Kavagucsi Tosikadzu: Mielőtt a kávé kihűl

Nagyon örültem, amikor a "kávés könyv" - ahogy emlegettük magunk közt -, végre megjelent a Kossuth Kiadónál, és szinte azon nyomban bele is vetettem magam. Vonzott magához ez a különleges történet - amiben egy kis alagsori kávézó egy bizonyos székére ülve lehetségessé válik az időutazás -, azt azonban nem gondoltam volna, hogy ez a minden ízében szokatlan könyvecske az idei év egyik legjobbja lesz. Egyszerűen elvarázsolt. 

A Mielőtt a kávé kihűl a japán drámaíró és színházi rendező, Kavagucsi Tosikadzu díjnyertes színműve, amit aztán regénnyé adaptált. Tulajdonképpen egy kamaradarab, ami a kávézó néhány asztalkával, bárpulttal ellátott zárt helyiségében játszódik, és kevés szereplőt mozgat. Azért hangsúlyozom ki az elején, hogy színdarab volt eredetileg, mert én nagyon örülök, hogy ezt megtudtam a fülszövegből, és úgy lendültem bele az olvasásba. Szinte azonnal egy kis színpadon elevenedtek meg előttem a könyv jelenetei, és nekem ez nagyon sokat dobott az élményen. 

A Funiculi Funicula kávézó valóban különleges hely, ugyanis a legenda, amely terjed róla, hogy időutazni lehet az egyik székéről, igaz. Az utazónak azonban számos szigorú szabályt kell betartania, és ezek közül az egyik az, ami a könyv címét adja: annyi időt lehet csupán a múltban vagy a jövőben tölteni, hogy a kávét, amit felszolgálnak időutazásunkhoz, még ki tudjuk inni, mielőtt kihűl. Ha nem issza meg valaki a kávét mielőtt kihűl, annak súlyos következményei vannak... De további szigorú előírások vannak: csak egy bizonyos székről lehet utazni, közben nem lehet felállni onnan, és csak olyanokkal lehet találkozni, akik már megfordultak a kávézóban. A szokásos időutazós témájú filmektől-könyvektől eltérően azonban nem zavar bele az utazó a tetteivel a tér-idő kontinuumba... A jelen nem változik meg, bármit is tesznek... Miért érdemes akkor mégis utazni? Kik vállalkoznak erre a veszélyes kalandra, és miért? És vajon miért foglalja folyamatosan a széket egy, a regényét olvasgató nő? 

A hangulat zseniális, utánozhatatlan. Fülledt, kicsit feszült, mégis el lehet benne helyezkedni kényelmesen, mintha mi is csak ott ülnénk az egyik asztalnál egy csésze forró kávéval, és szemlélnénk az utazási magazinját jegyzetelő Fuszagit, a regényét olvasó nőt, aki néha azért elmegy a mosdóba, Kadzut és Keit, ahogy kiszolgálják a vendégeket, Nagarét, a tulajt, ahogy eltűnik hátul, majd újra felbukkan, Kohtakét és Hirait, akik szintén törzsvendégek... Egy idő után otthonos lett ez az egész, és bár eleinte nehéz követni, ki kicsoda - legalábbis nekem nehezemre esik a japán nevek megjegyzése -, hamar letisztul, és elkezdünk kötődni a szereplőkhöz, érdekelni kezd a furcsamód összefonódó és összegabalyodó sorsuk. Mesterien van megszerkesztve a történet íve, ami először persze nem látszik, mert úgy tűnik, hogy a négy nagy rész szinte különállóan kezelendő egymástól, hogy mindben egy-egy egymástól független időutazásos találkozás kerül a középpontba. 

A részek címei a "szerelmesek", a "házaspár", a "nővérek" és az "anya és gyermeke". Kezdetben csak egy cím mind, de a kapcsolatok fokozatosan letisztulnak a könyv olvasása közben. Az adott rész mindig csalóka, mert ugyan a címnek megfelelő időutazás a lényeges benne, mégis elrejt egy-egy jól időzített információt a szerző mindegyik történetrész elején, aminek aztán csak a következő epizódban lesz jelentősége, folytatása, megoldása. A mellékszereplők később főszereplővé avanzsálhatnak. A néhány vonással jellemzett alakok kiteljesednek. A végén kifejezetten nehéz otthagyni őket, és a kávézót... 

Érdekes a rengeteg ismétlés benne, néha olyan érzés, mint amikor tanulunk egy nyelvet, és a válaszban mindent vissza kell mondani teljes mondatokban. Mégsem válik szájbarágóssá, inkább csak egy dallamot, egy frekvenciát kap tőle az egész történet. Olyasmi ez, ami elindul és aztán visszatér magába - ami persze nagyon is passzol egy időutazás témájú könyvnél. :) 

Nagyon érdekes az a vetülete is, hogy nem változik semmi a jelenben. A szabályokhoz való ragaszkodáson túl a szavak értelméhez is lehet ragaszkodni, és ez nagyon tetszett. Szóról szóra igaz a szabály, de csak a szabály szavai igazak... Nem csak az lehet fontos, változik-e valami a jelenben. Változhat más is, változhatunk mi magunk is. Valamiért kell, hogy értelmet kapjanak ezek az utazások, és szerencsére ez nem is marad ki a könyvből, nem lesz cél nélküli, nem egy üres héj marad, hanem gyönyörű, kerek egész. 

A japán kultúra furcsaságai, a kifogástalan udvariasság, az érzelemnyilvánítások visszafogottsága persze végig ott vannak, de ennek ellenére teljesen magával ragadó tud lenni. És ez az első olyan könyv, ahol eleve el tudtam képzelni japánnak a szereplőket. Meséje érdekes és elgondolkodtató, sokáig velem fog maradni. A sorok csak úgy kergették egymást, és alig bírtam letenni, amíg a végére nem értem, utána pedig olvastam volna még tovább. 

10/10 Azon túl, hogy az idei év egyik legjobbja, vitán felül életem egyik legkülönlegesebb története is, amibe belecsöppenhettem. Üdítően friss, mégis kellemesen régimódi. Kivételes regény, olvassátok. 

Kiadja a Kossuth Kiadó. Rendeld meg >ITT< !

Forrás.

U.i.: Lesz/van egy folytatás: Before the Lies are Revealed. Én szívesen olvasnám, óriási potenciál van az alapötletben, végtelen lehetőséggel különféle hétköznapi, mégis érdekes sorsok bemutatására, és maradt megválaszolatlan kérdés is. 

Fülszöveg: "Különös városi legenda terjed egy bizonyos Funiculi Funicula nevű kávézóról. Azt beszélik, hogy aki ennek a kávézónak egy bizonyos székére ráül, időutazásra indulhat. Kívánság szerint a múltba vagy a jövőbe repítheti egy különleges kannából szertartásosan kitöltött kávé. Csakhogy az időutazónak néhány szigorú szabályt tiszteletben kell tartania: 

1. Az időutazás során csak azokkal az emberekkel találkozhat, akik már jártak a kávézóban. 

2. Bármit tesz is „odaát”, a jelent nem változtathatja meg. 

3. A kérdéses széken általában ül valaki, de néha elhagyja a helyét. Csak ilyenkor lehet elfoglalni azt a széket.

4. Az időutazás közben nem lehet felállni, vagy átülni máshova.

5. Az utazás akkor kezdődik, amikor kitöltik a kávéját, és akkor végződik, amikor kiürül a csésze. De meg kell innia a kávét, mielőtt kihűl. 

Ez még közel sem az összes szabály. Az emberek mégis késztetést éreznek rá, hogy ellátogassanak a Funiculi Funiculába, és kikérjék a hétköznapinak cseppet sem mondható feketéjüket. Közülük most négy nő szívmelengető történetét ismerheti meg olvasó.Ön betérne egy feketére, ha tudná, hol van ez a hely?"