Almási Kitti: Bátran élni

Almási Kittit jó ideje kedvelem, két könyvét olvastam, és személyesen is találkoztam vele egy dedikáláson. Megkapó a közvetlensége, a mesélős stílusa, és azok az egyszerű igazságok, amiket a szavak mögé bújtat. 

A Hűtlenséget és a Lezárás, elengedés, újrakezdést is szerettem tőle, és nem akartam kihagyni a sorból a Bátran élnit sem, amit ajándékba kaptam nemrég. 

A Bátran élni nagy népszerűségnek örvend, és mindenki, akitől hallottam róla, dicsérte. A címlapon lévő "És akkor mi van...?!" már-már szállóigévé vált egyesek számára, és persze a létfontosságú, komoly dolgokat leszámítva tényleg nagyon jó hozzáállás, hogy ne stresszeljünk annyit feleslegesen, ne szorongjunk és ne érezzünk annyi frusztrációt olyan dolgok miatt, amik igazából nem érdemlik meg a ráfordított időt/energiát/vért/verítéket/könnyeket... Mert ha kicsit távolabbról szemléljük, ezeknek a dolgoknak a nagy része fog-e bármit is számítani hosszútávon, mondjuk akár egy fél év múlva? Nem... Azon pedig végtelenül sokat szoktunk görcsölni, hogy jaj, mi lesz ha valami bekövetkezik - elképzeljük a lehető legrosszabb, legszörnyűbb szcenáriókat, pedig, általában még ha be is következett az a legrosszabb eshetőség, hát a világ akkor sem esik ki a tengelyéből. Közhelyes, hogy attól még, hogy ez vagy az megtörtént, nem lett vége a világnak, de ez az egyszerű gondolatmenet-átfordítás mégis segíthet átlendülni sok olyan helyzeten, amit nagyon vacaknak élünk meg. Rengetegszer félünk előre valaminek a bekövetkezésétől, amikor pedig bekövetkezik a dolog, akkor hirtelen már mégsem olyan szörnyű, sőt letehetjük az addigi folyamatos, bekövetkezéstől való félelem ragadós érzését a vállunkról. "Elpukkan a mumus", ahogy Kitti írta. Furcsa az emberi természet ebben. 

Nagyon érdemes az épp idegesítő, nehéz élethelyzetekben felidézni a na és akkor mi van felkiáltást. Tulajdonképpen nem spanyol viasz ez, sokszor emleget az ember egyébként is leszarom tablettát, és a nagyon népszerű "elengedést", persze ez mind nem egészen ugyanaz, de mégis ugyanarra mutat rá: hogy felesleges szorongásainkat oldjuk fel valahogy, és minden kis lényegtelen dolgon ne stresszeljünk. 

Kitti nagyon mesélősen ír, rengeteget sztorizik, példálózik, és ebben a kötetben elég nagy betekintést enged a fiatalkorára, saját élményeire is. Ez nagy szó, mert ő híresen védelmezi a magánéletét. Most is csak néhány múltbeli folyamatot mond el, mint például amikor nehézségei akadtak, és mégis kitartott a céljai, álmai mellett. Motiváló a története. 

Tetszett, amit a dolgoknak a folyamatszerű megéréséről írt. Nagyon igaza van, máshogy néha nem is megy, csak végiggaloppozva bizonyos lépéseket. Nincs instant oldódás mindenben, hiába vágyunk azonnali megoldásokra. Valamennyire magától történnek ezek a dolgok, és az idő a legfontosabb tényező ilyenkor. Az idő múlásával észrevétlenül fordulhatnak át gondolatok, érzések, ahogy tényleg megérik az egész, és letisztul. 

Fontos az is, hogy nem minden problémát lehet kiiktatni, megszüntetni... Ilyenkor marad a belátás, és a másként viszonyulás, ami nem egyszerű, de szintén leveheti a terhet rólunk, és bár nem oldottuk meg a problémát, de meghaladtuk. 

Kép: Emmer László. Forrás.

A felülemelkedés is jó módszer, amivel bizonyos szituációkat a javunkra fordíthatunk. Sok szó esik az emberek közti bunkózásról, a nagyon felcsattanós, egyre arrogánsabb reakciókról, és arról, hogy hogy lehet ezeket jól kezelni, és átfordítani is akár. Nagyon remek példákat hozott Kitti, az egyik saját előadásáról is, és bár nem mindig működik, mert a saját temperamentumunkat is le kell hozzá hűteni (nem egyszerű, mindig higgadtnak maradni...), de akkor ki lehet váltani az együttműködést, sőt a tiszteletadást is a beszólogatós félből, aki rajtunk vezeti le az indulatait... Meglepődik ugyanis, hogyha nem tud berántani az agresszió mezejére, mert elveszti a célját és az eszközeit, tehetetlen marad... Jó módszer, én is alkalmaztam már, anélkül, hogy tudatosult volna bennem, hogy mit csinálok, és érdekes módon tényleg az lett belőle, hogy a bunkó ember bocsánatot kért, és belátta, hogy elég igazságtalan volt. Ez persze néha mese marad habbal, mint tudjuk, de érdemes rajta elgondolkodni, hogyan reagálunk, meg tudjuk-e lepni és ezzel kizökkenteni a bunkózókat. (A bunkóság bármilyen mértékű csökkentése áldásos a világunkban...) Az indulatfeloldó hatás azonnali jutalmazó rendszer, itt még az időfaktor sem kell, mindenki megkönnyebbülhet. ;) Ez az igazi győzelem, nem a parttalan vita és az indulatok tovább szítása. Szerintem elég jó konkrét javaslatok vannak a könyvben az ilyen esetekre, ezt azért írom le külön, mert olvastam olyan véleményt a könyvről, hogy nem nyújt megoldásokat. Mondjuk aki azt várja a pszichológiától úgy zusammen, hogy megmondja a tutit, az nem érzi-e hogy nagyon el van tévedve?! :D 

"Ahogy az üzleti szemlélet egyre inkább átszivárgott az emberi kapcsolatok világába is, úgy váltunk egyre görcsösebbekké, hogy minden helyzetben maximalizáljuk a saját hasznunkat. 'Bizniszelünk' az érzésekkel, és minél kisebb befektetéssel minél nagyobb megtérülést szeretnénk elérni. Csak kevesen képesek arra, hogy a jót időnként puszta gesztusként, ajándékba adják, és legalább titokban ne várják érte  az azonnali viszonzást." 

Óriási, szomorú igazság ez a felütés, ami a "Merjünk adni" című fejezet eleje volt. Ahogy a megoldásokat is instant várjuk, a felgyorsult és kapitalista világ beszivárgott az érzelmi életünkbe is, és itt is megtérülés, haszon, nyereség, a "mi nekem ebben a jó?", az ami előtérbe került, PLUSZ még mindehhez az, hogy minden befektetésnek legyen egy azonnali megtérülése, abban a pillanatban... Irreális elvárásaink határa a csillagos ég. 

Érdekes volt az a rész, ahol a tapasztaló és az emlékező énről ír Kitti, amik Kahnemann nevéhez fűződnek. Meglepő, hogy tényleg mennyit számíthat az élményeknél az, hogy a végén mit éltünk meg... Hiába volt valami tényleg jó, valahogy elsikkad ez, ha a vége rossz. Ezt kísérletekkel is igazolták, hogy színezi át a sztorit valami fájó dolog egy folyamat végén. Az emlékező én néha mást gondol arról, amit a tapasztaló én megélt... Furcsa dolog, de lehet tudatosítani magunkban, hogy ne csapjon be ez a jelenség.

Nagyon tetszett egy kísérlet-pszichodráma játék is, ahol egy nagyon jólmenő üzletember eljátszotta hogy koldus. A legérdekesebb az volt a sztoriban, ahogy Kitti elmeséli, hogy is lényegült át, hogy kezelt hirtelen máshogy bizonyos helyzeteket, vált bizonytalanná, holott saját terepén és szerepében óriási önbizalommal rendelkezett, és megingathatatlan volt. 

"Talán sokan felkapják a fejüket arra, hogy miért is kellene feszegetni a félelmeinket, hiszen ma mindenhol azt olvashatjuk, hogy pozitív gondolkodásra van szükség. Ám óriási félreértés és önbecsapás, ha azt gondoljuk, hogy ezt belátva máris pozitív gondolkodásúak leszünk: attól még nem múlnak el a félelmeink, hogy megpróbáljuk kizárni azokat a tudatunkból, és magunkra erőltetünk valami optimista szöveget, amellyel belül nem azonosulunk." 

Forrás.

Erről a végtelen mennyiségű coelho-i magasságokban szárnyaló pozitív idézetmegosztó ismerősök jutnak eszembe facebookról. Rájuk találták ki az unfollow gombot ugyebár. :D Nevetséges azt gondolni, hogy csak mert tetszik néhány sor, vagy egy állandóan ismételt, pozitivitást sugalló jelmondat, attól önmagában bármi is változna. 

Jó gondolatok voltak arról is, mennyire kihasználják egymást az emberek, és aztán, ha valaki szembemegy azzal, hogy kiszolgálja őket (mivel nem is az ő dolga lenne, amit rátestálnak feladatként), mindenki agresszíven, megtorlóan reagál, kiközösíti az egyént... Kitti itt is a saját életéből hozott példát, amikor lótifuti volt, és szép lassan mindent, de mindent rátettek az ő vállára, plusz még azt is megkapta, hogy neki úgysincs család és gyerek, nem kell sietnie sehova, és ezért csináljon meg valamit helyettük... Fellázadt ellene, és bár eleinte nehéz helyzetbe került, és mindenki fújt rá, mivel kitartott, egy idő után hozzászoktak az általa meghúzott határokhoz. A következetes embert, és azt, aki nem hagyja, hogy bármit megtegyenek vele, megbecsülik, csak ehhez göröngyös út vezet. 

Az is nagyon fontos (lenne), hogy ne kudarckerülésben, hanem sikerkeresésben próbáljunk gondolkodni. Ez ugye durván az optimizmus-pesszimizmus kivetítése, és mégis talán kevésbé megterhelő így gondolni rá, és megpróbálni átfordítani a gondolkodásunkat és merni megtenni dolgokat. A kihagyott lehetőségek mindig jobban fájnak, mint valami, amit megpróbáltunk, de nem sikerült, vagy nem sikerült úgy, ahogy elterveztük. 

Rengeteget tudnék még írni róla, mert nagyon jó gondolatokat szedett egy csokorba a szerző, de már elég hosszan ecseteltem így is. Ajánlom, bárkinek; annak is, aki szeretne kevesebbet szorongani, vagy valami konkrét görcstől megszabadulni - bár hangsúlyozva, hogy nem bevásárlólistát és receptet fog ehhez találni, csak útmutatást és ötleteket -, és annak is, aki csak szeretne kicsit szabadabban, bátrabban élni. 

A múlt heti Nők Lapjában van egy interjú Almási Kittivel, és szó esik arról, hogy a következő könyve az irigységről fog szólni. Én már nagyon várom. 

10/10