Alice Hoffman: The World That We Knew

“If you do not believe in evil, you are doomed to live in a world you will never understand. But, if you believe in it, you may see it everywhere, in every cellar, in every tree, along streets you know and streets you've never been on before.”

Ilyen remek sorokkal indít Alice Hoffman regénye, a The World That We Knew, azonban sajnos nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet. Alice Hoffman az évek során Gaimanhez hasonlóan átcsúszott nálam a kiszámíthatatlan szerzők közé. Van, hogy nagyon imádom, amit ír, van, hogy egyáltalán nem értem, ugyan mit is szeretek Hoffmanban. Nos, ez a könyve az utóbbi kategóriába tartozik. Viszont csak egy pár sort fogok idevetni róla, hiszen kb. 30%-nál azt mondtam ne tovább, nem pazarlok rá több időt, és félbehagytam. Addigra is már nagyon meguntam, hogy újrahallgatok részeket, nem köt le, nem találom, hol tartottam, stb. Ez nem jellemző nálam az audióknál, szóval rögtön éreztem, hogy nem stimmelünk a könyvvel. 

A témaválasztás erős, második világháború, zsidóüldözés. Belevisz némi misztikus szálat is, életre hívnak benne ugyanis egy gólemet, ami a Lea nevű lánykát hivatott megvédeni a köteten át. Érdekes egybeesés, hogy itt is gólemről volt szó. Egyik előző olvasmányomban, Dan Brown könyvében szintén fontos szerepet játszott ez a mitikus lény. 

Nem igazán sikerült kapcsolódnom a történethez, a történelmi fikciós és a misztikus részeket egyaránt unalmasnak éreztem. Sajnos valamiért viszkettem a szereplők nevétől is, tudom, ez piszlicsáré apróságnak tűnik, de valahogy kínzásnak éreztem volna azt is, hogy továbbra is Ettie, Lea és Ava nevei visszhangozzanak a fejemben a felolvasás további óráiban is. Valamint a nem párhuzamos tekintetű kishölgy is idegesített a borítóképen - khm, tudom, külsőség ez is, de akkor is. 

Próbáltam különféle napszakokban, különböző lelkiállapotban hallgatni, de minden alkalommal az egyik fülemen be, a másikon ki lett a végeredmény, és sajnos a felolvasásnak is nagy szerepe volt ebben, elég rossz felolvasót választottak, aki motyog. Olyan volt, mintha őt sem kötné le igazán a szöveg. 

Hiába tettem a várólista csökkentős könyvek közé, a The World That We Knew most oly módon csökkenti a várólistámat, hogy félbehagyottan kerül le róla. 

Ez természetesen nem azt jelenti, hogy nem fogok már Alice Hoffmant olvasni, várnak még tőle könyvek, de azért nem örülök az ilyen bicsaklásoknak. A The Ice Queen szerepel tőle még az idei vcs-listán, az össz TBR listámon pedig még több másik cím is. 

I'm lost for words

Stephanie Butland: The Lost for Words Bookshop

Amikor az elején a férjem poénkodott, hogy "seggfölde" kisasszony könyvét olvasom, még csak kacagtam és legyintettem, és vigyorogtam magamban, Szméagolként dörzsölgetve a kezeimet, mert annyira örültem, hogy egy könyvklubos közös olvasmányunkkal most először talán lépéselőnyben vagyok (máskor rendre én fejezem be késve, vagy utolsóként a könyveket). Aztán jött a feketeleves, amikor belenéztem a magyar verzióba, és hopp, ez meg mi?? Már az egész magyarázatba is bele lehet bonyolódni rendesen, ugyanis seg(g)földe kisasszony könyve állítólag le lett fordítva magyarra, azonban ahogy belelapoztam, láttam, hogy ez a könyv, bizony nem az a könyv... A könyvesboltos sorozat angolul ugyanis így néz ki: 1. rész: The Lost for Words Bookshop (de megjelent csupán Lost for Words címen is), 2. rész: Found in a Bookshop. A magyarul kiadott Butland kötet pedig a Nincs Rá Szó Könyvesbolt címet kapta (az első kötetét), azonban a Found in a Bookshop (a második rész) fordítása. :D :D :D A jó ég tudja Béláim, hogy ez az egész felfordulás kinek az ötlete volt, hogy a másik könyv címén adják ki a sztorit, vagy kinek a szarvas hibája, mert ennyire benézte? Sajnos utóbbit is el tudom képzelni.
Én pedig jól elkezdtem olvasni a "közös" könyvünket, csak sikerült mégsem azt elolvasnom, anyááám. Just my luck. És még csak nem is tetszett.

A sztori Loveday Cardew története, aki magába húzódó személyiség, nehezen nyílik meg az embereknek, a könyvek társaságát jobban kedveli, antikváriumban dolgozik, és vannak sötét titkok a múltjában. Loveday tele van tetoválva kedvenc könyveinek nyitómondataival. A kis könyvesbolt tulajdonképpen az ő menedéke a világ elől. A fejezetekben szép lassan kibontakozik a gyerekkora, előző kapcsolata és különféle traumái. 

Lovedayt egy elvesztett könyv kapcsán összesodorja a sors Nathan Aveburyvel, akivel igazán jól kijönnek egymással. Azonban Loveday nem tud, és nem mer megnyílni teljesen. Közben rejtélyes csomagok jelennek meg egyre-másra Lovedaynél, bennük könyvek, amik régen a szülei könyvtárát alkották... Vajon ki hagyja ott a könyveket, és mi a célja velük? Fenyegetés lenne ez Loveday múltjából? 

Fuhh, hát először is, nem egy könnyed kis cuki könyvesboltos könyvecske ez, ahogy esetleg a borító sugallja, inkább depresszív, komor. A könyves téma maga jó keret, de kevés. Nagyon lassú folyású a regény, és rendkívül érdektelen, sótlan karakterekkel dolgozik. Igen, még a szarkasztikus és "egyedinek" beállított Loveday is totál sótlan. A mellékszereplők is inkább taszítóak (Rob ugye egyértelmű, miért, de számomra Melodie is az volt), Archie-t kivéve. Rengeteg a belső monológ, és ez többnyire a vekengés a semmin. A cselekmény fő mozgatórugója Loveday félelme, hogy jaj, mi lesz, ha kiderül a múltja... Ami igazából nem is az ő sara, hiszen ő gyerek volt, csak elszenvedője, vagy passzív résztvevője bizonyos eseményeknek. Értem én, hogy ezek hagynak nyomokat, persze, de attól még nem az ő szégyene ez az egész. Meg, mint ahogy kiderül, lehet változtatni az anyjával való kapcsolatán is majd. 

Loveday döntései sokszor érthetetlenek voltak számomra, nem tudtam sehogy együtt rezonálni vele, és úgy érzem az ilyen, és ehhez hasonló személyiségeket, vagy a témát már megírták jobb köntösben. Például eszembe jutott, az Abbi Waxman féle The Bookish Life of Nina Hill, ami inkább feelgood könyvesboltos, nem nagy szám az sem, középszer, de jobban tetszett. Aztán, Eleanor Oliphant, a social awkwardness és titkok miatt. Nála sokkal mélyebb és jobb a személyiségfejlődés, és kibontakozás, és abszolút megragadó a szöveg is, nagyon szerettem. És a könyvesboltozások, könyves miliő miatt a Minden, amit megbántam is idekívánkozik, mint jobb a témában. Ebben is történnek változások, aminek nyomán a főszereplő nyit a világ felé, de a stílus gördülékeny, remek, és kerek egész a történet. 

Butland kisasszony könyveinek sorát én nem folytatom, gondolom nem meglepő. :) 

A Garda-csapda - a műfaji felhígulás iskolapéldája

A borító szerintem szuper lett.

Tom Hindle: Gyilkosság a Garda-tavon

Minden alkalommal, amikor megemlítem, vagy leírom a címet, azt akaródzik írni inkább, hogy a Garda-tóNÁL, más is van így ezzel? Mindenesetre sok filozofálást nem érdemel, hogy is hangozna jobban a címe ennek a "cosy krimi"-nek felcímkézett könyvnek. Nem voltak borzasztóan nagy reményeim, elvárásaim, egy decent krimire gondoltam, amiben szokás szerint nem tudom kitalálni a gyilkost (sose szoktam), és aminek némileg emlékeztet majd a hangulata talán a Nyaraló gyilkosokra. Ha már "Agatha Christie méltó örököse"... Remek ez a marketingért bármit attitűd, de sajnos látványosan  hígul sok műfaj, és erre még rájátszani ilyen elképesztően nagyképű ajánlásokkal, amik a krimi királynőjéhez mérnek egy ilyen ipari hulladékot, az felháborító. 

De hogy ne csak a levegőbe beszéljek, elmondom, nekem miért nem tetszett. 

Tele van teljesen infantilis beszélgetésekkel, oldalakon keresztül ismétlik a szereplők ugyanazokat a mondatokat, gondolatokat. A narrátorok akiket használ, idegesítően üresfejűek, és kénytelenek vagyunk az ő fejükben időzni. 

„Mi ez az egész? Vajon XY halála a maffia bosszúja, amiért Z nem törlesztette az adósságát? Nem tudni. ” (ezek ismétlődnek: "nahát vajon mi történt, hmm, nem tudni", és ennyi az egész gondolat...)

"Mi lett volna, ha Sofia nincs ott? Mi lett volna, ha nem tudja megállítani? Könnyen megtörténhetett volna a baj, hiszen Sofia sem tud egyszerre több helyen lenni."

„– Nem láttátok Robynt?

Stephen abból a néhány méter távolságból is észrevette, hogy Abigail összevonja a szemöldökét.

– Itt volt mellettem – folytatta Toby. – Amikor Dina kijött, még itt állt. De miután megfordultam, már nyoma sem volt.

– Nem láttuk – válaszolta Stephen

Toby megcsóválta a fejét.

– Nem tudom, hol lehet. Benéztem a casermettába. Aztán megnéztem a mólót. Jeremy azt mondta, a múzeumban találkozott vele, de ott sincs.

Stephen tudatosan nem nézett Abigailre.

– Lehet, hogy a mosdóba ment. Nagyon meleg van.”

Ún. párbeszéd… És itt még a neveket se érdemes semmi miatt kiszedni, a nő miatt nem kell aggódni nem egy újabb áldozat, pár sorral arrébb, már elő is bukkan a lépcsőről. A szerző nem tudta mégis hogyan töltse ki a könyv első felét, amiben ugye be kell mutatni minden szereplőt, a helyszínt, az eseményt, ami köré csoportosulnak (jelen esetben egy esküvő), és persze a gyilkosságnak is meg kell történnie, legyen hulla, legyen felbolydulás, legyen sok-sok-sok motiváció, és gyanús apróság, amik aztán összezagválódnak az olvasó fejében. Szóval LENNE miről írni, de ehelyett helykitöltő baromságok vannak, még a második felében is: 

„– Ez az? – kérdezte Stephen.

Laurence nem válaszolt, ismét módosult tudatállapotba került.

– Laurence! Ez az? – ismételte meg a kérdést Stephen.”

Robyn és Toby rendkívül életképtelen karakterek voltak, és sajnos legtöbbet pont tőlük hallunk az egész eseményről. Rengeteg kört fut a család Toby beszervezésével a vállalkozásba, rém unalmas. Eva, az influenszer, akit meggyilkolnak, és férje Laurence, aki a fiatal Donald Trump képében jelent meg előttem (szóval ugye instant hányinger), valamint a pökhendi "koszorúsfiúk" is elég antipatikus gárda a Gardán (hahaha), és nem sokat ad a történethez a többi szereplő sem. Az apróbb simliskedések, a hazugságok, amik más miatt történnek, nem konkrétan a gyilkossággal összefüggésben, átlátszóak. Egyébként pedig egy szigeten ugyan ki állna neki ennyi MÁSZKÁLNI az amúgy érthetetlenül leírt casermetta meg "vájat", meg múzeum, meg móló meg stb. között, amikor gyilkos van köztük? Ki játszana ilyenkor nyomozósat magában? :D A két idegen pasas jelenléte meg több mint nevetséges, és az is, hogy senki az ég világon nem köt beléjük jobban. 

Egyébként ha már múzeum, és a hűvösebb helyek, mi az istennyiláért nem mentek be a napról? Mindenki kornyadozik, és izzad, és nagyon MELEG VAN, ebből áll a Garda-tó csodás hangulata. A festői táj sem igazán dominál, lehetett volna a helyszín gyakorlatilag bármi más is. 

És milyen csecse az 
eredeti borító is...

Ez életem első krimije, amiben már a legelején kitaláltam ki a gyilkos, ami nem járul annyira hozzá a kötet érdemeihez. :')

Az első felét szinte kín volt olvasni, annyira önismétlő, erőltetett, töltelékes szöveg, kisiskolás fogalmazás stílus. Nem sok választott el a félbehagyástól úgy 30-40%-nál. Egy hangyabokányit jobb lett a végére, a szerző valamelyest könnyebben boldogult a második résszel, amikor írhatott akciójeleneteket, meg kifejthette borzasztó okosnak vélt megfejtését az egész rejtélyre. Persze nyilván van néhány dolog ami nem úgy alakul, mint gondolnánk, vagy ami a véletlen folyománya, így az egész komplett cselekmény nem található ki előre, de annyira faék egyszerűségű az alapja, hogy tényleg, aki erre azt rá merte nyomtatni, hogy „Agatha Christie méltó örököse”, az rendkívül szégyellhetné magát, és kiérdemelné Umbridge tollát, hogy hadd írogassa: I must not tell lies. 

Ez se nem egy jó krimi, se nem egy jó könyv. Nem, még "nyári limonádénak", vagy "strandkönyvnek" is kevés - legalábbis nekem biztos. De tudjátok mit? Legyenek nektek is ennél magasabb elvárásaitok! 

Paprikás dinnye

Marian Keyes: Watermelon

Már egy ideje szerettem volna Marian Keyes-től olvasni, így aztán lecsaptam a lehetőségre, amikor az Audible egy bizonyos időre ingyenesen hozzáférhetővé tette az előfizetésemben Watermelon című könyvét a szerzőnek, ami a Walsh Family sorozat első része. 

Nos, maradjunk annyiban, hogy legalább nem kellett fizetnem érte. Pedig jól indult, tetszett az ír akcentus, a kezdő oldalak néhány jól irányzott poénja, és a sajnálnivaló helyzet, amibe a főhősnő kerül rögtön a legelején. Claire-t elhagyja a férje, James, méghozzá abban a szent pillanatban, amikor megszületik a gyerekük. Kisétál az életükből anélkül, hogy megnézné az újszülöttet. Claire ezután elutazik a családjához, Dublinba, hogy ott leljen nyugtot, és persze némi támogatást. James-t egy darabig mintha a föld nyelte volna el, de addig is megjelenik egy másik pasas, meg persze ott van Claire hóbortos családja is. Jaaa, meg a gyerek. A gyerek, akinek neve sincs egy darabig. Meg aki amúgy is egy játékbaba, egy kellék ebben az egész sótlan kálváriában, amit több mint 500 oldalon keresztül zongoráznak le. 

Őrület, hogy az anyaságnak micsoda torzított formája került ebbe a regénybe, totálisan hiteltelen az egész. Kétnapos gyerekkel repülőre ül. Ez a gyerek soha nem sír, soha nem nyűgös, nincs semmi baja, akárkivel elvan, naphosszat is. Nem gond neki, hogy nem szoptatják, csupán csak döntési kedv miatt, cumisüveggel a szájában született bizonyára. Nem gond neki, ha LERAKJÁK, mert ő csak alszik ugye, meg eszik, néhanééééha valaki átpelenkázza. Szó sincs ugye egy valóságos csecsemős körforgásról, amikor egyfolytában csak eteted-altatod-pelenkázod és ringatod a gyereket, NAPOKIG BASZDMEG. ILYEN egy csecsemővel. Nem olyan, hogy beszélgetsz, meg vodkázgatsz, meg randizgatsz, edzőtermezgetsz pár órát, vagy ha magaddal viszed a gyereket órákig tartó programokra including kávézás és vásárolgatás és neki közben ezzel egy pillanatra sincs semmi problémája?! Na többek között ezért, és az ehhez hasonlókért van mindenkinek egy hülye rózsaszín köd a fejében a gyerekezésről. Claire életvitelében semmi változást nem hozott az, hogy gyereke lett, és ez szépen szólva is nonszensz. 

Annak "örülök", hogy azért némi szülés utáni depresszió befigyelt az elején, de őszintén, fájt volna Keyes-nek egy kicsit reálisabban tálalni a dolgokat? Persze nem tudja, mert fingja nincs róla. De akkor is, a szerzői szabadság is megengedte volna, főleg, ha amúgy sem történik semmi, hogy mondjuk ne adj' Isten csak pár hét múlva utaznak el repülőn, addig segítsen ki néhány jó barátnő.. Vagy urambocsá' csak a 6 hetes kontrollon túl, mert úgy látszik neki aztán mindegy végülis, hogy egy másik országban van-e a köv. orvosi vizsgálata neki is meg a gyereknek is, ámen! :D (Most jut eszembe, hogy a gyerek papírjai nélkül is hogy a francba utazott el vele bárhová? :D) Az orvostól meg ne a szépfiúka ágyába vezessen már az első út, könyörgöm! Mennyivel elfogadhatóbb lett volna, ha egy kicsit hagyja a kilábalásban, a "semmiben", a gyerekkel való összeszokásban névlegesen pár hónapot, és nem ugrasztja bele rögtön utazásba, kapcsolatba, semmibe. 

A szuperpasas is lehetett volna hihetőbbre írva, mert ilyen Adam a világon nincs persze, mint a könyvben.

Volt némi önirónia az elbeszélő hangjában, és a szituáció amibe került, abszolút kedvelhetővé, sajnálatra méltóvá tehetné a szemünkben, de teljesen következetlen volt a viselkedése. Egyszer úgy gondoltam értelmes, és talpraesett, és mindent jól gondol, aztán meg egy naiv hülye liba volt (az esetek többségében). Mégis mi értelme volt a közte és James közötti csatározásnak egyébként? Cselekmény szempontjából ez egy rossz vicc volt (és  mégis ennyi volt a könyv második felének cselekménye :D), miért akart volna beletörődni abba, hogy visszamenjen ehhez a nárcisztikus seggfejhez, aki konkrétan a szülés utáni első percben elment világgá? Mi volt ebben a dilemma, annak fényében pláne, hogy James csakis őt szidta, de azért HAJLANDÓ lett volna visszafogadni, ha Claire megváltozik. :D  

Lapos, és felettébb idegesítő történet. A konfliktus mondvacsinált. De egy jó része másutt is gyermeteg, átgondolatlan - nincs meg Adam, a szépfiú telefonszáma, talán kérd el a húgodtól, aki tudja?? Az ilyen kisebb logikai bicsaklások is fájdalmasak. 

Sok a töltelék és az erőltetett jópofáskodás a könyvben. Az egész hóbortos család inkább erősen diszfunkcionális. Anyád ellenzi, hogy főzz valami finomat, mert majd utána elvárná a család tőle is? A zugivás az csak fun? Az egyik húg a vizsgáztatóival fekszik le, csak így sikerülnek a vizsgái, és hát "ez ilyen"? Ja hogy ez mind csak jópofa? Oké, akkor a jópofaméterem elromlott. :D Humor egy szikrányi sem maradt a végére benne. 

Brrr megint elment a kedvem egy időre a könnyed-romantikusnak címkézett silányságtól. Öreg vagyok én már ilyen hülye tyúkokról olvasni. :P 

Amiből megírása közben lett paprikás poszt - Emma Straub: This Time Tomorrow

Miss Straub, Miss Straub... Szép, szép, hogy egy ilyen tribute-ot írt az apjának, de ez időutazós könyvnek, és lélektani regénynek (?) is halotthalvány. 

Én vagyok megint, aki a nagy éljenző tömeggel szemben inkább ekézném ezt a könyvet. Szerintem nagyon gyenge eresztés volt... 

Alice elalszik a 40. születésnapjának előestéjén, és a 16. szülinapján ébred fel. Apja, Leonard hirtelen újra fiatal és egészséges, legjobb barátnője, Sam pedig mindig elérhető, hisz nem béklyózzák még a gyerekei. És persze ott van a tinikori crush, Tommy is a láthatáron. Mit lehet kezdeni egy ilyen szituációval? Először is ki kell deríteni a szabályokat. Vajon hogyan és mikor térhet vissza Alice a 40 éves önmagához, ha egyáltalán vissza fog tudni menni? Min tud és min akar változtatni? Mire jó egy ilyen kirándulás? Mire elég egy nap? Vagy sokszor egy, mint később kiderül...

Alice apja, Leonard Stern, író, a híres Time Brothers időutazós ifjúsági történet szerzője, amiből filmsorozatot is forgattak. Hamarosan kiderül az is, hogy talán több köze van az időutazáshoz, mint ez a kultikussá vált mű... A jelenben Leonard haldoklik, így Alice-nek borzasztó nagy boldogság őt újra egészségesnek látni. 

A 16 éveskori önmagánál Alice megpróbál olyan változtatásokat eszközölni, amik pozitívan befolyásolhatják az ő, és Leonard jövőjét is. 

~ SPOILEREK ahead, mert írás közben kissé felpaprikázódtam! ~

Nooos, ez az egész kb. teljesen átgondolatlan volt. Imádom az időutazásos sztorikat, és szálakat, de ezeknek mindig NAGYON PONTOSNAK kell lenni, különben hiteltelen. Az egy dolog, hogy ennek az egyazon napba visszautazásnak mennyire semmi értelme nem volt, de hogy még logikátlan is volt az, hogy következményesen mi hogy történik - pl. miért lesznek különböző számú és nevű gyerekei a barátnőnek attól, hogy Alice mással jön össze 16 évesen (ez amúgy is wtf), vagy miért is talál rá Debbie-re az apja, ebből kifolyólag? -, az végképp idegesítő volt. Apjával letetetni a cigit, meg sportra buzdítani... Tommyval összejönni, és aztán visszaröppenni a jelenbe, hogy ott családod legyen, AKIKET NEM IS ISMERSZ? Lesz két gyereke a jelenben, és SEMMI érzelmi kötődése hozzájuk? Meg amúgy akkor már miért nincsenek meg az emlékek rögtön? Ugye, hogy az időutazás nem így működik (jó tudom, nem működik sehogy)? 

Forrás.

Nagyon sufnituning időutazós regény ez, amiben Straubnak bilibe lóg a keze, mert azt hiszi ezt olyan könnyű megírni. Kitalálja, hogy elalszik valaki ott a fészerben, és ugyanabba a napjába visszamehet mindig, körít köré egy kis családi drámát, mindenkinek a szívhúrjait megpendítendő, nehéz témával, és az az érzésed, hogy azt hitte, innentől kezdve majd a könyv meg is írja saját magát... Számomra nem volt megható ez az egész, mert nem tudtam kötődni a szereplőkhöz, Leonard egy idegen maradt számomra, Alice-nek zavaró módon nem volt személyisége (volt egyáltalán valakinek?), a párbeszédek kifejezetten unalmasak voltak, és tér-idő kontinuum meggyalázása volt, amit itt időutazás címén előadtak. Mellesleg akkor most elégedett lenne azzal, hogy Tommy lett a férje, és két gyerekük van stb, de mégis visszamegy újra (és újra és újra), ÉS HA NEM SIKERÜL pont ugyanúgy rekonstruálni mindent? (khm, aztán mi is lett a vége?) Persze, értem, hogy az apjával akar minőségi időt eltölteni, de ez az ugyanabba a napba utazás annyi felelősség, és annyira egyhangú...  

Minden egyes újraélt nap után minden kicsit máshogy kellene alakuljon, ha a saját szabályait egyáltalán akarná követni. Az Időről időre című film jutott eszembe, és az, hogy még ha ugyanazt zongorázza is le aznap, AKKOR IS mindig különféle gyerekeknek kéne várnia otthon, minden alkalommal másnak. Emlékeztek biztos, akik látták a filmet, hogy más kisgyerek várta egyszer a főhőst - és az indoklás is megállta a helyét -, és ezt nem is tudta megemészteni. 

~ SPOILEREK VÉGE ~

A szerkezet is hagy némi kívánnivalót maga után, az eleje teljesen unalmasan ágyaz meg a dolgoknak Alice jelenbeli napjainak bemutatásával, de semmi igazán lényegeset nem tudunk meg. A napok PONT olyan semmilyenek, mint ha bárki másét kéne végignéznünk mindenféle ballaszt-történéssel és beszélgetéssel / belső monológgal együtt. Amikor az időutazással belendülnek a dolgok, azt hittem, hogy végre helyrerázódik a regény, de csak zagyva lett, és ha lehet, még lassúbb és unalmasabb. Utána pedig csak ugrált, kapkodott ide-oda, és ért el aztán az elkerülhetetlen végig.

Az utószó maga valóban megható volt, de túl direkt volt ez a meghatni akarás, és a történetnek ugyan szép kis fészket csinál Straub a saját személyes történetével az apjával, de továbbra is az a véleményem, ettől ez még nem lesz egy jó könyv. 

Tovább rontott a helyzeten, hogy a gyásszal kapcsolatban annyira páratlanul szépen mesélt Valérie Perrin a Másodvirágzásban, amit nemrég olvastam, hogy semmi másnak esélye sincs ennek nyomába érni, és ettől csak még inkább halovány fércnek érződött Straub könyve. 

Örülök, hogy Emily Henry után Emma Straubot is lehúzhatom a listámról, hogy bármit is olvassak tőle, de kár volt ebbe is a befektetett órák száma. Valahogy az az érzésem, mintha mostanában senki nem olvasna igazán jó könyveket, és ezért elkezdjük sztárolni a középszert, és az az alattit, de nagyon (ld. még: A könyvlista, A könyvek szerelmesei). És igazából nem is ez a történet maga, hanem ez az irány paprikáz fel. Nem vágyunk már az igazán jóra, nem akarjuk a standardokat magasan tartani? Nem emlékszünk már az olyan regényekre és szerzőkre, akiknél nincsenek meg a szörnyű száraz, direkt leírások a szereplőkről, a cselekményről, hanem az írás sodor magával, miközben az érzelmeket is úgy adja át, hogy észre sem veszed, hogy is írta bele mindazt az összetettséget a szerző, amit érzel? És anélkül, hogy tudnád a karakterről, hogy mennyire magas, és borostás, és kék szemű-e, mindenkiről teljes képet kapsz; mert van személyiségük, mert árnyalt az írás, mert a szerző tud írni. Ilyen könyveket szeretek és szeretnék olvasni. 

Ez természetesen magánvélemény, a könyv mindenkinek szubjektíven csapódik le, bizonyára van, akinek jobban betalál a témával, vagy a viszonyrendszerrel a karakterek közt, nálam, ahogy látszik, egészen más húrokat pendített meg. Sose hittem volna pedig, hogy ebből paprikás poszt lesz. 

Hogy lehet ez?

Szerintem mindannyian kedveljük, ha a könyvbéli sztori, amit olvasunk, könyves közegben, könyvesboltban, könyvtárban játszódik, könyvmolyokról mesél, netán még fő témájában is szerepet kapnak a szereplők által olvasott regények. Pont ezek miatt keltette fel az érdeklődésemet már korábban is Sara Nisha Adams könyve, a The Reading List (A könyvlista).

És most, hogy megismerkedtem a sztorival (sokkal inkább: átverekedtem magam rajta), teljesen értetlenül állok, hogy hogy lehet egy könyvekről szóló könyv, ilyen... vacak? 

Pam Jenoff: The Lost Girls of Paris

Pam Jenoff regényére akkor figyeltem fel, amikor megláttam az Agave Kiadó új megjelenései közt, Elvesztek Párizsban címmel. Gondolkodtam, hogy beszerzek belőle egy példányt, mert külsőre is nagyon szemrevaló, de aztán az angol eredeti mellett döntöttem, az Audible-ről. 

A 2. világháborús témát, és ennek kifejezetten a női kémekkel kapcsolatos részét Kate Quinn miatt kedveltem meg, aki elképesztően jó sztorikat ír, erős női hősökkel, csavarokkal, izgalmas és okos történetszövéssel. Óhatatlanul Quinnhez mérek minden hasonló történetet, így ez történt a The Lost Girls of Paris esetében is. 

Három női narrátort kapunk, két év különbséggel az események közt - háború közben, és már a háború után nem sokkal zajlanak az események. Marie, Eleanor és Grace élete egy pályaudvaron elhagyott bőrönd révén kapcsolódik össze, amiben fényképek vannak. Grace nyomozni kezd a képen lévő nők után, és lassan kibontakozik előtte az Eleanor által irányított női kémhálózat, és a tagok sorsa. 

Szeretem az ilyen szerkezetet, amikor külön utakon is járunk a narrátorokkal, ugyanakkor mégis összeköti őket az események fősodra. Itt valahogy mégsem sikerült olyan jól egyik szál sem, nem volt elég izgalmas a szereplők közti navigálás, és sajnos nagyon bénák voltak a főszereplők, akiknek a hátukon kellett volna vinni a történetet. Nem fejlődnek sehova, és nincsenek is jól kibontva. 

A főnéni, Eleanor, akinek szárnyai alatt összegyűltek a lányok, Marie, az egyik rádiós kém, és Grace, aki két évvel később utánuk nyomoz, szinte felcserélhetőek voltak, nincs személyiségük, és kissé sajnos érdektelenek is mind. Marie egyik társát, Josie-t például sokkal izgalmasabb lett volna követni. Kíváncsi lettem volna vele kapcsolatban, hogy mégis hogy a jó életbe' rejtegetett magánál egy kézigránátot heteken át egy náci börtönben, úgy, hogy ez senkinek sem tűnt fel?! (Ugyanez a filmtekerccsel is...) Az is hasonlóan érdekes volt, amikor egy fejbelőtt szereplő még néhány mondat erejéig beszélgetett... Öhm, wtf? 

Az ilyen, és ehhez hasonló vad és hihetetlen dolgok mellett sajnos meg kellett állapítanom azt is, hogy ezek a nőszemélyek a profizmus és az arra való törekvés teljes hiányában kezdtek kémkedni. Ez a valós események megcsúfolása... Létezik olyan, hogy amatőr kém? Persze... a chick-litekben mondjuk. Na de a világháború alatt, szinte kiképzés nélkül - vagy vajmi kevés kiképzéssel -, bevetni egy társaságot a nácik ellen? Nem csettintésre lesz az ember beépített ügynök! Marie is ad hoc módon keveredik éles helyzetekbe, holott csak rádiózáshoz képezik ki... Az üzenetek kódolását, a titkos "jelek" meglétét, vagy nem-létét pedig - ami iránymutató kellett volna hogy legyen -, szinte figyelmen kívül hagyják. (!) A naivitásnak, feltételezéseknek, amatőrködésnek (otthagyja a rádiót!) nincs helye az ilyen szituációkban, mert a lebukás garantált. 

Plusz olyan alapvető dolgok részletezése, bemutatása is nagyon hiányzott, hogy például hogy is épült be és jelentett Marie a kis kávéház fölötti lakásból. Marie úgy, ahogy volt, alkalmatlan volt erre az egészre, és képességei nem is fejlődtek semmit.

A következetlenség, a sorozatos butaságok sokat rontottak a könyvön, pedig lehetett volna benne potenciál. Így azonban felszínes maradt, helyenként túldramatizált, hiteltelen. Nem ártott volna némi összetettség, feszültség, intrika sem. A szerelmi szálak, amik bele vannak erőltetve, lagymatagok, feleslegesek, nincs semmi szikra. (De ha már, akkor inkább csak egyet tett volna bele...)

 

Nekem ugye nem tetszett a Code Name Verity sem, de abban lényegesen több érzelem volt, és a bajtársiasságot is sokkal jobban meg tudta jeleníteni. 

Hallgattam ezt a könyvet, de nem tudtam igazán élvezni, és elmerülni benne, nem találtam meg benne azt, amit egy ilyen témájú könyvben keresek, túl lapos volt. Leginkább csak vártam a végét, sajnos.

Kate Quinn a királynő ebben a műfajban, nehéz lenne a nyomába érni, Jenoffnak nem is sikerült - szerintem. 

Eleanor Trigg alakját Vera Atkins ihlette. Mindez jó alap lett volna, de a kivitelezés gyenge.

Hmm, most esik csak le, talán jobban kellett volna figyelnem, hát girl(s) van a címben! :"D (Rengeteg olyan olvasmány került már ki a girl-ös címűek közül nálam, amiket nem igazán kedveltem, így aztán óvakodom tőlük többnyire... Úgy tűnik néha nekem is lankad a figyelmem ebből a szempontból. :))

Eoin Dempsey: White Rose, Black Forest

A vadásznő után nem akaródzott elszakadni a második világháborús témától, így ismét egy ehhez kapcsolódó regényt választottam, de bár ne tettem volna... Sajnos automatikusan nem lesz jó egy könyv, csak azért, mert ebbe a korszakba helyezik, és azt hiszem én sem fogok már ilyen magabiztosan rárepülni bármire a témában, Eoin Dempsey írása után...

A főszereplő Franka Gerber, aki a Fehér rózsa mozgalom résztvevőivel szimpatizált, ezért börtönbüntetést is kapott, és ennek letöltése után visszatér az erdőbe, családja régi kunyhójába. Véget akar vetni az életének, azonban ekkor szó szerint belebotlik egy lezuhant ejtőernyősbe, Luftwaffe egyenruhában... Franka nem tudja otthagyni a sebesültet, akinek mindkét lába eltört. Elvonszolja a kunyhóba, és ápolni kezdi. Éberen ugyan kifogástalan németet beszél a férfi, fájdalmai lázálmában azonban angolul szólal meg. Nem sokáig sikerül fenntartani az álcát, egy John Lynch nevű kém a sebesült, igen fontos küldetéssel, ami az egész háború kimenetelét  megszabhatja. 

Vajon keresik őt? Vajon egyszercsak betoppan a Gestapo? Vajon valaki gyanút fogott?

A történet cselekményéről nem mondanék többet - bár igazából sajnos ennél sokkal több nincs is benne, rémesen kiszámítható az egész, és óvodás a történetvezetés is. Úgy próbál tenni, mintha nem lenne teljesen lineáris, egy-két visszaemlékezés révén ugyanis megismerjük a mozgalom diákjait és Franka családját, de semmi meglepetés nincs az egészben. Erőltetett fércmű, második világháborús díszlettel mögötte... Bármikor és bárhol játszódhatott volna ez az egész, az amerikai hegycsúcsokban is, egy teljesen más történelmi korban, vagy bennszülött törzsek közt Afrikában, annyira sablonos, amivel dolgozik. !!!SPOILER!!! Jaj szegény sebesült fazon, aki a rendszer ellen van, megtalálja a szintén rendszerellenes lányka, aki emberbaráti szeretetből felkarolja (ez is őrülten erőltetett - nővér vagyok, az a dolgom, hogy segítsek bárkin, na persze...) veszélybe sodorva ezzel magát is, és persze conveniently addig nem is érkezik meg az ellenség, amíg meg nem gyógyul a sebesült, és el nem tudnak kezdeni menekülni, és csodával határos módon át is tudnak szökni a megfelelő határon a megfelelő helyre - két kiba*ott törött lábbal, amiről frissen került le a sín - még egy újabb sebesülést - egy mellkaslövést no less! -  is hihetetlen módon túlélve... És még egymásba is szeretnek kicsikét, persze zéró kémiával. Aha... -.-'  !!!SPOILER VÉGE!!! 

Pont ezt utálom a mindenféle szerelmes-romantikus regényekben: semmi mélység, semmi lényegi elem, a háttér elmosása, végtelen naivitás és egyszerűsítés. Hát ez nekem nem megható és megindító történet, hanem szimplán bárgyú. 

Unalmas, közönyösen mesélt sztori, szív nélkül, tárgyilagosan; két olyan főszereplővel, akik egyszerűen nem elegek ahhoz, hogy a hátukon vigyenek egy történetet. Két dimenziós figurák, további, még náluk is haloványabb, sztereotipizált mellékalakokkal. 

Nagy csalódás, és még egy lapáttal rátett, hogy audióban hallgattam, Napoleon Ryan felolvasásában, és egyszerűen borzalmas a felolvasás! Én még nem találkoztam hivatalos audiobookkal, ahol ennyire szar lett volna maga a felolvasás (az mvgyosz hangosok közt akadnak gyöngyszemek, de azt hagyjuk). Stúdióminőség persze, de ez a szerencsétlen balfácán nem tudja hogyan is kéne élvezhetővé tenni egy audiobookot... Nincs levíve a hangsúly a mondatok végén. Mindenhol felfelé kanyarítja, baromi bosszantó, emiatt állandó kérdésként lebegnek a mondatok, pocsék. 

Frankát pedig elváltoztatott hangon adja elő, rémesen, fejhang felé tendálva. És valamiért már az elejétől keveri a főszereplő lány nemét! Igen, a nemét. She helyett többször he-t olvas fel hozzá, her helyett hist... Emiatt az elején nagyon figyeltem, hátha valami hasadt személyiség lesz, és ennek jelentősége van, hát nem... :/ My bad, hogy ilyen összetettséget vizionáltam ehhez a könyvhöz, aminek a legbonyolultabb része is olyan, mint a 1,5 évesnek való Duplo. 

Napoleon Ryan által olvasott könyvet soha többet nem vagyok hajlandó a fülembe rakni, de az is biztos, hogy óvatos leszek a 2. vh-s témával is, mert úgy látszik ezt is el lehet cseszni azért.
Eoin Dempsey-t pedig végképp nem fogok olvasni, pont azt testesíti meg a 2. vh-s, és a romantikus irodalomból, amit kerülök, mint a pestist.
Egyébként a szerző férfi, engem meglepett, nem tudtam kit rejt ez a név. 

Magyarul Fehér rózsa címen jelent meg tavaly a kötet. A cím a náci rezsimmel szembeni ellenállásnak állít emléket. A Fehér rózsa mozgalom diákokból állt, és röplapokat készített és terjesztett, amíg el nem fogta, és ki nem végezte őket a Gestapo. Ha Kate Quinn írna erről, na azt elolvasnám szívesen. 

Ajánljatok nekem JÓ háborús könyveket! :) 

Joanne Harris: Runemarks

Megjárt már vagy három vcs-listát, és igazi matuzsálem volt a várólistán a Rúnajelek, Joanne Harris fantasy sorozatának első része. Amikor ezt írta, még nem billegette oda az "M" betűt a két neve közé, ha fantasyről van szó (talán Ian M. Bankset utánozva). Szerintem bárki, aki olvassa és szereti Joanne Harris könyveit, egyetértene velem abban, hogy a változatossága, és az igényes írásmódja miatt szeretjük őt igazán, és ez azért furcsa, mert tulajdonképpen a Rúnajelekben is megvan mindez. Megint valami máshoz nyúl Harris, nem egy megszokott dolgot kapunk tőle; nagyon más ez az iromány bármely más történetéhez képest, és kétségtelenül igényes a szöveg, érezni mögötte Harrist. 

Mégis azt hiszem mindent elmond, hogy a könyvben leginkább a központozást szerettem. Igen, a központozást. Tele van szuperül elhelyezett közbevetésekkel, megfelelő helyen döntött betűkkel, ésatöbbi ésatöbbi. :D  

Nem nekem való ez a Ragnarök. A szótól is rosszul vagyok, rettenetes ahogy kinéz, és a könyvben végig Ragnarók-ként volt írva, igen, így, hosszú ó-val, ami egy anomália egy angol nyelvű könyvben. Brr.

De hogy a külsőségeken - mint központozás és ékezetes betűk - túllépjünk - közben ajánlom figyelmetekbe remek közbevetéseimet, amelyeket ezúttal Harris inspirált :D -, lássuk, hogy miért is nem lettünk jó barátok a könyvvel. 

Az eleje remekül indult: Maddy Smith, egy rúnajellel megvert/megáldott (?) lányzó egy kósza koboldot üldöz és kerít elő a pincéből. A varázslás persze tiltott, megvetendő, sőt üldözött dolog, kivéve ha kapóra jön ugye koboldtalanításhoz, és a rúnajelet viselőket kinézik a falubeliek maguk közül. Van bégető felekezet, szigorú, nagyratörő, prédikáló pap-fazon, rúnajel miatt legyilkolt malacka és ostoba falubeli fiatalok is,akik nem látnak tovább az orruknál. 

Maddy nagyon magányos ezek közt az emberek közt, egyetlen barátja van csak, a kívülálló One-Eye, a fél szemére vak, jóságos vándor, aki minden évben egyszer ellátogat felé, elszórakoztatja meséivel és tanítgatja a képességei használatára. 

A sztori eddig a pontig - talán olyan 60-70 oldal - mesélősen belefeledkezős volt és kellemes, aztán viszont egy elég nagy zűrzavar lett belőle, és ezért okolhatjuk akár Lokit, a Trickstert is - mert miért ne? Felnyitnak egy hegyet (?), alászáll Maddy és kiszabadít egy orákulumot - ami egy ronda, gőgös kőfej -, és aztán egy nagy menekülés, üldözés és üldöztetés lesz az egész hegyen-völgyön, sőt az álmok és a halál földjén át... Felébresztenek pár jégkockában konzervált régi istent, meg néhány hulla-istent is, akik testetlenül banzájoztak eddig valahol az alvilágban - vagy akárhogy is hívják magyarul Netherworldöt. Szóval akció, akció hátán. Minden túl képlékeny volt, a halált sem lehet komolyan venni benne, az istenségek finoman szólva is bugyutának tűnnek, kicsinyesnek, gyerekesnek. A kedvencem Idun volt köztük, és egyébként sokkal jobb lett volna, ha az istenek közti cívódásból több van a könyvben, az a két-három rövid etap nagyon kevéske volt a jóból! Igazából egyikükért se lett volna kár. De ugyanúgy kb. Maddy-t sem sajnáltam volna, ha beleesik egy katlanba, elragadja a világkígyó, vagy lejár az ideje az órán, elvágják az életfonalát, amíg az álmokban kalandozik, és egyéb válogatott marhaságok... Azon kívül hogy ő xy és hogy milyen rúnajele van, és mennyire elképesztően erős a varázslata, az ég világon semmit nem tudunk meg róla... Jelleme itt senkinek nincs - vagy legalábbis nem kerül kifejtésre, érted, 500 oldal nem elég erre -, még a legtöbb talán Helnek, a kétarcú, egylábú halálistenségnek (nem néztem utána, sajnos tényleg totál be vagyok oltva norse mythology ellen, nagyon nem érdekel a hátterük, és ezen a könyv mit sem változtatott - csak azért gugliztam rá erre az egész mondakörre, hogy saját szememmel lássam, ez nem csak valami cosplayes csoport agymenése, ennek tényleg háttere van... :D ). 

Szenvedősen, lassan lehetett olvasni, nem élveztem a rúnák közti evickélést, nem foglalkoztatott senkinek a sorsa, és nem értem, mégis mi teteje volt az egésznek. Ugyanúgy, mi teteje volt Ragnaröknek is? Nem lehet ezt a könyvet - meg ezt a mondavilágot - komolyan venni, mintha meg lenne hintve Lokival minden, olyan bolondság és átverés és csalfaság az egész. 

Az egész könyvet és az olvasás élményét csak azzal a szóval tudom jellemezni, hogy tedious volt, és ezt akkor is itthagyom angolul, ha le lehetne fordítani, mert sokkal jobban kifejezi milyen volt, mint ha leírom, hogy unalmas + fárasztó egyben. 

Biztos, hogy nem folytatom a sorozatot, hiába vettem meg már évekkel ezelőtt a Runelightot is. (Azóta van még 0,5 és 0,6-ik része is, jáj. :D ) Egyébként is, ez már túlságosan a tömény fantasy kategória, ami nekem már túl sok, kevéssé emészthető, élvezhetetlen, mocsaras. Nem tudok érdeklődést mímelni iránta. Az északi mitológiától meg az ég óvjon engem a továbbiakban - szóljatok ha bármi ilyen jellegűt akarnék a kezembe venni. Sőt, üssétek ki a kezemből Thor kalapácsával! :) 

10/3

Lauren Beukes: Zoo City

Van érzékem hozzá néha, hogy olyan szerzőkhöz nyúljak, akik valamiért egyáltalán nem passzolnak velem - és direkt nem azt írtam, hogy az ízlésemhez, mert valamiért mégiscsak felkeltik ilyenkor a figyelmemet a témával, a fülszöveggel, egy merész ötlettel. Pechemre az is előfordul ilyenkor, hogy az adott szerzőnek vakon bizalmat szavazva több könyvét előre be is szerzem. Egy ilyen felvezető után azt hiszem egyértelmű, hogy az fog következni: Lauren Beukes bizony pont egy ilyen fiaskó nekem. A Tündöklő lányokkal már elég nagyot koppantam korábban. Megvettem annak idején a Moxylandet is, és a Zoo Cityt. Előbbinél éreztem, hogy nem, mégsem, de utóbbinál mégis úgy voltam vele, ez valami másféle lesz, talán mégis tetszeni fog, adok neki egy esélyt. 

Állatos témája és az egzotikus, johannesburgi helyszín ellenére a Zoo City nagyon nem az én könyvem lett. És két nagyon nem bejövős könyve után azt is kimondhatom: Beukes írásmódja, stílusa nagyon idegen tőlem, nem tud lekötni, borzasztóan irritál helyenként. A történetszövésében ugyanazokat a bukkanókat éreztem, mint a Tündöklő lányoknál, ugyanúgy fanyalogtam, nem élveztem a sztorit, nem tudtam belehelyezkedni. A krimiszál halotthalvány, mondhatni kritikán aluli.

Zinzi Decemberből, a főszereplőből is egyedül kb. a nevét kedveltem... Nem tetszett, hogy alig fejtették ki a múltját, korábbi életét. Nem tetszett, hogy egy ennyire lecsúszott, fura, deviáns alak, és az állatával, Lajhárral való kötődését is furcsának éreztem, túl hideg volt ez a kapcsolat. Lajhár aranyos, de nem tudta a hátán elvinni a könyvet...

A megalkotott világ nagyon idegen volt, frusztráló. 

Az egész regényre pedig nem tudok mást mondani, mint hogy olyan mint egy rettenetesen disszonáns zenei darab. 

Ezen felül még a sok furcsa szó, afrikai kifejezés is rendkívül zavaró volt. 

A várólistacsökkentésbe tettem be idén a könyvet, és bevallom, az egyetlen indok, ami miatt be is fejeztem, és nem dobtam félre valahol a felénél, az ez volt. 

Értékelés: 10/2 Csalódott vagyok, hogy egy egyébként érdekes alapfeltevést, mely szerint a bűnt elkövetők bűnüket egy állat formájában hordozzák magukkal és még valami képességre is szert tesznek így elrontotta Beukes. Kiforratlan volt, zavaros, és úgy egészében véve roppant semmitmondó. 

Állítólag ismét óriási kutatómunka van a regény mögött, amiből rohadtul semmit nem lehet érezni, legalábbis élvezeti szinten. 

Egy kicsit több energiával lehetett volna ebből egy sokkal paprikásabb poszt is, de megmondom őszintén, nincs kedvem dühöngeni most ezen. :) 

Ember és familiárisa témában Pullmant olvassatok, ne ezt a hipszterkedő, züllött,  trashy lidércnyomást. 

U.i.: A magyar borító ezúttal kenterbe veri az eredetiket. :) 

Fredrik Backman szösszenete

Fredrik Backman: And Every Morning the Way Home Gets Longer and Longer (A hazavezető út minden reggel egyre hosszabb)

Gondolkodtam kicsit, hogy írjak-e egyáltalán Backman új kisregényéről, erről a bizonyos hosszú címűről, és úgy döntöttem, hogy bár szembemegy a véleményem mindenki máséval, mégis jobb, ha leírom röviden, hogy nekem ez a könyv nem tetszett. Hadd legyen már árnyaltabb a kép a sok egyforma értékelés mellett. 

Lehetséges, hogy elő kellene vennem máskor, és újra megpróbálni, de nem biztos, hogy mást adna. Ismerem a veszteséget, és a felejtést is. Mégsem tetszettek a képei, a hangulata ennek az írásnak. Az elején le is van írva, hogy Backman ezt igazából magának írta, és ő dolgoz fel vele veszteséget-gyászt-elengedést. Ez nem tudom mennyire marketingszöveg vajon, mert lehet akár az is sajnos. Mindenesetre szerintem nagyon is érződött ez, megvolt a lenyomata a szövegben annak, hogy ez nagyon magának szól. Nem is tudtam emiatt én önmagamra húzni belőle semmit, pedig megpróbáltam belebújni, de itt-ott szűk volt, szorított a nyaka, és vakaróztam tőle, mint a szúrós pulcsiktól. Léggömbzsinór, meg sátrak, meg Noahnoah... nekem már sok volt a szimbolika, a balladai homály, az érzelgősség az érzelmesség helyett, és megvallom őszintén az együttérzés mellett idegességet is kiváltott a sok ismétlődés. Pont úgy, ahogy az idősek unásig hajtogatott sztorijai és viccei. És szerintem pont ezt nem lett volna szabad kiváltania az írásnak. 

A fejben játszódó jelenetek zavarosak voltak, és bár tetszett a szűkülő tér ötlete és bemutatása, mégis rendkívül nyomasztó volt, és egyszerűen túlszomorított, ha van ilyen szó. Ha nincs, akkor most megalkottam. 

Hiányzott a remény, a derű, a pozitivitás ebből a kisregényből, nem tudott felemelni sehogy. Ugyanakkor nem is hatott meg. 

Egész egyszerűen nem tudok rá mást mondani, mint hogy ez egy ujjgyakorlat közhelyekre, csinos csomagolásban eladva. 

Olyan érzés, mint mikor mindenki mámorosan és elalélva csónakázik a gondolában, a gondolás lágy énekszavát hallgatva, csak egyvalaki várja, hogy szálljunk már ki a partra és együnk egy pizzát. Ez utóbbi vagyok most én.

Muriel Barbery: The Elegance of the Hedgehog

Muriel Barbery könyve már vagy hat éve ül a polcomon, és sosem tudtam igazán milyen hangulatú regényt is képzeljek mögé. Most, hogy a várólista csökkentés keretein belül elolvastam, azt kell mondjam, elég hullámzó a viszonyunk. Nem ragadott magával, nem feltétlenül szerettem a stílusát és gondolatait, de mégis értettem néhol, miért szeretik annyira nagyon, akik tényleg odáig vannak érte. 

A könyv a Grenelle utcában játszódik és két narrátora a ház két lakója: Renée, az 54 éves gondnok (concierge), és Paloma, egy 12 éves kislány. Váltott nézőpontjukból ismerjük meg a többi lakót, és a két szereplő mélyenszántó gondolatait, érzéseiket. Igen, volt egy kis rándulásom a mélyenszántó szónál, aki ismer már, az biztos érzékelte. Túl sok ez valahogy. Rettenetes mennyiségű mély filozofálás van benne, ami nem igazán kötött le, vagy egyszerűen hiteltelennek éreztem tőle a szereplőket. 12 évesen kinek vannak ilyen gondolatai? Ki az, aki ilyen idősen dobálózik olyan fogalmakkal, mint sztereotípia vagy promiszkuitás? Még ha igen okos is, sokat olvas, és valóban művelt, akkor sincs egyszerűen elég élettapasztalata egy ekkora kislánynak, hogy ilyen nagyokat gondoljon... Így meg csak olyan üres frázis puffogtatás volt - hiába tetszett némelyik, furcsa volt az ő szájából.

Paloma ilyenformán, ahogy ez a regénybeli Paloma meg lett alkotva, számomra elképzelhetetlen, hogy létezzen. De sajnos ugyanígy éreztem Renée-vel kapcsolatban is - nem hiszem el, hogy vannak ilyen hiperintelligens, a műveletlenség látszatát foggal-körömmel és mindenféle felesleges és fárasztó eszközzel fenntartó házmesterek, akik kvázi saját árnyékuktól félve nem mernek egy jobb életet élni, és sündisznóvá gömbölyödve bökdösnek kifelé szüntelenül... 

Egyébként pedig igen érdekes a gondolat, hogy akkor attól intelligens-e valaki, hogy kívülről citálja az Anna Kareninát, vagy hogy néha igen lesajnáló hangnemben beszél (gondolkodik) a képességekben tőle elmaradókról. ... 

A könyvet akkor kezdtem igazán élvezni, amikor Kakuro Ozu, a japán úr megjelent, és amikor Paloma és Renée végre találkoztak. Szerkezetileg ezek a fordulatok szerintem elég későn következtek be, jó lett volna többet látni a kapcsolatukból. Itt kicsit feloldódott mindenki, és levetkőzték azokat a nagyon merev, nagyon sznob burkokat, amikbe Barbery beletuszkolta őket. Renée-ből előjött a szerelemre vágyó, tetszeni akaró nő, Palomából előjött a iskolás kislány. 

A legeslegjobb jelenet kétségkívül a pszichológussal való beszélgetés volt, ott először még nevettem is a nagyon tipikus, visszakérdezős reakciókon, aztán viszont letaszított a mélybe a végén, az igen csúnya és kiábrándító volt... Mint ahogy Paloma érezte magát: győzött, de micsoda győzelem volt ez?

Paloma egyébként akkor volt igazán szimpatikus, amikor legjobb barátnőjéről, vagy csak szerelmes gondolataikról beszélt kicsit. Nem kellett volna szerintem annyira sok, rémesen nagy eszmét a szájába adni, és több gyerekes aprósággal közelebb hozható lett volna az olvasókhoz - vagy legalábbis hozzám biztosan.

A szerző japán dolgok iránti szeretete átjön, kedveltem ezt a szálat, érdekes a kultúrájuk, és imádom a szusit. Viszont kissé idegrángást kaptam attól, hogy a tolóajtó miért nem töri meg a teret, mint a mi hagyományos ajtóink. Ahh. Felesleges túlzások. 

A másik pedig, hogy itt is előjöttek furcsaságok az intelligenciával kapcsolatban. A lehúzáskor Confutatist játszó wc, álmaimban se jöjjön elő ilyen sznobkodó marhaság... Ja és kis híján röhögőgörcsöt kaptam, hogy Kakuro macskáját Kittynek hívják, és ettől elaléltunk, hát én rögtön a "kitty", mint "cicus"-ra asszociáltam volna, nem Tolsztoljra. 

A kérdésfelvetések egyébként jók, vannak benne megfontolandó gondolatok és olyanok, amik remekül megállják a helyüket kiírt idézetként, valahogy mégsem ragadott meg annyira, hogy ezeket fel is jegyezzem belőle. A művészetekről való filozofálása kiváltképp untatott. Egyszerűen nem tudtunk egy hullámhosszon mozogni. A végével sokan elégedetlenek, hogy miért így történt, nekem pont ez tetszett benne, kellett valami drámai. SPOILER!!! kicsit olyan isteni igazságszolgáltatásnak is éreztem, hogy tessék, eddig miért nem tudtál az életeddel valamit, bármit is kezdeni, most tessék, vége! Plusz ez kellett ahhoz, hogy Paloma elvesse az öngyilkosság gondolatát. SPOILER vége!!! 

A regényből készült 2009-ben egy adaptáció, francia. A trailer alapján jobbnak tűnik a könyvnél, lehet, hogy megnézem. :)

Értékelés: 10/5,5 Igen is, meg nem is. Nem vagyok rá piszokul mérges, de nem vont a bűvkörébe, és bár értem, mi a vonzó benne, érezni nem tudtam.

Az Anna Kareninát viszont kedvem támadt elolvasni. :)

Érdekes szavak, kifejezések:

- nary: soha
- sow: anyadisznó, koca
- onomatopoeia: hangutánzás
- mitre: püspöksüveg, pápasüveg
- incunabulum: ősnyomtatvány (?)
- factotum: mindenes
- rigmarole: badarság, zagyvaság, üres beszéd
- importunate: bosszantó, okvetetlenkedő
- boor: paraszt, bunkó, bugris
- clandestine: rejtett, titkos, alattomos

Muszáj annyit enni?

Ahogy már az évösszegzőben is megemlítettem, végképp kiderült számomra tavaly, hogy nem érdemes táplálkozással kapcsolatos könyveket olvasnom. A Muszáj annyit enni?-nek úgy vágtam neki, hogy egy érdekes és kicsit tudományos utazás lesz talán, végre tárgyi pontatlanságok nélkül, ami egy picit segíthet másoknak abban, hogy kevesebbet habzsoljanak. Bennem már valamikor átkattant ez a kapcsoló, de persze saját magam számára is megerősítő lehet, mert van, hogy az ellenállás és az akaraterő csökken az emberben. 

Az eleje még biztató is volt, és külön tetszett a szaklektori megjegyzés, hogy a cukor a könyvben végig a finomított szénhidrátot jelenti. 

De utána nagyon önismétló volt. Ezerszer leírta a cukor-zsír-só kombinációt, meg azt, hogy a különböző gyorséttermi és elősütött, töltött, krémes kaják milyen rétegekben foglalják magukban eme három összetevőt: cukor a són, só a zsíron, majd zsír zsíron... Nem is tudom hány ilyen mondat volt. 

A jutalmazó rendszer és a kondicionált túlevés elmagyarázása oké, de szintén rendkívül alapvető dolgokat prezentált vele. Amerikaiaknak íródott nagyon ez a kötet, és nem sok új infót tartalmaz azok számára, akik csak egy kicsit is tudnak a táplálkozásról, fogyókúráról, egészséges életmódról alapdolgokat. Az állatkísérletek közt persze volt néhány érdekes, hogy pl., hogy csaknem ugyanannyit hajlandóak dolgozni egy kar lenyomásával a patkányok a jutalmazó ételért, mint a kokainért, vagy hogy meddig mennek el az állatok a jutalomért, mire hajlandók még, illetve hogy van, amikor a túl édes már nem kell, és hogy ezért hogy lövik be a szintet az élelmiszeriparban, hogy ne gejl, taszító legyen, hanem csak simán többet akarj még. 

Az élelmiszeripar fogásai, stratégiái sem voltak olyan nagyon "meglepőek" vagy "leleplezőek", úgy gondolom. Ezekről már hallottunk, vagy ha nem vagyunk totál hülyék, fel is ismerjük őket. A reklámfogások, a jól elhelyezett plakátok, a megnevezésekkel való játék és trükközés... Az más kérdés, hogy sokszor tényleg működik, és fogsz kérni még egy extra feltétet, meg egy fagyit, és igen, kéred a plusz karamellt is rá, vagy alá, miközben tudod, hogy rászámláznak még +150 ft-ot, és kapsz cserébe annyi pluszcukrot, amennyit nem ért meg az egész. 

Kíváncsi voltam, milyen technikákat, módszereket fog ajánlani a végén, hogy hogy győzzük le a habzsolást, a többet akarást, hogy lehet tudatosan kevesebbet enni és nem bedőlni a túlevésre irányuló élelmiszeripari taktikáknak, de amit nyújtott segítség címszó alatt, az szerintem röhejes volt. :) Mondd magadnak hogy ennyi éppen elegendő volt! :D Meg menj más útvonalon haza, ne a kedvenc fánkozód felé! :D Aha, oké. 

Az sem tetszett, hogy milyen kategorikusan kijelentette, hogy a súlyunk attól függ, hogy mennyit eszünk... (hát azért... )

Amikor megvettem, jó érzékkel azzal beszélt rá a standnál az eladó, hogy az ő férjére olyan nagy hatással volt ez a könyv, hogy azóta teljesen és gyökeresen megváltoztatta a táplálkozását. Ezt csak azért írom, hogy lehetséges, hogy valakinek tényleg segít ez a kötet, nekem nem szimpatikus és túl semmitmondó.

Értékelés: 10/3,5 Önismétlő, unalmas és totál triviális dolgokat mond, persze kicsit szakdolgozat-köntösben. Tipikusan olyan, mint egy TLC-s, vagy Ozone Networkös 1 órás ismeretterjesztő műsor, ami nem jelent különösebb agytágítást (inkább féltudományos szófosást), viszont szerepel benne mondjuk Tracy (32), aki beszámol arról, hogy nem érti, miért is kíván még többet enni az első cukorborítású fánk után, vagy hogy hányszor tér be a mekibe hazafelé menet, és hogy hát, ő nem is eszik sokat, mégis hízik egyfolytában stb. Aztán jön Dr. Johnson/Smith/Cooper (45) az akármelyik egyetemről és mond 4-5 mondatot a jutalmazó agyi idegpályákról, blabla, közben néhány patkányorrocskát és kémcsövet látunk... és mit csinálunk? Elkapcsolunk. :) 

A slusszpoén az volt, amikor a vége felé a szerző leírta, hogy egyszer egy prezentációban 10 percben áttekintő összefoglalást nyújtott ennek a könyvnek a tartalmáról. Nem tudtam másra gondolni ezt látva, mint arra, hogy igen, bizony egy 10 perces diasorral is el lehetett volna mondani a lényeget, de ez itt 300 oldalon volt elregélve... 

Ez volt tavaly a 10. és egyben utolsó várólista csökkentős könyv, amit sikerült kipipálni a listámról. 

Tapicskolás és bratyizás - csalódtam Csernusban

Csernus Imre - Pampuryk Péter: Felnőtt húsleves

Istenem, de jó, hogy vége, hogy nincs több lap - ez volt az első gondolatom, de már a közepétől gyorsolvasva próbáltam pörgetni, keresve a velejét, az értelmesebb részeit, és azt, ahol a szokásos Csernust kaphatom, kicsit mindig más nézőpontból, mindig valami kis új apróságra rávilágítva... De csalódnom kellett. Csalódott vagyok, hogy ezt könyvként kiadta a kezéből, és csalódott vagyok az emberben is egy kicsit, mert amit magáról mesélt az sem volt ebben a pár fejezetben szimpatikus. Tönkrement a kapcsolata, amiben nem látta pont azokat a tipikus hibákat, amiről osztja az észt? És úgy mellékesen félrekefélt? :D Hát ez nem esett jól, csúnya karcolásokat ejtett a róla kialakult idealizált képen, ami a fejemben élt, szóval ezt a könyvet igyekszem majd nagyon gyorsan elfelejteni. Emberből van persze, meg hibázik, meg tanul a hibáiból, oké, de mégis úgy éreztem, ezt kár volt kiteregetnie, főleg ennyire röviden és pőrén. 

A könyv az Élet- és ételérzések alcímet kapta, és emiatt egy jó kis gasztro-utazásra is számítottam. Nos, néhol valóban csorgott a nyálam, de mégis elég haszontalannak éreztem ezt az egész koncepciót, sőt hibásnak. Ti élvezitek azt, amikor valaki beszélgetés közben elmond full egy-egy receptet? Engem ki lehet vele kergetni a világból... Teljes oldalnyi receptek is be vannak szúrkodva, amiket megvallom őszintén az első három után úgy ugrottam át, mint a sicc. Most konfitálásról akarok én olvasni, vagy imádott dokim pszichologizálásáról? Utóbbiról akartam volna, de ebből vajmi kevés volt sajnos. 

Nagy hibája a könyvnek ez az irtózatos lusta, lapos, végtelenül unalmas egymással bratyizás, amit előadnak itt ezek a férfiemberek... Meggárgyulok a beceneveiktől is, irritál ez az egész Pampi, Csuti, brrr, nem tudom, de kiráz a hideg tőle. Párbeszédes forma, ami szinte mintha tényleg szerkesztetlenül került volna bele, úgy, ahogy egy-egy borozgatás, evés-ivás közben dumáltak. Most őszintén, mindannyiunkban lenne annyi önkritika szerintem: egy baráti beszélgetés minden sorának papírra vetett kivonata ugyan ki a kutyának lehet érdekes ilyen részletességgel? Még azoknak sem, akik a beszélgetés résztvevői voltak. Ezt átélni jó csak, megélni, abban a pillanatban.

Arról nem is beszélve, hogy én eddig azt hittem, nem idegesít a dőlt betűs szöveg, de rájöttem, ha egy, vagy netalántán két egész oldalnyit, illetve hosszú bekezdésnyi részeket kell dőlt betűsen olvasnom, azt nagyon nem komálom. Amikor nem Csernus beszél, vagy nem recept van, akkor mind dőlt betűs... -.-'

Az elején még elkezdtem jelölgetni benne, aláhúzogattam részeket, de az első 30-40 oldal után már szinte semmit nem találtam benne, ami erre lett volna érdemes. És azokat a szamárfülezett részeket nincs is kedvem kiírni sem, a könyv többi része ugyanis elrontotta a szájízem. Tapicskolás volt ez a langyos húslevesben. Becsületből fejeztem be, meg mert várólista csökkentős volt... 

Most egy darabig szerintem nem olvasok Csernust, utána majd gyógyítom sebeimet valamelyik remélhetőleg jobban sikerült könyvével (A nő - Csajsziknak, A férfi - Srácoknak).

10/3

Dodie Smith: I Capture the Castle

A rossz könyvek üldöznek mostanság. És a rossz YA-k is, ha már annyit emlegettük őket. Pedig biztosra akartam most menni: kis felüdülés, klasszikus ifjúsági irodalom, nem a bugyuta fajta, nem a fiúk közt vívódós és szerelmi picsogásos, hanem kastélyos és szép, hangulatos és közkedvelt... Mindenki imádja, és ráadásképp én is nagyon-nagyon megszerettem korábban a szerzőt, Dodie Smith-t, a Száz meg egy kiskutya és A kutyák csillaga című könyvei kapcsán. Szóval egyenesnek tűnt az út egy cuki kis kedvenchez, ami ráadásul még egy pipa is a várólistacsökkentős listán, ugyanis már hosszú évek óta ült a polcomon az I Capture the Castle. 

Ehhez képest csak az utóbbi lett: egy pipa a listán. Meg egy jó adag annoyance. -.-'

Ez a könyv valami rémes volt számomra. Csak azért küzdöttem végig, mert vcs-be lett válogatva. Unalmas, semmilyen, lányhisztis. Minden a férjhez menés, meg a szerelem körül forog (blah), de sajnos nem olyan jópofán és őszintén, mint mondjuk a Büszkeség és balítéletben. Erőltetett és érdektelen szerelmi szálak, de sajnos aki mást keres a könyvben, más szálat nem is nagyon talál. Egy idő után a főhősnő, Cassandra élete se szól másról, csak sóhajtozásról, sápítozásról, féltékenykedésről... Pedig előtte azt hittem lesz némi jellemfejlődés, nem csak rombolódás. Ha ő Rowlingnak "charismatic narrator", akkor MOST először csalódtam Rowlingban (ez az ajánlás olvasható tőle a könyvborítón), ez a csaj ugyanis egy nagy nulla. Karakternek is, írópalántának is, szerelmes menyecskének is. Szerintem rémesen viselkedett mindenkivel, kiváltképp Stephennel. Tulajdonképpen megérdemelte, hogy szenvedjen, és ne találjon viszonzásra a szerelme. Önző és önsajnáló liba.

A legjobb, hogy végig az ő fejében vagyunk, és a naplóit olvassuk, amiket gyorsírással ír, mégis napokat tölt a naplóírás úri huncutságának elfoglaltságával, na persze így érthető, miért lesz egy szimpla, jelentéktelen délután elmesélése is vagy 50 oldal kapásból. -.-' 

A hangulat: én kerestem, eskü. De nem találtam ezt a sokat magasztalt ódon váras hangulatot. Azt találtam csak, hogy ideges vagyok, oly módon, mint annak idején a Balettcipőknél: hogy most mégis mi ez?! Sanyarú sors, meg nincstelenség, és mégse dolgozik a felnőtt ember? De itt a gyerek se szerencsére, mint amabban a bárgyú műben. Hanem az ingyencseléd! :D Az elmegy és keres a családnak pénzt, hejjhóó! :D... Nevetséges a felállás. Mit csinálnak az idejükkel? A családfő rejtvényt fejt, Topaz, a mostohaanya néha ledéren flangál, Cassandra firkál egyik sarokból a másikba ülve, Rose meg,... hát ő csak van, mint egy papírnehezék - de annak szép! :) Ja és van még egy még jelentéktelenebb, említésre se méltó öcsi is, Thomas.

A család maga nem hóbortos és művészi lelkű volt az én olvasatomban, hanem diszfunkcionális inkább. A könyv egyetlen értékelhető pontja SPOILER a családfő bezárása a toronyba, hogy ráleljen az ihletre és újra írásba kezdjen. SPOILER VÉGE. Az egész könyvet az apa karaktere köré kellett volna építeni. 

A Cotton fivérek megérkezése jelenti a bonyodalmak kezdetét, és később az anyagi felívelést is. Amúgy milyen üzenete van már ennek az egész regénynek? A nem dolgozáson, lébecoláson kívül jön még az érdekházasság, hogy jaj ne kelljen soha többet szegénynek lenni... Átejtések, félresmárolások, gyötrődés, céltalanság... Dili. 

Ó, és just for the record: de igen, a bullterrier igenis egy nagyon ronda kutya. So sorry. Még akkor is, ha Heloise-nak hívják.

Forrás.

Értékelés: 10/2,5 Nagyon untatott, aztán meg nagyon feldühített. Túlírt, fárasztó, eseménytelen szar, amit mindenki más imád rajtam kívül, éljen, éljen! :D