A borostyán hárfa

 Baráth Katalin: A borostyán hárfa
 

"A kapitány nem igényelt ülőhelyet: szokása szerint föl-alá járkált a grófné szobájában, hangos hümmögésekkel és mormogásokkal jelezve, ha valamely megállapítással egyetértett vagy ellenkezett, amitől Veronnak olyan érzése támadt, mintha egy éhes medve csörtetne folyton a háta mögött…"

Amikor már előre lelkendeztem a következő Veron-regény megjelenésén, nem is sejtettem, hogy a sorozat eddig legjobb darabja következik, amit méltán lehet az eddigi csúcsnak nevezni Baráth Katalin művei között. A fekete zongora és A türkizkék hegedű után most itt harmadik rész, A borostyán hárfa, az Agave kiadásában, csodásszép külsővel (tapéta, fénykép, tusírás, jaj de imádom!) és még annál is jobb történettel.

Veron ebben az epizódban hazautazik Ókanizsára Annuska barátnője esküvője miatt. 1912-ben járunk, a városkában azóta filmszínház nyílt, amelyet Sáry Móric igazgat. Az a Sáry Mór, akinek húga igen kellemetlen meglepetést szerez Veronnak, igaz, csak közvetve. Hamarosan kiderül ugyanis, hogy Remete Pista nem kitörő örömmel és újabb leánykérési ajánlattal fogadja a két éve Budapestre költözött zsurnálhölgyet, Veronunkat hanem a hírrel: eljegyezte Sáry Irénkét...

„…férfiembernek pontosan annyira otthonos tájék a női lélek, mint magyar politikusnak a diplomácia.”

Sáryékon kívül több más idegen is megjelenik, például a Mosolygó dinasztia, akik Annuska és Péter esküvőjén teszik tiszteletüket, és a vőlegényének szegről-végről rokonai, és Peiacu Traján, aki Dujmovics Lázót hivatott "helyettesíteni" annak bokros teendői miatt, amik elszólították a városból. Csoda, hogy minden fenekestől felfordul, amikor nincs otthon a kapitány? :)

Mérgezés, haláleset, lopás és Veronra terelődő gyanú következik ezután, ami egy szinte kibogozhatatlan nyomozásba torkollik, hogy végül csavar csavar után felfedje az igazságot.

„A túlzásba vitt hallgatásnak gyomorfekély a vége. Higgyen nekem, már legalább ötven titoktartó betegemet tette sírba ez a ritka férfierény.”

Izgalmas, nagyon mozgalmas, rengeteg apró részletből álló kisasszonyos krimi kerekedett a sztoriból. Olyan sok minden zajlik, hogy a feléről kis híján megfeledkezik az ember olvasás közben, ahogy haladnak az események, és ebből persze óhatatlanul is homlokra csapós rádöbbenések következnek. A karaktereket már régi ismerősként köszöntheti az olvasó, és üdítő visszatérni Ókanizsára is. Mintha minden most állt volna össze, a szereplők, a viselkedések, dialógusok, események, és maga a stílus is. Teljesen kiforrott az egész. Bevallom féltem, hogy megint döcöghetek hosszú oldalakon keresztül a cikornyás mondatokon, mint annak idején A türkizkék hegedűvel, de szó sem volt ilyesmiről. Kellemes egyensúlyban volt a régies nyelv és szép megfogalmazás a pörgős, gördülékeny mondatokkal, és nem volt sosem túlságosan tekervényes vagy agyonzárójelezett.

„Odakint teljes sötétségbe borult a táj. Csupán a gyönge holdfényben fölsápadó hómező törte meg a feketeséget, a látóhatárt szinte pontosan középen kettészelve. Csak fekete, csak fehér, semmi más. Veronnak mégis úgy tűnt, csupán a hold fénye tartja vissza a sötétséget attól, hogy fürge és hangtalan póklépteivel birtokba vegye a fehérséget.”

Isteniek voltak a helyzetkomikumok, a karakterábrázolás, egyáltalán az egész történetvezetés, atmoszférateremtés. Köszönöm hogy ez a könyv így lett megalkotva, ahogy, ennyi réteggel ennyi rejtéllyel, ennyi izgalmas és néha szívdobogtató momentummal. Tökéletesek voltak az átváltások, függő jelenetek, a homályban hagyott részek.
Kellően volt szellemes, ironikus, és ettől megmaradt könnyednek is, ugyanakkor nagyot dobtak rajta a kulturális, filmes, irodalmi utalások, amik mégsem nehezítették el, és ha ehhez még hozzávesszük a detektívkedést, gyilkosságokat, s a poirot-i végjátékot, akkor el kell ismerni: remekbe szabott könyvet tartunk a kezünkben.

Imádtam nem csak a karaktereket, de ismét a neveket is. A régieket ugyanúgy, mint az újabbakat. Mosolygó Médi, Peiacu Traján, Purger Sanyi, Vass Amádé de akár Vékony doktor, Dávid Szilveszter vagy Kökény Lizi néni neve is már rögtön mosolyt csalt az arcomra.

„Legelőbb is sikerült visszaparancsolni a csélcsap Jovánkát a házitűzhelyhez. Igaz, rábeszélés közben elcsattant néhány pofon, de ezen a kapitány hamar túltette magát.”

Mit tagadjuk, Dávid Veron és népes csapata fogalom lett.

Értékelés: 10/10 Magához láncoló és mégis bájos, kisasszonyos és mégis véresen komoly, békebeli és ugyanakkor nagyon mai. Kérem a következőt!

U.i.: Ha már színes hangszer, ötleteltem én is kicsit, és az én jelöltjeim Veron következő, vagy ha annak már megvan a címe, akkor az utáni kalandjaihoz (mert ugye lesz még több is?):
- A bíbor citera / A bíborszín citera
- Az ezüst cimbalom / A színezüst cimbalom
- A bronzos fuvola
- A bíbor harmonika / A lila harmonika

U.i. 2.: Két kérdés: Hogyan lehetséges másolatot készíteni egy levélről 1912-ben? --> Baráth Katalin válasza: a levelet kézzel másolták le, egyéb "másolat" nem készült :)

És ki van a címlapon? Veron? Netán Irénke? :)

A könyvet köszönöm az Agave Kiadónak! 

És köszönöm ismételten, hogy véleményemmel belekerülhettem az előző köteteket ajánlók sorába az első oldalakon! :)))

(A képek illusztrációk, források: dawnschickflicks.blogspot.com, mbouffant.blogspot.com, telephonearchive.com)