"E szexi kígyó"

"A legelőn úgy ellepték a varjak az Áruló Tölgyfáját, mintha tollas gyümölcs nőtt volna rajta."

Sarah Perry: Az essexi kígyó című könyve berobbant a könyvpiacra, és azonnal ellopta a szívünket a csodálatos külsejével, és a misztikus történet ígéretével a fülszövegében. Én sem jelentettem kivételt: megbabonázott a szépséges szexi kígyó, ahogy emlegetjük már bennfentes körben, és hamar el is olvastam, mert nem hagyott nyugodni, mit is rejt, mi a titka, milyen történet fog kikerekedni belőle.
Nem volt könnyű, kicsit küzdöttünk a lápon, a "sóson", de megszerettem a birkózásunk. Megkockáztatom, hiányozni is fog, hogy az utolsó sor elolvasásával kirángattattam a karakterek közül és a festői szépségű, ámde zord Aldwinterből, mint ahogy a kígyó is levésetett arról a bizonyos padról...

Az 1800-as évek végén játszódó regényben Cora Seaborne-t követhetjük nyomon, aki miután szörnyű betegség miatt elvesztette férjét, fiával Francisszel Essexbe látogat. Nem kell sok idő, hogy ők is tudomást szerezzenek a pletykákról egy mitikus szörny előbukkanásáról a Blackwater partjainál. Hamarosan minden furcsa és megmagyarázhatatlan történést, halált és megbetegedést a kígyónak tulajdonítanak. Cora a korabeli nőktől eltérő nőalak mind megjelenésében, mint elveiben, gondolkodásában. A házasság béklyóját levetve megszabadul a szépség "terhétől" is, és boldogan, felszabadultan bóklászik a sárban, kövületeket, fosszíliákat gyűjtve. Nem restell nagy férfiruhákat és nadrágot-csizmát ölteni, vagy épp egy sárba ragadt birkát megmenteni a lápon. Tudományos érdeklődése miatt eleve racionálisan próbálja megoldani a kígyó rejtélyét és egy réges-régi sárkánygyíkkal azonosítja, és próbálja magyarázni létezését. Meg akarja találni a kígyót, hogy aztán annak csontváza mellett az ő neve ékeskedhessen a British Museumban egy plaketten. Az élet azonban sosem ilyen lineáris és egyszerű... Cora megismerkedik William Ransome-mal és annak bájos családjával, és már nem csak a fosszíliák kötik ezentúl Aldwinterhez...
Közben mindemellett ízelítőt kapunk a Manó és Spencer révén a korabeli sebészkedések csínjáról-bínjáról és Ambrose-ék és Martha révén pedig az elszegényedett rétegek szociális problémáiról. A kis klikkek közt pedig mindenhol van összekötő kapocs, és bizony nem csak Cora Seaborne személyében. :)

Az essexi kígyó igazi szépirodalmi alkotás. Ennek megfelelően sokszereplős, szerteágazó, és rengeteg komoly témát érint, vagy próbál érinteni. Talán ebben rejlik kicsit a gyengesége is, hogy sokat akar markolni: egy-egy társadalmi téma sokkal nagyobb kifejtést is elbírt volna, hogy jelentősége legyen, a felszínt kapirgálta fontos témákban a szerző, és a mellékszereplők némelyikében is bőven lett volna egy-egy könyvnyi akár, olyan összetettek voltak. A könyv nem volt mentes a fordulatoktól sem, és kiváltképp érdekes volt nyomon követni az essexi kígyó mítoszának kialakulását, hogy hogy fordított fel mindent fenekestül... Mi is derül ki a falu népéről, a hiszékenységről, a hit és ráció kapcsolatáról, és apróságokról, amik felett néha könnyű elsiklani, amikor sötét van a sóson, és furcsa zajokat hoz az északi szél...

A szerző. Forrás.

Kiváltképp érdekes volt a pap családja számomra, illetve a Cora és a pap közt kialakuló kapcsolat.  Egyébként ahogy említettem, Cora nem egy tipikus korabeli nőalak, nos ugyanígy Will Ransome sem egy tipikus pap-figura. Egyikük sem felelt meg a kor elvárásainak; két, a sztereotípiáktól nagyon eltérő szereplőt ismertetett össze a szerző, és ez még különlegesebbé tette a történetet. Szívesebben tudtam volna meg még többet a Manóról és a magába forduló Francisről is. Szívfájdalmam az is, hogy Cora bántalmazó házasságáról és a korábbiakról is vajmi keveset mutattak meg. A
legantipatikusabb karakter Martha volt, és vele együtt a lakások témája.

"(...) messze elöl, egy lankás lejtőn úgy meredtek az égbe a csupasz kőrisek, mint megannyi földbe szúrt, szürke toll." 

A hangulatteremtés remek volt. A bevezető fejezet megadta az alaphangot, és utána a végig fenntartott kérdőjelesség, a nyikorgó zajok, a babonaság, az elsuttogott varázsszavak, a kék tárgyak, a lábatlan koldus és a nyúzott vakondok képe elevenen felsejlik, ha csak a könyvre nézek...
Tetszett a szerkesztés is a havonkénti felosztással, hogy így ölelt fel egy évet a történet, és a közbeszúrt levelezések is nagyon jók voltak.

Kicsit sajnálom, hogy SPOILER nem lehetett kihagyni a romantikus szálakat ebből a könyvből sem... Az elején nagyon örültem, hogy Cora és William milyen remekül kijönnek és hogy milyen mély barátság alakult ki köztük, mennyire tudnak egymással viccelni, beszélgetni már a kezdetektől. Holott az első levél után William elkönyveli holmi banyának Corát. :D ... A szexet is kihagyhatták volna altogether, és ez megintcsak a szépirodalom álszentsége fejezet nálam... Roppant kifinomultan van ugyan leírva, de köszi, se maszturbálás, se avarban hirtelen felindulásból elkövetett dugás nem érdekel, és nem is kell egy ilyen könyvbe... Mellesleg nagyon zavart, hogy a jóravaló pap képét én meg akartam őrizni magamban, és kvázi csak akkor tudtam volna örülni a frigynek, ha mindezt mondjuk Stella, a beteg feleség halála után követik el... A Martha és a Manó közti affér is szinte érthetetlen, és nem fair Spencerrel és Corával szemben sem... Mindenki páratlanul marad és mindenki máshol vezeti le a szenvedélyét, mint ahol eredetileg akarta. Hát ez elég nagy fail, szóval akkor egyáltalán minek kellett a romantikus vonal? El kellene kezdeni tanítani írókurzusokon, hogy nem kell szerelmi szál, anélkül is lehet, nagyon szuper egy regény... sőt, anélkül lehet igazán az néha. SPOILER VÉGE.

Összességében pedig végül egy kérdés maradt bennem: mindent összevetve, miről is szólt ez a könyv? Jó volt olvasni, és sok mindent ölelt fel, mégis nem tudom, mi az értelme, a lényege? Miről is akar mesélni? Az emberi kapcsolatokról? Társadalmi normákról? Véletlenekről és babonaságokról? Barátságról és gyűlöletről? Hitról és rációról?  Akárhogy is, egy igen-igen jó könyv, de valami elégedetlenség motoszkált bennem végig, és meg is maradt, nem oldódott fel.

"A kőriseken túl állt az utolsó aldwinteri ház, amit emberemlékezet óta a Világ Végének hívtak. Moha és zuzmó virult a rogyadozó falakon, s az évek során annyi toldalékkal egészült ki az épület, hogy az eredeti méretének kétszeresére hízva a szívós földön lakomázó élőlénynek rémlett."

Értékelés: 10/8,5 Hangulatos, erőteljes regény csipetnyi misztikummal, vedernyi babonával, sok sós levegővel, ammoniteszekkel, és néhány vérpöttyel egy kék keszkenőn...
Annyira nem volt átütő, mint vártam, mégis maradandó élmény.

Érdekes szavak, kifejezések: 

- grádics  - lépcső

- szolipszista 

- (seprű)zanót
- zseníroz - idegesít, zavar, feszélyez
- gibernyúz - sovány