Neil Gaiman, Michael Reaves, Mallory Reaves: Eternity's Wheel

Belekerültem egy sorozat olvasó-sorozat befejező spirálba úgy látszik, és egymás után olvasok sorozatrészeket, sőt, az előző hónapban egy egész trilógiát elolvastam egy falásra, és most is belekezdtem épp egy harmadik részbe... Így esett, hogy az Ezüst álom olvasása utána úgy döntöttem, most nem várok a magyar kiadásra, befejezem az InterWorld trilógiát is, és a harmadik részt angolul olvastam el. Az Eternity's Wheelt ismét hárman jegyzik, bár kifejezetten megjegyzik, hogy igazából a Reavesek írták, Gaiman azt hiszem csak ötletadó. 

A sorozat előző kötetei az Agavénál jelentek meg magyarul: 

1. Köztesvilág 

2. Ezüst álom

A harmadik epizód ezúttal vagy kétszer olyan hosszú mint az eddigi részek voltak, és ezért kicsit több kaland is belefért, de mégsem éreztem túlnyújtottnak, pont jó volt így. Rengeteg világjárás, időutazás és a szokásos szorult helyzetből szorult helyzetbe kerülés fért bele. Előkerülnek a kicsit eltűnt szereplők is, és persze megint van néhány halál, ami megtöri a sorozat ifjúsági jellegét.

Nagyon jó volt, hogy a könyv elején, amikor is Joey ugye visszakerült a saját Földjére, világába, csinálnak egy helyes kis összefoglalást az eddigiekből, egy kis recap, ami nem jön rosszul, ha eltelik egy kis idő a második és harmadik kötet olvasása közt, de szerencsére akkor sem zavaró, ha frissen olvassuk tovább a sztorit. Joey egy régi tanárának (Mr. Dimas) számol be a történtekről, így elevenítjük fel az eseményeket. 

Vártam Acacia felbukkanását is, a megmentett ikrekét, és persze a főgonoszokét. De legjobban Színesnek örültem. És roppant érdekes volt a gondolat, hogy esetleg a mudléf is egy Joseph Harker, csak a multidimenziós formája. :) Erre eddig valamiért nem is gondoltam. Mindenesetre nagyon tetszett ez az irányvonal, SPOILER és a végén a "fúzió", a gyógyító szándék. Érdekes, hogy egybeolvadtak valahogy, és kicsit nyitott maradt a kérdés, mi lesz/lehet velük. SPOILER VÉGE

A Dereséj fenyegetése közeleg, és Joey kénytelen a kezébe venni az irányítást. Akármilyen kutyaszorítóba is kerültek, meg kell próbálni megoldani, és ezúttal örömmel konstatáltam, hogy Joey sokat fejlődött, és nem halmoz hibát hibára, nem mindig ő a ludas valami kulcsfontosságúban, nem kell szégyenkeznie egy-egy ballépése miatt. Joey szép lassan megérett a vezető szerepre. 

A mudléffel kapcsolatban írtak mellett volt még néhány kis ködösebb, és nyitottabbnak tekinthető részlet, szóval nem csodálkoznék, ha valami folytatást mégis kreálnának hozzá, de elvileg lezárt a trilógia. 

A megoldás meglepett, nem gondoltam rá, és persze most sem maradtak el a hősies, önfeláldozó tettek, nagy szavak, de ez dukál is az egész Multiverzum megmentéséhez. 

Örülök, hogy picit betekinthettünk az Időőrség soraiba is. 

Az, hogy átváltottam az angolra, nem okozott nehézséget, és elég egyértelmű volt minden technikai szó és a kitalációk angol megfelelői is. Színes Hue az angolban. :) A többi szó nagyon hasonló az eredetihez, pl Binary, HEX, Altiverse, Multiverse, Arc, fringe worlds... A Dereséj pedig FrostNight, szóval rögtön rá lehet jönni, mikor miről beszélnek. 

Értékelés: 10/7 Egy picit talán elmaradt a másik két kötettől.  Kalandos, akciódús és gördülékeny, de néhol belebonyolódik az időbe, időutazásba, dimenziókba. Nem tökéletes, de ugyanúgy pörgős és szórakoztató, mint az eddigiek voltak.

Neil Gaiman, Michael Reaves, Mallory Reaves: Ezüst álom

A Köztesvilág második epizódja, az Ezüst álom a kezdőkötethez hasonlóan gyors iramú, rendkívül kalandos és sok izgalmat rejt magában. Eddig is meglepve konstatáltam, ha ketten írnak együtt egy könyvet, de most pláne nagyot néztem, hogy már hárman vannak. ;) Ettől mindenesetre sem jobb, sem rosszabb nem lett ez a rész, nem érződött benne egy újabb "hang" jelenléte. 

Joey Harker - aki szeretné, ha inkább mindenki Joe-nak szólítaná -, már korántsem az a csetlő-botló fiú, aki az elején volt. Beleszokott a képzésbe, és együtt igyekszik parainkarnációival, és csapatával, hogy minden lehetséges módon megakadályozzák a mágia és a tudomány egyensúlyának felborulását. A Bináris és a Hex azonban szervezkedik, és időközben új, bajba jutott világjárókat is be kell gyűjtenie a csapatoknak. De nem csak ők kerülnek a hajóra, hanem egy ismeretlen lány is, aki nem Joey-hasonmás... Ő Acacia Jones, és rejtélyes módon még az Öreg is megbízni látszik benne valamiért. Vajon ki a lány, akit mindenki Joey barátnőjeként kezd el emlegetni, és kiket képvisel? Lehetnek társak Joey-val?

Gaiman és a Reavesek egy újabb érdekes agymenést alkottak a Köztesvilág-Altiverzumok-Átmenet vonalon, megspékelve ezer bonyodalommal és persze életveszéllyel is a legénység számára. Ebben a kötetben kicsit szétesni látszik a rendszer, és a káosz eluralkodására tett kísérletek mindegyre zátonyra futnak: még egy egyszerű terepgyakorlat is halálos áldozatot követelhet... 

Kicsit hiányoltam a párhuzamos univerzumokban való elmerülést, de ezúttal másféle csalinkázás és különleges utazás került reflektorfénybe. Főleg menekülés szintjén. :) Az új szereplők kifejezetten tetszettek. Acacia eleinte kicsit fölényeskedőnek, önteltnek tűnt, de később megkedveltem, és nagyon menő, amit a körmeivel és az áramkörökkel és csak úgy egyébként is képes művelni. :) Sajnáltam, hogy a megmenekített ikerpár világjárókhoz nem tért vissza a kötet, de majd a következő részben biztos előkerülnek ők is. Sok egyébre is választ kell majd ott kapnunk, mert elég sok elvarratlan szál maradt a végére, és még az a függővég is... 

Ez a rész is nagyon akciódús, igazi vérbeli kalandregény a számítógépes játékok stílusában megalkotva. Helyet kapnak az érzelmek is azért persze, komolytalanabbul is, úgy mint érdeklődés a másik nem iránt, de komolyabb formában is kapunk "leckét" a bajtársiasságról, a veszteségről, bűntudatról. 

Az eleje felé volt egy Köztesnapló-részlet Acaciától, kár, hogy később nem volt ebből több. Örültem volna több jelenetnek még Színessel is, a multidimenziós létformával. Ő most elég keveset szerepelt, de akkor nagyon jópofa volt; különösen tetszik a színekkel való kommunikációjának leírása, érzékeltetése, magyarázata. 

Értékelés: 10/8 Újabb epizód ebből a pszichedelikus, űrgammás, furcsa gaimani világból, tele kalanddal. Ennél nem több, de nem is kevesebb. :)

Kiadja az Agave Kiadó.
Rendelt meg tőlük, >ITT<!

Neil Gaiman - Michael Reaves: Köztesvilág

Még mindig nehezen fér a fejembe, hogy lehet ketten könyvet írni, de ám legyen, ha valami jó sül ki a dologból én nem firtatom a mikéntet. ;) Neil Gaiman és Michael Reaves könyve, a Köztesvilág eredetileg tévéfilmnek készült, de nem vették meg az ötletet a filmesek, így aztán regényt kanyarítottak belőle, sőt sorozatot. Az első kötet meglehetősen rövid, a magyar kiadás is kicsit becsapós, mert az utószó, és a másik Gaiman kötetből beillesztett novella nélkül bizony nincs 190 oldal sem. Ez nem baj, gyorsan el lehet olvasni, és haladós olvasmány, nem csak a pörgős cselekmény, de az izgalmak miatt is. 

A párhuzamos világok gondolata már foglalkoztat egy jó ideje (már Pullmann-nál is megjelent, talán ott olvastam róla először, tizenévesen), és ennek a könyvnek is központi eleme, hogy nagyobb döntések során létrejön egy alternatív valóság is, ahol a másik utat választottuk... Így aztán végtelen számú világ sorakozik fel egymás mellett, és csak osztódnak tovább minden egyes nagyobb döntési szituációnál. Hogy egymással mennyire vannak "átfedésben", az rejtély. Itt a regényben a főhős, Joey Harker véletlenül lép át a világok közti átjárókon, és ott meglepve tapasztalja más Joey-k sokaságát különféle formákban, nemekben, messzi galaxisokból. Ők a Köztesvilág védelmezői, világjárók. A tudomány és a mágia egyensúlyának fenntartói is ők, akik próbálják megakadályozni, hogy felülkerekedjen az egyik vagy a másik szélsőséges csapat. A világok ívének mentén ugyanis vannak inkább mágiával működő, és inkább tudományos alapokon nyugvó világok is. 

Azért tetszett a könyv, mert rendkívül fantáziadús, okos fogalmakat hoz be - még Hawkingot is emlegeti -, és jó a stílusa. Az Átmenet nevű hely leírásai szinte pszichedelikusak. Formák, alakzatok, lények kavalkádja, szinesztéziák, görbék és irányok leírhatatlan egyvelege a hely, a képzelet itt semminek nem szab határt... teljesen bele lehetne bolondulni egy ilyen szimulációba. 

Az Átmenetben ismerkedik meg Joey Színessel, aki egy buborék-lény, egyébként pedig mudléf (multidimenzionális létforma). Minden titkát szerintem még nem tudtuk meg, kíváncsi lennék, mi is ő valójában, esetleg átalakul-e valami ember formává, vagy csak a főszereplők segítője marad. 

Vannak egyszerűbb és kicsit sablonosabb megoldások a könyvben - pl. az otthontól való búcsú nekem sánta volt, vagy a gonoszok alakja kicsit leegyszerűsített, sztereotipizált -, de ez egy ifjúsági fantasy, és akként is kell kezelni, plusz egy sorozat első darabjaként tekinteni rá. Tizenéves célcsoportnak íródott, tökéletes arra, hogy kamasz fiúkat is olvasásra bírjon, abszolút izgalmas és kicsit hasonlít a videojátékok világához. De nekem a Szerencsére a tej is eszembe jutott róla - a kaland hangulata miatt talán. :)

Hibái megbocsáthatóak, lazán kell venni ezt a sztorit. Az szerintem bosszantóbb, hogy egy 190 oldalas könyvben már a második oldal tetején typo van, úgy, hogy van feltüntetve korrektor is. 

Kedvenc idézet:

"Sóhajtott. Hosszú sóhaj volt, fáradt és bölcs. Isten sóhajthatott ilyet hatnapi kemény munka után, alig várva a kozmikus lazulást, amikor egy angyal odaadott neki egy jelentést egy almafogyasztási problémáról."

Értékelés: 10/8 Lekötött és jó szórakozást nyújtott. Nem tudom mennyi belőle Gaiman agymenése, de az Átmenet leírásait gondolatban csak neki tulajdonítottam. Klasszikus szerkezet hőssé válásról, és arról, hogy nő fel valaki egy predesztinált sorshoz. A csavar benne, hogy egy ilyen klassz, multidimenziós, mágia vs tudomány világba van helyezve. :)

Kiadja az Agave Kiadó. 

Rendelt meg tőlük, >ITT<! 

Neil Gaiman: The Sleeper and the Spindle

Már majdnem egy hete nem sikerült eljutnom egy újabb bejegyzés megírásáig, pedig olvastam egy nagyon jó meséskönyvet még hét elején, Neil Gaimantől. Már felfigyeltem rá korábban is, de Heloise bejegyzése győzött meg nemrég, hogy ez a könyv bizony nekem kell. 

Nem bántam meg, egyáltalán. Gaiman csodásat alkotott ebben a meseátiratban... Van itt vörös ajkú-ébenfekete hajú-hófehér bőrű és mély álmot alvó-tövisekkel védett is, a nevek azonban nem fontosak, talán inkább az, hogy semmi nem az, aminek látszik, és hogy néha a dorimari selyemért küldött törpök bizony máshol lyukadnak ki... 

A The Sleeper and the Spindle-ben Hófehérke és Csipkerózsika alakja elevenedik meg, de minden egy picit másként, egy kicsi fekete mágiával, pár apró csavarintással. Azért persze megvannak a szükséges kellékek: királyság, orsó, tövises bokrok, törpök, nehézségek, álomkór, és a mesei hangulat. 

Nem tudok nem áradozni erről a meséről, annyira magával ragadott mind a külseje, mind a tartalma. A kivitelezés egyedülállóan szép, az áttetsző védőborítótól kezdve Chris Riddell összes szépséges, aranyszegélyes és kis koponyás illusztrációján át a kétoldalas rajzokig. Öröm lapozgatni. 

A történet pedig, bár nem vártam tőle sokat, meglepett, úgy, ahogy egy igazi jó meséhez illik, úgy, ahogy a gyermeket lepi meg a mese vége, a fordulat, a fátyol libbenése. Visszahozta azt a varázslatos érzést, amiből meggyőződésünk néha, hogy már rég kinőttünk. Egy kis mesei katarzis. 

Neil Gaiman igazán ügyesen kanyarította ennek a mesének az aranyfonalát. Tetszettek a hősnők, és bár korábban a két nő csókja miatt dúltak az indulatok az interneten, ez a csók hibátlanul illik a mese szövetébe. A nők indultak itt harcba igazán, a királyfi jelenléte szinte mellékes volt. :) 

A hegyben bolyongásról egyébként Mória bányái, Dorimarról pedig a Trónok harcából ismert Dorn jutott eszembe... :)

A képek forrása: google.com

Többet nem árulhatok el, olvassátok, lapozgassátok, élvezzétek a szép angolságát. 

Értékelés: 10/10 Kicsit morbid, nagyon egyedi mese klasszikus alakokkal újragondolva. Gyönyörű és nagyszerű, és imádtam. *További szuperlatívuszok helye*

>Itt< megvehetitek!

Érdekes szavak, kifejezések: 

- sot: iszákos, részeges

- flagon - kancsó

- milliner - női kalapos, divatszalonos, divatárusnő

- smithy - kovácsműhely

- awl - ár (cipészé)

- mail shirt - páncéling

- rowan tree - madárberkenyefa/vörösberkenyefa

- moat - várárok, sáncárok

- thaw - olvadás, enyhülés, enyhe idő

Az előző havi beszerzéses posztnál már mutogattam a borító alatti részt. :) 

Neil Gaiman: Szerencsére a tej

Neil Gaiman új meséje ezt a kurtán furcsa címet kapta, és bármilyen hullámzó is a kapcsolatom a szerzővel, tudtam és éreztem, hogy ez biztosan kell és tetszeni is fog. :) Az Agave gondozásában most jelent meg magyarul is, de mégis úgy döntöttem angolul szerzem be, és azt hiszem jó döntés volt, mert a magyar változat a Skottie Young-féle illusztrációkkal jelent meg, az én példányomban viszont Chris Riddell ceruzája szabadult el, és meg kell hogy mondjam, szerintem ez utóbbi összehasonlíthatatlanul jobb, és az apa-figurája kiköpött Gaiman. :) 

A mese maga egy kicsit agyament, egy kicsit őrült, és nagyon fantasy. Ízig-vérig Gaiman, de a jobbik írásai közül. 

Anya elutazik, és hosszú listát hagy, miket kell csinálni, mikor hova kell vinni a gyerekeket, és persze tejet is kell venni. Ez valahogy kimarad a szórásból, és amikor reggel nincs mit tenni a müzlire, Apa kénytelen lemenni a sarki boltba... a szokottnál pedig jóval tovább tart neki ez a hétköznapi manőver, és el is meséli hazaérve, hogy mi minden történt útközben, a tejért... Szerencsére a tej... megvan. ;) 

Apa a tej megvásárlása után hirtelen egy űrhajóban találj magát, zöld űrlények között, akik át akarják építeni a földet, de nem soká "élvezheti" a társaságukat, hamarosan wámpírokkal (szándékos a w), 18 századi kalózokkal, és a tér-idő kontinuummal is meg kell küzdenie, többször is kockára téve a tej épségét, és gyermekeihez való hazajutását. :) Segítségére van azonban egy Stegosaurus professzor, aki a léghajójával, és az abba beépített időgéppel éppen jókor jelenik meg. :) További dínók is előfordulnak a könyvben az intergalaktikus rendőrség személyében. 

A magyar változat.

Igazi jó kis képes-képregényes esti mese, nekem tetszett, és ajánlom az én Apukámnak is, mert bár a Farkasok a falban-ra is fintorgott kissé, azért elért hozzá a humora. :))) De szerintem már a stegosaurusnál felkapta a fejét. :D

„Do you like hard-hairly-wet-white-crunchers?” he asked. 

„Coconuts?” I guessed. 

„I named them first,” said Professor Steg.

Értékelés: 10/10 Mert fantáziadús, vicces, fordulatos, igazi jó mese, ami a felnőttnek sem unalmas.

A magyar változatba ITT bele lehet nézni (Skottie Young). 

Itt pedig egy kis ízelítő Chris Riddell illusztrációiból: 

Forrás

Forrás

Neverwhere

A magyarul Sosehol címen megjelent Gaiman regénnyel már jó hosszú időre nyúlik vissza a kapcsolatunk. A könyvet nem is emlékszem már mikor és honnan vettem, de már jópár éve, és neki is fogtam, imádtam az első néhány fejezetét, aztán félreraktam, vizsgázni, tanulni kellett, és úgy maradt. Gondoltam meg kell adni a módját, és majd inkább újrakezdem.
Idén ismét bepakoltam a Várólistás kupackába, és végre-végre sikerült teljesen magamévá tenni félbehagyások és zavaró tényezők nélkül.

Meg kell hogy mondjam, egy kicsit felemásak az érzéseim, de lassan kezdek ehhez a se veled, se nélküledhez hozzászokni Gaimannél. Szeretem, szeretem, meg is veszem minden régi és új könyvét, de néha nagyon fura, néha egyenesen röhejes, hogy mennyire túlértékelt. Namost a Sosehol megint egy újabb szín volt a palettán.

A történet Londonban játszódik. A Fenti és a Lenti Londonban is (London Above és London Below). Merthogy itt létezik a valóságnak egy másik szelete is, az underground részeken és azalatt, kicsit egybefolyva néhol a "normál" emberekkel, és elhagyatott metróállomásokkal... Mr. Croup és Mr. Vandemar egy Door nevű lányt üldöznek, miután annak egész családját lemészárolták már megbízójuk utasítására. Door képessége, hogy bármit ki tud nyitni, és bárhova ajtót tud nyitni. Végső kétségbeesésében azért fohászkodva, hogy segítségre leljen, ajtót nyit London Above egy szegletébe, és Richard Mayhew lábai előtt találja magát, aki dirigamester barátnőjével indult el egy vacsorára, ahova sosem érkezik meg... Richard a sebesült, ájult lányt otthonába viszi, elvágva ezzel magát talán örökre az eddigi életétől. Mert aki ismeri az odalentet, hirtelen akár "láthatatlanná" válhat odafenn... Mr. Croup és Mr. Vandemar is hamarosan kopogtatnak az ajtón, és aztán jön a többi furcsa szerzet, Marquis De Carabas, Old Bailey, Hunter, Lamia, Rat-Speakerek, és igazi, értelmesen kommunikáló patkányok is... Egyszóval Richardot elnyeli a londoni alvilág - nem az ooolyan alvilág, hanem a mágikusabb féle. Mihez kezd ez az amúgy gyáva, jellegtelen, és gyenge férfi a sok veszély közt? És vajon visszakaphatja-e még a régi életét... ha akarja egyáltalán...? :)

A magyar verzió

Egyfelől remek, mert nagyon jó gonosz karaktereket kreál, Mr. Croup és Mr. Vandemar egyediek, hátborzongatóak, undorítóak, kegyetlenek, és közben rettentő komikusak is, fekete humorukon még hullák közt is lehet rötyögni. Mellesleg kissé több volt az oszló hulla ebben a regényben, mint vártam... na nem mintha ez különösebben zavarna. :) Gaiman negatív karakterek terén  nagyon rendben van. A Coraline Másik anyukája is, és az Óceán Ursula Monktonja is remek, de A temető könyvében lévő Jackektől is lúdbőrözik az ember háta.
A maga nemében Richard Mayhew is egy érdekes karakter, de talán inkább az a figyelemreméltó benne, hogy Gaiman olyan tűpontosan oltott belé egy ilyen jellegtelen átlagember személyiséget. Nem lehet ezt olyan könnyű megírni, úgy, hogy ne hasson rém unalmasnak.

“There are four simple ways for the observant to tell Mr. Croup and Mr. Vandemar apart: first, Mr. Vandemar is two and a half heads taller than Mr. Croup; second, Mr. Croup has eyes of a faded china blue, while Mr. Vandemar's eyes are brown; third, while Mr. Vandemar fashioned the rings he wears on his right hand out of the skulls of four ravens, Mr. Croup has no obvious jewelery; fourth, Mr. Croup likes words, while Mr. Vandemar is always hungry. Also, they look nothing at all alike.”

Másfelől viszont nekem ez néha vagy túl unalmas volt - jaj történjen már valami effektus -, vagy épp túl hektikus és zsúfolt. Gaiman annyi de annyi féle lényt, mitológiát, szimbólumot, ötletet bele akart tenni ebbe a regénybe, hogy kifolyik a lapokon: titkos világ, titkos átjárók, vadász, márki, patkányok, bestia-szörnyeteg, kulcsok, szobrok, gyilkos-páros, angyal, szerzetesek, próbák, metró, gróf és udvartartás, sötétség, vásár, dárda, Atlantisz, mese, varázs, mitológia.. plusz még egy nem annyira sablonosan felépített külső élet is a normál Londonban Richard részéről, huhh. A kevesebb több lett volna, úgy érzem, még ha valahol, valahogy páratlan is, hogy egy elméből ennyi minden akarjon kitörni és ezt azért tulajdonképpen helyre is pakolja mindet a könyvben.

“Richard did not believe in angels, he never had. He was damned if he was going to start now. Still, it was much easier not to believe in something when it was not actually looking directly at you and saying your name.” 

Többnyire jól szórakoztam, de végső soron se nem lett kedvenc, se nem olvasnám újra. Ahogy az elejétől elvarázsolódtam, valami hasonló folytatásra számítottam, de a kavalkád elnyelt utána, és mily morbid, csak Mr. Croup és Mr. Vandemar nyújtottak oda egy botot, hogy kisegítsenek. Ha ők megjelentek, felderültem, ami így leírva szentségtörés... :D Az ő alakjuk lesz igazán emlékezetes a könyvből, illetve a befejezés, ami szinte egészen megható volt, úgy éreztem. :) Valahogy helyrebillent vele a világ egyensúlya és mosolyogva csukhattam be.

Értékelés: 10/7,5 Nem rossz, nem rossz, de nem is annyira jó, mint amennyire felmagasztalják - legalábbis az én véleményem szerint.
A nyelvezetét, szószövését, angolságát nagyon szerettem végig.

Miamonával együtt olvastam a könyvet az ő bejegyzése >itt< található, nagyjából egyetértettünk, bár azt hiszem, én kicsit kritikusabban pontoztam :)
És kutya legyek, ha nincs valami ezekben a véletlenekben, amik összekötik az olvasmányokat... a Soseholban patkányszavúak voltak (rat-speaker) és patkányok, nemrég a Karmokban szintén patkánykommunikáció és a kémpatkánykirály... Az Always a Witchből megismert és kiírt "shenanigan" szó is visszaköszönt Croupéktól (svindli, trükk). :)  

Smoke and Mirrors

Neil Gaiman: Smoke and Mirrors

Egyik pillanatban gyönyörködtet, a másikban hagyja hogy egy adag meleg tehénlepénybe zuhanjak arccal, és nem igazán erőlködik hogy felsegítsen. Szerintem nem nehéz kitalálni, hogy a Tükör és füst novelláskötet inkább az utóbbi volt, és ilyenkor érzem azt, hogy Neil Gaimant valamiért nagyon túlértékeljük. Tud írni a pasi, de lehet hogy nem kellene látnunk minden ötletét, minden firkálmányát. Ez ötlött a fejembe amikor a novelláskötetben szembejött velem néhány érthetetlen skicc, vagy épp se füle se farka történet. 

Novelláskötetet elég nehéz értékelni, mert minden sztorit külön is lehetne bonckés alá venni, de azért mégis ad egy összképet az egész - igen, kb. a tehénlepényeset, so sorry it hurts, de ez van. 

Sokan odavoltak ezért a kötetért, amikor újra kidobta az Agave pár éve, és én is akkor figyeltem fel rá, és különösen a Hó, tükör, almák (Snow, Glass, Apples) című novellát dicsérte mindenki, ami a kötet legvégén szerepel. Hát derekasan megküzdöttem míg eljutottam odáig, az fix. És annyira nem aláltam el a Hó, tükör, almáktól sem. Leginkább úgy csuktam be ezt a könyvet, hogy na, végre végeztem, és ezt az érzést nem szeretem, mert nem ezért olvasok könyveket. 

Hogy ne csak a keserű szájízemet plántáljam át mindenkibe, hadd emeljem ki azt a pár írást, ami tetszett is, tekinthető ez a lista útmutatásnak, magamnak, hogy ezeket érdemes elolvasni ha valaha a kötet újraolvasására vetemednék. 

- Changes - ez volt számomra a kötet legérdekesebb és legjobb novellája, amiben egy Rajit nevű tudósember ellenszert talál a rákra, aminek azonban egy érdekes mellékhatása jelentkezik, méghozzá az ember nemének megváltozása. Nem csoda hát, ha évekkel később nem is a gyógyításban hanem a szórakozásban lesz szerepe a drognak.

- Babycakes - remek társadalomkritika, ütősen, röviden.

- We Can Get Them for You Wholesale - elgondolkodtató és borzongató.

- Snow, Glass, Apples - mindazok ellenére, hogy nem dobtam hátast (túl nagy elvárásaim voltak), és hogy nem ez fog eszembe jutni a Hófehérkéről ezután, egy nagyon jó rémmese. 

- Virus - a számítógépes játékok hogyan férkőznek be az agyunkba.

Ami még érdekes/elment:

- Foreign Parts, Mouse, Chivalry, A Rondel, Troll Bridge, Miss Finch

A verses formát nem értem miért kellett erőltetni, szerintem borzalmas volt mindegyik versformában írt sztori. Vagy érthetetlenek voltak, vagy totálisan érdektelenek. 

Volt néhány hosszabb novella is, mint például a The Goldfish Pool and Other Stories, ami a hollywoodi filmipar visszáságaiba (is) enged egy kis betekintést, de olyan elnyújtottan és megintcsak érdektelenül zárul, hogy az embernek "mi értelme volt ezt elolvasni"-érzése támad. Ugyanez volt a helyzet a Murder Mysteries-zel, amiben angyalok szerepelnek és egy angyal gyilkossági ügyének megfejtése. Nagyon olvasmányos, de a végén megint tehénlepénybe estem arccal. Még ráadásul össze is zavart mind az elejével mind a végével, és olyan sok mindent lógatott a levegőbe, hogy már nem tudtam összerakni - se a bevezetéssel, se a befejezéssel nem tudtam mit kezdeni, és ettől kipukkad az egyébként jól megírt középső rész is, mint a lufi. Frusztráló. 

De nem csak ez volt frusztáló a kötetben, hanem sok minden más is. A sok borzongatás, a perverzió, a vámpírok és vérszívás. Vagy 8 vámpíros novella van, már untam. A szex mindenhol előjön - nem baj, nem vagyok én prűd, de hogy minden novellába becsempésszünk egy f a s z t (már elnézést, de így adja magát a dühöm most), és egy kis maszturbálást, hát ez nekem beteg volt, és én ezt nem akarom Neil Gaimanhez kötni. A nemváltós novellánál és a Foreign Partsnál, ami pedig egy STD nemvárt mellékhatásait ecseteli persze hogy adja magát a helyzet, de hogy még Hófehérkét is dugják, és hogy az angyalos novella elejére is becsempész egy laza szopást, hát Neil, csalódtam :(

Ezen túl nagy probléma, hogy ehhez a novelláskötethez kissé Neil Gaimannek kell lenni és olyasmikért rajongani, olyasmiket ismerni, amiket ő szeret és ismer. Az hogy felhozza Lovecraftot, Cthulhut és Larry Talbotot, nekem speciel semmit nem mond, és ezekre építeni egész novella-világokat, illetve a megértés lehetőségét ezekre az ismeretekre alapozni nem merész, hanem egyenesen gonosz húzás. Egy olyan Neil-irányú műveltség kell hozzá, amivel nem biztos, hogy rendelkezünk. 

A bevezetőben van egy magyarázat minden novellához, nagyrészt annak leírása hogy kinek és mikor és esetleg milyen antológiába milyen apropóból írta. Kit érdekel kategória. Némelyiknél van egy-egy mondat hogy honnan jött az ötlet, ebből lehetett volna több, de ezek legtöbbje meg inkább nyilvánvaló, vagy szintén érdektelen. Mert ne kelljen egy jó novellánál megmagyarázni, hogy mit akar vele, és hogy honnan gondolta ezt így, és kinek írta. Nem nem nem nem nem. A jó novella megragad és abban a pár oldalban úgy megmozgat, mint egy nagyregény. Csavar egyet rajtad és bevon a világába, ami úgy egész, ahogy van, bármilyen rövidségbe legyen is belezsúfolva az egész univerzuma. 

Értékelés: 10/? 5 talán. Nagy részét egyszerűen értékelhetetlennek tartom. Eklektikus, rengeteg irányba nyúl, mitológiai, vallási, irodalmi elemekhez is és van néhány remek darabja, de itt-ott túlzásba vitte Gaiman a perverziót és az elvontságot. Óvatosan nyúljunk ehhez a könyvhöz. Nekem szükségem lesz egy Óceán az út végén újraolvasásra, hogy visszatérjen a Gaimanbe vetett hitem... Vagy a Sosehol megismerése is elég lesz ehhez?

Érdekesség: 

Matuzsálem angolul Methuselah. :) Nem tudtam.
Ajánlom: sfmag kritika a Tükör és füstről.

The Other Mother

Neil Gaiman: Coraline

Amikor nemrég teljesen elbűvölt Neil új meséje, az Óceán az út végén, végigpörgettem magamban, miket is olvastam még tőle, és mit szerettem talán legjobban az előző olvasmányélményig, ami azt hiszem sok ideig felülmúlhatatlan marad Gaimantől. A Coraline-nál kötöttem ki, amire úgy emlékeztem, hogy nagyon tetszett, és rémlik, hogy a filmadaptációt is kétszer-háromszor megnéztem egymás után. Most újra elővettem az ajtós mesét, hogy letisztázzam magammal, valóban az Óceán-e a csúcspont eddig az életműben (persze szigorúan szubjektíven). :) 

2009-ben olvastam először a Coraline-t, és most visszakeresve meg is lepődtem, tudniillik, ez volt az első Gaimenem. Meg mertem volna esküdni, hogy a Csillagpor...

A történetben Coraline és szülei új házba költöznek, ahol létezik egy titokzatos ajtó, ami egy másik világba vezet át. Egy másik világba, ami a létező világ kifordítottja, ahol van másik anyu, másik apu, másik szomszédok. Csak minden egy kicsit twisted, és mindenki gombszemű... 

Amikor Másik Anyu foglyául ejti Coraline-t, ki kell találnia, hogy járjon túl az eszén, szerezze vissza szüleit, és a korábban tőrbe csalt gyerekek lelkeit, és elkerülje hogy neki is gombszemet varrjanak. 

Érdekes módon most, másodszorra nem varázsolódtam el annyira, és lehetséges, hogy tényleg a filmadaptációról őrzök kellemesebb emlékeket. Kicsit vontatott volt, persze jó, de nem nagyon érdekeltek most a mellékszereplők, és a patkányok, elveszett lelkek. 

Értékelés: 10/7 Az ötletet még mindig nagyon értékelem, zseniális az ajtón túli másik világ, ami elsőre csábítónak tűnhet, és a félelmek ábrázolása is, de az emlékeimben jobb volt maga a történet, mint most az újrázáskor megéltem. 

A hangoskönyv változatot a szerző olvassa fel és énekel is benne párszor. :) 

Kacsaúsztató, lépesméz és ködszínű macska

Neil Gaiman: Óceán az út végén

"A felnőttek ösvényeket követnek. A gyerekek felderítenek. A felnőttek megelégednek azzal, hogy ugyanazt az utat járják meg százszor, ezerszer; a felnőtteknek talán eszükbe sem jut lelépni az ösvényről, bebújni a rododendronok alá, megkeresni a lyukat a kerítésen."

Néha nem tudom hányadán állok Gaimannel. Valamikor belehabarodtam, a Stardust és a Coraline kapcsán, aztán csalódtan is, például az Elveszett próféciák, vagy a Graveyard Book miatt. Annyira mégsem tántorított el tőle pár "nem az igazi" élmény, hogy most ne tűkön ülve várjam a legújabb Gaimant, öt év kihagyás után az új regényét, az Óceán az út végént. Nem szoktam örülni ha mindenki elkezd szuperlatívuszokban beszélni egy friss megjelenésről, amit épp én is hamar szeretnék olvasni, mert túl magasak lesznek az elvárásaim, de érdekes módon most nem zavart, mert ez a könyv engem is annyira hívott magához... Mielőtt kinyitottam, már akkor tudtam, hogy nekem fog mesélni. 

Egy vidéki temetésre érkező fiatalember kis kitérővel ellátogat a régi házuk helyére, ahol gyerekkorában laktak, és lába automatikusan továbbviszi, ahogy annak idején is, a dűlőúton egészen a Hempstock farmig... Közben visszaemlékszik egy sor olyan dologra, amiket már rég befedett ez emlékek pora és más, későbbi emlékek egész sorozata. Valóban csak a gyermekszem által látott varázslat elevenedik meg újra, vagy szóról szóra így történt? Ha nem így volt, akkor mégis miért ugyanazok a hölgyek várják a Hempstock farmon, változatlan életkorban, változatlanul rejtélyes megnyilvánulásaikkal? ...

Neil Gaiman, a kócos mesélő, az örök gyermek.

A könyv egy nagy mese, a valóság és a képzelet mezsgyéjén, amiben hinned kell, különben összedől a történet. Egy régi, ősi erő és lény elevenedik meg a Hempstock farm közelében, és hatalmába keríti hét éves főhősünk családját. Ursula Monktonként tetszeleg magának, és ő lesz az új házvezetőnő és gyerekfelvigyázó. Csak a hétéves fiúcska tudja, hogy igazából egy féreg, egy  bolha, egy valami, aminek nem kéne itt lennie, és ami rosszat tesz. Mindennek a tetejébe ijesztő is, legyen bár emberi alakjában egy szép, csinos nő. Itt Hempstockéknak is minden fortélyukra szükségük lesz, hogy elűzzék, vissza oda, ahonnan jött, vagy akár még messzebbre.

"Ő volt a vihar, a villámlás, ő volt a felnőttvilág a maga minden erejével és titkával, minden ostoba hétköznapi kegyetlenségével."

Misztikus és mesés az egész regény, és valóban igazat ír a fülszöveg, a gyerekkor varázsa elevenedik meg, a felnőttkor karcos szemüvegén át. Lettie Hempstock új vizekre kalauzolja a főhősünket, a mágia egy percig sincs titokba rejtve, mégis olyan átláthatatlan titokpalást övezi a három "boszorkány" tevékenységeit, hogy emberfia nem fejti meg soha a rejtélyt. El lehet-e feledtetni valakivel egy eseménysort egy "nyisszantással", de csak óvatosan, hogy a szélek ugyanúgy összeérjenek? Nőhetnek macskák a macskamezőn, cirmos, vörös, fekete, vagy épp fehér farkukat lengedeztetve a szélben? Rejthet-e egy egész óceánt a kacsaúsztató a farmon? Történhet-e baj, ha az ember rosszkor engedi el valakinek a kezét? 

És lehet-e néhány varázslatos szó erejével úgy meghintetni egy mesét, hogy az ember ne tudjon tőle szabadulni? 

Gaimannek ezúttal nagyon sikerült. Jól használja a folklórt és a népmesei elemeket, amiktől mégsem olyan a történet, mint bármi megszokott. Egyedi tudott maradni.

"– Dehogyisnem, a szörnyek is félnek. Ezért szörnyek. A felnőttek meg… – Lettie elhallgatott, egy ujjal megdörgölte szeplős orrát. – Mondok egy fontos dolgot. A felnőttek se úgy néznek ki, mint amilyenek belülről. Kívülről nagyok, közömbösek, és mindig tudják, mit csinálnak. Belülről olyanok, amilyenek mindig voltak. Amilyenek a te korodban voltak. Az igazság az, hogy nincsenek felnőttek. Az egész kerek világon egyetlenegy sincs."

Forrás

Az ördög pedig a részletekben rejlik. Az opálbányásztól kezdve a friss lépesmézen, tejszínen, friss zabkásán, feketeribizlilekváron át, a ködszínű macskáig, és a kacsaúsztatóig ittam a szavait. Frusztrálódtam és borzongtam a történet feszült részében, és drukkoltam a szabadulásért, a happy endért. Hogy van-e happy end? Ahogy vesszük. Ez egy szomorú-szép mese, de lehet sokféleképp értelmezni. Sok benne a misztikum, és a varázs, de így jó.

Külön említést érdemelnek a Hempstock farm ételei, és az a páratlan leírás, amivel Gaiman tálalja ezeket az egyszerű, de nyálcsorgatást kiváltó falatokat:

"Az öregasszony egy csorba csészealjon adott nekem egy darab lépes mézet a saját méhesükből, és egy korsóból töltött rá egy kis tejszínt. Kanállal ettem, a méhviaszt úgy lehetett rágni, mint a rágót, a méz a számba folyt, édes és ragadós volt, az utóíze vadvirágra emlékeztetett."

"Papírvékony palacsinták voltak, és amikor egy megsült, citromlevet facsart rá, egy adag szilvadzsemet pottyantott a közepére, majd szorosan összesodorta, mint egy szivart."

Olvastam egy interjút Gaimannel, amiben azt mondta, ez lett a legintimebb regénye, és nagyon sokat írt bele önmagából és a saját gyermekkorából, és ezt valahogy érezni is. 

Értékelés: 10/9,5 Elbájoló, ugyanakkor izgalmas is és hátborzongató. Szeretnék egy ködszínű macskát, de minimum egy feketét, kis fehér folttal a fülén, és szeretnék egyszer a Hempstock farmon reggelit kapni. :)

Olvassátok, mert nagyon jó, és csodálatos szépen, igényesen van megírva. (A fordítás is remek.) 

A levonás miért van? Más végkifejletre számítottam, és a megoldás nem teljesen az én szájízemnek megfelelő volt. Ennek ellenére nekem ez az eddigi legjobb, legszebb, legigazibb Gaiman. 

Az egyik eredeti borító

Köszönöm az Agavénak! 

Ha minden igaz, készül a film is belőle, kíváncsi leszek.

Fülszöveg: "Mit tehet egy hétéves fiú, ha az addig nyugodt, vidéki életet megzavarja valami, ami nagyobb nemcsak nála, de az általa ismert felnőtteknél, sőt az általa ismert világnál is? Ami a világon túlról jött? Hirtelen elszakad a saját családjától, és egyetlen hely van ahová mehet, egy ház a földút végén. Ebben a házban három nő lakik, három nemzedék, nagymama, anya és lánya, akik sokat láttak és még többet tudnak. Ismerik a titkos utakat és lebegő járatokat, értik a halk szavakat és a néma igéket, jártak a földeken innen és a vizeken túl. Ők segíthetnek, csakhogy mint mindennek, a segítségnek ára van. 

Neil Gaiman új regénye a gyermekkor varázslatát mutatja a felnőttlét karcos szemüvegén át, az ártatlanság elvesztését a tapasztalat párás tükrében, hírnevéhez méltóan egy olyan történetben, amely semmihez sem hasonlít."

Mind felnövünk

Neil Gaiman: The Graveyard Book

Egy szörnyű, sötét éjszakán egy egész család esik áldozatául egy kegyetlen gyilkosnak, egy Jack nevű embernek. Egy egész család, kivéve a legkisebb fiút, aki még szinte kisbaba. Mászva nyer egérutat, és nem is tud róla, mitől menekült meg. Lemászik a lépcsőkön, ki a bejárati ajtón, fel a közeli dombon, és be a temetőkapun. A temetőben pedig nem várt oltalomra és családra lel. A szellemek és Silas veszik védelmükbe a gyereket, akit Nobody Owensnek neveznek el (Senki Owens), és Bodnak becéznek. Silas és a sírkert „lakói” közösen nevelik fel a fiút. De meddig védhetik meg a Jack nevű embertől, és magától a világtól?

Bod a halottaktól tanul meg mindent az életről, és emiatt néha akadályokba ütközik, ugyanakkor sok olyan képességre is szert tesz, amit emberként, vagy a temetőn kívül nem lenne képes megcsinálni. 
A fiú sok kalandot él át a sírkövek közt, megismerkedik egy másik embergyerekkel is, Scarlettel, akit néhány év múlva véletlenek folytán viszontlát, egy boszorkánnyal is különös kapcsolatot alakít ki, még síremléket is szerez neki, és életveszélybe kerül egy ghoul-gate mögött - na erről fogalmam sincs mi magyarul. :) 
Szóval kalandozik. Megismerkedik persze a kinti világgal is, mert kikönyörgi, hogy egy ideig iskolába járhasson, és amikor tudomást szerez arról, ki ölte meg a családját, bosszút akar állni. Hogy zárul a történetük a Jack nevű emberrel, és hol? 

A regény 2008-ban jelent meg, és már egy ideje a várólistámon csücsült, de valahogy nem vonzott annyira mint más könyvek. 

Jól indul, sejtelmes és izgalmas, de utána mégse egészen azt adta, amit vártam. Túl epizodikusnak találtam, az egyes fejezetek, főleg az elején, nem lyukadtak ki sehova, a szereplők haloványak voltak haha, és nem csak szellem-voltuk miatt. Akkor kezdtem kicsit élvezni, amikor Bod iskolába került, illetve magával a Jack-kel zajló dolgokat, bár ott is volt ami erőltetett volt. Nem is tudom. A helyzet az, hogy nem tudom eldönteni, hogy állok ezzel a könyvvel. Nem Gaiman színvonal, akárhogy is nézem. Összedobta. Vagy külön történeteknek indult, és aztán összefércelte. Az eleje izgalmas, utána kifejezetettn rossz, unalmas, a végkonklúzió mégis tetszett, mert úgy éreztem tőle, hogy ez így helyes, és akármilyen metaforikus környezetbe helyezzük - itt épp egy temetőbe, szellemek közé - mind felnövünk, és mindenkinek ott a világ, hogy felfedezze magának. 

"If you dare nothing, then when the day is over, nothing is all you will have gained."

Az, hogy a Dzsungel könyvéhez hasonlítják szerintem erős túlzás, csak abban hasonlít arra, hogy egy más közösség nevel egy embergyereket. 

Összességében elég nagy szenvedés volt végigolvasni. Sokkal jobban ki kellett volna dolgozni a jó jeleneteit, pl. amikor Bod bujkál az antikos boltban, és a Jackek hátterét, világát is jó lett volna kifejteni. Silasról is szerettem volna többet megtudni, ő igazán jó karakter volt, de túl sok titok övezi. Egy szó mint száz, ezt én visszadobtam volna, hogy Neil, hát dolgozzuk ezt még át...
Mesében a Coraline-hoz képest sehol nincs, történetben gyengébb, mint a Csillagpor, vagy az Elveszett próféciák (bár én attól se vágódtam annyira hanyatt).
Értékelés: 10/5

Magyarul a könyv A temető könyve címen jelent meg. 

Érdekes szavak, kifejezések: 
- pell-mell: összevissza, összevisszaság
- susurrus: suttogás, sustorgás
- avarice: fösvénység, kapzsiság
- thicket: bozótos, sűrű bozót
- wicker: vesszőből font
- dowdy: lompos, rosszul öltözött
- piebald: tarkafoltos
- bramble: földi szeder
- obduracy: makacsság, konokság