Augusztus és szeptember, de főleg Gerald Durrell

Saját képek.

Sajnos októberbe hajlik teljesen, mire be tudom fejezni ezt a zárós posztot, de akármennyire maradtam is el a posztjaimmal, mindenképp meg szerettem volna mutatni, miket is szereztem be. Augusztusban nagy elánnal elindítottam ugyanis a korábban megemlített Gerald Durrell életmű-összegyűjtő projektemet, és az indítást igazi teljes gőz üzemmód jellemezte, amint azt látni fogjátok a kupacolós képen is. :)

Szerencsére nagyon sok szép példányt tudtam megszerezni másodkézből, ráadásul egy helyről többet is. Kicsit izgultam, mi milyen állapotban szerezhető be, a régiek közül különösen. Rengeteg Durrellem van, de sajnos egy régebbi beázásnál PONT ezek voltak a beázott falrésznél, és soknál elég csúnyák a lapszélek. Megpróbálkozom majd egy kis alkoholos törléssel, leradírozással, napoztatással, de nem sok reményt fűzök hozzá, és nem szívesen forgatom ami penészes lehet, illetve a fiamnak sem adnám így szívesen a kezébe, ha esetleg később érdekli majd. Így aztán ezekből jöttek újak. 

A fehér borítós, rajzos, Európa Kiadós kötetek álltak a legközelebb a szívemhez, mert ilyen kiadásban ismerkedtem meg Durrellel annak idején (A halak jelleme volt az első olvasásom tőle), és kedveltem a Réber László féle illusztrációkat is bennük, így aztán megpróbáltam ezek közül válogatni, és nem rendeltem meg újabb féle kiadást inkább. 

Könyvbonbonok

Mivel olvasni azért sikerült kicsit mostanában, de az írás nagyon nem megy, főleg nem összeszedett, rendes gondolatokkal, és a megszokott alapossággal megírt posztokkal, így aztán úgy döntöttem mindent összevegyítek, és legalább pár gondolatomat idevetem a mostanában olvasott könyveimről. :) 

Nagyon vegyes lesz a felhozatal! 

Kollázs a borítókból.

Jodi Picoult: Sing You Home 

Well, well, mostanában elkerülnek a jó Picoult sztorik; ez sem jött be. Max és Zoe gyerekvállalási projektje kudarcba fullad, és egy fájdalmas veszteség után el is válnak. Zoe hamarosan új párra talál Vanessa személyében, és úgy döntenek gyereket akarnak. Erre mi sem lehet jobb megoldás ugyeee, mint a Zoe és Max maradék megtermékenyített embriói (agyrém)... Elindul a harc, és a per az embriókért, és az egészbe bevonódik az egyház is, aminek Max nemrég lett a tagja. Zoe és Vanessa maguknak, Max pedig meddőséggel küzdő bátyjának és annak feleségének szeretné megszerezni az embriókat. 

SPOILERes!

Jesszus, nem is tudom hogy ez az egész hogy válthatott a történet alapjává? Jodi ennél sokkal alaposabb és átgondoltabb szokott lenni. Annyira ingatag lábakon áll az egész, HISZEN egyértelmű, hogy erről kellett hogy szülessen egy  megállapodás a váláskor, de még ha ott nem is, a klinikának kell legyen egy protokoll, hogy mi a teendő, ha a felek elválnak időközben. És persze ez így is van, de a könyvnek kb. a 90%-ánál bukik ez csak ki, a tárgyaláson, amikor a klinika egyik dolgozója tanúskodik, és megemlíti hogy hát a szerződés... és mindenki néz nagy bociszemekkel, hogy naháááát, VAN szerződés? Persze hogy van, amiben rögzítve is lett, hogy válás esetén az embriókat meg kell semmisíteni, és nem lesz senkié. Tádámm. Ez járt-e a fejemben a konfliktus kezdete óta? Igen! És hát teljesen hihetetlen és hiteltelen, hogy korábban nem került ez szóba, hogy a bíró ne gondolt volna rá, ne kérdezett volna rá, ne kérette volna be anyagnak mint minden más dokumentumot... Szóval a semmin ment a rugózás, mert különben nem lehetett volna könyvet írni belőle a megfelelő hívószavakkal (leszbikus pár, pro-life, pro-choice, vallás stb). Csalódás, mert ennél tényleg sokkal összetettebbek, összeszedettebbek szoktak lenni a Picoult-könyvek, és dilemmázósabbak is. Itt semmi dilemma nem volt, bennem végig csak az motoszkált, ez már senkit nem illet, illetve hogy amúgy is egyértelmű, hogy nem a szentfazekaknak kell adni, ha már valakinek..., hanem Zoe-éknak. 

Rant vége, túl sok időt töltöttem el vele, és sajnos semmit sem adott a könyv. A zeneterápia amúgy érdekes volt, ezzel foglalkozik Zoe, ugyanakkor szerintem egyáltalán nem illett ez ehhez a labilis nőhöz. Vanessa is borzasztó labilis, és egyébként neki se való a gyerek. :D Not so happy ending? 

Mark Seal: Vadvirág - Egy rendkívüli élet és megrázó gyilkosság igaz története Kenyában

Következő áldozatom merőben más volt; egy dokumentumregény. Ritkán olvasok ilyesmit, de ez a kötet már régóta érdekelt, igaz, a fejemben teljesen félrepozícionáltam... Valamiért azt hittem, hogy a borítón lévő elefánt miatt központibb szerepet kapnak az elefántok, és regényesebb mesélést vártam. Ezekkel az elvárásokkal az elején nehezebb volt belelendülni a száraz, amerikai újságcikk stílusú könyvbe. Joan és Alan Root élete azonban végül érdekesebbnek bizonyult, mint hogy bármi elronthassa. Pedig senki se igyekezett igazán ezzel a könyvvel... se a szerző, akinek tényleg semmi stílusa nincs, se a szerkesztő, aki a nagy összevisszaságot kissé rendezgethette volna még, se a fordító, vagy a magyar kiadás egyéb résztvevői, akik hagyták, hogy ez a csodás élettörténet ilyen nemtörődöm módon jelenjen meg, telis-tele helyesírási hibákkal és elütésekkel, figyelmetlenségekkel...

Ettől eltekintve - és ritka, hogy én ennyire szemet hunyjak ezek felett az ordas nagy hibák felett -, a könyv nagyon érdekes, az életút abszolút megkapó, és bár eleinte szkeptikus voltam, nagyon megszerettem útközben. ♥

Sok-sok érdekességet megtudtam Kenyáról is,  a kikuyukról, az állatvilágról, a virágtermesztéről, és a Naivasha-tóról... Joan és Alan remek páros lehettek együtt, mondjuk valószínűleg teljesen kattantak is, csak egyformán, de amikor Alan megpattant a házasságból, huhh, hát elküldtem volna még melegebb éghajlatra. Mi az, hogy ő maradna akkor a másik nővel, amíg az meg nem hal (beteg volt), aztán majd visszajön? :D WTF Alan? :D  Azt hittem a könyv Alan távozása után majd ellaposodik kissé, de épp ellenkezőleg, én a második felét, amikor csak Joanről és a tóról hallottunk, sokkal jobban élveztem. 

Borzasztó, ami Joannel történt, és az is, hogy ez nem egyedi eset. De még tragikusabb, ami a természettel történik, nem csak Kenyában, és nem csak a Naivasha-tónál. Vannak még Rootékhoz hasonló természetbolondok, természetbarátok, természetvédők? Olyanok, akik tudnak is harcolni valamiért?

Karen Marie Moning: The House at Watch Hill

Új Moning sorozat, nagyon megörültem neki, erre nagyot koppantam! Moninggal?! Moninggal! 

Boszorkányság, rejtélyes halálesetek, egy eldugott városka, titokzatos, ódon ház és birtok mint örökség, wow, micsoda egyveleg lehetett volna! Ennyi potenciált veszni hagyni… Ha nem tudtam volna, hogy ez egy Moning, sosem gondolnám, hogy ez egy Moning. Elnyújtott, borzasztóan önismétlő, alig történik valami az egész kötetben. Persze, tudom, hogy ez egy bevezető rész, amiben karaktereket kell bemutatni, világot építeni, de minden annyira kezdetleges marad. A főszereplő, Zo (igen, csak Zo) pedig elképesztően sokat nyavalyog a fejében, és ugyanazokat a köröket futja le újra és újra. Szerintem nem érdemes a folytatásra a sorozat, semmi kedvem belebonyolódni a többi részbe. Nagyon érződik egyébként, hogy Moning a saját anyját gyászolja ebben a könyvben, a saját gyászfeldolgozását próbálta kiírni magából.

Igazából sajnos több szót nem is érdemel az egész.  

 

John Marrs: Keep It In The Family 

Úgy gondoltam, egy régóta az Audible könyvtáramban várakozó, feszült és izgi John Marrs-szal nem lőhetek mellé! És hát dehogynem, egy kissé mégiscsak sikerült. Ez most csalódás, pedig nagyon izgalmasnak ígérkezett, de végül túlcsavarta Marrs, és annyi gonoszságot passzírozott bele… Abnormális család, rengeteg titkolózás, de a lehető legsötétebb fajtájú titkokkal. 

Óhatatlanul akadtak következetlenségek is, valamint egy-egy ponton hihetetlen, hogy mégis hogy nem derített fényt a rendőrség, a nyomozások stb. több összefüggésre. John Marrs csavarjai, aztán a csavar utáni utolsó csavar is mindig pofon szokott csapni, ehhez képest itt most eléggé képben voltam mindennel, és nem tudott sok meglepetést okozni. 

Beteg sztori: rémségek a padláson, a bőröndökben, de legfőképpen a lelkekben... Most egy darabig szerintem nem olvasok tőle. 

Debbie Tung: Book Love

Majdnem lemaradt ez a szuper kis kötet a végéről, pedig Debbie Tung könyve nemrég szerzett néhány igazán vidám és önfeledt percet számomra. Többeknek ismerősek lehetnek a rajzai, amiket most egy kötetbe gyűjtött. A képregényeket meg-megtöri egy-egy egész oldalas, kidolgozottabb rajz is a könyvben, ezeken nagyon szerettem legeltetni a szemem. 

Mi könyvmolyok igazán magunkra ismerhetünk abszolút minden részletében, minden képkockájában. ♥ Örülök, hogy beruháztam rá és a polcomon tudhatom. 

Nos, remélem tetszett ez a zanza. Konklúzió: nem kell ráfeszülni a posztokra, meg mindent alaposan leírni a könyvről, ezentúl inkább többször hozok kis rövidített véleményeket is, ha úgy adódik. ;) Másik konklúzió: több esélyt kellene adnom a nonfictionöknek, és visszatérni a természettel és állatvilággal foglalkozó könyvekhez (Durrell, Attenborough, Wohlleben, here I come - hopefully). :)) Oh, és persze a régi jó Moningokat is kéne újrázni. ;) 

Év végi olvasmányok

Néhány sort szeretnék írni az év utolsó olvasmányairól is, amikről azt hiszem azért egész posztnyi gondolatot most nem fogok összehozni, de egy-egy rövidebb értékelést írok róluk. :)

Kate Quinn: The Briar Club

2019 óta évente olvasok egy Kate Quinnt, es bár változó, hogy mennyire tetszenek, nagyon keresem az első kettőhöz hasonló élményt tőle, és elolvasom az újabb könyveit. A The Briar Club következett most.

Ugyanaz a felolvasó olvasta fel most is a hangoskönyv verziót, Saskia Maarleveld, így aztán most is nagyon jó minőségű, élvezetes felolvasásról van szó. 

A könyv maga sajnos nem tetszett annyira, középszerű maradt, nem vont be magával annyira, mint vártam. Holott nagyon sok érdekes és fontos témát érintett, és rendkívül színes karaktergárdával dolgozik benne Quinn. 

Fliss, Grace, Bea, Réka, Nora és Arlene... Ők mind Briarwood House lakói, az '50-es évek Washington DC-jében. Van köztük anya, özvegy, ex-baseball sztár, és persze mindenkinek vannak kisebb-nagyobb titkai. Például van, aki egy gengszterrel ápol romantikus kapcsolatot. De hogy az egészből mégis hogy lesz a kezdőjelenet zűrzavara, két holttesttel a ház két pontján? Úgy, hogy van itt némi kémkedés is, és van, akinek bizony egy cseppet súlyosabb a titka, mint a többieké. 

Az időszak történelmi-politikai hátterét is bemutatja Quinn, és behozza a történetbe a fogamzásgátló tablettával kapcsolatos első kísérleteket is, az egyik szereplőn keresztül. 

Grace March teadélutánjai teszik könnyedebbé és elviselhetőbbé a lakók mindennapjait, és ezekből heti rendszerességű szeánsz válik. 

Kedvenc fejezeteim azok voltak, amiket Pete és Nora szemszögéből kaptunk. Velük igazán jó felütéssel indult a regény, de utána kissé leült számomra, Rékán és Fliss-szen nehezen rágtam át magam, a végén az események kissé zavarosan zárultak le, de kétségkívül izgalmak és fordulatok közepette. Szóval nem lett a kedvenc Kate Quinnem, de ez is jó iparosmunka. 

A hangoskönyv végén van egy interjú a szerzővel és a felolvasóval. Bár feljebb dicsértem Saskia Maarleveldet, azért annyit hadd jegyezzek meg, hogy ha Quinn-nek sikerül szépen kiejtenie Réka nevét magyarul, akkor Saskiának igazán illene tudni leutánoznia, vagy ha nem tudja, hogy kell, kérdezzen utána. Ugyanis szerencsétlen asszony az egész audiobookban Ríka. 

A recepteket nagyon feleslegesnek éreztem a könyvben, de az csak az én nünükém, számomra csak feleslegesen megtörik a mesélést.

Brittany Rubiano: Bölcsességek a Százholdas Pagonyból

A Libri egyik karácsonyi díszkötete volt ez a szépség, és amikor az ajándékkártyámat költöttem el náluk, úgy döntöttem, berakom ezt is a kosárba, hátha jó lesz alapon. Hogy jó lett-e? Hát nehezen tudom eldönteni.

Ez egy tényleg csodálatosan szép kivitelezésű kötet. A kép nem is adja vissza, mert egészen érdekes textúrája van a borítónak, és még élfestett is. Csak fogalmam sincs, kinek szól? Ünnepi hangolódásnak nekem nem elég ünnepi, nem a karácsonyhoz köthető. Elnézegetni kikapcsoló élmény volt, de tényleg egy fél óra alatt átlapozható. Nem értem ki a célközönség.

Az idézetek rendben vannak, többé-kevésbé, de a hozzá halmozott raklapnyi közhely, nos kissé sok volt nekem.

Azt olvastam, hogy olvasni tanuló gyereknek jó lehet, és utána egy picit más szemmel tudtam rá nézni, de szerintem emberfia nincs, aki egyébként ezzel a céllal a szeme előtt venné meg ezt a kötetet.

Szóval összességében: gyönyörű semmiség. Milyen értékelést érdemel az ilyen könyv?

J.K. Rowling: Karácsony a Roxfortban 

És a másik jómadár, amire részben ráillik a gyönyörű semmiség kifejezés, de itt azért jóval nagyobb a nosztalgia-faktor, és erőteljes szentimentális szálak vannak a háttérben számomra... A Karácsony a Roxfortban olyan, mint egy nagyon egyszerű karácsonyi mesekönyv, kevés szöveggel, sok nagy képpel, egy 10 perces lapozó. Sajnos valamiért (egy kő alatt élek!), azt gondoltam ez is egy"lexikon"-szerű gyűjtemény a karácsonyi eseményekről, fejezetekről a HP mind a hét kötetéből, holott már a borító is hirdeti: Részletek J.K. Rowling Harry Potter és a bölcsek köve című regényéből. És a könyv tényleg ennyi, a karácsonyra készülődés sorai, gyönyörű illusztrációkkal körítve. A tanulók összeírása, akik maradnak a Roxfortban a karácsonyi szünetre, a hatalmas fenyőfák a Nagyteremben, az ámuldozó ajándékbontogatás, amikor is előkerül a láthatatlanná tevő köpeny, a furulya, és a Weasley-féle kötött pulcsik. :) 

Ziyi Gao csodásan elkapta a hangulatot, mesebeli és kedvesen megrajzolt karaktereket adott. Igazán végigillusztrálhatná az egész sorozatot, de persze tudjuk, hogy ezek a projektek sosem jutnak el a végéig, szóval én elégedett vagyok most ezzel a kis részlettel. Nem mellesleg pluszpont, hogy kisebb gyerekkel is elolvasható. Szerintem elő fogom venni minden évben, kicsit hangolódni a karácsonyra, tökéletes hozzá. :) 

Fehér Klára: Négy nap a paradicsomban 

Amikor befejeztem, azt írtam fel magamnak, hogy tragikomikusan üdítő, és ez valóban helytállóan leírja, milyen élmény is volt ez a rövidke történet. Az írópáros, Juli és Andris korzikai utazásának történetét ismerhetjük meg belőle, de ennél végső soron sokkal többet is. Bámulatos, hogy mennyi minden fért bele ebbe a vékonyka kis kötetbe. 

Néhol komikus, néhol azonban nyomasztó korrajz ez a '70-es évekről, és azon belül is az akkori (akkori?) magyar turistákról. A turistákról, akik nem válthatnak elég valutát, akik filléreiket számolgatva, kuporgatva próbálják meg élvezni az életet, miközben egy rosszul kiszámolt érkezés, egy félreértett szó, és néhány egyéb kommunikációs baki komoly gondokat szülhet. 

A korzikai nyaraláson kívül felelevenednek egy korábbi ausztrál út visszás emlékei is, kitekintünk Indiába, és Olaszországon is keresztülnyargalunk, persze csakis lélekszakadva, mindent megpróbálva behabzsolni, miközben a hidegélelmet kuporgatjuk a kocsiban, és a benzinpénzt számoljuk. Azt feltétlen fontosnak tartom megjegyezni ezen a ponton, hogy a kocsit kérem szépen Krapancsák Tódornak hívják. :D 

Juli és Andris kétségbeejtő helyzetekben találja magát, főleg, amikor már - végre - ténylegesen Korzikára érnek, András régi barátjához, ahol is kiderül, nem egy udvarház vendégei lesznek, ahol a tejjel-mézzel folyó kánaán, és a kert végében futó hűs patak várja őket, hanem bizony saját szállásukat maguknak kell kifizetni, és oda fel is kell caplatni napjában többször is. Nem úgy hívták őket egy hét "vendégségbe", ahogy ők gondolták. A kommunikáció hiánya egyre-másra csalódásokat szül, mind a vendégek, mind a vendéglátók számára. Érdekes azt is apróra megfigyelni, milyennek mutatja be a messzire szakadt hazánk fiait a szerző. 

Gördülékeny, szórakoztató, sokrétű írás, minden balszerencsés fordulat ellenére valahogy mégis pozitív hangulatban lehet olvasni, és figyelni hogy is viseli a csapásokat szegény házaspár. Tetszett, hogy a kitekintéseken, kalandokon, viszontagságokon keresztül mennyi mindent megtudunk közben a kapcsolatukról, személyiségükről is. 

Keserédes, hangulatos kisregény nem csak utazásról, hanem barátságról, házasságról is. El is felejtettem már, milyen jó Fehér Klárát olvasni! 

"(...), hanem az öbölre bámultam, ahol a lebukó nap színparádét rendezett. Egy pici bárányfelhő, egyetlen pici felhő volt az égen, de az is csak azért, hogy aranyvörös peremet kapjon. A sziklák komor, fekete csúcsok, a tenger sötétkék tinta. Csend, béke, szépség ömlött el a tájon."

Ilyen, olyan, és amolyan olvasmányokról - zanza

És következőnek megint egy zanzaposzt jön, hogy összegezhessem kicsit a sok szétszórt jegyzetemet és gondolatomat azokról a könyvekről, amiknek semmi közük egymáshoz, csak az, hogy mostanában olvastam őket.

J.D. Barker: The Fourth Monkey 

Azzal a feltett szándékkal vágtam bele Barker trilógiájába, hogy én most azonmód belepistulok a szerzőbe, és ott fogok toporogni a Könyvfesztivál díszvendégéhez kígyózó sorban a hó végén, hogy dedikáltathassak vele... Nem így alakult. Barker engem egyáltalán nem győzött meg, és őszintén nem tudom vajon mit esznek rajta, ennyi alapján. Nem túl maradandó olvasmány, és sokszor feleslegesen naturális. A szemkivájás nem az én terepem, bocsi, adjatok hozzá értékelhető cselekményt, valódi izgalmat, és ennél kevésbé tesze-tosza, és érdektelen nyomozókat... A vége picit felhúzta, való igaz, de nem annyira, hogy folytatni akarjam. 

A férjem szereti Barkert, hát meghagyom neki. ;) 

Hegyi Zoltán Imre: Tkp. ugyanaz

Aki követi a blogot, az tudja, hogy nagyon kevés verseskötetet olvasok, de Hegyi Zoltán könyveit mindig elolvasom. A Tkp. ugyanaz címűt is ismét a szerzőtől kaptam meg. 

Még mindig a Shizoo a kedvencem a könyvei közül, személyessége, szép fotói, szerkesztése miatt egyaránt. A rövidke Tkp. is tetszett, de első felében kevésbé igazodtam el, a Papírrepülő című második rész viszont már emészthetőbb, könnyebben értelmezhető volt számomra. Nézzétek el nekem, nem vagyok egy nagy műértő, és nem biztos, hogy mindent "jól" értelmezek, de nagyon kedvelem Zoli szóbodorításait és egyszerű kinyilatkoztatásait egyaránt.

"Szabály

Örömjutalmat 

hordoz magában minden 

elkészült perced.

Kivétel 

Papírrepülő

pottyan az öledbe - szél 

hátáról. Csak úgy."

Ezeket nagyon szerettem a kötetből: Temetés, Mindenszentek, Szürke árnyékot fázik, Két attitűd.

"Csend faragódik a tájra.

Mintha a táj is befelé fúlna, magába."

Shizoo versek még: >itt<. 

Köszönöm az élményt! :) 

Amy Harmon: The Unknown Beloved

Amy Harmon neve már ismerős volt, 3 éve ugyanis meghallgattam a What the Wind Knows című regényét is. Most lecsaptam egy másik sztorijára az Audible-ön. A WtWK tetszett, de nem volt világrengető, és valami hasonlóra jutottam a mostani történettel is. 

Harmon nagyon jó abban, hogy andalító és misztikus hangulatot teremtsen, jó hátteret írjon a karaktereinek, és képes arra, hogy úgy írjon meg szerelmeseket, hogy tényleg érezhető legyen köztük a kémia. Ez utóbbiért extrán hálás vagyok, mert ez a romantikus irodalom alapköve kellene hogy legyen. 

Szép az írás, elringatnak a szavak, érdekes a varrónő képessége, és ennek összekötése a gyilkosságokkal, de a bűntény maga annyira végülis nem volt izgalmas, nem jött igazi katarzis a tettessel kapcsolatban. De talán nem is ez a lényeg, hanem csak Dani Flanagan és Michael Malone együtt. :)

Magyarul is megjelent, Az ismeretlen kedves címmel, és talán kivételesen a magyar verziónak jobb lett a fülszövege. A borítók viszont valahogy kevéssé passzolnak, én egyik nőben sem látom Danit. 

John Marrs: The Vacation

És végül, ismét hallgattam egy John Marrsot is, amit a címe és a borítója miatt nyárra terveztem, de sajnos végül csak ebben a kicsit szürkés, őszi időben sikerült befejeznem. A nyárias borító(k)nak egyébként nem sok köze van a tartalomhoz, szóval sebaj. 

A Vacation érdekes egyveleg, ami emlékeztet a Part című filmre (és könyvre, de én csak a filmet láttam), amit egyébként az egyik szereplő is kedvel, és többször említenek is, illetve a Nine Perfect Strangersre, Liane Moriartytól. Marrs könyvei közül pedig a The One-t, az első olvasásomat idézte vissza a szerzőtől a sok vágással, ugrással, sokszereplős narratívával. 

Amikor sok ember összegyűlik egy szállón, és mindenkinek van egy rakás titka, az rengeteg bonyodalomra ad okot.... A szereplők nagyon sokszínűek, és bár eleinte nehéz köztük eligazodni, sok a váltás, lassan indulnak be az események, mire mindenkivel megismerkedünk, de később szépen letisztul, és Marrs igen jól köti össze a szálakat - néha egész váratlan helyeken. 

Feszes a tempó, csomó rövid fejezet van, szokás szerint sokszor lógva hagy az egyes fejezetek végén, és más szálra tér át, hogy aztán rághassuk a körmünket, mi történt az aktuálisan izgalmasabb szálon. 

Gyémántvadaszat, betegség, énkeresés, barátság, vallási szekta, fanatikus rajongás, gyilkosság, baleset és más tragédiák... Ebben a sztoriban mindenből kijutott. 

A könyv megjelent Welcome to Wherever You Are címen is, ami talán jobban is illik hozzá.

Stay tuned, hamarosan jövök újabb havi zárással és könyves posztokkal is! :) 

Három könnyed hangoskönyvről röviden

Néhány könnyedebb hangoskönyvet hallgattam decemberben, olyan szerzőktől, akiktől már olvastam korábban is: Kelly Harms, Tracy Rees és Elle Cosimano kerültek terítékre - és kerülnek most bele egy zanzaposztba. 

Forrás.

Kelly Harms: The Seven Day Switch

Kelly Harmstól 1999-ben, jesszus, dehogyis, 2019-ben (:"D) hallgattam meg egy ingyenesen elérhető rövidke novellát az Audible-ön (You Can Thank Me Later), és emlékszem, meglepődve tapasztaltam, hogy nem is rossz. Tetszettek a karakterek és a változatos események benne. Akkor eldöntöttem, el fogom olvasni valamelyik regényét is majd. Kicsit váratott magára a dolog, de decemberben meghallgattam a The Seven Day Switch című könyvét, ami magyarul is megjelent Bezzeg a másik élete címen. 

Ahogy az a címekből már sejthető, egy életcserés, testcserés könyvről van szó, amelyben a két főszereplő anyuka, Celeste és Wendy egy átsangriázott éjszaka után egyszercsak a másik bőrében ébred fel. Mi történhetett, és vajon hogy lehet ezt visszacsinálni? Addig, amíg valami megoldás kínálkozik, élni kell a másik életét, nevelni a gyerekeit, és úgy egyáltalán, helytállni otthon és a munkában, kinek mi. A két anyuka ugyanis nagyon különböző életvitelt folytat, minden szempontból. Celeste háztartásbeli, három gyerekkel, szuper törődő férjjel, és komoly elvekkel, legyen szó környezettudatosságról, meal-prepekről, vagy arról, hogy a gyerekek mennyire nem nézhetnek tévét, és milyen pontosan meg vannak határozva az otthoni feladataik. Wendy ehhez képest a junk food és korlátlan képernyőidő koronázatlan királynője, igazi karrierista nő, ún. productivity consultant (nem tudom ezt hogy kell jól lefordítani), ami kissé ironikus ebben a felállásban. Wendy teljes mértékben ura mindennek a munkában, és nők százainak ad tanácsokat a jó időbeosztást és feladatlistákat illetően. Aztán csak otthon nem marad ideje ebben következetesnek lenni, és a gyerekeivel töltött ideje elúszik, és elcsúszik rossz irányba, hiszen kedvezni akar nekik a sok "rendetlen" étellel és képernyőidővel, amikor végre velük van. 

Celeste Wendy testében vajon mennyit tud változtatni a két lustuló gyerek életvitelén, és motiváltságán? Az nem kérdés, hogy Wendy spájzpolcait seperc alatt át tudja rendezni, és remek rendszert alakít ki, de vajon mi van akkor, amikor egy rangos eseményen beszédet kell tartania Wendy helyett? 

Wendy is érdekes és nem-várt kalandoknak néz elébe Celeste-ként, miközben a külföldről rendelt csodaitalt várják, amiből a koktélt keverték, hogy az majd varázsütésre mindent visszacsináljon... 

A két túlhajszolt nő rengeteg új és értékes tapasztalatot szerez, és nekem tetszett ez a történet, a maga nemében teljesen rendben van, szórakoztató, ugyanakkor vannak benne komolyabb részek is. Néha kicsit túl convenient, ahogy meg van oldva egy-egy dolog, de ám legyen, el lehet nézni a hibáit. 

Nem lesz túl maradandó, de teljesen jó volt kikapcsolódásnak, fogok még Kelly Harmstól hallgatni (méghozzá az Amy Bylert!)

Tracy Rees: The Little Christmas House

Tracy Reestől a Hidden Secrets at the Little Village Church című könyvet olvastam, ami a Hopley Village sorozat első része, és magyarul A vidéki templom titkaiként jelent meg. A Hopley sorozat következő kötete ez a karácsonyi könyv, amit már a templomos olvasásakor kinéztem magamnak az ünnepek idejére (és ami nem jelent meg karácsonyra magyarul is, ami egy óriási kihagyott ziccer szerintem). A részek önállóan is olvashatóak, csak a helyszín azonos, és esetleg néhány mellékszereplőbe belefuthatunk, de semmi egyéb. 

A mesebeli Hopley télen talán még szebb és varázsosabb, és az ünnepekre készülődve Holly és Edward története bontakozik ki előttünk. Nyiiiilván ez egy romantikus sztori, amiben egymásnak van kitalálva a két fél, és mégis, szerencsére sikerült úgy megírni, úgy megoldani, hogy ne csöpögjön a nyáltól, és hihető jelenetek legyenek benne, empátiával megírva. Mindkettejüknek megvan a kissé terhelt háttér, hiszen Edwardot és a lányát Elizát otthagyta a feleség, hogy színészi ambícióit beteljesítse, Holly pedig épp azt emésztgeti, hogy nem lehet gyermeke, miközben az exe épp gyereket vár az új párjával... A mellékszereplők, apróbb történések, az iskolai színházi darabra való készülés is mind-mind jól el voltak találva, tényleg élveztem ezt a regényt - akárcsak a templomosat. :) Rees erőlködés nélkül tud olyat írni, ami kis cuki, nem tűnik sablonosnak, és nem is gejl. Ez utóbbi pedig azért egy karácsonyos könyvnél extrán nehéz! 

Valószínűleg nem lesz persze igazán maradandó élmény ez sem, de kategóriájában szuper, olvasmányos, és kicsit engem a Váratlan utazás hangulatára emlékeztet, csak persze modernebb időkkel. 

Elle Cosimano: Veronica Ruiz Breaks the Bank

Elle Cosimanót már nem kell bemutatnom, a Finlay Donovan sorozat itthon is méltán népszerű lett, és az Agave már ki is adta az eddig megjelent három kötetet. Amíg várunk a következő epizódra (Finlay Donovan Rolls the Dice), addig is találtam egy ilyen kis szösszenetet Veróról, ami 3,5. résznek van jelölve. Igazából egy előzménytörténet abból az időszakból, amikor Vero otthagyta a főiskolát, mert igaztalanul megvádolták némi hiányzó pénz miatt. Unokatestvérénél, Ramónnál lel menedékre, és persze itt van a színen Javi is... Vero munkát keres, elhelyezkedik egy bankban, ahol épp mindenféle kétes ügylet zajlik fű alatt, és nem tudják megfejteni, vajon ki sikkasztja a pénzt, és hogyan. Rengeteg érdekes mellékszereplő, egy kis mini-nyomozás, ami annak ellenére, hogy röviden van bemutatva és lezárva, pont elég csavaros és izgalmas. Végül pedig még Finlay is feltűnik a színen, és megtudhatjuk, hogy is kötöttek ki egymás mellett hőseink! ;) 

Korábbi Finlay posztok: 

1. Finlay Donovan is Killing It
2. Finlay Donovan Knocks 'Em Dead
3. Finlay Donovan Jumps the Gun

Hamarosan hozom még a Varázsalmanachról a posztot, az évösszegzőt, és az idei év első befejezett könyvéről is írni fogok - stay tuned! :) 

Ismét két Maigret

Forrás.

Maigret-k - vajon mitől olyan bódító ezeket a rendre nagyon hasonló sorokat olvasni a Szajnán hömpölygő uszályokról, az ánizspálinkáról, a szüntelen pipázásról és a Dauphine sörözőből felhozatott sonkás szendvicsekről?... Kérdeztem magamban két hónapja, amikor ennek a posztvázlatnak megírtam az elejét. Feltett szándékom volt az idei várólista csökkentős listáról három Maigret-t elolvasni még gyorsan az ősszel, és együtt posztolni róluk. Azonban a kezdeti lendület elfogyott, és a második választott címen majd' két hónapot kotlottam - így alakult. S ráadásként, teljesen ellehetetlenítette a posztkezdő mondatomat - de már dafke úgy hagyom! -, mivel New Yorkban játszódott, és se a Dauphine sörözőből nem rendeltek szendvicseket, se nem nézhettem a Szajnán hömpölygő uszályokat Maigret irodájából benne. A harmadik kiválasztott miatt meg már nem várok tovább, majd kap külön posztot. :) 

Maigret dühbe gurul

"Maigret, hogy csillapítsa türelmetlenségét, belemerült adminisztratív teendőibe. Fel öt körül megunta a dolgot, felhúzta a zakóját, és magányosan beült a Dauphine sörözőbe egy pohár sörre. Majdnem rendelt egy másodikat is, nem szomjúságból, hanem hogy dacoljon Pardon barátjával, aki önmegtartóztatást írt elő neki."

Pardon doktor intelme ellenére lecsúszik még ebben a kötetben néhány aperitif, száraz fehérbor, és persze sörök, amiket néha igencsak sietve kell felhörpinteni. De azért Maigret javára legyen írva, elutasít benne egy kávé után kínált Calvadost. ;) 

Ami az étkeket illeti, akad makrahal és olajos papírban sült borjúmáj, de néhány otthon elköltött ebéd is, a kis hétvégi kiruccanás után pedig hideg sült húst esznek Madame Maigret-vel. 

Maigret ezúttal félig-meddig az alvilágba merül alá, amikor megtudja: Émile Boulay eltűnt. Boulay-nak mulatói voltak a Montmartre-on, több is, és esténként ezeket járta végig. Azonban egyik este nyoma vész, nem érkezik haza hajnalra sem. Megfojtott holttestét pedig csak két nap múlva találják meg... A fojtogatás nem vall a gengszterekre, ahogy a hullák tárolása sem... Vajon lehet mindennek köze a nem sokkal korábbi Mazotti-leszámoláshoz? Maigret követi megérzéseit, ösztöneit, tudván, ha kezdeti tételmondatai közül akár csak egy is hibás, akkor bizony tévúton jár... 

Számtalanszor végigjárja az Émile Boulay által naponta megtett köröket, többször beszél "Mikiegérrel", aki utoljára látta az áldozatot, Antonióval a sógorral, valamint Émile könyvelőjével és ügyvédjével is, és végül lassacskán kikristályosodik, mi is lehetett az indíték.

"Maigret nem követett előre megfontolt tervet. Nem volt semmi ötlete. Leginkább egy fel-alá szaglászó vadászkutyára hasonlított. És a lelke mélyén élvezte, hogy újra érezheti a Montmartre levegőjét, amelyet már évek óta nem szívott be."

Olvastam néhány értékelést, amelyekben azt írták, Maigret nem is dühös ebben a részben, és ez meglep, mert bizony iszonyú düh fogja el a felügyelőt, igaz, csak a történet végén, a szembesítéskor, és amikor kiderül, milyen machinációval dolgozott a gyilkos... Maigret falfehér arca, üvöltése, ököllel az asztalra csapása talán nem mutatják eléggé a benne fortyogó dühöt? 

Remek kötet, elejétől a végéig. Fojtott légkör, érdekesen összerakott cselekmény, jó karaktergárda. 

Maigret New Yorkban

Szinte ritkaságszámba megy, hogy egy-egy Maigret kötetet kicsit "gyengébbnek" minősítsek, most viszont nem tudom nem rányomni erre a részre, hogy talán bizony tényleg a megszokottnál kevésbé volt jó. Mert hiába volt tekervényes, amit kitalált Simenon, valahogy kevéssé működött a bűntény, sablonosabb volt, és a lezárás is kapkodós lett. Eleve, ahogy a lezárás felé közeledett, felgyorsult minden, és a hevenyészett telefonhívás is olyan méltatlan megoldásnak tetszett. 

Na persze mindemellett azért nagy élvezettel merültem el ebben a részben is, hiszen nagy újdonság, hogy a - már nyugalmazott - felügyelő New Yorkba hajózik. Megbízóját, Jean Maurát, akivel együtt utaztak, azonban már a kikötés pillanatában szem elől téveszti. Az eredeti megbízás nyomába eredve próbálja meg felkutatni a fiút, de egyre több a kérdőjel, és a gyanús esemény. Jean Maura apjához, a hideg tekintetű Little Johnhoz próbál bejutni, ám a titkáron is alig jut keresztül. Amerika más világ, és hiába viszi Maigret-t O'Biren felügyelő franciás hangulatú bárokba, a dolgok menete nem a szokásos, és a felügyelő kevéske angoltudásával kissé bekorlátozva érzi magát eleinte. Ennek ellenére természetesen rájön az igazságra, és valamennyire ráhúzza a new york-i környezetre is sajátos módszereit, a kóborlást, az iszogatást, a múlt megidézését. 

"- Beszél valamennyire angolul?

- Csak mint mindazok, akik az iskolában tanultakat elfelejtették."

Közben rengeteg alkohol is fogy: törkölypálinka a kezdés, aztán jön a beaujolais (egy kis borban főtt kakassal és házi mokkatortával), a Coca Cola (jobb híján, sör helyett a sült kolbász mellé), armagnac, további pohár borok és sörök, két Manhattan koktél egymás után legurítva (pedig irtózik a koktéloktól!), aperitifek, kávé a room service-től (némi szalonnás tojással és többféle lekvárral a reggelihez) és temérdek whiskey. 

Maigret ebben a részben még mozizik is a Broadwayen!

Remekül volt megírva, hogy mennyire fullasztónak érezte a jósnővel egy szobában töltött kis időt, és hogy menekült ki, hogy végre fellélegezhessen, és érzékletes volt az a leírás is, hogy Maigret milyen is, mielőtt megoldana egy ügyet: 

"Maigret egyik percről a másikra sűrűbbnek, tömörebbnek látszott. Másképpen ékelte pipáját a fogai közé, ritkábban és rövidebben szívta meg, szinte alattomosan nézett szét maga körül. Minden erejét igénybe vették a benne zajló folyamatok."

Összességében érdekes kaland volt, vannak apró részletek, amik kedvelhetővé tették, de a fősodor, a bűnügyi szál nem volt különösebben izgalmas. 

Terveim szerint a Ködös kikötő lesz a következő Simenon olvasásom. ;) 

Két hangoskönyvről röviden - Agatha Christie, John Marrs

A közelmúltban hallgatott két hangoskönyvemről hozok most megint egy zanzaposztot, hogy ne tornyosuljon előttem annyi "megírandó", ami csak nyomja a lelkemet, és hogy azért ne is maradjon ki egyik történet se a szórásból, legalább pár mondatban elmesélem, mit gondoltam róluk.

Agatha Christie: Peril at End House

Csaknem húsz éve (yikes!) olvastam ezt a regényét Christie-nek, abban a bizonyos első évben, amikor először felfedeztem magamnak a szerzőt és négyesével hoztam ki a könyveit a könyvtárból. A Peril at End House magyarul több különböző címen is megjelent: Ház a világ végén, Ház a sziklán, A vörös sál. 

Az olvasás emléke mondanom sem kell, már teljesen elhalványult, és semmi sem ugrott be, ahogy haladtam előre a történetben. Mondhatni "vakon voltam", újra felfedezhettem magamnak ezt a krimit. :) 

'Poirot,' I said. 'I have been thinking.'
'An admirable exercise, my friend. Continue it.'

A sztoriban Poirot gyanút fog, amikor kellemetlenkedő darázs helyett igazából egy süvítő puskagolyó zúg el Miss Magdala Buckley füle mellett - és gyakorlatilag Poirot orra előtt. 

Hamarosan tényleg gyilkosság történik, de más lett a célpont... 

Beindul a gépezet, a szereplők bemutatása, és a fejtegetés, hogy szokás szerint kicsúcsosodjon egy leleplező végjelenetben. 

A félrevezető dolgok remekül voltak elhelyezve, és egy pillanatig nem is gyanítottam a gyilkost.

Nagyon zavaró volt egyébként, hogy a nőknek férfi beceneveik voltak. Magdala Buckley "Nick" volt, legjobb barátnője pedig "Freddie". Ez volt az első alkalom, hogy AC-t hangoskönyvben hallgattam, és megmondom őszintén piszkosul össze is zavarodtam elsőre, utána kellett olvasnom, hogy most akkor tényleg ezek a neveik? 

Ettől eltekintve élveztem a könyvet, nagyon hangulatos Poirot, jó csattanóval, de mintha kicsit túl is lett volna bonyolítva (végrendeletes ügyek, titkos eljegyzések, mérgezett bonbonok és még drogügyletek is?!), és egyben mégis maradt valami hiányérzetem, de nem tudom megmagyarázni, miért. 

John Marrs: What Lies Between Us

John Marrstól idén kedvenc lett a The Good Samaritan, így aztán kíváncsian vágtam bele egy újabb thrillerbe a szerzőtől. Próbáltam visszafogni az elvárásaimat, hiszen nem lehet minden könyve istenkirályszuper, de azért mindenképpen egy jó kis csavaros történetre számítottam. 

Amit kaptam, az egy fordulatos pszichothriller, ami kétségtelenül jól van megírva, és izgalmas is - arról nem is szólva, hogy kellően beteg is, hiszen ismét egy pszichopata fejében lehetünk. De nem közelítette meg a Good Samaritant. A csavarok szerintem nagyon könnyen kitalálhatóak voltak, talán csak egyetlen dolog lepett meg a történet vonalvezetésében. 

A sztoriban Nina fogva tartja a házukban Maggie-t, az anyját, méghozzá láncra verve. Minden második nap együtt vacsoráznak, ilyenkor Maggie megkapja a hosszabbik láncát, és lejöhet a lépcsőn is. A házban profi hangszigetelés, és egyéb óvintézkedések védik Nina titkát. 

Anya és lánya múltjában megannyi sötét titok lappang, amikre persze fejezetről-fejezetre szép lassan fény derül. Erőszak, visszaélés, hazugságok, dráma dráma hátán, már egészen Nina gyerekkorától kezdve... Az újabb tragédia pedig ott van egy lépésnyire, de vajon mi lesz a vége, ki lesz a "nyertese" ennek a csatározásnak, ami már évek óta folyik?

Tiszta tébolyda, amiket John Marrs ki tud találni, és meg tud írni, ez is egy abszolút pokoli történet, nyomasztó és kegyetlen, csak egy kicsit kevésbé lett jól prezentálva, és megbonyolítva, cseppet klisésebb, mint a Good Samaritan.

Magyarul is megjelent már, A hazugság ára címen. 

Ti olvastátok, ismeritek, szeretitek valamelyiket? :) 

Három júniusi (hangos)könyvről röviden

Ebben a kis zanzaposztban három júniusi olvasmányomról hozok pár mondatot.

Michelle Obama: The Light We Carry

Michelle Obama stílusa ugyanolyan remek, gördülékeny, és effortless, mint a Becomingban volt, de összességében monumentálisabb motivációs elődjének a kistestvére marad ez a kötet. Mindenről intelligensen, átgondoltan ír, és nem erőlteti senkire a saját módszereit, csak megosztja a tapasztalatait, legyen szó akár társválasztásról, akár baráti kapcsolatokról, akár a gyereknevelésről Obamáék módra. Rendkívül tetszett a mércéről szóló rész, de sok egyéb fontos témát is boncolgatott, félelemről, veszteségről, szorongásról. Utóbbi különösen a covid-időszakkal kapcsolatosan jött elő, és szerintem jó nyomvonalat, iránymutatást ad, hogy hogyan is lehet elterelni a figyelmünket, hogyan is lehet kicsit jobban érezni magunkat, nehéz időkben is. 

Érdekes, hogy mennyivel erőteljesebb negatív véleményt fogalmaz meg itt Trumpról, mint az előzőben, ahol csak szolid utalások voltak. 

Az alcím nagyon találó, és jól összefoglalja a könyv fő témavezetését is: Overcoming in Uncertain Times.

"Overcoming is almost by definition, draining."

Magyarul is megjelent, Belső fényünk címen. 

Tracy Rees: Hidden Secrets at the Little Village Church

Tracy Rees könyve már jó ideje a radaromon volt, de valahogy sose volt jó akcióban, és csak halogattam a beszerzését. Így esett, hogy végül Audible-ön vettem meg. 

Kellemes, hangulatos, szórakoztató olvasmány, amelyben Hopley templomának új tetőre van szüksége. Dave tiszteletes szokatlan ötlettel áll elő, amivel újabb támogatásokat lehetne gyűjteni, és ez rögtön felkelti Gwen érdeklődését, aki nagy lelkesedéssel veti bele magát a látogatók könyvébe, hogy potenciális adakozókat találjon köztük a templom számára. Csakhogy nem marad egyedül a projekttel, Jarvis is önkéntesnek jelentkezik, bár más motiváció hajtja elsősorban, mint hogy a templomot megmentse a pusztulástól. 

Tetszett, ahogy haladtunk a képzeletbeli létrán felfelé, az elérendő célösszegig, még ha kicsit néha hihetetlen is volt, hogy mennyire adakozó lelkületűek voltak a korábbi látogatók. De ez egy ilyen sztori, a happy end garantált, feelgood nyári olvasmánynak tökéletes, nem bárgyú és nem csöpögős, hurrá! :) 

Douglas Adams: The Hitchhiker's Guide to the Galaxy

Douglas Adams könyvét 17 éve olvastam el (sweeeet Jesus), és akkor nagyon rá voltam pörögve, hogy milyen elképesztően vicces, és szuper, és különleges könyv. Megvettem az ötrészes trilógia (igen, jól írtam) egyik díszdobozos kiadását is, mert akkorának éreztem a rajongásomat. Aztán mégiscsak a második kötet végéig jutottam el - de ezt is megdöbbenve vettem tudomásul az olvasmányjegyzékemet nézegetve, mert abszolút nem emlékszem a második kötetre... 

Sajnos összességében azt kell mondjam, ez az újraolvasás nem hozta vissza azt a felfokozott rajongói jókedvemet, ami akkor megtalált. Értem a különlegességét, tetszenek a klasszikussá lett elemei (42!), de őszintén szólva, elég fárasztónak találtam most, és nem érzem a motivációt a folytatásokhoz. 

Hip-hip-hurrá, behoztam magam a könyvértékeléseket tekintve. ;)

Anomáliák

Forrás.

Fura, amikor két, látszólag teljesen különböző könyvet összeköt valami nagyon alap dolog. Jelen esetben ez a dolog egy anomália megléte. Egymás után olvastam Hervé Le Tellier: Anomália és Kate Quinn: Signal Moon című könyvét. Utóbbi csak egy rövidebb, novella hosszúságú történet volt.

Hervé Le Tellier: Anomália

A Gouncurt-díjas kötetben az Air France Párizs-New York járatának utasaival találkozunk. Minden fejezetben más szereplőt mutatnak be röviden az elején, és minden fejezet valami meglepővel zárul. Hamarosan azonban kiderül, egy anomália miatt ugyanaz a járat, ugyanazokkal az utasokkal kétszer száll le. 2021. márciusában, majd 2021. júniusában is... Az eltelt hónapokban az egyes szereplők élete sok esetben gyökeresen megváltozott, vagy épp akár... véget ért. De legtöbbjüknek szembesülni kell azzal, hogy hirtelen kettő lett belőlük, méghozzá - leszámítva a március és június közt eltelt időszakot - ugyanazokkal az emlékekkel, tudással és érzésekkel. 

Hatalmas csapattal dolgozik az FBI és a kormány, hogy kiderítsék, mi is történhetett. De ki lehet ezt vajon deríteni? Másolat? Féreglyuk? Szimuláció? 

Képbe kerülnek más országok államfői, a média reakciója, és vallási kérdések is. Ki teremtette a második gép utasait? A különféle vallások hogyan tudják ezt kezelni, magyarázni? A vallási vezetők kerekasztal beszélgetése és a konszenzus szerintem kifejezetten jó volt. 

Az utasok életútjai közt akadtak érdekesek - a kedvencem a bérgyilkos volt (oh-lala) -, de sokaknál érdektelen a befejezés, vagy nagyon egyszerűen oldódnak meg a megkettőződés okozta problémák. Talán valahogy nem volt elég konfliktus összességében. Az író, Victor számomra kicsit elvont volt, nem is nagyon értettem a könyvéből idézett részeket, illetve a motivációit sem, de az ő története kilógott a többi közül, egyedi volt. A könyv, amit a könyvön belül ír, egyébként az Anomália címet viseli... 

Az idősebb férfi, André és Lucie (?) szálát jól alakította a szerző, különösen a különbségeket a Március és Június alakok sorsára való tekintettel. Sophié viszont teljesen kiszámítható volt, Slimboyé pedig borzasztó halovány. (A többiekre meg nem is emlékszem.)

Mi lenne, ha valami ilyesmi tényleg megtörténne? Hogy reagálna az adott ország kormánya? (Mondjuk nyilván nem mindegy ki vezeti éppen, a könyvben az USA élén még Trump.) Mi lenne a duplikátumok sorsa? Te magad hogy viszonyulnál a duplikátumodhoz? Hová vezetne a vallási kérdések, az eredet piszkálása, a médiamegjelenések? Kiből mit hozna elő a félelem az ismeretlentől? Megoldás lenne-e egy, a tanúvédelmi programokhoz hasonló új identitás, új élet? 

A könyv rengeteg elgondolkodtató kérdést feszeget, de őszintén szólva magától a történettől én egy kicsit többet vártam, illetve legalábbis azt, hogy jobban lesz megírva. Bár francia a szerző, nagyon amerikai az írás, átlagos, nincs saját hangja, stílusa. A különféle szereplők is egyhangúan vannak elmesélve. A bérgyilkos szálán, reakcióján kívül van még egy-két meglepetés, de a regény vége befejezetlen - persze mondhatjuk, hogy nyitott, és mindenki úgy gondolja tovább, ahogy szeretné. De bennem az motoszkált, hogy Le Tellier egyszerűen nem tudta sehogy befejezni. Persze utána az is szöget ütött a fejembe: valóban a szemére vethetjük, hogy egy ilyen lehetetlen helyzetet nem tud "megoldani"? Viszont azt pl. tényleg nem egészen értem, hogy a rezgéshullám a végén bír-e konkrét jelentőséggel is, vagy csak egy ilyen minden élőn átrezgő lírai befejezésként akarna rezonálni? 

Science-fiction, de az anomália furcsaságai ellenére földhözragadt, a történések földi léthez köthető problémáit boncolgató regény, ami bonyolult, szokatlan témát tálal, mégis kicsit túl egyszerűen.

Az én ízlésemnek egy fokkal furább és értelmetlenebb volt az egész, mint ami tetszeni szokott, de azért nem bánom, hogy elolvastam. 

A szimulációban élünk-e kérdés pedig azt hiszem elég disturbing, de nyilván abszolút benne van a pakliban - hiszem miért is nem találkoztunk más értelmes lényekkel...? Talán csak azért lehetséges ez, mert így van kitalálva... 

Mindenesetre a lelkem nyugodtabban elvan a "féreglyuk" vagy a "fénymásoló" teóriákkal. :) De ezzel én is csak a könyvben leírt emberi viselkedésmintákat igazolom.

Nektek mi a véleményetek? 

Kate Quinn: Signal Moon

A történettel kicsit visszatérünk a The Rose Code-hoz, a Bletchley Parkhoz és a kódfejtéshez. Lily Baines 1943-ban, Yorkshire-ben figyeli a rádiójeleket, és jegyzi szorgosan a kódokat, egyre kevesebb reménnyel a szívében, hogy ennek a háborúnak valaha vége lehet, és hogy egyáltalán van értelme annak, amit csinál.

Egyik este egy nagyon szokatlan adást fog a rádiója, egy amerikai hajóról. Feletteseinek is jelenti, de nem tartják fontosnak, sőt nyilván hihetetlenné is válik minden, amikor kiderül, a rádión 2023-at emlegettek... Matt Jackson segélykiáltása az adás nagy része, és Lily végighallgatja, ahogy hajóját találatok érik, majd, minden bizonnyal haláltusáját vívja. A felcsipegetett információk alapján Lily úgy gondolja, valahogy mégis kapcsolatot fog tudni teremteni Mattel, még mielőtt ez a tragédia bekövetkezik vele a jövőben.

Időutazás, régi típusú rádiók, egy, a körülmények miatt csak plátói kapcsolat, amibe mégis sok kedvesség és mosolyra fakasztó apró részlet belefér. 

Tetszett, mert a jobbféle Quinneket idézi, és nem akart több lenni annál, ami. Egy anomália révén két korszak összeér néhány órára... 

Forrás.

Két újabb várólista csökkentős könyvről

Bár eredetileg Nick Hornby novelláskötetéről nem akartam posztot írni, most mégis kap pár sort ebben a zanzában, ahol Sofi Oksanen regényével hozom össze. Egyikről sem szeretnék hosszan értekezni, de pár mondatot megérdemel azért mindkét könyv, amiket egyébként a várólista csökkentősök közül választottam. A Purge befejezésével már januárban 4-re ugrott a listáról elolvasott könyvek száma idén, úgyhogy azt hiszem meglapogathatom a hátamat, egész jó ütemben haladok eddig. :) 

Na de lássuk a könyveket inkább: 

Nick Hornby: CiciKrisztus

Hornbytól korábban csak a Betoncsókot (Slam) olvastam, ami nagyon tetszett, mégis kicsit bizalmatlanul közeledem a szerzőhöz, nem tudom miért.

A CiciKrisztus is a kellemesen olvasmányos Hornby-stíl volt végig, de ahogy az a legtöbb novelláskötetnél lenni szokott, vannak erősebb és gyengébb darabjai.

Legjobban az első, címadó novella tetszett, és az utolsó - Különben Pandemónium -, amiben egy régi videomagnó is fontos szerepet játszik. Jó volt a kifutása a Kis országnak is.

A maradék kettőnek a vége nem sikerült maradandóra, vagy ütősre, de jó volt olvasni őket.

Nem függnek össze a sztorik, nincs visszakacsintás, vagy visszatérő szereplő sem.

A CiciKrisztus (NippleJesus) egyébként egy cicikből montázsolt, klasszikus "Krisztus a kereszten" kép. A történet főszereplője otthagyja a munkáját, ahol kidobófiúként dolgozott, és múzeumban vállal állást. Az említett különleges művészeti alkotás biztonsági őre lesz az annak szánt különteremben, és amellett, hogy megismeri a polgárpukkasztó kép készítőjét, beszámol a rengeteg emberi reakcióról is, amit a kép kivált. Avagy pl. aki annyira felháborítónak tartja, vajon mégis miért megy közel, aprólékosan megvizslatni?! :D Különösen tetszett, hogy a papot mondvacsinált szabállyal küldi ki: aki x percnél többet tölt benn, azt ki kell tessékelje, mert hát ugye a perverzek... A pap ki is viharzik rögvest. :'D

Plusz még két apróság:

- gecmarek, ez milyen szó? Még sosem hallottam, persze a kontextusból lehet érteni.

- A farm, ahol élünk sorozat címét jó lett volna nem variálni mindenféle "a prérin a kis házban" jellegű magyarázatokra, azért elég ismert sorozatról van szó.

>Itt< találtam egy jó írást a kötetről, ajánlom.

Sofi Oksanen: Purge

Oksanentől korábban a Baby Jane-t olvastam, azt sem mostanában, már majdnem 6 éve. Tetszett, és még egy külön pluszt adott a formátum, magyarul ugyanis kis kocka alakban jöttek ki ezek a könyvek a Scolarnál. A Tisztogatás már akkor is megvolt, csak angolul, egy szokványos paperback formájában.

Rengetegen méltatják ezt a könyvet, mint fontos és rendkívüli olvasmányt, számomra mégis inkább csak a fojtogató légköre fog megmaradni. A légyzümmögés. A bezártság. A fekete autókra való várakozás. A bolond és/vagy ostoba főszereplő. Aliide Truu bizonyosan nem normális. Hogy poszttraumas stresszben szenved, hogy rögeszmés, hogy kollaboráns, hogy bűnös-e... Tulajdonképpen teljesen mindegy, annyira érdektelen volt számomra. A romlott kolbász, a légycsapó, a titkos szoba, az énekek és a savanyúságai... Brr. Megkönnyebbülés őt magam mögött hagyni. Persze valahol ez azt mutatja, a karaktere jól van megírva. 

A történetben az idős Aliide a háza előtt fekve talál egy lányt, és ez akár csapda is lehetne. Szép lassan, visszaemlékezésekből építkezve feltárul mindkettejük múltja. Aliide korábban testvérével Ingellel és annak családjával lakott a házban. A házat a jelen időben játszódó cselekmény el se hagyja, mint egy kamaradarab - az is volt eredetileg. 

A lány, Zara prostitúcióba keveredett Berlinben, megszökött, és a maffia üldözi.

A kocka alakú magyar
kiadás.

A nők elleni erőszak, a kémkedés, a különféle szörnyűségek valahogy túl tárgyilagosak maradtak, és mivel zsigeri ellenszenvet éreztem Aliide iránt, nem annyira kavartak fel. Egyszer éreztem azt, hogy ha az az adott leírás folytatódik, hányni fogok, de szerencsére ilyenkor jött egy-egy balladai homály. 

Aliide nagyon megkérdőjelezhető szereplő. Furcsa, nehezen elhelyezhető. Motivációja, indítékai, egész élete... Nem szeretnék ilyen életet, ilyen választásokat.

A rejtekszoba és annak titkai, illetve Aliide tökös lépése a végén tetszett, de nem mondhatom azt, hogy élveztem ezt a könyvet. Inkább csak vártam közben végig. Vártam, hogy kiderüljön Zara kapcsolódási pontja Aliidével, vártam, hogy megtudjam, mi lett Martinnal, Ingellel, Lindával és Hansszal, vártam, hogy most majd pofán csap valami, vagy megjelenik a fekete autó. Nem győztem ingatni a fejem, Aliide hogy lehetett ilyen végletekig vak és mániás. Hogy gondolhatta, hogy egy romantikus kapcsolat tagjai csak úgy behelyettesíthetők, hogy bármi is múlhat azon, ki hogyan készít el egy ételt. Aliide-t szinte mindenben a Hans iránti szerelme vezette, aztán - !!!SPOILER!!! mégis elteszi láb alól, istenem, ez volt a könyv legjobb része amúgy, szegény nyomorult Hansot se kínozta már senki és semmi legalább... :') - !!!SPOILER VÉGE!!! 

Nem tudom mások mit látnak bele ebbe a könyvbe, nekem egy történelmi alapokon nyugvó, zavaros és frusztráló hangulatú, titkait és szereplőinek személyiségét, egyediségét túldimenzionáló, kissé unalmas regény volt, amiből mindazonáltal megtudtam, hogy a Nagy Göncöl csillagkép angol neve Big Dipper! 

Nem mozgatott meg igazán. Olvassátok el a Tolvajok telét inkább.

További kiadások. A montázst a canva.com-on készítettem.

Sajnos kicsit elment a kedvem Oksanentől, pedig a Sztálin tehenei és a Norma érdekelt volna még. Utóbbiról lehet, hogy még nem teszek le, mert fülszöveg alapján úgy tűnik, az nem az észt történelem sötét időszakait akarja lenyomni az olvasó torkán.

Végül csak nem tudtam röviden értekezni róla, hümm.