Alice Hoffman: A tizenharmadik boszorkány - The Probable Future

A tizenharmadik boszorkányt 2007-ben olvastam, és imádtam, kedvenc könyvemnek kiáltottam ki - igaz, akkor még jóval kevesebb olvasmányélmény volt a hátam mögött, hogy minden újnak és varázslatosnak hasson. Azon a tavaszon-nyáron gyors egymásutánban három Alice Hoffmant is elolvastam, a Turte Moont nagyon nem kedveltem közülük, a boszorkányos témájúak viszont a szívem csücskei lettek. Ezek voltak az első olyan kötetek, amikkel belekóstoltam a mágikus realizmusba. 

Az emlékeim rettenetesen megkoptak A tizenharmadik boszorkányról, és szinte csak annyi maradt meg, hogy egy család nőtagjainak történetét követi végig, ahol különleges képességek fordulnak elő. Rémlett egy kisváros, egy öreg tölgyfával, és egy különös, varázsos hangulat.

De összességében nem tudtam volna két értelmes mondatot elmondani a cselekményről. Így aztán most szinte maradéktalanul újnak élhettem meg. 

A Sparrow család nőtagjai mind márciusban születnek, és a tizenharmadik születésnapjukon egy-egy különleges képesség birtokában ébrednek. Van három generáció, akikkel személyesen találkozunk a kötetben: Elinor, a nagymama, aki elől nem lehet elrejteni a hazugságot, Jenny, a lánya, aki belelát mások álmaiba, és Stella, az unoka, aki már csak azért is kivételes, mert ő a tizenharmadik Sparrow lány. Ehhez mérten a képessége is kiemelkedik a többi közül, de borzasztóbb is: látja mások halálát. 

Stella útmutatás nélkül, egyedül próbál megbirkózni ezzel a teherrel, de annak, hogy egy szimpatikus lányt meg akar védeni szörnyű sorsától, komoly következményei lesznek... Stella apját, Will Averyt vádolják meg a lány meggyilkolásával, Stella és Jenny pedig menedéket keres Elinornál, nehogy a valódi gyilkos rájuk leljen, Stella furcsa vallomása miatt. Stella Unityben gyorsan megbarátkozik az új helyzettel, új iskolával, és kedveli a nagyanyját is, jobban mint az anyját, akivel épp az állandó összetűzések korszakát élték. Barátokat is szerez, Hap és Jimmy személyében, igaz, eleinte maga sem tudja, hányadán is áll velük - de szerencsére nincs szerelmi háromszöges szerencsétlenkedés, ez nem az a fajta könyv. :) 

A Sparrow elődöket is megismerjük a későbbi fejezetekben, főként Rebeccát, aki nem érezte a fájdalmat, ezért boszorkánynak kiáltották ki... Rebecca története lassan bontakozik ki, Will testvére, Matt róla írja a disszertációját is, és Elinor házában, a Torta-házban különös relikviákat őriznek Rebeccától, már nemzedékek óta. Nyílhegyeket, amikkel megsebezték, a hajfonatát, egy iránytűt... 

A kellemes hétköznapi mágia jelen van végig, apróságokban, szimbólumokban, sokszor emlegetett álmokban, a méhek állandó jelenlétével, a hóvirágokkal, és a szerelemmel, ami mindenhol ott bujkál... Sok nehéz témát érint a könnyed mágikus vonulat mellett: generációs problémákat, anya-lánya kapcsolatot, az elmúlást, halált, és annak elfogadását, megélését, de ezek súlya mégsem húzza le, könnyed, gördülékeny, szórakoztató olvasmány marad. 

De lássuk egy kicsit részletesebben is, hogy 13 (!) évvel az első olvasás után hányadán is állok Alice Hoffman egyik legjobbnak tartott könyvével, korábbi kedvencemmel. Nem hiszem, hogy ha most olvasom először, akkor rákerül a kedvenc címke, de tény, hogy évekig nagy imádat övezte az emlékeimben, és az is tény, hogy most is szerettem olvasni. 

Valahogy azonban kritikusabban szemléltem, és bár van egy szelíd bája, varázsossága, nem tudtam elmenni néhány olyan dolog mellett, mint hogy:

- kissé túlírt, néhol emiatt unalmas
- bájossága mellett naiv
- önismétlő
- a karakterek nincsenek eléggé kidolgozva
- a férfiak főleg gyenguszok
- sok a szentimentális romantika, és ilyenkor sajnos közhelyek is bőven becsúsznak.

A mágia szövedéke persze úgy épül ki, ha valamit többször ismételnek, szinte kántálnak, ettől lesz rituálé-jellege, ezek állandó megjelenésének ilyenformán persze van helye, de akkor is soknak tűnt. Ami 13 éve elvarázsolt, az most sokszor csak önismétlőnek hatott: Will allergiája a méhcsípésre, Jenny és az első álom, amit meglátott, a vércseppek nyomán növő hóvirágok, a különféle esőtípusok: nárcisz-, hal- és kőeső... ezekről valahogy rengeteget beszéltek... A fiatalabb énem egyébként sokkal inkább vevő volt arra, hogy bármiben valami "jelet" lásson, és érthetetlen módon kössön össze két olyan dolgot is, amiknek feltehetően semmi közük egymáshoz, pláne ráhatásuk nincs egymásra.

Mivel az évek során volt azóta pár Alice Hoffman, amit elolvastam, megláttam más állandó, visszatérő elemeket is: pl. kell legyen egy ló, valami lovas sztori, történés (bár a lovat, aki nem hajlandó megdögleni, és a köré kanyarított históriát, meg kell mondjam, minden lóutálatom ellenére nagyon kedveltem, Brock doktorról nem is beszélve! :))), békák, különleges virágok, természeti képek, és gyapjúpulcsik, sokat emlegetve.

Érdekes, az ilyen írói sablonok, keretezések miatt eszembe jutott Jodi Picoult egy pillanatra, és az, hogy az ő kezei között mivé vált volna ez a történet. Izgalmas gondolatkísérlet, egyértelmű eredménnyel: kicsit Salem Falls utánérzés lett volna, ahol a kötet második felében Will Avery tárgyalása játszódik le. :) 

Voltak apróságok, amik végig nagyon tetszettek: imádtam elképzelni a Torta-ház makettjét, nagyon kedveltem Brock doktort, és a már említett lovat, Soonert, akinek igazán hosszú élet jutott. :) 

Amikor ennek a könyvnek az olvasását idéztem vissza magamban, habár konkrétum alig ugrott be róla, ami mindig megcsapott akkor, az egy "szikra" volt. Ezt a szikrázást vártam és kerestem most is a sztoriban, és csak nagyon nehezen találtam meg. Jobbára csak vártam, vártam, hogy jöjjön. Az utolsó 20% kárpótolt. Lehet, hogy van, akinek kiszámítható volt a vége, nekem viszont csupa meglepetés... A krimibe átforduló események, és a sorsok lekerekítése, a szálak elvarrása a végén szerintem kifejezetten jól sikerült. És bár kicsit későn, de itt érkezett meg a leginkább a szikra:  

“When Juliet came flying down the hallway, Stella didn't recognize her friend. Juliet hadn't bothered with makeup; she was wearing a nightgown underneath her raincoat and had on plastic flip-flops. This was the way loved walked in, barely dressed, confused, panic-stricken, overcome, not caring what anyone thought or what they believed.”

Ez pedig már nagyon a vége. :) Mindenesetre ahhoz pont időben volt, hogy jóleső érzésekkel engedjem el a történetet. Nem tudott olyan mértékben elvarázsolni, mint annak idején, de erre szerintem nem is mindig lehet apellálni, ha hosszú idő telik el egy újabb olvasásig. 

Összességében viszont szívemnek nagyon kedves, megnyugtató, kisvárosi mágiával, izgalmakkal teli történetként íródik be újra az emlékeim közé. 

8/10

Soman Chainani: Jótett helyébe

A The Last Ever After, vagyis magyarul a Jótett helyébe című kötet a Jók és rosszak iskolájának befejező része, ami Könyvhétre jelent meg a Twister Mediánál, és ismét egy hatalmas, féltégla méretű regény sok-sok kis Iacopo Bruno készítette illusztrációval a fejezetek elején, és itt-ott máshol is, elszórtan a lapok közt. Ha az eddigi kötetek nagynak tűntek, vessetek egy pillantást a harmadikra, és máris "összemennek" hirtelen. A Jótett helyébe közel 800 oldalon szórakoztat minket tovább Agatha, Sophie és Tedros kalandjaival.

Chainani persze nem áll meg itt, és egy újabb sorozatot is indít ebben a világban, ezekkel a szereplőkkel, aminek első része a Quests for Glory lesz. Ezt helyenként 4. kötetként is emlegetik, ugyanakkor a sorozat címe pedig The Camelot Years, szóval nem tudom mennyire lesz valójában különálló, és hogy ez most másik sorozat vagy folytatás tulajdonképpen.

De először lássuk csak a Jótett helyébe hogy muzsikált. :) A kiadás gyönyörű, egyre színesebb, élénkebb, díszesebb lett a borítóterv az elsőtől a harmadik részig, nekem ez tetszik a legjobban eddig. Mégis úgy döntöttem, nem veszem meg könyv alakban, e-könyvben lett az enyém, és hogy megcsavarintsam az élményt kicsit saját magam számára is, Gaiman Interworldje után ennél a trilógiánál is megléptem azt, hogy eddig magyarul olvastam ugyan, de az utolsó epizódot mégis angolul vettem kézbe.

Jelenet az Itt nincsenek hercegek végéről...

Az Itt nincsenek hercegek izgalmas függővége döntés elég állította és elszakította a lányokat egymástól. Míg Agatha és Tedros Gavaldonban, Sophie és a megfiatalodott Gazgató az iskolában próbál zöld ágra vergődni sorsával.
Az iskolában voltak eddig jók és rosszak, majd fiúk és lányok, most pedig a tornyok a régi és az új nevében képviseltetik magukat. A divatos "ez az új amaz" megnevezések mintájára a rossz lesz az új jó. A régi mesehősök száműzetnek, és a mesék végét elkezdik átírni a gonosz győzelmeivel. Minél több győzelmet arat azonban a rossz a jó felett az új mesék szerint, annál gyorsabban kezd eltűnni a nap az égről...

Sophie még mindig a boldog véget hajkurássza, kétségek azonban most is vannak benne. Elfogadja-e a Gazgató gyűrűjét? Miért nem írja tovább a Ténetész a történetüket? Mi van Agathával és Tedrosszal? Vajon régi barátai tényleg az életére törnek? ú
Agatha is kínlódik, és szép lassan mindenki megkérdőjelezi a saját kis "boldog végét".

"Only Forever never seemed to last."

Chainani megint sok jó ötletet épített be a könyvbe, a régi, agg mesehősök klubja kifejezetten szórakoztató volt, és szintúgy Merlin, aki bármikor elő tudott varázsolni valami ínycsiklandó kaját, vidító célzattal.
Tetszett, hogy megismerhettük Tedros szüleit, Guinevere-t és Lancelotot, illetve a Sophie és Agatha családi múltjában rejlő titok felfedése, elmesélése is nagyon izgalmas volt.  A lányok valódi történetének háttere az emlékképekből az egész sorozat egyik legjobb része volt. Találgattam mi lehet a megoldása az üres sírnak és a Gavaldonbéli szövetségeknek, de erre a megoldásra nem is gondoltam.

Sophie koronája.

Ami viszont nem tetszett, az továbbra is a túlírtság. Ezt a kötetet már vagy 200-300 oldallal is meg lehetett volna vágni, olyan nagyon hosszan ecseteltek mindenféle szenvelgést, és néha úgy éreztem 3x is végigmegyünk ugyanazon a problémakörön. Kicsit már untam a kétkedést, boldog vég keresést, és azt hogy "vajon rossz vagyok, vagy jó", "vajon a rossz lehet-e jó", és ennek egyéb variációit.

Összességében jó lezárást kapott, és Sophie is a helyére kerül, egy olyan pozícióba, amiben talán megbékélhet önmagával és a sorsával. Agatha és Sophie mindketten sokat tanultak azt hiszem a hibáikból a három kötet során, és formálódott a világról alkotott képük, még ha a személyiségük nagyjából meg is maradt ugyanolyannak. Agatha továbbra is önzetlen, segítőkész, naivan hisz a jóban, Sophie pedig maradt elvakult, önző és makacs javarészt, még ha néha sikerül is moccannia a "jó" felé egy-egy döntésével.

Tedros nekem túl halovány volt. A többieket - Hester, Anadil, Pötty, Hort - jó volt viszontlátni, és Merlin is feldobta nagyon a mesehős-teadélutánokat. :)

Értékelés: 10/7 Szappanoperásan túlnyújtott mese régi és új mesehősökről. Néhány mondata viszont épp nagyon meg tudott találni, és a múlt meséje, titkai lekötöttek. A befejezésével meg lehet békélni, a mérleg nyelvei kiegyenlítődnek... Ezért nem vontam le több pontot.


Érdekes szavak, kifejezések:

kitschy - giccses
gruel - zabkása
pipsqueak - mitugrász
scram - meglép, elinal
spelunking - barlangászkodás
stampede - fejvesztett menekülés
awning - ponyvatető, napellenző
convivial - ünnepi, vidám, víg

Soman Chainani: Itt nincsenek hercegek

Nagyon vártam már a Jók és Rosszak iskolájának második részét, az Itt nincsenek hercegeket, mert az előző kötet is egy nem szokványos, egyedi és nagyon izgalmas történet volt, mégis csupa klasszikus elemet is találhattunk benne. Aki figyelte az olvasásaimat, láthatta, hogy sokáig porondon volt a könyv, azonban ez nem azt jelenti, hogy lassan tudtam olvasni, vagy nem tetszett volna, egyszerűen csak rosszkor vettem kézbe, és sok más sorakozott elé. Amikor végre bele tudtam lendülni, akkor aztán egy pár nap alatt be is faltam a két úgynevezett "Könyvfaló": Agatha és Sophie újabb történetét. :) A kötet ugyanolyan vaskos, mint az előző, de ismét csak szuper a kötése, nagyon jól bírja a gyűrődést. 

Agatha és Sophie visszakerültek Gavaldonba és egy időre "sztárok" lettek, akik megmentették a falu gyerekeit, nem lesz több gyerekrablás, nem jön a Gazgató, jöhetnek helyette az autogram-osztások, dicsőítő színdarabok, arany szobrok emelése. Csakhogy minden csoda három napig tart. A mesékben pedig akár egyetlen kívánság is megnyithat egy ajtót, legyen az akár egy meggondolatlan kívánság, amit talán nem is gondoltak teljesen komolyan... (?) A mese újra kinyílik, Agatha és Sophie pedig visszakerülnek a kívánság miatt az iskolába, ahol azonban óriási változások mentek végbe, mióta viharos körülmények közt távoztak... Már nem a Jók és a Rosszak tornyai állnak egymással szemben, hanem a Lányok és a Fiúk elkülönült hadosztályai... Előbbiek tündöklő kékben mutatnak fityiszt a megszokott rózsaszín helyett, utóbbiak haragos vörösben pompáznak, vagy épp félmeztelenül, kissé megvadultan lengenek a kastély korlátjain. A lányok oldalán megannyi kék pillangó repdes, és hamarosan feltűnik "gazdájuk" is, a titokzatos új dékán: Evelyn Sader. 

Az illusztrációk megint nagyon jók voltak. :)

Agatha és Sophie számára kiderül, hogy száműzettek a férfi tanárok, és a férfiúi dicső tettek képei is mind eltűntek, mindent felvált a harcos hercegnők, furmányos királylányok győzedelmes pillanataiból összeállított dicsőségfal, sőt még a kerti tujákat is átszabták, hogy női diadalt, a férfiak megvetését és sárba tiprását hangsúlyozzák vele. A mesék tehát átíródtak. Látszólag helyrehozhatatlan a kár és elkerülhetetlen a háború kitörése a két fél közt. Mivel mindenhol ugyanazokat a meséket olvassák, Agatha és Sophie története szerte a vidéken hatást váltott ki, és mindenhonnan kidobták a haszontalannak ítélt hercegeket, királyokat, akik általános megvetés tárgyává váltak. Nos, itt tényleg nincsenek akkor hercegek, ugye? Mert úgy fest talán nincs is szükség rájuk...?

A Ténetész rabságban sínylődik a Fiúk tornyai közt rostokló régi Iskolamester tornyában. Agathának és Sophie-nak el kell jutnia oda, és elérni, hogy közös, szívből jövő kívánságuk által a Ténetész átírja történetüket, ők visszajussanak Gavaldonba, és helyreálljon a Jók és Rosszak iskolájának korábbi rendje.

De mi van a korábbi kívánsággal? Hogy lehetne őszinte a mostani, ha abban is tiszta érzelmek és őszinteség lakoztak? A két lány közt lassan elmélyül a bizalmatlanság is, és amikor Sophie-n ismét előtörnek a boszorkány-tünetek, úgy tűnik talán lehetetlenné válik a küldetés.
De vajon miben mesterkedik a dékán? Ki lehet a beszélni állítólag nem képes, titokzatos új lány, Yara? És hogy juthatnak a lányok a Ténetészhez, ha azt hét lakat alatt őrzik, és a két iskola közt pajzsok feszülnek, az átjárás szinte lehetetlen?

A sok akadályt Agatha és Sophie a régi barátok, Anadil, Hester és Pötty segítségével igyekeznek leküzdeni, miközben váltakozó mértékben hol rombolnak, hol építenek kicsit barátságuk omladozó bástyáin.

Közben újra feltűnik a daliás Tedros, és bepillantást nyerünk a mellőzött fiúk lakhelyébe is. Hamarosan pedig halálos, vérre menő Mesetlon indul a két rivális csapat közt, amiben Agatha és Sophie is kénytelenek részt venni a dékán döntése értelmében.

A végkimenetel teli volt izgalmakkal és váratlan fordulatokkal, és egy remek-remek-remeeeeeeek cliffhangerrel zárult, teljesen kiszámíthatatlan volt ez a része. :) Egyetlen hibája szerintem a túlírtság, egy pár jelenettel jobb lett volna rövidebbnek, különösen a könyv első kétharmadából lehetett volna csippentgetni.

Érdekes ötlet volt a fiúk-lányok különválasztása, a rivalizálás és annak érzékeltetése, hogy mennyi minden változott meg azzal, hogy a fiúk megvetés tárgyává váltak. A lányok függetlenedtek, önállósodtak, kitört rajtuk az "azt-csinálok-amit-én-akarok" életérzése, és ennek nyomán volt aki lefogyott, volt aki kedvére csemegézve meghízott, és volt olyan is, aki leborotválta csodás hajkoronáját - mert ugye kinek akarjon tetszeni? A 'széptelenítés' mint tantárgy be is került az órarendbe... :)
Pötty szerintem nagyon szórakoztató volt ebben a részben, Agathát pedig továbbra is kedvelem.

A szerző, Soman Chainani.

Furcsa az a vonulat a könyvben, hogy feltétlenül választani kellene barátság és szerelem közt, hiszen megférhet a kettő egymás mellett, de abban bízom, hogy ez majd a harmadik kötetben egyensúlyba kerül. Talán ez is a fejlődés-felnövés része lesz. A harmadik kötet címe The Last Ever After, magyarul Jótett helyébe... lesz. :)

Értékelés: 10/8,5 Pont olyan jó volt, mint az előző, csak másként. Abban még fel kellett építeni a világot és a karaktereket, itt viszont már lehetett kanyarintani egy kicsit bonyolultabb, szövevényesebb sztorit, új szereplőket bevonva, a viszonyrendszerekbe mélyen belenyúlva. Jó kis történet, örülök, hogy elolvastam és nagyon várom a befejezést.

Az olvasás lehetőségét köszönöm a Twister Mediának!

Rendeld meg >ITT<, vagy ha még nincs meg az első, csomagban a kettőt együtt >ITT<! :)

U.i.: Szegény Yuba neve egyszer átment Yodába. :D Biztos vele volt az erő! :D

SPOILER!!! (kifehérített rész) A nemváltások nagyon tetszettek, Sophie Filipként átélt kalandjai szerintem sokat nyomnak majd a latban jellemfejlődésénél. Vicces volt, hogy Tedros szinte így is beleszeret. Vajon tényleg Agatha után ácsingózik mégis? Vagy olyan véget kapunk majd, amiben nem lesz herceg?? :))) SPOILER VÉGE!!! 

Soman Chainani: Jók és rosszak iskolája

"Ősidőknek erdejében

Két kastély áll, fej fej mellett;

Egy a Jónak, egy Gonosznak, 

Együtt, de mind mást tanulnak. 

Menekülnél, de nem lehet, 

Kifelé csak mese vezet."

Ezzel a megigéző mottóval és egy térképpel indul a könyv, avagy a mese, ami tényleg egy valódi, hamisítatlan mese: hercegnőkkel, boszorkányokkal, kastéllyal, varázsigékkel és különféle lényekkel. 

Agatha és Sophie, a két főszereplő Gavaldon városából kerül ide, ahonnan már kétszáz éve minden évben eltűnik két gyermek, akit nem látnak többé... illetve dehogynem! Rejtélyes módon bukkannak fel azokban a mesekönyvekben, szereplőként, amik Mr. Deauville mesekönyv boltja előtt jelennek meg, évről-évre... Később persze megtudjuk, ki, vagy mi is a titokzatos mese-szerző, a Ténetész, aki elkezdi kanyarítani a lányok történetét is, tűhegyes pennájával. Agatha és Sophie teljesen különböznek, Gavaldonban mégis barátnők lettek, és a szépséges, és szépségére sokat adó szőke Sophie rendszeresen meglátogatta a goromba, temetőben élő, sötét hajú és ruházatú Agathát. Amikor elrabolja őket az Iskolamester, akit Gavaldonban Gazgatóként emlegettek, akik hitték a "mesét", Sophie teljesen odáig van, hisz erre várt mióta, hogy hercegnő lehessen, aki megtalálja a hercegét, és a boldogan éltek befejezést. Agatha azonban haza szeretne menni, és erről meg szeretné győzni barátnőjét is, azonban nincs könnyű dolga. A lányok két különböző részébe kerülnek az iskolának, ami felosztja a tanulókat Jókra és Rosszakra. Az iskolamester tart egyensúlyt elméletben a két oldal között, mégis, a galádok mindig pórul járnak a mesékben, és már kétszáz éve csak a Jó győzedelmeskedik.
A Jók és Rosszak közt természetesen azért van átjárás, és vannak közös óráik is, amiken készülnek a Ki mit tud cirkuszra és a Mesetlonra. Gyakorlatoznak a kastélyt körülvevő bűbájjal és fondorlattal teli Kék erdőben, ám az iskola körüli igazi Rengeteg erdőbe csak a harmadik évük után mehetnek ki. A Jók hercegnőetikettet, állatokkal való beszédet és szépítkezést tanulnak, míg a Rosszaknak elcsúfításóra, csatlóskiképzés és aljasságtörténet jut. A Tündérmese-túlélő tréningen pedig együtt gyakorlatoznak. A lányok hamarosan elég komoly kihívásokkal kell hogy szembenézzenek, amik próbára teszik kitartásukat, hűségüket, barátságukat is. Ki a Jó, és ki a Rossz, ki a Végestelen és ki a Végességes? Ki döntheti mindezt el, és vajon van-e kiút, lesz-e hercegi csók és boldogan éltek, vagy csak a meg nem haltak halált megvető bátorsággal való kijátszása marad?

Nagyon tetszett a fantáziavilág, és a színes és részletes megfestése mind Gavaldonnak, mind az iskolának. Az alapszituációt és a kiszámítható felcserélődés problematikáját is nagyon élveztem. Agatha és Sophie érdekes karakterek, és mellettük emlékezetes mellékszereplőket vonultat fel Chainani: Pötty, aki bármit csokivá tud változtatni, Hester, akiről Lisbeth Salander jutott eszembe, Tedros, aki minden hercegnő álma, a vitéz, szőke dalia, aki mellesleg magát az Excaliburt forgatja kezében, Beatrix, a rivális "legszebb hercegnő"... Aztán ott vannak még a farkasok és tündérek, előbbiek a Rossz, utóbbiak a Jó iskolájában ügyelnek a fegyelemre, a nimfák, a gorgók, a tanár, aki kétfejű kutya (Castor & Pollux), a vak látnok, Sader, és a sok-sok többi lény, akikkel a tanórákon találkoznak... Hektikus, pörgős, és olvastatta magát. Szerettem a helyszínt is, és az éles kontrasztokat: míg a Jóknak Becsület, Vitézség és Jó erkölcs tornyuk van, a  Rosszaknál a Galádság, a Bűn, a Gonoszság kap helyet. Kristálylépcsők a koszlott, égett padlókkal szemben.
Azon kívül, hogy bevont ebbe a tarka mesevilágba, fenntartotta az érdeklődést a feszültséggel a két oldal és a két lány között, a kételkedés morzsáit már a legelején elhintve, és aztán egész a nagyjelenetig fokozva az izgalmakat egy remek cliffhangerrel ér véget. :) A könyv trilógia, a második rész is várhatóan nemsokára fog jönni magyarul, Itt nincsenek hercegek címmel.

A második és harmadik részek borítói

Kritika illeti részemről azt, hogy úgy éreztem néhol talán az üzenet egy kicsit félresiklott, és túl sok volt a becsmérlő megjegyzés, még az iskola tanárai részéről is a másik oldal felé. Simán leidiótázzák a tanárok a rivális oldal diákjait, ez nem volt szimpatikus, nagyon lenéző attitűd volt jellemző, és bár értem én, hogy  jó és gonosz harcában nem lehet mindig finomkodni, sőt, azért kicsit lehetett volna ezen tompítani, hogy ne jöjjön át ilyen agresszíven.
A végén a csatajeleneteknél és többször a különféle tornyokon mászásoknál, meneküléseknél egy kicsit a kevesebb több lett volna, de egy gyerekkönyvbe kell a sok akciódús jelenet azt hiszem, amikor másznak, kúsznak, lopakodnak, futnak stb. nekem ez már unalmas volt, és az is, hogy minden esést mindig túlélnek. (persze van benne varázslat is, az oké)

A stílus egyébként gördülékeny volt, a sorok szellősek, minden fejezet elején egy kis rajzos illusztráció vetíti elő a következő bonyodalmakat, legyen az csótánnyá változás, üvegkoporsóban fekvés, Nemezis-álmok, vagy a Hó-bál. :) Szerencsére nem hiányzott a humor sem, ami néhol kellemesen morbid volt.

"- Nem vagyok hercegnő! - csattant fel, gallérját igazgatva. - Ha te mondod - szólt a herceg, és tekintete lefelé mozdult. Agatha követte... és meglátta, hogy lábát teljesen felhasogatták a tüskék; fényesvörösen csorgott a vére. Tedros elmosolyodott. - Eeeegy... kéééét... háááá...Agatha a karjába ájult. - Kifejezetten hercegnő - jegyezte meg."

A kiadás gyönyörű, és vastagsága és a puha kötés ellenére gond nélkül forgatható, bírja a strapát is. :)

Értékelés: 10/8,5 Remek kikapcsolódás ez a vaskos mese, ami bár sok klasszikus mesei elemmel dolgozik, cseppet sem lesz tőle poros. Remek alap a bentlakásos iskola, és a mesehős-képzés, élvezet lehetett kitalálni ezt az egész koncepciót. Hamarosan filmvászonra is adaptálják, nagyon kíváncsi leszek rá! :)

FIGYELEM! Lesz nyereményjáték a könyvért, hamarosan megírom hozzá a kérdést, amire válaszolni kell. Nem csak a könyvet, hanem hozzá való szuper cuccokat: órarendet, kitűzőket és könyvjelzőt is nyerhettek! :) Figyeljétek a blogot!

Az olvasás lehetőségét köszönöm a Twister Mediának!

Rendeld meg >itt<!
Trailer a könyvhöz.
A sorozat honlapja.

Katherine Howe: A boszorkányoskönyv

Nem is tudom, hányadán állok ezzel a könyvvel. Az biztos, hogy nem erre számítottam, és egy bizonyos fokig csalódott vagyok. A komoly, szép külső, a szerző közvetlen leszármazotti kapcsolata salemi boszorkányként megvádolt nőkkel egy erőteljes, történelmi ihletésű és kicsit szépirodalmi stílusú könyvre engedett következtetni, a fülszöveg pedig misztikus hangulatú krimi szálat rejtett. Ehhez képest azt kell mondjam eléggé ponyva a könyv - ami nem baj, olvasok én ponyvát, csak hát na, mégiscsak más, mint elvárná az ember. A ponyvaságnál azonban bosszantóbb a modorossága, és a fordítás hiányosságai. 

A történet főszereplője Connie, aki történész doktorandusz, a képesítő vizsgájával indul a cselekmény, ami eleve nevetséges mint vizsga, de mindegy, túlléptem rajta, alig vártam a boszorkányos részeket. Merthogy Connie kutatást végez, valamiféle új "ősforrást" kell keresnie hozzá. A "véletlen" nyomra is vezeti, amikor nyáron nagyanyjának elhagyatott házát takarítja ki anyja kérésére, hogy a későbbiekben el tudják adni. A nyom egy üreges kulcs belsejéből hullik a kezébe: egy papírfecni, rajta egy név: Deliverance Dane... 

Az egyik szálon Connie keresgélését, a másikon Deliverance 1600-as évekbeli megvádolását és perét követhetjük nyomon, valamint a família többi lányának sorsába is betekintést nyerünk a 18. században, naplójegyzetek révén. 

Szerelmi szál is keveredik az 1990-es évekbeli eseménysorozatba, Connie beleszeret egy ipari alpinistába, Sambe és hamarosan őseinek boszorkányos tudására lesz szüksége, hogy megmentse szerelmét. 

No, hát nem rossz ez, tényleg, csak annyira nem is jó. Az írás stílusával volt a legtöbb bajom, olyan magát okosnak tartó, igazából buta könyvnek éreztem. Az egész tudományos munkatársi, doktoranduszos, kutatásos részek parasztvakításnak tűntek. Connie elég ostoba tyúk, és nem igazán tudtam megkedvelni, a szerelmi szál klisés volt. 

A régi időkben játszódó részek jobban megfogtak, illetve a jelenben nagyon-nagyon tetszett Anyó háza, az az elvadult, érdekes növényekkel teli kert, az apró szobák, a kincsek a polcokon, a sötétség, amit csak petróleum lámpák világítanak meg... Igazán hangulatos volt a régi konyha is, a rengeteg rejtélyes üveggel, tárolórekeszeivel. Az egész házikós és varázslásos rész, meg a régi nagy kalendárium vagy csízió, amit Connie keres az Átkozott boszorkákra emlékeztetett, amit nagyon imádok filmen és könyvben is. A sors iróniája, hogy azután jött ezekből még egy jó adagnyi, amikor épp minden platformon elszidtam a könyv stílusát... :D Persze ez nem változtat azokon a kritikai megjegyzéseimet, csak volt utána bőven, amit viszont megszerettem benne. (Ha ezek nem lettek volna, jött volna a paprikás poszt. :D)

Kiszámíthatósága ellenére van némi izgalom a végén, bár elég botor dolog volt kevés szereplővel dolgozva az egyetlen kicsit is rosszindulatú szereplőt megtenni főgonosznak. 

Egészében véve nem bánom, hogy elolvastam, szeretem a boszorkányos témájú könyveket és mindent, ami a salemi boszorkányokkal kapcsolatos, de elég kezdetleges írás, nem igazán maradandó, és lehetett volna rajta csiszolni. Hangulati elemeiben, apró részleteiben viszont még így is sokszor megfogott. Imádtam Arlót a kiskutyát, és a boszorkány-família képviselőinek neveit is: Deliverance, Mercy, Prudence, Patience, Temperance, Constance.

Értékelés: 10/5,5 Igen is, meg nem is... 

Fordítási kukacoskodás: 

- "A nő szempillái repestek" ??

- "nézte az öbölt"

- "Jachtok horgonyoztak egymás mellett, amelyek sötétebbek lettek a pirosodó ég alatt"

- "Az alkimisták analógiásan gondolkodtak"

- "beszívta bőrének tengerszagát, amelynek sója felhígult a lófarokba tapadt festékszeplők kémiai zománca alatt" WTF? Akkor legalább valami magyart alkottak volna ebből a szar szerencsétlen mondatból.

- "varratmentes arrogancia" ?! Seamless, netán? Varratmentes? Most komolyan? 

- a borzalmas varratmentes után két mondattal meg: "stupid szöveg"... 

- Ugyanígy nincs lefordítva egy könyvre utalásnál hogy ld. 40. oldal, ott van hagyva az oldal rövidítése, a "p."

- "szorongásának világnagy lasszója visszahúzódott önmagába, és azóta, mint egy számítógépes jelzés, folyamatos süvítéssel kísérte minden lépését." Sokszoros wtf... o.O 

- "... (a) megtestesült ötlet már a szemgolyói hátulját verte"

Sóvágó Katalin követte el ezeket a gyöngyszemeket.  (A 17. századi részek fordítása viszont meglepően jó volt, és korhű szókinccsel dolgozik, az már az én problémám, hogy a falra mászok a "kend"-ektől és 'ö' betűzéstől az 'e' helyett.)

Carolyn MacCullough: Always a Witch

2012 nyarán olvastam a Witch sorozat első kötetét, a Once a Witchet, és nagyon szerettem, kikapcsolt, szórakoztató boszorkányos-időutazós könyv volt. A folytatás mégis váratott magára, és csak most jutottam el a második kötetig (ha jól tudom több része nem lesz). 

Az Always a Witch főszereplője továbbra is Tamsin Greene, egy boszorkány família legkisebb, és állítólag leghatalmasabb, legerősebb tagja, akinek Képessége azonban sokáig nem mutatkozott meg. Tamsin a többi képességgel rendelkezőt meg tudja akadályozni a képesség használatában, illetve ha háromszor próbálják meg használni ellene, ő is birtokába kerül az adott képességnek - az már csak ebben az epizódban derül ki, hogy sajnos csak átmenetileg. 

Az előző kötetben tett időutazáshoz hasonlóan Tamsin ismét visszarepül a 19. századba, 1887-be, és megpróbálja megakadályozni, hogy a Knight család végleg eltörölje a Greene családot a föld színéről, és megfossza őket képességeiktől. Alistair ismét képbe kerül és ügyesen mesterkedik, Tamsin pedig ezúttal egyedül, Gabriel nélkül száll szembe a gonosz családdal, akikhez álnéven jelentkezik szobalánynak...

Az első és a második kötet úgy érzem nagyon különbözik egymástól, ebben a részben elvész a humorosság, hiányoznak a családtagok ironikus szócsatái, a poénok Gabriellel. Egy sokkal sötétebb történetet kapunk viszont, ami kicsit inkább néhol kriminek tűnik, a nagy régi házban, ahol minden festmény mögött, vagy akár a lépcsőfordulóban titkos járat nyílik, ahol kővé vált ember szobra "ékíti" a kertet, ahol különös és kegyetlen emberkísérleteket folytat a Knight család... Tamsin ügyesen lavíroz az új környezetben, és hamar beilleszkedik, de lépten-nyomon új veszéllyel, fordulattal kell szembenéznie. Alistair is hamarosan előkerül, és Tamsint sürgeti az idő, hogy előkerítse családja őseit, és meggyőzze őket valami olyasmiről, amit még elmagyarázni is nehéz, hiszen a fele még meg sem történt... 

A szobákon, titkos átjárókon, a nagy konyhán át való csetlés-botlás, és a leskelődés, az új szereplők kilesése színházias élménnyé tette az olvasást. Kitalálni nem tudtam, hogy végül mi lesz, és elégedett vagyok a csavarokkal, kicsit mégis hiányérzetem maradt, és nem szórakoztam olyan jól, mint a sorozat kezdő kötetén. 

Értékelés: 10/8 Sötét, baljós, titkos kísérletekkel, új képességekkel teli történet sok Tamsinnal, kevesebb Gabriellel és sajnos kicsit kevesebb humorral. 

Érdekes szavak, kifejezések: 

- wedge (mint wedge shoe) - parafatalpú cipő

- avuncular - öreguras

- shenanigan - svindli, trükk - ez nagyon tetszik! :D

- weathervane - szélkakas

- feisty - bátor

Mats Strandberg - Sara B. Elfgren: A tűz

Azóta vártam az Engelsfors trilógia második részét, amióta csak becsuktam az elsőt, A Kört. És ez a feszült, azonnal olvasni akarom várakozás bizony egyre kevesebb könyvnél jön elő, inkább lassan az a jellemzőbb, hogy herótunk van abból, hogy nincsenek szimpla regények, amik kivételesen nem folytatásosak. A svéd szerzőpáros azonban olyan lebilincselően ír az engelsforsiakról, hogy ebből igenis kell nekünk három adag hatszázoldalas monstrum! :) 

Az előző kötetben, a Körben megismerkedhettünk a főszereplő lányokkal, akik egyben kiválasztottak is, és boszorkányok, de még csak most fedezik fel képességeiket. Össze kell tartaniuk, és megpróbálni megfejteni az Engelsforst körüllengő titkokat, mielőtt késő lesz. Az első részben már így is elvesztették két társukat... 

A Tűz a következő iskolaév kezdetén folytatódik, és rejtélyekben most sincs hiány. 

Fülszöveg: "Az Engelsfors trilógia második kötete. Vége a nyárnak és a kiválasztott hat lányt a gimnázium második osztálya várja. A szünidő szinte rettegésben telt el, és ők felkészültek a gonosz erők következő lépésére. Ám a veszedelem olyan irányból fenyegeti őket, ahonnan egyáltalán nem számítanak rá. Egyre nyilvánvalóbb, hogy valami nagyon nincs rendjén Engelsforsban. A múlt összefonódik a jelennel, az élő találkozik a holttal. A Kiválasztottak között még szorosabb lesz a kötelék, és a lányok megint rádöbbennek, hogy a rendkívüli képesség vagy a varázslat sem vigasztalja a boldogtalan szerelmeseket és nem gyógyítja meg az összetört szíveket…" 

Az engelsforsiak életét újabb misztikus rejtélyek hálózzák be. Furcsa módon pusztulni kezd az erdő - ez azonban csak Anna-Karinnak tűnik fel. Új, stockholmi lakója akad az udvarháznak, ami már évek óta üresen áll. Valamint egy új szervezet is alakul, a Pozitív Engelsfors, vagy röviden a PE, ami szektához illő módszerekkel vonja be szép lassan és alattomosan a fél várost a bűvkörébe... Vagy talán valami másnak a bűvköréről van szó, démonok állnak a háttérben?

A Kiválasztottaknak nem csak a PE szervezkedései mögött rejtőző embert (?) kell megtalálniuk, és leszerelniük, de a Tanácssal is szembe kell szállniuk, azok ugyanis megérkeztek a városba, hogy az előző évben elkövetett bűneiért felelősségre vonják Anna-Karint... 

A hullámok összecsapnak a lányok feje felett, és bizony ez a könyv sem ér véget újabb halottak nélkül.

A cselekménybonyolítás, a hangulatteremtés nagyon hasonló az első kötethez, és ismét rögtön magához láncolt. A hideg svéd téli hangulat helyett ezúttal a vénasszonyok nyarában csöppenünk, fullasztó hőségben kezdődik el az új tanév, mindenkiről csak úgy rogyik a víz, de ez is pont stimmel, pont jó, pont megszorul valahogy az a meleghez túl magasan záródó inggomb a nyakunkban, és érezni, hogy valami készül. Alaposan előkészítik a feszültséghez (!) a terepet. 

Nagyon tetszett, hogy Minoo, Anna-Karin, Ida, Vanessa és Linnéa ebben a kötetben tényleg közelebb kerül egymáshoz. Az első részben ismerkedtünk mi olvasók is a szereplőkkel, meg a szereplők is óvatosan egymással, hiszen számukra is új volt mindenki, nem voltak egy baráti kör, és nagyon tetszik, hogy nem is lettek most sem hipp-hopp legjobb barátnők csak mert összeköti őket a küldetésük. Még mindig 5 nagyon különböző személyiségű lányról van szó, akik nem mindig szeretik egymást, nem mindig értenek egyet, de egyre jobban megismerik egymás titkait. Előtérbe kerülnek a fontosabb célok, aminek érdekében már tényleg hajlandóak összefogni, és nem csak úgy ímmel-ámmal. A legnagyobb személyiségfejlődést Ida mutatja - persze nem nehéz neki, hisz mindig ő lógott ki leginkább a sorból. Szerettem, ahogy megváltozik ebben a részben, és azt is, hogy többet láttattak a szerzők az ő nézőpontjából, az ő titkairól. 

De a többieket is szeretem: Anna-Karin, az érzékeny, állat- és természetbarát, a kicsit elnyomott, akinek nagy teher van a vállán... Minoo, a nagyon okos, aki még mindig nincs tisztában saját képességével, Vanessa az örök szerelmes, love-sztoris csaj, aki jobbat érdemel, Linnéa a vad, fékezhetetlen, a deviáns, aki mégis az egyik legnormálisabb. Mindannyian kedvelhetőek valami miatt. 

Elképesztően jó volt a csavar a történet kb. 2/3-ánál, csak pislogtam és lestem, és párszor el kellett még olvasnom, hogy ki kicsoda, hogy is van ez? :) A könyv legeslegjobb része ez volt, amíg ez a mágia élt bennük. SPOILER! A testcserék nagyon el voltak találva, és imádtam, hogy ezáltal is jobban megismerik egymást a szereplők, ahogy kénytelenek belehelyezkedni - még ha csak kis időre is - a másik életébe. És hogy ezáltal tudják megvezetni a Tanácsot, zseniális! SPOILER VÉGE! 

A Tanács egy nagy semmi, és semmit nem segítenek a Kiválasztottaknak, gyűlöletesek. Csak a merev szabályaikkal vannak elfoglalva, bíróságost játszanak és fitogtatják a hatalmukat, amikor sokkal több forgott kockán éppen... A lányok teljesen magukra vannak hagyva tulajdonképpen. 

Ismét sok volt az olyan rész, ahol egyszerűen hétköznapi életekbe pillanthattunk be a lányok családjaiban, a sok mágia és misztikus rész mellett. Depressziós, magába forduló anya, szülők válása, alkoholista apa, megcsalás, kiközösítés, barátságok és szerelmek. Az emberi kapcsolatok minden verziójából kapunk egy kis szeletet, mindenkinek vannak problémái, és néha igen komorak a felfestett képek, de ettől marad életszagú, ez adja a realitás pólusát az ektoplazmakörök és mágikus amulettek ellensúlyozására. 

Az angol borító

A mágikus elemek közt is sok minden új bukkant fel, ezek közül is kedvencem volt, hogy az egyik lánykának lett famulusa. :) Érdekes a holt lelkekkel való kapcsolat is, és tetszett, ahogy a múltból is felszínre került sok minden. 

Kritikai észrevételeim: 

A Körhöz képest az olvasását kicsit döcögősebbnek éreztem, de ez valószínűleg miattam volt, nem a könyv miatt. A felvezetés nekem nagyon hosszú volt, kicsit túlírt, még akkor is, ha nagyon szeretek a lányok családi hátteréről olvasni. 

A fordítás kritikája, hogy elég sok idegen kifejezés maradt benne. Ilyenek, hogy handout, paperback, back-up mentés, stalker, de hogy még a comment is úgy maradt, c-vel, hát. Azért ezeket le lehet fordítani. Nem az zavar hogy nem értem, mert értem, de egyrészt biztos van, aki nem érti, meg aki érti, azt is esetleg idegesítheti a szövegben. Van benne egy knäcke-bröd is, hát az is lehetett volna pirítós, pászka, kétszersült vagy valami. 

Ezen kívül viszont nem igazán tudok kritikát megfogalmazni, szuper a könyv. :) 

Értékelés: 10/9,5 Egy nagyon nagyon kicsi fokkal kevésbé tetszett, mint a Kör, de a csavarral, valamint a végjelenettel, és a végjelenet utáni csavarkával, hát nem tudok rosszabbat adni ennél... Még majdnem el is bőgtem magam rajta. 

Már csak egy kérdésem van: mikor jön A Kulcs? :) 

Kiadja a Geopen, vegyétek meg a Könyvhéten! :) 

Köszönöm az előolvasás lehetőségét!

Mind felnövünk

Neil Gaiman: The Graveyard Book

Egy szörnyű, sötét éjszakán egy egész család esik áldozatául egy kegyetlen gyilkosnak, egy Jack nevű embernek. Egy egész család, kivéve a legkisebb fiút, aki még szinte kisbaba. Mászva nyer egérutat, és nem is tud róla, mitől menekült meg. Lemászik a lépcsőkön, ki a bejárati ajtón, fel a közeli dombon, és be a temetőkapun. A temetőben pedig nem várt oltalomra és családra lel. A szellemek és Silas veszik védelmükbe a gyereket, akit Nobody Owensnek neveznek el (Senki Owens), és Bodnak becéznek. Silas és a sírkert „lakói” közösen nevelik fel a fiút. De meddig védhetik meg a Jack nevű embertől, és magától a világtól?

Bod a halottaktól tanul meg mindent az életről, és emiatt néha akadályokba ütközik, ugyanakkor sok olyan képességre is szert tesz, amit emberként, vagy a temetőn kívül nem lenne képes megcsinálni. 
A fiú sok kalandot él át a sírkövek közt, megismerkedik egy másik embergyerekkel is, Scarlettel, akit néhány év múlva véletlenek folytán viszontlát, egy boszorkánnyal is különös kapcsolatot alakít ki, még síremléket is szerez neki, és életveszélybe kerül egy ghoul-gate mögött - na erről fogalmam sincs mi magyarul. :) 
Szóval kalandozik. Megismerkedik persze a kinti világgal is, mert kikönyörgi, hogy egy ideig iskolába járhasson, és amikor tudomást szerez arról, ki ölte meg a családját, bosszút akar állni. Hogy zárul a történetük a Jack nevű emberrel, és hol? 

A regény 2008-ban jelent meg, és már egy ideje a várólistámon csücsült, de valahogy nem vonzott annyira mint más könyvek. 

Jól indul, sejtelmes és izgalmas, de utána mégse egészen azt adta, amit vártam. Túl epizodikusnak találtam, az egyes fejezetek, főleg az elején, nem lyukadtak ki sehova, a szereplők haloványak voltak haha, és nem csak szellem-voltuk miatt. Akkor kezdtem kicsit élvezni, amikor Bod iskolába került, illetve magával a Jack-kel zajló dolgokat, bár ott is volt ami erőltetett volt. Nem is tudom. A helyzet az, hogy nem tudom eldönteni, hogy állok ezzel a könyvvel. Nem Gaiman színvonal, akárhogy is nézem. Összedobta. Vagy külön történeteknek indult, és aztán összefércelte. Az eleje izgalmas, utána kifejezetettn rossz, unalmas, a végkonklúzió mégis tetszett, mert úgy éreztem tőle, hogy ez így helyes, és akármilyen metaforikus környezetbe helyezzük - itt épp egy temetőbe, szellemek közé - mind felnövünk, és mindenkinek ott a világ, hogy felfedezze magának. 

"If you dare nothing, then when the day is over, nothing is all you will have gained."

Az, hogy a Dzsungel könyvéhez hasonlítják szerintem erős túlzás, csak abban hasonlít arra, hogy egy más közösség nevel egy embergyereket. 

Összességében elég nagy szenvedés volt végigolvasni. Sokkal jobban ki kellett volna dolgozni a jó jeleneteit, pl. amikor Bod bujkál az antikos boltban, és a Jackek hátterét, világát is jó lett volna kifejteni. Silasról is szerettem volna többet megtudni, ő igazán jó karakter volt, de túl sok titok övezi. Egy szó mint száz, ezt én visszadobtam volna, hogy Neil, hát dolgozzuk ezt még át...
Mesében a Coraline-hoz képest sehol nincs, történetben gyengébb, mint a Csillagpor, vagy az Elveszett próféciák (bár én attól se vágódtam annyira hanyatt).
Értékelés: 10/5

Magyarul a könyv A temető könyve címen jelent meg. 

Érdekes szavak, kifejezések: 
- pell-mell: összevissza, összevisszaság
- susurrus: suttogás, sustorgás
- avarice: fösvénység, kapzsiság
- thicket: bozótos, sűrű bozót
- wicker: vesszőből font
- dowdy: lompos, rosszul öltözött
- piebald: tarkafoltos
- bramble: földi szeder
- obduracy: makacsság, konokság

Mats Strandberg – Sara B. Elfgren: A kör

Svéd irodalom? Akkor Harisnyás Pippi, Juharfalvi Emil, Peti, Ida és Picuri, na és persze Stieg Larsson Millenium trilógiája. Csupa pozitív emlékkép, és csupa jó olvasmány.

És mostantól ez a szerzőpáros, és az Engelsfors Trilógia is hozzátartozik a felsoroltakhoz – egy ízig-vérig sötét, gótikus, boszorkányos regény, amit titulálhatunk ifjúságinak, vagy illethetünk a divatos young adult bilétával, a lényeg az, hogy élvezni akárhány évesen élvezhetjük.

A Kör Engelsforsban, egy kitalált svéd kisvárosban játszódik, és diáklányok állnak a középpontjában, akik egy, az iskolában történt titokzatos halálesetig nem tudtak róla, hogy valami összeköti őket, és hogy mindannyian boszorkányok. Öngyilkosságnak álcázott gaztettek, füstszagú, furcsán ismerős rémálmok, a hold vonzása, egy kietlen tisztás az erdőben, láthatatlanná válás, és gondolatmágia…

A lányoknak akaratuk ellenére is együtt kell működniük egymással és össze kell fogni, hogy le tudják győzni a közelükben ólálkodó gonoszt. Akiről egyenlőre szinte semmit nem tudnak. Lassacskán ébrednek rá képességeikre, kezdik el tanulni irányítani azokat, és elsajátítanak más, nagyon fontos dolgokat is, ami már-már a felnőtté válás útja. A gonosszal vívott harcban még csak az első csata következik, az egész „háború” még messze nem ér véget a könyv végével.

Spoilerek nélkül, lássuk csak, hogy mi minden fogott meg ebben a könyvben. Az iskolában játszódó történeteket általában nagyon szeretem, örültem, hogy itt is ez az egyik központi terep. A szereplők egytől egyig jól felépített, egyedi személyiséggel rendelkező alakok, akik nem a szokványos tinifigurákat hozzák. Erősek, de néha mégis bizonytalanok. Kételkednek magukban, másokban, néha egymásban is. Olyan se gyerek, se felnőttek, akik feszegetik a saját határaikat. Van bőven olyasmi, amit nem biztos, hogy ilyen tizenévesek szerepébe bele kellett volna írni, de mit álszenteskedjünk, igenis van itt szex, drogok, rocknroll, alkohol. Van szerelem, de nincs terjengős epekedés.

Nem is tudom hirtelen kit kedveltem legjobban a szereplők közül. Valamilyen szinten mindegyikőjük közel állt hozzám, és szerettem mindenkinek az életéből kicsippenteni egy falatot, jók voltak a nézőpontváltások, épp elég „balladai homály” fedett néha egy-egy kisebb időugrást. Rebecka, Minoo, Vanessa, Linnéa, Anna-Karin és Ida hétköznapiak is, de egyben különlegesek. Szerettem megismerni a családi drámákat, a titkokat, a szerelmi afférokat a háttérben. Ezek mind egyedi fűszerezést adtak ennek a nem mindennapi könyvnek. Mert emiatt olyan élvezetes és gördülékeny az elbeszélés. Nagyon szereplőközpontú volt a mesélés végig. És igen, ez volt a fő: ez mesélés. Így kell történetet mondani. Várod a végkifejletet, és azt, hogy kiderüljenek a titkok, de ugyanakkor nagyon élvezed, amit közben megismersz.

Nagyon hosszú a könyv, majd’ 600 oldal, ugyanakkor mégsincs benne unalmas rész, unalmas oldal. Pereg, és leköt. Ebben nagy szerepe lehet a jó fordításnak is, eltalálták a megfelelően laza, kamaszos hangot, de mégis megőrizte minden "méltóságát" a szöveg. Nem hiányoztak a káromkodások sem, életszagúak voltak a párbeszédek szülők-gyerekek és diákok közt is. Szerettem benne a bizalmaskodó szavakat, és a néhol igazán jól sikerült magyarításokat is. Valahogy nem egy szokványos szókincsű könyv volt.

Szerettem a neveket is. Nem a megszokott nevek jöttek szembe, Minoo vagy Linnéa nevű lányzóval még biztos nem találkoztunk egy könyvben sem, Anna-Karin nevéről pedig Anna Kareninára asszociáltam mindig. :) 

Linnéa emlékeztetett kicsit a híres-hírhedt Lisbeth Salanderre, csak kicsiben.

Voltak néha ellenérzéseim ezzel vagy azzal a szereplővel kapcsolatban, de mégis mindegyiket szerettem (jó, lehet, hogy Ida kissé kilóg a sorból :)).

A hátborzongató részekben az volt a legjobb, hogy tulajdonképpen az egész atmoszférateremtés egy olyan környezetbe kalauzolt, ahol elhiheted, hogy megtörténtek ezek a dolgok. Jóféle horrorfilmek, pszichothrillerek filmes hangulatát idéző képek villantak a fejembe közben. Sötét volt minden, de mégsem folyamatosan nyomasztó.

Philip Pullman Az Úr sötét anyagai trilógiája óta szeretem az olyan felvetéseket, és történeteket, amikben párhuzamos világokat említenek. Ebben a könyvben is előkerült ez a téma, bár a kibontása csak a következő epizódokban várható.

Értékelés: 10/10 Szövevényes, gótikus boszorkánytörténet, ahol az elbeszélés igazi mesélés, és ahol remek karakterek viszik a hátukon az egész könyvet. Ja, és jó kis fagyos-svéd. :)

A Kör az Engelsfors Trilógia első kötete. A Geopen Kiadó gondozásában jelenik meg 2012. október 25-én! Hamarosan várható a két további kötet is, A tűz és A kulcs.

Köszönöm a Geopen Kiadónak az előolvasás lehetőségét!

Gigi ajánlója a könyvről.

A könyv magyar facebook oldala. 

Előrendelés 35% kedvezménnyel: ITT! 

Once a Witch

Carolyn MacCullough: Once a Witch

Megállíthatatlan és rapszodikus habzsi-dőzsibe kezdtem könyvek terén, így esett a "választás" minden különösebb előzetes tervezés és gondolkodás nélkül a Once a Witch című könyvre is a múlt héten. Szerencsés választás volt, mert egy kikapcsoló, könnyed, de ne egyáltalán nem bugyuta boszorkányos történetet kaptam. :)

A történet főszereplője Tamsin Greene, aki egy régi boszorkány-dinasztia legfiatalabb tagja. Nagyanyja nagy terhet ró rá, amikor már születésekor megjövendöli, Tamsin lesz a legerősebb. leghatalmasabb mindőjük közül. Amikor azonban elérkezett a kislány nyolcadik születésnapja, Képessége nem mutatkozott meg, ahogy annak rendje és módja szerint történni kellett volna. Tamsin ettől fogva kirekesztettnek, családjába nem illő fekete báránynak érzi magát. Átlagos életet próbál követni, átlagos iskolába jár, hétköznapi dolgokat tesz, próbálja magát távolabb tartani a családjától, mint az náluk szokásos. Nyáron besegít nagyanyjának a családi könyvesbolt igazgatásában. Ekkor történik az első nem hétköznapi dolog az életében: Alistair Callum látogat el a könyvesboltba, és Tamsint összetéveszti nővérével, az igen elbűvölő, mindenben jobb, és jó Képességekkel rendelkező Rowenával. Tamsint megbízza az idegen egy régi családi ereklye, egy óra megtalálásával. A nemrég a családi fészekbe visszaköltözött Gabriel - aki Tamsin gyermekkori barátja volt, amíg el nem költöztek, és amíg ki nem derültek Tamsin"hiányosságai" -, segít a lánynak, méghozzá nem is akárhogyan... Hamarosan időutazunk a múltba, és megbolygatjuk vele a jelent és a jövőt. Tamsinról meg persze kiderül, hogy nagyanyja szavai igaznak is bizonyulhatnak...

"Several framed photos and sketches line the walls of his office, and as I move farther into the room, I step onto a worn antique rug. I smile to myself. It's as if someone looked up the term professor's office in the dictionary and then decorated according to the definition found there."

A könyv sok téren kellemes meglepetéseket nyújtott. A sztori izgalmas volt, és eredeti, az időutazás témája megunhatatlan, főleg az ebből eredő gondolkodnivalók, és furcsa összefüggések, a karakterek pedig érdekesek voltak és élők. És ami még ennél is fontosabb, kellő humor és irónia került a szavaikba, így szerencsére nem volt száraz és döcögős. Gabriel és Tamsin dialógusai, kapcsolata különösen tetszettek, és örültem annak is, hogy nem került középpontba az érzelmi szál, és nem volt "túlspirázva". Élveztem megfigyelni a családi kapcsolatokat is, különösen a Rowenával, és a nagyanyjukkal való beszélgetéseket.

Jóféle Képességeket talált ki a szerző, és tetszett, hogy nem csak a nők boszorkányok. :)

Az egész cselekmény filmszerű volt és pörgős. Szívesen megnézném a filmváltozatot is, de ami még fontosabb, kíváncsi vagyok a következő epizódra is, az Always a Witchre, aminek még jobban tetszik a fülszöveg alapján előrevetített története, mint ennek a kötetnek. :)

(A képen a szerző, forrás: authorbuzz.com)

„I can't dance,” I mutter.
„This is a waltz,” Gabriel says in the exact same way you'd say, This is an orange.
„I still can't dance.”

"He steeples his fingers in the classic professor's pose. It makes me wonder if they teach that little gesture before you're allowed to get a PhD."

Érdekes szavak, kifejezések:

- trepidation: felindulás, izgalom, remegés
- thistle-thin voice - ennek nem találtam pontos megfelelőjét, de érdekes, még nem hallottam, így, hogy vékonyka hang.
- coverlet: ágytakaró
- brackish water: kissé sós víz
- kindling: fellángolás vagy aprófa
- florid: pirospozsgás
- beatifically: üdvözülten
- ensconce: behúzódik, betelepszik
- precipice: szakadék

Értékelés: 10/10 Hiánytalanul teljesítette, amit egy könnyedebb boszorkányos-időutazós könyvtől várok. :)

„How's it going in there?”
„Okay,” I gasp. „I can't really breathe, but other than that, okay.”
„Breathing's overrated,” Gabriel advises me. „I'm discovering that right about now with this damn tie.”

Amber Argyle: Witch Song

Gyorsan kell írnom erről a könyvről, amíg még az eszemben van, hogy mit is akartam írni róla. :) Már elég régóta el szerettem volna olvasni, és megvallom csupán a borító szépsége és a cím fogott meg, nem néztem utána semmi egyébnek. 

A könyv főszereplője egy fiatal boszorkány, Brusenna, aki anyjával él az erdőben, igen elszigetelten. A boszorkányokat üldözik még mindig, de nem sok maradt már belőlük. Az emberek nem tudják, hogy igazából a boszorkányokon múlik a természet rendje, az időjárás, a termés, a növényzet alakulása. Dalokkal tudják irányítani ugyanis a szelet, napot, növényeket, magvak növekedését.

A bajt nem csak az aszály okozza, hanem egy gonosz boszorkány is, Espen, aki elfogta, és védekezésre képtelenné tette a többi boszorkányt, Brusennán és anyján, Sacrán kívül így alig maradtak maroknyian.
Amikor aztán Sacra is útra kel, hogy segítsen a föld, a nap, a víz és növények egyik őrzőjeként, és nem tér vissza, Brusenna magára marad, és szinte egyedül kell kitanulnia a boszorkányságot, amitől anyja viszonylag távol próbálta tartani egész életében. Hamarosan megjelenik két boszorkányvadász is, Ward és Garg, és Sennának menekülnie kell. Barátokra is akad, akik értik, hogy a boszorkányokra nagy szükség van és lenne, köztük Joshenre, aki hamarosan az Őrzőjévé válik.

Senna marad az egyetlen és utolsó boszorkány, és meg kell találnia a titkos menedéket, miközben Espen hatalma nőttön nő: a köd már fel sem száll a kikötőkből, szemernyi szél sem fúj, és pusztít a szárazság...

Vajon sikerül-e egy "autodidakta boszinak" megmenteni az összes többit, megdönteni Espen hatalmát, és visszaállítani az időjárás rendjét?

Nooos, ennyit a történetről dióhéjban, szerintem nem árultam el túl sokat, ez csak nagy vonalakban mondja el a sztorit, és tulajdonképpen elég jól hangzik, de ott van az a DE. Hogy olvasni mégsem volt olyan jó. Vannak benne jó ötletek, de van ahol túl hosszú, sete-suta az átvezetés vagy a "csavar", kicsit csöpög a nyáltól is emiatt a Joshenes szerelmi szál miatt, ami nekem hányinger, és a dalok miatt meg olyan szekta-feelingem lett, nem boszis...

Az utolsó oldalakat kínszenvedés volt már olvasni, négy  napig próbáltam végre befejezni, de már annyira untam, és vártam már a naaagy mindent eldöntő párbaj után, hogy legyen már vége, de az még csak a könyv 70%-ánál van.

Nem akarom lehúzni, egynek elmegy, de senki ne egy tökéletes kis varázskönyvre gondoljon. Nagyon érződik az elsőkönyvessége, és bár látszik, hogy jó a fantáziavilága a szerzőnek, azért még én pofozgattam volna a helyében ezt a könyvecskét. A szereplők túl egyszerűek, a történetvezetés és egyáltalán a cselekmény ha leforgatnák, egy a film+-on játszott nem tudom Z kategóriás filmre jönne ki, amit délelőtti matinéban adnak.

(A kép illusztráció, forrása: www.tumblr.com tree_scape_by_autumnsgoddess-d41d7wu_large)

Jó ötletnek tartottam / szerettem olvasni róla:

- egyedül maradt kisboszorkánynak kell megoldania a világ problémáit és kiszabadítania a boszorkányokat, jó a küldetés és a körülmények is jól lettek alakítva hozzá
- békaemberek - vagyis már csak egy, aki maradt. :) Poggnak hívják, és fura kis lény, de nagyon aranyos :)
- a növények irányítása dalokkal, ráolvasásokkal
- mag-öv (seed-belt): a boszorkányok párbaj-fegyvere, amiben különböző magvak vannak, és a talajba nyomva villámgyorsan védő vagy támadó növényekké lehet őket énekelni. :))
- az IOA bájital, amitől az ember állattá tud változni egy rövid időre :)
- az egymásba passzoló félhold és telihold medál, ami a boríón is látható. Kár, hogy csak a könyv elején votl szerepe.
- a boszorkányok könyvtára
- Bruke, Senna hűséges kutyusa

"Still in awe Senna followed Pogg to the other side of the clearing to an enormous tree house. Inside, she found walls covered from ceiling to floor with books."

És egy kedves kis baki: amikor megpróbálnak észrevétlen átjutni egy városon (vagy bejutni, nem is tudom már) Joshennel, Senna a boszorkányok tradícionális ruháját viseli, világoszöld ruha és sötétzöld köpeny hozzá. Most nem azért, de ennyiből kiírhatta volna a homlokára is hogy boszorkány. :D

"Garg released her and stumbled back. Twin ribbons of blood flowed from his nose, forming a crimson mustache."

Értékelés: 10/6,5 Hiába kedveltem az elképzelést, annyira nem maradt meg kiemelkedő jó élményként, nem maradandó, és nekem túl sok volt ez a bizonytalankodó szerelmi szál is, nem szerettem Joshen és Senna egymással való viselkedésést és esetlen párbeszédeit, és nem hiányzott az utolsó részbe benyomorított "csata" ami már az emberek és boszorkányok között zajlott.

Update: jön a könyv folytatása ősszel, Witch Born címmel. Engem annyira nem érdekel.

Érdekes szavak, kifejezések:

- porpoise: delfin
- ignominy: aljasság, becstelenség, szégyen
- sorrel: vörösessárga (ló színe)
- buckskin: szarvasbőr
- bay: pej (ló)