Harry Potter újraolvasás 2026 - Finite Incantatem

Húúúú. Befejeztem hát a Harry Pottereket, és keserédes volt a búcsú. Az utolsó rész végéhez közeledve elfogott az érzés, hogy nem akarom, hogy vége legyen. Imádtam ezt az utazást, és legszívesebben rögtön újra belevetném magam ebbe a kötetbe, még jobban megfigyelni a részleteket. De persze sokkal jobb lesz újabb néhány év múlva, amikorra megint elfelejtek belőle annyit, hogy az újra megismerés teljesen katartikussá tegye. ;) Azt azért nem tudtam megállni, hogy az utolsó 3-4 fejezetet ne hallgassam meg még vagy kétszer a befejezés után is. Annyira magával ragadott a nagyjelenet, hogy egyszerűen képtelen voltam betelni vele. ♥

Azt hiszem tényleg sosem fogom megunni, sosem fogom tudni nem szeretni. 

A befejező rész igazi hullámvasút. A szokásos, iskolaévet követő szerkezetből kizökkenve teljesen máshogy van felépítve ez a kötet, és ez már a legelején érződik, már ekkor borzasztó intenzív jelenetek vannak. Beugrott persze egy csomó minden, a cselekmény egyes pontjai, az áldozatok, az események körülbelüli sorrendje, mégis, mégis, így annyi év után több helyen is megcsapott az a lúdbőrözős érzés, úristen, ez történik?! Ez így történt?! Ez ennyire jó?! Mintha most olvastam volna először egy-egy részét. És mindegy, teljesen mindegy, hogy tudtam-e ki hal meg, ki marad életben, mik a horcruxok, és nagyjából mi történik velük (bár óriási vakfoltok voltak nálam ezen a téren is, mint kiderült), és hogy vissza tudtam ugyan idézni mekkora szívdobogtató érzés volt annak idején Harryt bekísérni az erdőbe... Akkor is, így is, sokadszorra is, elképesztően megcincált a vége, és elszorult a torkom vagy ezerszer a könyv második felében. Többször elsírtam magam, jelentéktelennek tűnő hülyeségektől kezdve, az ikonikusabb mondatokon át, a legkisebbek haláláig mindenen… Bravúrosan elvarrt szálak, több áll-leesős pillanat, lenyűgöző végjáték. EPIC. Hirtelen megint úgy érzem, méltatlanul hátra szoktam sorolni ezt a kötetet a többi közt, pedig ez az egyik legjobb, ha nem egyenesen a legjobb!

FIGYELEM, SPOILEREK LEHETNEK azok számára, akik még nem olvasták az utolsó kötetet! 

Ahogy említettem, elképesztően intenzív az eleje, már az első néhány fejezetben annyi minden történik, és olyan tempóban, mintha a könyv végénél, a felgyorsuló eseményeknél járnánk. Az első pár fejezet egy egész tanulmányt megérne. A Dark Lord Ascendingben for the life of me, nem tudtam megmondani, hogy kit lógatnak a levegőben, pedig még meg is állítottam az audiót, és próbáltam ezerrel gondolkodni, hogy ki lehet, és elsőre Bertha Jorkins ugrott be, pedig hát hol van már szerencsétlen Bertha... Charity Burbage volt az, nem rémlett egyáltalán.

A Scrimgeour-ös jelenet a végrendelettel megint oltári volt, imádtam a trió reakcióit, és hogy Hermione is hogy beolvasott neki.  

A Dursley's Departing fejezet sok-sok érzelmi húrt pengetett. 

 

"What did you say to one another at the end of sixteen years solid dislike."

How fitting, sokunk gondolatai mostanában ezek, nyugtáztam egy halk horkantással az egybeesést. ;D 

Harry és a Dursley-k beszélgetése, Dedalus Diggle-ék, aztán Dudley váratlan búcsúja, huhh, nem semmi jelenet. Harry körbevezeti Hedviget a Dursley-házon mielőtt megérkezik a felmentő sereg érte, ez szimbolikus búcsúvá válik, mint nem is olyan sokára kiderül.

A hét Potter némi comic reliefet szolgáltat, pl. amikor Fred és George felkiált: "We're identical!". :)) 

Moody beszólása: "Even You-Know-Who can't split himself into seven." , wow, mennyire jó észrevétlen foreshadowing, ami illik a szituációra. 

Moodyval kapcsolatban egyébként feltűnt, hogy tulajdonképpen sokban emlékeztet a karaktere Cormoran Strike-ra. 

Hamarosan komolyra fordul a helyzet, és áldozatokat is követel a mentőakció. A csata a levegőben rendkívül izgalmas, a végkimenetelt tudva is összerándult a gyomrom, amikor rájönnek a trademark Expelliarmusból, hogy melyik az igazi Harry, és Hagrid leesik, és Harry teljesen kétségbeesetten megpróbálkozik egy Accio, Hagrid-del is (mondjuk nem tudom mi lett volna, ha erre Hagrid teste 80-nal beleszáguld tényleg... :D). Voldemortról kiderül, hogy tud repülni, és aztán van az a fura pálcatevékenység, amire szintén nem emlékeztem mi volt... Megesküdtem volna, hogy Snape láthatatlanná válva irányította el a pálcát, és hogy ez volt a megfejtés, pedig nem... Később, a végén Dumbledore adja meg ennek magyarázatát a pályaudvaron. 

Tonkséknál landolnak, majd mennek tovább az Odúba, ez sem rémlett, és hogy Harrynek újranövesztik egy hiányzó fogát is - gondolom a csata hevében ütötték ki. 

Sajnos a továbbiakban nem jegyzeteltem ennyire részletesen, csak sodortak magukkal az események, és meg kellett állapítanom, hogy hiába voltak meg egyes rész-események, valószínűleg részben a filmadaptációnak köszönhetően, egyszerűen nem tudtam összekötni gondolatban, mikor mi után mi jön, hogy jutnak A-ból B-be: Gringotts, sárkányon menekülés, Silver Doe patrónus, a tó, Mágiaügyi Minisztériumba való behatolás, Xenophilius Lovegood meglátogatása, a Godric's Hollow fiaskó, és Batilda, sátrazások, Ron dezertálása... Lógott ez a sok pontocska a levegőben. És lógott az is, hogy hogy is sikerül megtalálniuk és elpusztítaniuk a hiányzó Horcruxokat? Amikor a kard visszakerül a koboldhoz, végképp felforrt az agyam, hogy mennyire nem is tudom, hogy csinálták meg az egész küldetést, mivel semmisítik meg a maradékot? Szóval mondanom sem kell, baromira élveztem újra összerakni a kirakós darabkáit, mert hát hiába, hogy cup meg locket, snake és something of Ravenclaw's, ha a mese szövete nem volt meg hozzá. Hagytam, Rowling hadd mesélje el újra nekem, és közben tátott szájú gyerekké lényegülhettem át újra. ♥ Az egyik legeslegjobb érzés, amikor csodálkozással magunkba fogadhatunk egy története, nem?

Óriási meglepetésként ért, amikor Bill és Fleur esküvőjén megjelent Kingsley patrónusa, és mennydörögve szólt: "The Ministry has fallen. Scrimgeour is dead. They're coming." Teljesen kirázott a hideg is tőle. Úgy rémlett az esküvő egy utolsó normális nap volt, de persze nem. És ahogy a Tottenham Court Roadra hoppanálnak, és ahogy azonnal megtalálják őket a jinxed Voldemort név miatt (amiről persze ők még nem tudnak), úúúú. De ugyanilyen izgalmas volt a többi feljebb említett jelenet is, amik most végre szépen egymás után sorakoztak fel újra. A Lupinnal való összeveszős csörte is teljesen újnak hatott számomra, és egy szinttel megint feljebb emelte Harryt a szememben. A Potterwatch, valamint a kobold és Dean kifülelése sem rémlett. Dobby kimenekítő akciója egy oltári nagy wow, az egyik legszuperebb akciójelenet, és hát nyilván nem tudtam aludni sem, amíg végig nem hallgattam, és végig nem bőgtem azt a részt. Die Bellatrix, Die!!! And she did, méghozzá Mrs. Weasley kezétől, na persze ez felejthetetlen, ezt tudtam, annyira ikonikus a Not my daughter, you bitch! Viszont felmerült bennem, mivel leírva nincs, és nincs szó zöld fényről sem, vajon Mrs. Weasley az Avada Kedavrával ölt, vagy valahogy máshogy? 

Snape-ről mindenképp szót kell ejtenem. Az előző posztoknál is kifejeztem ellenérzéseimet, és sajnos valahogy ezek nem múltak el. Úgy érzem, nem kedvelem már őt. Nekem ez a "gimis szerelmemet örökké szeretem" kissé túlzás, nem tudott felnőni egyszerűen. És bár megvédte Harryt sokszor, egy pöcs volt vele. Minek emeljünk piedesztálra valakit, aki ennyire köcsög módon viselkedik. Soha nem volt benne semmi emberi, empatikus, kedves. Szerette Lilyt, hát oda ne rohangáljak. Harryt utálta, mint a szart. Na mindegy, úgy látszik megöregedtem már. :D Mindenesetre most már értem azokat, akik fanyalogtak, hogy Harry Albus Severusnak nevezte el az egyik fiát. Mert hát bőven elnevezhette volna Rubeusnak, Alastornak vagy Remusnak is ennyiből, sőt egyenesen Dobbynak kellett volna neveznie szerencsétlen párát. Albus és Severus a két legbátrabb ember akit ismertem, cccö.

Forrás.

Annak idején szívdobogva, remegve csukogattam be a könyvet az első olvasáskor, annyira féltem, hogy zárul a történet, és Harry vajon tényleg meghal-e mindenkiért. Az erdőbe való menet szívszorító, és érzékenyen, csodásan van megírva. Ahogy észreveszi mennyire is dobog a szíve, milyen fantasztikus, hogy élhet, és milyen borzasztó, hogy ennek most vége lesz. Harry óriási dolgot művel itt, amikor feláldozza, feláldozná magát. És milyen brutális, hogy Voldemort tényleg nem értette, nem érti, hogy is működik ez az egész, a szeretet, az önfeláldozás, a lélekdarabkák... és a pálcák. 

"The last enemy that shall be destroyed is death."

A híres-hírhedt lefegyverző bűbáj dönti el, több szinten is a gonosz sorsát, Harry pedig úgy végez vele, hogy nem használja az Avada Kedavrát, saját lelkét nem tépi szét gyilkossággal. 

Úúúúristen, micsoda jelenet az, amikor látszólag meghal, amikor Dumbledore-ral beszélget a pályaudvaron (a mennyország kapuja?), amikor Narcissa halottnak hazudja, amikor Hagridnek kell cipelnie, amikor Voldemort lába előtt fekszik, amikor McGonagall felkiált, és Ron és Hermione is meglátja, amikor Neville leöli Naginit, amikor Harry eltűnik a köpeny alatt, amikor előkerül az erősítés, és mindenkit beterelnek a nagyterembe, amikor Harry újra felbukkan, amikor beolvas Voldemortnak, és Tomnak meg Riddle-nek szólítja wááháhá! Libabőrös voltam végig, de legfőképpen akkor, amikor megtörténik az átok, és visszaszállt, megint, és Riddle elterül a földön. 

Forrás.

"And Harry, with the unerring skill of the Seeker, caught the wand in his free hand as Voldemort fell backward, arms splayed, the slit pupils of the scarlet eyes rolling upward. Tom Riddle hit the floor with a mundane finality, his body feeble and shrunken, the white hands empty, the snakelike face vacant and unknowing. Voldemort was dead, killed by his own rebounding curse, and Harry stood with two wands in his hands, staring down at his enemy's shell."

Just wow. Hogy a lópikulába tudták ezt az epikus jelenetet ennyire elszúrni a filmben? Annyira, de annyira tökéletes volt, ahogy volt. Nem volt nagy csata, nem lődöztek semmilyen varázslatokat egymásra, ez nem a varázserőn, vagy az átkokon múlt, ennél sokkal kifinomultabb volt a történet. Kimaradt a filmből a magyarázat, és kimaradt az is, hogy nézőközönség, mindenki előtt haljon meg Voldemort, és így, pont így, hogy elveszítse  minden nagyságát, és úgy essen a porba, mint bármely halandó. Ahogy Rowling tökéletesen megírta: with a mundane finality. Halandóként. A film látványos jelenetei teljesen elrontották ezt az egészet, csak a látványra mentek rá, a jelentéstartalom pedig elveszett... Nem lett volna szabad engedni ezt a rendezésben. Ki, ugyan ki hitte volna el, hogy Voldemort halott, ha nem látja senki hogy meghal, ha nincs test?! Hát nem az lett volna, hogy akkor ugyanúgy rettegnének, hogy visszatér majd? Hiszen 16 évvel azelőtt is "meghalt" ugye... Az átoklövöldözéseknek sem volt semmi értelme. Harry és akikért feláldozta magát, érinthetetlenek voltak. És a bodzapálca Harrynek engedelmeskedett csak, ő volt a true master. Elképesztő szövevényes volt a pálca útja, de tökéletesen körbeért. ♥

Egy igazi klasszikus ez a könyv a jó és gonosz harcáról, óriási élmény volt újra végigmenni a részeken, és ennyi mindenre rácsodálkozni. 

Hatalmas pluszt adott ez a full-cast audio verzió, nem is gondoltam volna, hogy ennyire meg fogom szeretni. Iszonyú munka van emögött az adaptálás mögött, ha kíváncsiak vagytok rá, hogyan készült, van róla a youtube-on két videó, amit érdemes megnézni: >itt<< és >itt<. Remek színészeket válogattak hozzá, és én most úgy örülök, hogy az őt felolvasó Kit Harrington fogja eljátszani is az új sorozatban Lockhartot! Mark Addy kellett volna Hagridnek is! Ahh, szuper gárdával dolgoztak, elképesztő mennyiségű hangot vettek fel mindenhez, és mennyi háttérmunka kellett még! Az AI világában, amikor mindent csak odabaszarintanak egy egyenplakátra (hányinger), az ilyen művészetnek kell újra  teret adni! 

Jól mondják a kulisszák mögötti videókban, tényleg olyan volt ez a produkció, mintha egy film lenne: "listening to a film without visuals". Ha tehetitek, hallgassátok meg ti is a full-cast audiót!

Korábbi posztok a hetedik rész újraolvasásáról: 2011, 2019. 

"All was well."

Harry Potter újraolvasás 2026 - A Félvér Herceg

Tudom, talán már elmondtam ezerszer, és mindig felemlegetem, de a Harry Potter and the Half-Blood Prince több okból is különleges számomra. Egyrészt a hatodik rész volt az, aminek sikerült kiütni a nyeregből az összes közül kedvenc Titkok kamráját annak idején. Másrészt, egy olaszországi nyaraláson olvastam el, és a történetnek köszönhetően volt pár hajnalig olvasós estém, és egészen konkrétan gyászban voltam a nyaralás felében, a végén lévő haláleset miatt, amit eltátott szájjal és patakzó könnyekkel olvastam. 

Emlékszem, sztoikus mélabúval néztem meg aztán azokban a napokban azt az sms-t, ami tájékoztatott róla, hogy felvettek az egyetemre. Olyan mellékesnek tűnt minden, mert teljesen a könyv hatása alatt voltam jó ideig. :D

Aztán, különleges helyet foglal még el nálam, hiszen ez volt az a kötet, amit elkezdtem  saját magam is lefordítani magyarra, így aztán sokat foglalkoztam a részleteivel. 

És végül, de nem utolsósorban, fontos számomra az is, hogy ebben a részben van az az idézet, ami sokszor megerősített és motivációs mantraként vitt előre aztán az egyetem éveiben, a vizsgákon. A "head held high", amivel én is megvívtam a saját csatáimat. 

"But he understood at last what Dumbledore had been trying to tell him. It was, he thought, the difference between being dragged into the arena to face a battle to the death and walking into the arena with your head held high. Some people, perhaps, would say that there was little to choose between the two ways, but Dumbledore knew – and so do I, thought Harry, with a rush of fierce pride, and so did my parents – that there was all the difference in the world."  ♥

De lépjünk kicsit visszább. A Főnix Rendje után nagyon lelkesen vetettem bele magam a következő részbe is, és meg kell mondjam, még mindig az egyik legjobbnak tartom. Imádtam újra felfedezni a részleteit, és megdöbbentő volt nyomon követni, mi minden változik egy-egy újraolvasás során. Megtöltötte a szívemet örömmel, izgalommal, bánattal, emlékekkel.

Nem értem, régebben miért nem szerettem vajon Ginnyt, miért nem gondoltam őket összeillő párosnak Harryvel. Blatantly obvious a mai szememmel nézve, hogy miért is valók egymásnak, és szerettem olvasni a Ginnyvel közös jeleneteket, és Ginny sziporkái abszolút megnevettettek. 

Kedvenc, amikor beszól Hermionénak is: 

"Oh, don't start acting as though you understand Quidditch, " snapped Ginny, " you'll only embarrass yourself."

Fierce!

Elképesztően sok minden fért ebbe a kötetbe is, csak kapkodtam a fejem. Természetesen most is szuper volt újrafelfedezni egyes jeleneteket, amik a feledés homályába vesztek. És rácsodálkozni ilyen részekre: 

“Voldemort himself created his worst enemy, just as tyrants everywhere do! Have you any idea how much tyrants fear the people they oppress? All of them realize that, one day, amongst their many victims, there is sure to be one who rises against them and strikes back!”

Nem emlékeztem, hogy Dumbledore és Harry együtt vannak az elején Dursley-éknél, és a fejeknek kocogó poharak komikus jelenete sem rémlett. :D Érdekes, pedig azt meg tudtam volna mondani, hogy DD és Harry együtt mennek Slughornhoz, de valahogy a szálakat mégsem mindenhol tudtam összekötni.

Sirius végrendeletéből Kreacher megöröklése kólintott fejbe, hát ezt teljesen elfelejtettem, azt hiszem annyira nem érdekeltek korábban a házimanók (a SPEW most is idegesített az előző kötetben), hogy ez az infó kiesett. 

Ebben a részben végre DD sokkal közvetlenebb Harryvel, és kezébe veszi a kikupálását, még ha nagyon foghíjas és különös oktatási módszerrel operál is. Ami meglepett, hogy igazából milyen kevés közös órájuk volt, és azokon mennyire kevés infó derült ki végső soron. A Merengőzések után pedig zitty, nekiugranak a végén a nagy kalandnak, szinte zéró megbeszéléssel... Felelőtlenség Dumbledore a neved?

“Let us step into the night and pursue that flighty temptress, adventure.”

Tudtam persze a plot twistet, hogy ezentúl nem Snape tanítja a Bájitaltant, de akkor is jött egyszercsak a felismerés, jaaa, igen, és így fel tudják venni a tantárgyat. :D Az órarendosztáskor egészen megható pillanat volt, amikor McGalagony megdicséri Neville-t. ♥ Több ilyen apróságon egészen elérzékenyültem az olvasás során.

Teljesen magával ragadott megint Harry és Scrimgeour kerti jelenete is (A Very Frosty Christmas), ami az egyik kedvenc részem, nem csak ebből a kötetből, de az egész sorozatból is, és szerintem remekül megmutatja Harry személyiségét, határozottságát, eltökéltségét. 

“He accused me of being Dumbledore's man through and through."

"How very rude of him."

"I told him I was."

Dumbledore opened his mouth to speak and then closed it again. Fawkes the phoenix let out a low, soft, musical cry. To Harry's intense embarrassment, he suddenly realized that Dumbledore's bright blue eyes looked rather watery, and stared hastily at his own knee. When Dumbledore spoke, however, his voice was quite steady.

"I am very touched, Harry.”

♥♥♥

Annyi, de annyi érdekes és izgalmas apróság volt ebben a részben, a kviddicsmeccsektől a szerelmi bájitalokon és bezoárokon át, a horcruxok mibenlétéig, és a lehető legjobb kikapcsolódást nyújtotta ezúttal is. 

Luna♥,  Fred&George boltja, a megszeghetetlen eskü, a Sir/Professor poénok, az are you the imprint of a departed soul?, a herceg bájitaltan könyve, a Felix Felicis, a Sectumsempra, a megátkozott nyaklánc, Roonil Wazlib, R.A.B. ... Komoly, humoros, majd könnyfakasztó részek váltották egymást. Imádtam, imádtam, imádtam most is! Nyilván megkönnyeztem a végét. Többször is. 

“We'll be there, Harry," said Ron

"What?"

"At your Aunt and Uncle's house," said Ron, "And then we'll go with you wherever you're going."

"No-" said Harry quickly; he hadn't counted on this, he had meant them to understand that he was undertaking the most dangerous journey alone.

"You said it once before," said Hermione quickly, "that there was time to turn back if we wanted to. We've had time, haven't we? We're with you whatever happens.”

A 7 évvel ezelőtti újraolvasáshoz hasonlóan, az utolsó két kötetet szinte egy falatban habzsoltam be, és kicsit nehéz is volt most külön írni az egyikről egyszerre, mert kissé már most összefolynak az eseményeik a fejemben - blissful előkészület ez arra, hogy a következő újrázáskor megint a meglepetés erejével érjenek dolgok. :D 

Hamarosan hozom a posztot a befejező kötetről is, ami a legnagyobb katarzis volt a mostani újraolvasási projektben, még mindig az államat kaparom a földről.

Korábbi posztok a Félvér Herceg újraolvasásokról: 2011, 2019

13 évvel később, a Katalin utcában

Újrahallgattam Szabó Magda Katalin utcáját, amivel 2013-ban ismerkedtem meg először. Gyönyörű, súlyos és nyomasztó könyvnek találtam akkor is, és sajnos nagyon kusza is volt; nehéz volt megérteni. Bizakodva álltam neki újra, hiszen a Freskó is letisztult második olvasásra, méghozzá teljesen, és jobban megszerettem az újraolvasás által. A Mózest is még jobban szerettem másodjára, de az elsőre is nagyon tetszett, csak később még jobban tudtam értékelni, és más vetületei is voltak. 

A Katalin utcával nem volt ilyen szerencsém. Azt hiszem talán sosem fogom tudni rendesen értelmezni, vagy befogadni ezt a regényét Magdának, még ha valami zsigeri szinten hallani is vélem a lényegét. 

Érdekes módon most sokkal könnyebben boldogultam az első felével, és egészen gyorsan a helyére zökkent a szokásos ki-kicsoda. Egy ki segítséget igénybe vettem hozzá a netről, hogy ne kelljen állandóan gondolkodjak, melyik család hogy is van összerakva. Sajnos később Blankát és Irént megint összemosta az agyam (de miért??) A regény második fele aztán eléggé lógva maradt, és valahogy a végső üzenetet sem értettem meg. A "mi van?" érzés és a sok kérdőjel most is megmaradt. 

Gondolkodtam rajta, hogy ismét nekifussak, vagy csak legalább a második felének esetleg, hogy hátha letisztul, de annyit szenvedtem már ezzel a könyvvel, most is hetekre lelassított az olvasásban... Szívesen veszem inkább, ha valaki linkel valami értelmes értelmezést, esetleg akár olyat, ami ádámévától elmagyarázza az egész könyvet, vagy akár azt is, ha valaki leírja a saját gondolatait róla. Szerintem harmadszor ebben az életben már nem Katalin utcázok, de ki tudja.

Szép könyv, fájdalmas, nehéz. De az értelmezése is nehéz maradt, nem csak a témái. 

Harry Potter újraolvasás 2026 - A Főnix Rendje

Am-né-zi-a! :D A felejtés-bűbáj jótékony hatása most ennél a kötetnél kacsintott rám igazán. Merthát persze tudtam én, hogy a Főnix Rendje az a kötet, amiben sok szó van a Főnix Rendjéről (surprise, surprise), amiben Harry frusztrált és ideges, amiben megalakul Dumbledore serege, meg persze jön Umbridge, és az oktatásügyi rendeletek, és a titokzatos misztériumügyi főosztály...

Na de ki emlékszik már arra - hát én nem -, hogy ebben lettek prefektusok is, ebben vannak az RBF vizsgák, ebben van az okklumencia is, ebben jár Ginny Michael Cornerrel, ebben találkozunk újra Lockharttal! A legkisebb újra felfedezett, sírva röhögős részlet pedig: Parvati Patil a szempilláit a varázspálcáján bodorítja ebben a kötetben. xD

Annyi gondolatom támadt olvasás közben, és annyi mindent szerettem volna mesélni róla, hogy úgy gondoltam ez a rész mindenképp megérdemel egy külön posztot, és nem várom össze a többivel. 

Harry Potter újraolvasás 2026 - 1-4. kötetek

Lám, csak eljött az idő újra, és akadt apropó is, a nagy Harry Potter újraolvasási projekt útnak indításához. Egyfelől, annyi csalódást okozó olvasmányom, és félbehagyásom volt már idén, hogy éreztem, csak a Roxfortban lelhetek békét. Másfelől pedig megérkeztek az Audible-re a full-cast audio verziók a könyvekből! Amikor elkezdtem az újrahallgatásokat, akkor még hiányzott azt hiszem a két utolsó rész, de időközben már teljes lett a sorozat. A férjem a végére is ért, dehát várható volt, hogy lehagy, engem mindig mindenki leelőz valahogy az olvasásban, akkor is, ha hetekkel előbb kezdek el valamit. :D (lásd könyvklubos könyveink, bocs!)

Gemini által generált kép (AI). 

Nagyon rég, 2018 végén - 2019 elején olvastam újra utoljára a Pottereket, akkor a Jim Kay-féle illusztrált kötetek addig megjelent három része indított el az úton. Elképesztően sok idő telt el azóta, de a lelkesedést pont ugyanolyan gyorsan megtaláltam. :) Most is mind a 7 kötetetet beterveztem újraolvasásra (nehéz is megállni, ha nekilendülök!), és ebben a posztban az első 4-ről írok néhány gondolatot. 

Robert Thorogood: A Marlow Nyomozóklub

Egy újabb nyomozóklub, ami nem tudott magával ragadni... Annak idején nagyon hamar félbehagytam A csütörtöki nyomozóklubot, nem jött be, és bizony azt hiszem ezzel is jobban jártam volna, ha kaszálom, de végül elolvastam. 

Kihagyott lehetőség a Marlow, mert az öreglányok vicces alapanyag lehetnének a nyomozóklubhoz, de teljesen sótlan és stílustalan marad az egész, iparosmunkaként megírt „párbeszédek”, és még részben ki is találtam a végét, pedig tényleg nagyon rossz vagyok krimi-megfejtésben. A Garda-tavas kriminél is így jártam, de az mondjuk tényleg egy égetnivaló darabja az irodalomnak, míg Thorogood könyve csak szimplán tucat-silány. Pedig az elején tetszett, remek felütéssel indít, meg is lepődtem, milyen tökös öreglány lesz a főhős, Judith Potts személyében, de hamar elmúlt az éjjeli meztelen úszás és a kisvárosi sorozatgyilkosság keltette izgalom. 

Nekem ezek a cozy mysterynek aposztrofált írások egyre kevésbé tűnnek cozynak; mintha valaki benézte volt ezt a műfajt valahol a kanyarban, és ami nem a silány és közhelyes könnyed romantikusba tartozik, és történik benne gyilkosság, azt betették a cozy mysterybe, jóvanazúgy. 

Túl hígak ezek a történetek, súlytalanok a szereplők, én nem oldódom fel az ilyesmiben, hanem inkább húzom a számat. 

Ha otthonos, kellemes krimis hangulat, akkor nekem még mindig AC és Simenon  a szint.

Lám, van felolvasás is?

Gabriel García Márquez: Száz év magány

Igen, igen, igen! Elolvastam hát az Aureliánók és José Arcadiók nagy eposzát! A szépirodalom legnagyobb és legelvetemültebb szappanoperája elevenedik meg ebben a több generáción átívelő, hömpölygő nagyregényben. 

"Hosszú évekkel később, a kivégzőosztag előtt, Aureliano Buendia ezredesnek eszébe jutott az a régi délután, amikor az apja elvitte jégnézőbe."

Micsoda kezdőmondat! És micsoda folytatás következett! Nagyon meglepett, hogy a regény tényleg egy egybefüggő nagy áradat, és nincsenek fejezetek, tagolások, csak néhány kisebb törés, de akkor is megállíthatatlanul folyik tovább a cselekmény. A párbeszédek hiánya is tömbösíti a szöveget. Nehéz bármiféle fogódzót találni, illetve az elején kifejezetten féltem is letenni a könyvet, nehogy elveszítsem a fonalat. Egyébként is törekedtem rá végig, hogy még ha csak 2-3 oldalt is, de olvassak belőle napi szinten, különben nehezebb visszahelyezkedni ebbe a zsivalygó, szenvedélyes, mágikus és forró hangulatú eposzba. 

"(...) kezdte megsejteni, hogy a jó öregkor nem más, mint tisztességes szerződés a magánnyal."

Alice Hoffman: The World That We Knew

“If you do not believe in evil, you are doomed to live in a world you will never understand. But, if you believe in it, you may see it everywhere, in every cellar, in every tree, along streets you know and streets you've never been on before.”

Ilyen remek sorokkal indít Alice Hoffman regénye, a The World That We Knew, azonban sajnos nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet. Alice Hoffman az évek során Gaimanhez hasonlóan átcsúszott nálam a kiszámíthatatlan szerzők közé. Van, hogy nagyon imádom, amit ír, van, hogy egyáltalán nem értem, ugyan mit is szeretek Hoffmanban. Nos, ez a könyve az utóbbi kategóriába tartozik. Viszont csak egy pár sort fogok idevetni róla, hiszen kb. 30%-nál azt mondtam ne tovább, nem pazarlok rá több időt, és félbehagytam. Addigra is már nagyon meguntam, hogy újrahallgatok részeket, nem köt le, nem találom, hol tartottam, stb. Ez nem jellemző nálam az audióknál, szóval rögtön éreztem, hogy nem stimmelünk a könyvvel. 

A témaválasztás erős, második világháború, zsidóüldözés. Belevisz némi misztikus szálat is, életre hívnak benne ugyanis egy gólemet, ami a Lea nevű lánykát hivatott megvédeni a köteten át. Érdekes egybeesés, hogy itt is gólemről volt szó. Egyik előző olvasmányomban, Dan Brown könyvében szintén fontos szerepet játszott ez a mitikus lény. 

Nem igazán sikerült kapcsolódnom a történethez, a történelmi fikciós és a misztikus részeket egyaránt unalmasnak éreztem. Sajnos valamiért viszkettem a szereplők nevétől is, tudom, ez piszlicsáré apróságnak tűnik, de valahogy kínzásnak éreztem volna azt is, hogy továbbra is Ettie, Lea és Ava nevei visszhangozzanak a fejemben a felolvasás további óráiban is. Valamint a nem párhuzamos tekintetű kishölgy is idegesített a borítóképen - khm, tudom, külsőség ez is, de akkor is. 

Próbáltam különféle napszakokban, különböző lelkiállapotban hallgatni, de minden alkalommal az egyik fülemen be, a másikon ki lett a végeredmény, és sajnos a felolvasásnak is nagy szerepe volt ebben, elég rossz felolvasót választottak, aki motyog. Olyan volt, mintha őt sem kötné le igazán a szöveg. 

Hiába tettem a várólista csökkentős könyvek közé, a The World That We Knew most oly módon csökkenti a várólistámat, hogy félbehagyottan kerül le róla. 

Ez természetesen nem azt jelenti, hogy nem fogok már Alice Hoffmant olvasni, várnak még tőle könyvek, de azért nem örülök az ilyen bicsaklásoknak. A The Ice Queen szerepel tőle még az idei vcs-listán, az össz TBR listámon pedig még több másik cím is. 

Anya elszabadul

2019 és 2023 után ismét visszatértem Kelly Harmshoz, és nem csalódtam most sem. A The Overdue Life of Amy Byler már jó ideje a radaromon volt, idén feltettem a várólista csökkentős könyvek közé, és már év elején meg is hallgattam Audible-ről. 

Szerintem méltánytalanul mellőzött ez a könyve is a szerzőnek, de a magyar borítót elnézve nem is csoda, ha nem sokan figyeltek fel rá, fura lett a tipográfia, és nem hangsúlyozzák a könyves tartalmat sem, pedig a kötet címszereplője egy elcsigázott könyvtáros anyuka. Amyt három éve elhagyta a férje és azóta mindent egymaga old meg a két gyerekkel. Észre sem vette, mennyire szüksége lenne a pihenésre, és arra, hogy kiléphessen a robotpilóta üzemmódból és az anyálkodásból. A férje - akitől időközben elválni is elfelejtett - azonban egyszercsak újra felbukkan, és szeretne a gyerekekkel tölteni némi időt, mondjuk a nyári szünetből egy hetet. Az egy hétből aztán később több lesz, de már hét nap is elképzelhetetlenül csodásnak tűnik, amikor nem a mindennapi élet apró-cseprő dolgaival kell megküzdenie, hanem önmagával foglalkozhat, és lazíthat. Hóbortos barátnői révén egy teljes makeoverben is részt vehet, amit egyikőjük, Talia divatmagazinja le is dokumentál. A cikkek által igencsak felkapottá válik Amy és a #momspringa is, ahogy elnevezik ezt a bizonyos "anya elszabadul" hetet a  social media felületeken. :) 

A név egyébként az Amishok "rumspringa" kifejezésének átirata. A rumspringa az a szabad időszak a kamasz Amishok életében, amikor szabadjára engedik őket, hogy kipróbáljanak olyasmiket, amik a közösségben tiltottak. Majd eldönthetik, hogy aztán továbbra is a közösség tagjai akarnak-e lenni, vagy nem. 

Amy is fejest ugrik hát mindenféle olyan tevékenységbe, amire egy ideje nem volt lehetősége. Vakrandikat szerveznek neki, átalakítják a ruhatárát, frizuráját, megdesignolják a szemöldökét is. :) Sőt, még egy könyvtáros kongresszuson is részt vesz közben, ahol előadja egy ötletét az olvasás népszerűsítésére a fiatalok körében. Amikor először mérlegelte, hogy mit is kezdjen azzal a potya egy héttel, amiről szó volt a nyári szünet elején, és gyakorlatilag elsőre az jut eszébe, hogy tanulhatna valami újat, és hogy keres továbbképzést, hát felhorkantam. :D Anyám!! Évek óta nem pihentél, de a most adódó potya pihenés egy részét is elkonferenciázod?! Persze a döntés jó volt, a képzésen is találkozik érdekes emberekkel, és tényleg kikapcsoló számára ez a közeg; a könyvtáros projektje is beindulhat, és az egy hét anyaszabi is bőven megnyúlik aztán. 

A gyerekei persze hiányoznak neki, és ahogy belekóstol ebbe a nagy szabadságba, más életbe, hirtelen meg is ijed az egész helyzettől. Na meg a kis flörtnek induló dolog Daniellel nyár elején, kicsit komolyabbnak tetszik, semmint, hogy csak úgy lemondjon róla. Találnak-e majd valami megoldást, úgy, hogy mindkettőjüknek van gyerek is a képben, és hogy más városban élnek? 

Amyt egy vészhelyzet rántja ki aztán dilemmáiból, és a reality check sok mindenre jó lesz, talán helyre is tudják rakni a korábbi kérdéses dolgokat a családdal, és Daniellel is. 

Bár kissé felszínesnek tűnhet talán a makeover és a külsőségek miatt, azért bőven megtelik fontos tartalommal is a kötet, és remekül példázza, mennyire szüksége lenne minden anyának a #momspringákra. Amynek persze különösen, hiszen széltoló férje miatt évek óta egyedül boldogul mindennel, és szinte már nem is tudja, hogy kéne kikapcsolódni. Ez a nyár mindent megváltoztat, és jobbra fordít az életében. A kötet végén a vészhelyzetet éreztem csak egy kissé túlzónak, lehetett volna valami csekélyebb dolog is, ami követeli a figyelmét, nem ennyire életveszélyes krízis, és akkor nem fordul át melodramatikusba a zárás. 

Szerettem a karaktereket, nem egydimenziósak, és elég színes palettát festett belőlük Kelly Harms. A korábbi köteteiben is kedveltem a szereplőit. 

Szórakoztató olvasmány, jó témaválasztás; okosan, humorosan, érzékenyen tálalja az anyaság nehézségeit, a szabadság és felszabadultság varázsát, és az ezzel kapcsolatos bonyolult érzéseket is. 

Jó szívvel ajánlom igazából bárkinek, aki szereti az igényesen megírt, nem kaptafa chick-liteket, amiben nem csak a nyálrománc a fősodor, hanem vannak valódi dilemmák, érzelmek is. Pluszbónusz minden könyvmolynak a könyvtáros-könyves téma a könyvön belül, és persze az olvasásnépszerűsítés. :) 

I'm lost for words

Stephanie Butland: The Lost for Words Bookshop

Amikor az elején a férjem poénkodott, hogy "seggfölde" kisasszony könyvét olvasom, még csak kacagtam és legyintettem, és vigyorogtam magamban, Szméagolként dörzsölgetve a kezeimet, mert annyira örültem, hogy egy könyvklubos közös olvasmányunkkal most először talán lépéselőnyben vagyok (máskor rendre én fejezem be késve, vagy utolsóként a könyveket). Aztán jött a feketeleves, amikor belenéztem a magyar verzióba, és hopp, ez meg mi?? Már az egész magyarázatba is bele lehet bonyolódni rendesen, ugyanis seg(g)földe kisasszony könyve állítólag le lett fordítva magyarra, azonban ahogy belelapoztam, láttam, hogy ez a könyv, bizony nem az a könyv... A könyvesboltos sorozat angolul ugyanis így néz ki: 1. rész: The Lost for Words Bookshop (de megjelent csupán Lost for Words címen is), 2. rész: Found in a Bookshop. A magyarul kiadott Butland kötet pedig a Nincs Rá Szó Könyvesbolt címet kapta (az első kötetét), azonban a Found in a Bookshop (a második rész) fordítása. :D :D :D A jó ég tudja Béláim, hogy ez az egész felfordulás kinek az ötlete volt, hogy a másik könyv címén adják ki a sztorit, vagy kinek a szarvas hibája, mert ennyire benézte? Sajnos utóbbit is el tudom képzelni.
Én pedig jól elkezdtem olvasni a "közös" könyvünket, csak sikerült mégsem azt elolvasnom, anyááám. Just my luck. És még csak nem is tetszett.

A sztori Loveday Cardew története, aki magába húzódó személyiség, nehezen nyílik meg az embereknek, a könyvek társaságát jobban kedveli, antikváriumban dolgozik, és vannak sötét titkok a múltjában. Loveday tele van tetoválva kedvenc könyveinek nyitómondataival. A kis könyvesbolt tulajdonképpen az ő menedéke a világ elől. A fejezetekben szép lassan kibontakozik a gyerekkora, előző kapcsolata és különféle traumái. 

Lovedayt egy elvesztett könyv kapcsán összesodorja a sors Nathan Aveburyvel, akivel igazán jól kijönnek egymással. Azonban Loveday nem tud, és nem mer megnyílni teljesen. Közben rejtélyes csomagok jelennek meg egyre-másra Lovedaynél, bennük könyvek, amik régen a szülei könyvtárát alkották... Vajon ki hagyja ott a könyveket, és mi a célja velük? Fenyegetés lenne ez Loveday múltjából? 

Fuhh, hát először is, nem egy könnyed kis cuki könyvesboltos könyvecske ez, ahogy esetleg a borító sugallja, inkább depresszív, komor. A könyves téma maga jó keret, de kevés. Nagyon lassú folyású a regény, és rendkívül érdektelen, sótlan karakterekkel dolgozik. Igen, még a szarkasztikus és "egyedinek" beállított Loveday is totál sótlan. A mellékszereplők is inkább taszítóak (Rob ugye egyértelmű, miért, de számomra Melodie is az volt), Archie-t kivéve. Rengeteg a belső monológ, és ez többnyire a vekengés a semmin. A cselekmény fő mozgatórugója Loveday félelme, hogy jaj, mi lesz, ha kiderül a múltja... Ami igazából nem is az ő sara, hiszen ő gyerek volt, csak elszenvedője, vagy passzív résztvevője bizonyos eseményeknek. Értem én, hogy ezek hagynak nyomokat, persze, de attól még nem az ő szégyene ez az egész. Meg, mint ahogy kiderül, lehet változtatni az anyjával való kapcsolatán is majd. 

Loveday döntései sokszor érthetetlenek voltak számomra, nem tudtam sehogy együtt rezonálni vele, és úgy érzem az ilyen, és ehhez hasonló személyiségeket, vagy a témát már megírták jobb köntösben. Például eszembe jutott, az Abbi Waxman féle The Bookish Life of Nina Hill, ami inkább feelgood könyvesboltos, nem nagy szám az sem, középszer, de jobban tetszett. Aztán, Eleanor Oliphant, a social awkwardness és titkok miatt. Nála sokkal mélyebb és jobb a személyiségfejlődés, és kibontakozás, és abszolút megragadó a szöveg is, nagyon szerettem. És a könyvesboltozások, könyves miliő miatt a Minden, amit megbántam is idekívánkozik, mint jobb a témában. Ebben is történnek változások, aminek nyomán a főszereplő nyit a világ felé, de a stílus gördülékeny, remek, és kerek egész a történet. 

Butland kisasszony könyveinek sorát én nem folytatom, gondolom nem meglepő. :) 

Marie Pavlenko: Akár egy kismadár

Marie Pavlenko könyve rendkívül nehéz témát próbál feldolgozni ifjúsági regény köntösbe bújtatva. Az Akár egy kismadár főszereplője a 20 éves Abigail, akit nemrég hagyott el a szerelme, Thomas. Abigail, aki az állatorvosi egyetemre készül... Abi, aki elveszíti az egyik karját egy szörnyű autóbalesetben...

Bár természetesen tudtam, hogy mi a könyv témája, mégis elementáris erővel csapott le rám az első pár fejezet, amikor tényleg megtörténik a baleset, premier plánban. Nem gondoltam volna, hogy majd ennyire erőteljesen indul a történet. Nagyon megterhelőnek éreztem először, szorongatott, és együtt szenvedtem Abivel. Utána oldódott persze minden, szépen lassan, apránként. Gyönyörűen bontotta ki a világot számára Pavlenko újra. Rendkívül érzékenyen mutatott be minden nehézséget, az öltözködéstől a konyhai és fürdőszobai teendőkön át az emberek hol szánakozó, hol ijedt, hol megrökönyödött tekintetéig. A lelki és testi fájdalmak sorát is érzékletesen mutatta be. Nem lehet nem együttérezni Abivel. Voltak olyan sorai, mondatai, amikben minden a színtiszta fájdalom és gyötrődés - bárki ráismerhet, akárhány végtaggal vagy anélkül is. Bekezdések, ahol tapintható a szorongás és a magány.

"Lemegy a konyhába, hogy elkészítse a reggelit. Bekapcsolja a rádiót, de nem figyel oda. Odakint félénk napsugár tör át a tejszínű, sűrű ködön.
Az egész környék alszik még.
Nagy, vörös gyapjúsálba burkolózva egy babakocsit toló nő megy el a ház előtt. Egy zöld melegítős férfi fut át szökdécselve az utcán.
Abi a tekintetével követi őket. Csapódik egy ajtó, megzördül egy kuka fedele.
Fél órán keresztül áll az ablakban, de csak egy kapucnis alakot lát, ahogy a metró felé siet."

A baleset nyilván teljesen kiforgatja a sarkaiból Abi világát, és a fogyatékosság miatt kezdetben teljesen sötéten lát mindent. Minden új helyzettől tart, és nem mer elmenni egyedül sehova. Anyukája, Elsa csalogatja ki sokszor a természetbe, a parkba sétálni. Bionikus karját nem szereti, fájdalmai kezdetben még akkorák, hogy a kart is nagyon nehéz lenne hordania. Az esztétikai protézisről pedig tudja, hogy látják, mi az... A karcsonkot nagyon szégyelli, és úgy véli, senkinek sem szabad meglátnia. Nem tudja már magát szeretetreméltónak, szépnek, bármire is jónak gondolni. 

"- Nem akarsz elmenni egy pszichológushoz?
- Nem akarok. Teszek a pszichológusokra. Csak a karomat akarom."

A balesetet követően elköltöztek, hogy minél kevesebbet kelljen magyarázkodni az ismerősöknek a környéken, és minél kevesebb sajnálkozó pillantást kapjon majd Abi. A rehabilitációról Abi tehát már az új otthonukba tér haza. Milli, a húga neheztel rá, mert minden róla szól, és miatta változott meg az ő élete is, a szülei élete pedig szinte megszűnt létezni, már nem járnak össze senkivel, Abiről szól szinte minden, főleg az anyuka, Elsa számára. 

Abi levágatja a haját teljesen rövidre, hogy minél kevesebb gondja legyen azzal is, hiszen félkézzel nem egyszerű. A könyv elején épp a fodrászat után fut össze Auréle-lel, akit még az általános iskolából ismert. 

Hamarosan csomagok érkeznek postán, könyvek egy bizonyos Blaise Cendrars tollából, aki maga is amputált. Abi eleinte a fájdalomcsillapítók ködén át nehezen tud koncentrálni a könyvekre, de tartalmuk mégis magával ragadja őt, és támaszt, vigaszt nyújt. 

Hamarosan kiderül az is, ki a Cendrars-ismeretlen, aki a könyveket küldte. 

A fejezetek előrehaladtával fokozatosan, lassan változnak a dolgok Abi körül; a családtagok, és Auréle remekül segítik a törött szárnyú kismadarat. Laza és kedves francia família képe rajzolódik ki. Van egy hóbortos nagynéni is, Coline, akivel Abinek nagyon szoros a kapcsolata. Coline révén kibővül a család egy kiscicával is, aki szép japán nevet kap: Yoru (este). :) A macska-ajándékozást kifejezetten jó pontnak tartottam, elképesztően sokat tud adni bármilyen bánatos, és egyedül átvészelt nehéz helyzetre, ha van ott az emberrel egy kisállat. ♥

Aztán jöttek a madarak, a parkba tett kirándulások, a hegyi túra... És még több madár. :) Egy tétova próbálkozás, egy bátor lépés, egy morbid vicc... aztán még több fanyar humor, mint jó megküzdési stratégia. :) A természet, és a természettel való kapcsolódás is remek gyógyírnak bizonyult Abi számára, de kellett hozzá némi szerencse is, és sok elfogadó ember, akikkel sikerült körülvennie magát. Végtelenül örültem a "gyógyulásának". 

"Mert úgy éltek, ahogy akartak.
És nemcsak úgy, ahogy tudtak."

Amiből túl sok volt és nem tetszett: kiscicám, kiskecske becenevek (why??), és hogy mindenki megpuszil mindenkit és puszit nyom állandóan. :') A fiatal felnőtt főszereplők pedig néha kicsit koravénnek tűntek, de biztos vannak ilyen nyugdíjas hobbista 20 éves madárlesők is, akik mellesleg szeretnek jógázni. :D 

Kivenném belőle azt a fogkefe-kölcsönadást is... ne már! Miért nem lehetett azt írni, hogy adott neki egy fogkefét?... 

Néhány furcsa mondat és kifejezés is előfordult, de mivel francia az alap, nem mindenre tudtam rátapintani... Mindenesetre az senkinek nem tűnt magyartalannak, hogy "ez lesz a halvány, drága első alkalom?" Vagy hogy egy amputált csonkon már nincsenek varratok, gondolom magát a hegesedést akarta írni, de varrat már mióta nincs benne. 

Ezen kívül a romantikus szál nekem picit egyenetlen volt, de az egész történet maga szép ívű, megrázó, de egyben felemelő és életigenlő is: a kibillent egyensúlyból is újra magunkra lehet találni, és meg lehet lelni, hogy miért érdemes élni. Megható, őszinte, elgondolkodtató regény, ami szerencsére cseppet sem didaktikus. 

Érdemes elolvasni a köszönetnyilvánítást a végén; kiderül a könyv szomorú apropója is, amiből az egész megszületett. 

Mikki Brammer: Minden, amit megbántam

Nem csak a november, de az év egyik legjobbja is lett Mikki Brammer könyve, a Minden, amit megbántam. Ez őszintén szólva annyira nem lepett meg, mert valahogy eleve jó megérzéseim voltak a könyvvel kapcsolatban. Valamikor az olvasás közben ráadásul rámtalált az a kis belső meggyőződés is: ez bizony kedvenc is lesz. 

A történetben Clovert ismerjük meg, aki haláldúlaként dolgozik. Ez a foglalkozás nem volt teljesen ismeretlen számomra, Jodi Picoult egyik kötetében is találkoztam már vele. A haláldúla segít elrendezni a haldoklók ügyeit, teljesíti kéréseiket, és támaszt, társaságot nyújt akár a legvégső percekig, elkísérve őket az utolsó útjukra. Akár csak csendben ülve is, de ott van. Segít elfogadni a véget. Furcsának hangozhat, mégis azt hiszem nagyon hasznos lehet, és bár megterhelő foglalkozás, a könyvben Clovernek azért sok pozitívumot is jelent, amit a haldoklóktól "kap". 

A Garda-csapda - a műfaji felhígulás iskolapéldája

A borító szerintem szuper lett.

Tom Hindle: Gyilkosság a Garda-tavon

Minden alkalommal, amikor megemlítem, vagy leírom a címet, azt akaródzik írni inkább, hogy a Garda-tóNÁL, más is van így ezzel? Mindenesetre sok filozofálást nem érdemel, hogy is hangozna jobban a címe ennek a "cosy krimi"-nek felcímkézett könyvnek. Nem voltak borzasztóan nagy reményeim, elvárásaim, egy decent krimire gondoltam, amiben szokás szerint nem tudom kitalálni a gyilkost (sose szoktam), és aminek némileg emlékeztet majd a hangulata talán a Nyaraló gyilkosokra. Ha már "Agatha Christie méltó örököse"... Remek ez a marketingért bármit attitűd, de sajnos látványosan  hígul sok műfaj, és erre még rájátszani ilyen elképesztően nagyképű ajánlásokkal, amik a krimi királynőjéhez mérnek egy ilyen ipari hulladékot, az felháborító. 

De hogy ne csak a levegőbe beszéljek, elmondom, nekem miért nem tetszett. 

Tele van teljesen infantilis beszélgetésekkel, oldalakon keresztül ismétlik a szereplők ugyanazokat a mondatokat, gondolatokat. A narrátorok akiket használ, idegesítően üresfejűek, és kénytelenek vagyunk az ő fejükben időzni. 

„Mi ez az egész? Vajon XY halála a maffia bosszúja, amiért Z nem törlesztette az adósságát? Nem tudni. ” (ezek ismétlődnek: "nahát vajon mi történt, hmm, nem tudni", és ennyi az egész gondolat...)

"Mi lett volna, ha Sofia nincs ott? Mi lett volna, ha nem tudja megállítani? Könnyen megtörténhetett volna a baj, hiszen Sofia sem tud egyszerre több helyen lenni."

„– Nem láttátok Robynt?

Stephen abból a néhány méter távolságból is észrevette, hogy Abigail összevonja a szemöldökét.

– Itt volt mellettem – folytatta Toby. – Amikor Dina kijött, még itt állt. De miután megfordultam, már nyoma sem volt.

– Nem láttuk – válaszolta Stephen

Toby megcsóválta a fejét.

– Nem tudom, hol lehet. Benéztem a casermettába. Aztán megnéztem a mólót. Jeremy azt mondta, a múzeumban találkozott vele, de ott sincs.

Stephen tudatosan nem nézett Abigailre.

– Lehet, hogy a mosdóba ment. Nagyon meleg van.”

Ún. párbeszéd… És itt még a neveket se érdemes semmi miatt kiszedni, a nő miatt nem kell aggódni nem egy újabb áldozat, pár sorral arrébb, már elő is bukkan a lépcsőről. A szerző nem tudta mégis hogyan töltse ki a könyv első felét, amiben ugye be kell mutatni minden szereplőt, a helyszínt, az eseményt, ami köré csoportosulnak (jelen esetben egy esküvő), és persze a gyilkosságnak is meg kell történnie, legyen hulla, legyen felbolydulás, legyen sok-sok-sok motiváció, és gyanús apróság, amik aztán összezagválódnak az olvasó fejében. Szóval LENNE miről írni, de ehelyett helykitöltő baromságok vannak, még a második felében is: 

„– Ez az? – kérdezte Stephen.

Laurence nem válaszolt, ismét módosult tudatállapotba került.

– Laurence! Ez az? – ismételte meg a kérdést Stephen.”

Robyn és Toby rendkívül életképtelen karakterek voltak, és sajnos legtöbbet pont tőlük hallunk az egész eseményről. Rengeteg kört fut a család Toby beszervezésével a vállalkozásba, rém unalmas. Eva, az influenszer, akit meggyilkolnak, és férje Laurence, aki a fiatal Donald Trump képében jelent meg előttem (szóval ugye instant hányinger), valamint a pökhendi "koszorúsfiúk" is elég antipatikus gárda a Gardán (hahaha), és nem sokat ad a történethez a többi szereplő sem. Az apróbb simliskedések, a hazugságok, amik más miatt történnek, nem konkrétan a gyilkossággal összefüggésben, átlátszóak. Egyébként pedig egy szigeten ugyan ki állna neki ennyi MÁSZKÁLNI az amúgy érthetetlenül leírt casermetta meg "vájat", meg múzeum, meg móló meg stb. között, amikor gyilkos van köztük? Ki játszana ilyenkor nyomozósat magában? :D A két idegen pasas jelenléte meg több mint nevetséges, és az is, hogy senki az ég világon nem köt beléjük jobban. 

Egyébként ha már múzeum, és a hűvösebb helyek, mi az istennyiláért nem mentek be a napról? Mindenki kornyadozik, és izzad, és nagyon MELEG VAN, ebből áll a Garda-tó csodás hangulata. A festői táj sem igazán dominál, lehetett volna a helyszín gyakorlatilag bármi más is. 

És milyen csecse az 
eredeti borító is...

Ez életem első krimije, amiben már a legelején kitaláltam ki a gyilkos, ami nem járul annyira hozzá a kötet érdemeihez. :')

Az első felét szinte kín volt olvasni, annyira önismétlő, erőltetett, töltelékes szöveg, kisiskolás fogalmazás stílus. Nem sok választott el a félbehagyástól úgy 30-40%-nál. Egy hangyabokányit jobb lett a végére, a szerző valamelyest könnyebben boldogult a második résszel, amikor írhatott akciójeleneteket, meg kifejthette borzasztó okosnak vélt megfejtését az egész rejtélyre. Persze nyilván van néhány dolog ami nem úgy alakul, mint gondolnánk, vagy ami a véletlen folyománya, így az egész komplett cselekmény nem található ki előre, de annyira faék egyszerűségű az alapja, hogy tényleg, aki erre azt rá merte nyomtatni, hogy „Agatha Christie méltó örököse”, az rendkívül szégyellhetné magát, és kiérdemelné Umbridge tollát, hogy hadd írogassa: I must not tell lies. 

Ez se nem egy jó krimi, se nem egy jó könyv. Nem, még "nyári limonádénak", vagy "strandkönyvnek" is kevés - legalábbis nekem biztos. De tudjátok mit? Legyenek nektek is ennél magasabb elvárásaitok! 

Hiro Arikawa: Az utazó macska krónikája

Hiro Arikawa: Az utazó macska krónikája

Nemrég jó nagyot koppantam a Macskabár című könyvvel, most mégis bizalmat szavaztam egy másik macskás könyvnek, és milyen jól tettem.

Ugyan a történet egy kicsit szerencsétlenkedve indult el, még valahogy bárgyúnak is éreztem a legelején, mintha az író nem találta volna a hangját a macska-nézőpontban. A kezdeti döcögés ellenére folytattam, és annyira örülök, hogy kitartottam, mert lassan egy csodaszép élettörténetté formálódott, megható, megindító, még nagyon sokáig velem fog maradni. ♥ Szatoru fokozatosan nagyon a szívemhez nőtt, bekerül az idei új kedvenc karaktereim közé is.

Szatoru egy napon találkozik egy kóbor macskával, és később úgy alakul, hogy be is fogadja magához, amikor a macska balesetet szenved, és ápolásra szorul. Így lesz a megmentőből természetesen gazdi. A cica a Nana nevet kapja, ami a hetes számot jelenti japánul, mivel a farka hetes alakban görbül. Egy napon aztán Szatoru útnak indul Nanával. Felkeresi régi barátait, hogy hátha valaki be tudná fogadni a macskát, mert, mint mondja, nála nem maradhat... Az utazás során feldereng rengeteg emlék, élmény, Szatoru iskoláséveitől kezdve. Egész életére rálátást nyerünk, és ahogy összeköthetjük a miérteket és hogyanokat, szép lassan megértjük, milyen fájdalmasan nehéz élet jutott Szatorunak, és ő ebből mégis hogy kovácsolt mindig valami szépet és jót. Pozitivitása a ma jellemző toxikus - mindenáron -  pozitivitástól mentesen, egyszerűen az életörömöt hirdeti, és hogy lehet boldognak lenni azzal, amid van, azzal ami jutott. 

A macska-narráció a könyv előrehaladtával egyre gördülékenyebbé, természetesebbé és ismerősebbé válik. Nana pedig igazi macskás macska. Öntörvényűsége mögött megvillan az a fajta ragaszkodás és szenvedélyes szeretet, amit csak azok ismernek, akiket szeretett már macska úgy viszont, ahogy a kutyások állítása szerint macska nem is tud. 

Szatoru és Koszuke gyerekkori története felért egy Ferrante-féle Nápolyi regényekkel, csak tömörítve. 

Szatoru és Noriko karakterében is elképesztő mélységeket, rétegeket mutatott meg a szerző, de a mellékszereplők - akik mind fontos szerepet töltöttek be Szatoru élettörténetében -, is kidolgozottak voltak, nem papírmasé alakok. Rövidsége ellenére is bőven meg volt töltve tartalommal ez a történet, és igazán szépen van megírva. Nem erőszakosan visz magával, nem forszírozza a jelentéstartamát egy-egy dolognak, csak mesél, és mesél. Pont olyan szerényen és szelíd derűvel mond el, és mutat be mindent, ahogyan Szatoru elfogadja sorsa alakulását. És a múlt meséjével eléri, hogy belegabalyodj a jelenébe, és féltsd a jövőjét a szereplőinek. 

Nem mellesleg annyira szemet és szívet gyönyörködtetően írt Hokkaidóról és a Fudzsiról Arikawa, hogy szerintem én még talán nem is olvastam ennyire megbabonázó tájleírást soha senki másnál. 

Mindezzel még erősebb érzelmi töltetet tudott adni a képzeletbeli emlékeknek. 

Különleges, érzelmekkel teli könyv boldogságról, barátságról, életről és elmúlásról. Imádtam a japán stílust, a csodaszép helyek leírását, a szimbolikus rétegeket, a lírai hangvételt. Szomorú, de felemelő. ♥

Saját kép.

Burning Bright

Nem szeretem a cirkuszt, cirkuszi történeteket, és a lovakat sem, Tracy Chevalier-t viszont igen, úgyhogy mindenképp el szerettem volna olvasni a Burning Bright-ot, ami már ezer éve ült a polcomon. Szerencsére bármilyen "hátrányból" indult is, nagyon jó élmény lett. 

Annak idején tejesen elvarázsolt Chevalier Leány gyöngy fülbevalóval című regénye; magával ragadott Hollandia, a 17. század, és Vermeer festészete is. Csodálatos regény, hatására több hasonló olvasmányt is választottam még magamnak akkortájt (A jácintkék ruhás lány, Tulipánláz), és persze Chevalier életművét is szerettem volna folytatni. 

A Burning Brightot kerek 15 éve vettem meg, szóval nem kapkodtam el a dolgot. Mégse bánom, hogy pont most került a kezembe, mert nagyon szükségem volt erre a lassú folyású, szép történetre. Klasszikusan "jó" olvasmány lett belőle, ami nem kiemelkedő ugyan, de tényleg nagyon kellemes volt olvasni. 

Sólyom Anna: Macskabár

Az idei eddigi sikerszéria után nem sokat váratott magára végül az első nagy csalódás. Sólyom Anna Macskabár című könyvére már a megjelenéskor felfigyeltem, de kicsit valahogy ferde szemmel is néztem rá, kételkedtem benne, biztos jó-e. Úgy alakult, hogy nem sokkal később két kedves barátnőmtől is megkaptam ajándékba a kötetet, de arra nem számítottam, hogy ennyire nem jön majd be. Sok dicsérő értékelést olvasni róla, hogy mennyire szívmelengető, és egy kis "lélekbonbon" könyv, háááááát kedveseim, ha engem kérdeztek: hagyjuk már abba az ennyire egyértelműen színvonaltalan dolgok felmagasztalását... 

FIGYELEM! Mérsékelten FELPAPRIKÁZOTT POSZT! Én szóltam! 

Sólyom Anna Barcelonában él, ez az első regénye, és spanyol nyelven íródott, Neko Café az eredeti cím. Furcsa, hogy nem saját maga ültette át magyarra, hanem fordító, de igazán nem ezen múlt... 

A kötet főszereplője Nagore egy szakítás után visszaköltözik Barcelonába. Anyagi körülményei nem valami rózsásak, és állása sincs éppen. Egy régi barátnője beprotezsálja egy most nyíló macskás kávézóba felszolgálónak, a bökkenő csak az, hogy Nagore nem szereti a macskákat, sőt, ailurofóbiája van... Yumi, a kávézó vezetője és Nagore gondoskodnak a hét macskáról a kávézóban, fogadják a vendégeket, betartatják a szabályokat, és közben megpróbálnak gazdát keresni a cicáknak. 

Egyszerű storyline, és jó is lehetne, mondjuk ha valaki olyan írta volna meg mint Kavagucsi Tosikadzu, de sajnos nem így történt. Rendkívül bárgyú. Ritkán, nagyon ritkán érzem azt, hogy ugyan, ilyet bárki tud írni, mert tudom, hogy nehéz írni, bármilyen történetet is, mégis ez ténylegesen azon a szinten ragad le, amit még az esti mesének kitalált történeteimmel is megütök. Együgyű párbeszédeitől a falat kapartam, egyszerű megoldásai hiteltelenek, tele van következetlenségekkel, és fárasztó, sőt egyenesen kínos az egész, ahelyett, hogy valami melegséget adna. Kidolgozatlan, mesterkélt, vázlatos, coelhoi bölcselkedésekkel meghintett nyál ez, semmi más. Macskaszőrrel. 

Én kifejezetten macskás típus vagyok, és szeretek mindenféle macskákkal kapcsolatos dolgot, de ebben a könyvben még a macskákat sem tudtam kedvelni, egyszerű rideg szobrok, kellékek voltak, személyiség nélküliek, hiába próbált rájuk aggatni a szerző néhány tulajdonságot, semmit se tudtam érezni irántuk. 

Ami tetszett:

- aranyosak a macskarajzok a fejezetek elején, de sajnos ahogy feljebb írtam, semmi érzet nem társul ezekhez a macskákhoz. 

- az ikigai fogalma, de ezért a japánokat illeti az elismerés, senki mást.

"– Mi az az ikigai? – kérdezte Nagore kíváncsian.
– Japán szó. Azt jelenti: „ami életben tart”. Amiért szívesen felkelsz reggelente és amiért továbbmész. Olykor „életszenvedélynek” vagy „életcélnak” fordítják."

De legalább gyorsan el lehet olvasni, hiszen van benne vagy 50, vagy még több üres oldal, és a végén is csak néhány egymondatos, vagy inkább egybites macskabölcselet. Persze csettintésre meg is oldódik minden. LÉGY ÖNMAGAD!!! :D

Olvassatok mást!

A kis paprika is paprika, most ennyi jutott, többet amúgy sem érdemel.