Poszt-turkáló: A türkizkék hegedű

A poszt-turkáló rovat felélesztése kapcsán jöjjön hát a bejegyzés a szintén kimaradt, második Dávid Veronos kötetről is. A türkizkék hegedű azért is különleges számomra, mert az elején, az előző kötet ajánlói közt az én posztomból is szerepel egy részlet benne. 

A türkizkék hegedűről 2011.07.07-én írtam a freeblogon:

Amikor Veron első kalandjait befejeztem, már előre vártam, hogy legyenek még róla történetek, kíváncsi voltam, milyen rejtélyek fűszerezik még Ókanizsa életét.

Amikor felröppentek a hírek a türkizkékről, nagyon örültem, és a borító megjelenésekor is elégedett voltam, folytatódott a tapétás vonal, a finom minta, a tusbetűk. :)

Amikor megtudtam, hogy a történet nem Ókanizsán játszódik, csalódott voltam. Bizony. Pedig nem kellett volna.

A fekete zongora

Forrás.

Emlékeztek még a poszt-turkáló rovatra? Azokat a könyves bejegyzéseket mentettem át ebben a rovatban a blogspotra, amiket annak idején a freeblogon lehetett elérni - amíg az be nem mondta az unalmast. 2014 és 2018 közt sok-sok posztot tettem ki a régiek közül erre a felületre is, és úgy gondoltam meg is vagyok, a többi nem annyira érdekes, nem aktuális, nem sikerült jól, vagy csak töltelékposzt volt, a rovatot pedig megszüntettem. 2020 áprilisában tűnt fel egy "hiányzó", a Bogár bárd meséi, amivel mégis kiegészítettem az "előtúrt" bejegyzések sorát.

Nemrég pedig egy barátnőm próbált keresgélni a blogon, és meglepetten vont kérdőre: A fekete zongoráról nem írtam? És hát dehogynem... Azt hiszem ideje lesz még egyszer, friss szemmel átnézni, nem maradt-e ki valami mégis, aminek itt a helye. ;) A Dávid Veron sorozat főleg ne legyenek hiányos! 2010.08.10.-én írtam A fekete zongoráról:

Baráth Katalin: Arkangyal éjjel

Már két hete befejeztem az Arkangyal éjjelt, és az a helyzet, hogy nem voltam róla képes összehozni egy helyre a gondolataimat, a klaviatúrámat meg az időmet. De most már nem menekül Baráth Kata, hogy megtudja tőlem is: szenzációs ez a regény! Talán azért is halogatódott, hogy írjak róla végre, mert csak ültem meredten egy nosztalgikus félmosollyal, amiben némi kis gonoszkás fintor villant, akárhányszor csak felidéztem magamban a könyv eseményeit, és nem tudtam hirtelen, hogy is adjam vissza azt a badass-es rajongást, ami kialakult bennem. 

Kérve kérem az Agavét, mindent és bármit adjanak ki ezentúl (is) Baráth Katától! 

Nem voltam csalódott, vagy kétkedő, amikor megjelentek az első hírek az új könyvvel kapcsolatban, és nem éreztem azt, hogy ez rossz irány lenne. Egyáltalán nem féltem attól, hogy hiányozni fog olvasás közben a Dávid Veron sorozat, vagy hogy ahhoz próbálom majd hasonlítani. Mondjuk én eleve elég viharosan váltam el a cimbalomtól, nem jött be az eddigi utolsó epizód betyárkodása, így aztán végképp üdítően hatott rám, hogy most valami nagyon mást vehetek kézbe a szerzőtől. 

Se nem századelő, se nem kisasszonyoskodás. Nem a régimódi dívik, nincsenek urak és visszafogott, keszkenős humor, neeeem, ez kérem szépen egy igazi mai magyar thriller, ami Budapest utcáin játszódik, csupa-csupa ismerős helyen, és bele van szőve mindenféle olyan aktuális történés, ami olyanná tette 2015-öt, amilyen a benne élők számára volt. Ebből a szempontból kész korrajz is, hiába egy thriller-krimi szál a legfontosabb benne. 

"Keresztültrappoltam a Moszkván, aminek a közepébe a felújítás ürügyén akkora lyukat ástak, mintha rajta keresztül akarnának eljutni Tokióba. Elnézve a kerítéseket és az óriás munkagépeket, amik a betondarabokból ácsolt Csomolungma tetején trónoltak mozdulatlanul, ugyanezt az eredményt érték volna el akkor is, ha nem hívnak ki tűzszerészeket az ásás közben talált világháborús bombákhoz, csak simán hagyják őket felrobbanni."

Be kell valljam, már a kezdőjelenetet imádtam, onnan nem volt megállás. Zoli a bántalmazó férj, aki megmagyarázza persze magának, hogy miért is, hogy is, meg persze hogy ő nem is bántja igazából az asszonyt, Verát, aki különben is mindennel, még a jelenlétével is idegesíti... 

Aztán Zoli megkapja a magáét egy sötét sikátorban, mi pedig megismerjük a könyv női rambóját, aki kíméletlenül levezeti dühét, feszültségét a szemétládákon. 

"Persze, biztos sanyarú volt a gyerekkora. Persze, biztos kevés szeretetet adtak neki. Persze, mindenért a környezet, a történelem, a család, a deformált psziché meg a gyerekszoba szomorúfüzes tapétája a felelős. Gondolom, meg is lágyult volna a szívem, ha egyetlen percre is meg akarom érteni ezeket a mocskokat. De az együttérzés szándéka a lehető legtávolabb állt tőlem."

Azt gondoltam afféle álarcos igazságosztóként működik ez a nő, ez a névtelenül maradó főhős (ettől még rejtélyesebb), akit csak Méregzsáknak becéznek a kedvenc boxzsákpüfölő éjjeli helyén. De igazából nem erről van szó, leginkább csak ezeken a szemét pasikon vezeti le a rengeteg feszkóját, agresszió-kezelési problémáját így oldja meg, ami hát lássuk be, egy jó alternatíva - jobb, mint ha csak szórakozásból verne tök ártatlan embereket. Ő a nagy halakra megy rá. Kifigyeli, kilesi, követi őket, és lecsap mindenféle szerzett szerszámmal. Információszerzéséhez kapóra jön a lakótársa, Bori, aki egy bántalmazott nőket védő szervezetben önkénteskedik. Mi sem egyszerűbb, mint néha rájárni a hazahordott munkahelyi laptopra, és lementeni pár kincset érő nevet és címet rejtő excel-táblázatot. Utána pedig indulhat a hajsza.

Forrás. nakedpastor.com illusztráció

Csakhogy nem zajlik minden mindig zökkenőmentesen. Durcás hősnőnk hibázik, majd Borival történik valami, és hirtelen a rendőrséggel kell jópofizni, de azért közben ügyesen kutakodni és nyomozni egyedül is, hiszen nem valószínű, hogy ezt a hatóság ripsz-ropsz megoldja - ráadásul úgy, hogy Méregzsáknak se származzon belőle semmi rossz...
A szálak rendkívüli módon összekuszálódnak, és egy fergeteges végjátékban kerül pont az i-re a nagybetűs, de leginkább jogállamiságon kívüli igazságszolgáltatásban.

Rettentően tetszett a stílus. Imádtam ezt a fajta száraz, cinikus humort, ennek a nőnek minden apró kis gondolatfoszlányát, megmozdulását, felhorkanását. Volt irónia és szarkazmus is bőven, és persze maga a csavaros nyomozás sem hagyott nyugodni, folyamatosan járt az agyam, mi lehet Mátéfival, Ginával, Dömössel, a rejtélyes kórházlátogató asszonnyal, a többi alvilági figurával... Remek történet, igazi, jól összerakott, a magyar valóságba helyezett krimi egy összetett és nagyon tökös női főszereplővel.
A mellékszereplőket is kedveltem, az élen Kittivel (facepalm :D).

Nagyon sok érzelem jött át a sorokon, a könyvben kritizált dolgokon keresztül. Tapintható a sok düh, és ez nem korlátozódik csak a központi témára, vagyis a családon belüli erőszakra, nők elleni bántalmazásra, gólyatábori erőszakra, az erőszakot magadnak köszönheted, ha kihívó vagy kampányra (mennyi aktualitás ugye tavalyról!). Előkerülnek a sztereotípiák, nemi szerepek, az emberek zusammen is, a képmutatásuk, az online jelenlétük túltolása (becsekkolások, fb-posztok), de jön a düh a túlterhelt egészségügyi rendszer, a vasárnapi boltzár, "a rendőrség általános kétbalkezessége" miatt is.

"Mindenkit a saját problémái izgatnak. A világ ilyen, én is ilyen vagyok, és ez így van rendjén. Fölösleges a szócséplés, fölösleges a cukros képmutatás."

Nem akarom Amadeát másolni, ő írta le remekül a posztjában, hogy az apróságok, jelentéktelennek tűnő kis részletek mennyire otthonossá tették a könyvet, de tényleg én is pont így éreztem. Kelemen felügyelő sokat emlegetett Bambi-szeme, kilenc futó ügye, az esti futások, a jéghideg víz a hűtőből, az undok sarki boltos, a gíroszozás (ííííí-vel :D), a "háztartási hitlerek" kifejezés, a Bizalmatlan Ork a fejünkben, Marianka története...

Fotó: Valuska Gábor. Forrás.

Kritika: nyugi, nem jön semmi kemény, tényleg imádtam a könyvet, ahogy van, egyedül azt kritizálnám meg, hogy SPOILER!!! kicsit néha hihetetlen volt az erőkifejtés, gondolok itt a repedt bordával futásra elég hamar - de ezt megbocsátottam, utána azért mégis rávette magát Méregzsák a pihenésre.. Aztán a 70 kiló. Ez a nő legalább 80-85 kiló kell legyen ekkora magassággal és izomtömeggel szerintem, és nem lett volna gáz ezt írni. Oké, 70 kiló színtiszta izmosság is szép, de 190+ a magasság jelen esetben. Szóval igenis egy nagydarab, kemény csaj, nem baj az se, ha 90 kiló. :)
A harmadik: a csavarhúzó. NAGY SPOILER!!! Hát. Azért Newton megfordult a sírban az erő-ellenerő törvénye miatt. Szerintem a torkán keresztül a tarkóján kellett volna kijöjjön a földön fekvőnek az a csavarhúzó, nem hogy beleáll a fölötte fekvőbe, miközben alulról szájban tartják. Jobb lett volna ha valahogy mégis elér egy kalapácsot, azt a megoldást inkább elhiszem.
Ó és még valami. A több fiatalból álló bandára miért kellett rátámadni? Nem csináltak semmit, és még veszélyes is volt nem one-on-one meccselni. Pont előtte szögezte le a főhős magában, hogy ilyen nem csinál. SPOILER VÉGE!!!

Értékelés: 10/10
Egyszerűen BITANG JÓ. Ennyi! Az év egyik legjobb olvasmánya volt/lesz/marad, és biztosan újra fogom olvasni. A Nő kutyával és holddal után azt hittem jó ideig nem akadok jó, kortárs magyar krimire, de az Arkangyal éjjel túlszárnyalta a legvadabb elképzeléseimet is.

Mellesleg az egész könyvet Baráth Kata kellemes hangján, kicsit hadarósan narrálva hallottam a fejemben. :)

"Ha a feneked alá tolják a kisszéket, ne baromkodj, ülj le."

Így van. Ha pedig meglátod, hogy Baráth Katának új könyve van, ne rinyálj, hogy nem Veron, hanem fogd és vedd meg, de azonnal! :)))) 

Kiadja az Agave.
Rendeld meg >itt< (de nyomban!)! :D 

Fülszöveg: "Amikor Budapest utcáit feketére festi az éjszaka, egy árnyék indul veszedelmes útjára. A rendőrök szerint az árnyék csak legenda, de aki találkozik vele, többé nem szabadul a rettegéstől.

Bori önkéntes segítő, a családon belüli erőszak áldozataival foglalkozik. Egy végzetes napon azonban éppen őt támadják meg. A lány lakótársát felzaklatja a tragédia, és cinizmusa ellenére minden veszélyt vállal, hogy elkapja a névtelen tettest. Nyomozását rengeteg váratlan fordulat és fellángoló erőszak szegélyezi. De mi köze van ennek a nyomozásnak a pesti éjszakákat rémülettel megtöltő árnyékhoz?

Baráth Katalin a nagy sikerű Dávid Veron-sorozat után egy letehetetlen, és ízig-vérig 21. századi magyar thrillert írt. Ez a regény nemcsak ismerős helyszíneivel, sötét, de a humort sem nélkülöző világával és izgalmas történetvezetésével ragadja magával olvasóit, hanem egy olyan főhős megrajzolásával is, akinek karaktere egyértelműen új szín a magyar krimiirodalomban."

Hogy kell betyármód unatkozni?

Baráth Katalin: Az arany cimbalom (Dávid Veron 4.)

A borostyán hárfa volt a legjobb a Dávid Veron kötetek közül, nyáron olvastam, két éve a Balaton partján. Amikor jött a cimbalom híre, külön örvendeztem, mert címötleteltem a posztomban és bár nem arany, de ezüst cimbalom volt a felsorolásban :) Hú, nyáron megint Veront lehet olvasni! A könyv végül picit később került a kezembe, és valahogy nem akaródzott nyaralni vinni, vagy nyaraláson olvasni. Olyan nagy volt és komor. Persze szép, és igényes, imádom a kinézetét, és nagyon "felhasználóbarát", még kihajtogatva sem törik meg a gerince. Hogy, hogy nem, a nyaram jó része a cimbalommal telt mégis, de nem az olvasásával, hanem azzal hogy mennyit tologattam. Van ilyen néha. Belevágtam, ajj, de jó, Veron!!!... és jött az első koppanás, amit aztán követett a többi. Bakter, vonatrablás, Rózsa Sándor. Híjjja. 

Elkezdtem jegyzetelni vázlatposztba á la Amadea, és már az első három mondatom (nem lett több) ez volt: 

"Uncsi a vonatrablás. Mi az hogy áristom? Mennyi betű van egy oldalra zsúfolva!"

A vonatrablás annyira megfeküdte a gyomrom, hogy két hétre félredobtam a könyvet, aztán csak utánanyúltam, hogy kell azért benne Veronnak is lenni, hello, és találtam is, bár keveset. 

Én imádom Baráth Katalint (imádlak Kata!) és a könyveit is, főleg a zongorát és a hárfát, de ez a kötet nekem óriási csalódás volt. 

Olyan "szép", hogy az már a szépirodalom kedvelőinek kecskeszakáll-simogatását avagy összeszorított rúzsos-csücsörítéssel való bólintását váltja ki. Mintha Mikszáthot vagy Móriczot olvastam volna, töményen, azok minden cikornyás unalmával és hosszas bevezetéseivel. Túl kevés Veron, túl férfias-fiús háttérvilág. Jóska és Pista roppant tehetetlen páros, Dávid Szilveszterről jó, hogy kiderült több minden, de igazság szerint a végére leginkább csak kupán csapni akartam volna egy vizeskorsóval/ostornyéllel/gémeskút vedrével... a megfelelő aláhúzandó. 

A közepe táján, amikor a két szál összeér, és valamit megsejt az ember, élveztem  olyan 30-40 oldalt belőle, és fellelkesültem, aztán visszasüppedtünk (én és a nevezett könyv) ugyanoda...  

A háborús hangulat csak valami sötét felhős pecsét volt, pedig azt hittem közelképet kapunk a világháborúról, a készülődésről, nem mintha érdekelne, mert bbrrr, történelem. Ugyanígy, brr, betyárok, brr, vonatrablás, brr parasztos beszéd. Elveszett az a rusztikus parasztosság ami eddig uralta a Veron-regényeket, most valahogy tényleg Rokonok utánérzésem lett - amivel ki lehet engem kergetni a világból (brrr!!). Nehezen követhető, túl bő lére eresztett. Ha ez az új Veron-irány, akkor én búcsút intek. 

Az utószó egy-két mondatában több érdekfeszítő dolog volt, mint az egész regényben, pl, hogy egy japán ember írt életrajzot Rózsa Sándorról, vagy hogy van könyv, ahol híres betyárok fotóit meg lehet nézni. 

Mellesleg szerintem sokat elárul, hogy az utószó maga is milyen válogatott szavakkal lett megírva, hát ki se tudtam bogozni egynémely mondatot, ez már nekem egy kicsit rájátszás a szépírásra. 

Forrás

De a regényben is komplett oldalakat nem értettem meg, vagy épp azt se tudtam ki szerepel. Olyan messziről kanyarodott be néhol a társaskocsi a kanyarban, hogy csak bosszús lettem, most olvassam újra, vagy menjek tovább? Volt, hogy kiderült valami, de nem igazán rémlik kiről derül ki valami... kissé túltobzódtak az inkognitók is. Erőszakot téve magamon, végigolvastam, de a befejezés sem hozott nyugtot, ellenben kételkedem egy asszonyszemély erejében, és hát kicsit nevettem, ahol nem kellett volna, de ez már spoiler lenne. 

Kedvenc jelenet: Veron a dézsában fürdik + Ady kötet :) 

Unalom a köbön: Rózsa Sándor.

A rejtély: oké, de kissé erőltetett és nehezen bogozható ki. 

Kedvenc idézet: 

"Dujmovics asztaltársasága, Dávid Jóska, Vékony doktor és Remete Pista tisztában voltak vele, hogy a polgári élet gyönyörűségein a kapitány legfőképpen a férfitársaságot, a bolgár dohányt és azt az áldott csöndet érti, amihez az elmúlt hónapokban ritkán jutott hozzá, lévén az ifjabb Lázó (a legtöbb kisdedhez hasonlóan) nem fogta föl édesatyja türelmes magyarázásából, hogy a fogak szaporodása olyan öröm, amit inkább a néma szerzetesek jámbor derűjével, mintsem a tatár hadak fékevesztett üvöltésével illik kifejezni."

Értékelés: 10/4 Nem lettünk cimbik. Kérek valami lélekbalzsam könyvet, tanyák, ostorok, Sándorok kíméljenek.  

Itt vannak róla lelkes posztok, mert a többség (rajtam kívül mindenki?) szereti: Amadea, Ilweran, Lobo. 

A borostyán hárfa

 Baráth Katalin: A borostyán hárfa
 

"A kapitány nem igényelt ülőhelyet: szokása szerint föl-alá járkált a grófné szobájában, hangos hümmögésekkel és mormogásokkal jelezve, ha valamely megállapítással egyetértett vagy ellenkezett, amitől Veronnak olyan érzése támadt, mintha egy éhes medve csörtetne folyton a háta mögött…"

Amikor már előre lelkendeztem a következő Veron-regény megjelenésén, nem is sejtettem, hogy a sorozat eddig legjobb darabja következik, amit méltán lehet az eddigi csúcsnak nevezni Baráth Katalin művei között. A fekete zongora és A türkizkék hegedű után most itt harmadik rész, A borostyán hárfa, az Agave kiadásában, csodásszép külsővel (tapéta, fénykép, tusírás, jaj de imádom!) és még annál is jobb történettel.

Veron ebben az epizódban hazautazik Ókanizsára Annuska barátnője esküvője miatt. 1912-ben járunk, a városkában azóta filmszínház nyílt, amelyet Sáry Móric igazgat. Az a Sáry Mór, akinek húga igen kellemetlen meglepetést szerez Veronnak, igaz, csak közvetve. Hamarosan kiderül ugyanis, hogy Remete Pista nem kitörő örömmel és újabb leánykérési ajánlattal fogadja a két éve Budapestre költözött zsurnálhölgyet, Veronunkat hanem a hírrel: eljegyezte Sáry Irénkét...

„…férfiembernek pontosan annyira otthonos tájék a női lélek, mint magyar politikusnak a diplomácia.”

Sáryékon kívül több más idegen is megjelenik, például a Mosolygó dinasztia, akik Annuska és Péter esküvőjén teszik tiszteletüket, és a vőlegényének szegről-végről rokonai, és Peiacu Traján, aki Dujmovics Lázót hivatott "helyettesíteni" annak bokros teendői miatt, amik elszólították a városból. Csoda, hogy minden fenekestől felfordul, amikor nincs otthon a kapitány? :)

Mérgezés, haláleset, lopás és Veronra terelődő gyanú következik ezután, ami egy szinte kibogozhatatlan nyomozásba torkollik, hogy végül csavar csavar után felfedje az igazságot.

„A túlzásba vitt hallgatásnak gyomorfekély a vége. Higgyen nekem, már legalább ötven titoktartó betegemet tette sírba ez a ritka férfierény.”

Izgalmas, nagyon mozgalmas, rengeteg apró részletből álló kisasszonyos krimi kerekedett a sztoriból. Olyan sok minden zajlik, hogy a feléről kis híján megfeledkezik az ember olvasás közben, ahogy haladnak az események, és ebből persze óhatatlanul is homlokra csapós rádöbbenések következnek. A karaktereket már régi ismerősként köszöntheti az olvasó, és üdítő visszatérni Ókanizsára is. Mintha minden most állt volna össze, a szereplők, a viselkedések, dialógusok, események, és maga a stílus is. Teljesen kiforrott az egész. Bevallom féltem, hogy megint döcöghetek hosszú oldalakon keresztül a cikornyás mondatokon, mint annak idején A türkizkék hegedűvel, de szó sem volt ilyesmiről. Kellemes egyensúlyban volt a régies nyelv és szép megfogalmazás a pörgős, gördülékeny mondatokkal, és nem volt sosem túlságosan tekervényes vagy agyonzárójelezett.

„Odakint teljes sötétségbe borult a táj. Csupán a gyönge holdfényben fölsápadó hómező törte meg a feketeséget, a látóhatárt szinte pontosan középen kettészelve. Csak fekete, csak fehér, semmi más. Veronnak mégis úgy tűnt, csupán a hold fénye tartja vissza a sötétséget attól, hogy fürge és hangtalan póklépteivel birtokba vegye a fehérséget.”

Isteniek voltak a helyzetkomikumok, a karakterábrázolás, egyáltalán az egész történetvezetés, atmoszférateremtés. Köszönöm hogy ez a könyv így lett megalkotva, ahogy, ennyi réteggel ennyi rejtéllyel, ennyi izgalmas és néha szívdobogtató momentummal. Tökéletesek voltak az átváltások, függő jelenetek, a homályban hagyott részek.
Kellően volt szellemes, ironikus, és ettől megmaradt könnyednek is, ugyanakkor nagyot dobtak rajta a kulturális, filmes, irodalmi utalások, amik mégsem nehezítették el, és ha ehhez még hozzávesszük a detektívkedést, gyilkosságokat, s a poirot-i végjátékot, akkor el kell ismerni: remekbe szabott könyvet tartunk a kezünkben.

Imádtam nem csak a karaktereket, de ismét a neveket is. A régieket ugyanúgy, mint az újabbakat. Mosolygó Médi, Peiacu Traján, Purger Sanyi, Vass Amádé de akár Vékony doktor, Dávid Szilveszter vagy Kökény Lizi néni neve is már rögtön mosolyt csalt az arcomra.

„Legelőbb is sikerült visszaparancsolni a csélcsap Jovánkát a házitűzhelyhez. Igaz, rábeszélés közben elcsattant néhány pofon, de ezen a kapitány hamar túltette magát.”

Mit tagadjuk, Dávid Veron és népes csapata fogalom lett.

Értékelés: 10/10 Magához láncoló és mégis bájos, kisasszonyos és mégis véresen komoly, békebeli és ugyanakkor nagyon mai. Kérem a következőt!

U.i.: Ha már színes hangszer, ötleteltem én is kicsit, és az én jelöltjeim Veron következő, vagy ha annak már megvan a címe, akkor az utáni kalandjaihoz (mert ugye lesz még több is?):
- A bíbor citera / A bíborszín citera
- Az ezüst cimbalom / A színezüst cimbalom
- A bronzos fuvola
- A bíbor harmonika / A lila harmonika

U.i. 2.: Két kérdés: Hogyan lehetséges másolatot készíteni egy levélről 1912-ben? --> Baráth Katalin válasza: a levelet kézzel másolták le, egyéb "másolat" nem készült :)

És ki van a címlapon? Veron? Netán Irénke? :)

A könyvet köszönöm az Agave Kiadónak! 

És köszönöm ismételten, hogy véleményemmel belekerülhettem az előző köteteket ajánlók sorába az első oldalakon! :)))

(A képek illusztrációk, források: dawnschickflicks.blogspot.com, mbouffant.blogspot.com, telephonearchive.com)