Eve Chase: Black Rabbit Hall

Az ódon házakban játszódó, családi titkokkal teli történetek mindig is vonzottak, főleg egyedi és különleges atmoszférájuk miatt. A Black Rabbit Hall kapcsán most végiggondoltam az ilyen témájú olvasmányaimat, akadt is pár, bár vannak nagyobb nevek a műfajban - pl. Kate Morton - akiktől még mindig nem olvastam.

Arra az általános megállapításra jutottam, hogy az ódon házas családi sztorikban a felsoroltak közül mindig jelen van valami:

- egy banális baleset, ami megváltoztat mindent, és ami mindennek az oka

- egy rejtélyes tűzeset

- gyökerek kavarodása, értsd: kiderül, valakinek nem is azok a szülei/nem az a gyereke, ahogy gondoltuk/gondolták

- eltitkolt ikertestvér

- idős hölgy, aki sokkal többet tud, mint amit elmond.

Ez nem spoiler, ez csak egy gyűjtés, nagyon általános szempontok mentén. A listát követve lehet jó, ódon házas családregényt írni. ;)

A Black Rabbit Hall tisztes iparosmunka, de voltak már hasonló olvasmányaim, amik jobban birizgálták a fantáziámat, és jobban lekötöttek, mint Lorna és Amber története. 

Néhány szót a történetről is azért, bár sajnos már majdnem egy hónapja fejeztem be - nehezebb így összeszedni már a gondolatokat: 

Két idősíkon játszódik a regény, először Lornával és vőlegényével autózunk el Black Rabbit Hallhoz, amit lehetséges esküvői helyszínként néznek meg. A cornwalli helyszín hivatalos neve egyébként Pencraw Hall. A vőlegény vonakodik, Lorna azonban beleszeret a helybe, és később Caroline, a tulaj meghívására vissza is utazik vendégeskedni ott egy hónapot. Lorna  abban is biztos, ő már járt itt, korábban, kislányként az anyjával. De vajon hogy kerültek pont Black Rabbit Hallba, miért látogattak el ide, többször is?

A múltbéli szálon, az 1960-as években, megismerjük az Alton családot, sok gyerekkel, és különféle tragédiák árnyaival... A kapcsolódási pont nekem nagyon sokáig homályban maradt, sőt, még a kirakós darabkáinak helyrekerülésekor is rossz irányba mentem el gondolatban, szóval számomra hozott még egy meglepetést. 

Azonban annak ellenére, hogy nem tudtam kitalálni a rejtély megoldását, helyére illeszteni a múlt titkait, annyira nem varázsolt el a könyv. Amber Alton jobb elbeszélő volt Lornánál, és érdekesebb volt az Alton család régi dolgait megismerni, mint a jelenben lenni, de igazán egyik narrátor sem volt kiemelkedő. Átlagosak, haloványak, egyformák voltak. Lorna döntései furák, elbizonytalanodását a vőlegénnyel kapcsolatban nem tudom miért kellett beleerőltetni a könyvbe, ami pedig a "gonosz mostohát" illeti, sajnos neki csak annyi jutott, hogy ő a gonosz. Semmi árnyaltság nem volt a karakterében. Kicsit erőltetett volt maga a szituáció is, amit összehozott a szerző, hogy a nagy titkokra fény derülhessen. 

Sajnos nagyon sokat halványult már most is az olvasás emléke, a rejtélyes hangulat ellenére nem tudott maradandó lenni.

Ilyen témában amit nagyon ajánlok, az Diane Setterfield: A tizenharmadik történet című könyve, vagy a klasszikus, A Manderley-ház asszonya.

Elena Ferrante: Az elvesztett gyerek története

A Nápolyi regények végigvonulnak az éven, Elena Ferrante pedig menthetetlenül beírta magát a kedvenc szerzőim közé a regényfolyammal - mind a történet, mind a remek karakterek miatt. Pedig nem hittem volna, hogy ennyire magával ragad valaha is egy olasz családregény. Családregény, barátságregény, fejlődésregény? Talán nem is kell felcímkézni mindenáron - a Nápolyi regények maga az élet, elejétől a végéig, teljes csupasz valójában, nyers érzelmekkel, rossz döntésekkel, évtizedes titkokkal, és olyan kérdésekkel, amikre nincs válasz. Az utolsó kötet méltó befejezést adott a sorozatnak, és kellemesen keserédes érzésekkel váltunk el egymástól. 

FIGYELEM!!! Egy sorozat negyedik kötetéről szól a poszt, SPOILEREK lehetnek azok számára, akik még nem olvasták legalább az előzményeket!!! 

A korábbi kötetekről írt ajánlókat megtaláljátok itt: Briliáns barátnőm, Az új név története, Aki megszökik és aki marad. 

"A könyveket azért írják, hogy hassanak, ha nincs hatásuk, akkor semmit sem érnek." 

Az elvesztett gyerek története az érett kort és az öregkort volt hivatott bemutatni a szereplők életéből, de még mindig csak középkorúak nagyrészt, újabb gyermekeik is születnek, újabb kapcsolataik szövődnek, és csak lassan és sokára érünk el a valóban idős korig, ahol aztán viszonylag hamar búcsút is intünk egymásnak - úgy, ahogy ők is: temérdek emlékkel, tornyosuló kérdőjelekkel, bizonytalansággal, és mégis megnyugvással. 

"Elfogadjam, hogy felnőttnek lenni azt jelenti, hogy ne mutogasd, rejtsd el magad, míg el nem tűnsz egészen?" 

A kötet Elena "elmenekülésével" folytatódik, és a Ninoval való utazgatás és hamis boldogság képe, ami közben a lányait szinte teljesen kiiktatja az életéből, el is tart egy darabig. Sokáig nem tudja magát távol tartani a teleptől és Lilától, az, mint egy örvény, lassan visszarántja oda, ahonnan elindult, ahonnan megpróbált kitörni. Hiába a Tasso utcai lakás kezdetben, már akkor érezni lehet a folyamatos kapcsolattartásból, hogy nem fog tudni nem belebonyolódni ismét a telepiek kicsinyes és földhözragadt ügyeibe; a régi ismerősökkel való találkozások egyre szorosabbra fűzik a hurkot, ami lepányvázza oda, ahonnan egyszer már kitört. Kitört valójában? Akármennyit küzdött, tanult és akárhány könyvével is aratott sikert, az író-olvasó találkozók okosan vitázó Elenája szerintem mindvégig ugyanaz az egyszerű háttérrel rendelkező, önmagában és döntéseiben bizonytalan Lenú maradt. 

Lila hatása nem marad el, de csavarosan alakítja Ferrante a felőle érkező hullámokat is. Utálatossága és manipulatív mivolta mellett mindig jut egy-egy fél mondat, ami mégis a másik irányba tudja kompenzálni a tetteit, amikor kiderül, jót akar Lenúnak... Csak nem biztos, hogy tud is rajta segíteni, amíg Lenú önmagán nem segít, rá nem döbben dolgokra - amiket Lila gyakran már sokkal hamarabb tud... Gondolok itt főleg a Ninoval való kapcsolatára, és a csalódásra, ami minden olvasó számára azt hiszem egyértelmű volt kezdettől fogva. 

Ferrante nem kíméli Lilát ebben a kötetben, rettenetes csapásokat mér rá, amik mellett gyakran eltörpülnek Elena problémái, és mindemellett mégsem tudjuk állandóan sajnálni Lilát, mert amerre fordul, kaszabol a kezével, a szavaival, a tetteivel. Enzót és Gennarót is nagyon sajnáltam emiatt, de persze maga Elena is az "áldozata" bizonyos szinten. Sosem tudnak elszakadni egymástól. 

"Onnan, a telep mélyéről, arról a zsebkendőnyi területről, amely nincs is a térképen, változatlanul úgy tekintett rám, mint a saját függelékére." 

"Én én voltam, ezért adhattam helyet neki magamban, tartós és biztos helyet. Ő ellenben nem akart ő lenni, következésképp nem tudott befogadni." 

Érdekes lenne látni egy olyan verziót, ahol Lenú tényleg el tudott volna távolodni Lilától és a teleptől, vagy korábban fogja a cók-mókját, és nem vár a lányok kirepülésére. Bár kétségtelen hogy egyedül is hozott döntéseket, de valahogy mindig, minden mögött ott volt valami sugallat, vagy gondolatfoszlány, ami Lilához köthető. Ha csak pár szót váltottak telefonon újra, az is képes volt Lenút másfelé terelni, elültetni benne egy kérdőjelet. A könyvei, írásai számára persze ez ihletforrás volt, a magánéletének, személyes dolgainak azonban sokszor inkább csapás. 

"(...) ideje ráébrednünk, hogy felemésztettük egymást (...)"

Hogy kedveltem-e Lilát? Nem tudnám kedvelni az életben, nagyon kártékonynak tartom, és azon túl, hogy önsorsrontó, teljes magabiztossággal tud másokon is átgázolni. Nem garancia nála az, hogy kedvel valakit.... Ugyanúgy keresztbe tesz bárkinek, elmar maga mellől bárkit, és ez az öregedésével csak fokozódott: valahogy kevésbé becsülte meg azokat, akik kitartottak mellette. Ez persze részben, vagy egészben a trauma számlájára írható, amivel együtt kellett élnie.  

De ugyanúgy nem kedveltem Lenút sem igazán, mert elképesztő butaságokra ragadtatta magát, és nem tudott kiállni a döntései mellett, bizonytalan volt, elveszett. Annak ellenére, hogy mennyit tanult, valahogy nem lett okosabb, vagy életrevalóbb, úgy érzem. Lila hatása pedig az egész életét meghatározta, befelhőzte, másként alakította, mint az nélküle lett volna... A körülöttünk lévő személyek persze óhatatlanul hatással vannak az életünk eseményeinek alakulására, de nem ilyen szintű összefonódással. 

Dede éles kritikája az anyjáról szerintem nagyon találó volt, fájó, mégis teljesen igaz: 

 "veled nem lehet igazi kapcsolata az embernek, neked a munka és Lina néni fontos, semmi más nem számít (...)"

Miért szeretem akkor ennyire ezt a regényfolyamot? Mert mindezek ellenére gondolkodás nélkül mondanám bárkinek: Lenú és Lila abszolút kedvenc karakterek. És az írásnak magának bűvereje van. Csalogat, hívogat, arcul üt, és földre ránt, és mégis mész utána, a következő sorra, a következő mondatra, a következő életszakaszra. Ez a könyv maga Lila. És ilyenformán mind Lenúk vagyunk, akik belegabalyodunk, elszakadnánk a sok mocsoktól, de nem tudunk, és voltaképpen nem is mindig akarunk, annyira a részünkké válik, annyira vele élünk, és minden csúfság ellenére "hézagtalan szeretetet" tudunk érezni iránta. 

Ferrante páratlanul jól tud írni, és szemtelen módon ő maga írja bele a kötetbe, Lenú magára gyakorolt kritikáján keresztül önnön dicséretét:

"A látvány rádöbbentett, hogy az emlékezet már maga is irodalom, és Lilának alighanem igaza van: a regényem bármily sikeres is, egy nagy semmi, mégpedig azért, mert nagy műgonddal írtam, alaposan megszerkesztettem, és nem tudtam visszaadni a dolgok logikátlan, alaktalan, esetleges és esztétikummentes banalitását." 

Ez, amit Lenú nem talál az írásaiban, ez az (legalábbis részben), ami Ferrante regényeibe beránt. Egy masszát, egy emlékhalmazt, egy érzelemgombolyagot ad minden kötetben, ami néha valóban logikátlan, alaktalan, esetleges, és mégis ez az odavetettség, az állandó változás az, ami közvetlenebbé, hihetőbbé teszi - nem érezni a műgonddal való szerkesztettséget, hogy az egész így van kitervelve, hogy rabul ejtsen, mint a tátongó, sötét pince a két kislány babáját... 

Az elvesztett gyerek története remek lezárás volt, pezsgő, sodró, eleven, és pont olyan kiszámíthatatlan, mint az élet maga: vannak benne titkok, amik sosem derülnek ki, vakuemlékek, amik állandóan visszaköszönnek, és kérdések, amikre nem kapunk választ. 

10/10

A filmsorozatot is nézem, hamarosan írok az első évadról. :)  

Nem rontott az élményen, és nem tudja elhomályosítani Ferrante zsenialitását, mégsem tudom viszont szó nélkül hagyni, nekem mennyire hiányzott Matolcsi Balázs, aki az előző három kötetet fordította, és akit valamiért (?) lecseréltek Verseghi Annára... 

Az első 60 oldalon masszívan szenvedtem, annyi magyartalanság, furcsaság, az eddigi stílustól elütő dolog halmozódott, és bár szerencsére gyorsan elkezdtek ezek ritkulni, és csak szórványosan fordultak elő újabb hibák, azért nem örülök. A szerkesztés sara is ez részben, szerintem az ő szűrőjükön nem akadt fenn ez-az... 

Voltak szokatlanul írt kifejezések: életem különb-különb mozzanatai, tájékozva van életem fordulata felől, ő bezzeg Albertinóval karácsonyoz. Stílusban egyszerűen nem ebbe a könyvbe illő szavak, mondatrészek: fridzsider, telepi trutyi, oly igen belelovalta magát..., sógor-komaságba kerültek 

Többször tükörfordításnak éreztem a mondatokat - szerencsére főként csak az elején -, holott nem is ismerem az eredeti nyelvet, és annak szerkezeteit. 

Egyéb hibák: kimaradt szavak (pl.: a hosszú utat tett meg -ből kihagyva a "tett"), önnön helyett "önön". :/ 

Ez azért sajnálatos. 

Laura Barnett: The Versions of Us - Variációk egy párra

Laura Barnett könyvére már korábban felfigyeltem, de hagytam kicsit "pihenni". Az értékelései elég megosztóak voltak, néha elment tőle a kedvem, néha újra terítéken volt, hogy talán tetszene... Többen írták, hogy nem szokásos chick-lit, komolyabb, elgondolkodtató, ugyanakkor sokan követhetetlennek érezték, félbehagyták, unták. 

A legutóbbi Audible-böngészésem során lecsaptam rá, legyen ez, ha már annyit kerülgettem. Nos, az élmény összességében közepes lett... Gyenge közepes. Élveztem ugyan a kötetet, de szinte csak azért, mert a, egy kis agytorna volt összerakni, és fejben tartani a szálakat és b, mert így a hangoskönyv verzióval nem unatkoztam takarítás közben. 

Eva, Jim, David, Anton, Penelope, Vivienne, Miriam, Judith, Jennifer, Daniel, Sarah, Rebecca, Sam, Helena, Ted, Sophie, Dylan 

Egy rakás név. A fél könyv abból áll, hogy kit hogy hívnak. Néha úgy éreztem nevekből álló abc, és úgy próbáltam mantrázni az egyes verziók családjainak neveit, mintha tesztre készülnék. És még így is előfordult, hogy megjelent egy szereplő, és azonnal gondolkodni kellett, ez most ki?, hogy került ide?, ez melyik szál?... Vagy egyenesen visszakattintani a fejezet elejére, hogy halljam újra, hogy a Version 1,2 vagy 3 fut-e éppen. 

A történet Eva Edelstein és Jim Taylor életét követi végig három párhuzamos univerzumban egy olyan pillanattól kezdve 1958-ban, amikor először összefutnak. 

Az első verzióban Eva defektet kap a biciklivel, Jim segít neki, elmennek kávézni, és összejönnek. A másodikban elkerüli Eva a szöget, majdnem elüt egy kiskutyát, épp csak összepillantanak, de később valamikor mégis összefutnak. A harmadikban pedig összejönnek ugyan, de Eva egy kis bonyodalom miatt mégis visszamegy előző partneréhez David Katzhoz. 

David Katz, a piperkőc színész az állandó szereplője még a storyline-oknak, ahogy Jim anyja és Eva szülei és testvére, Anton is, de a többiek változók, ahogy kicsit máshogy alakul minden (?) az egyes változatokban. Nehéz az elején kiigazodni, figyelni kell, de azért letisztul viszonylag hamar, és csak néha teszi próbára az ember agyát. Mondjuk fogalmam sincs mi lett volna, ha nem 4 nap alatt végzek vele... Szerintem ha valaki ezt a könyve félreteszi egy hétre, és nem voltak jegyzetei legalább a sarokpontokról, akkor akár kezdheti is elölről. -.-' :D 

Megdolgoztat, és olvasás közben pont ezért nagyon kíváncsi lettem: mi végre is teszi ezt? Hova fog kilyukadni? Milyen megható, vagy meglepő véget tud adni Laura Barnett ennek a könyvnek?  Az alapötlet nagyon érdekes, de sajnos számomra középszerű maradt. Életek leélve, tele különféle gyerekekkel, különféle afférokkal, különféle vagy épp azonos halálokkal... Hol volt a sava-borsa az élet(ek)nek, a katarzis, és legfőképp, hol volt az a kedves báj és finom humor, ami az elején megcsillant? Miért nem lehetett élvezhetőbbre, különlegesebbre írni egy picit ezeket a nagyon is hétköznapi, kavarós, nyomasztó felnőttéleteket? Miért nem voltak egyértelműbb verziók? Mintha a szerző nem hinne egyébként olyan dolgokban, hogy hűség, vagy az "igazi" megtalálása, ezeknek, és a boldog kapcsolatnak inkább cáfolata az egész regény. De lehetett volna gyerekmentes, karrierista verzió is pl. 

Az tetszett, hogy voltak olyan részek, amik mindhárom szálban megtörténnek, és hasonlóan zajlanak le, gyakran azonos szerkezetben, ugyanazokkal a szavakkal ismétlődnek ezek a mérföldkövek a különféle verziókban. 

A sorsszerűség akart vajon a mondanivaló lenni? Az, hogy milyen apró döntések befolyásolják az életünk alakulását? Az elkerülhetetlen kifutása a dolgoknak, vagy az, hogy akárhogy is alakult, jól alakult, mert érdemes volt megélni sok mindent?

A "mi lett volna ha?" kérdéskör szuper regényötlet, de ez a megvalósítás nekem felszínes maradt, és sótlan. Valószínűleg nem sokra fogok emlékezni belőle, és ennek nem csak a szerteágazó családfa az oka. Anne Tylertől az Egy spulni kék cérna (A Spool of Blue Thread) jutott eszembe róla, ami egy családregény, és, nos... egyetlen szóra sem emlékszem belőle... (posztot se írtam róla) A stílusuk mégis valahogy hasonló - de sajnos a sorsuk is. A The Versions of Us sem maradandó, nem piszkált fel egyáltalán, nem tudott megragadni. 

Eszembe jutott még a Life After Life is, Kate Atkinsontól, amiben nagyon unalmasnak találtam az életverziókat, és félbe is hagytam. 

Mondták többen, hogy Lionel Shriver is ezt a témát dolgozza fel a Születésnap utánban, azt még nem olvastam, de tervben van (Shriverben bízom, hogy nem lesz ilyen bland ending). 

Illetve eszembe jutott még a The Bookseller (Nővérek könyvesboltja is), ahol ugyan kicsit másként történik az életek közti "váltás", álmokon keresztül járhatunk egy másik, alternatív életben, és bőven vannak izgalmak, érzelmek, titkok benne. 

Összességében néhány órányi - megfeszített agymunka árán kiérdemelt - kis lagymatag szórakozás, amiből kifelejtették a humort, a jókedélyt, az életörömöt, és ami igazából nem mesélt nekem sok mindent. 

Alice Hoffman: A tizenharmadik boszorkány - The Probable Future

A tizenharmadik boszorkányt 2007-ben olvastam, és imádtam, kedvenc könyvemnek kiáltottam ki - igaz, akkor még jóval kevesebb olvasmányélmény volt a hátam mögött, hogy minden újnak és varázslatosnak hasson. Azon a tavaszon-nyáron gyors egymásutánban három Alice Hoffmant is elolvastam, a Turte Moont nagyon nem kedveltem közülük, a boszorkányos témájúak viszont a szívem csücskei lettek. Ezek voltak az első olyan kötetek, amikkel belekóstoltam a mágikus realizmusba. 

Az emlékeim rettenetesen megkoptak A tizenharmadik boszorkányról, és szinte csak annyi maradt meg, hogy egy család nőtagjainak történetét követi végig, ahol különleges képességek fordulnak elő. Rémlett egy kisváros, egy öreg tölgyfával, és egy különös, varázsos hangulat.

De összességében nem tudtam volna két értelmes mondatot elmondani a cselekményről. Így aztán most szinte maradéktalanul újnak élhettem meg. 

A Sparrow család nőtagjai mind márciusban születnek, és a tizenharmadik születésnapjukon egy-egy különleges képesség birtokában ébrednek. Van három generáció, akikkel személyesen találkozunk a kötetben: Elinor, a nagymama, aki elől nem lehet elrejteni a hazugságot, Jenny, a lánya, aki belelát mások álmaiba, és Stella, az unoka, aki már csak azért is kivételes, mert ő a tizenharmadik Sparrow lány. Ehhez mérten a képessége is kiemelkedik a többi közül, de borzasztóbb is: látja mások halálát. 

Stella útmutatás nélkül, egyedül próbál megbirkózni ezzel a teherrel, de annak, hogy egy szimpatikus lányt meg akar védeni szörnyű sorsától, komoly következményei lesznek... Stella apját, Will Averyt vádolják meg a lány meggyilkolásával, Stella és Jenny pedig menedéket keres Elinornál, nehogy a valódi gyilkos rájuk leljen, Stella furcsa vallomása miatt. Stella Unityben gyorsan megbarátkozik az új helyzettel, új iskolával, és kedveli a nagyanyját is, jobban mint az anyját, akivel épp az állandó összetűzések korszakát élték. Barátokat is szerez, Hap és Jimmy személyében, igaz, eleinte maga sem tudja, hányadán is áll velük - de szerencsére nincs szerelmi háromszöges szerencsétlenkedés, ez nem az a fajta könyv. :) 

A Sparrow elődöket is megismerjük a későbbi fejezetekben, főként Rebeccát, aki nem érezte a fájdalmat, ezért boszorkánynak kiáltották ki... Rebecca története lassan bontakozik ki, Will testvére, Matt róla írja a disszertációját is, és Elinor házában, a Torta-házban különös relikviákat őriznek Rebeccától, már nemzedékek óta. Nyílhegyeket, amikkel megsebezték, a hajfonatát, egy iránytűt... 

A kellemes hétköznapi mágia jelen van végig, apróságokban, szimbólumokban, sokszor emlegetett álmokban, a méhek állandó jelenlétével, a hóvirágokkal, és a szerelemmel, ami mindenhol ott bujkál... Sok nehéz témát érint a könnyed mágikus vonulat mellett: generációs problémákat, anya-lánya kapcsolatot, az elmúlást, halált, és annak elfogadását, megélését, de ezek súlya mégsem húzza le, könnyed, gördülékeny, szórakoztató olvasmány marad. 

De lássuk egy kicsit részletesebben is, hogy 13 (!) évvel az első olvasás után hányadán is állok Alice Hoffman egyik legjobbnak tartott könyvével, korábbi kedvencemmel. Nem hiszem, hogy ha most olvasom először, akkor rákerül a kedvenc címke, de tény, hogy évekig nagy imádat övezte az emlékeimben, és az is tény, hogy most is szerettem olvasni. 

Valahogy azonban kritikusabban szemléltem, és bár van egy szelíd bája, varázsossága, nem tudtam elmenni néhány olyan dolog mellett, mint hogy:

- kissé túlírt, néhol emiatt unalmas
- bájossága mellett naiv
- önismétlő
- a karakterek nincsenek eléggé kidolgozva
- a férfiak főleg gyenguszok
- sok a szentimentális romantika, és ilyenkor sajnos közhelyek is bőven becsúsznak.

A mágia szövedéke persze úgy épül ki, ha valamit többször ismételnek, szinte kántálnak, ettől lesz rituálé-jellege, ezek állandó megjelenésének ilyenformán persze van helye, de akkor is soknak tűnt. Ami 13 éve elvarázsolt, az most sokszor csak önismétlőnek hatott: Will allergiája a méhcsípésre, Jenny és az első álom, amit meglátott, a vércseppek nyomán növő hóvirágok, a különféle esőtípusok: nárcisz-, hal- és kőeső... ezekről valahogy rengeteget beszéltek... A fiatalabb énem egyébként sokkal inkább vevő volt arra, hogy bármiben valami "jelet" lásson, és érthetetlen módon kössön össze két olyan dolgot is, amiknek feltehetően semmi közük egymáshoz, pláne ráhatásuk nincs egymásra.

Mivel az évek során volt azóta pár Alice Hoffman, amit elolvastam, megláttam más állandó, visszatérő elemeket is: pl. kell legyen egy ló, valami lovas sztori, történés (bár a lovat, aki nem hajlandó megdögleni, és a köré kanyarított históriát, meg kell mondjam, minden lóutálatom ellenére nagyon kedveltem, Brock doktorról nem is beszélve! :))), békák, különleges virágok, természeti képek, és gyapjúpulcsik, sokat emlegetve.

Érdekes, az ilyen írói sablonok, keretezések miatt eszembe jutott Jodi Picoult egy pillanatra, és az, hogy az ő kezei között mivé vált volna ez a történet. Izgalmas gondolatkísérlet, egyértelmű eredménnyel: kicsit Salem Falls utánérzés lett volna, ahol a kötet második felében Will Avery tárgyalása játszódik le. :) 

Voltak apróságok, amik végig nagyon tetszettek: imádtam elképzelni a Torta-ház makettjét, nagyon kedveltem Brock doktort, és a már említett lovat, Soonert, akinek igazán hosszú élet jutott. :) 

Amikor ennek a könyvnek az olvasását idéztem vissza magamban, habár konkrétum alig ugrott be róla, ami mindig megcsapott akkor, az egy "szikra" volt. Ezt a szikrázást vártam és kerestem most is a sztoriban, és csak nagyon nehezen találtam meg. Jobbára csak vártam, vártam, hogy jöjjön. Az utolsó 20% kárpótolt. Lehet, hogy van, akinek kiszámítható volt a vége, nekem viszont csupa meglepetés... A krimibe átforduló események, és a sorsok lekerekítése, a szálak elvarrása a végén szerintem kifejezetten jól sikerült. És bár kicsit későn, de itt érkezett meg a leginkább a szikra:  

“When Juliet came flying down the hallway, Stella didn't recognize her friend. Juliet hadn't bothered with makeup; she was wearing a nightgown underneath her raincoat and had on plastic flip-flops. This was the way loved walked in, barely dressed, confused, panic-stricken, overcome, not caring what anyone thought or what they believed.”

Ez pedig már nagyon a vége. :) Mindenesetre ahhoz pont időben volt, hogy jóleső érzésekkel engedjem el a történetet. Nem tudott olyan mértékben elvarázsolni, mint annak idején, de erre szerintem nem is mindig lehet apellálni, ha hosszú idő telik el egy újabb olvasásig. 

Összességében viszont szívemnek nagyon kedves, megnyugtató, kisvárosi mágiával, izgalmakkal teli történetként íródik be újra az emlékeim közé. 

8/10

Elena Ferrante: Aki megszökik és aki marad

A Ferrante-láz engem is elkapott, tulajdonképpen már a Nápolyi regények első köteténél, a Briliáns barátnőmnél, de a második epizód, Az új név története sodort el úgy igazán, és kedvencem is lett rögtön. Nem akartam várni a folytatással, így már február elején a kezeim közé került a harmadik rész, az Aki megszökik és aki marad (ahogy nézem, tényleg nincs vessző a címben, de mindig ellenőriznem kell).

Az olvasás nagyon elhúzódott, különféle okok miatt és csak március vége felé csuktam be a kötetet, amikorra meg már elég nagy káosz volt/van a világban. Összességében nem rontottak az olvasmányélményen a külső események, de fel akartam jegyezni, hogy kicsit szaggatottan, elhúzódón sikerült végül elolvasni Elena és Lila életének következő fejezetét, ami ezúttal a középidőt mutatja be. Középidő, de még mindig elég fiatalok, még a családalapítás korszakában járunk, ugyanakkor eljut egy életközepi válságig is a történet. De ne szaladjunk annyira előre. :) 

FIGYELEM!!! Egy sorozat harmadik kötetéről szól a poszt, SPOILEREK lehetnek azok számára, akik még nem olvasták legalább az előzményeket!!! 

Az Aki megszökik és aki marad szinte rögtön ott veszi fel a fonalat, ahol Nino megjelenése megakasztotta Elenában a szót a könyvbemutatón. Elena és Lila élete bár más irányba indult el, mégis, továbbra is összeköti őket valami oldhatatlan, a szórványos telefonbeszélgetéseiken kívül is. 

Ki az, aki megszökik, és ki az, aki marad? A cím már akkor elgondolkodtatott, mielőtt nekifogtam volna az olvasásnak - ugyanúgy kettős értelmezést kaphat, mint az, hogy vajon melyikőjük is a "briliáns barátnője" a másiknak? Ferrante zseniálisan irányítja a két lány életútját, és bizony változik, hogy kire is lehet érvényes a cím első vagy második fele.  Lila maradt, és cövekelt le a telepi életstílusnál, a nők hagyományos szerepénél és Elena szökött el tanulni és világot látni, kitörve a nyomornegyedből? Vagy épp Elena marad olyannak amilyen volt, megakadva valahol középen, cél nélkül, és Lila tudott megszökni bizonyos béklyók, konvenciók, társadalmi szorítások elől? Ki lépte, ki lépi át igazán a saját határait? És persze az örök kérdésük: ki a jobb? Erőteljes már az elején a Lila által odavetett két szó, amikor Elena azt bizonygatja neki, hogy meg tudja védeni magát: "Tőlem nem". 

"Válni valamivé. Akkor tudatosult bennem, hogy mindig is gyötört ez a kifejezés. Én válni akartam valamivé, bár sosem tudtam, mivé. És valamivé váltam is, ez biztos, de valódi cél, szenvedély, ambíció nélkül. Csakis azért akartam valamivé válni - ez az igazság -, mert féltem, hogy Lila többé válik, és én elmaradok mögötte. Lila nyomvizében váltam valamivé. Most újra kell kezdenem, de magamért, felnőttként, nélküle." 

Marcangoló egy kapcsolat az övék, és sokszor nem is tudják, éppen miért haragszanak a másikra, vagy mit irigyelnek tőle, de ugyanígy azt sem, mi köti össze őket, miért kell fuldokolva a másik után kapni a sötét helyzetekben. Talán Lila tisztábban lát, mivel az ő egyszerű gondolkodását nem vakították el annyira - jómódúsága kérészéletű volt, ahogy a házassága is, nem lett sikere az irodalomban, vagy a politikai életben, nem ragadták el nagy eszmék  -, és valami mindent átfogó tisztánlátással állapítja meg, amit Lenú éppen még nem érzékel. Gonoszságnak tűnő önbeteljesítő mondatai vannak, hogy aztán azokat felváltsa valami teljesen más, akár épp a letargia, de máskor meg a kiútkeresés, leginkább Gennaro számára. Ebben a részben láthatjuk őt betegnek és bizonytalannak is, amikor Lenú irányítására kell hagyatkoznia, és látjuk kifakadni is, többféleképp - sír, vagy ordít, és bármilyen hihetetlen is, ezt mindig Lenúért, Lenúval kapcsolatban teszi... 

"Lilával lehetetlen volt nyugalomban lenni, kapcsolatunk minden biztosnak vélt pontja előbb-utóbb átmenetivé vált, Lila fejében hamarjában beindult valami, ami felborította az egyensúlyt, megzavarta őt, és megzavart engem is." 

Ebben a kötetben volt eddig a leghangsúlyosabb a világ helyzete a személyes és családi drámák mögött. A politikai események, mozgalmak, pártülések, tüntetések állandó hátterét adják a történetnek. Nekem ezek közül a Soccavo szalámigyárával kapcsolatos dolgok voltak a legérdekesebbek, ami Pasquale és Nadia mellékszálát, vagy épp Pietro egyetemi összetűzéseit, és feljelentgetéseit illeti, ezeket nem tartottam olyan fontosnak. 

Sokszor előtérbe kerülnek feminista gondolatok, és ezek hatására Lenúban is megváltoznak dolgok. 

Ebbe nem akarok mélyebben belemenni, de ezt a két remekbeszabott mondatot itthagyom azért: 

"Ha jók, ha rosszak, minden férfi azt hiszi, bármit tesznek, oltárra kell őket emelni, mint Sárkányölő Szent Györgyöt."

"(...) minden rendszer mögött egy fasz van" 

Lenú, első könyvének megjelenése után kissé megfeneklik; a házassággal, gyerekekkel más irányt vesz az élete. Nagyon sajnáltam a Dede miatti évekért, és szenvedésekért, jó volt látni, hogy utána kapott egy nyugodtabb időszakot, mintegy kárpótlásul, Elsával. Nagyon érdekes volt a dinamika a férjével, és az anyjával is. A külső szemlélő számára érdektelennek tűnő, lecsupaszítva nagyon röviden elbeszélhető években is annyi minden történik Lenú körül, hogy alig van idő feldolgozni a változásokat, és aztán mégis, mégis sikerül neki egy újabb könyvet írni. 

De ebben a más, távoli életben sem lehet menekülni, nem lehet szökni a telep elől, a Solarák elől, a kötelékek és a nyelvjárás elől... 

"(...) holtbiztos vagyok benne, hogy tudsz jobbat is, akarom, hogy jobbat írj, nagyon-nagyon akarom, mert ki vagyok én, ha te nem vagy elég jó, ki vagyok? "

Végtelen hosszan lehetne írni róla, és mesélni, és elemezni az apró kis fonalak mentén a történéseit... Enzót, ahogy kérdés nélkül fogadja el, amit Lila mond és akar (Én azt gondolom, amit ő... Akkor is ha nem értesz vele egyet? Akkor is.), Michele érzelmeit, Alfonso titkát, az összes telepi és nem telepi szereplő mocskos ügyleteit, hazug színjátékait, beletörődéseiket, ármánykodásaikat. És persze az Airotákat is, különösen Pietrót, aki egy pillanatig Lila bűvkörébe kerül, és véletlenül meg is lát valami fontosat: 

"Azt mondta: nem is értem, hogyan tarthatott ki idáig a ti kapcsolatotok, nyilvánvalóan gondosan elrejtitek magatokban mindazt, ami véget vethetne neki." 

Pietrót, aki elég nagyot koppan, amikor valaki megszökik, és valaki marad...

"(...) talán az elhagyással mindannyian egyformán nézünk szembe; talán a legrendezettebb ember agya sem bírja el a felismerést, hogy nem szeretik." 

Hova szöksz Lenú, mi lesz veled?

Értékelés: 10/10 Ferrante egy varázsló, és az emberi lélek legsötétebb és legtitkosabb bugyrainak az ismerője. Utánozhatatlan, ahogy mesél, és ahogy magával ránt, ahogy az elevenedbe vág egyetlen keresetlen mondattal. Továbbra is csak zakatol a fejemben a kérdés: hogy lehet így írni?!

Ha az előző rész egyszavas jellemzése az őserő volt, akkor ezé a kontúrvesztés. Nincsenek vonalak, határok, amiket át ne lehetne lépni, újra ne lehetne rajzolni. Nincs állandóság, nincs biztos talaj, minden fordulhat, és hirtelen az ellenkezőjébe válthat át. Lila és Lenú olyanok, mint egy lefelé hulló levél: színe-fonákja... Hol az egyik villan fel, vagy kerül előtérbe, hol a másik, de egyek és elválaszthatatlanok. Most már csak arra vagyok kíváncsi, hogyan érnek földet.

Elena Ferrante: Az új név története

Nyáron olvastam a Nápolyi regények első kötetét, a Briliáns barátnőmet. Az volt az első megismerkedésem Ferrantéval, és bár már akkor nagyon egymásra találtunk, mégis, most vált bizonyossá számomra, a második kötet olvasásával, hogy a kedvenc szerzőim közt kell számon tartanom őt. Érdekes, mert a sorozatok (persze elsősorban a trilógiák) második részei gyakran nem olyan jók, mint a többi, megtorpan a történet, üresjáratok vannak, stb. Az új név történeténél szó sem volt erről; felülmúlja az előzményt. A hangulat, az elbeszélés rögtön magával ragadott, a legeslegelső oldaltól.

Kicsit féltem, hogy sokat kell majd az elejére lapoznom, és használni a névjegyzéket, mert emlékeztem rá, hogy az első résznél néhányszor sikerült összekevernem pl. Alfonsót és Antoniót. Ahogy a történet kibontakozott, mindenkit ismerősként köszöntöttem, és nem volt szükség az útmutatóra egyszer sem. Hirtelen, és érthetetlen könnyedséggel tapadtak hozzá a vezetéknevek a keresztnevekhez, és álltak össze elválaszthatatlan egységekké a becenevek a nevek teljes verziójával is.

A régi események felelevenítését Elena Ferrante látszólag játszi könnyedséggel csinálja: egy-egy odavetett mondat, és máris látjuk az első kötetben repülő vasalót, ami majdnem eltalálja Ninót, vagy felelevenedik A kék tündér története, amit Lila írt és rajzolt gyermekkorukban... Hiába teltek el hónapok, mintha csak pár óra után vettem volna fel a történet fonalát. Azonnal beszippantott. 

Az első részben a gyerekkor és a kamaszkor került terítékre, ez a vaskos epizód pedig az ifjúkoré. Lila és Elena huszonévesek lesznek a végére. Nagyon különböző irányt vesz az életük, és gyakrabban válik külön is, ami mindig nagyon jót tesz Lenúnak. Ischián ezúttal is kiemelkedően fontos események zajlanak le, és a könyv leghangsúlyosabb és leghosszabb része, egy féktelen nyár is itt játszódik. 

Egész mások a lehetőségek, megváltozik minden, és aztán folyamatos változásban is marad, mindig másra fontos figyelni, vagy más osztja a lapokat. Lila megmagyarázhatatlan ereje hol tombol, és abszolút előtérben van, a telep, a csemegebolt, a férje, és gyakran akár a Solarák fölé helyezve őt, máskor viszont bizonytalannak, akaratgyengének, egy senkinek láthatjuk őt, aki mögött nincs senki, akinek a lába alatt semmi sem stabil. 

Lenú is sokat változik, de az ő kis képzeletbeli görbéje nem egy hullámzó valami, hanem egy lassan, de állandóan felfelé törő egyenes. Lenú végső soron ki is tud törni a telepről, Pisában tanul, érdemei nagyok, de mindig lekicsinyli azokat, nincs elég önbizalma, és a teher, hogy honnan jött, és hogy sosem lehet igazán több azoknál, akik beleszületnek a jóba, állandóan kínozza a lelkét. A tanulásban már rég nem csatározik Lilával, mégis néha úgy érződik, Lila pár pillanat alatt fölébe tudna kerekedni. Nem tud elszakadni tőle, de szerencsére többször kiszakítja azért magát a mérgező légkör közvetlen közeléből. Barátságuk inkább béklyó. 

Egy-egy ponton rettenetesen utáltam Lilát. Aljas húzásai vannak, felelőtlen döntései, következetlen magával és másokkal szemben is, szédeleg... Aztán néha próbáltam magamban tudatosítani, hogy még szinte gyerek... Szörnyű dolgokon megy keresztül, és nem hajlandó arra, amit valószínűleg Lenú tett volna a helyében - csendben elfogadni Stefanót, és megpróbálni a legjobbat kihozni az elfuserált üzleti döntések rozoga alapjain épített házasságból -, ő nyughatatlan, fékezhetetlen, és ha valamit tesz, annak mindig pusztító ereje van. Kérdés, hogy ki van a közelben olyankor? És hogy magát milyen mélyre taszítja?  

Egyes képek, fordulópontok teljesen beégtek az agyamba, ahogy elképzeltem őket olvasás közben. Egyes sorai mintha hangosabbak lettek volna a többinél, alig eresztettek tovább. Elképesztő, ahogy Ferrante az emberi kapcsolatokról, jellemekről, viszonyrendszerekről, gátlásokról, félelmekről írni tud, ahogy váltogatja az érzelmeket és indulatokat. Undor, zabolátlan szerelem, meghasonlottság, lelki kiteljesedés, féltékenység, irigység... Sosem tudni mi figyel a következő kanyarban.

"Lina tudja, hogy jobb vagy nála, ezért nem szeret annyira, amennyire te szereted őt." 

"(...) egyszerre voltam féltékeny Lilára, amiért megkapja Ninót, és Ninóra, amiért megkapja Lilát."

Rendkívül tetszett, ahogy kicsit elrejtve a saját írásáról fogalmaz meg nagyon fontos mondatokat Ferrante, Lenú szájába adva, Lenú szövegeibe csempészve: 

"(...) az elbeszélésemben a tényeket óhatatlanul visszautalások, féligazságok, félhazugságok árnyalják: a múlt fáradságos méricskélése a szavak ingatag mércéjével." 

"(...) valamiféle őserő sugárzik az oldalakból, ami nem tudom, honnan származik." 

Értékelés: 10/10 - azt hiszem kedvenc is, a bőröm alá mászott. 

Annyi mindent megéltem az olvasása során...: elborzasztott, elbátortalanított, majd felbiztatott, előre sodort, hogy aztán újra elgáncsoljon, ledobjon... Lila és Lenú kapcsolata továbbra is egy sebes, ismeretlen úticélok felé robogó vonat. Egy-egy ponton gyűlöltem a közöttük folyó néma csatározást, a folytonos lábujjhegyre állást: magasabb vagyok nálad! ... Aztán Ferrante ír egy rövidke oldalnyi újabb szöveget, és a sorsfonál megint máshogy tekeredik, a mérleg nyelve máshová billen, a kapcsolatok felborulnak, és átalakulnak. Néha úgy érződött, sok, ennyiszer nem lehet variálni, és dehogynem; pont ez az élet.

Az említett őserő, Lenú írásával kapcsolatban, az, ami ezt a könyvet áthatja. A titokzatos erő, a szavak különös formálódása ugyanúgy magával ragad, és az utolsó oldalig, az utolsó szóig, egy ismét csak nagyon meglepő lezárásig, nem ereszt.

Kecses, könnyed, mégis porba tipró erejű. Hogy lehet így írni? Bámulatos.

Rain Arlender: Az élet esszenciája

Adós vagyok még egy ajánlóval a novemberben elolvasott könyvek közül erről a kis piros kötetről, amire annak idején Bubumaczkó miatt figyeltem fel.

Szeretem az olyan könyveket, amikre azt mondják, hogy benne van az egész élet, és amiknél a kérdésre, hogy miről is szól, elsőre nehéz elmondani értelmesen, hogy tényleg, mégis miről? Mert ezek a könyvek tudnak az élet sava-borsáról, az élet esszenciájáról beszélni - családról, napi eseményekről, átlagos, mégis különleges karakterekről, akikkel mindig történik valami nem hétköznapi is. 

Rain Arlender könyve egy skót whiskey-lepárlót vezető családról, a Rettrey-kről szól, akiknél tradicionálisan öröklődik a Charlie név, és a lepárló vezetése, generációról generációra. Kivéve persze, amikor valamelyikőjük épp leteszi a nagy, gumicsizmás lábát, hogy nem, mert ő márpedig építész akar(na) lenni... Vagy épp nem fiúgyermeke születik.

A Rettrey whiskey nem igazán közismert, egészen egy érdekes fiaskóig, amikor is megnyernek egy versenyt egy igencsak "non-konvencionális" palackkal... Eztán persze  folyamatosan gyártaniuk kell az új ízt, és őrizni a családi titkot... Aurora úgy kerül a birtokra, hogy egy álláshirdetésre jelentkezik hozzájuk, ami szerint nincs más teendője, csak járni a mezőket naphosszat... Nem is érti, tulajdonképpen mi a dolga, de örömmel teszi, főleg miután Adammel szemet is vetnek egymásra. ;) 

A cselekmény egy-egy ilyen részlet elmesélése után ugrik egy nagyot, és a következő fejezetben hirtelen Gróth Istvánról, majd Marionról, és felmenőiről, magyar rokonságáról van szó, kanadai kiruccanással megfűszerezve, aztán pedig a különböző Rettrey-k életútját mutatják be, felrajzolva a nagy családfát. A szálak mind összeérnek, és megkapjuk a teljes családtörténetet mindenkinek minden bogarával.

A stílus remek, humoros, gördülékeny. Még nem is találkoztam olyan könyvvel azt hiszem, ami ennyire "hömpölygött" volna, ennyire sodort volna egymás után a mondataival. Egészen újszerű élmény volt. 

Arlender nagyon jól használja az ismétlést, mint eszközt, és tele van helyzetkomikummal, jellemkomikummal. Ki-kiszól az olvasóhoz is, ami másutt szerintem idegesítő lenne, de itt beleillik a képbe, és olyan jó sztorit kerekít köré, hogy nem zavaró.
Folytonosan kitérőket tesz, és ezzel mindig többet ad a történethez, pedig látszólag jelentéktelen eseményekről, részletekről kezd beszélni, csak úgy mellékesen, mintha csak elkalandozna kissé. 

Humoráról azért meg kell említeni, hogy érzékenyebb lelkületű olvasóknak nem való... Helyet kapnak abszurd fordulatok, és néhány morbid részlet is. Aki viszont meg van áldva egy kis fekete humorral maga is, annak kacagtató élményben lehet része. :) 

A családi szálak bonyolódása pont olyan jólesően összevissza, amilyen forgatókönyveket az élet is tud írni. Kedveltem a szereplőiről olvasni, rengeteget nevettem rajta. Szarkasztikus, fanyar, rendkívül szórakoztató. 

Egyedül talán az Estella születése körüli részeket vágtam volna meg kicsit benne, a többi mind haláli jól volt eltalálva. 

A szerző kilétéről ugyan azt írják mindenhol, hogy homály fedi, de azért annyit szerintem megállapíthatunk némi utánakereséssel (fb és insta oldala, a könyv kiadásai, cikkek stb.), hogy teljesen biztos, hogy magyar szerzőről beszélünk. 

A kötetben nem szerepel eredeti cím, csak egy fordító (szerintem ő a szerző amúgy), a borítótervet készítő szintén magyar, a könyvnek csak két kiadása van, az angol és a magyar (gyanítom magyarból lett angolra fordítva), a borítók ÉS a kiadó is ugyanaz a két nyelvnél... Valamint a facebook oldalán is sokszor magyarul kommunikált a szerző (már nem aktív ott). 

Ezen túl persze ami leginkább árulkodó lehet az az, ahogy a magyar szereplőkről, magyar virtusról tud írni a kötetben. Úgy jellemez minket, ahogy csak az tud, aki maga is ebben nőtt fel. :)

Kíváncsi lettem az Y és Y2 című regényeire is. 

Szuper olvasmány, kikapcsoló és letehetetlen, nagyon örülök, hogy rátaláltam. :) Olvassátok el ti is! 

A whiskey-ről pedig annyit:  eddig sem szerettem, ezután pedig még bizalmatlanabb leszek vele! :D 

Forrás.

Elena Ferrante: Briliáns barátnőm

Végre megismerkedtem a titokzatos Elena Ferrantéval, akinek személyazonosságáról bár megpróbálták fellebbenteni a fátylat, nem tudni, hogy kicsoda is valójában... És ez így van jól. Nekem is, ahogy a rajongók elsöprő többségének, így szimpatikus, és tiszteletben tartom, hogy nem akar nyilvánosság elé lépni. Különben is, egy szerzőnél mindig az az igazán érdekes, amit, és ahogyan ír, nem a kinézete, vagy a valódi neve.

Az pedig, amit, és ahogyan Ferrante ír, abszolút meggyőző, és magával ragadó. Nem csoda, hogy a Nápolyi regények sorozat akkora sikert aratott, és igazi világhírnevet hozott számára. Az első kötet, a Briliáns barátnőm a két főszereplő lány gyermekkorát és kamasz éveit mutatja be. 

Kőrösi Zoltán: Milyen egy női mell?

Ilonák könyve. Azt hiszem így fogom emlegetni ezt a regényt, ami szokatlanul megkapó volt. Szavai, mondatai gyönyörűek, líraiak. A rengetek ismétlés ad neki egy belső taktust, egy lüktetést, és amikor egynémely mondat elkezdődik, az ember már fújja kívülről a befejezését is. Itt-ott egész bekezdések köszönnek vissza. Az események, kapcsolatok, szerelmek, halálok egymásra rímelnek, egymás csaknem pontos lenyomatai. Mert a történelem megismétli önmagát...

Bár sodort magával, azért meg kell mondjam, nekem már kissé sok volt néha az ismétlések száma - főleg a végtelen számú "kesernyés, mégis édes" illat -, és a rengeteg azonosság mellett nem mindig tudtam követni ezt a sokszereplős családregényt. Sokan voltak, túl sok egyforma névvel, és gyakran nehezen követhető, hogy mi hogyan fonódik össze. Közben pedig mégis tudtam, hogy helyén van minden motívum abban a szoros fonatban, és vitt, sodort magával. Epizodikus volt, sorstörténetei novellafüzér-szerűen követik egymást, mégis teljesen egybetartozó minden részlete. Zavarossága a Katalin utcára emlékeztetett, a monoton visszatérő részletek pedig Baricco írásaira.

Tetszett, mert elringatóan szépen van megírva, csodálatos a körkörössége, az egymásba visszatérése, a szimbólumrendszere. De sosem volt még dolgom ilyen "furcsa" könyvvel, aminek nem is a cselekményét kell szomjazni, hanem a következő szép körmondatát. (?!) 

A Liszi becenevet a szívembe zártam. ♥

A továbbiakban beszéljenek helyettem az idézetek: 

"Ha valaminek nevet adunk, akkor az meg is születik."

"Tudhatja valaki is azt, hogy mi a boldogság? Csak az, aki kívül van rajta."

"Álmunkban valaki felemel bennünket, és addig forgat, amíg minden rossz ki nem potyog belőlünk."

"Liszi úgy érezte, hogy a tárgyak, amelyek egymás közelébe kerülnek, nem csak a szagukat ragasztják egymásra, de, legalábbis ami az ennivalókat illeti, összevegyítik ízeiket is. 

Például, mondta Anyának, a kenyeresláda íze benne van minden szelet kenyérben, ez ellen nem lehet tenni, a deszkák, a kockás kenyereskendő, de még a sarkokat erősítő szögek acéljának az íze is érződik rajta, és még csak azt se mondja, hogy ez rossz, csak hogy ott van az az íz, meg ott van mindenben a többi íz is, hogyan lehet ezt nem észrevenni."

"Ha a szívnek olyan sok kamrája van, akkor miért nincsen legalább egy ablaka."

"Körbefordult az idő, sorakoztak a napok, mint a jégcsapok."

"Mennyi por kell ahhoz, hogy mindent, ami valaha fontosnak hatott, a felismerhetetlenségig belepje az észrevétlen szitáló idő."

"Hiszen van úgy, hogy a lélek kiröppen a testből, elenyészik, mintha soha nem is lett volna, de a test azért még tovább él, lélegzik, mozog, teszi a dolgát, mert az akarat helyett a zakatoló idő mozgatja már."

"Nem jó, ha az ember sokat van egyedül, mert észre sem veszi, de összerakódik benne a bánat."

"Nem is aludni jó, de továbbaludni a legjobb. Tudni, hogy álmodik az ember, és álmodni tovább."

"Hiszen a múlt, az elsüllyedt idő s az előttünk járó emberek hol lennének máshol, itt laknak bennünk és közöttünk. Az elmúlt napokból és az elenyészett emberekből tapad össze a föld, a kövek csontjai, az elfutó felhők az órák, az ember nem csak a jövőjét képzeli maga elé, újra és újra, de megálmodja a múltat is, a földet, amin jár, a vizet, amibe megmeríti az arcát, a felhőket, ahová feldobálja a szavait. Óvatosan lépkedj, az álmaimon jársz."

10/8