Elena Ferrante: Véletlen találatok

Szeretem Ferrante írásait, és bár a legutóbbi olvasmányom tőle - a tavaly olvasott Tékozló szeretet -, nem az én könyvem volt, akkor is megállapítottam, hogy erőteljes, szép szöveg, igazi Ferrantés írás, mégha nekem nem is tetszett annyira.

Idén a Véletlen találatokat szemeltem ki az életmű folytatására, ami egy, a Guardian számára írt, rövid cikkekből összeállított esszékötet. A tárcák időrendi sorrendben szerepelnek benne 2018. januárjától 2019. januárjáig. Előre meghatározott témákról írta a reflexióit, bár néha szabadon kezelve kissé el is tért a témáktól. Sok erős írás van benne, életbölcsességek, gondolatok halálról, szerelemről, barátságról, félelmekről, művészetről, függőségről, nőkről és a nők érvényesülési lehetőségeiről, és persze több magáról az írásról, az alkotás folyamatáról is. Élvezettel csemegéztem a témáiból, minden érdekelt, még ha nem is tetszett mindegyik egyformán (rövid írásokkal teli gyűjtemények általános átka ugyebár).

Az írások mind azonos hosszúságúak voltak, hiszen - gondolom - ugyanabban az előre meghatározott hasábban jelentek meg az újságban. Rövidségük miatt könnyebben belefogtam akkor is, ha tényleg csak néhány percem volt két elkészült homoksüti szemlélése közben.

Az illusztrációkat a Dániában élő olasz grafikusművész, Andrea Ucini készítette. Kellemes, lágy színösszeállítás jellemzi rajzait, egyszerű, sokszor szinte minimalista ábrázolásmód, ami mögött mégis metaforikus jelentéstartalommal bíró apró részletek sejlenek fel. Mindig van az egyszerűnek hitt képen valami felfedezésre váró, rejtett motívum is. Sokat hozzátettek a kötethez ezek az illusztrációk. 

Az is jó volt, hogy ki tudja miért, de az elejétől a Nápolyi regények filmsorozat narrátorának hangján hallottam a fejemben a mondatokat, olvasás közben. :) 

Néhány idézet, ami megfogott: 

"Végtére is régi önmagunk nem több holmi elmosódott színfoltnál, amelyet mostani énünk támfaláról szemlélünk."

"Sokkal fontosabb, hogy odafigyeljünk a rettegésben tartott emberekre, ugyanis az ő haragjuk a valódi veszélyforrás."

" (...) ha a történetmesélő szerepét önkényesen magunkra osztottuk, nem érdemes a majdani olvasók kegyeit keresnünk, igyekezzünk inkább a lehető legtöbb szűrőtől megszabadulni, hogy a szöveg a lehető legárnyaltabban reflektáljon az emberi létállapotra."

" Abban reménykedünk, hogy a lehető leghosszabb élet jut osztályrészül, amely azonnal befejeződik, amint kiderül, hogy immár semmilyen gyógymód nem szavatolja az elviselhetőségét."

"Ami engem illet, minden nőt rokon léleknek érzek, kit ezért, kit amazért: egyszerre ismerek magamra legkiválóbb és leghitványabb nőtársaimban. Létezik, szegzik nekem a kérdés gyakorta, hogy soha életedben nem találkoztál egyetlen hárpiával sem? Már hogyne találkoztam volna: tele van velük az irodalom meg az élet. De mindent összevetve, mégiscsak az ő oldalukon állok."

"(...)a megváltáshoz vezető úton elsősorban önmagunkkal, nem pedig másokkal szemben kell kíméletlen őszinteséget tanúsítanunk."

"Egy jól összerakott történet akkor körvonalazódik, ha a sztereotípiák gubójából kihámozzuk a való életet, amely - valódiságából és elevenségéből adódóan - ide-oda ficánkol, és nem hagyja tetten érni magát." 

Ez utóbbi idézet emlékeztetett Márquez élet- és írásszemléletére is. 

Az írásról szóló részek rendkívül sokszínűek. Szó esik az alkotói szabadságtól,  adaptációktól kezdve a naplózáson és központozás kérdésein át az álmatlanságig, sztereotípiákig, irodalmi újszerűségig mindenről. Érdekes betekintés volt ez, mintha kicsit oda lehetett volna ülni a sarokba Ferrante dolgozószobájába, láthatatlanul, és megtudni regényeinek titkait. 

A próza a szerzőre jellemzően kissé távolságtartó, néha egészen karcos, a formátumból, de Ferrante stílusából egyaránt adódóan kompakt, de közben változatos, friss, frappáns. Érdemes volt elolvasni. 

Domenico Starnone: Hurok

Nem tudtam pontosan, mire számítsak Domenico Starnone könyvétől, csak annyit tudtam, kicsit talán a "párja" Elena Ferrante Amikor elhagytak című regényének. Ezt én úgy képzeltem el, hogy egy hasonló házasságban, az elhagyó szemszögét ismerjük majd meg, az elhagyott helyett, de nem egészen így történt. Bár most már értem, miért hivatkoznak rá többen úgy, hogy Ferrante könyvének a "másik fele". Igaz is, nem is. A Hurok mindenesetre meg tudott lepni. 

A könyv eleje elég becsapós. Az elhagyott, sértett feleség, férjének írt leveleibe láthatunk bele, és ezen a ponton két dolog is kavargott bennem: 1. nahát, akkor most ugyanaz lesz ez is, mégsem férfiszemszög? Milyen hasonlóan hozza a témát. 2. nyomasztó volt ismét ebbe a női fejbe kerülni, még ha ez nem is ugyanaz volt, akkor is hasonló vergődés és könyörgések bukkantak elő, és úgy éreztem, én ebből nem bírok ki 200 oldalnyit még... Szerencsére nem is kellett. A bevezető, "első könyv" agonizálását teljesen elvágja a "második könyv", vagyis a második rész, ahol hirtelen nem is tudjuk kikről van szó, egy idős házaspár bukkan fel ugyanis, és a bizonytalankodó, tesze-tosza férjet átverik, lehúzzák először kevesebb, majd több euróval. Vajon rémeket lát, amikor összeesküvés-elméletet, összefüggést sejt ezek közt az esetek, és a nyaralásból hazatérve feldúltan talált lakásuk közt? Talán akik átverték, meg is figyelték, és feltúrták a holmijaikat, további pénzt keresve? De semmi értékes nem tűnt el... Semmi értékes nem is volt a lakásban. És vajon mi történhetett a macskával? 

"A változások a kilométereknél, sőt talán még a fényéveknél is jobban eltávolítják egymástól az embereket."

Amint kijutottunk tehát a feleség fejéből és leveleiből, fellélegeztem kicsit, és izgatottan vártam, mi sül ki ebből. Hamarosan körvonalazódott, kik is a szereplők, de csak lassan állt össze, hogy mi történt - az életükben, házasságukban is, és a lakásukban is. Az utolsó fejezetig tartogatott meglepetéseket, és nagyon szerettem, hogy egy kiszámíthatatlan utazás volt a sztori. Sodort magával, és végig fenntartotta az érdeklődésemet. 

"Mivel elképzelhetetlennek tartottam, hogy más nő is tetszhet neked, biztos voltam benne, hogy ha valaha is tetszettem, akkor tetszeni is fogok mindig."

Tetszettek a szavai, mondatai, egyszerűsége. A történet követelte, hogy gyorsan pörgessem, mégis mindig akadt valami, amin el lehetett gondolkodni.

"– Rokonszenvesen nehéz szenvedni.

– Vannak, akik tudnak, önfegyelem kérdése."

A feltúrt lakásban a férj hajnalig próbál rendet tenni a dolgozószobában, papírokat válogat, selejtez, visszapakolja a szétdúlt könyvespolc tartalmát. Meg-megáll, és beleolvas a könyvekbe. Nagyon megmaradt bennem ez az egész félhomályos jelenetsor, és hogy a könyvekben talált jelölések, aláhúzások mennyire nem voltak ismerősek a férfi számára. Néha valóban olyan furcsa viszontlátni, mit jelöltünk be egy könyvben, miért érinthetett meg akkor épp az a pár sor, hogy válnak később ezek a jelölések semmitmondóvá? 

"Természetesen nem ismertem magamra egyetlen aláhúzásban, egyetlen felkiáltójelben sem (vajon hová lesznek, hogyan hatnak ránk, hogyan válnak értelmetlenné, felismerhetetlenné, kínossá vagy nevetségessé az eszünket megjáró szebbnél szebb mondatok?)"

Starnone nagyon jó emberismerő, ez világosan látszik a megalkotott, jól megfestett karaktereiből, azok belső monológjaiból, az életszagú helyzetek leírásából. Játszi könnyedséggel mutatja be, hogy hogyan alakulhat át valami teljesen, akár vissza önmagába, főként a kommunikáció hiánya miatt és egyéb emberi játszmák, manipulációk által. Az eltávolodásból hogyan lehet visszaesni a megszokott rutinba, és úgy maradni, hogy aztán elteljen az egész élet. A megalkuvás mit tud szülni. Ugyanakkor nagyobb, erőteljesebb következményeket is bemutat a gyerekeken keresztül.

"Az én koromban a sejtésből nagyon könnyen lesz alapos gyanú, az alapos gyanúból sziklaszilárd meggyőződés, a sziklaszilárd meggyőződésből pedig rögeszme."

Bár eleinte úgy tűnt, felüdülés lesz a férj fejébe kerülni, igazából ő sem volt egy szimpatikus alak, sőt. De mégis, mindenki, a cipelt terheivel együtt, érdekes tudott lenni, és ki akartam deríteni, mi volt, és mi lesz még velük. 

A Hurok tipikus és jó példája annak, hogy az antipatikus szereplők ellenére lehet nagyon kedvelni egy könyvet. 

Sérelmek, vergődések, ki nem mondott dolgok... Nem vidám témájú könyv, mégis remek kikapcsolódás. Aki szereti az olaszos, szikár prózát, a bonyolult kapcsolatokról szóló regényeket, ne hagyja ki.

Donatella Di Pietrantonio: Halásznegyed

Ritkán ugrok neki ilyen gyorsan folytatásoknak, de nagyon-nagyon megörültem, hogy milyen hamar jött nálunk is A visszaadott lány következő része, és annak még inkább, hogy Nikkincstől meg is kaptam ajándékba. :) 

Az már sajnos a  körülmények szomorú kis összjátéka volt, hogy ahogy korábban említettem, ez a szegény pici könyvecske gyakorlatilag az egész nyarat velem töltötte, annyira nem sikerült leülni vele és belemélyedni rendesen. Áldozatul esett az ilyenkor szokásos újrakezdésnek is, mert az ember elfelejti, mi is volt, hogy is volt az első 20-25 oldalon, amit olyan lelkesen behabzsolt egy jó hónappal korábban... De azért amikor végre nekiveselkedtem rendesen, vitt magával, és könnyű volt újra belehelyezkedni a jellegzetes hangulatba, amit Donatella Di Pietrantonio teremt. 

"Olyan pontos emlékeket őrzök a lakásról, hogy még ma is fel tudnám sorolni minden jellegzetességét: az ingatag járólapot a fürdőszobában, amely megzörrent, ha ráléptünk, és a fény játékát a falakon. Arra ébredtünk hogy halkan kattan egyet az ablak, amikor a napfény melegétől hirtelen kitágult az üveg."

A második rész kicsit más, mint ahogy az előzőben haladtunk. Nem ott folytatódik, ahol A visszaadott lánynál elbúcsúztunk a szereplőktől, és nem is lineáris, ahogy az időben halad. A főszereplők felnőttek, és hol közelebb sodródnak egymáshoz, hol távolabb kerülnek. A kötelék persze mindig ott van köztük.  A továbbra is névtelen elbeszélő egy francia városkában tanít, amikor egy telefonhívás miatt váratlanul haza kell mennie Pescarába. Az olvasó is csak később tudja meg ennek pontos okát, addig pedig emlékek közt csapongunk, ide-oda ugrálva az időben. Ez kicsit zavaró volt eleinte, de azért összeáll a történet. 

Adriana és nővére nagyon különböző életutat járnak be, de mindkettejüknek jutnak hasonló jellegű tapasztalások. Ferrante Nápolyi regényeiben is hasonló, ahogy Lila és Lenú kapcsolata alakul, bár az összetettebb és részletesebb is. Adrianaéknál is tulajdonképpen az történik, hogy az egyik "megszökik", a másik "marad", nem tudnak mindketten kitörni a korábbi helyzetükből. 

"(...) Adriana mezítláb ment ki az erkélyre a ruhában, amelyet az előző heti esküvőn viselt. A szellő hullámokban lebegtette a szoknyát a lába körül, olyan volt, mint egy szeletnyi tenger." 

Adriana a zűrösség és vadság megtestesítője, nehéz vele egy hullámhosszon maradni, akárcsak Lilával. Nagyon tetszett most is a fordításban, hogy milyen jól érezni Adriana mondataiból, csak néhány ragozásból, pattogósabb végből, hogy ő máshogy beszél (talán ez volt a Ferrante könyvekben a "nyelvjárás"). 

A Pieróval való kapcsolat érdekes volt, tetszettek a leírások, és meglepő fordulatot hozott, én nem számítottam rá. 

"Téli vasárnapokon néha ahhoz sem volt kedvünk, hogy felkeljünk a kanapéról, és kilépjünk a város utcáira. Csontig melengetett minket a két összepárosított magány."

Nagyon hiányoltam a könyvből Adalgisát, kíváncsi lettem volna mi van vele és az új családjával... És sajnos Giuseppének is vajmi kevés szerepe volt, alig jelent meg. Lesz vajon folytatás, előkerülhetnek ezek a szereplők? 

Szikár, olaszos, életszagú könyv volt, mégis kellemes olvasmány sorstörténetekről, kapcsolatokról, kötelékről.  Egy leheletnyit kevésbé tetszett, mint az első kötet, de összességében méltó folytatás, és abszolút ugyanaz a hangulatiság. 

Donatella Di Pietrantonio itt járt Magyarországon a Könyvfesztiválon, és dedikált is, de sajnos most lemaradtam róla. 

Elena Ferrante: Amikor elhagytak

Gondolkodtam, mit is írjak erről a könyvről, hogy is kezdjem, milyen felütés lenne jó, aztán megláttam Lobo értékelését, aki azt írta, hogy ez nem neki való könyv volt, és valahogy belém hasított, hogy igen, egy kicsit én is így éreztem, de ahogy pár nap, hét után tekintek vissza rá, mégis azt mondom nekem - is - való.
Nagyon Ferrantés, de eléggé le tudja húzni az embert, nyilván nem egy vidám olvasmány. Kellett egy kis idő, hogy leülepedjen. 

Boncolgatós, alapos, pontos, ugyanakkor nagyon nyomorúságos, nyúlósan magába temet, és miközben menekülnél belőle, azért nézed, hogy mi is történik, mert kíváncsi vagy. Frusztráló könyv, de természetesen azért tud ennyire frusztráló lenni, mert jól van megírva. Fájón ismerős is lehet, sok mondatában. 

"Nem hagyhatsz itt reménykedni, amikor valójában már mindent eldöntöttél."

Olgát elhagyja a férje egy másik, sokkal fiatalabb nőnél, aki már korábban, még kvázi gyerekkorában is felbukkant az életükben. Olga egyedül marad a két gyerekkel és rengeteg sötéten gomolygó gondolatával. Néha annyira elhatalmasodnak rajta ezek a gondolatok, hogy csak bennük tud létezni, teljesen bezárva, és egyszerűen nem is tud funkcionálni a normális, hétköznapi életben, sőt teljesen kifordul önmagából. Számítottam ilyesmire, bár azt hiszem nem ilyen mélységekig, vagy talán másként a valós világ döccenői nélkül. Arra viszont tényleg végképp nem voltam felkészülve, hogy a könyv valahol a közepénél szinte átmegy valami lázálom-szerű thrillerbe, amikor Olga a legmélyebben van a gödörben és elkezdi mesélni annak a borzasztó augusztusi napnak a történetét. Ez a nap nem csak a lelkét teszi próbára, hanem egy olyan furcsa, szürreális helyzetté válik, aminek nagyon is reális problémáit - a kutya, a gyerek betegsége, az ajtózár, a reggeli, a napi rutinba lendülés... - meg kell oldania valahogy. 

"Megmozdultam, úgy éreztem magam, mint egy rosszul összeillesztett papírmasé figura két fele közé szorult sóhaj."

Úgy tűnt, talán nem is fogunk továbblépni arról az egyetlen napról, nem lépünk ki többet a házból sem, ez lesz a végső helyszín, az egyetlen nagyjelenet, ami végighúzódik a könyvön, de szerencsére Ferrante hozott még mást is, és kapunk feloldozást. Eszembe jutott az egész képtelen, és egyre eszkalálódó helyzetről a Pánikszoba című film, amit milliószor láttam, és annak ellenére nagyon szeretek, hogy az is frusztrálni szokott. 

Kellemetlen volt olvasni, igen, valahogy ezt éreztem sokszor, hogy baromira kellemetlen Olga fejében és helyében lenni. A bizonytalanságok, a talajvesztettség, minden érzelem nagyon reálisan, húsba vágón volt ábrázolva. 

"A vágy pontot tesz."

Olgában teljesen összetörik valami, amitől egy időre meghasad a valóság is, és ő ott lóg valahol a semmi szélén, nincs kapaszkodó, nincs jövőkép, csak a végtelennek tűnő önmarcangolás és agyalás a kapcsolatról, a miértekről, a hogyanokról. 

"Valami megszakadt az érzékelésben, az érzelmekben. Olykor rájuk hagyatkoztam, olykor visszariadtam tőlük. Például a szavaktól: képtelen voltam megfelelni a kérdésekre, minden lehetséges választ abszurdnak találtam. Eltévedtem a hol vagyokban, a mit csinálokban. Elnémultam a miért tövében."

Jó darabig önmagát hibáztatja, keresi az okokat, logikusan, logikai érvelés mentén próbál nekimenni ennek az érzelmi viharnak, és persze ezzel kudarcra van kárhoztatva. Haragszik, neheztel, dühöng, csapkod, vergődik.

Megpróbálja kiírni magából az egész kínlódást, zavaros naplójegyzeteket gyárt, leveleket a férjének. Néha hallucinál is: gyerekkora egyik szereplője, "a szegény asszony" látogatja meg, akit annak idején elhagyott a férje, és mindenki csak bámulta a szomszédságban, hogy sorvadt el ebben az egészben, hogy aztán megpróbáljon véget is vetni az életének. Nyomasztó képek ezek is, de hozzátartoznak ahhoz az úthoz, aminek a végén aztán talán mégse esik le a semmibe Olga, hanem fel tud kapaszkodni és folytatni az életét valahogy. 

"a biztonság szövedékéből kitaszítva szorongok, és újra kell tanulnom az életet." 

Kemény, nyers lélektani regény, és így visszatekintve rá, remek Ferrante, de valahogy egyenesen a pokol bugyraiból. Erre számítva, felvértezve olvassátok. 

Fülszöveg: "Olga, ​a csinos és okos fiatal nő, harmonikus családban neveli két gyermekét, egészen egy átlagos délutánig, amikor férje minden előzmény nélkül bejelenti: elhagyja. A kánikulában vergődő, elnéptelenedett olasz városban Olga végigjárja a közhelyesnek is mondható stációkat, megpróbálja visszaszerezni a férjét, nyomoz a vetélytárs után, a nyílt utcán jelenetet rendez, de azután sosem sejtett mélységekbe zuhan, otthona szertehullik, gyerekei kicsúsznak a kezéből, kifordul önmagából. Pokoljárását a múlt kísértetei övezik, de a legfőbb ellenfele önmaga. Kíméletlenül szembesülnie kell egész korábbi életével, csak azután találhat vissza régi énjéhez, és teremthet új kapcsolatot. A történetből egy szerelem bukásának, egy párkapcsolat kiüresedésének megrendítő eseményei bontakoznak ki, mégis Olga útja, amelyet tragédiákkal terhelten, konok makacssággal végigjár, drámaian egyedi, és éppen egyediségében hordozhat megváltó üzenetet minden sorstársának; talán ezért is volt akkora siker a közönség és a kritikusok köreiben egyaránt."

Donatella Di Pietrantonio: A visszaadott lány

Sajnos nagyon elhúztam az olvasását ennek az aprócska kötetnek, jobban esett volna mondjuk két nagy falatban elfogyasztani, de nem így alakult. Pedig a szöveg megköveteli a folytonosságot, a fejezetre osztottság is alig töri meg a lendületét, nagyon gördülékeny, sodró a prózája, és tényleg szinte repít egyik mondat a másik után. Érdemes úgy nekiülni, hogy akár egyben is könnyedén lecsúszhat, ha van rá az embernek ideje.

A fülszövegből már sejthető volt, hogy nem egy vidám könyvről van szó, és hozza is az olaszos keménységet, a nyomort, nehézségeket. Mégis, valahogy kíváncsivá tesz.

A névtelen elbeszélő lányt valóban szó szerint visszaadják a nevelőszülei - akiket valódinak hitt -, az eredeti családjához... Hirtelen a jómódból, balettórákról, városi egyke-létből elkerül vidékre, a nélkülözésbe, ahol jópár testvérrel kell mindenen osztozkodnia, és új szabályokat kell megtanulnia. Például, hogy küzdeni kell az ételért, mert lerabolják a bátyok a tálat, mire odaér hozzá... A lánykának az elején saját ágy sem jut, húgával, Adrianával fekszenek fejtől-lábig ketten az egyetlen, állandóan összepisilt matracon...

Óriási a kontraszt addigi életével. Mélyszegénységbe, ingerszegény környezetbe, nagyon más emberek közé kerül, megismeri a nincstelenséget, erőszakot, kiszolgáltatottságot. Ehhez képest szerintem egészen jól alkalmazkodik. És nagy szerencséje, hogy valahogy azért maradnak a lehetőségei, kerülnek mellé támogató felnőttek is - Patricia anyja, Bice asszony Perilli tanárnő...

Az anyának hitt nagynéni, Adalgisa is támogatja; pénzt és használati cikkeket is küld neki, de persze ez egy szinten kevés, mert a magyarázat az, ami hiányzik, és egy darabig a jóvátétel is, hogy miért nem lehet ezt visszacsinálni. Mi az igazság? Mert látványosan nem az, hogy az igazi családja akarta volna őt visszafogadni...

Vártam, hogy kiderüljön, de aztán dühített a kissé buta magyarázat, ami azon túl, hogy tulajdonképpen semmire nem ad elfogadható választ, irracionális is. A visszaadott lány nem tehetett semmiről, és nem tehetett semmit sem az egész ellen...

Nagyon felfokozottnak éreztem, ahogy véget ért a könyv, egy nagyon feszült jelenet után szinte elvágják az egészet, mintha kicsit félbemaradt volna. Azóta olvastam, hogy van/lesz folytatása is, és szeretném azt is elolvasni, mert érdekel a két lány kapcsolata, furcsa, vad kötődésük, a többi életesemény, és az, hogy hogyan tudnak kitörni a helyzetükből. Sőt, még Adalgisa is érdekel. 

Adrianában van potenciál, igazi vad, zabolátlan karakter, akiben forronganak az érzelmek, mégis néha ő viselkedik a leghiggadtabban, és látja át a dolgokat, fiatal kora ellenére. Dúltsága mindig enged, ha a nővéréről van szó, akibe ezer szállal kapaszkodik az elejétől, de nem mint málha, hanem mint sorstárs, valahogy "ketten a világ ellen", hallgatólagos megállapodással. Kevés szóval sokat hozott ki ebből a testvéri viszonyból és a jellemekből a szerző. 

"– Nem, nem, őt ne bántsd! – üvöltötte el magát Adriana, aki épp ekkor ért haza Giuseppével, nem is hallottam, hogy nyílt az ajtó. – Majd én kitakarítok, ne verd már őt is! – erősködött, és megfogta az anya karját, hogy megpróbáljon megtartani kivételezettnek, hogy megmaradjon a különbség köztem és a többi gyerek között, saját magát is beleértve. Sosem értettem meg, miért tett ilyen gesztust egy tízéves lány, akinek mindennap kijutott a verésből, mégis meg akarta őrizni a nemrég visszatért, érinthetetlen nővér előjogát."

Carmela nénivel, a javasasszonnyal és füveivel egy pici misztikum is keveredik a történetbe, finoman persze, de feltűnően jól fekszik ez a stílus a szerzőnek, szerintem simán próbálkozhatna mágikus realizmussal is.

A bőréből azért nem tudott teljesen kibújni, gyerekfogorvosként dolgozik, és a fogak fel-feltűnnek a könyvben is. Az különösen megdöbbentő jelenet, amikor a tanyán töltött napon tűnik fel a lánynak, hogy apjának mennyi foga hiányzik, amikor az nevetni kezd. Ennyire semmi interakció nincs köztük, az apa szinte sosem szólal meg.

Nekem tetszik a magyar borító, kellemesek a színek, és jó, hogy ezt a fejtől-lábtól fekvős pillanatot ábrázolja a lányokkal, de az eredeti borító is jó, még ha kissé sötét is.

A fordítás is szuper lett, ahogy már említettem egyrészt nagyon gördülékeny, másrészt pedig Todero Anna megpróbálta visszaadni a nyelvi különbségeket, nyelvjárást, és szerintem nagyon jól egyensúlyozott azon a vékony mezsgyén, aminél könnyű átesni a "parasztos" magyarítás talajára. A ragozások, stilisztikai változatok pont elegendőek voltak, hogy érzékeljük, a régi-új család másként beszél. 

Nem egy Ferrante, de erőteljes, nyers, velejéig olasz történet, érdekes kapcsolatábrázolásokkal. Szeretném olvasni majd a folytatást, remélem hogy ki fogja adni a Park. :)

Ifjúsági regényeket olvastam - zanzaposzt

Egymás után elolvastam egy pár ifjúsági regényt, könnyedebb, rövidebb, picit "haladósabb" olvasmányokra vágyva, és gondoltam röviden értékelem őket egy csokorban. A lélekdoki hirtelen felindulás volt, a másik kettőt viszont a várólista csökkentésből választottam ki. 

Marie-Aude Murail: A lélekdoki

Marie-Aude Murail neve már fel-feltűnt korábban is, az Oh, Boy!, a Tartós hullám és a Lakótárs kerestetik! kapcsán, de aztán mindig háttérbe került, elmaradt ezeknek az olvasása. Végülis A lélekdokival ismerkedtem meg a francia szerzővel most, ami egyébként sorozat, de magyarul sajnos nem jelent meg, csak az első kötet. 

A történet főszereplője egy pszichológus apuka, Sauveur Saint-Yves, és kisfia, Lazare, akik Martinique szigetéről vándoroltak be, és bőrszínük még mindig okot ad az izgalmakra, összesúgásokra, összenézésekre. Az apa az otthonukban, irodájában folytatja le a pszichoterápiás üléseket, Lazare pedig élelmes módon, ahelyett, hogy a konyhában leckét írva várná, hogy az apukája befejezze a munkát, és megvacsizzák az aktuális mirelit kajájukat, egy függönnyel takart oldalajtóhoz lopózva végighallgatja a terápiákat, megismer egy csomó, arc nélküli alakot, akiknek válogatott nehézségek vannak az életükben, gyakran olyasmik is, amihez Lazare még túl kicsi.  

Egyébként valamiért végig Frozone-t (A hihetetlen családból) láttam magam előtt Sauveurként. :D 

Frozone, ahogy én képzeltem Sauveur-t. :)

Rengeteg fontos és nehéz témát sorakoztat fel a könyv, Sauveur doktor esetein keresztül: családi botrányok, homoszexualitás, önvagdosás, depresszió, gyász, pedofília, rasszizmus egyaránt helyet kap a pácienseken keresztül, és bár eleinte félő volt, hogy túl sokat markol, de keveset fog majd, hamar megtalálta az egyensúlyt, és közben nagyon megkedveltette a karaktereket Marie-Aude Murail. A két főszereplőt nem lehet nem szeretni... de a páciensekhez is szép lassan elkezdünk kötődni, hiába próbáljuk távolabbról szemlélni őket. 

Azt mondjuk nem tartottam túl professzionálisnak, hogy Gabin ott lakik náluk egy ideig, de Sauveur túl lelkiismeretes és jólelkű ember... 

Egy picit talán a vége volt összecsapott a könyvnek, vesztett a lendületéből, pedig a mondanivalóhoz nem lett volna feltétlenül szükség a keszekuszaságra és az utazásra, anélkül is teljesen helyén volt minden.

Biztos fogok még Murailt olvasni, kellemes kikapcsolódás, ifjúsági, de nem bugyuta, jó karakteret hoz, és könnyed marad a stílusa, még a kemény témák mellett is.

Vanna Cercená: Tükörnapló

Kedvesen egyszerű, lányos, tipikus pöttyös, amilyet már jó rég olvastam. :)

Carlotta egy nyarát követjük végig a naplóján keresztül. A kislány szülei elváltak, és rendszerint egy hónapot anyjával, egy hónapot apjával "nyaral" a nyári szünetből. Anyjával Korzikára mentek volna, egy munka azonban közbeszól, és a hegyekbe kell menniük, ahol egy elhagyatott házban az anyukának egy rakás régi iratot kell rendeznie, és iktatnia... Carlotta majd megpukkad dühében, de aztán fokról-fokra felenged a nemtetszése, amikor kiderül, a hely, bár eldugott, azért csodaszép, és vannak ott más fiatalok is, akikkel összeülhet fagyizni, beszélgetni, vagy épp kirándulni is el tudnak menni. Az igazi vonzerőt azonban az iratok közt talált, elzárt napló jelenti a kislánynak, amit pontosan 100 évvel ezelőtt vezetett egy vele egykorú kislány, Caterina. 

11-12 évesen pont ilyesmi nyári naplókat írtunk mi is szerintem, és hasonló gondolatok jártak a fejünkben. Persze a kötet pikantériája a 100 évvel ezelőtti napló, amivel Carlotta párhuzamba állítja saját élményeit, gondjait, gondolatait. 

Elvált szülők, fiúkkal való barátkozás, ismerkedés, barátnős sms-ezések keverednek a régmúlt titkaival, és a 100 évvel ezelőtti nehézségekkel, gyerekmunkával, kivándorlással. 

Egy picit a nyaralás helyszínei miatt a Fecskék és fruskákat is eszembe juttatta. Nem kell tőle sokat várni persze felnőttként, 10 év körülieknek íródott szövegre számítsunk, de a maga léptékében tökéletes kis ifjúsági olvasmány. :) 

Szegedi Katalin illusztrációi pedig igazán szépek, feldobják a könyvet. :)

Jacqueline Wilson: The Story of Tracy Beaker

Ha már így belelendültem az ifjúsági regényekbe, Jacqueline Wilsontól is elővettem egy régóta várakozó példányt, a Tracy Beaker történetét. Nem tudtam, hogy ez is sorozat, na persze elolvasható önálló kötetként is az első epizód. 

A szerző - szokásához híven -, játszi könnyedséggel festi fel az egyébként igen nehéz hátteret, egy nevelőotthonban élő 10 éves kislányról, akiben forr a düh, a frusztráció, és a kiskamaszos érzések sokasága, és aki mindegyre az édesanyját várja, hogy az mégis érte jöjjön valamikor, és hazavigye az általa elképzelt fényűző életbe.

Tracy elég nehéz gyerek, lobbanékony, szemtelen, és forrófejű is, pedig valahol mélyen a helyén van a szíve. És ez szép lassan ki is derül a könyvből, ami tulajdonképpen Tracy kis naplóregénye önmagáról, egy hevenyészett önéletrajz illusztrációkkal, tintapacákkal, levelekkel megspékelve. :)

Az otthon életét felpezsdíti egy újságíró megjelenése is, aki cikket készül írni róluk. Az újságíró, Cam, nem olyan fényűző sztár, mint Tracy elképzelte magában, mégis szimpatizálnak egymással. Persze Tracy önmagának se vallaná be igazi érzéseit, és sokszor inkább csak toporzékol, és rosszalkodik továbbra is.

Tetszett, könnyed, és nagyon aranyos - annak ellenére, hogy Tracy egy igazi ördögfióka... -, még az is lehet, hogy valamikor elolvasnám a folytatásait is, kíváncsi vagyok Cam-mel mi történik. :)

Nyelvi érdekesség, hogy nagyon-nagyon sokat használják a "not half" kifejezést. Nem tudom, ti ismeritek-e, >itt< van leírva példákkal. :)

Elena Ferrante: Az elvesztett gyerek története

A Nápolyi regények végigvonulnak az éven, Elena Ferrante pedig menthetetlenül beírta magát a kedvenc szerzőim közé a regényfolyammal - mind a történet, mind a remek karakterek miatt. Pedig nem hittem volna, hogy ennyire magával ragad valaha is egy olasz családregény. Családregény, barátságregény, fejlődésregény? Talán nem is kell felcímkézni mindenáron - a Nápolyi regények maga az élet, elejétől a végéig, teljes csupasz valójában, nyers érzelmekkel, rossz döntésekkel, évtizedes titkokkal, és olyan kérdésekkel, amikre nincs válasz. Az utolsó kötet méltó befejezést adott a sorozatnak, és kellemesen keserédes érzésekkel váltunk el egymástól. 

FIGYELEM!!! Egy sorozat negyedik kötetéről szól a poszt, SPOILEREK lehetnek azok számára, akik még nem olvasták legalább az előzményeket!!! 

A korábbi kötetekről írt ajánlókat megtaláljátok itt: Briliáns barátnőm, Az új név története, Aki megszökik és aki marad. 

"A könyveket azért írják, hogy hassanak, ha nincs hatásuk, akkor semmit sem érnek." 

Az elvesztett gyerek története az érett kort és az öregkort volt hivatott bemutatni a szereplők életéből, de még mindig csak középkorúak nagyrészt, újabb gyermekeik is születnek, újabb kapcsolataik szövődnek, és csak lassan és sokára érünk el a valóban idős korig, ahol aztán viszonylag hamar búcsút is intünk egymásnak - úgy, ahogy ők is: temérdek emlékkel, tornyosuló kérdőjelekkel, bizonytalansággal, és mégis megnyugvással. 

"Elfogadjam, hogy felnőttnek lenni azt jelenti, hogy ne mutogasd, rejtsd el magad, míg el nem tűnsz egészen?" 

A kötet Elena "elmenekülésével" folytatódik, és a Ninoval való utazgatás és hamis boldogság képe, ami közben a lányait szinte teljesen kiiktatja az életéből, el is tart egy darabig. Sokáig nem tudja magát távol tartani a teleptől és Lilától, az, mint egy örvény, lassan visszarántja oda, ahonnan elindult, ahonnan megpróbált kitörni. Hiába a Tasso utcai lakás kezdetben, már akkor érezni lehet a folyamatos kapcsolattartásból, hogy nem fog tudni nem belebonyolódni ismét a telepiek kicsinyes és földhözragadt ügyeibe; a régi ismerősökkel való találkozások egyre szorosabbra fűzik a hurkot, ami lepányvázza oda, ahonnan egyszer már kitört. Kitört valójában? Akármennyit küzdött, tanult és akárhány könyvével is aratott sikert, az író-olvasó találkozók okosan vitázó Elenája szerintem mindvégig ugyanaz az egyszerű háttérrel rendelkező, önmagában és döntéseiben bizonytalan Lenú maradt. 

Lila hatása nem marad el, de csavarosan alakítja Ferrante a felőle érkező hullámokat is. Utálatossága és manipulatív mivolta mellett mindig jut egy-egy fél mondat, ami mégis a másik irányba tudja kompenzálni a tetteit, amikor kiderül, jót akar Lenúnak... Csak nem biztos, hogy tud is rajta segíteni, amíg Lenú önmagán nem segít, rá nem döbben dolgokra - amiket Lila gyakran már sokkal hamarabb tud... Gondolok itt főleg a Ninoval való kapcsolatára, és a csalódásra, ami minden olvasó számára azt hiszem egyértelmű volt kezdettől fogva. 

Ferrante nem kíméli Lilát ebben a kötetben, rettenetes csapásokat mér rá, amik mellett gyakran eltörpülnek Elena problémái, és mindemellett mégsem tudjuk állandóan sajnálni Lilát, mert amerre fordul, kaszabol a kezével, a szavaival, a tetteivel. Enzót és Gennarót is nagyon sajnáltam emiatt, de persze maga Elena is az "áldozata" bizonyos szinten. Sosem tudnak elszakadni egymástól. 

"Onnan, a telep mélyéről, arról a zsebkendőnyi területről, amely nincs is a térképen, változatlanul úgy tekintett rám, mint a saját függelékére." 

"Én én voltam, ezért adhattam helyet neki magamban, tartós és biztos helyet. Ő ellenben nem akart ő lenni, következésképp nem tudott befogadni." 

Érdekes lenne látni egy olyan verziót, ahol Lenú tényleg el tudott volna távolodni Lilától és a teleptől, vagy korábban fogja a cók-mókját, és nem vár a lányok kirepülésére. Bár kétségtelen hogy egyedül is hozott döntéseket, de valahogy mindig, minden mögött ott volt valami sugallat, vagy gondolatfoszlány, ami Lilához köthető. Ha csak pár szót váltottak telefonon újra, az is képes volt Lenút másfelé terelni, elültetni benne egy kérdőjelet. A könyvei, írásai számára persze ez ihletforrás volt, a magánéletének, személyes dolgainak azonban sokszor inkább csapás. 

"(...) ideje ráébrednünk, hogy felemésztettük egymást (...)"

Hogy kedveltem-e Lilát? Nem tudnám kedvelni az életben, nagyon kártékonynak tartom, és azon túl, hogy önsorsrontó, teljes magabiztossággal tud másokon is átgázolni. Nem garancia nála az, hogy kedvel valakit.... Ugyanúgy keresztbe tesz bárkinek, elmar maga mellől bárkit, és ez az öregedésével csak fokozódott: valahogy kevésbé becsülte meg azokat, akik kitartottak mellette. Ez persze részben, vagy egészben a trauma számlájára írható, amivel együtt kellett élnie.  

De ugyanúgy nem kedveltem Lenút sem igazán, mert elképesztő butaságokra ragadtatta magát, és nem tudott kiállni a döntései mellett, bizonytalan volt, elveszett. Annak ellenére, hogy mennyit tanult, valahogy nem lett okosabb, vagy életrevalóbb, úgy érzem. Lila hatása pedig az egész életét meghatározta, befelhőzte, másként alakította, mint az nélküle lett volna... A körülöttünk lévő személyek persze óhatatlanul hatással vannak az életünk eseményeinek alakulására, de nem ilyen szintű összefonódással. 

Dede éles kritikája az anyjáról szerintem nagyon találó volt, fájó, mégis teljesen igaz: 

 "veled nem lehet igazi kapcsolata az embernek, neked a munka és Lina néni fontos, semmi más nem számít (...)"

Miért szeretem akkor ennyire ezt a regényfolyamot? Mert mindezek ellenére gondolkodás nélkül mondanám bárkinek: Lenú és Lila abszolút kedvenc karakterek. És az írásnak magának bűvereje van. Csalogat, hívogat, arcul üt, és földre ránt, és mégis mész utána, a következő sorra, a következő mondatra, a következő életszakaszra. Ez a könyv maga Lila. És ilyenformán mind Lenúk vagyunk, akik belegabalyodunk, elszakadnánk a sok mocsoktól, de nem tudunk, és voltaképpen nem is mindig akarunk, annyira a részünkké válik, annyira vele élünk, és minden csúfság ellenére "hézagtalan szeretetet" tudunk érezni iránta. 

Ferrante páratlanul jól tud írni, és szemtelen módon ő maga írja bele a kötetbe, Lenú magára gyakorolt kritikáján keresztül önnön dicséretét:

"A látvány rádöbbentett, hogy az emlékezet már maga is irodalom, és Lilának alighanem igaza van: a regényem bármily sikeres is, egy nagy semmi, mégpedig azért, mert nagy műgonddal írtam, alaposan megszerkesztettem, és nem tudtam visszaadni a dolgok logikátlan, alaktalan, esetleges és esztétikummentes banalitását." 

Ez, amit Lenú nem talál az írásaiban, ez az (legalábbis részben), ami Ferrante regényeibe beránt. Egy masszát, egy emlékhalmazt, egy érzelemgombolyagot ad minden kötetben, ami néha valóban logikátlan, alaktalan, esetleges, és mégis ez az odavetettség, az állandó változás az, ami közvetlenebbé, hihetőbbé teszi - nem érezni a műgonddal való szerkesztettséget, hogy az egész így van kitervelve, hogy rabul ejtsen, mint a tátongó, sötét pince a két kislány babáját... 

Az elvesztett gyerek története remek lezárás volt, pezsgő, sodró, eleven, és pont olyan kiszámíthatatlan, mint az élet maga: vannak benne titkok, amik sosem derülnek ki, vakuemlékek, amik állandóan visszaköszönnek, és kérdések, amikre nem kapunk választ. 

10/10

A filmsorozatot is nézem, hamarosan írok az első évadról. :)  

Nem rontott az élményen, és nem tudja elhomályosítani Ferrante zsenialitását, mégsem tudom viszont szó nélkül hagyni, nekem mennyire hiányzott Matolcsi Balázs, aki az előző három kötetet fordította, és akit valamiért (?) lecseréltek Verseghi Annára... 

Az első 60 oldalon masszívan szenvedtem, annyi magyartalanság, furcsaság, az eddigi stílustól elütő dolog halmozódott, és bár szerencsére gyorsan elkezdtek ezek ritkulni, és csak szórványosan fordultak elő újabb hibák, azért nem örülök. A szerkesztés sara is ez részben, szerintem az ő szűrőjükön nem akadt fenn ez-az... 

Voltak szokatlanul írt kifejezések: életem különb-különb mozzanatai, tájékozva van életem fordulata felől, ő bezzeg Albertinóval karácsonyoz. Stílusban egyszerűen nem ebbe a könyvbe illő szavak, mondatrészek: fridzsider, telepi trutyi, oly igen belelovalta magát..., sógor-komaságba kerültek 

Többször tükörfordításnak éreztem a mondatokat - szerencsére főként csak az elején -, holott nem is ismerem az eredeti nyelvet, és annak szerkezeteit. 

Egyéb hibák: kimaradt szavak (pl.: a hosszú utat tett meg -ből kihagyva a "tett"), önnön helyett "önön". :/ 

Ez azért sajnálatos. 

Paolo Giordano: Járvány idején

"Nem félek, hogy megbetegszem. Akkor mitől félek? A járvány következményeitől. Attól hogy kiderül, az általam ismert civilizáció csupán kártyavár. Félek a lenullázódástól, de az ellenkezőjétől is: hogy hiábavaló lesz a félelem, elmúlik, és utána nem változik semmi."

Aligha találunk a könyvpiacon frissebb, aktuálisabb kiadványt a koronavírus járványról Paolo Giordano könyvénél, amit villámgyorsan le is fordítottak, és meglovagolva az érdeklődés hullámát,  azonnal elérhetővé vált. Szerencsére a fordítás-szerkesztés nem látta kárát ennek a sietségnek (Matolcsi Balázst illeti dicséret, aki Ferrantét is fordítja), és a mondanivaló is nagyon jó, összeszedett gondolatok, érdekes nézőpontok, egyszerű igazságok vannak benne arról, hogyan is érezzük magunkat a világjárvány idején, miért is érezzük így magunkat, hogyan és miért jutottunk idáig, és mi jöhet ezután. Persze megoldást nem tud nyújtani, és nem is létezik instant megoldás a jelenlegi globális problémára, de nagyon olvasmányosan elemzi a helyzetet, érdekes társadalmi, politikai, biológiai összefüggésekre világít rá, és a matematika és logika kérlelhetetlen törvényszerűségeit is fogyaszthatóan tárja elénk.

"Mindig tudni akarjuk a dolgok kezdetének és végének időpontját. Megszoktuk, hogy mi kényszerítjük rá az időnket a természetre, és nem fordítva."

"Bizonyosságokat akartunk, és véleményeket kaptunk. Elfelejtkeztünk róla, hogy mindig így működik, hogy a tudomány számára a kétely még az igazságnál is szentebb." 

A Járvány idején tulajdonképpen egyetlen hosszabb lélegzetű cikknek is tekinthető; sok rövidebb passzusból áll össze, amik mind egy kicsit másként taglalják a világjárványt. A téma nyilván mindenkit lázban tart, de érdemes megválogatni mit és mennyit is olvasunk róla. Giordano könyvével szerintem nem lő mellé senki. Tudományos alapokon nyugszik, amit mond, nem beszél megalapozatlan dolgokról, hülyeségekről pláne nem, és még a lehetetlen, bizonytalan, tehetetlen helyzetben is megpróbál adni egy-egy fogódzót. Az írása nem marad tárgyilagosan száraz, mert szubjektíven, saját élményeket hozva, az érzelmeket is érintve beszél mindenről. Ez szerintem nagyon fontos, mert ettől válik személyes írássá és nem tanulmánykötetté a Járvány idején.

Az, hogy kiírta magából a gondolatait, számára is egy terápia volt, és talán kicsit annak is az lehet, aki elolvassa.

"Az írás néha ballasztként működik, segít a földön maradni." 

Nagyon érdekes volt egy magyarázat a vége felé, amit az állampolgárok, a hatóságok és a szakértők alkotta háromszög feloldhatatlan ellentéteiről, megoldatlan kapcsolatáról ír ebben helyzetben: "A hatóságok megbíznak a szakértőkben, de kevésbé bíznak meg bennünk, az érzelmi terhelhetőségünkben. Valójában a szakértők sem nagyon bíznak bennünk, túlságosan leegyszerűsítve beszélnek rólunk, ami nekünk gyanús. A hatóságokkal szemben mindig is gyanakvóak voltunk, és azok is maradunk. Ezért aztán visszatérnénk a szakértőkhöz, de tétovázni látjuk őket. Végül, bizonytalanságunkban, még rosszabbul reagálunk, mint ahogyan egyébként tennénk, és ez újabb bizalmatlansághoz vezet velünk szemben." A háromszögből ördögi kör lett, "a bizalmatlanság kelepcéje".

" Egy teljesen új feladatnál senki sem áll rögtön a helyzet magaslatán. A mostanihoz hasonló körülmények között mindenféle reakció megfigyelhető: harag, pánik, közöny, cinizmus hitetlenség, beletörődés."

A szerző, aki egyébként végzettsége
szerint fizikus (♥). Forrás.

Paolo Giordano neve A prímszámok magánya című regénye miatt lehet ismerős, de számos másik könyvet is írt már. Ezekbe mind bele is lehet kukkantani a kötet végén, ugyanis a könyv harmada tulajdonképpen reklám: beleolvasó négy másik Paolo Giordano könyvbe...
A tartalomjegyzék is sajnos el van húzva 10 oldalnyira, szóval az érdemi rész tényleg nagyon kevéske, bő 70 oldal. Ettől függetlenül nagyon is érdemes elolvasni, ahogy azt fentebb elregéltem, de azért említésre méltó ez a kis "csalás" a hosszal. Ha egy írás rövid, akkor rövid. Ha így is kiadásra érdemesnek találták - márpedig az -, akkor pedig nem kell belemenni ilyen játszmákba, hogy megtoldjuk itt is kicsit, ott is kicsit valamivel, hogy az olvasó hosszabbnak lássa a kötetet... Az olvasó nem hülye. Ezt a fajta kényszeres oldalszám növelést a Jaffánál, a Csigaháznál is kritizáltam. Nem szükséges... Akit érdekel, megveszi úgy is, ha 80 oldal, aki pedig belepislog, az is látni fogja, hogy csak annyi, és jó esetben megveszi így is, rossz esetben viszont pont ezért nem. Eredetiben is puhaborítású, 63 oldalas füzetkeként jött ki.
Mellesleg magától a gondolatiságtól és a stílustól kezdett érdekelni más írása, én nemigen nézegetek beleolvasókat (főleg ha előtte felbosszantott a jelenlétük).

Mindez persze a tartalmi értékéből nem vont le semmit.
A kötet egyébként kívül-belül gyönyörű, szép tervezést kapott, igényes. A szerzői jogdíjak egy részét pedig Giordano felajánlotta a veszélyhelyzet kezelésére és tudományos kutatásokra.

Hadd ajánljak még egy >jó cikket< a könyvről, "a maszkba zárt szájak és gyanakvó tekintetek magányáról", amit Nikkincs mutatott nekem, és ami meggyőzött, hogy megrendeljem és elolvassam.

Elena Ferrante: Aki megszökik és aki marad

A Ferrante-láz engem is elkapott, tulajdonképpen már a Nápolyi regények első köteténél, a Briliáns barátnőmnél, de a második epizód, Az új név története sodort el úgy igazán, és kedvencem is lett rögtön. Nem akartam várni a folytatással, így már február elején a kezeim közé került a harmadik rész, az Aki megszökik és aki marad (ahogy nézem, tényleg nincs vessző a címben, de mindig ellenőriznem kell).

Az olvasás nagyon elhúzódott, különféle okok miatt és csak március vége felé csuktam be a kötetet, amikorra meg már elég nagy káosz volt/van a világban. Összességében nem rontottak az olvasmányélményen a külső események, de fel akartam jegyezni, hogy kicsit szaggatottan, elhúzódón sikerült végül elolvasni Elena és Lila életének következő fejezetét, ami ezúttal a középidőt mutatja be. Középidő, de még mindig elég fiatalok, még a családalapítás korszakában járunk, ugyanakkor eljut egy életközepi válságig is a történet. De ne szaladjunk annyira előre. :) 

FIGYELEM!!! Egy sorozat harmadik kötetéről szól a poszt, SPOILEREK lehetnek azok számára, akik még nem olvasták legalább az előzményeket!!! 

Az Aki megszökik és aki marad szinte rögtön ott veszi fel a fonalat, ahol Nino megjelenése megakasztotta Elenában a szót a könyvbemutatón. Elena és Lila élete bár más irányba indult el, mégis, továbbra is összeköti őket valami oldhatatlan, a szórványos telefonbeszélgetéseiken kívül is. 

Ki az, aki megszökik, és ki az, aki marad? A cím már akkor elgondolkodtatott, mielőtt nekifogtam volna az olvasásnak - ugyanúgy kettős értelmezést kaphat, mint az, hogy vajon melyikőjük is a "briliáns barátnője" a másiknak? Ferrante zseniálisan irányítja a két lány életútját, és bizony változik, hogy kire is lehet érvényes a cím első vagy második fele.  Lila maradt, és cövekelt le a telepi életstílusnál, a nők hagyományos szerepénél és Elena szökött el tanulni és világot látni, kitörve a nyomornegyedből? Vagy épp Elena marad olyannak amilyen volt, megakadva valahol középen, cél nélkül, és Lila tudott megszökni bizonyos béklyók, konvenciók, társadalmi szorítások elől? Ki lépte, ki lépi át igazán a saját határait? És persze az örök kérdésük: ki a jobb? Erőteljes már az elején a Lila által odavetett két szó, amikor Elena azt bizonygatja neki, hogy meg tudja védeni magát: "Tőlem nem". 

"Válni valamivé. Akkor tudatosult bennem, hogy mindig is gyötört ez a kifejezés. Én válni akartam valamivé, bár sosem tudtam, mivé. És valamivé váltam is, ez biztos, de valódi cél, szenvedély, ambíció nélkül. Csakis azért akartam valamivé válni - ez az igazság -, mert féltem, hogy Lila többé válik, és én elmaradok mögötte. Lila nyomvizében váltam valamivé. Most újra kell kezdenem, de magamért, felnőttként, nélküle." 

Marcangoló egy kapcsolat az övék, és sokszor nem is tudják, éppen miért haragszanak a másikra, vagy mit irigyelnek tőle, de ugyanígy azt sem, mi köti össze őket, miért kell fuldokolva a másik után kapni a sötét helyzetekben. Talán Lila tisztábban lát, mivel az ő egyszerű gondolkodását nem vakították el annyira - jómódúsága kérészéletű volt, ahogy a házassága is, nem lett sikere az irodalomban, vagy a politikai életben, nem ragadták el nagy eszmék  -, és valami mindent átfogó tisztánlátással állapítja meg, amit Lenú éppen még nem érzékel. Gonoszságnak tűnő önbeteljesítő mondatai vannak, hogy aztán azokat felváltsa valami teljesen más, akár épp a letargia, de máskor meg a kiútkeresés, leginkább Gennaro számára. Ebben a részben láthatjuk őt betegnek és bizonytalannak is, amikor Lenú irányítására kell hagyatkoznia, és látjuk kifakadni is, többféleképp - sír, vagy ordít, és bármilyen hihetetlen is, ezt mindig Lenúért, Lenúval kapcsolatban teszi... 

"Lilával lehetetlen volt nyugalomban lenni, kapcsolatunk minden biztosnak vélt pontja előbb-utóbb átmenetivé vált, Lila fejében hamarjában beindult valami, ami felborította az egyensúlyt, megzavarta őt, és megzavart engem is." 

Ebben a kötetben volt eddig a leghangsúlyosabb a világ helyzete a személyes és családi drámák mögött. A politikai események, mozgalmak, pártülések, tüntetések állandó hátterét adják a történetnek. Nekem ezek közül a Soccavo szalámigyárával kapcsolatos dolgok voltak a legérdekesebbek, ami Pasquale és Nadia mellékszálát, vagy épp Pietro egyetemi összetűzéseit, és feljelentgetéseit illeti, ezeket nem tartottam olyan fontosnak. 

Sokszor előtérbe kerülnek feminista gondolatok, és ezek hatására Lenúban is megváltoznak dolgok. 

Ebbe nem akarok mélyebben belemenni, de ezt a két remekbeszabott mondatot itthagyom azért: 

"Ha jók, ha rosszak, minden férfi azt hiszi, bármit tesznek, oltárra kell őket emelni, mint Sárkányölő Szent Györgyöt."

"(...) minden rendszer mögött egy fasz van" 

Lenú, első könyvének megjelenése után kissé megfeneklik; a házassággal, gyerekekkel más irányt vesz az élete. Nagyon sajnáltam a Dede miatti évekért, és szenvedésekért, jó volt látni, hogy utána kapott egy nyugodtabb időszakot, mintegy kárpótlásul, Elsával. Nagyon érdekes volt a dinamika a férjével, és az anyjával is. A külső szemlélő számára érdektelennek tűnő, lecsupaszítva nagyon röviden elbeszélhető években is annyi minden történik Lenú körül, hogy alig van idő feldolgozni a változásokat, és aztán mégis, mégis sikerül neki egy újabb könyvet írni. 

De ebben a más, távoli életben sem lehet menekülni, nem lehet szökni a telep elől, a Solarák elől, a kötelékek és a nyelvjárás elől... 

"(...) holtbiztos vagyok benne, hogy tudsz jobbat is, akarom, hogy jobbat írj, nagyon-nagyon akarom, mert ki vagyok én, ha te nem vagy elég jó, ki vagyok? "

Végtelen hosszan lehetne írni róla, és mesélni, és elemezni az apró kis fonalak mentén a történéseit... Enzót, ahogy kérdés nélkül fogadja el, amit Lila mond és akar (Én azt gondolom, amit ő... Akkor is ha nem értesz vele egyet? Akkor is.), Michele érzelmeit, Alfonso titkát, az összes telepi és nem telepi szereplő mocskos ügyleteit, hazug színjátékait, beletörődéseiket, ármánykodásaikat. És persze az Airotákat is, különösen Pietrót, aki egy pillanatig Lila bűvkörébe kerül, és véletlenül meg is lát valami fontosat: 

"Azt mondta: nem is értem, hogyan tarthatott ki idáig a ti kapcsolatotok, nyilvánvalóan gondosan elrejtitek magatokban mindazt, ami véget vethetne neki." 

Pietrót, aki elég nagyot koppan, amikor valaki megszökik, és valaki marad...

"(...) talán az elhagyással mindannyian egyformán nézünk szembe; talán a legrendezettebb ember agya sem bírja el a felismerést, hogy nem szeretik." 

Hova szöksz Lenú, mi lesz veled?

Értékelés: 10/10 Ferrante egy varázsló, és az emberi lélek legsötétebb és legtitkosabb bugyrainak az ismerője. Utánozhatatlan, ahogy mesél, és ahogy magával ránt, ahogy az elevenedbe vág egyetlen keresetlen mondattal. Továbbra is csak zakatol a fejemben a kérdés: hogy lehet így írni?!

Ha az előző rész egyszavas jellemzése az őserő volt, akkor ezé a kontúrvesztés. Nincsenek vonalak, határok, amiket át ne lehetne lépni, újra ne lehetne rajzolni. Nincs állandóság, nincs biztos talaj, minden fordulhat, és hirtelen az ellenkezőjébe válthat át. Lila és Lenú olyanok, mint egy lefelé hulló levél: színe-fonákja... Hol az egyik villan fel, vagy kerül előtérbe, hol a másik, de egyek és elválaszthatatlanok. Most már csak arra vagyok kíváncsi, hogyan érnek földet.

Elena Ferrante: Az új név története

Nyáron olvastam a Nápolyi regények első kötetét, a Briliáns barátnőmet. Az volt az első megismerkedésem Ferrantéval, és bár már akkor nagyon egymásra találtunk, mégis, most vált bizonyossá számomra, a második kötet olvasásával, hogy a kedvenc szerzőim közt kell számon tartanom őt. Érdekes, mert a sorozatok (persze elsősorban a trilógiák) második részei gyakran nem olyan jók, mint a többi, megtorpan a történet, üresjáratok vannak, stb. Az új név történeténél szó sem volt erről; felülmúlja az előzményt. A hangulat, az elbeszélés rögtön magával ragadott, a legeslegelső oldaltól.

Kicsit féltem, hogy sokat kell majd az elejére lapoznom, és használni a névjegyzéket, mert emlékeztem rá, hogy az első résznél néhányszor sikerült összekevernem pl. Alfonsót és Antoniót. Ahogy a történet kibontakozott, mindenkit ismerősként köszöntöttem, és nem volt szükség az útmutatóra egyszer sem. Hirtelen, és érthetetlen könnyedséggel tapadtak hozzá a vezetéknevek a keresztnevekhez, és álltak össze elválaszthatatlan egységekké a becenevek a nevek teljes verziójával is.

A régi események felelevenítését Elena Ferrante látszólag játszi könnyedséggel csinálja: egy-egy odavetett mondat, és máris látjuk az első kötetben repülő vasalót, ami majdnem eltalálja Ninót, vagy felelevenedik A kék tündér története, amit Lila írt és rajzolt gyermekkorukban... Hiába teltek el hónapok, mintha csak pár óra után vettem volna fel a történet fonalát. Azonnal beszippantott. 

Az első részben a gyerekkor és a kamaszkor került terítékre, ez a vaskos epizód pedig az ifjúkoré. Lila és Elena huszonévesek lesznek a végére. Nagyon különböző irányt vesz az életük, és gyakrabban válik külön is, ami mindig nagyon jót tesz Lenúnak. Ischián ezúttal is kiemelkedően fontos események zajlanak le, és a könyv leghangsúlyosabb és leghosszabb része, egy féktelen nyár is itt játszódik. 

Egész mások a lehetőségek, megváltozik minden, és aztán folyamatos változásban is marad, mindig másra fontos figyelni, vagy más osztja a lapokat. Lila megmagyarázhatatlan ereje hol tombol, és abszolút előtérben van, a telep, a csemegebolt, a férje, és gyakran akár a Solarák fölé helyezve őt, máskor viszont bizonytalannak, akaratgyengének, egy senkinek láthatjuk őt, aki mögött nincs senki, akinek a lába alatt semmi sem stabil. 

Lenú is sokat változik, de az ő kis képzeletbeli görbéje nem egy hullámzó valami, hanem egy lassan, de állandóan felfelé törő egyenes. Lenú végső soron ki is tud törni a telepről, Pisában tanul, érdemei nagyok, de mindig lekicsinyli azokat, nincs elég önbizalma, és a teher, hogy honnan jött, és hogy sosem lehet igazán több azoknál, akik beleszületnek a jóba, állandóan kínozza a lelkét. A tanulásban már rég nem csatározik Lilával, mégis néha úgy érződik, Lila pár pillanat alatt fölébe tudna kerekedni. Nem tud elszakadni tőle, de szerencsére többször kiszakítja azért magát a mérgező légkör közvetlen közeléből. Barátságuk inkább béklyó. 

Egy-egy ponton rettenetesen utáltam Lilát. Aljas húzásai vannak, felelőtlen döntései, következetlen magával és másokkal szemben is, szédeleg... Aztán néha próbáltam magamban tudatosítani, hogy még szinte gyerek... Szörnyű dolgokon megy keresztül, és nem hajlandó arra, amit valószínűleg Lenú tett volna a helyében - csendben elfogadni Stefanót, és megpróbálni a legjobbat kihozni az elfuserált üzleti döntések rozoga alapjain épített házasságból -, ő nyughatatlan, fékezhetetlen, és ha valamit tesz, annak mindig pusztító ereje van. Kérdés, hogy ki van a közelben olyankor? És hogy magát milyen mélyre taszítja?  

Egyes képek, fordulópontok teljesen beégtek az agyamba, ahogy elképzeltem őket olvasás közben. Egyes sorai mintha hangosabbak lettek volna a többinél, alig eresztettek tovább. Elképesztő, ahogy Ferrante az emberi kapcsolatokról, jellemekről, viszonyrendszerekről, gátlásokról, félelmekről írni tud, ahogy váltogatja az érzelmeket és indulatokat. Undor, zabolátlan szerelem, meghasonlottság, lelki kiteljesedés, féltékenység, irigység... Sosem tudni mi figyel a következő kanyarban.

"Lina tudja, hogy jobb vagy nála, ezért nem szeret annyira, amennyire te szereted őt." 

"(...) egyszerre voltam féltékeny Lilára, amiért megkapja Ninót, és Ninóra, amiért megkapja Lilát."

Rendkívül tetszett, ahogy kicsit elrejtve a saját írásáról fogalmaz meg nagyon fontos mondatokat Ferrante, Lenú szájába adva, Lenú szövegeibe csempészve: 

"(...) az elbeszélésemben a tényeket óhatatlanul visszautalások, féligazságok, félhazugságok árnyalják: a múlt fáradságos méricskélése a szavak ingatag mércéjével." 

"(...) valamiféle őserő sugárzik az oldalakból, ami nem tudom, honnan származik." 

Értékelés: 10/10 - azt hiszem kedvenc is, a bőröm alá mászott. 

Annyi mindent megéltem az olvasása során...: elborzasztott, elbátortalanított, majd felbiztatott, előre sodort, hogy aztán újra elgáncsoljon, ledobjon... Lila és Lenú kapcsolata továbbra is egy sebes, ismeretlen úticélok felé robogó vonat. Egy-egy ponton gyűlöltem a közöttük folyó néma csatározást, a folytonos lábujjhegyre állást: magasabb vagyok nálad! ... Aztán Ferrante ír egy rövidke oldalnyi újabb szöveget, és a sorsfonál megint máshogy tekeredik, a mérleg nyelve máshová billen, a kapcsolatok felborulnak, és átalakulnak. Néha úgy érződött, sok, ennyiszer nem lehet variálni, és dehogynem; pont ez az élet.

Az említett őserő, Lenú írásával kapcsolatban, az, ami ezt a könyvet áthatja. A titokzatos erő, a szavak különös formálódása ugyanúgy magával ragad, és az utolsó oldalig, az utolsó szóig, egy ismét csak nagyon meglepő lezárásig, nem ereszt.

Kecses, könnyed, mégis porba tipró erejű. Hogy lehet így írni? Bámulatos.

Elena Ferrante: Briliáns barátnőm

Végre megismerkedtem a titokzatos Elena Ferrantéval, akinek személyazonosságáról bár megpróbálták fellebbenteni a fátylat, nem tudni, hogy kicsoda is valójában... És ez így van jól. Nekem is, ahogy a rajongók elsöprő többségének, így szimpatikus, és tiszteletben tartom, hogy nem akar nyilvánosság elé lépni. Különben is, egy szerzőnél mindig az az igazán érdekes, amit, és ahogyan ír, nem a kinézete, vagy a valódi neve.

Az pedig, amit, és ahogyan Ferrante ír, abszolút meggyőző, és magával ragadó. Nem csoda, hogy a Nápolyi regények sorozat akkora sikert aratott, és igazi világhírnevet hozott számára. Az első kötet, a Briliáns barátnőm a két főszereplő lány gyermekkorát és kamasz éveit mutatja be. 

Poszt-turkáló: Selyem

Amíg tudok hozni új posztot a nemrég elolvasott és most olvasott könyveimről, és kicsit utolérem magam a várólistákkal kapcsolatos körbeposzttal, addig hozok nektek egy posztot egy korábbi, 2010-es olvasásról. Alessandro Baricco stílusát nagyon kedvelem. Szinte költészet a prózája. A Selyem volt az első, amit megismertem tőle, és azóta jó pár másik könyve követte. A Mr. Gwynnek sikerült is leköröznie, bár ki tudja mit hozna egy újraolvasás. 

A poszt-turkáló rovatban most átmentem ide a freeblogról elveszett Selyem posztomat. Az eredeti bejegyzés 2010.06.04-én íródott. 

Alessandro Baricco: Háromszor hajnalban

A tavalyi olvasmányok toplistás rangsorában végzett Bariccótól a Mr. Gwyn, mégis kellett egy kis idő, hogy eljussak a következő könyv olvasásáig a szerzőtől, nevezetesen ahhoz a darabhoz, ami kapcsolódik is a Mr. Gwynhez. Az abban megjelenített szavakkal történő portréfestésnek lesz ugyanis egy kézzel fogható eredménye, méghozzá egy Háromszor hajnalban című kötet. 

Ennek ellenére mégsem úgy indultam neki ennek a könyvnek, hogy kerestem volna az adott portrét, vagy a motívumokat, csak magában szerettem volna értékelni és élvezni a történéseket. 

A Háromszor hajnalban kicsit elüt Baricco megszokott stílusától abban, hogy sokkal lazább, közvetlenebb, nem cseng ki belőle folyamatosan a líraiság, a költeményszerűség. Sokkal inkább reális volt, odaszúrósan direkt - ez persze csak rátett egy lapáttal arra az érzésre, amit talán kreálni is kívánt vele: mintha Jasper Gwyn írta volna, nem is Baricco. 

Három történet, amik valamelyest összefüggenek, lehet kutatni a kapcsolódási pontjaikat, és elméleteket gyártani. Mindháromban van egy férfi és egy nő, és egy szállodai találkozás, ami valami változáshoz vezet hajnalra. A hajnali fények megérkezése mindig egy fordulópont, és bár csak pártíz oldal mindegyik jelenet, mégis nagy jellemfejlődésen mennek keresztül a karakterek közben. 

A kedvencem az első történet marad a szállodába berontó nővel, de érdekesnek találtam a lányt menekítő portást, és a kisfiút a nyomozónővel is. 

Kicsit csalódott vagyok, mert Mr Gwyn olyan magasra tette a mércét, hogy azt lehetetlenség lett volna megugrani, mégis egy olyan szintű élményre számítottam. Ez a kötet kicsit kevésbé ragadott magával, mindazonáltal szerettem olvasni. 

A borító egyszerű, és mégis összetett, mint már megszokhattuk - nem csak kulcsokat látunk ott.

Értékelés: 10/8

Kedvenc idézet: 

„a dolgokkal való együttélésnek minden alkalommal az a vége, hogy az ember, mint könnyű kézzel felvitt festék hagyja rajtuk – emlékek formájában – bizonyos, a napsugarak által kifakulásra ítélt érzelmek színét.”