Antoine Laurain: A piros notesz

Új kedvencre leltem! Napok óta ülök a posztvázlat felett, mert néha pont ezekről a nagyon jó élményekről a legnehezebb írni, és megfelelően átadni, hogy mennyire is tetszett. Nagyon örülök, hogy két éve úgy döntöttem a Könyvfesztiválon, hogy jönnie kell velem. :) 

Nem szoktam fülszöveggel nyitni, de most úgy érzem, jól összefoglalja, amit én is elmondanék magáról a történtről: 

"Egy szép párizsi reggelen Laurent Letellier épp a könyvesboltja felé igyekszik, amikor az utcán elhagyott női táskát talál.

Nincs benne semmi, amiből kiderülhetne, kié, ám annál több személyes holmit rejt: fotókat, hajcsatot, egy üveg parfümöt, dobókockákat, mobiltelefon-töltőt, Patrick Modiano egyik regényét és egy feljegyzésekkel teli, piros noteszt. Miközben Laurent a noteszt lapozgatja és az ismeretlen nőtől származó feljegyzéseket olvasgatja, egyre erősebbé válik benne az elhatározás: meg kell találnia a táska tulajdonosát. Kitartó nyomozása szép lassan szerelmi fogócskává alakul, amely nemcsak az ő, de a titokzatos ismeretlen életét is fenekestül felforgatja…"

Egy könyvesboltos, középkorú férfi, egy elhagyott táska, és annak titkai, francia kávéházak, egy Belfegor és egy Pertli nevű macska... (igaz utóbbi csak emlékként dereng fel) Hát kell ennél több? A regény kellemes, hangulatos, kalandos, franciásan szolid. Pontosan erre volt most szükségem. ♥ A szó kedves és ártatlan értelmében véve bájos ez a kötet, és épp annyira és úgy romantikus, ahogy azt én szeretem. Remek érzés olyan könyvre akadni, aminél kicsit úgy érezheti az ember, hogy neki írták.

A női táska és a férfiak kapcsolatának elemezgetése vicces volt, igazán rá lehetett ismerni azokra a mozzanatokra, amik tényleg így zajlanak le, ahogy Laurain megírta: a férfiak feszélyezett és ügyetlen kutakodása a női táska rejtelmei közt, ha kérünk valamit onnan, a mi felcsattanásunk, hogy na add ide, majd én!... És a kényelmetlen ácsorgásuk a táskánkkal a kezükben, amikor azt valamiért odaadjuk megőrzésre. Ahogy gyűrködve marokra fogják a fület, ahogy mindenáron jelzik, ez nem az én táskám, én itt egy nőt várok! Zseniálisan voltak megírva ezek a kis apró jelenetek.

"Vannak még zsebek, cipzárral és cipzár nélkül. Laurent sose gondolta volna, hogy egy női táskában ennyi titkos hely létezhet. Sokkal bonyolultabb műveletet hajt most végre, mint, példának okáért, ha egy polipot kellene felboncolnia a konyhaasztalon."

Külön tetszett még a morfondírozás, amikor a kuka tetején lévő táskával kapcsolatban elgondolkodik Laurent, hogy vajon szemétnek szánták-e, és csak azért van ott?

"És különben is, dobnak ki a nők egyáltalán táskát?"

A táskában található tárgyakból szépen összeáll egy szellemalak, aki valójában tényleg egy hús-vér nő kell legyen, valahol ott a városban, nem is olyan messze Laurent-től. Kell persze az egészhez még némi sorszerűség, a véletlenek játéka, egy kis kitartás, vagy ha az elfogy, akkor egy vagány és öntörvényű leányzó az előző házasságból, Chloé, aki segít a helyes mederbe terelni a dolgokat. :)

"Jaja, igazad van, hasonlít rá, ez tutira ő, kiáltott fel Chloé, és idétlen röhögésben tört ki. (…) A fiatalság ezen röhögéseknek az elmúltával ér véget. Később már sosem nevet így az ember. A világ és az élet teljes abszurditásának borzalmas felismerése valahogy megakasztja ezeknek a csuklásszerű, majdhogynem fullasztó röhögéseknek az erejét, nagyjából húsz évvel később pedig ugyanerre a gondolatra már csak rezignáltan sóhajtunk egyet."

Az egyik eredeti borító.

Az irodalmi csemegék, könyves apróságok különösen tetszettek a könyvben: a Modiano által dedikált kötet, a vele való találkozás, a könyvespolcon a könyvek rendezésének metódusa, az író-olvasó találkozók, a piros Moleskin notesz, és Laurent boltja, aminek meg Piros Füzet a neve. :)
A notesz tartalma is érdekes volt, a szeretem és a félek listák, a random feljegyzések rejtélyesebbé tették a nőt, akit Laurent megpróbált felkutatni, de adtak egy titokzatos formát neki. Ahogy a többi aprósági is mind adott hozzá valamit: a hajcsat, a fényképek, a parfümje.
Akarva-akaratlanul is a most népszerű #tárgytérkép jutott eszembe, amit Moskát Anita indított az instagramon, és amiben kiterítve megmutatjuk magunkat a tárgyainkon keresztül. Laurent is hasonló "tárgytérképet" kap Laure-ról, ahogy kirakosgatja a táskából annak tartalmát. (Egyébként én is tervezem a saját kis tárgytérképemet.)

Értékelés: 10/10 és kedvenc! Jót szórakoztam, izgultam, drukkoltam, együtt nyomoztam Laurent-nal, és bármikor visszatérnék ennek a kötetnek a világába! Szívesen megnéznék egy filmadaptációt is belőle, pazarul meg lehetne jeleníteni a vásznon is ezt a kis kutakodós, szerelmes hajszát. :) Néhol egy kicsit felidézte bennem az Amélie csodálatos életét.

Az egyetlen dolog, amit kritikaként fel tudok róni, hogy nagyon zavaró a nevek hasonlósága, különösen, hogy még a szerző vezetékneve is hasonlít... Laurain a szerző... Laurent a férfi, Laure a nő... Igazán lehetett volna kicsit különbözőbb neveket választani.
De ezen kívül - számomra - tökéletes kikapcsoló olvasmány. Biztos, hogy újra fogom még olvasni.

Viszont dilemmába kerültem... Laurain másik könyvére, Az elnök kalapjára azt mondják nem annyira jól sikerült... Persze épp most van leárazva a Líra hőség akciójában... Mit tegyek, kell nekem az a kalap? :)