Fredrik Backman: Amit a fiamnak tudnia kell a világról

Nem tudom miért gondolhattam vajon, hogy ez női szemszögből van megírva!? Pedig ez egy ízig-vérig pasis, apa-nézőpontú, hmm, mi is...? Kisregény? Történetfüzér? Bölcseletek sora? Értekezés a szülői szerepről? Gyermeknevelési tanácsadás svéd stand-up módra? Egy apa tanácsai, gondolatai a fia számára?

Ez mind egyben.  

"Tudd, hogy lehetsz bármi, ami csak szeretnél, de ez közel sem olyan fontos, mint az, hogy lehetsz az is, aki vagy."

Rég olvastam már Backmant. Rég olvastam már humorosat is. Emiatt jólesett, tényleg néha kacagtató volt olvasni Backman személyes élményeit, apaként. Ugyanakkor keserű is volt sokszor a szám íze, mert hát sok benne a valóság. Ez a gyereknevelés valósága, ez a sok rémesen idegesítő dolog és kialvatlanság, és készenlét. Öltöztessük persze humorosba, meg néha szentimentálisba, meg meghatóba, megfontolandóba. Értem, hogy van, akinek ez lélekbalzsam, engem viszont inkább kissé fárasztott a téma. 

"Halál komolyan, nem tudom szavakba foglalni, hogy az ember – ha szülő lesz – mekkora hányadát tölti az életének azzal, hogy kakira vár."

Backman őszintén beszél hibás lépéseiről, rossz döntéseiről, elszólásairól, az élet apró-cseprő dolgairól. Szeretne sok-sok jótanácsot átadni a fiának, de néha kicsit félresiklanak a szavak, túlmagyaráz valamit, nem úgy fogalmaz, hogy az kompatibilis legyen a játszótéri anyukák világnézetével. :) 

"Fogalmad sincs, apa mennyire várja, hogy elég idős legyél ahhoz, hogy megértsd a monetáris rendszert, és adhassak neked ezer koronát, hogy fogd be, és hagyj aludni. Apa nem bírja tovább. Apa azt sem tudja, vajon az óvónőd fel fogja-e hívni a rendőrséget, mert ő megkérdezte, körülbelül hány éves kortól lehet kábítólövedéket alkalmazni a gyereknél. Az emberek Anna Wahlgren-féle babaaltatási módszerről beszélnek, apa pedig könyveket olvas arról, hogy az ausztrál vadászok hogyan kábítják el az édesvízi krokodilokat."

Érzelmekkel teli, de rendesen csapongó élet-kalauz ez, amit a fiának nyújtana Backman. 

A stílus gördülékeny, humoros, de úgy összességében nem lesz annyira maradandó. 

Néhány kedvenc sorom még idemásolom. A majonézest különösen magaménak érzem. :) De ez az előevés is szuper volt, hasznosítható tanács. :D Emlékszem, a második randi után valamikor mondtam a (mostmár)férjemnek, hogy legközelebb együnk is már valamit, mert én ennél éhesebb vagyok, mint hogy elülünk egy bögre tea meg kv felett 4 órát... :D 

"De ha akár egy kicsi is van énbelőlem a te apró testedben, akkor az életed elkövetkező kilencven éve nagyrészt arról fog szólni, hogy éhes vagy."

"Ki is fejlesztettem néhány igazán hatékony étket az előevés céljára. Például az előevős kolbászt. […]

L'Oréal kolbásznak hívom. Mert megérdemlem."

"Ebben az életben két dolog van, ami sosem késő: bocsánatot kérni és még több majonézt hozzáadni."

"Szeretlek, ezt már most leszögezem, de ha megpróbálsz a menetiránnyal szembe menni az IKEA-ban akkor csak magadra számíthatsz."

Marie Pavlenko: Akár egy kismadár

Marie Pavlenko könyve rendkívül nehéz témát próbál feldolgozni ifjúsági regény köntösbe bújtatva. Az Akár egy kismadár főszereplője a 20 éves Abigail, akit nemrég hagyott el a szerelme, Thomas. Abigail, aki az állatorvosi egyetemre készül... Abi, aki elveszíti az egyik karját egy szörnyű autóbalesetben...

Bár természetesen tudtam, hogy mi a könyv témája, mégis elementáris erővel csapott le rám az első pár fejezet, amikor tényleg megtörténik a baleset, premier plánban. Nem gondoltam volna, hogy majd ennyire erőteljesen indul a történet. Nagyon megterhelőnek éreztem először, szorongatott, és együtt szenvedtem Abivel. Utána oldódott persze minden, szépen lassan, apránként. Gyönyörűen bontotta ki a világot számára Pavlenko újra. Rendkívül érzékenyen mutatott be minden nehézséget, az öltözködéstől a konyhai és fürdőszobai teendőkön át az emberek hol szánakozó, hol ijedt, hol megrökönyödött tekintetéig. A lelki és testi fájdalmak sorát is érzékletesen mutatta be. Nem lehet nem együttérezni Abivel. Voltak olyan sorai, mondatai, amikben minden a színtiszta fájdalom és gyötrődés - bárki ráismerhet, akárhány végtaggal vagy anélkül is. Bekezdések, ahol tapintható a szorongás és a magány.

"Lemegy a konyhába, hogy elkészítse a reggelit. Bekapcsolja a rádiót, de nem figyel oda. Odakint félénk napsugár tör át a tejszínű, sűrű ködön.
Az egész környék alszik még.
Nagy, vörös gyapjúsálba burkolózva egy babakocsit toló nő megy el a ház előtt. Egy zöld melegítős férfi fut át szökdécselve az utcán.
Abi a tekintetével követi őket. Csapódik egy ajtó, megzördül egy kuka fedele.
Fél órán keresztül áll az ablakban, de csak egy kapucnis alakot lát, ahogy a metró felé siet."

A baleset nyilván teljesen kiforgatja a sarkaiból Abi világát, és a fogyatékosság miatt kezdetben teljesen sötéten lát mindent. Minden új helyzettől tart, és nem mer elmenni egyedül sehova. Anyukája, Elsa csalogatja ki sokszor a természetbe, a parkba sétálni. Bionikus karját nem szereti, fájdalmai kezdetben még akkorák, hogy a kart is nagyon nehéz lenne hordania. Az esztétikai protézisről pedig tudja, hogy látják, mi az... A karcsonkot nagyon szégyelli, és úgy véli, senkinek sem szabad meglátnia. Nem tudja már magát szeretetreméltónak, szépnek, bármire is jónak gondolni. 

"- Nem akarsz elmenni egy pszichológushoz?
- Nem akarok. Teszek a pszichológusokra. Csak a karomat akarom."

A balesetet követően elköltöztek, hogy minél kevesebbet kelljen magyarázkodni az ismerősöknek a környéken, és minél kevesebb sajnálkozó pillantást kapjon majd Abi. A rehabilitációról Abi tehát már az új otthonukba tér haza. Milli, a húga neheztel rá, mert minden róla szól, és miatta változott meg az ő élete is, a szülei élete pedig szinte megszűnt létezni, már nem járnak össze senkivel, Abiről szól szinte minden, főleg az anyuka, Elsa számára. 

Abi levágatja a haját teljesen rövidre, hogy minél kevesebb gondja legyen azzal is, hiszen félkézzel nem egyszerű. A könyv elején épp a fodrászat után fut össze Auréle-lel, akit még az általános iskolából ismert. 

Hamarosan csomagok érkeznek postán, könyvek egy bizonyos Blaise Cendrars tollából, aki maga is amputált. Abi eleinte a fájdalomcsillapítók ködén át nehezen tud koncentrálni a könyvekre, de tartalmuk mégis magával ragadja őt, és támaszt, vigaszt nyújt. 

Hamarosan kiderül az is, ki a Cendrars-ismeretlen, aki a könyveket küldte. 

A fejezetek előrehaladtával fokozatosan, lassan változnak a dolgok Abi körül; a családtagok, és Auréle remekül segítik a törött szárnyú kismadarat. Laza és kedves francia família képe rajzolódik ki. Van egy hóbortos nagynéni is, Coline, akivel Abinek nagyon szoros a kapcsolata. Coline révén kibővül a család egy kiscicával is, aki szép japán nevet kap: Yoru (este). :) A macska-ajándékozást kifejezetten jó pontnak tartottam, elképesztően sokat tud adni bármilyen bánatos, és egyedül átvészelt nehéz helyzetre, ha van ott az emberrel egy kisállat. ♥

Aztán jöttek a madarak, a parkba tett kirándulások, a hegyi túra... És még több madár. :) Egy tétova próbálkozás, egy bátor lépés, egy morbid vicc... aztán még több fanyar humor, mint jó megküzdési stratégia. :) A természet, és a természettel való kapcsolódás is remek gyógyírnak bizonyult Abi számára, de kellett hozzá némi szerencse is, és sok elfogadó ember, akikkel sikerült körülvennie magát. Végtelenül örültem a "gyógyulásának". 

"Mert úgy éltek, ahogy akartak.
És nemcsak úgy, ahogy tudtak."

Amiből túl sok volt és nem tetszett: kiscicám, kiskecske becenevek (why??), és hogy mindenki megpuszil mindenkit és puszit nyom állandóan. :') A fiatal felnőtt főszereplők pedig néha kicsit koravénnek tűntek, de biztos vannak ilyen nyugdíjas hobbista 20 éves madárlesők is, akik mellesleg szeretnek jógázni. :D 

Kivenném belőle azt a fogkefe-kölcsönadást is... ne már! Miért nem lehetett azt írni, hogy adott neki egy fogkefét?... 

Néhány furcsa mondat és kifejezés is előfordult, de mivel francia az alap, nem mindenre tudtam rátapintani... Mindenesetre az senkinek nem tűnt magyartalannak, hogy "ez lesz a halvány, drága első alkalom?" Vagy hogy egy amputált csonkon már nincsenek varratok, gondolom magát a hegesedést akarta írni, de varrat már mióta nincs benne. 

Ezen kívül a romantikus szál nekem picit egyenetlen volt, de az egész történet maga szép ívű, megrázó, de egyben felemelő és életigenlő is: a kibillent egyensúlyból is újra magunkra lehet találni, és meg lehet lelni, hogy miért érdemes élni. Megható, őszinte, elgondolkodtató regény, ami szerencsére cseppet sem didaktikus. 

Érdemes elolvasni a köszönetnyilvánítást a végén; kiderül a könyv szomorú apropója is, amiből az egész megszületett. 

Maja Lunde: Hónővér

Csodás téli mesét olvashattam Nikkincs jóvoltából, köszönöm! ♥ Kölcsönkaptam kedves barátnőmtől ezt a kötetet, és bizony kicsit sajnálom is, hogy vissza kell szolgáltassam, mert öröm egy ilyen kívül-belül szép könyvet tudni a polcunkon, hogy akár a következő ünnepi időszakban is elővehessük.

Maja Lunde története tökéletes hangolódás adventre a téma és a felosztás miatt is. 24 fejezetét akár be lehet osztani az adventi várakozás napjaira is.

Karácsony előtt nem sokkal csöppenünk Noel történetébe, akinek nemrég meghalt a nővére, Júnó. Az egész család magába roskadt, és mindenki csak üres héja maradt önmagának. Még a korábban dinamitként emlegetett kishúg, Augusta, is csak halovány másolatnak tűnik. Az apátia annyira beleitta magát a család otthonának szöveteibe és a családtagok bőre alá is, hogy szinte szó sem esik arról, hogy mindjárt karácsony van. Nem kerül elő semmi ünnepi dísz, a pincében porosodik az adventi gyertyatartó is, és mindenki némán ül esténként a vacsoraasztalnál. 

Nina Simon: Mother-Daughter Murder Night

A felsorakozott posztok kipörgetésének érdekében, íme, álljon itt nyúlfarknyi véleményem egy nemrégiben félbehagyott audiobookról is.

A Mother-Daughter Murder Night PONT olyan jó, mint az Ahol a folyami rákok énekelnek. ;) És ebben is egy mocsárban próbálnak felgöngyölíteni - rétestészta módra - egy gyilkosságot! ...

Lapos, üres, eseménytelen; kriminek és lélektani/családregénynek is halotthalvány, pedig azt hittem legalább az anya-lánya-unoka kapcsolatot jól fogja boncolgatni, szövögetni. 60%-nál hagytam félbe.

Azt hiszem sokkal óvatosabbnak kell lennem a Reese Witherspoon Book Club könyveivel, ez is az volt... Miért kedveli ennyire Reese ezeket a dögunalom könyveket vajon? 

 Amilyen a szerencsém idén, még lovak is voltak benne... :") 

Donatella Di Pietrantonio: Halásznegyed

Ritkán ugrok neki ilyen gyorsan folytatásoknak, de nagyon-nagyon megörültem, hogy milyen hamar jött nálunk is A visszaadott lány következő része, és annak még inkább, hogy Nikkincstől meg is kaptam ajándékba. :) 

Az már sajnos a  körülmények szomorú kis összjátéka volt, hogy ahogy korábban említettem, ez a szegény pici könyvecske gyakorlatilag az egész nyarat velem töltötte, annyira nem sikerült leülni vele és belemélyedni rendesen. Áldozatul esett az ilyenkor szokásos újrakezdésnek is, mert az ember elfelejti, mi is volt, hogy is volt az első 20-25 oldalon, amit olyan lelkesen behabzsolt egy jó hónappal korábban... De azért amikor végre nekiveselkedtem rendesen, vitt magával, és könnyű volt újra belehelyezkedni a jellegzetes hangulatba, amit Donatella Di Pietrantonio teremt. 

"Olyan pontos emlékeket őrzök a lakásról, hogy még ma is fel tudnám sorolni minden jellegzetességét: az ingatag járólapot a fürdőszobában, amely megzörrent, ha ráléptünk, és a fény játékát a falakon. Arra ébredtünk hogy halkan kattan egyet az ablak, amikor a napfény melegétől hirtelen kitágult az üveg."

A második rész kicsit más, mint ahogy az előzőben haladtunk. Nem ott folytatódik, ahol A visszaadott lánynál elbúcsúztunk a szereplőktől, és nem is lineáris, ahogy az időben halad. A főszereplők felnőttek, és hol közelebb sodródnak egymáshoz, hol távolabb kerülnek. A kötelék persze mindig ott van köztük.  A továbbra is névtelen elbeszélő egy francia városkában tanít, amikor egy telefonhívás miatt váratlanul haza kell mennie Pescarába. Az olvasó is csak később tudja meg ennek pontos okát, addig pedig emlékek közt csapongunk, ide-oda ugrálva az időben. Ez kicsit zavaró volt eleinte, de azért összeáll a történet. 

Adriana és nővére nagyon különböző életutat járnak be, de mindkettejüknek jutnak hasonló jellegű tapasztalások. Ferrante Nápolyi regényeiben is hasonló, ahogy Lila és Lenú kapcsolata alakul, bár az összetettebb és részletesebb is. Adrianaéknál is tulajdonképpen az történik, hogy az egyik "megszökik", a másik "marad", nem tudnak mindketten kitörni a korábbi helyzetükből. 

"(...) Adriana mezítláb ment ki az erkélyre a ruhában, amelyet az előző heti esküvőn viselt. A szellő hullámokban lebegtette a szoknyát a lába körül, olyan volt, mint egy szeletnyi tenger." 

Adriana a zűrösség és vadság megtestesítője, nehéz vele egy hullámhosszon maradni, akárcsak Lilával. Nagyon tetszett most is a fordításban, hogy milyen jól érezni Adriana mondataiból, csak néhány ragozásból, pattogósabb végből, hogy ő máshogy beszél (talán ez volt a Ferrante könyvekben a "nyelvjárás"). 

A Pieróval való kapcsolat érdekes volt, tetszettek a leírások, és meglepő fordulatot hozott, én nem számítottam rá. 

"Téli vasárnapokon néha ahhoz sem volt kedvünk, hogy felkeljünk a kanapéról, és kilépjünk a város utcáira. Csontig melengetett minket a két összepárosított magány."

Nagyon hiányoltam a könyvből Adalgisát, kíváncsi lettem volna mi van vele és az új családjával... És sajnos Giuseppének is vajmi kevés szerepe volt, alig jelent meg. Lesz vajon folytatás, előkerülhetnek ezek a szereplők? 

Szikár, olaszos, életszagú könyv volt, mégis kellemes olvasmány sorstörténetekről, kapcsolatokról, kötelékről.  Egy leheletnyit kevésbé tetszett, mint az első kötet, de összességében méltó folytatás, és abszolút ugyanaz a hangulatiság. 

Donatella Di Pietrantonio itt járt Magyarországon a Könyvfesztiválon, és dedikált is, de sajnos most lemaradtam róla. 

Donatella Di Pietrantonio: A visszaadott lány

Sajnos nagyon elhúztam az olvasását ennek az aprócska kötetnek, jobban esett volna mondjuk két nagy falatban elfogyasztani, de nem így alakult. Pedig a szöveg megköveteli a folytonosságot, a fejezetre osztottság is alig töri meg a lendületét, nagyon gördülékeny, sodró a prózája, és tényleg szinte repít egyik mondat a másik után. Érdemes úgy nekiülni, hogy akár egyben is könnyedén lecsúszhat, ha van rá az embernek ideje.

A fülszövegből már sejthető volt, hogy nem egy vidám könyvről van szó, és hozza is az olaszos keménységet, a nyomort, nehézségeket. Mégis, valahogy kíváncsivá tesz.

A névtelen elbeszélő lányt valóban szó szerint visszaadják a nevelőszülei - akiket valódinak hitt -, az eredeti családjához... Hirtelen a jómódból, balettórákról, városi egyke-létből elkerül vidékre, a nélkülözésbe, ahol jópár testvérrel kell mindenen osztozkodnia, és új szabályokat kell megtanulnia. Például, hogy küzdeni kell az ételért, mert lerabolják a bátyok a tálat, mire odaér hozzá... A lánykának az elején saját ágy sem jut, húgával, Adrianával fekszenek fejtől-lábig ketten az egyetlen, állandóan összepisilt matracon...

Óriási a kontraszt addigi életével. Mélyszegénységbe, ingerszegény környezetbe, nagyon más emberek közé kerül, megismeri a nincstelenséget, erőszakot, kiszolgáltatottságot. Ehhez képest szerintem egészen jól alkalmazkodik. És nagy szerencséje, hogy valahogy azért maradnak a lehetőségei, kerülnek mellé támogató felnőttek is - Patricia anyja, Bice asszony Perilli tanárnő...

Az anyának hitt nagynéni, Adalgisa is támogatja; pénzt és használati cikkeket is küld neki, de persze ez egy szinten kevés, mert a magyarázat az, ami hiányzik, és egy darabig a jóvátétel is, hogy miért nem lehet ezt visszacsinálni. Mi az igazság? Mert látványosan nem az, hogy az igazi családja akarta volna őt visszafogadni...

Vártam, hogy kiderüljön, de aztán dühített a kissé buta magyarázat, ami azon túl, hogy tulajdonképpen semmire nem ad elfogadható választ, irracionális is. A visszaadott lány nem tehetett semmiről, és nem tehetett semmit sem az egész ellen...

Nagyon felfokozottnak éreztem, ahogy véget ért a könyv, egy nagyon feszült jelenet után szinte elvágják az egészet, mintha kicsit félbemaradt volna. Azóta olvastam, hogy van/lesz folytatása is, és szeretném azt is elolvasni, mert érdekel a két lány kapcsolata, furcsa, vad kötődésük, a többi életesemény, és az, hogy hogyan tudnak kitörni a helyzetükből. Sőt, még Adalgisa is érdekel. 

Adrianában van potenciál, igazi vad, zabolátlan karakter, akiben forronganak az érzelmek, mégis néha ő viselkedik a leghiggadtabban, és látja át a dolgokat, fiatal kora ellenére. Dúltsága mindig enged, ha a nővéréről van szó, akibe ezer szállal kapaszkodik az elejétől, de nem mint málha, hanem mint sorstárs, valahogy "ketten a világ ellen", hallgatólagos megállapodással. Kevés szóval sokat hozott ki ebből a testvéri viszonyból és a jellemekből a szerző. 

"– Nem, nem, őt ne bántsd! – üvöltötte el magát Adriana, aki épp ekkor ért haza Giuseppével, nem is hallottam, hogy nyílt az ajtó. – Majd én kitakarítok, ne verd már őt is! – erősködött, és megfogta az anya karját, hogy megpróbáljon megtartani kivételezettnek, hogy megmaradjon a különbség köztem és a többi gyerek között, saját magát is beleértve. Sosem értettem meg, miért tett ilyen gesztust egy tízéves lány, akinek mindennap kijutott a verésből, mégis meg akarta őrizni a nemrég visszatért, érinthetetlen nővér előjogát."

Carmela nénivel, a javasasszonnyal és füveivel egy pici misztikum is keveredik a történetbe, finoman persze, de feltűnően jól fekszik ez a stílus a szerzőnek, szerintem simán próbálkozhatna mágikus realizmussal is.

A bőréből azért nem tudott teljesen kibújni, gyerekfogorvosként dolgozik, és a fogak fel-feltűnnek a könyvben is. Az különösen megdöbbentő jelenet, amikor a tanyán töltött napon tűnik fel a lánynak, hogy apjának mennyi foga hiányzik, amikor az nevetni kezd. Ennyire semmi interakció nincs köztük, az apa szinte sosem szólal meg.

Nekem tetszik a magyar borító, kellemesek a színek, és jó, hogy ezt a fejtől-lábtól fekvős pillanatot ábrázolja a lányokkal, de az eredeti borító is jó, még ha kissé sötét is.

A fordítás is szuper lett, ahogy már említettem egyrészt nagyon gördülékeny, másrészt pedig Todero Anna megpróbálta visszaadni a nyelvi különbségeket, nyelvjárást, és szerintem nagyon jól egyensúlyozott azon a vékony mezsgyén, aminél könnyű átesni a "parasztos" magyarítás talajára. A ragozások, stilisztikai változatok pont elegendőek voltak, hogy érzékeljük, a régi-új család másként beszél. 

Nem egy Ferrante, de erőteljes, nyers, velejéig olasz történet, érdekes kapcsolatábrázolásokkal. Szeretném olvasni majd a folytatást, remélem hogy ki fogja adni a Park. :)

Laura Barnett: The Versions of Us - Variációk egy párra

Laura Barnett könyvére már korábban felfigyeltem, de hagytam kicsit "pihenni". Az értékelései elég megosztóak voltak, néha elment tőle a kedvem, néha újra terítéken volt, hogy talán tetszene... Többen írták, hogy nem szokásos chick-lit, komolyabb, elgondolkodtató, ugyanakkor sokan követhetetlennek érezték, félbehagyták, unták. 

A legutóbbi Audible-böngészésem során lecsaptam rá, legyen ez, ha már annyit kerülgettem. Nos, az élmény összességében közepes lett... Gyenge közepes. Élveztem ugyan a kötetet, de szinte csak azért, mert a, egy kis agytorna volt összerakni, és fejben tartani a szálakat és b, mert így a hangoskönyv verzióval nem unatkoztam takarítás közben. 

Eva, Jim, David, Anton, Penelope, Vivienne, Miriam, Judith, Jennifer, Daniel, Sarah, Rebecca, Sam, Helena, Ted, Sophie, Dylan 

Egy rakás név. A fél könyv abból áll, hogy kit hogy hívnak. Néha úgy éreztem nevekből álló abc, és úgy próbáltam mantrázni az egyes verziók családjainak neveit, mintha tesztre készülnék. És még így is előfordult, hogy megjelent egy szereplő, és azonnal gondolkodni kellett, ez most ki?, hogy került ide?, ez melyik szál?... Vagy egyenesen visszakattintani a fejezet elejére, hogy halljam újra, hogy a Version 1,2 vagy 3 fut-e éppen. 

A történet Eva Edelstein és Jim Taylor életét követi végig három párhuzamos univerzumban egy olyan pillanattól kezdve 1958-ban, amikor először összefutnak. 

Az első verzióban Eva defektet kap a biciklivel, Jim segít neki, elmennek kávézni, és összejönnek. A másodikban elkerüli Eva a szöget, majdnem elüt egy kiskutyát, épp csak összepillantanak, de később valamikor mégis összefutnak. A harmadikban pedig összejönnek ugyan, de Eva egy kis bonyodalom miatt mégis visszamegy előző partneréhez David Katzhoz. 

David Katz, a piperkőc színész az állandó szereplője még a storyline-oknak, ahogy Jim anyja és Eva szülei és testvére, Anton is, de a többiek változók, ahogy kicsit máshogy alakul minden (?) az egyes változatokban. Nehéz az elején kiigazodni, figyelni kell, de azért letisztul viszonylag hamar, és csak néha teszi próbára az ember agyát. Mondjuk fogalmam sincs mi lett volna, ha nem 4 nap alatt végzek vele... Szerintem ha valaki ezt a könyve félreteszi egy hétre, és nem voltak jegyzetei legalább a sarokpontokról, akkor akár kezdheti is elölről. -.-' :D 

Megdolgoztat, és olvasás közben pont ezért nagyon kíváncsi lettem: mi végre is teszi ezt? Hova fog kilyukadni? Milyen megható, vagy meglepő véget tud adni Laura Barnett ennek a könyvnek?  Az alapötlet nagyon érdekes, de sajnos számomra középszerű maradt. Életek leélve, tele különféle gyerekekkel, különféle afférokkal, különféle vagy épp azonos halálokkal... Hol volt a sava-borsa az élet(ek)nek, a katarzis, és legfőképp, hol volt az a kedves báj és finom humor, ami az elején megcsillant? Miért nem lehetett élvezhetőbbre, különlegesebbre írni egy picit ezeket a nagyon is hétköznapi, kavarós, nyomasztó felnőttéleteket? Miért nem voltak egyértelműbb verziók? Mintha a szerző nem hinne egyébként olyan dolgokban, hogy hűség, vagy az "igazi" megtalálása, ezeknek, és a boldog kapcsolatnak inkább cáfolata az egész regény. De lehetett volna gyerekmentes, karrierista verzió is pl. 

Az tetszett, hogy voltak olyan részek, amik mindhárom szálban megtörténnek, és hasonlóan zajlanak le, gyakran azonos szerkezetben, ugyanazokkal a szavakkal ismétlődnek ezek a mérföldkövek a különféle verziókban. 

A sorsszerűség akart vajon a mondanivaló lenni? Az, hogy milyen apró döntések befolyásolják az életünk alakulását? Az elkerülhetetlen kifutása a dolgoknak, vagy az, hogy akárhogy is alakult, jól alakult, mert érdemes volt megélni sok mindent?

A "mi lett volna ha?" kérdéskör szuper regényötlet, de ez a megvalósítás nekem felszínes maradt, és sótlan. Valószínűleg nem sokra fogok emlékezni belőle, és ennek nem csak a szerteágazó családfa az oka. Anne Tylertől az Egy spulni kék cérna (A Spool of Blue Thread) jutott eszembe róla, ami egy családregény, és, nos... egyetlen szóra sem emlékszem belőle... (posztot se írtam róla) A stílusuk mégis valahogy hasonló - de sajnos a sorsuk is. A The Versions of Us sem maradandó, nem piszkált fel egyáltalán, nem tudott megragadni. 

Eszembe jutott még a Life After Life is, Kate Atkinsontól, amiben nagyon unalmasnak találtam az életverziókat, és félbe is hagytam. 

Mondták többen, hogy Lionel Shriver is ezt a témát dolgozza fel a Születésnap utánban, azt még nem olvastam, de tervben van (Shriverben bízom, hogy nem lesz ilyen bland ending). 

Illetve eszembe jutott még a The Bookseller (Nővérek könyvesboltja is), ahol ugyan kicsit másként történik az életek közti "váltás", álmokon keresztül járhatunk egy másik, alternatív életben, és bőven vannak izgalmak, érzelmek, titkok benne. 

Összességében néhány órányi - megfeszített agymunka árán kiérdemelt - kis lagymatag szórakozás, amiből kifelejtették a humort, a jókedélyt, az életörömöt, és ami igazából nem mesélt nekem sok mindent. 

Zanzaposzt kis tüzekről és folyami rákokról

A költői cím ne tévesszen meg senkit, nem lesz sok szépség és szentimentalizmus a posztban... Két könyvet hozok össze egy villanásra: közös bennük, hogy mindkettő benne volt Reese Witherspoon könyvklubjában - amiben kicsit kezd megrendülni a hitem. Nekem ugyanis mindkettő csalódást okozott; az egyik csak kicsit, a másikat viszont félbe is hagytam, annyira nem tudott meggyőzni. 

Celeste Ng: Little Fires Everywhere (Kis tüzek mindenütt) 

Shaker Heights, Cleveland. A sokgyermekes Richardson család egyik ingatlanát a szingli anyuka, Mia és lánya Pearl bérlik ki. Sokat költöztek már, sosem maradnak egy helyen huzamosabban, ez most az első, hogy úgy tűnik, megtalálták a számításaikat, és maradnak. Pearl barátságot köt a Richardson gyerekekkel, Miát pedig hamarosan megteszik kisegítő házvezetőnőjüknek is, így nem tudnak nem belefolyni a család életébe.
Az eseményeket két, egymástól független folyamat lendíti be: az egyik egy régi-régi fotó egy kiállításról, amin Mia szerepel egy gyermekkel a karján, a másik pedig egy tűzoltóállomáson hagyott gyermek, akit örökbe fogad Mrs. Richardson egyik barátnője. Mi a fotó története? Mi történik, amikor előkerül a gyermek anyja? Ezek mentén a szálak mentén bonyolódik a történet, szó esik a gyermekvállalás felelősségének kérdéseiről, egy abortuszról is, hazugságokról, és a múlt titkairól.

Ahogy így sémásan megpróbáltam összefoglalni, még kecsegtetőnek is hangozhat, de sajnos valahogy alig ütötte meg a gyenge közepest számomra. Sokan szinte istenítik ezt a könyvet, nekem inkább felejthető. Mintha pontos recept alapján rakta volna össze Celeste Ng a könyvet: kisvárosi környezet, szegény-gazdag ellentétek néha láthatatlan, néha érezhető egymásnak feszülése, testvérviszonyok, örökbefogadási mizériák és a fátyol fellebbentése a múltról (?). Meg némi tűz az egészbe, ami majd "feltüzeli" a kedélyeket is. Nálam nem működött ez a dolog, mert láttam magam előtt, ahogy pontosan adagolva van minden, de nincs benne igazán szív és lélek. Másrészt pedig olvastam hasonlót a műfajban, ami sokkal jobban sikerült ennél.

A szerkezet olyan, hogy a legelső fejezetben megtudjuk mire fut ki a történet - persze apróbb, más csavarok vannak még, csak kiszámíthatóak azok is -, ami nem baj, mert ki lehet úgy hozni a végére, hogy az ember mégis újra meglepődjön, vagy hogy más színezetet kapjon a kezdettől ismert jelenet a bevezetőből. Be lehet lengetni a könyv végét az elején, de aztán nagyon jól kell tudni írni végig... Celeste Ng ezt nem tudta megugrani.
A másik dolog pedig, hogy semmi stílusa nem volt...

A szerző másik könyve, az Amit sohase mondtam el (Everything I Never Told You) lehet, hogy jobb választás lett volna, nem tudom, hogy adjak-e neki még egy esélyt.

Delia Owens: Where the Crawdads Sing (Ahol a folyami rákok énekelnek) 

Érdekes módon ezt a könyvet is stílustalannak éreztem, sőt, egyenesen rossz stílusúnak... :/ A negyedéig bírtam, aztán feladtam az olvasását, nem tudott továbbá érdekelni, hogy mi is fog történni a mocsárban, és hogy göngyölítik fel a gyilkosságot.
Kya Clark a főszereplő, belőle lesz a remetelány, miután felbomlik körülötte amúgy is diszfunkcionális családja, és végül teljesen magára marad. Bemutatják, hogy válik önellátóvá, és talál segítőkre. A fent említett gyilkosság később játszódik az időben, másik szálon mutatják be a nyomozást, és bár nem olvastam tovább, tudom, hogy majd a lányra terelődik a gyanú ennek kapcsán. 

Az a benyomásom támadt, hogy ez egy végtelenül naiv, hihetetlen és kicsit buta történet is. A remetelánykaság nagyjából úgy nézett ki benne, mint amit az ember elképzel magában önellátásként kb. 6 évesen, amikor világgá akar menni. -.-' Gyermeteg volt és következetlen. Kya néha képben van mindennel - még a tetániás görcs pontos tünettanával is, máskor meg fájóan bukkan elő tudatlansága. A tankötelezettség alóli kibújását meg egyenesen nevetségesen vitték véghez... (Néhány hétig egyszerűen elfut az őt kereső felnőttek elől, meg elbújik, aztán nem keresik tovább .... De aztán bemegy a városkába eladni a kagylókat, meg rákokat amiket fogott... Senkinek nem tűnt fel?) 

Rengeteg részletes tájleírás is volt, amik lehet ugyan, hogy szépek, de ugyanakkor untattak is. Hosszasan ecseteli az egyhangú ételeket is. 

Az egész pedig valahogy egysíkú, egydimenziós volt; nem győzött meg, nem tudtam élvezni. Nem tudtam elhinni, hogy halad majd valamerre... 

Delia Owens könyve volt idén az első félbehagyásom. 

  

Michelle Obama: Becoming

Amikor 2008-ban megválasztották Barack Obamát, rettentően örültem neki. A politikában nem vagyok ugyan jártas, annyit mégis láttam, hogy milyen végtelenül szimpatikus, nyílt ember, és hogy milyen óriási lépés, hogy ő lett az első színes bőrű amerikai elnök (majdnem azt írtam, hogy elnökünk, lám, nagyon felhorgadt bennem valami rejtett amerikai patriotizmus) - bár kétségtelen, hogy történelmet írhatott volna Hillary is mint első női elnök. 2008 még az msn* kora volt, és ez csupán azért tartozik még ide, mert amikor Barack Obama elnök lett, bizony nekem még az msn-em is "beöltözött" az alkalomra: Obamás avatarom volt és "Change has come to America" felirat díszelgett rajta. Az erőteljes szlogenekkel, american dream jellegű dolgokkal, emlékezetes beszédekkel mindig is könnyen meg lehetett engem fogni...
Ez a kötet persze nem Barack-ról szól, ez Michelle Obama, a 44. first lady önéletrajza. 

Mårten Sandén: A House Without Mirrors

A svédek tudnak valamit, ezt sokszor megállapítjuk a regényeiket olvasgatva. Most ismét egy svéd szerző könyve került a kezeim közé, amit még 2014-ben vettem meg a Bookdepository-ról, mert szépen leárazták. ;)

A könyv mesének tűnik, de talán mégsem csak mese... Furcsa érzéseket kelthet már a cím is, és belelapozva hiába illusztrált, és nagybetűs, valahogy baljóslatú is kicsit. A tükrök nélküli házban Henrietta néni haldoklik, és körülötte gyűlik össze a család apraja-nagyja, hogy ápolják, vagy hogy vitázzanak hatalmas házának sorsán, ha ő már nem lesz... A főszereplő lányka Thomasine édesapja ápolja szinte egyedül a nénit, a többiek csak jönnek-mennek, és várják a halálát. Az apa teljesen magába van zárkózva, és gyászolja Thomasine kisöccsét, Martint. A család többi része - Daniel, Erland, Signe, Wilma, Kajsa - sem egyszerű eset, van aki kiabál, van aki rombol, és van, aki egyáltalán nem is beszél... Szinte már csak egy a biztos: hogy vacsorára pizzát fognak rendelni. Na meg persze, hogy Henrietta néni meg fog halni. 

A gyerekek találnak rá a kulcsra a család sokféle problémájának megoldásához egy szekrény formájában, ahol Signe rejtőzik el egy bújócska alkalmával. A szekrényben megtalálja az összes tükröt, ami valaha a házban lógott. De talál valami még furcsábbat is: hogy újra kilépve a szekrényajtón egy tükörvilágba, egy tükrökkel teli házba kerül, ahol találkozik egy kislánnyal, Hettyvel. A gyerekeknek és a ház felnőttjeinek is tartogat meglepetést ez a fordított világ, és segít helyrezökkenteni azt, ami nem működik jól. 

Érdekes ez a könyv, mert egyszerre foglalkozik hétköznapi - de végtelenül tragikus - dolgokkal, és hoz be egy mesei szálat is, a titkos világgal a szekrényajtó mögött. Szép metafora arra, hogy hogyan lehet megvívni a belső harcainkat, és hogyan lehet aztán újra tükörbe nézni, és élni... Nem voltak varázstrükkök vagy egyszerű megoldások, mindenkinek magával kellett szembenéznie a történetben, és megváltoznia valamilyen formában. Nagyon melankolikus, szomorkás, keserédes történet. Nem igazán mese, mégis nagyon gyerekköntösbe van bújtatva: a kiadás, a rajzok, a gyermekszereplők mind erre viszik... Nem tudom mennyire lehet jó ezt gyerekként egyedül olvasni. Egy helyen, Erlandnál egy kicsit félelmetes is volt. Erland egyébként szerintem nem volt jól kifejtve, megmagyarázva.

Komoly témákat boncolgat a könyv: elmúlás, halál, gyász, szeretet, összetartozás... Szinte hihetetlen, hogy ilyen rövidke kötetbe ennyi minden belefért, de a svédek tényleg tudják a receptet. Kompakt lesz, de mindent elmesél mégis, amit szükséges. 

Eszembe jutott a mostani olvasás kapcsán Kristina Ohlssontól Az üveggyerekek című kötet, na persze az nagyon más volt, inkább kísértethistória, de szintén svéd, és  ott is pillanatok alatt felvázoltak komplex családi szituációkat, és nem köntörfalaztak a nehéz témákat illetően sem. Folytatni is akartam annak idején a sorozatot, de ez elmaradt (majd talán most, hogy újra svédekkel próbálkoztam :)). 

Összességében tetszett a Sandén regénye/meséje, nyugtalanító ugyan és sötét, de reményteli a befejezése. Érzelmes, mély, felkavaró mese a gyógyulásról, újrakezdésről. 

"Life is what it is, and there is no specific day when it starts, is there?"

Liane Moriarty: What Alice Forgot

Egy régóta várólistán levő saját választás ami szórakoztató, eredeti és ráadásul nem is sorozatrész: ez volt a What Alice Forgot, Liane Moriartytól. Magyarul Add vissza az életem! címen jelent meg a Pioneer Booksnál. :) Nem tudom miért nem olvastam már el évekkel ezelőtt, amikor megvettem, de örülök, hogy most lekaptam a polcról.

Jólesett olvasni ezt a könnyed, de minőségi chick-litet. Ritkán nyúlok a műfaj képviselői után (Kinsellára ráuntam már párszor), mert sokszor sablonosak, túl nyálasak és bevallom Alice-szel kapcsolatban is megvolt az a félelmem, hogy semmi érdekes fordulat vagy újdonság nem lesz benne, és közhelyeket hoz majd az amnéziás alapszituációra, de egyáltalán nem így történt. 

A kulcsmotívum valóban az amnézia, e köré építkezik a szerző, de nem a könnyű utakat járva. Nagyon sok témát érint: házasságot, elhidegülést, barátságok, testvéri kapcsolatok alakulását, gyermekvállalást, meddőséget, féltékenységet... Alice beveri a fejét az edzőteremben és egy csapásra kiesik az emlékezetéből élete előző 10 éve. 29 évesnek hiszi magát, boldog házasnak a férjével, Nick-kel, akivel épp első gyereküket várják. Ehhez képest arcul csapja a realitás: hamarosan betölti a 40-et, a férjével válnak, és nem csak egy, de már három gyerek édesanyja, akikről semmit nem tud az ég világon, és nem is emlékszik rájuk, vagy bármire velük kapcsolatban, az elmúlt évtizedből. Szép kis rajtkocka, nemde? Nem irigyeltem Alice-t, szinte feldolgozhatatlan változásokkal kellett szembesüljön a fejsérülése után. A családjában is akadtak merész új fordulatok (Roger és a salsa :D), és szomorú epizódokat is meg kellett ismerjen, amikor húga életéről érdeklődik. Ami azonban abszolút meglepő számára, hogy teljesen más személyiség lett ebben a 10 évben. Magára sem ismer... szigorú rendszer és rendszabályok szerint él, lefogyott, imád sportolni, futni, ellentmondást nem tűrő hangnemet tud megütni, aktívan részt vesz mindenféle rendezvényen, sőt épp Guiness-rekord kísérletet készül megdönteni a következő hétvégén egy csapat másik anyukával. :O Szuper-Alice lett? Akkor vajon mégis miért viselkedik vele olyan ellenségesen Nick? Mi lett régi barátnőjével, Sophie-val? Miért romlott meg a kapcsolata a húgával? Még a kedves szomszéd néni is csúnyán néz rá, és nem integet vissza... Ki az a Gina, akiről mindenki sajnálkozva beszél, de neki semmi emlékképe róla? De ami a legfőbb: mégis hogy juthattak el Nick-kel a válásig, ha olyan boldogok voltak, és látszólag mindenük megvan, amire 10 évvel ezelőtt vágytak?

Borítók (a montázst a canva.com-on készítettem).

A magyar kiadás.

A stílus remek volt, gördülékeny, szórakoztató. Elizabeth pszichológusának írt "házi feladatai" és Frannie dédnagyi (!) blogbejegyzései (oltári az öreglány! :D) tarkították és tették még színesebbé a fejezeteket. Alice-t nagyon megkedveltem, és együttéreztem vele. Szerintem nem is lehetett volna jobban leírni, ami lezajlott benne, és ahogy az egyes információmorzsákat fogadta, valamint a változást próbálta értékelni. Szimpatikusabb volt a régi Alice, és úgy örültem, hogy nem próbált belebújni az új Alice szerepbe, hanem az emlékek lassú visszatérése után is megőrzött valamit abból a naiv kedvességéből, ami régebben jellemezte. :) Kedveltem Elizabeth-et is, akinek brutálisan nehéz sorsot szánt az élet (vagyis a szerző, tudom, tudom, de úgy beleéltem magam! :)), és nagyon drukkoltam neki. :) 

Ez az egyik legjobb borító szerintem,
a színes lakkos körmökkel (van
jelentősége).

Cukik voltak a gyerekek, és a viszonyulásuk az amnéziás anyukájukhoz (haha, a kis trükkök, kijátszások :D), és vica versa, Alice viszonyulása a gyerekekhez, akiket mindennél jobban kellene ismernie, mégis idegenek és teljesen ismeretlen, rázós terep voltak számára. 

Észrevétlenül mesélt sokat a szerző az emberi lélekről, a kapcsolatainkról, motivációról, az idő múlásáról. Volt mélység a könnyed felszín alatt, és volt bőven tragikus esemény is, ami megnehezítette a szereplők életét - pont ahogy az lenni szokott a való életben is. 

A könyv végének életszerűségéről, a döntések helyességéről lehetne persze vitázni, elmélkedni. Nekem végső soron tetszett ez a lezárás, de el tudtam volna fogadni a B verziót is. Így is, úgy is zajosan és mozgalmasan folytatódott az életük... és persze kiszámíthatatlanul, szuper-Alice ide vagy oda. :)

Értékelés: 10/10 Kedves könyv a változásokról, az életről: örömökkel, bánatokkal, váratlan fordulatokkal együtt. Tudott meglepetéseket okozni, nem közhelyes. Kíváncsi vagyok Liane Moriarty másik könyveire is (a Big Little Lies (Hatalmas kis hazugságok) főleg érdekel, abból sorozat is készült már, de előbb olvasni szeretném).

U.i.: Hogyhogy mindig az Alice-ek a feledékenyek? :) A Still Alice szereplője is ezt a nevet kapta... (igaz ott Alzheimerről van szó, nem amnéziáról)

Ez a második könyv, amit elolvastam idén a várólista csökkentő listáról. :)

The Durrells - egy remek sorozat

Forrás.

Gerald Durrell a gyerekkorom és a korai könyvélményeim egyik alappillére. Annyira imádtam az állatos könyveit és családi sztorijait olvasni, hogy emlékszem, gyakran a befejezés után meg is puszilgattam a könyv hátlapját, és megköszöntem Gerry bácsinak az élményt. :) Nagyon jó lenne egyszer ellátogatni Korfura, a színes villákhoz, és a Jersey szigetén levő Durrell Wildlife Parkba is. 

A Durrell családról most készítettek egy sorozatot, The Durrells (Durrellék) címmel, ami ugyan a híres Korfu-trilógián (Családon és egyéb állatfajták, Madarak, vadak, rokonok, Istenek kertje) alapszik, mégis egy teljesen egyedi jellegű adaptáció. A könyvekben az állatokon, és az állatbolond Gerryn van mindig a hangsúly, itt viszont az összes családtag egyformán szerepet kap. Az állati vonal abszolút uralkodó mivoltán változtattak a filmkészítők, és a sorozat középpontjába Louisa Durrellt, az anyát helyezték, és azt, hogy hogy boldogul ezzel a nagy és eléggé diszfunkcionális családdal, hogy tartja kordában a gyerekeit, akik egyre önállóbbak, és akik nem is lehetnének egymástól eltérőbb személyiségek, és persze hogy hogyan keresi a saját boldogságát mindeközben.

A család kalamajkái hol drámaiak, hol viccesek, de mindig fordulatosak, és azért nem kell nagy szörnyűségekre számítani benne; mindig jön valami, ami feloldja egy kis komikummal, vagy a családi összetartással, szeretettel a gondokat.

Részlet a főcímből. Forrás.

Louisa Durrellt én a könyvekben mindig idősebbnek képzeltem (na de én is jóval fiatalabb voltam, egy 40-es nőt lehet, hogy akkor vén csoroszlyának láttam magamban), de hamar megszoktam fiatalos lendületét, és csapongó párkeresési próbálkozásait.

Lawrence volt a kedvencem. Josh O'Connor igazán autentikusan hozta a már-már túl intelligens, sznobkodó, folyvást a köntösében flangáló, különc írópalántát, aki naphosszat csak az írógépén pötyög, mindenkit halálra idegesítve a zajjal. De a fegyverbolond, de jólelkű Leslie-t, és a butácska, szerelemre vágyó Margo-t is remekül formálták meg.

ITV kép. Forrás.

Ahogy a család is, úgy a problémáik is mindig egymás hegyén-hátán tornyosulnak, és néha szinte kilátástalannál is válik a helyzet, hogy aztán helyrebillenjen mégis a mérleg a nehézségek közepette.  Bornemouthból Korfura költöztetni egy ennyire szélsőségesen különböző egyéniségekből álló családot nem könnyű dolog. Ráadásul a villa is omladozik, és anyagi gondok is mindig akadnak, hogy az érzelmekről és erkölcsi eltévelyedésekről már ne is beszéljünk... Szerintem ügyesen adagolták a drámát és a humort, kedvességet. Mindez a '30-as években, Korfun... igazán egzotikus. :) A tájak, a képek is gyönyörűek, az élet egyszerűsége és nyugalma - amikor nincs épp kalamajka - lenyűgöző.

Forrás.

Milo Parker mint Gerald Durrell. Forrás.

Tetszett az is, hogy bár a hangsúlyt elvették az állatokról, azért folyton jelen vannak, és Gerry állatszeretetet sem maradhatott ki természetesen. Már az elejétől kezdve gyűlnek a ház udvarán a madarak, kiskutyák, csúszómászók. :) Amikor már épp tetőfokára hág a feszültség, oldódik némileg egy szamár, egy vidra, vagy egy pelikán megjelenésével, vagy egy érdekes kísérlettel, amit Gerry végez Dr. Stephanidesszel.

A mellékszereplők közül Lugaretzia és Spiro a kedvencem. De nagyon megkedveltem az orvosházaspárt is, ahhoz képest, hogy az elején milyen ellenszenvesen viselkedett Florence. Kíváncsi vagyok mennyire merik majd összeboronálni Mrs. Durrellel Spirót... Merthogy egyelőre két évad készült el, de már csinálják a harmadikat! Én pedig alig várom, hogy visszacsöppenjek Korfura, Durrellékhez. :)

10/10

Érdekes szavak, kifejezések, amik szembejöttek a sorozatban:

fisticuff - bunyó, ökölharc
whopee - ihaj-csuhaj
cosset - kényeztet, dédelget, becéz
smutty - trágár
colander - szűrő
umpire - játékvezető, mérkőzést vezet
googly - szabálytalanul elugró labda


Trailer:

Kőrösi Zoltán: Milyen egy női mell?

Ilonák könyve. Azt hiszem így fogom emlegetni ezt a regényt, ami szokatlanul megkapó volt. Szavai, mondatai gyönyörűek, líraiak. A rengetek ismétlés ad neki egy belső taktust, egy lüktetést, és amikor egynémely mondat elkezdődik, az ember már fújja kívülről a befejezését is. Itt-ott egész bekezdések köszönnek vissza. Az események, kapcsolatok, szerelmek, halálok egymásra rímelnek, egymás csaknem pontos lenyomatai. Mert a történelem megismétli önmagát...

Bár sodort magával, azért meg kell mondjam, nekem már kissé sok volt néha az ismétlések száma - főleg a végtelen számú "kesernyés, mégis édes" illat -, és a rengeteg azonosság mellett nem mindig tudtam követni ezt a sokszereplős családregényt. Sokan voltak, túl sok egyforma névvel, és gyakran nehezen követhető, hogy mi hogyan fonódik össze. Közben pedig mégis tudtam, hogy helyén van minden motívum abban a szoros fonatban, és vitt, sodort magával. Epizodikus volt, sorstörténetei novellafüzér-szerűen követik egymást, mégis teljesen egybetartozó minden részlete. Zavarossága a Katalin utcára emlékeztetett, a monoton visszatérő részletek pedig Baricco írásaira.

Tetszett, mert elringatóan szépen van megírva, csodálatos a körkörössége, az egymásba visszatérése, a szimbólumrendszere. De sosem volt még dolgom ilyen "furcsa" könyvvel, aminek nem is a cselekményét kell szomjazni, hanem a következő szép körmondatát. (?!) 

A Liszi becenevet a szívembe zártam. ♥

A továbbiakban beszéljenek helyettem az idézetek: 

"Ha valaminek nevet adunk, akkor az meg is születik."

"Tudhatja valaki is azt, hogy mi a boldogság? Csak az, aki kívül van rajta."

"Álmunkban valaki felemel bennünket, és addig forgat, amíg minden rossz ki nem potyog belőlünk."

"Liszi úgy érezte, hogy a tárgyak, amelyek egymás közelébe kerülnek, nem csak a szagukat ragasztják egymásra, de, legalábbis ami az ennivalókat illeti, összevegyítik ízeiket is. 

Például, mondta Anyának, a kenyeresláda íze benne van minden szelet kenyérben, ez ellen nem lehet tenni, a deszkák, a kockás kenyereskendő, de még a sarkokat erősítő szögek acéljának az íze is érződik rajta, és még csak azt se mondja, hogy ez rossz, csak hogy ott van az az íz, meg ott van mindenben a többi íz is, hogyan lehet ezt nem észrevenni."

"Ha a szívnek olyan sok kamrája van, akkor miért nincsen legalább egy ablaka."

"Körbefordult az idő, sorakoztak a napok, mint a jégcsapok."

"Mennyi por kell ahhoz, hogy mindent, ami valaha fontosnak hatott, a felismerhetetlenségig belepje az észrevétlen szitáló idő."

"Hiszen van úgy, hogy a lélek kiröppen a testből, elenyészik, mintha soha nem is lett volna, de a test azért még tovább él, lélegzik, mozog, teszi a dolgát, mert az akarat helyett a zakatoló idő mozgatja már."

"Nem jó, ha az ember sokat van egyedül, mert észre sem veszi, de összerakódik benne a bánat."

"Nem is aludni jó, de továbbaludni a legjobb. Tudni, hogy álmodik az ember, és álmodni tovább."

"Hiszen a múlt, az elsüllyedt idő s az előttünk járó emberek hol lennének máshol, itt laknak bennünk és közöttünk. Az elmúlt napokból és az elenyészett emberekből tapad össze a föld, a kövek csontjai, az elfutó felhők az órák, az ember nem csak a jövőjét képzeli maga elé, újra és újra, de megálmodja a múltat is, a földet, amin jár, a vizet, amibe megmeríti az arcát, a felhőket, ahová feldobálja a szavait. Óvatosan lépkedj, az álmaimon jársz."

10/8

Poszt-turkáló: Mondják meg Zsófikának

Forrás.

Az első várólista csökkentős játék évében, 2011-ben csúfosat buktam a kihíváson, és mindössze két könyvet olvastam el a listámról, amire akkor valóban nagyon-nagyon régóta várakozó könyveket pakoltam fel, és nem készültem alternatív könyvekkel sem. Az a kettő könyv viszont jó élmény lett, az egyik a Jane Eyre volt ugyanis, a másik pedig Szabó Magdától a Mondják meg Zsófikának. Ez utóbbiról hozom most át a posztot a freeblogról elveszettek közül, a poszt-turkáló rovatban. 

Az eredeti bejegyzés 2011. 05. 25-én született.

Jennifer Worth: Call the Midwife

A közepes és rosszabb könyvélményeim közt azért akadt néhány igazán jó is, például a magyarul Hívják a bábát címen megjelent Call the Midwife - A True Story of the East End in the 1950s. 

Az ötvenes évek Londonjába repültem, a kikötőnegyedbe, nővérek, orvosok, dokkmunkások és bábák közé. Igaz történetek füzére ez East Endiekről, nyomorról, nélkülözésről, ugyanakkor örömökről, csodákról, emberségről is. Akit esetleg eltántorít a bába a címben, megnyugtatom, nem csak szülésekről szól a könyv, sőt... Legfőképp emberi sorsokról. Elbeszélője egy nagyon szimpatikus, szerény, szorgalmas lány, aki jó megfigyelő is. Tárgyilagos, mégis élvezetes stílusa nekem a professzionalitását, elhivatottságát mutatta. Ugyanakkor persze a könyv nem nélkülözi az érzelmeket. Rendkívül szívszorító volt néhányszor, egy-két történet könnyeket is csalt a szemembe. Kifejezetten szerettem a sokgyermekes Conchitáék családját, a róluk szóló néhány fejezetet és a félvér gyerekekről szóló három történet-verziót. 

Ez a regény nem csak szenvedések története, bármennyi nyomorúság is van benne, mégis azt hiszem inkább - és leginkább - a boldogságról szól, és arról nagyon szépen beszél. Igazán jó korrajz, és egy roppant érdekes átmeneti időszakot mutat be - ez a pár év-évtized vízválasztó volt a modernizálódás határán. Mikor is áldozott le a körzeti bábák rendszerének? (Akik mellesleg biciklivel siettek a házakhoz!) Az orvos jelenlétének, a gyógyszerek, a fertőtlenítés, terhesgondozás fontosságának hajnala ez. Érdekes adatokat közöl arról a nagy változásról is, amikor bejön a képbe a hormonális fogamzásgátlás; hogy mégis mennyire de mennyire megcsappant akkor a szülések száma. 

De ahogy mondtam, nem csak az új kis életek megérkezésének körülményeit taglalja, megismerhetjük benne az apácazárda nővéreit, azok múltját, titkait, egymás közti viccelődéseit, aztán Jennifer kilengéseit is, amikor például fiúkat bújtatott egy kórház padlásán, mert azoknak nem volt hol aludniuk. :) És a dologházak szörnyűségeibe, valamint a prostituáltak titkos világába is bepillantást enged. 

A könyv érdekessége a Cockney akcentus, amiről egy függelékben külön értekezik is a szerző, nagyon tetszett ez a kis nyelvi adalék is, nem is gondoltam, hogy ennyi mindent lehet írni egy-egy dialektus jellemzőiről. 

A sorozat következő két kötete: Shadows of the Workhouse, Farewell to the East End.

Filmsorozat is készült belőle, meg fogom nézni, és persze nem kérdés az sem, hogy el fogom olvasni a folytatásokat is. 

Értékelés: 10/9 Nem is gondoltam, hogy ennyi minden lehet ebben a könyvben. Arra számítottam, hogy néhány érdekes szüléstörténetet olvashatok majd, nyers bemutatást vártam, de azt nem, hogy a lélek meztelenedik majd le leginkább. Egy igazi érzelmi hullámvasútra tett, együttéreztem a szereplőivel és nagyon megkedveltem őket. 

Milyen érdekes, hogy ez már egy letűnt kor, pedig csak most volt, egy bő fél évszázada... 

Érdekes szavak, kifejezések:

- stertorous: hortyogó, szörcsögő
- pugnacious: kötekedő, harcias
- kowtow: alázatos tiszteletadás
- lenient: kegyes, elnéző
- furore: izgalom
- titivate: csinosít, kicicomáz
- rent in arrears: lakbérhátralék (arrears: hátralék, lemaradás)
- hen-pecked husband/henpecked husband: papucsférj

Hát ezt nem bírtam kihagyni! :D Forrás.

PuPilla azt üzeni, bocs!

... de Ove neki jobban tetszett. :) Ami nem azt jelenti persze, hogy nem élveztem olvasni Fredrik Backman második regényét, ami tavaly magyarul is megjelent A nagymamám azt üzeni, bocs címen. 

Mégsem kaptam meg azt az elvarázsolódást, amit vártam volna a sztoriba beleszőtt mesevilág és mások véleménye alapján. Egy kicsit szerettem volna jobban bevonódni a történetekbe, kívülállónak éreztem magam. Sajnos helyenként untatott is és példabeszéd-szerű volt, úgy éreztem.
Eleinte nem is gondoltam, hogy sok jelentőségük van a meséknek a történetben, de aztán hamar kitisztult, és helyére került minden puzzle-darab, minden elbeszélés-fonal.

Tetszett a szimbolika, a királyságok, a hétköznapokra vetített jelentőségük, és egyáltalán az egész nagyiverzum, a fantáziavilág, amibe nagyi bevonta Elzát. Tényleg mindenkinek kéne egy ilyen belevaló, vagány, szabályokat áthágó, összekacsintós nagymama az életébe, aki nem rest betörni az állatkertbe, vagy hóembernek álcázni magát, hogy felbosszantsa és megijessze a karótnyelt Britt-Marie-t... Apropó, Britt-Marie! Nagyon szeretnék róla külön olvasni, olyan érzésem van, hogy meg fog nyerni magának ez a szörnyű nőszemély, aki mást sem csinál, csak láthatatlan bolyhokat szedeget és morzsákat seper  mindenhonnan, ceruzával fejt csak rejtvényt, és vannak még egyéb kis mániái is. :)

“Granny always said Britt-Marie was the sort of woman who would have to drink two glasses of wine and feel really wild and crazy to be able to fantasize about solving a crossword in ink.”

Nagyi szuperhős, és bár vannak hibái, amiket nem biztos, hogy helyre tud hozni, azért legalább bocsánatot kér értük... 

“Only different people change the world,” Granny used to say. “No one normal has ever changed a crapping thing.” 

Elza Harry Potter rajongása miatt rengeteg a HP regényekre, filmekre való utalás, amit nagyon csíptem, és mellesleg: kérek Griffendéles sálat! ;)  

Land-of-Almost-Awake, vagyis magyarul Félálomország és királyságai szép allegóriák az életünk részeire, személyiségünk, lényegünk alkotóira, és mindhez kapcsolódik a történet kibontakozása során egy-két valós szereplő Elza környezetéből, mert a mesék róluk, az ő sorsukról, sorsukból íródtak. Az Agymanók jutott eszembe a királyságokról többször is, amiben a főszereplő kislány fejében vannak ezekhez hasonló különféle "szigetek", bár sokkal megfoghatóbb dolgokról (játék, család, hobbi), míg ebben a könyvben az absztrakciók kaptak helyet, és jelentéstartalmat.

Szép a lezárás, érzelmes regény sok-sok húrt penget, ismét giccsmentesen. Szövevényes kapcsolathálót mutat be, érdekes karaktereket és egy igazi kincskereső kalandot is, hátrahagyott levelekkel. És mégis: Ove a favorit. Bocs! 

Értékelés: 10/7,5

U.i.: Ez egy rövid poszt most, olvasni inkább van kedvem, mint írni. ;) 

“Granny then said the real trick of life was that almost no one is entirely a shit and almost no one is entirely not a shit. The hard part of life is keeping as much on the not-a-shit side as one can.”