Elena Ferrante: Véletlen találatok

Szeretem Ferrante írásait, és bár a legutóbbi olvasmányom tőle - a tavaly olvasott Tékozló szeretet -, nem az én könyvem volt, akkor is megállapítottam, hogy erőteljes, szép szöveg, igazi Ferrantés írás, mégha nekem nem is tetszett annyira.

Idén a Véletlen találatokat szemeltem ki az életmű folytatására, ami egy, a Guardian számára írt, rövid cikkekből összeállított esszékötet. A tárcák időrendi sorrendben szerepelnek benne 2018. januárjától 2019. januárjáig. Előre meghatározott témákról írta a reflexióit, bár néha szabadon kezelve kissé el is tért a témáktól. Sok erős írás van benne, életbölcsességek, gondolatok halálról, szerelemről, barátságról, félelmekről, művészetről, függőségről, nőkről és a nők érvényesülési lehetőségeiről, és persze több magáról az írásról, az alkotás folyamatáról is. Élvezettel csemegéztem a témáiból, minden érdekelt, még ha nem is tetszett mindegyik egyformán (rövid írásokkal teli gyűjtemények általános átka ugyebár).

Az írások mind azonos hosszúságúak voltak, hiszen - gondolom - ugyanabban az előre meghatározott hasábban jelentek meg az újságban. Rövidségük miatt könnyebben belefogtam akkor is, ha tényleg csak néhány percem volt két elkészült homoksüti szemlélése közben.

Az illusztrációkat a Dániában élő olasz grafikusművész, Andrea Ucini készítette. Kellemes, lágy színösszeállítás jellemzi rajzait, egyszerű, sokszor szinte minimalista ábrázolásmód, ami mögött mégis metaforikus jelentéstartalommal bíró apró részletek sejlenek fel. Mindig van az egyszerűnek hitt képen valami felfedezésre váró, rejtett motívum is. Sokat hozzátettek a kötethez ezek az illusztrációk. 

Az is jó volt, hogy ki tudja miért, de az elejétől a Nápolyi regények filmsorozat narrátorának hangján hallottam a fejemben a mondatokat, olvasás közben. :) 

Néhány idézet, ami megfogott: 

"Végtére is régi önmagunk nem több holmi elmosódott színfoltnál, amelyet mostani énünk támfaláról szemlélünk."

"Sokkal fontosabb, hogy odafigyeljünk a rettegésben tartott emberekre, ugyanis az ő haragjuk a valódi veszélyforrás."

" (...) ha a történetmesélő szerepét önkényesen magunkra osztottuk, nem érdemes a majdani olvasók kegyeit keresnünk, igyekezzünk inkább a lehető legtöbb szűrőtől megszabadulni, hogy a szöveg a lehető legárnyaltabban reflektáljon az emberi létállapotra."

" Abban reménykedünk, hogy a lehető leghosszabb élet jut osztályrészül, amely azonnal befejeződik, amint kiderül, hogy immár semmilyen gyógymód nem szavatolja az elviselhetőségét."

"Ami engem illet, minden nőt rokon léleknek érzek, kit ezért, kit amazért: egyszerre ismerek magamra legkiválóbb és leghitványabb nőtársaimban. Létezik, szegzik nekem a kérdés gyakorta, hogy soha életedben nem találkoztál egyetlen hárpiával sem? Már hogyne találkoztam volna: tele van velük az irodalom meg az élet. De mindent összevetve, mégiscsak az ő oldalukon állok."

"(...)a megváltáshoz vezető úton elsősorban önmagunkkal, nem pedig másokkal szemben kell kíméletlen őszinteséget tanúsítanunk."

"Egy jól összerakott történet akkor körvonalazódik, ha a sztereotípiák gubójából kihámozzuk a való életet, amely - valódiságából és elevenségéből adódóan - ide-oda ficánkol, és nem hagyja tetten érni magát." 

Ez utóbbi idézet emlékeztetett Márquez élet- és írásszemléletére is. 

Az írásról szóló részek rendkívül sokszínűek. Szó esik az alkotói szabadságtól,  adaptációktól kezdve a naplózáson és központozás kérdésein át az álmatlanságig, sztereotípiákig, irodalmi újszerűségig mindenről. Érdekes betekintés volt ez, mintha kicsit oda lehetett volna ülni a sarokba Ferrante dolgozószobájába, láthatatlanul, és megtudni regényeinek titkait. 

A próza a szerzőre jellemzően kissé távolságtartó, néha egészen karcos, a formátumból, de Ferrante stílusából egyaránt adódóan kompakt, de közben változatos, friss, frappáns. Érdemes volt elolvasni. 

Elena Ferrante: Tékozló szeretet

Rég olvastam már Ferrantétól, és úgy gondoltam 2025-ben mindenképp szeretném folytatni az életművét. A Tékozló szeretet került sorra először, és bár nem az én könyvem lett, nem bánom, hogy megismerkedtem vele.

Kétségtelenül nagyon erőteljes írás. Naturális, furcsa, szuggesztív. Nyomasztó hangulata teljesen hatalmába kerített, és hiába nem tudtam együtt rezonálni a szereplőkkel és a történésekkel, mégis fogva tartott. Csak a jó írások képesek erre.

A Tékozló szeretetben Delia visszatér Nápolyba, édesanyja, Amalia temetésére. Lépten-nyomon titkokba botlik, és a múlt árnyai kísérik útját, miközben próbálja összerakni anyja utolsó napjait. Egy különös énkereső lázálom ez a pár nap, amikor is ráébred, mennyire hasonlóak voltak ők ketten az anyjával. A jelen képeibe belevegyülnek a régmúlt árnyai is, keveredik az elbeszélésben a képzelet és a valóság - persze azért elválasztható módon, de mégis teljesen egymásba folynak a különféle képek. 

Kíméletlen őszinteséggel ír Ferrante erről a bonyolult és intenzív anya-lánya kapcsolatról, mélyen boncolgatja a köteléket köztük, és közben minden mégis főként Deliáról szól.

Jó volt visszatérni Nápolyba, Elena és Lila jutottak eszembe, felidéződött a nyelvjárás és az irodalmi nyelv különbözősége, a telep, és néhány konkrét jelenet is visszaköszönt, pl a lépcsőházban való kergetőzés, a dohos pince, ahova a babák beestek... Éreztem, ugyanabba a Nápolyba csöppenhetek vissza. 

Elképesztő, ahogy Ferrante hangulatot tud teremteni, még ha az éppen vészterhes, fojtogató is; de pont ez a csodás benne, hogy néhány mondat elolvasásának hatására egyszer csak te is kellemetlenül érzed magad benne. Szókimondó, erőteljes, érzékletes, de csapongó is ez az írás, és nem könnyű olvasni, hiába rövidke.

Ferranre olyan érzékletesen írt az anya és lány közt lévő "tartózkodó és őszintétlen" kapcsolatról, és elképesztően jól érzékeltette azt a kettősséget, hogy Delia mennyire aggódott anyjáért, és közben mennyire utált aggódni is érte, és amint már nem kellett aggódni érte, a háta közepére sem kívánta pl. azt, ahogy "rendet rakott" nála. Diszfunkcionális család volt az egész, na nem mintha Casertáéké nem lett volna az, csak másként. Delia a húgaitól is teljesen eltávolodott, és ezt is remekül írja le, pedig csak 2-3 mondat szól erről az egész könyvben, mégis rögtön teljesen érthető, hogy hogy is történt, és hogy növekedett köztük egyre a kölcsönös idegenség érzése.

Ahogy írtam feljebb, nem az én Ferrantém, mégis Ferrantésan szép. Kétségtelenül eddig ez a legkevésbé tetsző kötetem tőle, nem igazán tudok belőle semmit magammal vinni.  

Apróság talán, de nagy kár, hogy a kék borítóra piros kosztümös alak került, holott a kötet nagyon fontos része Amalia kék kosztümje, ami egész életében hű volt hozzá. 

Elena Ferrante: Amikor elhagytak

Gondolkodtam, mit is írjak erről a könyvről, hogy is kezdjem, milyen felütés lenne jó, aztán megláttam Lobo értékelését, aki azt írta, hogy ez nem neki való könyv volt, és valahogy belém hasított, hogy igen, egy kicsit én is így éreztem, de ahogy pár nap, hét után tekintek vissza rá, mégis azt mondom nekem - is - való.
Nagyon Ferrantés, de eléggé le tudja húzni az embert, nyilván nem egy vidám olvasmány. Kellett egy kis idő, hogy leülepedjen. 

Boncolgatós, alapos, pontos, ugyanakkor nagyon nyomorúságos, nyúlósan magába temet, és miközben menekülnél belőle, azért nézed, hogy mi is történik, mert kíváncsi vagy. Frusztráló könyv, de természetesen azért tud ennyire frusztráló lenni, mert jól van megírva. Fájón ismerős is lehet, sok mondatában. 

"Nem hagyhatsz itt reménykedni, amikor valójában már mindent eldöntöttél."

Olgát elhagyja a férje egy másik, sokkal fiatalabb nőnél, aki már korábban, még kvázi gyerekkorában is felbukkant az életükben. Olga egyedül marad a két gyerekkel és rengeteg sötéten gomolygó gondolatával. Néha annyira elhatalmasodnak rajta ezek a gondolatok, hogy csak bennük tud létezni, teljesen bezárva, és egyszerűen nem is tud funkcionálni a normális, hétköznapi életben, sőt teljesen kifordul önmagából. Számítottam ilyesmire, bár azt hiszem nem ilyen mélységekig, vagy talán másként a valós világ döccenői nélkül. Arra viszont tényleg végképp nem voltam felkészülve, hogy a könyv valahol a közepénél szinte átmegy valami lázálom-szerű thrillerbe, amikor Olga a legmélyebben van a gödörben és elkezdi mesélni annak a borzasztó augusztusi napnak a történetét. Ez a nap nem csak a lelkét teszi próbára, hanem egy olyan furcsa, szürreális helyzetté válik, aminek nagyon is reális problémáit - a kutya, a gyerek betegsége, az ajtózár, a reggeli, a napi rutinba lendülés... - meg kell oldania valahogy. 

"Megmozdultam, úgy éreztem magam, mint egy rosszul összeillesztett papírmasé figura két fele közé szorult sóhaj."

Úgy tűnt, talán nem is fogunk továbblépni arról az egyetlen napról, nem lépünk ki többet a házból sem, ez lesz a végső helyszín, az egyetlen nagyjelenet, ami végighúzódik a könyvön, de szerencsére Ferrante hozott még mást is, és kapunk feloldozást. Eszembe jutott az egész képtelen, és egyre eszkalálódó helyzetről a Pánikszoba című film, amit milliószor láttam, és annak ellenére nagyon szeretek, hogy az is frusztrálni szokott. 

Kellemetlen volt olvasni, igen, valahogy ezt éreztem sokszor, hogy baromira kellemetlen Olga fejében és helyében lenni. A bizonytalanságok, a talajvesztettség, minden érzelem nagyon reálisan, húsba vágón volt ábrázolva. 

"A vágy pontot tesz."

Olgában teljesen összetörik valami, amitől egy időre meghasad a valóság is, és ő ott lóg valahol a semmi szélén, nincs kapaszkodó, nincs jövőkép, csak a végtelennek tűnő önmarcangolás és agyalás a kapcsolatról, a miértekről, a hogyanokról. 

"Valami megszakadt az érzékelésben, az érzelmekben. Olykor rájuk hagyatkoztam, olykor visszariadtam tőlük. Például a szavaktól: képtelen voltam megfelelni a kérdésekre, minden lehetséges választ abszurdnak találtam. Eltévedtem a hol vagyokban, a mit csinálokban. Elnémultam a miért tövében."

Jó darabig önmagát hibáztatja, keresi az okokat, logikusan, logikai érvelés mentén próbál nekimenni ennek az érzelmi viharnak, és persze ezzel kudarcra van kárhoztatva. Haragszik, neheztel, dühöng, csapkod, vergődik.

Megpróbálja kiírni magából az egész kínlódást, zavaros naplójegyzeteket gyárt, leveleket a férjének. Néha hallucinál is: gyerekkora egyik szereplője, "a szegény asszony" látogatja meg, akit annak idején elhagyott a férje, és mindenki csak bámulta a szomszédságban, hogy sorvadt el ebben az egészben, hogy aztán megpróbáljon véget is vetni az életének. Nyomasztó képek ezek is, de hozzátartoznak ahhoz az úthoz, aminek a végén aztán talán mégse esik le a semmibe Olga, hanem fel tud kapaszkodni és folytatni az életét valahogy. 

"a biztonság szövedékéből kitaszítva szorongok, és újra kell tanulnom az életet." 

Kemény, nyers lélektani regény, és így visszatekintve rá, remek Ferrante, de valahogy egyenesen a pokol bugyraiból. Erre számítva, felvértezve olvassátok. 

Fülszöveg: "Olga, ​a csinos és okos fiatal nő, harmonikus családban neveli két gyermekét, egészen egy átlagos délutánig, amikor férje minden előzmény nélkül bejelenti: elhagyja. A kánikulában vergődő, elnéptelenedett olasz városban Olga végigjárja a közhelyesnek is mondható stációkat, megpróbálja visszaszerezni a férjét, nyomoz a vetélytárs után, a nyílt utcán jelenetet rendez, de azután sosem sejtett mélységekbe zuhan, otthona szertehullik, gyerekei kicsúsznak a kezéből, kifordul önmagából. Pokoljárását a múlt kísértetei övezik, de a legfőbb ellenfele önmaga. Kíméletlenül szembesülnie kell egész korábbi életével, csak azután találhat vissza régi énjéhez, és teremthet új kapcsolatot. A történetből egy szerelem bukásának, egy párkapcsolat kiüresedésének megrendítő eseményei bontakoznak ki, mégis Olga útja, amelyet tragédiákkal terhelten, konok makacssággal végigjár, drámaian egyedi, és éppen egyediségében hordozhat megváltó üzenetet minden sorstársának; talán ezért is volt akkora siker a közönség és a kritikusok köreiben egyaránt."

Briliáns barátnőm 2. évad

Egy kis megszakítással - közbeszólt a nagy érdeklődésem a Pullman-sorozat iránt -, de végre folytattam a Briliáns barátnőm sorozatot, és megnéztem a második évadot. A Nápolyi regényekből készült filmsorozat első évadáról >itt< áradoztam. 

Követik az évadok a köteteket, teljesen megfeleltethető volt tehát Az új név történetének ez a következő 8 rész. 

Szerencsére nem változott semmi a már eddig is dicsért sarokpontok közül: tökéletesen könyvhű továbbra is a sorozat: ugyanazokat a képeket és párbeszédeket láthatjuk és hallhatjuk megelevenedni, amiket Ferrante olyan boszorkányos ügyességgel megírt. 

Briliáns barátnőm - a filmsorozat, 1. évad

Még a harmadik kötet olvasása közben kezdtem el nézni a Nápolyi regényekből készült HBO-s sorozat első évadát, és már az első rész teljesen lenyűgözött... Most, az első évadot befejezve, gondoltam írok pár sort az eddigiekről, hogy ne folyjon teljesen egybe az élmény a második évad képkockáival. 

Mindig kicsit lutri, mit is hoznak ki a vásznon a könyvekből, hol bicsaklik meg a történet, melyik szereplő lesz más, mint ahogy azt mi elképzeltük, vagy ahogy a szerző megírta. Aggodalomra itt nincs ok, Elena Ferrante nem engedte ki a kezéből az irányítást, aktívan részt vett a filmsorozat elkészítésében (mindig elképzelem, hogy ott áll egy papírzacskóval a fején, és nevetnem kell - vajon hogy őrzi meg az inkognitóját? Csak írásban közli a kéréseit, észrevételeit, vagy van egy szóvivője a forgatáson?), és ennek köszönhetően az összes szereplő, és minden történés szinte kiugrik a regényből, úgy elevenedik meg a nápolyi telep élete.

A Briliáns barátnőm sorozat a nagybetűs TÖKÉLETES ADAPTÁCIÓ lett. Szerintem nem lehet olyat találni benne, amire azt mondhatnánk, ez így rossz, ezt nem így kellett volna, ez hiányzik belőle - pedig óhatatlanul mindig akad példa a filmekben ezekre, a könyvekkel összehasonlítva. 

Sikerült a maga teljes valójában visszaadni Ferrante sodró prózáját. Gyakran szóról szóra az hangzik el, mint a könyvbéli párbeszédben, és nem hiányoznak az apró, de mégis nagyon fontos hangulati elemek, amiktől újra szinte a szövegben érzi magát az ember. Repül a vasaló, annak rendje, s módja szerint, a Solarák a kék autóban parádéznak, a babák lekerülnek a sötét és ijesztő pincébe... És ami még fontosabb: egyszerűen elképesztő, hogy mennyire remek a casting! Nem lehetett könnyű dolguk megtalálni ezeket a színészeket a szerepekre, ráadásul tényleg direkt Nápoly környékéről válogatva, az akcentusok miatt is. 

Lila és Lenú a Kisasszonyok olvasása közben.

Jelenetek a filmből, itt a gyermekszínészekkel: Ludovica Nasti és Elisa del Genio. 

Az első évadban is van már váltás a gyerekszereplőkről tiniszereplőkre, de egyáltalán nem zavaró a dolog, sőt, tényleg mintha csak eltelt volna az idő, és ugyanazok a kislánykák nőttek volna meg - de igaz ez a többi szereplőre is, nem csak Lilára és Lenúra. 

Bámulatos, hogy milyen ördögi a kislány Lila, milyen fanyar és ravasz a tinédzser Lila - előbbit Ludovica Nasti (elég nasty, tényleg :D ), utóbbit Gaia Girace játssza. Gaia egy az egyben Lila, szinte félelmetes...! Nagyon tartottam tőle, hogy esetleg nem tudják jól megjeleníteni őt, mert annyira egyedi, különleges. De a szemétől, szájától, mimikájától kezdve az utolsó sötét hajszáláig ő Lila. Őt emelem ki a többiek közül, de Elisa del Genio és aztán Margherita Mazzucco is épp annyira tökéletes Lenú szerepében.

Itt pedig a kislányok és a tiniszereplők együtt.

Hogy tényleg ne csak a főszereplőket dicsérjem, nagyon tetszett még Lenú anyja, és a Melina szerepére választott színésznő, a férfiak közül pedig Donato Sarratore pont az a behízelgően undorító fazon, akinek elképzeltem. A Ninót alakító színész akár lehetne a saját fia is, nagyon hasonlítanak. A fiatal fiúk közül Enzo, Antonio és Pasquale is tökéletes. 

Hajviseletek, kiegészítők apró változtatásaival nagyon ügyesen érték el, hogy az évad végére egy pár évvel idősebbnek nézzenek ki ugyanazok a színészek a fiatalok közt. 

Lenú, ahogy "kivirágzik" Ischián.

Egy másik plakát, Oliviero tanárnővel.

Az egyetlen változtatás, amit felfedeztem, az a végén a cipős megjelenés volt - azt hiszem az nem a lagzin, hanem még az esketéskor történt a könyvben... De dramaturgiailag talán jobb volt így elhelyezni a filmen. 

Szuper a szinkron is, kellemes a narráló hang, és az egyes szereplők hangjai is nagyon el vannak találva.

Remek munkát végeztek a sorozattal, tényleg, le a kalappal mindenki előtt, a rendezőtől a díszlettervezőig. Nyugodtan nézzétek, nem fogtok benne csalódni! 

Én is hamarosan folytatom a második évaddal, ami a második kötetnek, Az új név történetének felel meg. Alig várom, hogy láthassam az újabb jeleneteket Ischián, a változásokat a szereplőkben, Lila házasságát és a menyasszonyi fénykép átalakítását... :) 

A Nápolyi regények egyes részeiről itt írtam: >1<, >2<, >3<, >4<. 

Elena Ferrante: Az elvesztett gyerek története

A Nápolyi regények végigvonulnak az éven, Elena Ferrante pedig menthetetlenül beírta magát a kedvenc szerzőim közé a regényfolyammal - mind a történet, mind a remek karakterek miatt. Pedig nem hittem volna, hogy ennyire magával ragad valaha is egy olasz családregény. Családregény, barátságregény, fejlődésregény? Talán nem is kell felcímkézni mindenáron - a Nápolyi regények maga az élet, elejétől a végéig, teljes csupasz valójában, nyers érzelmekkel, rossz döntésekkel, évtizedes titkokkal, és olyan kérdésekkel, amikre nincs válasz. Az utolsó kötet méltó befejezést adott a sorozatnak, és kellemesen keserédes érzésekkel váltunk el egymástól. 

FIGYELEM!!! Egy sorozat negyedik kötetéről szól a poszt, SPOILEREK lehetnek azok számára, akik még nem olvasták legalább az előzményeket!!! 

A korábbi kötetekről írt ajánlókat megtaláljátok itt: Briliáns barátnőm, Az új név története, Aki megszökik és aki marad. 

"A könyveket azért írják, hogy hassanak, ha nincs hatásuk, akkor semmit sem érnek." 

Az elvesztett gyerek története az érett kort és az öregkort volt hivatott bemutatni a szereplők életéből, de még mindig csak középkorúak nagyrészt, újabb gyermekeik is születnek, újabb kapcsolataik szövődnek, és csak lassan és sokára érünk el a valóban idős korig, ahol aztán viszonylag hamar búcsút is intünk egymásnak - úgy, ahogy ők is: temérdek emlékkel, tornyosuló kérdőjelekkel, bizonytalansággal, és mégis megnyugvással. 

"Elfogadjam, hogy felnőttnek lenni azt jelenti, hogy ne mutogasd, rejtsd el magad, míg el nem tűnsz egészen?" 

A kötet Elena "elmenekülésével" folytatódik, és a Ninoval való utazgatás és hamis boldogság képe, ami közben a lányait szinte teljesen kiiktatja az életéből, el is tart egy darabig. Sokáig nem tudja magát távol tartani a teleptől és Lilától, az, mint egy örvény, lassan visszarántja oda, ahonnan elindult, ahonnan megpróbált kitörni. Hiába a Tasso utcai lakás kezdetben, már akkor érezni lehet a folyamatos kapcsolattartásból, hogy nem fog tudni nem belebonyolódni ismét a telepiek kicsinyes és földhözragadt ügyeibe; a régi ismerősökkel való találkozások egyre szorosabbra fűzik a hurkot, ami lepányvázza oda, ahonnan egyszer már kitört. Kitört valójában? Akármennyit küzdött, tanult és akárhány könyvével is aratott sikert, az író-olvasó találkozók okosan vitázó Elenája szerintem mindvégig ugyanaz az egyszerű háttérrel rendelkező, önmagában és döntéseiben bizonytalan Lenú maradt. 

Lila hatása nem marad el, de csavarosan alakítja Ferrante a felőle érkező hullámokat is. Utálatossága és manipulatív mivolta mellett mindig jut egy-egy fél mondat, ami mégis a másik irányba tudja kompenzálni a tetteit, amikor kiderül, jót akar Lenúnak... Csak nem biztos, hogy tud is rajta segíteni, amíg Lenú önmagán nem segít, rá nem döbben dolgokra - amiket Lila gyakran már sokkal hamarabb tud... Gondolok itt főleg a Ninoval való kapcsolatára, és a csalódásra, ami minden olvasó számára azt hiszem egyértelmű volt kezdettől fogva. 

Ferrante nem kíméli Lilát ebben a kötetben, rettenetes csapásokat mér rá, amik mellett gyakran eltörpülnek Elena problémái, és mindemellett mégsem tudjuk állandóan sajnálni Lilát, mert amerre fordul, kaszabol a kezével, a szavaival, a tetteivel. Enzót és Gennarót is nagyon sajnáltam emiatt, de persze maga Elena is az "áldozata" bizonyos szinten. Sosem tudnak elszakadni egymástól. 

"Onnan, a telep mélyéről, arról a zsebkendőnyi területről, amely nincs is a térképen, változatlanul úgy tekintett rám, mint a saját függelékére." 

"Én én voltam, ezért adhattam helyet neki magamban, tartós és biztos helyet. Ő ellenben nem akart ő lenni, következésképp nem tudott befogadni." 

Érdekes lenne látni egy olyan verziót, ahol Lenú tényleg el tudott volna távolodni Lilától és a teleptől, vagy korábban fogja a cók-mókját, és nem vár a lányok kirepülésére. Bár kétségtelen hogy egyedül is hozott döntéseket, de valahogy mindig, minden mögött ott volt valami sugallat, vagy gondolatfoszlány, ami Lilához köthető. Ha csak pár szót váltottak telefonon újra, az is képes volt Lenút másfelé terelni, elültetni benne egy kérdőjelet. A könyvei, írásai számára persze ez ihletforrás volt, a magánéletének, személyes dolgainak azonban sokszor inkább csapás. 

"(...) ideje ráébrednünk, hogy felemésztettük egymást (...)"

Hogy kedveltem-e Lilát? Nem tudnám kedvelni az életben, nagyon kártékonynak tartom, és azon túl, hogy önsorsrontó, teljes magabiztossággal tud másokon is átgázolni. Nem garancia nála az, hogy kedvel valakit.... Ugyanúgy keresztbe tesz bárkinek, elmar maga mellől bárkit, és ez az öregedésével csak fokozódott: valahogy kevésbé becsülte meg azokat, akik kitartottak mellette. Ez persze részben, vagy egészben a trauma számlájára írható, amivel együtt kellett élnie.  

De ugyanúgy nem kedveltem Lenút sem igazán, mert elképesztő butaságokra ragadtatta magát, és nem tudott kiállni a döntései mellett, bizonytalan volt, elveszett. Annak ellenére, hogy mennyit tanult, valahogy nem lett okosabb, vagy életrevalóbb, úgy érzem. Lila hatása pedig az egész életét meghatározta, befelhőzte, másként alakította, mint az nélküle lett volna... A körülöttünk lévő személyek persze óhatatlanul hatással vannak az életünk eseményeinek alakulására, de nem ilyen szintű összefonódással. 

Dede éles kritikája az anyjáról szerintem nagyon találó volt, fájó, mégis teljesen igaz: 

 "veled nem lehet igazi kapcsolata az embernek, neked a munka és Lina néni fontos, semmi más nem számít (...)"

Miért szeretem akkor ennyire ezt a regényfolyamot? Mert mindezek ellenére gondolkodás nélkül mondanám bárkinek: Lenú és Lila abszolút kedvenc karakterek. És az írásnak magának bűvereje van. Csalogat, hívogat, arcul üt, és földre ránt, és mégis mész utána, a következő sorra, a következő mondatra, a következő életszakaszra. Ez a könyv maga Lila. És ilyenformán mind Lenúk vagyunk, akik belegabalyodunk, elszakadnánk a sok mocsoktól, de nem tudunk, és voltaképpen nem is mindig akarunk, annyira a részünkké válik, annyira vele élünk, és minden csúfság ellenére "hézagtalan szeretetet" tudunk érezni iránta. 

Ferrante páratlanul jól tud írni, és szemtelen módon ő maga írja bele a kötetbe, Lenú magára gyakorolt kritikáján keresztül önnön dicséretét:

"A látvány rádöbbentett, hogy az emlékezet már maga is irodalom, és Lilának alighanem igaza van: a regényem bármily sikeres is, egy nagy semmi, mégpedig azért, mert nagy műgonddal írtam, alaposan megszerkesztettem, és nem tudtam visszaadni a dolgok logikátlan, alaktalan, esetleges és esztétikummentes banalitását." 

Ez, amit Lenú nem talál az írásaiban, ez az (legalábbis részben), ami Ferrante regényeibe beránt. Egy masszát, egy emlékhalmazt, egy érzelemgombolyagot ad minden kötetben, ami néha valóban logikátlan, alaktalan, esetleges, és mégis ez az odavetettség, az állandó változás az, ami közvetlenebbé, hihetőbbé teszi - nem érezni a műgonddal való szerkesztettséget, hogy az egész így van kitervelve, hogy rabul ejtsen, mint a tátongó, sötét pince a két kislány babáját... 

Az elvesztett gyerek története remek lezárás volt, pezsgő, sodró, eleven, és pont olyan kiszámíthatatlan, mint az élet maga: vannak benne titkok, amik sosem derülnek ki, vakuemlékek, amik állandóan visszaköszönnek, és kérdések, amikre nem kapunk választ. 

10/10

A filmsorozatot is nézem, hamarosan írok az első évadról. :)  

Nem rontott az élményen, és nem tudja elhomályosítani Ferrante zsenialitását, mégsem tudom viszont szó nélkül hagyni, nekem mennyire hiányzott Matolcsi Balázs, aki az előző három kötetet fordította, és akit valamiért (?) lecseréltek Verseghi Annára... 

Az első 60 oldalon masszívan szenvedtem, annyi magyartalanság, furcsaság, az eddigi stílustól elütő dolog halmozódott, és bár szerencsére gyorsan elkezdtek ezek ritkulni, és csak szórványosan fordultak elő újabb hibák, azért nem örülök. A szerkesztés sara is ez részben, szerintem az ő szűrőjükön nem akadt fenn ez-az... 

Voltak szokatlanul írt kifejezések: életem különb-különb mozzanatai, tájékozva van életem fordulata felől, ő bezzeg Albertinóval karácsonyoz. Stílusban egyszerűen nem ebbe a könyvbe illő szavak, mondatrészek: fridzsider, telepi trutyi, oly igen belelovalta magát..., sógor-komaságba kerültek 

Többször tükörfordításnak éreztem a mondatokat - szerencsére főként csak az elején -, holott nem is ismerem az eredeti nyelvet, és annak szerkezeteit. 

Egyéb hibák: kimaradt szavak (pl.: a hosszú utat tett meg -ből kihagyva a "tett"), önnön helyett "önön". :/ 

Ez azért sajnálatos. 

Elena Ferrante: Aki megszökik és aki marad

A Ferrante-láz engem is elkapott, tulajdonképpen már a Nápolyi regények első köteténél, a Briliáns barátnőmnél, de a második epizód, Az új név története sodort el úgy igazán, és kedvencem is lett rögtön. Nem akartam várni a folytatással, így már február elején a kezeim közé került a harmadik rész, az Aki megszökik és aki marad (ahogy nézem, tényleg nincs vessző a címben, de mindig ellenőriznem kell).

Az olvasás nagyon elhúzódott, különféle okok miatt és csak március vége felé csuktam be a kötetet, amikorra meg már elég nagy káosz volt/van a világban. Összességében nem rontottak az olvasmányélményen a külső események, de fel akartam jegyezni, hogy kicsit szaggatottan, elhúzódón sikerült végül elolvasni Elena és Lila életének következő fejezetét, ami ezúttal a középidőt mutatja be. Középidő, de még mindig elég fiatalok, még a családalapítás korszakában járunk, ugyanakkor eljut egy életközepi válságig is a történet. De ne szaladjunk annyira előre. :) 

FIGYELEM!!! Egy sorozat harmadik kötetéről szól a poszt, SPOILEREK lehetnek azok számára, akik még nem olvasták legalább az előzményeket!!! 

Az Aki megszökik és aki marad szinte rögtön ott veszi fel a fonalat, ahol Nino megjelenése megakasztotta Elenában a szót a könyvbemutatón. Elena és Lila élete bár más irányba indult el, mégis, továbbra is összeköti őket valami oldhatatlan, a szórványos telefonbeszélgetéseiken kívül is. 

Ki az, aki megszökik, és ki az, aki marad? A cím már akkor elgondolkodtatott, mielőtt nekifogtam volna az olvasásnak - ugyanúgy kettős értelmezést kaphat, mint az, hogy vajon melyikőjük is a "briliáns barátnője" a másiknak? Ferrante zseniálisan irányítja a két lány életútját, és bizony változik, hogy kire is lehet érvényes a cím első vagy második fele.  Lila maradt, és cövekelt le a telepi életstílusnál, a nők hagyományos szerepénél és Elena szökött el tanulni és világot látni, kitörve a nyomornegyedből? Vagy épp Elena marad olyannak amilyen volt, megakadva valahol középen, cél nélkül, és Lila tudott megszökni bizonyos béklyók, konvenciók, társadalmi szorítások elől? Ki lépte, ki lépi át igazán a saját határait? És persze az örök kérdésük: ki a jobb? Erőteljes már az elején a Lila által odavetett két szó, amikor Elena azt bizonygatja neki, hogy meg tudja védeni magát: "Tőlem nem". 

"Válni valamivé. Akkor tudatosult bennem, hogy mindig is gyötört ez a kifejezés. Én válni akartam valamivé, bár sosem tudtam, mivé. És valamivé váltam is, ez biztos, de valódi cél, szenvedély, ambíció nélkül. Csakis azért akartam valamivé válni - ez az igazság -, mert féltem, hogy Lila többé válik, és én elmaradok mögötte. Lila nyomvizében váltam valamivé. Most újra kell kezdenem, de magamért, felnőttként, nélküle." 

Marcangoló egy kapcsolat az övék, és sokszor nem is tudják, éppen miért haragszanak a másikra, vagy mit irigyelnek tőle, de ugyanígy azt sem, mi köti össze őket, miért kell fuldokolva a másik után kapni a sötét helyzetekben. Talán Lila tisztábban lát, mivel az ő egyszerű gondolkodását nem vakították el annyira - jómódúsága kérészéletű volt, ahogy a házassága is, nem lett sikere az irodalomban, vagy a politikai életben, nem ragadták el nagy eszmék  -, és valami mindent átfogó tisztánlátással állapítja meg, amit Lenú éppen még nem érzékel. Gonoszságnak tűnő önbeteljesítő mondatai vannak, hogy aztán azokat felváltsa valami teljesen más, akár épp a letargia, de máskor meg a kiútkeresés, leginkább Gennaro számára. Ebben a részben láthatjuk őt betegnek és bizonytalannak is, amikor Lenú irányítására kell hagyatkoznia, és látjuk kifakadni is, többféleképp - sír, vagy ordít, és bármilyen hihetetlen is, ezt mindig Lenúért, Lenúval kapcsolatban teszi... 

"Lilával lehetetlen volt nyugalomban lenni, kapcsolatunk minden biztosnak vélt pontja előbb-utóbb átmenetivé vált, Lila fejében hamarjában beindult valami, ami felborította az egyensúlyt, megzavarta őt, és megzavart engem is." 

Ebben a kötetben volt eddig a leghangsúlyosabb a világ helyzete a személyes és családi drámák mögött. A politikai események, mozgalmak, pártülések, tüntetések állandó hátterét adják a történetnek. Nekem ezek közül a Soccavo szalámigyárával kapcsolatos dolgok voltak a legérdekesebbek, ami Pasquale és Nadia mellékszálát, vagy épp Pietro egyetemi összetűzéseit, és feljelentgetéseit illeti, ezeket nem tartottam olyan fontosnak. 

Sokszor előtérbe kerülnek feminista gondolatok, és ezek hatására Lenúban is megváltoznak dolgok. 

Ebbe nem akarok mélyebben belemenni, de ezt a két remekbeszabott mondatot itthagyom azért: 

"Ha jók, ha rosszak, minden férfi azt hiszi, bármit tesznek, oltárra kell őket emelni, mint Sárkányölő Szent Györgyöt."

"(...) minden rendszer mögött egy fasz van" 

Lenú, első könyvének megjelenése után kissé megfeneklik; a házassággal, gyerekekkel más irányt vesz az élete. Nagyon sajnáltam a Dede miatti évekért, és szenvedésekért, jó volt látni, hogy utána kapott egy nyugodtabb időszakot, mintegy kárpótlásul, Elsával. Nagyon érdekes volt a dinamika a férjével, és az anyjával is. A külső szemlélő számára érdektelennek tűnő, lecsupaszítva nagyon röviden elbeszélhető években is annyi minden történik Lenú körül, hogy alig van idő feldolgozni a változásokat, és aztán mégis, mégis sikerül neki egy újabb könyvet írni. 

De ebben a más, távoli életben sem lehet menekülni, nem lehet szökni a telep elől, a Solarák elől, a kötelékek és a nyelvjárás elől... 

"(...) holtbiztos vagyok benne, hogy tudsz jobbat is, akarom, hogy jobbat írj, nagyon-nagyon akarom, mert ki vagyok én, ha te nem vagy elég jó, ki vagyok? "

Végtelen hosszan lehetne írni róla, és mesélni, és elemezni az apró kis fonalak mentén a történéseit... Enzót, ahogy kérdés nélkül fogadja el, amit Lila mond és akar (Én azt gondolom, amit ő... Akkor is ha nem értesz vele egyet? Akkor is.), Michele érzelmeit, Alfonso titkát, az összes telepi és nem telepi szereplő mocskos ügyleteit, hazug színjátékait, beletörődéseiket, ármánykodásaikat. És persze az Airotákat is, különösen Pietrót, aki egy pillanatig Lila bűvkörébe kerül, és véletlenül meg is lát valami fontosat: 

"Azt mondta: nem is értem, hogyan tarthatott ki idáig a ti kapcsolatotok, nyilvánvalóan gondosan elrejtitek magatokban mindazt, ami véget vethetne neki." 

Pietrót, aki elég nagyot koppan, amikor valaki megszökik, és valaki marad...

"(...) talán az elhagyással mindannyian egyformán nézünk szembe; talán a legrendezettebb ember agya sem bírja el a felismerést, hogy nem szeretik." 

Hova szöksz Lenú, mi lesz veled?

Értékelés: 10/10 Ferrante egy varázsló, és az emberi lélek legsötétebb és legtitkosabb bugyrainak az ismerője. Utánozhatatlan, ahogy mesél, és ahogy magával ránt, ahogy az elevenedbe vág egyetlen keresetlen mondattal. Továbbra is csak zakatol a fejemben a kérdés: hogy lehet így írni?!

Ha az előző rész egyszavas jellemzése az őserő volt, akkor ezé a kontúrvesztés. Nincsenek vonalak, határok, amiket át ne lehetne lépni, újra ne lehetne rajzolni. Nincs állandóság, nincs biztos talaj, minden fordulhat, és hirtelen az ellenkezőjébe válthat át. Lila és Lenú olyanok, mint egy lefelé hulló levél: színe-fonákja... Hol az egyik villan fel, vagy kerül előtérbe, hol a másik, de egyek és elválaszthatatlanok. Most már csak arra vagyok kíváncsi, hogyan érnek földet.

Elena Ferrante: Az új név története

Nyáron olvastam a Nápolyi regények első kötetét, a Briliáns barátnőmet. Az volt az első megismerkedésem Ferrantéval, és bár már akkor nagyon egymásra találtunk, mégis, most vált bizonyossá számomra, a második kötet olvasásával, hogy a kedvenc szerzőim közt kell számon tartanom őt. Érdekes, mert a sorozatok (persze elsősorban a trilógiák) második részei gyakran nem olyan jók, mint a többi, megtorpan a történet, üresjáratok vannak, stb. Az új név történeténél szó sem volt erről; felülmúlja az előzményt. A hangulat, az elbeszélés rögtön magával ragadott, a legeslegelső oldaltól.

Kicsit féltem, hogy sokat kell majd az elejére lapoznom, és használni a névjegyzéket, mert emlékeztem rá, hogy az első résznél néhányszor sikerült összekevernem pl. Alfonsót és Antoniót. Ahogy a történet kibontakozott, mindenkit ismerősként köszöntöttem, és nem volt szükség az útmutatóra egyszer sem. Hirtelen, és érthetetlen könnyedséggel tapadtak hozzá a vezetéknevek a keresztnevekhez, és álltak össze elválaszthatatlan egységekké a becenevek a nevek teljes verziójával is.

A régi események felelevenítését Elena Ferrante látszólag játszi könnyedséggel csinálja: egy-egy odavetett mondat, és máris látjuk az első kötetben repülő vasalót, ami majdnem eltalálja Ninót, vagy felelevenedik A kék tündér története, amit Lila írt és rajzolt gyermekkorukban... Hiába teltek el hónapok, mintha csak pár óra után vettem volna fel a történet fonalát. Azonnal beszippantott. 

Az első részben a gyerekkor és a kamaszkor került terítékre, ez a vaskos epizód pedig az ifjúkoré. Lila és Elena huszonévesek lesznek a végére. Nagyon különböző irányt vesz az életük, és gyakrabban válik külön is, ami mindig nagyon jót tesz Lenúnak. Ischián ezúttal is kiemelkedően fontos események zajlanak le, és a könyv leghangsúlyosabb és leghosszabb része, egy féktelen nyár is itt játszódik. 

Egész mások a lehetőségek, megváltozik minden, és aztán folyamatos változásban is marad, mindig másra fontos figyelni, vagy más osztja a lapokat. Lila megmagyarázhatatlan ereje hol tombol, és abszolút előtérben van, a telep, a csemegebolt, a férje, és gyakran akár a Solarák fölé helyezve őt, máskor viszont bizonytalannak, akaratgyengének, egy senkinek láthatjuk őt, aki mögött nincs senki, akinek a lába alatt semmi sem stabil. 

Lenú is sokat változik, de az ő kis képzeletbeli görbéje nem egy hullámzó valami, hanem egy lassan, de állandóan felfelé törő egyenes. Lenú végső soron ki is tud törni a telepről, Pisában tanul, érdemei nagyok, de mindig lekicsinyli azokat, nincs elég önbizalma, és a teher, hogy honnan jött, és hogy sosem lehet igazán több azoknál, akik beleszületnek a jóba, állandóan kínozza a lelkét. A tanulásban már rég nem csatározik Lilával, mégis néha úgy érződik, Lila pár pillanat alatt fölébe tudna kerekedni. Nem tud elszakadni tőle, de szerencsére többször kiszakítja azért magát a mérgező légkör közvetlen közeléből. Barátságuk inkább béklyó. 

Egy-egy ponton rettenetesen utáltam Lilát. Aljas húzásai vannak, felelőtlen döntései, következetlen magával és másokkal szemben is, szédeleg... Aztán néha próbáltam magamban tudatosítani, hogy még szinte gyerek... Szörnyű dolgokon megy keresztül, és nem hajlandó arra, amit valószínűleg Lenú tett volna a helyében - csendben elfogadni Stefanót, és megpróbálni a legjobbat kihozni az elfuserált üzleti döntések rozoga alapjain épített házasságból -, ő nyughatatlan, fékezhetetlen, és ha valamit tesz, annak mindig pusztító ereje van. Kérdés, hogy ki van a közelben olyankor? És hogy magát milyen mélyre taszítja?  

Egyes képek, fordulópontok teljesen beégtek az agyamba, ahogy elképzeltem őket olvasás közben. Egyes sorai mintha hangosabbak lettek volna a többinél, alig eresztettek tovább. Elképesztő, ahogy Ferrante az emberi kapcsolatokról, jellemekről, viszonyrendszerekről, gátlásokról, félelmekről írni tud, ahogy váltogatja az érzelmeket és indulatokat. Undor, zabolátlan szerelem, meghasonlottság, lelki kiteljesedés, féltékenység, irigység... Sosem tudni mi figyel a következő kanyarban.

"Lina tudja, hogy jobb vagy nála, ezért nem szeret annyira, amennyire te szereted őt." 

"(...) egyszerre voltam féltékeny Lilára, amiért megkapja Ninót, és Ninóra, amiért megkapja Lilát."

Rendkívül tetszett, ahogy kicsit elrejtve a saját írásáról fogalmaz meg nagyon fontos mondatokat Ferrante, Lenú szájába adva, Lenú szövegeibe csempészve: 

"(...) az elbeszélésemben a tényeket óhatatlanul visszautalások, féligazságok, félhazugságok árnyalják: a múlt fáradságos méricskélése a szavak ingatag mércéjével." 

"(...) valamiféle őserő sugárzik az oldalakból, ami nem tudom, honnan származik." 

Értékelés: 10/10 - azt hiszem kedvenc is, a bőröm alá mászott. 

Annyi mindent megéltem az olvasása során...: elborzasztott, elbátortalanított, majd felbiztatott, előre sodort, hogy aztán újra elgáncsoljon, ledobjon... Lila és Lenú kapcsolata továbbra is egy sebes, ismeretlen úticélok felé robogó vonat. Egy-egy ponton gyűlöltem a közöttük folyó néma csatározást, a folytonos lábujjhegyre állást: magasabb vagyok nálad! ... Aztán Ferrante ír egy rövidke oldalnyi újabb szöveget, és a sorsfonál megint máshogy tekeredik, a mérleg nyelve máshová billen, a kapcsolatok felborulnak, és átalakulnak. Néha úgy érződött, sok, ennyiszer nem lehet variálni, és dehogynem; pont ez az élet.

Az említett őserő, Lenú írásával kapcsolatban, az, ami ezt a könyvet áthatja. A titokzatos erő, a szavak különös formálódása ugyanúgy magával ragad, és az utolsó oldalig, az utolsó szóig, egy ismét csak nagyon meglepő lezárásig, nem ereszt.

Kecses, könnyed, mégis porba tipró erejű. Hogy lehet így írni? Bámulatos.

Elena Ferrante: Briliáns barátnőm

Végre megismerkedtem a titokzatos Elena Ferrantéval, akinek személyazonosságáról bár megpróbálták fellebbenteni a fátylat, nem tudni, hogy kicsoda is valójában... És ez így van jól. Nekem is, ahogy a rajongók elsöprő többségének, így szimpatikus, és tiszteletben tartom, hogy nem akar nyilvánosság elé lépni. Különben is, egy szerzőnél mindig az az igazán érdekes, amit, és ahogyan ír, nem a kinézete, vagy a valódi neve.

Az pedig, amit, és ahogyan Ferrante ír, abszolút meggyőző, és magával ragadó. Nem csoda, hogy a Nápolyi regények sorozat akkora sikert aratott, és igazi világhírnevet hozott számára. Az első kötet, a Briliáns barátnőm a két főszereplő lány gyermekkorát és kamasz éveit mutatja be.