Donatella Di Pietrantonio: Halásznegyed

Ritkán ugrok neki ilyen gyorsan folytatásoknak, de nagyon-nagyon megörültem, hogy milyen hamar jött nálunk is A visszaadott lány következő része, és annak még inkább, hogy Nikkincstől meg is kaptam ajándékba. :) 

Az már sajnos a  körülmények szomorú kis összjátéka volt, hogy ahogy korábban említettem, ez a szegény pici könyvecske gyakorlatilag az egész nyarat velem töltötte, annyira nem sikerült leülni vele és belemélyedni rendesen. Áldozatul esett az ilyenkor szokásos újrakezdésnek is, mert az ember elfelejti, mi is volt, hogy is volt az első 20-25 oldalon, amit olyan lelkesen behabzsolt egy jó hónappal korábban... De azért amikor végre nekiveselkedtem rendesen, vitt magával, és könnyű volt újra belehelyezkedni a jellegzetes hangulatba, amit Donatella Di Pietrantonio teremt. 

"Olyan pontos emlékeket őrzök a lakásról, hogy még ma is fel tudnám sorolni minden jellegzetességét: az ingatag járólapot a fürdőszobában, amely megzörrent, ha ráléptünk, és a fény játékát a falakon. Arra ébredtünk hogy halkan kattan egyet az ablak, amikor a napfény melegétől hirtelen kitágult az üveg."

A második rész kicsit más, mint ahogy az előzőben haladtunk. Nem ott folytatódik, ahol A visszaadott lánynál elbúcsúztunk a szereplőktől, és nem is lineáris, ahogy az időben halad. A főszereplők felnőttek, és hol közelebb sodródnak egymáshoz, hol távolabb kerülnek. A kötelék persze mindig ott van köztük.  A továbbra is névtelen elbeszélő egy francia városkában tanít, amikor egy telefonhívás miatt váratlanul haza kell mennie Pescarába. Az olvasó is csak később tudja meg ennek pontos okát, addig pedig emlékek közt csapongunk, ide-oda ugrálva az időben. Ez kicsit zavaró volt eleinte, de azért összeáll a történet. 

Adriana és nővére nagyon különböző életutat járnak be, de mindkettejüknek jutnak hasonló jellegű tapasztalások. Ferrante Nápolyi regényeiben is hasonló, ahogy Lila és Lenú kapcsolata alakul, bár az összetettebb és részletesebb is. Adrianaéknál is tulajdonképpen az történik, hogy az egyik "megszökik", a másik "marad", nem tudnak mindketten kitörni a korábbi helyzetükből. 

"(...) Adriana mezítláb ment ki az erkélyre a ruhában, amelyet az előző heti esküvőn viselt. A szellő hullámokban lebegtette a szoknyát a lába körül, olyan volt, mint egy szeletnyi tenger." 

Adriana a zűrösség és vadság megtestesítője, nehéz vele egy hullámhosszon maradni, akárcsak Lilával. Nagyon tetszett most is a fordításban, hogy milyen jól érezni Adriana mondataiból, csak néhány ragozásból, pattogósabb végből, hogy ő máshogy beszél (talán ez volt a Ferrante könyvekben a "nyelvjárás"). 

A Pieróval való kapcsolat érdekes volt, tetszettek a leírások, és meglepő fordulatot hozott, én nem számítottam rá. 

"Téli vasárnapokon néha ahhoz sem volt kedvünk, hogy felkeljünk a kanapéról, és kilépjünk a város utcáira. Csontig melengetett minket a két összepárosított magány."

Nagyon hiányoltam a könyvből Adalgisát, kíváncsi lettem volna mi van vele és az új családjával... És sajnos Giuseppének is vajmi kevés szerepe volt, alig jelent meg. Lesz vajon folytatás, előkerülhetnek ezek a szereplők? 

Szikár, olaszos, életszagú könyv volt, mégis kellemes olvasmány sorstörténetekről, kapcsolatokról, kötelékről.  Egy leheletnyit kevésbé tetszett, mint az első kötet, de összességében méltó folytatás, és abszolút ugyanaz a hangulatiság. 

Donatella Di Pietrantonio itt járt Magyarországon a Könyvfesztiválon, és dedikált is, de sajnos most lemaradtam róla. 

Donatella Di Pietrantonio: A visszaadott lány

Sajnos nagyon elhúztam az olvasását ennek az aprócska kötetnek, jobban esett volna mondjuk két nagy falatban elfogyasztani, de nem így alakult. Pedig a szöveg megköveteli a folytonosságot, a fejezetre osztottság is alig töri meg a lendületét, nagyon gördülékeny, sodró a prózája, és tényleg szinte repít egyik mondat a másik után. Érdemes úgy nekiülni, hogy akár egyben is könnyedén lecsúszhat, ha van rá az embernek ideje.

A fülszövegből már sejthető volt, hogy nem egy vidám könyvről van szó, és hozza is az olaszos keménységet, a nyomort, nehézségeket. Mégis, valahogy kíváncsivá tesz.

A névtelen elbeszélő lányt valóban szó szerint visszaadják a nevelőszülei - akiket valódinak hitt -, az eredeti családjához... Hirtelen a jómódból, balettórákról, városi egyke-létből elkerül vidékre, a nélkülözésbe, ahol jópár testvérrel kell mindenen osztozkodnia, és új szabályokat kell megtanulnia. Például, hogy küzdeni kell az ételért, mert lerabolják a bátyok a tálat, mire odaér hozzá... A lánykának az elején saját ágy sem jut, húgával, Adrianával fekszenek fejtől-lábig ketten az egyetlen, állandóan összepisilt matracon...

Óriási a kontraszt addigi életével. Mélyszegénységbe, ingerszegény környezetbe, nagyon más emberek közé kerül, megismeri a nincstelenséget, erőszakot, kiszolgáltatottságot. Ehhez képest szerintem egészen jól alkalmazkodik. És nagy szerencséje, hogy valahogy azért maradnak a lehetőségei, kerülnek mellé támogató felnőttek is - Patricia anyja, Bice asszony Perilli tanárnő...

Az anyának hitt nagynéni, Adalgisa is támogatja; pénzt és használati cikkeket is küld neki, de persze ez egy szinten kevés, mert a magyarázat az, ami hiányzik, és egy darabig a jóvátétel is, hogy miért nem lehet ezt visszacsinálni. Mi az igazság? Mert látványosan nem az, hogy az igazi családja akarta volna őt visszafogadni...

Vártam, hogy kiderüljön, de aztán dühített a kissé buta magyarázat, ami azon túl, hogy tulajdonképpen semmire nem ad elfogadható választ, irracionális is. A visszaadott lány nem tehetett semmiről, és nem tehetett semmit sem az egész ellen...

Nagyon felfokozottnak éreztem, ahogy véget ért a könyv, egy nagyon feszült jelenet után szinte elvágják az egészet, mintha kicsit félbemaradt volna. Azóta olvastam, hogy van/lesz folytatása is, és szeretném azt is elolvasni, mert érdekel a két lány kapcsolata, furcsa, vad kötődésük, a többi életesemény, és az, hogy hogyan tudnak kitörni a helyzetükből. Sőt, még Adalgisa is érdekel. 

Adrianában van potenciál, igazi vad, zabolátlan karakter, akiben forronganak az érzelmek, mégis néha ő viselkedik a leghiggadtabban, és látja át a dolgokat, fiatal kora ellenére. Dúltsága mindig enged, ha a nővéréről van szó, akibe ezer szállal kapaszkodik az elejétől, de nem mint málha, hanem mint sorstárs, valahogy "ketten a világ ellen", hallgatólagos megállapodással. Kevés szóval sokat hozott ki ebből a testvéri viszonyból és a jellemekből a szerző. 

"– Nem, nem, őt ne bántsd! – üvöltötte el magát Adriana, aki épp ekkor ért haza Giuseppével, nem is hallottam, hogy nyílt az ajtó. – Majd én kitakarítok, ne verd már őt is! – erősködött, és megfogta az anya karját, hogy megpróbáljon megtartani kivételezettnek, hogy megmaradjon a különbség köztem és a többi gyerek között, saját magát is beleértve. Sosem értettem meg, miért tett ilyen gesztust egy tízéves lány, akinek mindennap kijutott a verésből, mégis meg akarta őrizni a nemrég visszatért, érinthetetlen nővér előjogát."

Carmela nénivel, a javasasszonnyal és füveivel egy pici misztikum is keveredik a történetbe, finoman persze, de feltűnően jól fekszik ez a stílus a szerzőnek, szerintem simán próbálkozhatna mágikus realizmussal is.

A bőréből azért nem tudott teljesen kibújni, gyerekfogorvosként dolgozik, és a fogak fel-feltűnnek a könyvben is. Az különösen megdöbbentő jelenet, amikor a tanyán töltött napon tűnik fel a lánynak, hogy apjának mennyi foga hiányzik, amikor az nevetni kezd. Ennyire semmi interakció nincs köztük, az apa szinte sosem szólal meg.

Nekem tetszik a magyar borító, kellemesek a színek, és jó, hogy ezt a fejtől-lábtól fekvős pillanatot ábrázolja a lányokkal, de az eredeti borító is jó, még ha kissé sötét is.

A fordítás is szuper lett, ahogy már említettem egyrészt nagyon gördülékeny, másrészt pedig Todero Anna megpróbálta visszaadni a nyelvi különbségeket, nyelvjárást, és szerintem nagyon jól egyensúlyozott azon a vékony mezsgyén, aminél könnyű átesni a "parasztos" magyarítás talajára. A ragozások, stilisztikai változatok pont elegendőek voltak, hogy érzékeljük, a régi-új család másként beszél. 

Nem egy Ferrante, de erőteljes, nyers, velejéig olasz történet, érdekes kapcsolatábrázolásokkal. Szeretném olvasni majd a folytatást, remélem hogy ki fogja adni a Park. :)

Antoine Laurain: Az elnök kalapja

Kedvenc kedvenc hátán... Azok után, hogy idén eddig nemigen volt emlékezetes és kiemelkedő könyv az olvasmánylistámon, nem számítottam rá, hogy gyors egymásutánban két igazi kedvencet is hoz az április. Az Ickabog után olvastam Az elnök kalapját, és egyszerűen imádtam.

Antoine Laurain-nel tavaly ismerkedtem meg, amikor instant kedvenc lett A piros notesz című regénye. Bár picit vonakodtam Az elnök kalapjától, Sister meggyőzött, hogy ez is tetszeni fog. Hogy miért is vonakodtam? Ezek az elfuserált muszáj-ajánlások... Az virít a hátlapon ugyanis, hogy "Imádni fogják, akik szerették Muriel Barberytől A sündisznó eleganciáját." Igen, ennyi volt, ami eltérített  a könyvtől, már a kezdet kezdetén, még jóval A piros notesz megvásárlása előtt, amikor egyszer a kezembe fogtam egy könyvesboltban nézelődve ezt a bizonyos kalapos könyvet... Én bizony nagyon nem csíptem A sündisznó eleganciáját, és villámgyorsan bizalmatlanná váltam az ajánlás miatt. 

Örülök, hogy végül kicsit kacskaringós úton ugyan, de visszataláltam Az elnök kalapjához, és most már bizton állíthatom, még ha a rettenetes Holtodiglanhoz hasonlítják is szegény Laurain bármelyik sztoriját, én akkor is keblemre szorítva állok be vele a pénztárhoz. :) Vannak még bőven magyarul meg nem jelent regényei, remélem a Park Kiadó folytatja a sort a többivel is. 

"A ​könyvelőként dolgozó Daniel Mercier magányosan vacsorázik egy párizsi étteremben; egyszer csak illusztris vendég, François Mitterrand telepedik a szomszéd asztalhoz. A vacsora végeztével a köztársasági elnök ottfelejti a kalapját, Daniel pedig úgy dönt, megtartja emlékül a fejfedőt, nem sejtve, hogy ezzel egész addigi élete fenekestül felfordul. A talizmánként szolgáló fekete kalapnak köszönhetően az átlagos kisember szakmai pályafutása meredeken felível. Mielőtt azonban a kalap segítségével a politikai hatalom rejtélyes működésébe is beleláthatna, a könyvelő – hasonlatosan a köztársasági elnökhöz – elveszíti a kincset érő tárgyat…

A híres fekete kalapról szóló modern mese sziporkázóan szellemes és ironikus; hitelesen idéz fel egy korszakot, miközben az emberiség régi közös vágyáról is szól: milyen jó lenne néha egy kis varázslat, hogy legtitkosabb álmaink valóra váljanak…"

Az elnök kalapja stílusában ugyanolyan bájos, derűs és kellemesen megmosolyogtató, mint A piros notesz volt, a szerelmi szál azonban hiányzik most belőle - hacsak nem tekintjük annak Fanny és szeretője afférját, de mindenesetre a szereplőket nem köti össze románc, csak a kézről-kézre járó kalap, ami szinte bűverővel bír. Mindenki, aki birtokolja kis időre a regényben, annak éltébe változást hoz, de szerencsére jó irányba. 

A leírások hangulatosak, az éttermi részeket különösen szerettem, hiszen ott indul minden, a tenger gyümölcsei tállal és az osztrigára cseppentett citromlével... Daniel Mercier egyedül elköltött vacsorája sorsfordító eseménnyé válik, amikor François Mitterand telepedik ugyanis a szomszédos asztalhoz, és ottfelejti fekete kalapját. A kalap később Daniel kezéből is továbbvándorol, mintha valami sajátos nyughatatlanság jellemezné, és még három másik ember életébe csöppen bele váratlanul, hogy felforgassa azokat. Bevallom meglepődtem, amikor Danieltől búcsút vettünk, mert meg voltam győződve róla, hogy ő a főszereplő, és őt követjük majd a könyv egészében. Hamar sikerült azonban átlendülni Fanny Marquant-ra, aki örömmel konstatálja, hogy a saját monogramja virít a kalapban. ;) A parfümőr, Pierre Aslan is rendkívül érdekes szál volt, és nekem Bernard Lavalliére is tetszett, annak ellenére, hogy ott sok volt a politikai utalás, ami nem volt annyira ismerős - de kellemes módon a művészeti-politikai társalgások egy másik korábbi kedvencemre emlékeztettek: Evelyn Grill A gyűjtő című művében folytak ilyesmi beszélgetések az asztaltársaságban. :) 

Mindegyik szálnál máson volt picit a fókusz, ez nagyon változatossá tette a könyvet, egy pillanatra sem ült le, a váltások is mindig jókor jöttek, amikor valami már átfordult a szereplők életében, és a történetrészek összefűzése is gördülékeny volt. 

Kedves, könnyed, franciás kötet művészetekkel, politikával, ízekkel és illatokkal megspékelve - tökéletes recept, remek kivitelezés. Monsieur Laurain, szerelmes vagyok az írásaiba. ♥ :) 

Kísértés, könyvmegjelenés a neved

Olyan régóta terveztem már egy közelgő megjelenések posztot, hogy a legtöbb könyv, amit mutatni akartam, időközben elvesztette szinte az "újdonság" státuszt, még szerencse, hogy nem úgy tűnik, hogy kifogyunk az érdekes megjelenésekből, simán szembejött egy rakás izgalmas új könyv azóta is. :) 

Forrás.

Lássuk, engem mik csigáztak fel a friss/közelgő könyvmegjelenések közül az elmúlt időszakban: 

Két Maigret

Forrás.

Georges Simenon életművét beosztva fogyasztom; általában egy évben 2-4 könyv kerül sorra tőle, és ebből gyakran esik egy pár nyárra, amikor a szokásos lazulós, krimifogyasztó hangulatomba kerülök. Így történt ez most is, és kis kiruccanásunkra két várólistás Maigret is jött velem. Illetve még két másik is, mert a férjem is előszeretettel olvassa őket... :) Idén olyan elánnal söpör végig az életművön, hogy már azt hiszem le is körözött az olvasott kötetek számával. :) 

A Madame Maigret barátnője és a Maigret védekezik egyaránt remek választások voltak, lendületes, izgalmas kötetek, és véletlenül volt bennük néhány apróbb hasonlóság is - de természetesen nem a bűnügy kimenetelére vonatkozóan. 

Madame Maigret barátnője

Nagyon régóta kíváncsi voltam erre a sztorira a többitől eltérő cím, és Madame Maigret szerepe miatt, és nem csalódtam. Ugyan Maigret-féle nyomozás ez is, de azért Madame Maigret is aktívabb picit, igaz, részben a véletlen műve, hogy belekeveredik az ügybe. A szálak ugyanis Madame Maigret fogorvosától egész a könyvkötő műhelyéig érnek, ahol valószínűleg embert égettek a kazánban, zakók cseréltek gazdát, és lába kélt egy bőröndnek is... A szálak felgöngyölítéséhez és holmi kalapok utáni nyomozáshoz szükség van a női szemre is, és emiatt Maigret-nek néhányszor bizony csak hideg vacsora jut. :D 

Lapointe még nagyon zöldfülű ebben a részben, és tetszik, ahogy Maigret maga mellé veszi, felkarolja.

"– Csalódott, Monsieur Maigret?
A kis Lapointe szívesen mondott volna főnököt, mint Lucas, Torrence és Maigret csapatának nagy része, de még túl újnak érezte magát hozzá; az volt a benyomása, hogy ezt a jogot ugyanúgy ki kell érdemelni, mint az előléptetést."

A bűntény, és a körülötte zajló titkolózás és kavarodás cseles és csavaros, nagyon tetszett. Egy grófnő, egy kotnyeles, nagyratörő ügyvéd ficsúr, és egy csokoládébarna Chrysler is feltűnik, szerepet kap egy mosóhajó, és persze Maigret ledönt jónéhány sört, mire összeáll a kép. ;)

"– Janvier! Mi lenne, ha hozatnánk magunknak egy kis sört?
Janvier máris telefonált a Dauphine sörözőbe, amelynek tulajdonosa a legtermészetesebb hangon kérdezett vissza:
– És szendvicset?"

Maigret védekezik

Ahogy a Madame Maigret barátnőjében, úgy ebben a kötetben is szerepet játszott a véletlenek furcsa összejátszása, valamint egy fogorvos is. :) Véletlen lenne?

Valaki csapdát állít Maigret számára, meggyanúsítják, szinte kihallgatják, sőt, még szelíden el is küldik némi betegszabadságra, amíg az ügy zajlik... Egy Nicole Prieur nevű lány próbálja befeketíteni a nevét írásos vallomásával, amiből nem sok minden igaz, csak annak váza - egy telefonbeszélgetés, egy találkozás, egy-két helyszín... A többi szemenszedett hazugság, de mivel a lány nagybátyja magas körökben forog, a rendőrfőnök pedig amúgy sem kultiválja Maigret régimódi módszereit, informátoroktól való tájékozódását, voilá, a felügyelő máris bajban van, és védekezni kényszerül.

Maigret persze makacs, saját szakállára tovább nyomoz a lány után, aki miatt ilyen slamasztikába került... A megoldás igen bonyolult, és kerülőúton jutnak csak el hozzá. Maiget-nek talán még a foga is megfájdul, ha a helyzet úgy kívánja, sőt, előkelő, modern táncklubba sem lenne rest beiratkozni a feleségével... Kiderül az is, néha veszélyes lehet az ablakban állva merengeni...

Remek kötet, nagyon élveztem Maigret-vel kutakodni, és összerakni a kirakós darabkáit. Sokszor meg is sajnáltam, amikor tehetetlennek, sőt feleslegesnek érezte magát, idegennek a saját irodájában. Kicsit nyíltabban kezeli az érzelmeket ez a rész, ami teljesen hiteles így, mert Maigret maga kerül bajba - jól érzékeltetik ezek a mondatok, hogy mennyire megviseli a meghurcolása, abszolút együttérzést keltő, hogy jobban beleláthatunk a lelkivilágába a főfelügyelőnek, gyengébb pillanataiban. 

"Az óra tizenegy-negyvenet mutatott. Nem egész fél óra alatt zajlott le minden, s mégis, mintha egy szakadék választaná el őt az eddigi életétől. Régen volt értelme az ilyenféle szavaknak: múlt, jelen, azelőtt, azután. És most mit jelent számára az „azután”?"

Pardon doktoréknak is szerepe van ebben a részben, egy korábbi vendégséget idéz fel magában Maigret, amikor a gonoszságot a gonoszságért magáért elkövető bűnözőkről esik szó, meg arról is, hogy kevesebbet kellene innia... - ezt az intelmet nyilván próbálja elnyomni agya hátsó zugaiba... Aztán később, a nyomozás során Pardon segít leinformálni valakit, és Maigret-ékhez hivatalosak vacsorára, felfújtra és borban párolt kakasra. Imádom a kis gasztro-részleteket!

Lapointe ebben a részben egyébként pont szabin van, így nem élvezhettem a társaságát, de ott volt kárpótlásul Janvier és Lucas a jó kis csapatból ... :D A sztori 2-3 nap alatt zajlik le, nagyon feszes tempójú, izgalmas és mozgalmas. Persze folyik benne rengeteg alkohol is: sörök, fehérbor, ánizslikőr, szilvapálinka és még egy különleges mandarin-curacao likőr is előkerül. :) 

Tele van ez az epizód remek mellékszereplőkkel: Aline és Manuel, Barnacle a Leicájával, és a fogorvos mogorva és csúnya asszisztensnője is, paradox módon, üde színfolt volt.

Mindkét kötetet csak ajánlani tudom! Úgy fellelkesültem ettől a két szuper élménytől, hogy izibe' vásároltam 10 régebbi Maigret-kötetet... Bűneim számosak lesznek az ehavi zárásban, de nem bánok semmit. ;) 

Antoine Laurain: A piros notesz

Új kedvencre leltem! Napok óta ülök a posztvázlat felett, mert néha pont ezekről a nagyon jó élményekről a legnehezebb írni, és megfelelően átadni, hogy mennyire is tetszett. Nagyon örülök, hogy két éve úgy döntöttem a Könyvfesztiválon, hogy jönnie kell velem. :) 

Nem szoktam fülszöveggel nyitni, de most úgy érzem, jól összefoglalja, amit én is elmondanék magáról a történtről: 

"Egy szép párizsi reggelen Laurent Letellier épp a könyvesboltja felé igyekszik, amikor az utcán elhagyott női táskát talál.

Nincs benne semmi, amiből kiderülhetne, kié, ám annál több személyes holmit rejt: fotókat, hajcsatot, egy üveg parfümöt, dobókockákat, mobiltelefon-töltőt, Patrick Modiano egyik regényét és egy feljegyzésekkel teli, piros noteszt. Miközben Laurent a noteszt lapozgatja és az ismeretlen nőtől származó feljegyzéseket olvasgatja, egyre erősebbé válik benne az elhatározás: meg kell találnia a táska tulajdonosát. Kitartó nyomozása szép lassan szerelmi fogócskává alakul, amely nemcsak az ő, de a titokzatos ismeretlen életét is fenekestül felforgatja…"

Egy könyvesboltos, középkorú férfi, egy elhagyott táska, és annak titkai, francia kávéházak, egy Belfegor és egy Pertli nevű macska... (igaz utóbbi csak emlékként dereng fel) Hát kell ennél több? A regény kellemes, hangulatos, kalandos, franciásan szolid. Pontosan erre volt most szükségem. ♥ A szó kedves és ártatlan értelmében véve bájos ez a kötet, és épp annyira és úgy romantikus, ahogy azt én szeretem. Remek érzés olyan könyvre akadni, aminél kicsit úgy érezheti az ember, hogy neki írták.

A női táska és a férfiak kapcsolatának elemezgetése vicces volt, igazán rá lehetett ismerni azokra a mozzanatokra, amik tényleg így zajlanak le, ahogy Laurain megírta: a férfiak feszélyezett és ügyetlen kutakodása a női táska rejtelmei közt, ha kérünk valamit onnan, a mi felcsattanásunk, hogy na add ide, majd én!... És a kényelmetlen ácsorgásuk a táskánkkal a kezükben, amikor azt valamiért odaadjuk megőrzésre. Ahogy gyűrködve marokra fogják a fület, ahogy mindenáron jelzik, ez nem az én táskám, én itt egy nőt várok! Zseniálisan voltak megírva ezek a kis apró jelenetek.

"Vannak még zsebek, cipzárral és cipzár nélkül. Laurent sose gondolta volna, hogy egy női táskában ennyi titkos hely létezhet. Sokkal bonyolultabb műveletet hajt most végre, mint, példának okáért, ha egy polipot kellene felboncolnia a konyhaasztalon."

Külön tetszett még a morfondírozás, amikor a kuka tetején lévő táskával kapcsolatban elgondolkodik Laurent, hogy vajon szemétnek szánták-e, és csak azért van ott?

"És különben is, dobnak ki a nők egyáltalán táskát?"

A táskában található tárgyakból szépen összeáll egy szellemalak, aki valójában tényleg egy hús-vér nő kell legyen, valahol ott a városban, nem is olyan messze Laurent-től. Kell persze az egészhez még némi sorszerűség, a véletlenek játéka, egy kis kitartás, vagy ha az elfogy, akkor egy vagány és öntörvényű leányzó az előző házasságból, Chloé, aki segít a helyes mederbe terelni a dolgokat. :)

"Jaja, igazad van, hasonlít rá, ez tutira ő, kiáltott fel Chloé, és idétlen röhögésben tört ki. (…) A fiatalság ezen röhögéseknek az elmúltával ér véget. Később már sosem nevet így az ember. A világ és az élet teljes abszurditásának borzalmas felismerése valahogy megakasztja ezeknek a csuklásszerű, majdhogynem fullasztó röhögéseknek az erejét, nagyjából húsz évvel később pedig ugyanerre a gondolatra már csak rezignáltan sóhajtunk egyet."

Az egyik eredeti borító.

Az irodalmi csemegék, könyves apróságok különösen tetszettek a könyvben: a Modiano által dedikált kötet, a vele való találkozás, a könyvespolcon a könyvek rendezésének metódusa, az író-olvasó találkozók, a piros Moleskin notesz, és Laurent boltja, aminek meg Piros Füzet a neve. :)
A notesz tartalma is érdekes volt, a szeretem és a félek listák, a random feljegyzések rejtélyesebbé tették a nőt, akit Laurent megpróbált felkutatni, de adtak egy titokzatos formát neki. Ahogy a többi aprósági is mind adott hozzá valamit: a hajcsat, a fényképek, a parfümje.
Akarva-akaratlanul is a most népszerű #tárgytérkép jutott eszembe, amit Moskát Anita indított az instagramon, és amiben kiterítve megmutatjuk magunkat a tárgyainkon keresztül. Laurent is hasonló "tárgytérképet" kap Laure-ról, ahogy kirakosgatja a táskából annak tartalmát. (Egyébként én is tervezem a saját kis tárgytérképemet.)

Értékelés: 10/10 és kedvenc! Jót szórakoztam, izgultam, drukkoltam, együtt nyomoztam Laurent-nal, és bármikor visszatérnék ennek a kötetnek a világába! Szívesen megnéznék egy filmadaptációt is belőle, pazarul meg lehetne jeleníteni a vásznon is ezt a kis kutakodós, szerelmes hajszát. :) Néhol egy kicsit felidézte bennem az Amélie csodálatos életét.

Az egyetlen dolog, amit kritikaként fel tudok róni, hogy nagyon zavaró a nevek hasonlósága, különösen, hogy még a szerző vezetékneve is hasonlít... Laurain a szerző... Laurent a férfi, Laure a nő... Igazán lehetett volna kicsit különbözőbb neveket választani.
De ezen kívül - számomra - tökéletes kikapcsoló olvasmány. Biztos, hogy újra fogom még olvasni.

Viszont dilemmába kerültem... Laurain másik könyvére, Az elnök kalapjára azt mondják nem annyira jól sikerült... Persze épp most van leárazva a Líra hőség akciójában... Mit tegyek, kell nekem az a kalap? :)

Elena Ferrante: Az elvesztett gyerek története

A Nápolyi regények végigvonulnak az éven, Elena Ferrante pedig menthetetlenül beírta magát a kedvenc szerzőim közé a regényfolyammal - mind a történet, mind a remek karakterek miatt. Pedig nem hittem volna, hogy ennyire magával ragad valaha is egy olasz családregény. Családregény, barátságregény, fejlődésregény? Talán nem is kell felcímkézni mindenáron - a Nápolyi regények maga az élet, elejétől a végéig, teljes csupasz valójában, nyers érzelmekkel, rossz döntésekkel, évtizedes titkokkal, és olyan kérdésekkel, amikre nincs válasz. Az utolsó kötet méltó befejezést adott a sorozatnak, és kellemesen keserédes érzésekkel váltunk el egymástól. 

FIGYELEM!!! Egy sorozat negyedik kötetéről szól a poszt, SPOILEREK lehetnek azok számára, akik még nem olvasták legalább az előzményeket!!! 

A korábbi kötetekről írt ajánlókat megtaláljátok itt: Briliáns barátnőm, Az új név története, Aki megszökik és aki marad. 

"A könyveket azért írják, hogy hassanak, ha nincs hatásuk, akkor semmit sem érnek." 

Az elvesztett gyerek története az érett kort és az öregkort volt hivatott bemutatni a szereplők életéből, de még mindig csak középkorúak nagyrészt, újabb gyermekeik is születnek, újabb kapcsolataik szövődnek, és csak lassan és sokára érünk el a valóban idős korig, ahol aztán viszonylag hamar búcsút is intünk egymásnak - úgy, ahogy ők is: temérdek emlékkel, tornyosuló kérdőjelekkel, bizonytalansággal, és mégis megnyugvással. 

"Elfogadjam, hogy felnőttnek lenni azt jelenti, hogy ne mutogasd, rejtsd el magad, míg el nem tűnsz egészen?" 

A kötet Elena "elmenekülésével" folytatódik, és a Ninoval való utazgatás és hamis boldogság képe, ami közben a lányait szinte teljesen kiiktatja az életéből, el is tart egy darabig. Sokáig nem tudja magát távol tartani a teleptől és Lilától, az, mint egy örvény, lassan visszarántja oda, ahonnan elindult, ahonnan megpróbált kitörni. Hiába a Tasso utcai lakás kezdetben, már akkor érezni lehet a folyamatos kapcsolattartásból, hogy nem fog tudni nem belebonyolódni ismét a telepiek kicsinyes és földhözragadt ügyeibe; a régi ismerősökkel való találkozások egyre szorosabbra fűzik a hurkot, ami lepányvázza oda, ahonnan egyszer már kitört. Kitört valójában? Akármennyit küzdött, tanult és akárhány könyvével is aratott sikert, az író-olvasó találkozók okosan vitázó Elenája szerintem mindvégig ugyanaz az egyszerű háttérrel rendelkező, önmagában és döntéseiben bizonytalan Lenú maradt. 

Lila hatása nem marad el, de csavarosan alakítja Ferrante a felőle érkező hullámokat is. Utálatossága és manipulatív mivolta mellett mindig jut egy-egy fél mondat, ami mégis a másik irányba tudja kompenzálni a tetteit, amikor kiderül, jót akar Lenúnak... Csak nem biztos, hogy tud is rajta segíteni, amíg Lenú önmagán nem segít, rá nem döbben dolgokra - amiket Lila gyakran már sokkal hamarabb tud... Gondolok itt főleg a Ninoval való kapcsolatára, és a csalódásra, ami minden olvasó számára azt hiszem egyértelmű volt kezdettől fogva. 

Ferrante nem kíméli Lilát ebben a kötetben, rettenetes csapásokat mér rá, amik mellett gyakran eltörpülnek Elena problémái, és mindemellett mégsem tudjuk állandóan sajnálni Lilát, mert amerre fordul, kaszabol a kezével, a szavaival, a tetteivel. Enzót és Gennarót is nagyon sajnáltam emiatt, de persze maga Elena is az "áldozata" bizonyos szinten. Sosem tudnak elszakadni egymástól. 

"Onnan, a telep mélyéről, arról a zsebkendőnyi területről, amely nincs is a térképen, változatlanul úgy tekintett rám, mint a saját függelékére." 

"Én én voltam, ezért adhattam helyet neki magamban, tartós és biztos helyet. Ő ellenben nem akart ő lenni, következésképp nem tudott befogadni." 

Érdekes lenne látni egy olyan verziót, ahol Lenú tényleg el tudott volna távolodni Lilától és a teleptől, vagy korábban fogja a cók-mókját, és nem vár a lányok kirepülésére. Bár kétségtelen hogy egyedül is hozott döntéseket, de valahogy mindig, minden mögött ott volt valami sugallat, vagy gondolatfoszlány, ami Lilához köthető. Ha csak pár szót váltottak telefonon újra, az is képes volt Lenút másfelé terelni, elültetni benne egy kérdőjelet. A könyvei, írásai számára persze ez ihletforrás volt, a magánéletének, személyes dolgainak azonban sokszor inkább csapás. 

"(...) ideje ráébrednünk, hogy felemésztettük egymást (...)"

Hogy kedveltem-e Lilát? Nem tudnám kedvelni az életben, nagyon kártékonynak tartom, és azon túl, hogy önsorsrontó, teljes magabiztossággal tud másokon is átgázolni. Nem garancia nála az, hogy kedvel valakit.... Ugyanúgy keresztbe tesz bárkinek, elmar maga mellől bárkit, és ez az öregedésével csak fokozódott: valahogy kevésbé becsülte meg azokat, akik kitartottak mellette. Ez persze részben, vagy egészben a trauma számlájára írható, amivel együtt kellett élnie.  

De ugyanúgy nem kedveltem Lenút sem igazán, mert elképesztő butaságokra ragadtatta magát, és nem tudott kiállni a döntései mellett, bizonytalan volt, elveszett. Annak ellenére, hogy mennyit tanult, valahogy nem lett okosabb, vagy életrevalóbb, úgy érzem. Lila hatása pedig az egész életét meghatározta, befelhőzte, másként alakította, mint az nélküle lett volna... A körülöttünk lévő személyek persze óhatatlanul hatással vannak az életünk eseményeinek alakulására, de nem ilyen szintű összefonódással. 

Dede éles kritikája az anyjáról szerintem nagyon találó volt, fájó, mégis teljesen igaz: 

 "veled nem lehet igazi kapcsolata az embernek, neked a munka és Lina néni fontos, semmi más nem számít (...)"

Miért szeretem akkor ennyire ezt a regényfolyamot? Mert mindezek ellenére gondolkodás nélkül mondanám bárkinek: Lenú és Lila abszolút kedvenc karakterek. És az írásnak magának bűvereje van. Csalogat, hívogat, arcul üt, és földre ránt, és mégis mész utána, a következő sorra, a következő mondatra, a következő életszakaszra. Ez a könyv maga Lila. És ilyenformán mind Lenúk vagyunk, akik belegabalyodunk, elszakadnánk a sok mocsoktól, de nem tudunk, és voltaképpen nem is mindig akarunk, annyira a részünkké válik, annyira vele élünk, és minden csúfság ellenére "hézagtalan szeretetet" tudunk érezni iránta. 

Ferrante páratlanul jól tud írni, és szemtelen módon ő maga írja bele a kötetbe, Lenú magára gyakorolt kritikáján keresztül önnön dicséretét:

"A látvány rádöbbentett, hogy az emlékezet már maga is irodalom, és Lilának alighanem igaza van: a regényem bármily sikeres is, egy nagy semmi, mégpedig azért, mert nagy műgonddal írtam, alaposan megszerkesztettem, és nem tudtam visszaadni a dolgok logikátlan, alaktalan, esetleges és esztétikummentes banalitását." 

Ez, amit Lenú nem talál az írásaiban, ez az (legalábbis részben), ami Ferrante regényeibe beránt. Egy masszát, egy emlékhalmazt, egy érzelemgombolyagot ad minden kötetben, ami néha valóban logikátlan, alaktalan, esetleges, és mégis ez az odavetettség, az állandó változás az, ami közvetlenebbé, hihetőbbé teszi - nem érezni a műgonddal való szerkesztettséget, hogy az egész így van kitervelve, hogy rabul ejtsen, mint a tátongó, sötét pince a két kislány babáját... 

Az elvesztett gyerek története remek lezárás volt, pezsgő, sodró, eleven, és pont olyan kiszámíthatatlan, mint az élet maga: vannak benne titkok, amik sosem derülnek ki, vakuemlékek, amik állandóan visszaköszönnek, és kérdések, amikre nem kapunk választ. 

10/10

A filmsorozatot is nézem, hamarosan írok az első évadról. :)  

Nem rontott az élményen, és nem tudja elhomályosítani Ferrante zsenialitását, mégsem tudom viszont szó nélkül hagyni, nekem mennyire hiányzott Matolcsi Balázs, aki az előző három kötetet fordította, és akit valamiért (?) lecseréltek Verseghi Annára... 

Az első 60 oldalon masszívan szenvedtem, annyi magyartalanság, furcsaság, az eddigi stílustól elütő dolog halmozódott, és bár szerencsére gyorsan elkezdtek ezek ritkulni, és csak szórványosan fordultak elő újabb hibák, azért nem örülök. A szerkesztés sara is ez részben, szerintem az ő szűrőjükön nem akadt fenn ez-az... 

Voltak szokatlanul írt kifejezések: életem különb-különb mozzanatai, tájékozva van életem fordulata felől, ő bezzeg Albertinóval karácsonyoz. Stílusban egyszerűen nem ebbe a könyvbe illő szavak, mondatrészek: fridzsider, telepi trutyi, oly igen belelovalta magát..., sógor-komaságba kerültek 

Többször tükörfordításnak éreztem a mondatokat - szerencsére főként csak az elején -, holott nem is ismerem az eredeti nyelvet, és annak szerkezeteit. 

Egyéb hibák: kimaradt szavak (pl.: a hosszú utat tett meg -ből kihagyva a "tett"), önnön helyett "önön". :/ 

Ez azért sajnálatos. 

Georges Simenon: Maigret és a hajnali vendég

"A nyomozás döntő szakaszában mindig úgy látszott, mintha Maigret még magasabb és termetesebb volna, mint máskülönben. Nagyokat szíva a pipából vadul füstölt, és a tekintete valósággal átdöfte a lányt."

Annak dacára, hogy milyen nagy Maigret-kedvelő hírében állok (és vagyok is!), még rengeteg olvasatlan kötetem van Georges Simenontól, és ahogy most megnéztem, eddig nem nagyon sikerült négynél többet olvasni egy évben (tavaly sajnos épp csak kettőt). Persze vehetjük úgy is, hogy beosztom. ;) 

A várólista csökkentésbe is mindig került az elmúlt években a kötetekből, ezt is onnan választottam most, mert nagyon rég olvastam már Maigret felügyelőről, novellákat meg pláne... Annak idején pedig éppen novellás kötettel alapoztuk meg a kapcsolatunkat. :) 

A Maigret és a hajnali vendég öt történetet tartalmaz, amiből kettő elég nyúlfarknyi, és kicsit kidolgozatlan is, de a három hosszabb sztori kompenzált cserébe. A vízbefúltak fogadója és A hajnali vendég is remek volt, de alig maradt el tőlük A bayeux-i gazdag özvegy. A rövidebbek közül a Hétfő úr címűt emlékezetessé tette a rozskalászbajusz a képviselőfánkokban, a Pigalle utca viszont  lassú eseménytelenségével együtt is túl kapkodó volt, és bár a hangulata átjött, jobb lett volna kicsit jobban kifejteni, megismertetni a szereplőket, hogy nyomot hagyjon. 

És hogy mire lehet számítani? Csendben gondolkodó Maigret-re, kékes pipafüstre, káposztaszagú dolgozószobára, éjszakai portásra, fél pár harisnyára, szakadatlan esőre, hosszas kihallgatásra és hátsó bejáratokra. Meg persze calvadosra, sörre, sonkás szendvicsekre, kiflikre és fekete kávéra, de az egyik novellában olyan ízletességek is kerülnek a felügyelő tányérjára, mint a normandiai nyelvhal és caeni pacal. :) Imádom megfigyelni miket eszik és iszik az egyes kötetekben. :) 

"Maigret rendíthetetlen nyugalommal szívta a pipáját, befalt egy hatalmas sonkás szendvicset, sörrel leöblítette, és közönyösen nézte a szokásos sürgés-forgást, amely szükségképpen megnehezíti a rendőrség dolgát."

"A pacal remek volt, és Maigret mámoros hangulatban állt fel az asztaltól, annál is inkább, mert hagyta magát rábeszélni egy pohár házi calvadosra."

Értékelés: 9/10 Nagyon jólesett olvasni, üdítő volt, ismerős, kellemes, és a szokásos módon hangulatos. 

"Maigret még szippantott néhányat a pipájából, és szemét összehúzva nézte a nagy, szürke házat, a rézgyűrűs kaput meg a díszudvart a bronzkandeláberekkel. Az efféle ügyeket nevezte pipátlan ügyeknek, merthogy olyan helyeken kell nyomozni, ahol nem tarthatja a fogai között a csutorát."

Elena Ferrante: Aki megszökik és aki marad

A Ferrante-láz engem is elkapott, tulajdonképpen már a Nápolyi regények első köteténél, a Briliáns barátnőmnél, de a második epizód, Az új név története sodort el úgy igazán, és kedvencem is lett rögtön. Nem akartam várni a folytatással, így már február elején a kezeim közé került a harmadik rész, az Aki megszökik és aki marad (ahogy nézem, tényleg nincs vessző a címben, de mindig ellenőriznem kell).

Az olvasás nagyon elhúzódott, különféle okok miatt és csak március vége felé csuktam be a kötetet, amikorra meg már elég nagy káosz volt/van a világban. Összességében nem rontottak az olvasmányélményen a külső események, de fel akartam jegyezni, hogy kicsit szaggatottan, elhúzódón sikerült végül elolvasni Elena és Lila életének következő fejezetét, ami ezúttal a középidőt mutatja be. Középidő, de még mindig elég fiatalok, még a családalapítás korszakában járunk, ugyanakkor eljut egy életközepi válságig is a történet. De ne szaladjunk annyira előre. :) 

FIGYELEM!!! Egy sorozat harmadik kötetéről szól a poszt, SPOILEREK lehetnek azok számára, akik még nem olvasták legalább az előzményeket!!! 

Az Aki megszökik és aki marad szinte rögtön ott veszi fel a fonalat, ahol Nino megjelenése megakasztotta Elenában a szót a könyvbemutatón. Elena és Lila élete bár más irányba indult el, mégis, továbbra is összeköti őket valami oldhatatlan, a szórványos telefonbeszélgetéseiken kívül is. 

Ki az, aki megszökik, és ki az, aki marad? A cím már akkor elgondolkodtatott, mielőtt nekifogtam volna az olvasásnak - ugyanúgy kettős értelmezést kaphat, mint az, hogy vajon melyikőjük is a "briliáns barátnője" a másiknak? Ferrante zseniálisan irányítja a két lány életútját, és bizony változik, hogy kire is lehet érvényes a cím első vagy második fele.  Lila maradt, és cövekelt le a telepi életstílusnál, a nők hagyományos szerepénél és Elena szökött el tanulni és világot látni, kitörve a nyomornegyedből? Vagy épp Elena marad olyannak amilyen volt, megakadva valahol középen, cél nélkül, és Lila tudott megszökni bizonyos béklyók, konvenciók, társadalmi szorítások elől? Ki lépte, ki lépi át igazán a saját határait? És persze az örök kérdésük: ki a jobb? Erőteljes már az elején a Lila által odavetett két szó, amikor Elena azt bizonygatja neki, hogy meg tudja védeni magát: "Tőlem nem". 

"Válni valamivé. Akkor tudatosult bennem, hogy mindig is gyötört ez a kifejezés. Én válni akartam valamivé, bár sosem tudtam, mivé. És valamivé váltam is, ez biztos, de valódi cél, szenvedély, ambíció nélkül. Csakis azért akartam valamivé válni - ez az igazság -, mert féltem, hogy Lila többé válik, és én elmaradok mögötte. Lila nyomvizében váltam valamivé. Most újra kell kezdenem, de magamért, felnőttként, nélküle." 

Marcangoló egy kapcsolat az övék, és sokszor nem is tudják, éppen miért haragszanak a másikra, vagy mit irigyelnek tőle, de ugyanígy azt sem, mi köti össze őket, miért kell fuldokolva a másik után kapni a sötét helyzetekben. Talán Lila tisztábban lát, mivel az ő egyszerű gondolkodását nem vakították el annyira - jómódúsága kérészéletű volt, ahogy a házassága is, nem lett sikere az irodalomban, vagy a politikai életben, nem ragadták el nagy eszmék  -, és valami mindent átfogó tisztánlátással állapítja meg, amit Lenú éppen még nem érzékel. Gonoszságnak tűnő önbeteljesítő mondatai vannak, hogy aztán azokat felváltsa valami teljesen más, akár épp a letargia, de máskor meg a kiútkeresés, leginkább Gennaro számára. Ebben a részben láthatjuk őt betegnek és bizonytalannak is, amikor Lenú irányítására kell hagyatkoznia, és látjuk kifakadni is, többféleképp - sír, vagy ordít, és bármilyen hihetetlen is, ezt mindig Lenúért, Lenúval kapcsolatban teszi... 

"Lilával lehetetlen volt nyugalomban lenni, kapcsolatunk minden biztosnak vélt pontja előbb-utóbb átmenetivé vált, Lila fejében hamarjában beindult valami, ami felborította az egyensúlyt, megzavarta őt, és megzavart engem is." 

Ebben a kötetben volt eddig a leghangsúlyosabb a világ helyzete a személyes és családi drámák mögött. A politikai események, mozgalmak, pártülések, tüntetések állandó hátterét adják a történetnek. Nekem ezek közül a Soccavo szalámigyárával kapcsolatos dolgok voltak a legérdekesebbek, ami Pasquale és Nadia mellékszálát, vagy épp Pietro egyetemi összetűzéseit, és feljelentgetéseit illeti, ezeket nem tartottam olyan fontosnak. 

Sokszor előtérbe kerülnek feminista gondolatok, és ezek hatására Lenúban is megváltoznak dolgok. 

Ebbe nem akarok mélyebben belemenni, de ezt a két remekbeszabott mondatot itthagyom azért: 

"Ha jók, ha rosszak, minden férfi azt hiszi, bármit tesznek, oltárra kell őket emelni, mint Sárkányölő Szent Györgyöt."

"(...) minden rendszer mögött egy fasz van" 

Lenú, első könyvének megjelenése után kissé megfeneklik; a házassággal, gyerekekkel más irányt vesz az élete. Nagyon sajnáltam a Dede miatti évekért, és szenvedésekért, jó volt látni, hogy utána kapott egy nyugodtabb időszakot, mintegy kárpótlásul, Elsával. Nagyon érdekes volt a dinamika a férjével, és az anyjával is. A külső szemlélő számára érdektelennek tűnő, lecsupaszítva nagyon röviden elbeszélhető években is annyi minden történik Lenú körül, hogy alig van idő feldolgozni a változásokat, és aztán mégis, mégis sikerül neki egy újabb könyvet írni. 

De ebben a más, távoli életben sem lehet menekülni, nem lehet szökni a telep elől, a Solarák elől, a kötelékek és a nyelvjárás elől... 

"(...) holtbiztos vagyok benne, hogy tudsz jobbat is, akarom, hogy jobbat írj, nagyon-nagyon akarom, mert ki vagyok én, ha te nem vagy elég jó, ki vagyok? "

Végtelen hosszan lehetne írni róla, és mesélni, és elemezni az apró kis fonalak mentén a történéseit... Enzót, ahogy kérdés nélkül fogadja el, amit Lila mond és akar (Én azt gondolom, amit ő... Akkor is ha nem értesz vele egyet? Akkor is.), Michele érzelmeit, Alfonso titkát, az összes telepi és nem telepi szereplő mocskos ügyleteit, hazug színjátékait, beletörődéseiket, ármánykodásaikat. És persze az Airotákat is, különösen Pietrót, aki egy pillanatig Lila bűvkörébe kerül, és véletlenül meg is lát valami fontosat: 

"Azt mondta: nem is értem, hogyan tarthatott ki idáig a ti kapcsolatotok, nyilvánvalóan gondosan elrejtitek magatokban mindazt, ami véget vethetne neki." 

Pietrót, aki elég nagyot koppan, amikor valaki megszökik, és valaki marad...

"(...) talán az elhagyással mindannyian egyformán nézünk szembe; talán a legrendezettebb ember agya sem bírja el a felismerést, hogy nem szeretik." 

Hova szöksz Lenú, mi lesz veled?

Értékelés: 10/10 Ferrante egy varázsló, és az emberi lélek legsötétebb és legtitkosabb bugyrainak az ismerője. Utánozhatatlan, ahogy mesél, és ahogy magával ránt, ahogy az elevenedbe vág egyetlen keresetlen mondattal. Továbbra is csak zakatol a fejemben a kérdés: hogy lehet így írni?!

Ha az előző rész egyszavas jellemzése az őserő volt, akkor ezé a kontúrvesztés. Nincsenek vonalak, határok, amiket át ne lehetne lépni, újra ne lehetne rajzolni. Nincs állandóság, nincs biztos talaj, minden fordulhat, és hirtelen az ellenkezőjébe válthat át. Lila és Lenú olyanok, mint egy lefelé hulló levél: színe-fonákja... Hol az egyik villan fel, vagy kerül előtérbe, hol a másik, de egyek és elválaszthatatlanok. Most már csak arra vagyok kíváncsi, hogyan érnek földet.

Új megjelenések és a Rowlingverzum legfrissebb hírei

Novemberben hoztam utoljára posztot a közelgő, vagy friss megjelenésekről, könyves-filmes hírekről, ami elég régen volt... De igaz, ami igaz, a január-február mindig kissé uborkaszezon a könyvpiacon a karácsonyra megjelentetett sok-sok könyv után. Most azonban elkezdtek már szivárogni a hírek erről-arról, amik a közeljövőben érkeznek. 

Lássuk mik azok, amik felkeltették a figyelmemet mostanában: 

A montázst a canva.com-on készítettem.

Elena Ferrante: Az új név története

Nyáron olvastam a Nápolyi regények első kötetét, a Briliáns barátnőmet. Az volt az első megismerkedésem Ferrantéval, és bár már akkor nagyon egymásra találtunk, mégis, most vált bizonyossá számomra, a második kötet olvasásával, hogy a kedvenc szerzőim közt kell számon tartanom őt. Érdekes, mert a sorozatok (persze elsősorban a trilógiák) második részei gyakran nem olyan jók, mint a többi, megtorpan a történet, üresjáratok vannak, stb. Az új név történeténél szó sem volt erről; felülmúlja az előzményt. A hangulat, az elbeszélés rögtön magával ragadott, a legeslegelső oldaltól.

Kicsit féltem, hogy sokat kell majd az elejére lapoznom, és használni a névjegyzéket, mert emlékeztem rá, hogy az első résznél néhányszor sikerült összekevernem pl. Alfonsót és Antoniót. Ahogy a történet kibontakozott, mindenkit ismerősként köszöntöttem, és nem volt szükség az útmutatóra egyszer sem. Hirtelen, és érthetetlen könnyedséggel tapadtak hozzá a vezetéknevek a keresztnevekhez, és álltak össze elválaszthatatlan egységekké a becenevek a nevek teljes verziójával is.

A régi események felelevenítését Elena Ferrante látszólag játszi könnyedséggel csinálja: egy-egy odavetett mondat, és máris látjuk az első kötetben repülő vasalót, ami majdnem eltalálja Ninót, vagy felelevenedik A kék tündér története, amit Lila írt és rajzolt gyermekkorukban... Hiába teltek el hónapok, mintha csak pár óra után vettem volna fel a történet fonalát. Azonnal beszippantott. 

Az első részben a gyerekkor és a kamaszkor került terítékre, ez a vaskos epizód pedig az ifjúkoré. Lila és Elena huszonévesek lesznek a végére. Nagyon különböző irányt vesz az életük, és gyakrabban válik külön is, ami mindig nagyon jót tesz Lenúnak. Ischián ezúttal is kiemelkedően fontos események zajlanak le, és a könyv leghangsúlyosabb és leghosszabb része, egy féktelen nyár is itt játszódik. 

Egész mások a lehetőségek, megváltozik minden, és aztán folyamatos változásban is marad, mindig másra fontos figyelni, vagy más osztja a lapokat. Lila megmagyarázhatatlan ereje hol tombol, és abszolút előtérben van, a telep, a csemegebolt, a férje, és gyakran akár a Solarák fölé helyezve őt, máskor viszont bizonytalannak, akaratgyengének, egy senkinek láthatjuk őt, aki mögött nincs senki, akinek a lába alatt semmi sem stabil. 

Lenú is sokat változik, de az ő kis képzeletbeli görbéje nem egy hullámzó valami, hanem egy lassan, de állandóan felfelé törő egyenes. Lenú végső soron ki is tud törni a telepről, Pisában tanul, érdemei nagyok, de mindig lekicsinyli azokat, nincs elég önbizalma, és a teher, hogy honnan jött, és hogy sosem lehet igazán több azoknál, akik beleszületnek a jóba, állandóan kínozza a lelkét. A tanulásban már rég nem csatározik Lilával, mégis néha úgy érződik, Lila pár pillanat alatt fölébe tudna kerekedni. Nem tud elszakadni tőle, de szerencsére többször kiszakítja azért magát a mérgező légkör közvetlen közeléből. Barátságuk inkább béklyó. 

Egy-egy ponton rettenetesen utáltam Lilát. Aljas húzásai vannak, felelőtlen döntései, következetlen magával és másokkal szemben is, szédeleg... Aztán néha próbáltam magamban tudatosítani, hogy még szinte gyerek... Szörnyű dolgokon megy keresztül, és nem hajlandó arra, amit valószínűleg Lenú tett volna a helyében - csendben elfogadni Stefanót, és megpróbálni a legjobbat kihozni az elfuserált üzleti döntések rozoga alapjain épített házasságból -, ő nyughatatlan, fékezhetetlen, és ha valamit tesz, annak mindig pusztító ereje van. Kérdés, hogy ki van a közelben olyankor? És hogy magát milyen mélyre taszítja?  

Egyes képek, fordulópontok teljesen beégtek az agyamba, ahogy elképzeltem őket olvasás közben. Egyes sorai mintha hangosabbak lettek volna a többinél, alig eresztettek tovább. Elképesztő, ahogy Ferrante az emberi kapcsolatokról, jellemekről, viszonyrendszerekről, gátlásokról, félelmekről írni tud, ahogy váltogatja az érzelmeket és indulatokat. Undor, zabolátlan szerelem, meghasonlottság, lelki kiteljesedés, féltékenység, irigység... Sosem tudni mi figyel a következő kanyarban.

"Lina tudja, hogy jobb vagy nála, ezért nem szeret annyira, amennyire te szereted őt." 

"(...) egyszerre voltam féltékeny Lilára, amiért megkapja Ninót, és Ninóra, amiért megkapja Lilát."

Rendkívül tetszett, ahogy kicsit elrejtve a saját írásáról fogalmaz meg nagyon fontos mondatokat Ferrante, Lenú szájába adva, Lenú szövegeibe csempészve: 

"(...) az elbeszélésemben a tényeket óhatatlanul visszautalások, féligazságok, félhazugságok árnyalják: a múlt fáradságos méricskélése a szavak ingatag mércéjével." 

"(...) valamiféle őserő sugárzik az oldalakból, ami nem tudom, honnan származik." 

Értékelés: 10/10 - azt hiszem kedvenc is, a bőröm alá mászott. 

Annyi mindent megéltem az olvasása során...: elborzasztott, elbátortalanított, majd felbiztatott, előre sodort, hogy aztán újra elgáncsoljon, ledobjon... Lila és Lenú kapcsolata továbbra is egy sebes, ismeretlen úticélok felé robogó vonat. Egy-egy ponton gyűlöltem a közöttük folyó néma csatározást, a folytonos lábujjhegyre állást: magasabb vagyok nálad! ... Aztán Ferrante ír egy rövidke oldalnyi újabb szöveget, és a sorsfonál megint máshogy tekeredik, a mérleg nyelve máshová billen, a kapcsolatok felborulnak, és átalakulnak. Néha úgy érződött, sok, ennyiszer nem lehet variálni, és dehogynem; pont ez az élet.

Az említett őserő, Lenú írásával kapcsolatban, az, ami ezt a könyvet áthatja. A titokzatos erő, a szavak különös formálódása ugyanúgy magával ragad, és az utolsó oldalig, az utolsó szóig, egy ismét csak nagyon meglepő lezárásig, nem ereszt.

Kecses, könnyed, mégis porba tipró erejű. Hogy lehet így írni? Bámulatos.

Újdonságok nyár végére és őszre

Forrás.

Mindig figyelgetem az új megjelenéseket, bár sokkal jobban szelektálok, hogy mit is vegyek meg/kérjek ajándékba magamnak. A beszerzések terén jól állok egyébként idén, 28 eddig a bűvös szám, és mivel elég sok könyvemnek sikerült új gazdát találnom a régebbiek, vagy nem kedveltek közül, valamint, mivel gazdagabb lettem idén néhány szépséges nagy polccal, nem lett kevesebb a helyem, elférnek szépen, és lelkiismeretfurdalás sem gyötör az állománynövekedések miatt. 

De most lássuk inkább mik azok a megjelenések, amik mostanában felkeltették a figyelmemet - na persze nem mindet fogom beszerezni. 

Elena Ferrante: Briliáns barátnőm

Végre megismerkedtem a titokzatos Elena Ferrantéval, akinek személyazonosságáról bár megpróbálták fellebbenteni a fátylat, nem tudni, hogy kicsoda is valójában... És ez így van jól. Nekem is, ahogy a rajongók elsöprő többségének, így szimpatikus, és tiszteletben tartom, hogy nem akar nyilvánosság elé lépni. Különben is, egy szerzőnél mindig az az igazán érdekes, amit, és ahogyan ír, nem a kinézete, vagy a valódi neve.

Az pedig, amit, és ahogyan Ferrante ír, abszolút meggyőző, és magával ragadó. Nem csoda, hogy a Nápolyi regények sorozat akkora sikert aratott, és igazi világhírnevet hozott számára. Az első kötet, a Briliáns barátnőm a két főszereplő lány gyermekkorát és kamasz éveit mutatja be. 

Zanzaposzt két olyan könyvről, amik nem is különbözhetnének jobban egymástól

A piszkozataim felett molyolva döntöttem úgy, hogy két legutóbbi olvasmányomról inkább csak röviden, egy zanzásított posztban írok. Úgyis dögletes a meleg, elkalandozik a figyelem, és legalább én sem leszek már a könyves posztokkal lemaradva. Két legyet egy csapásra. 

Andy Weir Artemise és Simenon egyik Maigret-je úgysem kerülne soha ilyen közelségbe máskülönben. ;) 

Andy Weir: Artemis

2015-ben olvastam Weirtől A marsit. Megvett magának a könyv, és a belőle készült filmet is kedveltem. Artemis is nagyon izgatta a fantáziámat, de valahol belül sejtettem, hogy nyomába sem érhet majd Mark Watney kalandjainak. Pedig nem akartam direkt hasonlítgatni a kettőt. Jazz Bashara sokkalta haloványabb főhős, és nem sok humora van... vagy fogalmazzunk úgy, inkább ciki a humora, mint vicces, sajnos... 

A történet ezúttal nem a Marson, hanem a Holdon játszódik, annak Artemis nevű, kiépített városában. 

Jazz csempészés közben beleüti az orrát valami olyanba, amibe nagyon nem kellett volna, és hirtelen egész Artemis sorsa lesz a tét. Folyton megoldandó feladatokba ütközik, ahogy halad a célja felé, de valahogy neki nem lehet/kell úgy szurkolni, mint Watney-nak. Teljesen jó alapanyag egy űr-akciófilmhez, de szórakoztató könyvként inkább csak középszerű, felejthető, átlagos marad. Kicsit túl egyszerűen jönnek a megoldások is néha, és az volt az érzésem, hogy túl szép volt a vége, hogy igaz legyen.

Azt pedig fel nem foghatom, miért kellett Jazzt ilyen ribancosra megírni... 

Hiteles a tudományos háttér, sok apró érdekességgel, de a történet kicsit túl kiszámítható, és a főszereplő, bár bátor és erős nőnek van beállítva, csak egy kifakult, nőiesített Watney - egyszerűen nem működik.

10/4,5-5

Georges Simenon: Maigret és a mamlasz unokaöcs

"A Szajnán uszályok sora húzott el lassan, a vontatóhajó sípjelekkel figyelmeztetett a kis flottára, és közben hótiszta gőzgomolyokat pöffentett ki magából." 

Ez volt az első Maigret-m a Parkos kiadványok közül, amit a kezembe vettem, és nagyon-nagyon bejött; a forma és a tartalom egyaránt - a fejezetek végén még kis piparajzok is vannak. :) 

Izgalmas , bűnbandás történet, amiben Maigret igen keveset alszik, rengeteget vedel (hogy bír egy egész üveg bor gyors elfogyasztása után is értelmesen érvelni, mi több, a nyulat kiugrasztani a bokorból?!), és bár már nyugdíjba vonult, és kevesebb szava van a Bűnügyi Rendőrségen, mindent elkövet, hogy tisztára mossa ártatlan, ámde tényleg mamlasz unokaöccsét. Philippe ugyanis rosszkor volt rossz helyen, és ezzel belekeveredett egy gyilkossági ügybe, amiben Cageot, a helyi maffiafőnök mozgatja a szálakat, és nem csak vele, de a többi nagykutyával sem egyszerű... Maigret azonban kitartóan küzd az igazságért. 

Kicsit sajnálom, hogy az unokaöcs és Madame Maigret húga viszonylag keveset szerepeltek. Kedvenc mellékszereplőm Fernande volt, a prostituált. 

Maigret tényleg kifejezetten sokat iszik ebben a részben, már-már igazi alkoholistának tűnik néha... Az hagyján, hogy négy (!) stampedli törkölypálinkával indít, de később is csak folynak a sörök, a fehérbor, a konyak, a Calvados, a Pernod... A leleplező jelenet során is megiszik egymaga egy egész üveg fehérbort. :O 

Egyébiránt működik a simenonosság, és egy rendkívül hangulatos, nehezen feloldható játszmát visz végig kedvenc főfelügyelőnk, hogy segítsen bajba jutott unokaöccsén. :) 

10/9,5

Megjelenések könyvhéten innen és túl

A Könyvfesztivál és Könyvhét közötti igencsak rövidke holtidőszak sem telhet el az érkező újdonságok mazsolázgatása nélkül. :) Lássuk én mikre figyeltem fel mostanában: 

Forrás.

Anne Frank naplója képregény formában

Teljesen véletlenül bukkantam rá egy netes böngészés során Anne Frank naplójának képregény-változatára, és meglepődtem, hogy magyarul is elérhető; megjelent ugyanis a Park Kiadónál. 

Láttam belőle néhány illusztrációt, és végül élőben, a Könyvfesztiválon nem tudtam neki ellenállni, és hazahoztam magammal. 

A képregény-forma talán több fiatal olvasót vonz magához, akik aztán kíváncsiak lesznek az eredeti naplóra is. Én magam kislány koromban olvastam el, így már jócskán megkoptak róla az emlékeim. Nagy vonalakban persze megvolt a "Hátsó traktus"-beli életvitel, a nélkülözés és bujkálás, és Anne néha kissé frusztrált, de korához képest igencsak összeszedett és érett gondolatai.

Ari Folman és David Polonsky nagy fába vágták a fejszéjüket, de szerintem remekül megoldották, hogy a történet szellemisége, gondolatisága ne vesszen el. Gondosan, érzéssel és tisztelettel kezelték az eredeti naplót.

Az adaptáció természetesen nem szöveghű, hiszen akkor egy óriási monstrummá vált volna a képregény, de bizony több helyen átemeltek egész oldalakat is a naplóból, néhány kihagyhatatlan gondolatmenetet, eszmefuttatást így egyben olvashatunk a naplóbejegyzések közül.

A rajzokon keresztül megelevenedtek a bujkálás hétköznapjai, a nélkülözés, éhezés, a kényszeres csendek, a lakók rigolyái, vitái, de helyet kap a humor is.
Megmaradt az eredeti nyomvonal, a néha kamaszos és viharos érzelmek, Anne konfliktusai a szülőkkel és a többi lakóval, és az, hogy mennyire bántotta az állandó összehasonlítgatás nővérével, Margot-val. Ez utóbbit egy remek összegző képsorral mutatták be a szerzők egyetlen oldalon, összevetve a két lány személyiségét, vonásait.

Az álmok, rémálmok is többször megjelennek a félelem szimbólumaként, és Anne depresszív időszakai igazán erőteljesen, komoran törnek itt felszínre ezeken a rajzokon keresztül.
Több más, álomszerű, szimbolikus kép is van, amikben igazán jól jelenítették meg a lakók bizonytalan helyzetét, feszültségét, kétségeit és egyben reménykedésüket is.

Anne arca és szemei egyébként elég "mangásra" sikerültek, de szerintem ez pont megfelelt arra, hogy minden tekintetet magára vonzzon, és kifejezőbb is volt az arca a nagy szemek miatt. Ez az ábrázolás kiemelte a többi rajzolt figura közül, úgy, hogy összességében azért mégsem ütött el tőlük. 

Értékelés: 10/9 Kreatív kísérlet az ikonikus napló képi megjelenítésére, ami nekem nagyon bejött. A rajzstílus, az alakok, de legfőképpen a történet és Anne lelke, ahogy visszaköszön a képkockákról. Újszerű formátum, mindazonáltal a napló nem vesztett a mélységéből.

Az utószó és a szerző jegyzete is sokat adott még az élményhez.

Egy remek trailer a könyvhöz:

Folman animációs filmet is készít Anne Frankról, ennek munkálatai még nem fejeződtek be.
A képek forrása (és egyben két remek kritika a képregényről, további képkockákkal): >1.< >2.<