The Queen's Gambit - amikor mindenki beleszeret a sakkba

Ismét filmsorozatos poszttal jövök, méghozzá egy olyan adaptációról, ami megvett kilóra, és gyakorlatilag azonnal újra tudnám nézni. Ami pedig a legjobb: mindenkitől azt hallom vissza, aki megnézte, hogy nagyon tetszett nekik is, és hogy milyen izgalmas volt, annak ellenére, hogy valami olyasmi áll a középpontjában, amiben nem vagyunk éppen profik, sőt, legtöbben nem is tudunk játszani se: a sakk. 

Hogy lehet izgalmas a sakkozás, a sakkmeccsek? A  The Queen's Gambit bebizonyítja, hogy nem kell sok hozzá, hogy mindenki a kezét tördelve figyelje a következő lépést, még akkor is, ha előtte a figurák nevét, és az alapvető lépéseket sem ismerte. A történet ugyanis ad nekünk a profi sakk mögé egy bitang tehetséges kislányt, aki esendő, szerethető, és rendkívül szuggesztív karakter, egy árvaházi környezetet, amiből mindig érdekes megfigyelni a kitörést, egy függőséget, hogy azon is izgulhassunk, ki tud-e szabadulni ennek béklyóiból, és egy olyan csodás rendezést, és képi világot, ami abszolút rabul ejti az embert. 

A főszereplő, Beth Harmon az '50-es években kerül árvaházba, ahol megismerkedik többek közt a zöld-fehér kapszulákkal, amikkel egy ideig büntetlenül nyugtatózzák a gyerekeket, és amiktől aztán olyan nehezen tud (?) szabadulni, és Mr. Shaibellel, a gondnokkal, aki a pincében megtanítja a sakk művészetére. A sakkfigurák hamarosan önálló életre kelnek Beth fejében, és a nyugtatók hatására őrült, de mégis zseniális jelenetek során vetülnek ki a lépések gondolatai a plafonra a pszichózis perceiben. Beth pedig tényleg őstehetség, gyógyszerek ide vagy oda, kenterbe veri a szomszédos iskola sakk klubjának összes növendékét - akik persze mind fiúk! -, és elkezdi diadalmenetét a legrangosabb sakkversenyeken, hogy aztán talán egész Moszkváig juthasson, a legnagyobb ellenfélig... 

Szerettem, hogy érzékelhető volt, hogy Beth valóban zseniális, még ha a pótszerek kellettek is a sikerhez, az elmélyült gondolkodáshoz, a testen kívüliséghez és koncentrációhoz, azért azok nélkül is sikeres tudott lenni, és bár nyitott a vége a filmnek, én úgy gondolom, arrafelé mutatott minden, hogy Beth-nek talán sikerül legyőznie a függőségeit. De a drogokon, alkoholon, versenysporton kívül sok minden másról is szól a film: anya-lánya kapcsolatokról, barátságról, sorsról, érzelmi terhekről. 

A casting remek, Anya Taylor-Joy egyszerűen tökéletes a szerepben, teljesen eggyé válik Beth Harmonnal. Felbukkan még a sakk-ellenfelek, barátok közt Harry Melling - Dudley Dursley-ként emlékezhetünk rá -, és Thomas Brodie-Sangster is, aki pedig a kisfiú volt az Igazából szerelemben. 

A ruhák külön is említésre érdemesek, remek outfitekben parádézik Anya Taylor-Joy, és tetszett, hogy belevitték, hogy alakította ki a saját stílusát ebben, a kötényruhától a klasszikusan elegáns vonalak felé. 

A film felénél vettem észre, hogy bizony könyvből készült a sorozat, Walter Tevis: Vezércsel című regényéből, amit még így, a történet ismeretében is el akarok olvasni utólag. :) 

A Queen's Gambit az idei év egyik legjobb sorozata volt számomra, és kedvencemmé is vált. Ha ennyi nem volt elég kedvcsinálónak, nézzétek meg a trailert is :)  : 

Locke&Key - Kulcs a zárját

Az elmúlt időszakban többet böngésztem, nézelődtem a Netflixen, és bizony egyik hétvégén nemrég sikerült binge-watcholni egy egész sorozatot... Ez volt a Locke&Key, vagyis a Kulcs a zárját, amiről már hallottam ugyan valamit, de csak úgy futtában, és igazából nem tudtam milyen is lesz, miről is szól. A Locke&Key Joe Hill (Stephen King fia) képregénysorozata, amihez Gabriel Rodriguez készítette az illusztrációkat. Joe Hill-lel nem olyan jó a viszonyunk (A szív alakú doboz című regényével nem igazán nyert meg magának), így aztán külön jót tett neki, hogy csak a sorozat végefelé tudtam meg, amikor utánanéztem, hogy ki is az ominózus szerző... :) Rettentően beszippantott a sorozat, és egyik részt daráltam a másik után, miközben meg akartam tudni mindent a kulcsok titkairól, Key House-ról, a gyerekekről, a múltról, és persze borzongtam is rendesen... 

Egy rejtélyes ház, aminek neve is van, Key House (szeretem ha el vannak nevezve az ilyen birtokok), egy család, Locke-ék, ahol a három gyerek és édesanyjuk az apa erőszakos és igen furcsa körülmények közt történt halála után költöznek Mathesonba (Massachusetts), a régi családi birtokra. És temérdek rejtély a múltból... az apa régi barátai, akikről sosem beszélt, fényképek,, halálesetek, egy lezárt kút, és a visszhangok, amik jönnek onnan, na meg a fel-felbukkanó, sugdosó kulcsok... 

A kulcsok

A gyerekek közül először a legkisebbnek, Bode-nak tűnnek fel dolgok, és ismerkedik meg a "visszhanggal" is a kút mélyén, de aztán hamarosan  megosztja a testvéreivel, Kinsey-vel és Tylerrel is amit tud, és a kulcsokat, amiket talált. A kulcsok közül egyik sem játék... mind mást és mást nyit, és másféle varázserővel rendelkezik. Kinyithatsz egy ajtót, hogy aztán szellemként repkedj, kiszállva a testedből, kinyithatsz egy szekrényt, és ha beleteszel valamit, megjavítja, de kinyithatod a saját fejed is, ha hátul a nyakadnál beilleszted a megfelelő kulcsot, és beléphetsz elméd - vagy mások elméjének - útvesztőjébe... De vannak ennél még veszélyesebb útvesztők is, tükörcsapdák, kútbéli hangok csalafintasága, világító emlékképek, és egy olyan kulcs is, amivel akárhová benyithatsz, ha voltál már ott, és láttad azt az ajtót... 

Kinsey, Bode és Tyler Locke

Miközben a gyerekek egyszerre próbálnak beilleszkedni az új helyre, új iskolába, új kihívások közé, megbirkózni az apjuk halála felett érzett friss gyásszal, és kideríteni, hogy mi is folyt itt Key House-ban évekkel ezelőtt, és mi történt a ház alatti barlangban, mi nézők darabokban, szórványos visszaemlékezések révén kapjuk meg a válaszokat a kérdéseinkre. Így derül ki elemenként, hogy is halt meg Rendell Locke, majd később az is, hogy miért így... Egy igazi kis kirakóst kapunk, és amikor már azt hittük tetőztek az izgalmak, és a végén fel lehet sóhajtani, bizony még akkor is felborzolják a kedélyeket néhány sunyi visszajátszással, hogy nézd csak meg jobban, nézd mi történt még, nézd meg a másik szereplő szemszögéből is... Baromi izgalmas. :)  
Nagyon remélem, hogy lesz folytatás, mert van bőven még ebben a sorozatban, a be nem mutatott kulcsoktól kezdve a nyitva hagyott szálakon át rengeteg minden. És eleve egy remek helyszínről, remek háttérsztoriról van szó, kellően borzongató hangulattal. 

Amikor valaki másnak az emlékeibe tekinthetsz bele...

Azt olvastam, hogy a képregény durvább ennél, és több a vér, erőszak, halál benne. Nekem pont elég volt így, a lightosabb verzió. Még így is elég félelmetes volt a Kinsey fejéből kiszabadult "Félelem", brrr. :) Kicsit horror, kicsit dráma, kicsit misztikus ez a sorozat, és picit tinis is, de csak pont annyira, hogy ne kelljen kislámpával aludni utána. ;) 

Key House

Kedvenc kulcsom: Anywhere Key, Head Key
Kedvenc szereplő: Bode Locke
Nem kedvelt szereplő: Sam Lesser - jujj, Nina Locke - olyan üresnek és butának tűnt néha az anya karaktere, nekem ez már túl sok volt ahhoz, hogy a gyász és a ptsd számlájára írjam

Head Key

Érdekesség, hogy Joe Hill és Gabriel Rodriguez is megjelennek egy cameo erejéig a film végén, mentősként, ahogy az állítólag a képregénybe is bele van rajzolva. :) Tetszett ez az apró részlet is. 

Tele van akciódús, izgalmas, meleg helyzetekkel, csavaros és végig fenntartotta az érdeklődésemet. A recept tökéletes, kérem a következő kört ebből. ;) 

"Well Lady", avagy Dodge

Az új Rebecca filmről

Tavaly decemberben olvastam el Daphne du Mauriertól A Manderley-ház asszonyát, és kicsit felemás volt a véleményem róla. A hangulat nagyon megkapó tudott lenni, és izgalom is akadt (számomra újdonság volt minden fordulat), de az elbeszélő naivsága és tehetetlensége, illetve jellemfejlődési hiányosságai zavaróak voltak. Egészében mégis jó élmény, és olyan borongósan, furcsán kedves emlék maradt Manderley. Az olvasás után meg is akartam nézni a régi, Hitchcock-féle filmváltozatot, de aztán úgy alakult, hogy előbb került terítékre az új, Netflixes Rebecca adaptáció. Ami, meg kell mondjam, nekem nagyonis tetszett!

A filmet Ben Wheatley rendezte, Lily James alakítja az új Mrs. de Wintert, Armie Hammer Maximot, és Kristin Scott Thomas Mrs. Danverst. Armie Hammert én még nem láttam eddig semmiben, de szerintem igazán jó választás volt, hozza azt a zárkózott, igazán "brooding" Maxim de Wintert, akit elképzeltem magamban. Kristin Scott Thomas híresen mogorva és már-már ijesztő képeket képes vágni, ódon házas háttér nélkül is, itt meg aztán pláne. Lily James pedig számomra nagyon kedves színésznő, és ebben a szerepben is tetszett, naiv, fiatal lányként, aki belesodródik ebbe a kapcsolatba, a számára idegen új szerepbe és környezetbe, és a régi rejtélybe, amit fel kell oldani... Szerintem sikerült kicsit többet is tennie a könyvbéli, névtelen elbeszélő alakja mögé; ő gondolkodott is, benne volt azért kíváncsiság, kétely, szenvedély... Valahogy élettelibb volt, és kevésbé érződött a bárgyúsága a karakternek, nem az dominált egyáltalán. 

Ugyanígy én úgy éreztem, valahogy többet sikerült a képi világgal is kihozni a történetből,  mint amit az olvasmányélmény adni tudott. Amellett, hogy könyvhű a feldolgozás, remek vágóképek vannak, csodás helyszínek, erőteljes jelenetek, és hát egész egyszerűen pazar jelmezek. :) Valahol olvastam, hogy Armie Hammert Oscar-szobornak öltöztették azzal az okker öltönnyel, de én úgy gondolom az is príma volt. Lelkesen legeltettem a szemem a ruhákon, a festményeken, a Manderley-birtokon, a szobák berendezésén... Mindenen. 

Tetszett az is, hogy mintha sikerült volna sokkal kontrasztosabbra csinálni a Manderley-be érkezés előtti, és utáni részt, Maxim és a lány között. Az elején a randizgatás, felhőtlen boldogság, szerelmes utazgatás nekem nem érződött ilyen elsöprőnek a könyvbeli leírásból, itt viszont abszolút jó volt az éles elütés attól, ami utána jött, a ködös, gótikus, szinte zord birtokon, ahol valahogy Maxim is bezárkózott önmagába, és elzárkózott másoktól... Rájuk telepedett ott Rebecca szelleme - és pont ezt a hatást kellett elérni szerintem! 

Az atmoszféra kellően sötét, baljóslatú volt, Danvers megjelenésekor néha egyenesen vészterhes... A jelmezbálos jelenet is tökéletesen megjelenítette azt a "lefagyást", ami a könyvben is lejátszódott. 

Egyszóval ez egy remek adaptáció, érdemes megnézni. 
Nekem a filmposzter is tetszik, és megvenném így is a könyvet, ilyen köntösben, felidézné bennem a filmkockákat. :)

Valamikor sorra kerítem a Hitchcock-filmet is Rebeccáról, és ki tudja, talán még a könyvet is újra fogom olvasni egyszer. A filmélmény ráébresztett, hogy jobban tetszik ez a klasszikus, mint elsőre gondoltam.