallottam és ismertem, de most megtudtam, hogy az X-et megelőzők a Baby Boomerek, a Z utániak, pedig az Alfák - akik most ülnek a babakocsiban, bölcsődében. 

A dolog rögtön az érintőképernyővel kezdődött... merthogy az okostelefonok kezdik ugye uralni, sőt, mit szépítsünk, uralják a mindennapjainkat, és számtalan tevékenységet ezen végzünk, csak persze néha feleslegesen is azon küttyög mindenki. Annamária szerint az érintőképernyő (tehát kvázi az IT fejlődése révén keletkező különféle kütyük és digitális vívmányok) nem rosszak, és hogy a gyerek számára ez tulajdonképpen olyan, mint egy luxus gyerekszoba. Ahol ráadásul üresjárat sincs, nem kell unatkozni, várni, bármikor találhat elfoglaltságot, játékot, barátot beszélgetni stb. 

A virtuális világban bizonyítottan több információt mondunk el magunkról, viszont többet is hazudunk, mint face-to-face. (hova vezet ez!) Volt egy felmérés, mely szerint egy 2000 nőnél végzett felmérés során 30%-uk hazudott valamilyen elfoglaltságot, amikor otthon volt. Az információkról a számok pedig: face-to-face 30-40%-ot mondunk el, a neten ezzel szemben 80%-ot osztunk meg magunkról. Ezzel mondjuk vitatkoznék, mert a közeg nem mindegy, tehát a legjobb barátnőkkel való beszélgetés nem ugyanaz, mint a szomszéddal a problémák rendezése, vagy akár a szülőkkel-nagyszülőkkel valaminek a megszervezése stb. 

Az alfákról, és a digitális fejlődésről, ennek hosszútávú hatásairól még nem sok következtetést lehet levonni előre, de tény, hogy a Z is már beleszületett a fejlett információs technológiába, őket digital nativesnek is nevezik (digitális őslakók). Míg az Y számára még úgy volt megszokva hogy, egyszerűsítve: haza kell menni, és akkor ott lehet számítógépezni, a Z már állandóan magánál hordja a fejlődés vívmányát, az okostelefont. Az X és Baby Boomer lehet, hogy használja ugyan a kütyüket, vagy némelyiket a kütyük közül, de az Y, Z, Alfa számára az online már = életforma és élettér. 

Forrás

Annamária szerint az internet, vagy a közösségi média nem lehet a jutalmazás, vagy a büntetés eszköze. Ez egy érdekes kérdés, és márpedig igen komoly problémákat okozhat, főleg egy olyan családban, ahol a tini figyelmét állandóan leköti a netezés, játék, chat stb. Persze tanulásra is kell és használja is a hálót, csak valószínűleg inkább a többire ugyebár. Még én is emlékszem, amikor otthon voltak számítógépes játékaim, és alig vártam hogy hazaérjek, és nyomkodhassam. Általában egy óra volt megengedve rá ebéd után és tanulás előtt. :) ... kellenek a keretek - szerintem. Ez pont olyan, mint hogy ne nyomkodja már a gyerek ebéd közben is ugye az okostelefont. Tari Annamária mondta, hogy hát ez nem egy rossz dolog, merthogy ugye a saját kis luxus környezete az, de azért egy normális neveléssel rá kell vezetni a gyereket arra, hogy mikor nem illik, vagy hogy félre kell tudni tenni. Ezt majd valahogy magamban is tudatosítom, bár most nincs itt senki, hogy példát kelljen mutatni neki, azért bevallom, rengetegszer hozzátapadok a laptopomhoz (hiába, hamisítatlan Y-os vagyok, okostelóm sincs! :D), és ebéd közben mondjuk végigolvasok pár blogbejegyzést, görgetem a facebookot, stb. 

Apropó facebook. Volt egy kérdés az előadás eleje felé, hogy ki van fönn... itt ... és itt?... és amott? Fel kellett emelni a kezet. A legnépszerűbbtől haladtunk a kevésbé ismertek felé, és kicsit megmondom őszintén kellemetlenül éreztem magam, mert egy ideig gyakorlatilag le se kellett tennem a kezem - nahát, én mindenhol fenn vagyok? Persze elgondolkodtam, hogy az egy dolog, hogy van accountom, azért pl. a pinterestet és tumblrt elég random módon használom, vagy szinte soha.

Forrás

A számítógépezés-okostelefonozás, mondjuk megint akkor érintőképernyőnek, sajnos vizsgálatok szerint pont olyan függést tud okozni, mint a szenvedélybetegeknél, tehát gyakorlatilag szenvedélybetegséghez hasonló tünetekkel járhat. Mi is láttunk már a gépéhez ragadt geekeket... de vajon mi, mennyire vagyunk ettől? Én rettentően sokat gépezek... böngészek, keresek, kommunikálok barátokkal, social-kémkedek, képeket halászok, blogolok és blogokat olvasok, vásárolok és ajándékötletet (vagy egyéb ötletet) gyűjtök, teszteket töltök ki és persze játszom is... Tetemes idő, de sokszor borzasztó praktikus, és olykor időmegtakarítás is. Vagy csak mentegetem magam :) A környezetünkhöz mindenesetre hozzánő, és hogy hogy nem, de a világ ebbe az irányba halad tovább.

Forrás

Forrás

És a gyerekek, akik ugye nyakig benne vannak - merthogy állítólag az ikonokkal pl. már egy kétéves is simán letölt valamit, megnéz, előkeres megjegyez egy elérési utat stb. - nekik a fejlődésükre is máshogy hat, és most nem is a tanulásra kell gondolni. A kognitív és a biológiai érettség nagyban eltér. Az IT ugyanis előretolja a kognitív képességeket, ami nem baj, csak az érzelmi feldolgozóképesség ezt nem követi. Vagyis, tulajdonképpen, a gyerek lehet baromi okos a gépen, és megold egy apuka által megoldhatatlannak tűnő problémát, de közben azért ő totál infantilis módon gyerek még. Vicces volt, de nagyon igaz, amikor Annamária a szülőkre mondta, hogy hát ugye nagyon ügyesek, és neteznek, merthogy "láttak már gmail csatolmányt" és "csatoltak már képet emailhez" hát igen... ez remekül jellemzi a különbségeket, mert ez ugye a fiatalság számára olyan rutin, hogy el se kell magyarázni már, az ősöknek viszont néha a netes tudományuk csúcsát jelenti. Ha ebbe belegondolunk, persze hogy nyilvánvaló feszültségeket okozhat a háló, a virtuális világban töltött idő és a fel-és letöltött tartalmak, online közösségek. Az X-re és Baby Boomerekre jellemző tekintélytisztelet már odavan, a gyerekkor lerövidült, és mégis egyfajta infantilizáció van, ettől alakulnak ki a Mama Hotelek - amikor ugye anyuci pici fia még 40 évesen is anyuci vérét szívja, mert az kényelmes...

Azt is mondta az előadó, a képességek eltérése kapcsán (gmail csatolmány vs az internet tizenéves urai) hogy tematizálni kéne a családban az internetet, heti 3-4x kb. Szóba hozni, beszélni róla, hogy ott mi történik, mert különben nem derülnek ki bizonyos problémák, és ebben nagyon igaza van, mert szerintem egyes szülők számára eleve egy nagy köd, hogy mit nyomkod annyira a gyerek a gépen órákon át, és nem beszélnek róla, maximum megszidják érte, hogy már megint nem tanul, hanem azzal foglalkozik. Feljött egy amerikai tini példája is, akit online zaklattak, és később elköltözésük ellenére (az internetről nem költözött el, helló!), újrakezdődött a zaklatás és végül a lány öngyilkos lett. Nem a neten történtekről, vagy annak veszélyeiről kellett volna azzal a kislánnyal is beszélni, ahelyett hogy ügy és költözés lett belőle? Kislányom, ne regisztrálj fel oda újra, mert megtalál a fazon...? Vagy valami hasonló? Nem is értem, hogy gondolták, hogy egy online problémát offline oldanak meg. Ezek a nagy gondok. 

Mesélt Tari Annamária egy történetet, amiről szinte azt gondolta megrendezettnek kellett lennie, pedig csupán a "véletlen" műve volt: három taxi állt egymás után, utasra várva, az egyikben a sofőr facebookozott a telefonján, a másodikban egy az ablakhoz felszerelt mini tv-t nézett az ipse, a harmadikban pedig, égett a belső kislámpa és ... kitaláljuk? Igen, ment a keresztrejtvény-fejtés. Ennél szebben nem lehetett volna egymás mellé rakni a generációkra jellemző "időkitöltést" és annak változásait. Hogy kinek mi volt az élmény, a szórakozás, a tevékenység. És igazából a fb-ozó nem volt egyedül.. mert ő kapcsolódott másokkal közben, a hálón. 

Forrás

Az online és az offline személyiségünk gyakran különbözik, és állítólag az online élénkebb és impulzívabb, valamint egy úgynevezett érzelmi inkontinencia, egy gáttalanság jellemzi. Ez diffundálhat az offline térbe is, pl. jellemzően a Z-knél és alfáknál. Hmm, nekem erről rögtön az jutott eszembe, hogy ezért olyan szemtelen minden kis p*** tizenéves :D Már elnézést. De mintha senki nem tudna viselkedni a különféle offline szituációkban, mert az online megfelelőt alkalmazná rá, csakhogy valamire nem lehet ráhúzni az online lazaságot... 

Mondta Annamária, és ezzel is nagyon egyetértek, mert a bőrömön érzem, hogy már a mikrogenerációk sem szeretik egymást. Ami régen nem volt... most pedig már az Y sem szereti a Z-t, hát igen, lásd a fenti sípszavak hozzászólásom a témához... 10 év is olyan árkot ver már, hogy hihetetlen, és csak bámulunk "azokra", akikkel azért annyira nem is lennénk távol egymástól, hogy hát mik ezek, droidok? És jön a "bezzegelés" huszonévesen, a tizenévesre. Akceleráció ez is? :) ... 

Manapság már tulajdonképpen online gyűjtünk infót mindenkiről, és az a helyzet, hogy ilyenkor címkét is aggatunk valakire az online kép alapján... Csakhogy az online kép nem mindig harmonizál a realitással. Ezt úgy nevezik a szakemberek, hogy primacy error. 

Forrás

A Z generációnak a "text" forma kezd fontosabbá válni pl. a beszédnél. Ezért van, hogy néha egymás mellett is képesek fb-ozni egymással a tizenévesek.. és aztán elváltak, azzal az érzéssel, hogy jót beszélgettek... Hol vannak a régebbi idők közös tevékenységei ezekhez képest: egy tábortűz, egy sátorverés... ? 

Érdekes, hogy vannak ebben a generációban, akik emiatt a nagy text-uralom és online élettér miatt már offline sok élethelyzettől jobban félnek: akár egy jelentkezés az órán, egy bocsánatkérés... És hogy ezek kezdenek katartikus élménnyé felértékelődni, ha mégis előfordulnak. 

Sok szó esett még a nárcisztikusságról is, mert ugye aki magát mutogatja az interneten (szelfizés - de lehet lelki szelfizés is, pl az állandó információmegosztás magadról) az nárcisztikus, és minél nárcisztikusabb valaki, annál interaktívabb az online felületeken (haha, mindjárt bezárom pár accountomat :D). Csökken az önkontroll, eltérőek a csoportnormák, és az intimitáshatárok, és túlprezentálnak - szerintem mind ismerjük ezt.  
Ez már a saját véleményem: számomra már az is sok, amikor a fb-ra feldobják az öööösszes elkészített kajájukról az okostelóképet, 120 félig homályos fotót másodperces különbségekkel az egyébként halálronda gyerekükről, vagy óránként jelzik merre járnak, ott kivel vannak és mit esznek, ÉS most milyen jó nekik... Vagy akár: MINDIG milyen jó nekik. Kac-kac. Szoktuk ugye mondani, hogy abból látszik, hogy valakinek normális élete van, hogy ez nem látszik a neten :) Nem kell mindig mindent megosztani... elmondani... elsírni... Az online tér nekem leginkább a second life-ról szól - ami az olvasás-blog körül forog, és az ehhez kapcsolódó társaságomról. 

Forrás

Szőrmentén, de szóba került az is, ami nekem vesszőparipám, és ami egyre inkább gondot fog okozni a felnövekvő generációkban: a nevelés. Hogy igenis, kell nevelni a gyereket... Mert a szankció nem írja felül a szeretetet. A korlátok kellenek, attól még tudni fogja a gyerek, hogy szeretve van. És még egy nagyon fontos dolog: nem kell, hogy minden rózsaszín legyen, sőt... nem is szabad: a veszteség is építi a gyereket, nem csak a boldogság. Érdekes belegondolni, hogy teljesen más szabályok működnek, mint mondjuk 20 éve. Akkor még... más volt a világ - jaj lőjetek le a vége felé, mert nem csak öregnek érzem magam ettől a cikktől, de már öregesen is dumálok :D De tény, ami tény, igaza van Tari Annamáriának: hogy most más az megy, hogy boldog, boldogtalan osztja az észt az interneten. Például én, itt a blogban... Köszi, hogy elolvastad! ;) Remélem tetszett, sok érdekes téma merült fel, beszéljük meg! :) 

/A posztot jegyzetek alapján készítettem, így szó szerint elhangzott mondatokat is tartalmazhat Tari Annamária 2014. november 25-ei előadásából./

Tari Annamária könyvei közül (csak hogy sose fogyjon a váró-vágyólistám ;)):

Andiamo posztja a Ki a fontos: Én vagy Én? c. könyvről, és remek eszmecsere a témában: Online vagyok, tehát vagyok.