Almási Kitti: Irigység, kibeszélés, rosszindulat

Szeretek Almási Kittit olvasni, mert valami állandó derű sugárzik a szavaiból - aminek szerencsére nincs hurráoptimizmus jellege -, még akkor is, amikor irigységről, rosszindulatú pletykálkodásról ír. 

Ebben a kis vékonyka kötetben három, egymással szorosan összefüggő témát jár körbe Kitti, amiben mindenki érintett, még akkor is, ha azt gondolja, hogy nem... 

A kibeszélésről és magáról a pletykáról talán jó lett volna még kicsit hosszabb kifejtést olvasni, vagy több példát látni, de az is igaz, hogy talán nem nagyon érdemes tovább boncolgatni a témát, csak saját - szomorú - tapasztalatszerzéssel válhatunk benne okosabbá. 

A kötet tele van olyan általános érvényű gondolatokkal, amiket felhasználhatunk, ha ránk törne az irigység, vagy amikor ránk irigykedik valaki. Szépen körbejárja, mennyire rossz a sikerkultúránk Magyarországon, és hogy milyen alapvető mechanizmus emiatt a javak kisebbítése, a sikerek takargatása társaságban, hogy nehogy mások megsejtsék, elirigyeljék, rosszat gondoljanak... és hogy kibeszéljenek, pletykáljanak a hátunk mögött. Ez mind egy összefüggő hálót alkot. 

"A siker tehát Magyarországon egyszerre vágyott és megvetett állapot, amelyre úgy törekszünk, hogy közben gyakran vissza is fogjuk önmagunkat, mert félünk mások irigységétől és rosszindulatától. Ha pedig valaki mást kényszerűen sikeresnek kell elismernünk (holott nem esik jól), akkor roppant kreatívan tudjuk meggyőzni magunkat, hogy ez miért is nem olyan nagy szám valójában." 

Nem nagyon büszkélkedhetünk a sikereinkkel, elért eredményekkel, csak nagyon válogatott társaságban, ezt én is tapasztalom. A sikeresség valamiben rendszerint csak gyűlölködést von maga után, irigységet, hogy nekünk ez sikerült, ugyanakkor persze az adott illető soha nem csinálná végig azt az utat, amivel elérte az irigyelt személy az eredményét... 

Én személy szerint sokkal jobban szeretnék egy támogató jellegű társadalomban élni (északi népek, angolszászok? csak találgatok), ahol nem kell pironkodva beszélni valami olyasmiről, amim van, amit elértem, amit éppen megvalósítok. 

"Az irigységkerülés ugyanis olyan zsigeri szinten munkál bennünk, hogy amint csak felmerül, hogy a másik esetleg megkívánhatja azt, ami a miénk, ösztönösen elkezdjük a magunkét kicsinyíteni - és esetleg az övét nagyítani -, nehogy irritáljuk őt. Ez a stratégia azonban sokszor csak még irritálóbbá tesz minket." 

Bár az irigység elhárítására jó módszer az understatement, azért át lehet vele esni a ló túloldalára és önsajnáltatónak tűnhetünk vele, visszatetszést kelthet. Ezt talán tényleg csak a britek űzik igazán jól. 

A rossz magyar mentalitás jellemzőinek sorában nagyon elöl van a bárki sikerének ferde szemmel való fürkészése és degradálása, csak hogy kevésbé tűnjön szarnak, hogy a másiknak nincs semmi felmutatnivalója... A rossz irigység országa vagyunk, és rendszerint tisztességtelen módszert sejtünk bárminek az elérése mögött (úgy kevésbé fáj...) Elég jellemző a "Dögöljön meg a szomszéd tehene is!" hozzáállás is, nehogymár jó legyen valakinek, ha nekem rossz. De inkább nem elemzem tovább, mert annál elkeserítőbbé válik. 

Érdekes volt olvasni arról, hogy létezik egy olyan kifejezés, hogy "invidious proximity": kevésbé irigyeljük azokat, akik jóval felettünk állnak, magasabb pozícióban, elérhetetlen helyzetben vannak (pl. uralkodók), mindig a hasonlót, a hozzánk közelit irigyeljük jobban, még ha csak kicsit kiugróbb is a teljesítménye a miénknél. Ez azért (is) lehet, mert ott lappanghat az érzés: ez nekem is sikerülhetett volna... Ezért vezet mindig ellenségeskedésbe amikor pl. egy csoport tagjai közül az egyiket a többi főnökévé emelik... 

De őrületes frusztrációkat tud okozni ilyen téren a social media is, és főleg a facebook, ahol nyomon követhetjük a korábbi osztálytársakat, munkatársakat, mindenkit, és ahol persze bárki felépíthet valami álomba illőnek tűnő életet. Természetes, hogy a boldog pillanatokat osztjuk meg magunkról, miközben közel nem biztos, hogy minden olyan tökéletesen rendezett. De a látszat elég, hogy a másikban sóvár irigység alakuljon ki, nekem miért nem ilyen az életem? Ezt itt is csak fokozza, ha kb. azonos szinten mozog az irigy és az irigyelt.

Forrás.

Vannak egyébként, akik direkt az irigység kiprovokálására utaznak, és ezért rendszeresen mutogatják a luxust, amiben élnek - persze torz ez a kép is: az állandó posztolás közben meg tudja élni az élményt, vagy csak dokumentál és like-okat, virtuális figyelmet gereblyéz össze magának? 

Nagyon érdekes volt még a prémiummárkákról hozott példa, hogy az átlagember ne juthasson hozzá az igazán luxuskategóriájú holmikhoz. Volt egy csomó márkás ruha, amit elégettek, mert indulatokat váltott ki, hogy ha széles körben, és olcsón "terítik", akkor elveszti státusz szimbólum jellegét (micsoda világban élünk, nem?)... Utána persze az váltott ki - még nagyobb - indulatokat, hogy elégették, elpazarolták... 

Mindent összevetve, azt hiszem a legfontosabb üzenet, hogy mindig lesz, aki valamiért ferde szemmel néz ránk, hacsak nem kb. remeteként élünk, ezt valahogy el kell tudni fogadni, és semmi esetre se szabad azért korlátozni magunkat valamiben, csak mert mások irigyek ránk. 

Ez csak néhány kiemelt gondolat volt persze, ennél még sokkal több mindenről szó esik a könyvben, érdemes elolvasni, és minden oldalról megvizsgálni az irigység érdekes jelenségét.  

Korábban olvastam a szerzőtől: Hűtlenség, Bátran élni, Lezárás, elengedés, újrakezdés, 

Almási Kitti: Bátran élni

Almási Kittit jó ideje kedvelem, két könyvét olvastam, és személyesen is találkoztam vele egy dedikáláson. Megkapó a közvetlensége, a mesélős stílusa, és azok az egyszerű igazságok, amiket a szavak mögé bújtat. 

A Hűtlenséget és a Lezárás, elengedés, újrakezdést is szerettem tőle, és nem akartam kihagyni a sorból a Bátran élnit sem, amit ajándékba kaptam nemrég. 

A Bátran élni nagy népszerűségnek örvend, és mindenki, akitől hallottam róla, dicsérte. A címlapon lévő "És akkor mi van...?!" már-már szállóigévé vált egyesek számára, és persze a létfontosságú, komoly dolgokat leszámítva tényleg nagyon jó hozzáállás, hogy ne stresszeljünk annyit feleslegesen, ne szorongjunk és ne érezzünk annyi frusztrációt olyan dolgok miatt, amik igazából nem érdemlik meg a ráfordított időt/energiát/vért/verítéket/könnyeket... Mert ha kicsit távolabbról szemléljük, ezeknek a dolgoknak a nagy része fog-e bármit is számítani hosszútávon, mondjuk akár egy fél év múlva? Nem... Azon pedig végtelenül sokat szoktunk görcsölni, hogy jaj, mi lesz ha valami bekövetkezik - elképzeljük a lehető legrosszabb, legszörnyűbb szcenáriókat, pedig, általában még ha be is következett az a legrosszabb eshetőség, hát a világ akkor sem esik ki a tengelyéből. Közhelyes, hogy attól még, hogy ez vagy az megtörtént, nem lett vége a világnak, de ez az egyszerű gondolatmenet-átfordítás mégis segíthet átlendülni sok olyan helyzeten, amit nagyon vacaknak élünk meg. Rengetegszer félünk előre valaminek a bekövetkezésétől, amikor pedig bekövetkezik a dolog, akkor hirtelen már mégsem olyan szörnyű, sőt letehetjük az addigi folyamatos, bekövetkezéstől való félelem ragadós érzését a vállunkról. "Elpukkan a mumus", ahogy Kitti írta. Furcsa az emberi természet ebben. 

Nagyon érdemes az épp idegesítő, nehéz élethelyzetekben felidézni a na és akkor mi van felkiáltást. Tulajdonképpen nem spanyol viasz ez, sokszor emleget az ember egyébként is leszarom tablettát, és a nagyon népszerű "elengedést", persze ez mind nem egészen ugyanaz, de mégis ugyanarra mutat rá: hogy felesleges szorongásainkat oldjuk fel valahogy, és minden kis lényegtelen dolgon ne stresszeljünk. 

Kitti nagyon mesélősen ír, rengeteget sztorizik, példálózik, és ebben a kötetben elég nagy betekintést enged a fiatalkorára, saját élményeire is. Ez nagy szó, mert ő híresen védelmezi a magánéletét. Most is csak néhány múltbeli folyamatot mond el, mint például amikor nehézségei akadtak, és mégis kitartott a céljai, álmai mellett. Motiváló a története. 

Tetszett, amit a dolgoknak a folyamatszerű megéréséről írt. Nagyon igaza van, máshogy néha nem is megy, csak végiggaloppozva bizonyos lépéseket. Nincs instant oldódás mindenben, hiába vágyunk azonnali megoldásokra. Valamennyire magától történnek ezek a dolgok, és az idő a legfontosabb tényező ilyenkor. Az idő múlásával észrevétlenül fordulhatnak át gondolatok, érzések, ahogy tényleg megérik az egész, és letisztul. 

Fontos az is, hogy nem minden problémát lehet kiiktatni, megszüntetni... Ilyenkor marad a belátás, és a másként viszonyulás, ami nem egyszerű, de szintén leveheti a terhet rólunk, és bár nem oldottuk meg a problémát, de meghaladtuk. 

Kép: Emmer László. Forrás.

A felülemelkedés is jó módszer, amivel bizonyos szituációkat a javunkra fordíthatunk. Sok szó esik az emberek közti bunkózásról, a nagyon felcsattanós, egyre arrogánsabb reakciókról, és arról, hogy hogy lehet ezeket jól kezelni, és átfordítani is akár. Nagyon remek példákat hozott Kitti, az egyik saját előadásáról is, és bár nem mindig működik, mert a saját temperamentumunkat is le kell hozzá hűteni (nem egyszerű, mindig higgadtnak maradni...), de akkor ki lehet váltani az együttműködést, sőt a tiszteletadást is a beszólogatós félből, aki rajtunk vezeti le az indulatait... Meglepődik ugyanis, hogyha nem tud berántani az agresszió mezejére, mert elveszti a célját és az eszközeit, tehetetlen marad... Jó módszer, én is alkalmaztam már, anélkül, hogy tudatosult volna bennem, hogy mit csinálok, és érdekes módon tényleg az lett belőle, hogy a bunkó ember bocsánatot kért, és belátta, hogy elég igazságtalan volt. Ez persze néha mese marad habbal, mint tudjuk, de érdemes rajta elgondolkodni, hogyan reagálunk, meg tudjuk-e lepni és ezzel kizökkenteni a bunkózókat. (A bunkóság bármilyen mértékű csökkentése áldásos a világunkban...) Az indulatfeloldó hatás azonnali jutalmazó rendszer, itt még az időfaktor sem kell, mindenki megkönnyebbülhet. ;) Ez az igazi győzelem, nem a parttalan vita és az indulatok tovább szítása. Szerintem elég jó konkrét javaslatok vannak a könyvben az ilyen esetekre, ezt azért írom le külön, mert olvastam olyan véleményt a könyvről, hogy nem nyújt megoldásokat. Mondjuk aki azt várja a pszichológiától úgy zusammen, hogy megmondja a tutit, az nem érzi-e hogy nagyon el van tévedve?! :D 

"Ahogy az üzleti szemlélet egyre inkább átszivárgott az emberi kapcsolatok világába is, úgy váltunk egyre görcsösebbekké, hogy minden helyzetben maximalizáljuk a saját hasznunkat. 'Bizniszelünk' az érzésekkel, és minél kisebb befektetéssel minél nagyobb megtérülést szeretnénk elérni. Csak kevesen képesek arra, hogy a jót időnként puszta gesztusként, ajándékba adják, és legalább titokban ne várják érte  az azonnali viszonzást." 

Óriási, szomorú igazság ez a felütés, ami a "Merjünk adni" című fejezet eleje volt. Ahogy a megoldásokat is instant várjuk, a felgyorsult és kapitalista világ beszivárgott az érzelmi életünkbe is, és itt is megtérülés, haszon, nyereség, a "mi nekem ebben a jó?", az ami előtérbe került, PLUSZ még mindehhez az, hogy minden befektetésnek legyen egy azonnali megtérülése, abban a pillanatban... Irreális elvárásaink határa a csillagos ég. 

Érdekes volt az a rész, ahol a tapasztaló és az emlékező énről ír Kitti, amik Kahnemann nevéhez fűződnek. Meglepő, hogy tényleg mennyit számíthat az élményeknél az, hogy a végén mit éltünk meg... Hiába volt valami tényleg jó, valahogy elsikkad ez, ha a vége rossz. Ezt kísérletekkel is igazolták, hogy színezi át a sztorit valami fájó dolog egy folyamat végén. Az emlékező én néha mást gondol arról, amit a tapasztaló én megélt... Furcsa dolog, de lehet tudatosítani magunkban, hogy ne csapjon be ez a jelenség.

Nagyon tetszett egy kísérlet-pszichodráma játék is, ahol egy nagyon jólmenő üzletember eljátszotta hogy koldus. A legérdekesebb az volt a sztoriban, ahogy Kitti elmeséli, hogy is lényegült át, hogy kezelt hirtelen máshogy bizonyos helyzeteket, vált bizonytalanná, holott saját terepén és szerepében óriási önbizalommal rendelkezett, és megingathatatlan volt. 

"Talán sokan felkapják a fejüket arra, hogy miért is kellene feszegetni a félelmeinket, hiszen ma mindenhol azt olvashatjuk, hogy pozitív gondolkodásra van szükség. Ám óriási félreértés és önbecsapás, ha azt gondoljuk, hogy ezt belátva máris pozitív gondolkodásúak leszünk: attól még nem múlnak el a félelmeink, hogy megpróbáljuk kizárni azokat a tudatunkból, és magunkra erőltetünk valami optimista szöveget, amellyel belül nem azonosulunk." 

Forrás.

Erről a végtelen mennyiségű coelho-i magasságokban szárnyaló pozitív idézetmegosztó ismerősök jutnak eszembe facebookról. Rájuk találták ki az unfollow gombot ugyebár. :D Nevetséges azt gondolni, hogy csak mert tetszik néhány sor, vagy egy állandóan ismételt, pozitivitást sugalló jelmondat, attól önmagában bármi is változna. 

Jó gondolatok voltak arról is, mennyire kihasználják egymást az emberek, és aztán, ha valaki szembemegy azzal, hogy kiszolgálja őket (mivel nem is az ő dolga lenne, amit rátestálnak feladatként), mindenki agresszíven, megtorlóan reagál, kiközösíti az egyént... Kitti itt is a saját életéből hozott példát, amikor lótifuti volt, és szép lassan mindent, de mindent rátettek az ő vállára, plusz még azt is megkapta, hogy neki úgysincs család és gyerek, nem kell sietnie sehova, és ezért csináljon meg valamit helyettük... Fellázadt ellene, és bár eleinte nehéz helyzetbe került, és mindenki fújt rá, mivel kitartott, egy idő után hozzászoktak az általa meghúzott határokhoz. A következetes embert, és azt, aki nem hagyja, hogy bármit megtegyenek vele, megbecsülik, csak ehhez göröngyös út vezet. 

Az is nagyon fontos (lenne), hogy ne kudarckerülésben, hanem sikerkeresésben próbáljunk gondolkodni. Ez ugye durván az optimizmus-pesszimizmus kivetítése, és mégis talán kevésbé megterhelő így gondolni rá, és megpróbálni átfordítani a gondolkodásunkat és merni megtenni dolgokat. A kihagyott lehetőségek mindig jobban fájnak, mint valami, amit megpróbáltunk, de nem sikerült, vagy nem sikerült úgy, ahogy elterveztük. 

Rengeteget tudnék még írni róla, mert nagyon jó gondolatokat szedett egy csokorba a szerző, de már elég hosszan ecseteltem így is. Ajánlom, bárkinek; annak is, aki szeretne kevesebbet szorongani, vagy valami konkrét görcstől megszabadulni - bár hangsúlyozva, hogy nem bevásárlólistát és receptet fog ehhez találni, csak útmutatást és ötleteket -, és annak is, aki csak szeretne kicsit szabadabban, bátrabban élni. 

A múlt heti Nők Lapjában van egy interjú Almási Kittivel, és szó esik arról, hogy a következő könyve az irigységről fog szólni. Én már nagyon várom. 

10/10

Könyvfesztivál 2018

Gabo stand, Titti képe.

Amióta járok a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra, eddig idén sikerült a legtöbb időt ott töltenem, és most született a legtöbb poszt is róla. :) A beharangozó és a félúton készült képes ízelítő és ajánló után következzen most maga a zsákmány bemutatása, és az élmények! 

A korábbi évek könyvfesztiváli tapasztalatait összerendezve arra jutottam, hogy nem csapok nagy dorbézolást, nem gyűjtök be minden papíranyagot, szórólapot és újságot, és hogy dedikálásból is lehetőleg csak egyen veszek részt, ha nagyon érdekel valami. Jó döntés volt ismét csak hétköznap kezdeni a fesztiválozást, mert akkor még alig voltak emberek, és teljesen kényelmesen és a standokhoz odaférve lehetett válogatni és böngészni a csodaszép újdonságokat és az akciós régebbi könyveket.

Almási Kitti: Lezárás, elengedés, újrakezdés

Almási Kittitől idén olvastam először, a Hűtlenséget, és nagyon megkedveltem a stílusát, és alaposságát, amivel körüljár egy témát. Utána nem sokkal olvastam is még a Miért vagyunk boldogtalanok? című könyvet is, amiben szintén részt vett szerzőként, és beterveztem a Bátran élnit. Úgy esett viszont, hogy most mégis a legújabb kötet került először hozzám, a Lezárás, elengedés, újrakezdés, ami az Athenaeum friss kiadványa.

A könyv elég konkrét élethelyzetet vesz górcső alá, a szakítást, és a szakítás(ok) utáni újrakezdést, újra randizást, speciálisan azokat a félelmeket, amik ilyenkor gyötörhetik az embert. Azt elemzi, hogy lehet talpra állni, és elengedni a rossz érzéseket, a fájdalmat, csalódást.

A boldogságról és a boldogtalanságról

A.J. Christian, Almási Kitti, Csernus Imre, Popper Péter: Miért vagyunk boldogtalanok? - Nők, férfiak, párkapcsolatok 

Amilyen apró ez a kötet, annyi gondolkodnivaló, idéznivaló van benne. Igyekszem minél lényegre törőbben megragadni a fontosabb részeit, de tartok tőle, hogy így is kicsit hosszabb lesz majd az indokoltnál. :) Akit viszont érdekel ez a téma, annak azt hiszem ez csak külön öröm lesz - márpedig kit ne érdekelne a boldogság?

Csernus része kicsit mesterkélt volt most számomra, persze tudom, hogy a teátrálisság egy része ilyenkor bőven abból ered, hogy ezek a kis könyvecskék előadások átiratai, és Csernus sokszor kérdez ki, és kacsint ki a közönségre. Elég sokat hallottam és olvastam már tőle, és most ezek a szavak visszaköszöntek. De mint mindig, most is voltak új aspektusok - kedvenc dokim azért a sok önismétlés mellett is tud újat mondani, mutatni. Tetszett az újjászülető főnixmadárra tett utalása, és az, hogy erre mindig van lehetősége az embernek. Hogy akármiben is van benne, újjá lehet születni. Sokat boncolgatja az érzelmi érettség kérdését, és vallja, azért vagyunk boldogtalanok, mert nem nőttünk fel egy csomó szempontból. Fontos az is, hogy minden napba bele kell tenni a maximumot, újra és újra. Nincs olyan, hogy megvan a boldogság, és kész, mindig "újra kell tankolni" és nem a tartalékot megpróbálva kihajtani a kocsiból, és aztán csodálkozni, hogy a nap végére mégsem értünk el ugyanoda, ahova előző nap igen.

"mindig a megmérettetés mutatja meg az emberben rejlő erőt" 

Nagyon merészen kritizálja a szülőket és a nevelést, amire sokszor sajnos eléggé jellemző az elkényeztetés és a problémák megoldása a gyerek számára, ami elveszi a sikerélmények lehetőségét, és így előbb-utóbb az önbizalmat is.

Rendkívül érdekes volt az is, hogy állítólag a párkapcsolatokban átlag napi 40 percet beszélnek a párok, és ennek egy jó része is csak csupa formális közlésből áll, vagy nagyon praktikus dolgokra korlátozódik: pl. mit főztél, nem indult reggel a kocsi. Az érzelmi közlésekből kevés jut ki.
Szó esett még őszinteségről, hitegetésről, alkalmazkodásról és arról is, hogy legyünk jóban önmagunkkal - mert mi magunk vagyunk az a bizonyos illetékes személy, aki megválaszolhatja a felmerülő kérdéseket a nap végén, magunkkal kapcsolatban.

Almási Kitti, akit nemrég öleltem keblemre, remek felütéssel kezd: minek örülne az átlagember, mit válaszol, ha ezt megkérdezik tőle? A lottóötösnek... De ez közel sem lehet garancia a boldogságra, sőt, ugyanúgy megmaradhat a céltalan létben valaki, akkor is ha magasra jut.
A biztonságra törekvésünk nagyon erős az életben, különféle vezérfonalak mentén, úgy mint: karrier, házasság, gyerekek, barátok stb. Mégis a biztonság, nem egyenlő a boldogsággal - ez egy Csernussal közösen hangoztatott gondolatuk.

Almási Kitti 

"Nem rettegni attól, hogy gyengének nézhetnek, sokkal magabiztosabb állapot, mint erőt mutatni, amikor ölelésre vágyunk." 

Az idő fontosságát hangsúlyozza a rossz élmények kapcsán, mert az idő ad lehetőséget a fájdalomtól való eltávolodásra. Plusz a mindenféle tevékenységek, amik ilyenkor lefoglalhatják az embert, és hoznak egy újfajta örömöt magukkal.

Érdekes volt az is, amit az információfeldolgozásokról írt, és hogy milyen fontos, hogy milyen módon történik ez: negatív, vagy pozitív módon, és ez hogyan hat az érzelmi és hangulati változásokra. A negatív észlelések torzult valóságészlelést eredményezhetnek, negatív jövőképet, a pozitívumok leértékelését.
Aztán, volt egy rész arról is, hogy hogyan lehet tudatosan lereagálni valamit úgy, hogy az meghökkentő legyen, és esetleg pont ellentétes reakciót adva kizökkenteni a partnert a tirádájából. Ez persze nagyon nehéz, de egy-egy helyzetet teljesen át lehet fordítani egy, az elvárttal totálisan ellentétes érzelmi színezetű reakcióval.

Életünk átmeneti állapotait a "talajtalanság" érzésével jellemezte, ami nagyon találó szerintem. Ha felismerjük az új dolgok megélésének lehetőségét, akkor viszont a stressz ami ilyenkor jelentkezik, akár "jó stressz" is lehet, ami előrevisz.

"Állandóan nagyszerű lehetőségekkel szembesülünk, amelyek megoldhatatlan problémáknak vannak álcázva." 
(John Gardner)

"(...) fontos, hogy minél több dolog mentén definiáljuk magunkat, hogy több szerepkör is legyen, amelyekben kifejeződünk. Így nem válunk kiszolgáltatottá egy helyzettől, és ha változást diktál az élet, akkor képesek vagyunk más irányba mozdulni. Ha nem csak a munka, vagy csak az anyaság, vagy csak a párkapcsolat mentén éljük meg magunkat, akkor több lábon állunk, és át tudunk nehezedni a stabilabbra, ha az egyik meggyengül." 

"Amikor nem tudod mi lesz, akkor kezdesz el élni." 
(Hamvas Béla)

A.J. Christian: nos, ez a rész rövid lesz... Sarkított, közhelyes, sztereotípiákban gondolkodik, sok helyen szinte dühítő. Hogy kerül ilyen jó előadók közé? Ilyen marhaságokat mondani, hogy "a párkapcsolat önmagában nem létezik - csak akkor jön létre, ha egy férfi és egy nő létrehozza." No shit, Sherlock!

Forrás.

Popper Péter sorait nagyon vártam, de persze ismét a végére voltak időzítve. Az ő szekciója volt a kedvencem, bár Almási Kittié sem sokkal maradt el tőle. Végtelenül szimpatikus az az önirónia, humor, és derűs bölcsesség, amivel a világot szemléli, és láttatja. Sok-sok példát és történetet hoz mindig, mindenről mesél és mesél, szinte kifogyhatatlan a kelléktára a szemléltetéshez, magyarázáshoz.
Az ember külső és belső lehetőségeiről tett megfigyelései különösen tetszettek.
Ajánl egy könyvet is, Máraitól Az igazit, és bár én nem szerettem annyira, amit eddig Máraitól olvastam, mégis felkeltette a figyelmemet (Popper bácsi mindig képes kicsit átfordítani az ember kapcsolóit. :)) A regény azt az érdekes kérdést boncolgatja, hogy létezik-e egy igazi férfi, vagy nő valahol a világon számunkra, akit csak meg kell találnunk. Két szemszögből ismerhetjük meg benne a történetet, először a nő, majd a férfi meséli el elromlott kapcsolatuk történetét benne. Nagyon kíváncsivá tett.

Nagyon kedves rész volt a "cirókahiány", ugyanakkor persze elgondolkodtató is. Ennek lényege az volt, hogy a legtöbb gyerekkel nem sok probléma van, csak cirókahiányban szenved, avagy nem szeretik, vagy hazudják, hogy szeretik, de ő érzi, hogy nem. De ugyanígy sok házasság is tönkremehet ebben. Elbeszélnek egymás mellett, és csak végszavak maradnak.

A végén elmesélt egy történetet gyerekkorából, amikor is a templomszolga házról házra járt a vallási közösségben, és "napokat gyűjtött". Fel lehetett ajánlani beteg embereknek a saját életükből napokat, és ezt nagy komolyan felírták. Sőt, ha valaki meghalt, és nem tudta "felhasználni" ezeket a napokat, akkor visszamentek, és közölték, hogy ez visszajár a felajánlónak... Innen pedig elkanyarodtunk a minőségi együtt töltött időkhöz, és azok hiányához, valamint a "csöndekhez", amik összeérhetnek, de van, hogy nem érnek össze. Mert lehet együtt is hallgatni és külön-külön lenni az együtt hallgatásban is.
Záróakkordként pedig előkerült Szabó Magda Ókútja is, és a buddhizmus alapgondolatai.

Összességében: 10/8 Jó szívvel ajánlom a kötetet. De ezt a Christian fazont nyugodtan skippeljétek benne. 

Almási Kitti: Hűtlenség

Egyszerű, de nagyszerű borítóterv.

Almási Kittit ismertem már ugyan innen-onnan, de még sosem olvastam tőle semmit, nem hallgattam tőle előadást, egyszóval nem tudtam milyen is a stílusa, hogyan adja át mondanivalóját. Egy kedves ismerősömtől most kölcsönkaptam egy korábbi könyvét, a Hűtlenséget. Már néhány fejezet után megkedveltem Kittit és a könyvet, amit bárkinek ajánlok, aki párkapcsolatban él, mert nem csak magáról a megcsalásról van benne szó. Remek összefoglalása a témának és sokféle megközelítést nyújt, több történettel Kitti praxisából.

A könyv azzal indít, hogy mi is a hűtlenség? Nem is olyan egyszerű kérdés ez, mint amilyennek tűnik, és különféle felmérések alapján elég szerteágazó és változó, hogy mit is tartanak az egyes embernek hűtlenségnek? Márpedig igen fontos, hogy az adott kapcsolatban élők már egy kis flörtölést is megcsalásnak éreznek-e, mert ha igen, akkor azt bizony úgy kell kezelni, és elfogadni a terapeutának is. Ez nagyon tetszett Kittiben. Mindenféle cukormázas duma nélkül el tudta adni nekem, hogy milyen fontos az, hogy abban próbáljon gondolkodni ami az adott embernek, párnak, párkapcsolatnak a problémája, nem abban, ahogy a közvélekedés, vagy akár ahogy ő maga gondolkodna. Mert rettentő könnyen ítélünk és ítélkezünk, és mondunk pl. olyanokat, hogy "ezt velem nem csinálhatná meg, és úgy ott hagynám, mint a pinty egyetlen ilyen után" stb., miközben esetleg sosem voltunk abban a helyzetben - sőt, továbbmegyek: ugyanabban a helyzetben soha nem is leszünk. Nem biztos, hogy abban a helyzetben azt tennénk, amit annyira vehemensen próbálunk a másikra ráerőltetni. Nem ugyanúgy éljük meg a helyzeteket, és ezt el kell tudni fogadni. 

Jó kérdésfelvetés volt, hogy a világ és a társadalmi megítélés változásai miatt egyáltalán értéke-e még ma a hűség? Érték-e a monogámia? Akarunk-e még erre törekedni? Hová tart a világ, ha nem? Az elkeserítő statisztika, hogy a házasságok fele válással végződik semmi, ahhoz képest, hogy vajon hányan csalják, csalták, vagy fogják még csalni a párjukat... A statisztika csalóka (sic!), nem biztos, hogy a valós képet mutatja, mert egy ilyen érzékeny témában még anonim se mindig mernek az emberek őszintén nyilatkozni. Nehézség az is, hogy a felmérés során egy adott időpontban a megkérdezett lehet hűséges, de ki tudja mi történik még vele az elkövetkezendő 40 évben, utána is csalhat még, vagy megcsalhatják. Komoly, őszinte és utánkövetéses vizsgálatokat elég nehéz összehozni hűtlenség témában. Mindenesetre elég magasak a számok. 

Almási Kitti, a szerző.

A mások félrelépését mindig szigorúan ítéljük meg állítólag, de gyakran a nagy hangon ítélkező, leszóló ember éppoly bűnös és hűtlen. A félrelépő felet rendszerint csak elítélni szokták, megérteni meg sem próbálják, pedig fontos lenne. Visszavágások, és a harmadik fél pocskondiázása helyett többet ér, ha a megcsalt fél megpróbálja újra maga mellé emelni a párját, és botlásával együtt elfogadni - természetesen ez akkor érvényes ha ki akarják dolgozni a konfliktust, és együtt maradni. A támadásra ugyanis rendszerint támadás a válasz is, ehelyett meg kellene próbálni megérteni a társat, és csak érzelmeket közvetíteni, nem szidalmazásokat zúdítani. Persze ez nem mindig egyszerű, de elég értelmesen, okosan, jó tanácsokkal van mindez levezetve. Almási Kittinek sajátja azt hiszem ez az empatikus és megnyugtató stílus. Ez nem azt jelenti, hogy csupa megalkuvó tanácsot adna, nagyon is sokféle dolgot elmond, és rávilágít a fájó pontokra is, mégis mindezt úgy teszi, mint egy bölcs buddha: türelemmel, átgondoltan, célirányos kérdésekkel. 

A változó és gyorsuló világban félünk kimaradni a jóból. Ez a FOMO-jelenség, a Fear of Missing Out. (A YOLO után egy újabb divatos betűszó.) Na de miből is maradunk ki? A lehetőségek száma végtelen, mindig van alternatíva, akár egy másik nőről/férfiról, akár az életünkben hozott döntésekről legyen szó.

Forrás.

Érdekes volt, hogy megcsalásnál gyakran nem is a nőért van oda igazán a pasi (vagy fordítva, de a női hűtlenkedésről külön fejezet is szól), hanem a helyzetért, amiben őt annyira kívánatosnak látják. Kellemes jutalmazó érzések, amiket szerelemként címkéznek fel, pedig sokszor valami nagyon másról van szó. Önbecsülési válságban elkezdhet az ember keresni valami mást, valami jutalmazót például. Nagyon tetszett az a megállapítás, hogy a feszes hús és az ámuló szem (szerető, és a vele való kalandok) és az összetartozás mély élménye közt nem lehet egyenlőségjelet tenni.

Érdekes volt a baráti párokról írt történet,  ahol keresztvonzalom alakult ki, amit ilyenkor legjobb lenne megpróbálni megbeszélni, mielőtt az ember beleugrik a kalandba a barátja párjával. Egy ilyen megváltozott érzelmi állapotot megbeszélni a másik fél párjával azonban... kész csőd szerintem, még ha pszichológiailag valóban előnyös is. De hol valósulhatna meg egy ilyen eset, hogy hát Bélám, az a helyzet, hogy beleszerettem a feleségedbe, megváltozott valami köztünk, és megtisztellek azzal, hogy elmondom? Haha. Nem tudom elképzelni, hogy ez működik egy magyar panelvalóságban; nagyon intelligens reagálásra van szükség egy ilyenhez mindkét oldalról, de még úgy is végképp megroppan a barátság és a bizalom szerintem. Mindenesetre érdekes volt olvasni ezt a sztorit és a kifutását is.

Kitti szerint a megcsalás fájdalmas, de néha mégis, nagy élményeket tartogató önismereti utazás lehet, és akár megerősödött kapcsolattal is ki lehet belőle evickélni. Ezzel kapcsolatban vannak fenntartásaim, főleg azért, mert szerintem az emberek hazugok és önámítóak és csak kevés kapcsolatra lehet igaz egy ilyen megállapítás. 

Szó esik egyszeri botlásokról és állandóan "visszaeső" megcsalókról. Szól egy fejezet a megcsalásról mint territóriumsértésről, avagy hogy miért és mennyire bánt minket minden olyan tárgy, hely, név, esemény, ami a szeretőhöz köthető. Miért olyan tabu, hogy a saját territóriumunkba vitte a megcsaló a harmadikat: az autónkba, a házunkba, stb. 

A megcsalás gyanújelei fejezet azt hittem, hogy a legunalmasabb, legsablonosabb lesz az összes közt, de nem így lett. Bár előjöttek benne nagyon tipikus, nagyon könnyen felismerhető gyanújelek, mint a veszett parfümözés indulás előtt stb,. ezeken túl is voltak érdekes aspektusok, vagy csak egy-egy hozzátett félmondat, ami árnyalta a képet. (Pl. nem csak a megváltozott öltözködés, hirtelen divatőrület a jel, hanem hogy ez nem a mi kezdeményezésünkre történik, és nem akkor veszi fel a megcsaló az új darabokat, amikor együtt megyünk valahova.) Ezekből az apró nüanszokból, pluszokból látszik Almási Kitti nagy tapasztalata, és hozzáértése. Igazán mélyen elemzi a helyzeteket és a témát, és ahhoz is hozzá tud tenni valami újat, ami esetleg benn van valamilyen formában a közvélekedésben. Az esetekről, párokról, terápiás tapasztalatokról megosztott történetei tovább színezték a képet. Nagyon érdekes volt ennyiféle emberről, ennyiféle szituációról olvasni. Különösen érdekes és valahol nagyon megható volt az utolsó történet, Zsófi néniről és Pista bácsiról. De nem mesélem el, olvassátok el inkább. :)

Értékelés: 10/9 A hűtlenség napjainkban könnyedén megvalósíthatóvá vált, majdhogynem általános jelenség és a hűség emiatt egyre különlegesebb ajándékká vált - érdemes Kitti ezen szavain elgondolkodni.
Nem is számítottam ilyen jó könyvre és őszintén megkedveltem Almási Kittit. El fogom olvasni az újabb kötetét, a Bátran élnit is. 

És ahogy írtam fent, ne csak az fontolgassa a Hűtlenség olvasását, aki megszólítva érzi magát. Ez a könyv, nem csak annak lehet érdekes és hasznos, akit megcsaltak, megcsalnak, és úgy érzi kihúzták a lába alól a talajt, hanem bárkinek aki élt már párkapcsolatban. 

Forrás.

U.i.: Egy kis plusz, hogy megtanultam belőle, hogy azt, amikor egy vicc, vicces beszólást nagy nevetés követ ott helyben, de elmesélve nem is értik hirtelen mi a vicces, mi meg magyarázkodunk, hogy hát ott és akkor vicces volt, na azt úgy hívják, hogy szituatív poén. :) Ti tudtátok?