A Garda-csapda - a műfaji felhígulás iskolapéldája

A borító szerintem szuper lett.

Tom Hindle: Gyilkosság a Garda-tavon

Minden alkalommal, amikor megemlítem, vagy leírom a címet, azt akaródzik írni inkább, hogy a Garda-tóNÁL, más is van így ezzel? Mindenesetre sok filozofálást nem érdemel, hogy is hangozna jobban a címe ennek a "cosy krimi"-nek felcímkézett könyvnek. Nem voltak borzasztóan nagy reményeim, elvárásaim, egy decent krimire gondoltam, amiben szokás szerint nem tudom kitalálni a gyilkost (sose szoktam), és aminek némileg emlékeztet majd a hangulata talán a Nyaraló gyilkosokra. Ha már "Agatha Christie méltó örököse"... Remek ez a marketingért bármit attitűd, de sajnos látványosan  hígul sok műfaj, és erre még rájátszani ilyen elképesztően nagyképű ajánlásokkal, amik a krimi királynőjéhez mérnek egy ilyen ipari hulladékot, az felháborító. 

De hogy ne csak a levegőbe beszéljek, elmondom, nekem miért nem tetszett. 

Tele van teljesen infantilis beszélgetésekkel, oldalakon keresztül ismétlik a szereplők ugyanazokat a mondatokat, gondolatokat. A narrátorok akiket használ, idegesítően üresfejűek, és kénytelenek vagyunk az ő fejükben időzni. 

„Mi ez az egész? Vajon XY halála a maffia bosszúja, amiért Z nem törlesztette az adósságát? Nem tudni. ” (ezek ismétlődnek: "nahát vajon mi történt, hmm, nem tudni", és ennyi az egész gondolat...)

"Mi lett volna, ha Sofia nincs ott? Mi lett volna, ha nem tudja megállítani? Könnyen megtörténhetett volna a baj, hiszen Sofia sem tud egyszerre több helyen lenni."

„– Nem láttátok Robynt?

Stephen abból a néhány méter távolságból is észrevette, hogy Abigail összevonja a szemöldökét.

– Itt volt mellettem – folytatta Toby. – Amikor Dina kijött, még itt állt. De miután megfordultam, már nyoma sem volt.

– Nem láttuk – válaszolta Stephen

Toby megcsóválta a fejét.

– Nem tudom, hol lehet. Benéztem a casermettába. Aztán megnéztem a mólót. Jeremy azt mondta, a múzeumban találkozott vele, de ott sincs.

Stephen tudatosan nem nézett Abigailre.

– Lehet, hogy a mosdóba ment. Nagyon meleg van.”

Ún. párbeszéd… És itt még a neveket se érdemes semmi miatt kiszedni, a nő miatt nem kell aggódni nem egy újabb áldozat, pár sorral arrébb, már elő is bukkan a lépcsőről. A szerző nem tudta mégis hogyan töltse ki a könyv első felét, amiben ugye be kell mutatni minden szereplőt, a helyszínt, az eseményt, ami köré csoportosulnak (jelen esetben egy esküvő), és persze a gyilkosságnak is meg kell történnie, legyen hulla, legyen felbolydulás, legyen sok-sok-sok motiváció, és gyanús apróság, amik aztán összezagválódnak az olvasó fejében. Szóval LENNE miről írni, de ehelyett helykitöltő baromságok vannak, még a második felében is: 

„– Ez az? – kérdezte Stephen.

Laurence nem válaszolt, ismét módosult tudatállapotba került.

– Laurence! Ez az? – ismételte meg a kérdést Stephen.”

Robyn és Toby rendkívül életképtelen karakterek voltak, és sajnos legtöbbet pont tőlük hallunk az egész eseményről. Rengeteg kört fut a család Toby beszervezésével a vállalkozásba, rém unalmas. Eva, az influenszer, akit meggyilkolnak, és férje Laurence, aki a fiatal Donald Trump képében jelent meg előttem (szóval ugye instant hányinger), valamint a pökhendi "koszorúsfiúk" is elég antipatikus gárda a Gardán (hahaha), és nem sokat ad a történethez a többi szereplő sem. Az apróbb simliskedések, a hazugságok, amik más miatt történnek, nem konkrétan a gyilkossággal összefüggésben, átlátszóak. Egyébként pedig egy szigeten ugyan ki állna neki ennyi MÁSZKÁLNI az amúgy érthetetlenül leírt casermetta meg "vájat", meg múzeum, meg móló meg stb. között, amikor gyilkos van köztük? Ki játszana ilyenkor nyomozósat magában? :D A két idegen pasas jelenléte meg több mint nevetséges, és az is, hogy senki az ég világon nem köt beléjük jobban. 

Egyébként ha már múzeum, és a hűvösebb helyek, mi az istennyiláért nem mentek be a napról? Mindenki kornyadozik, és izzad, és nagyon MELEG VAN, ebből áll a Garda-tó csodás hangulata. A festői táj sem igazán dominál, lehetett volna a helyszín gyakorlatilag bármi más is. 

És milyen csecse az 
eredeti borító is...

Ez életem első krimije, amiben már a legelején kitaláltam ki a gyilkos, ami nem járul annyira hozzá a kötet érdemeihez. :')

Az első felét szinte kín volt olvasni, annyira önismétlő, erőltetett, töltelékes szöveg, kisiskolás fogalmazás stílus. Nem sok választott el a félbehagyástól úgy 30-40%-nál. Egy hangyabokányit jobb lett a végére, a szerző valamelyest könnyebben boldogult a második résszel, amikor írhatott akciójeleneteket, meg kifejthette borzasztó okosnak vélt megfejtését az egész rejtélyre. Persze nyilván van néhány dolog ami nem úgy alakul, mint gondolnánk, vagy ami a véletlen folyománya, így az egész komplett cselekmény nem található ki előre, de annyira faék egyszerűségű az alapja, hogy tényleg, aki erre azt rá merte nyomtatni, hogy „Agatha Christie méltó örököse”, az rendkívül szégyellhetné magát, és kiérdemelné Umbridge tollát, hogy hadd írogassa: I must not tell lies. 

Ez se nem egy jó krimi, se nem egy jó könyv. Nem, még "nyári limonádénak", vagy "strandkönyvnek" is kevés - legalábbis nekem biztos. De tudjátok mit? Legyenek nektek is ennél magasabb elvárásaitok! 

Paprikás dinnye

Marian Keyes: Watermelon

Már egy ideje szerettem volna Marian Keyes-től olvasni, így aztán lecsaptam a lehetőségre, amikor az Audible egy bizonyos időre ingyenesen hozzáférhetővé tette az előfizetésemben Watermelon című könyvét a szerzőnek, ami a Walsh Family sorozat első része. 

Nos, maradjunk annyiban, hogy legalább nem kellett fizetnem érte. Pedig jól indult, tetszett az ír akcentus, a kezdő oldalak néhány jól irányzott poénja, és a sajnálnivaló helyzet, amibe a főhősnő kerül rögtön a legelején. Claire-t elhagyja a férje, James, méghozzá abban a szent pillanatban, amikor megszületik a gyerekük. Kisétál az életükből anélkül, hogy megnézné az újszülöttet. Claire ezután elutazik a családjához, Dublinba, hogy ott leljen nyugtot, és persze némi támogatást. James-t egy darabig mintha a föld nyelte volna el, de addig is megjelenik egy másik pasas, meg persze ott van Claire hóbortos családja is. Jaaa, meg a gyerek. A gyerek, akinek neve sincs egy darabig. Meg aki amúgy is egy játékbaba, egy kellék ebben az egész sótlan kálváriában, amit több mint 500 oldalon keresztül zongoráznak le. 

Őrület, hogy az anyaságnak micsoda torzított formája került ebbe a regénybe, totálisan hiteltelen az egész. Kétnapos gyerekkel repülőre ül. Ez a gyerek soha nem sír, soha nem nyűgös, nincs semmi baja, akárkivel elvan, naphosszat is. Nem gond neki, hogy nem szoptatják, csupán csak döntési kedv miatt, cumisüveggel a szájában született bizonyára. Nem gond neki, ha LERAKJÁK, mert ő csak alszik ugye, meg eszik, néhanééééha valaki átpelenkázza. Szó sincs ugye egy valóságos csecsemős körforgásról, amikor egyfolytában csak eteted-altatod-pelenkázod és ringatod a gyereket, NAPOKIG BASZDMEG. ILYEN egy csecsemővel. Nem olyan, hogy beszélgetsz, meg vodkázgatsz, meg randizgatsz, edzőtermezgetsz pár órát, vagy ha magaddal viszed a gyereket órákig tartó programokra including kávézás és vásárolgatás és neki közben ezzel egy pillanatra sincs semmi problémája?! Na többek között ezért, és az ehhez hasonlókért van mindenkinek egy hülye rózsaszín köd a fejében a gyerekezésről. Claire életvitelében semmi változást nem hozott az, hogy gyereke lett, és ez szépen szólva is nonszensz. 

Annak "örülök", hogy azért némi szülés utáni depresszió befigyelt az elején, de őszintén, fájt volna Keyes-nek egy kicsit reálisabban tálalni a dolgokat? Persze nem tudja, mert fingja nincs róla. De akkor is, a szerzői szabadság is megengedte volna, főleg, ha amúgy sem történik semmi, hogy mondjuk ne adj' Isten csak pár hét múlva utaznak el repülőn, addig segítsen ki néhány jó barátnő.. Vagy urambocsá' csak a 6 hetes kontrollon túl, mert úgy látszik neki aztán mindegy végülis, hogy egy másik országban van-e a köv. orvosi vizsgálata neki is meg a gyereknek is, ámen! :D (Most jut eszembe, hogy a gyerek papírjai nélkül is hogy a francba utazott el vele bárhová? :D) Az orvostól meg ne a szépfiúka ágyába vezessen már az első út, könyörgöm! Mennyivel elfogadhatóbb lett volna, ha egy kicsit hagyja a kilábalásban, a "semmiben", a gyerekkel való összeszokásban névlegesen pár hónapot, és nem ugrasztja bele rögtön utazásba, kapcsolatba, semmibe. 

A szuperpasas is lehetett volna hihetőbbre írva, mert ilyen Adam a világon nincs persze, mint a könyvben.

Volt némi önirónia az elbeszélő hangjában, és a szituáció amibe került, abszolút kedvelhetővé, sajnálatra méltóvá tehetné a szemünkben, de teljesen következetlen volt a viselkedése. Egyszer úgy gondoltam értelmes, és talpraesett, és mindent jól gondol, aztán meg egy naiv hülye liba volt (az esetek többségében). Mégis mi értelme volt a közte és James közötti csatározásnak egyébként? Cselekmény szempontjából ez egy rossz vicc volt (és  mégis ennyi volt a könyv második felének cselekménye :D), miért akart volna beletörődni abba, hogy visszamenjen ehhez a nárcisztikus seggfejhez, aki konkrétan a szülés utáni első percben elment világgá? Mi volt ebben a dilemma, annak fényében pláne, hogy James csakis őt szidta, de azért HAJLANDÓ lett volna visszafogadni, ha Claire megváltozik. :D  

Lapos, és felettébb idegesítő történet. A konfliktus mondvacsinált. De egy jó része másutt is gyermeteg, átgondolatlan - nincs meg Adam, a szépfiú telefonszáma, talán kérd el a húgodtól, aki tudja?? Az ilyen kisebb logikai bicsaklások is fájdalmasak. 

Sok a töltelék és az erőltetett jópofáskodás a könyvben. Az egész hóbortos család inkább erősen diszfunkcionális. Anyád ellenzi, hogy főzz valami finomat, mert majd utána elvárná a család tőle is? A zugivás az csak fun? Az egyik húg a vizsgáztatóival fekszik le, csak így sikerülnek a vizsgái, és hát "ez ilyen"? Ja hogy ez mind csak jópofa? Oké, akkor a jópofaméterem elromlott. :D Humor egy szikrányi sem maradt a végére benne. 

Brrr megint elment a kedvem egy időre a könnyed-romantikusnak címkézett silányságtól. Öreg vagyok én már ilyen hülye tyúkokról olvasni. :P 

Sólyom Anna: Macskabár

Az idei eddigi sikerszéria után nem sokat váratott magára végül az első nagy csalódás. Sólyom Anna Macskabár című könyvére már a megjelenéskor felfigyeltem, de kicsit valahogy ferde szemmel is néztem rá, kételkedtem benne, biztos jó-e. Úgy alakult, hogy nem sokkal később két kedves barátnőmtől is megkaptam ajándékba a kötetet, de arra nem számítottam, hogy ennyire nem jön majd be. Sok dicsérő értékelést olvasni róla, hogy mennyire szívmelengető, és egy kis "lélekbonbon" könyv, háááááát kedveseim, ha engem kérdeztek: hagyjuk már abba az ennyire egyértelműen színvonaltalan dolgok felmagasztalását... 

FIGYELEM! Mérsékelten FELPAPRIKÁZOTT POSZT! Én szóltam! 

Sólyom Anna Barcelonában él, ez az első regénye, és spanyol nyelven íródott, Neko Café az eredeti cím. Furcsa, hogy nem saját maga ültette át magyarra, hanem fordító, de igazán nem ezen múlt... 

A kötet főszereplője Nagore egy szakítás után visszaköltözik Barcelonába. Anyagi körülményei nem valami rózsásak, és állása sincs éppen. Egy régi barátnője beprotezsálja egy most nyíló macskás kávézóba felszolgálónak, a bökkenő csak az, hogy Nagore nem szereti a macskákat, sőt, ailurofóbiája van... Yumi, a kávézó vezetője és Nagore gondoskodnak a hét macskáról a kávézóban, fogadják a vendégeket, betartatják a szabályokat, és közben megpróbálnak gazdát keresni a cicáknak. 

Egyszerű storyline, és jó is lehetne, mondjuk ha valaki olyan írta volna meg mint Kavagucsi Tosikadzu, de sajnos nem így történt. Rendkívül bárgyú. Ritkán, nagyon ritkán érzem azt, hogy ugyan, ilyet bárki tud írni, mert tudom, hogy nehéz írni, bármilyen történetet is, mégis ez ténylegesen azon a szinten ragad le, amit még az esti mesének kitalált történeteimmel is megütök. Együgyű párbeszédeitől a falat kapartam, egyszerű megoldásai hiteltelenek, tele van következetlenségekkel, és fárasztó, sőt egyenesen kínos az egész, ahelyett, hogy valami melegséget adna. Kidolgozatlan, mesterkélt, vázlatos, coelhoi bölcselkedésekkel meghintett nyál ez, semmi más. Macskaszőrrel. 

Én kifejezetten macskás típus vagyok, és szeretek mindenféle macskákkal kapcsolatos dolgot, de ebben a könyvben még a macskákat sem tudtam kedvelni, egyszerű rideg szobrok, kellékek voltak, személyiség nélküliek, hiába próbált rájuk aggatni a szerző néhány tulajdonságot, semmit se tudtam érezni irántuk. 

Ami tetszett:

- aranyosak a macskarajzok a fejezetek elején, de sajnos ahogy feljebb írtam, semmi érzet nem társul ezekhez a macskákhoz. 

- az ikigai fogalma, de ezért a japánokat illeti az elismerés, senki mást.

"– Mi az az ikigai? – kérdezte Nagore kíváncsian.
– Japán szó. Azt jelenti: „ami életben tart”. Amiért szívesen felkelsz reggelente és amiért továbbmész. Olykor „életszenvedélynek” vagy „életcélnak” fordítják."

De legalább gyorsan el lehet olvasni, hiszen van benne vagy 50, vagy még több üres oldal, és a végén is csak néhány egymondatos, vagy inkább egybites macskabölcselet. Persze csettintésre meg is oldódik minden. LÉGY ÖNMAGAD!!! :D

Olvassatok mást!

A kis paprika is paprika, most ennyi jutott, többet amúgy sem érdemel. 

Joshua Ferris: To Rise Again at a Decent Hour

Tessék, csak tessék, ismét egy vacak könyv, amit PuPillának sikerült kihalásznia az nagy könyvtenger mélyéről! Hát komolyan mondom, felmondok lassan mint olvasó! :D Hol vannak a jó könyvek, és miért bujkálnak előlem? Joshua Ferris kötetét 2014-ben vettem meg, szóval ez is már egy évtizedes matuzsálem volt a várólistámon, gondoltam ideje végre elolvasni, betettem hát a várólista csökkentésbe.

Egyetlen indokom van rá, hogy tényleg be is fejeztem ezt a regényt, méghozzá az, hogy az előző választásomat is félbehagytam a listáról, és rendben van, hogy ez is egy módja a várólista csökkentésének, de azt már igazán nem szerettem volna, hogy teljesen elfogyjon az egész, úgy, hogy el se olvasok semmit róla. :') De a következő, utamba kerülő vackokat ismét csak kíméletlenül félbe fogom hagyni.

FIGYELEM! Kissé paprikás poszt! 

Amiből megírása közben lett paprikás poszt - Emma Straub: This Time Tomorrow

Miss Straub, Miss Straub... Szép, szép, hogy egy ilyen tribute-ot írt az apjának, de ez időutazós könyvnek, és lélektani regénynek (?) is halotthalvány. 

Én vagyok megint, aki a nagy éljenző tömeggel szemben inkább ekézném ezt a könyvet. Szerintem nagyon gyenge eresztés volt... 

Alice elalszik a 40. születésnapjának előestéjén, és a 16. szülinapján ébred fel. Apja, Leonard hirtelen újra fiatal és egészséges, legjobb barátnője, Sam pedig mindig elérhető, hisz nem béklyózzák még a gyerekei. És persze ott van a tinikori crush, Tommy is a láthatáron. Mit lehet kezdeni egy ilyen szituációval? Először is ki kell deríteni a szabályokat. Vajon hogyan és mikor térhet vissza Alice a 40 éves önmagához, ha egyáltalán vissza fog tudni menni? Min tud és min akar változtatni? Mire jó egy ilyen kirándulás? Mire elég egy nap? Vagy sokszor egy, mint később kiderül...

Alice apja, Leonard Stern, író, a híres Time Brothers időutazós ifjúsági történet szerzője, amiből filmsorozatot is forgattak. Hamarosan kiderül az is, hogy talán több köze van az időutazáshoz, mint ez a kultikussá vált mű... A jelenben Leonard haldoklik, így Alice-nek borzasztó nagy boldogság őt újra egészségesnek látni. 

A 16 éveskori önmagánál Alice megpróbál olyan változtatásokat eszközölni, amik pozitívan befolyásolhatják az ő, és Leonard jövőjét is. 

~ SPOILEREK ahead, mert írás közben kissé felpaprikázódtam! ~

Nooos, ez az egész kb. teljesen átgondolatlan volt. Imádom az időutazásos sztorikat, és szálakat, de ezeknek mindig NAGYON PONTOSNAK kell lenni, különben hiteltelen. Az egy dolog, hogy ennek az egyazon napba visszautazásnak mennyire semmi értelme nem volt, de hogy még logikátlan is volt az, hogy következményesen mi hogy történik - pl. miért lesznek különböző számú és nevű gyerekei a barátnőnek attól, hogy Alice mással jön össze 16 évesen (ez amúgy is wtf), vagy miért is talál rá Debbie-re az apja, ebből kifolyólag? -, az végképp idegesítő volt. Apjával letetetni a cigit, meg sportra buzdítani... Tommyval összejönni, és aztán visszaröppenni a jelenbe, hogy ott családod legyen, AKIKET NEM IS ISMERSZ? Lesz két gyereke a jelenben, és SEMMI érzelmi kötődése hozzájuk? Meg amúgy akkor már miért nincsenek meg az emlékek rögtön? Ugye, hogy az időutazás nem így működik (jó tudom, nem működik sehogy)? 

Forrás.

Nagyon sufnituning időutazós regény ez, amiben Straubnak bilibe lóg a keze, mert azt hiszi ezt olyan könnyű megírni. Kitalálja, hogy elalszik valaki ott a fészerben, és ugyanabba a napjába visszamehet mindig, körít köré egy kis családi drámát, mindenkinek a szívhúrjait megpendítendő, nehéz témával, és az az érzésed, hogy azt hitte, innentől kezdve majd a könyv meg is írja saját magát... Számomra nem volt megható ez az egész, mert nem tudtam kötődni a szereplőkhöz, Leonard egy idegen maradt számomra, Alice-nek zavaró módon nem volt személyisége (volt egyáltalán valakinek?), a párbeszédek kifejezetten unalmasak voltak, és tér-idő kontinuum meggyalázása volt, amit itt időutazás címén előadtak. Mellesleg akkor most elégedett lenne azzal, hogy Tommy lett a férje, és két gyerekük van stb, de mégis visszamegy újra (és újra és újra), ÉS HA NEM SIKERÜL pont ugyanúgy rekonstruálni mindent? (khm, aztán mi is lett a vége?) Persze, értem, hogy az apjával akar minőségi időt eltölteni, de ez az ugyanabba a napba utazás annyi felelősség, és annyira egyhangú...  

Minden egyes újraélt nap után minden kicsit máshogy kellene alakuljon, ha a saját szabályait egyáltalán akarná követni. Az Időről időre című film jutott eszembe, és az, hogy még ha ugyanazt zongorázza is le aznap, AKKOR IS mindig különféle gyerekeknek kéne várnia otthon, minden alkalommal másnak. Emlékeztek biztos, akik látták a filmet, hogy más kisgyerek várta egyszer a főhőst - és az indoklás is megállta a helyét -, és ezt nem is tudta megemészteni. 

~ SPOILEREK VÉGE ~

A szerkezet is hagy némi kívánnivalót maga után, az eleje teljesen unalmasan ágyaz meg a dolgoknak Alice jelenbeli napjainak bemutatásával, de semmi igazán lényegeset nem tudunk meg. A napok PONT olyan semmilyenek, mint ha bárki másét kéne végignéznünk mindenféle ballaszt-történéssel és beszélgetéssel / belső monológgal együtt. Amikor az időutazással belendülnek a dolgok, azt hittem, hogy végre helyrerázódik a regény, de csak zagyva lett, és ha lehet, még lassúbb és unalmasabb. Utána pedig csak ugrált, kapkodott ide-oda, és ért el aztán az elkerülhetetlen végig.

Az utószó maga valóban megható volt, de túl direkt volt ez a meghatni akarás, és a történetnek ugyan szép kis fészket csinál Straub a saját személyes történetével az apjával, de továbbra is az a véleményem, ettől ez még nem lesz egy jó könyv. 

Tovább rontott a helyzeten, hogy a gyásszal kapcsolatban annyira páratlanul szépen mesélt Valérie Perrin a Másodvirágzásban, amit nemrég olvastam, hogy semmi másnak esélye sincs ennek nyomába érni, és ettől csak még inkább halovány fércnek érződött Straub könyve. 

Örülök, hogy Emily Henry után Emma Straubot is lehúzhatom a listámról, hogy bármit is olvassak tőle, de kár volt ebbe is a befektetett órák száma. Valahogy az az érzésem, mintha mostanában senki nem olvasna igazán jó könyveket, és ezért elkezdjük sztárolni a középszert, és az az alattit, de nagyon (ld. még: A könyvlista, A könyvek szerelmesei). És igazából nem is ez a történet maga, hanem ez az irány paprikáz fel. Nem vágyunk már az igazán jóra, nem akarjuk a standardokat magasan tartani? Nem emlékszünk már az olyan regényekre és szerzőkre, akiknél nincsenek meg a szörnyű száraz, direkt leírások a szereplőkről, a cselekményről, hanem az írás sodor magával, miközben az érzelmeket is úgy adja át, hogy észre sem veszed, hogy is írta bele mindazt az összetettséget a szerző, amit érzel? És anélkül, hogy tudnád a karakterről, hogy mennyire magas, és borostás, és kék szemű-e, mindenkiről teljes képet kapsz; mert van személyiségük, mert árnyalt az írás, mert a szerző tud írni. Ilyen könyveket szeretek és szeretnék olvasni. 

Ez természetesen magánvélemény, a könyv mindenkinek szubjektíven csapódik le, bizonyára van, akinek jobban betalál a témával, vagy a viszonyrendszerrel a karakterek közt, nálam, ahogy látszik, egészen más húrokat pendített meg. Sose hittem volna pedig, hogy ebből paprikás poszt lesz. 

Visszaverődések viharában - paprikás poszt

Rettentő régen volt már paprikás poszt az oldalon, de most azt hiszem nem vagyok képes arra, hogy higgadt hangnemben mondjak kritikát A tükörjáró sorozat befejező részéről, a Visszaverődések viharában című kötetről. 

Mivel sorozatrész, óvatosan haladjon tovább, aki még nem olvasta a megelőző részeket, de erre az epizódra vonatkozóan sem tudom kihagyni ilyenkor a be-becsúszó spoilereket, szóval: 

FIGYELEM!!! FELPAPRIKÁZOTT POSZT és spoilerek! Én szóltam!

Nem csak csalódást okozott, de mérhetetlenül fel is dühített ez a könyv, ami egész egyszerűen szólva valami kriminálisan szar. 

Blankets - értetlenül állok

Craig Thompson nagysikerű graphic novelje már évek óta rajta volt a radaromon és a kívánságlistámon. Jó volt hallani, hogy mennyire egyöntetűen szeretik, és magasztalják, hogy milyen komoly témákhoz nyúlt, micsoda története van és milyen szép! Kész főnyeremény volt az elbeszélések alapján. Nagyon örültem hát, amikor megkaptam ajándékba, és egy percig sem merült fel bennem, hogy én leszek megint a kivétel, aki nem hogy nem rajong, de egyenesen utálkozik... 

FIGYELEM!!! FELPAPRIKÁZOTT POSZT és spoilerek! Én szóltam!

KarakterGyilkosság az Orient Expresszen

Sorozat után most filmkritika, méghozzá Agatha Christie talán leghíresebb krimijének a Gyilkosság az Orient Expresszen új változatának nem is oly' finom ekézése következik, ahogy azt a szemfüles olvasók a címből és a diszkrét címkéből - paprikás poszt - már sejthették. 

A Kenneth Branagh rendezésében Kenneth Branagh főszereplésével készült 2017-es új verzió ugyanis egyértelműen Kenneth Branagh igényeit szolgálja ki, és neki minden bizonnyal tetszett, amit csinál, amiről nekem sajnálatos módon csak az jut eszembe, hogy igazán TÖKKÉLETES volt Gilderoy Lockhart szerepére castingolni őt, csak valahogy nem sikerült jól rajta a felejtés-bűbáj. Vagy netán olyan jól sikerült volna, hogy teljesen kiverte a fejéből a nagy klasszikus Agatha Christie kötet történetét, stílusát és lényegét is?! 

Ez a film nem csak Poirot karakterének, de Agatha Christie életművének is a megcsúfolása. Nem is tudom hogy lehetett volna jobban elrontani. Még ha maga Poirot lett volna benne színes bőrű az is kevésbé zavart volna, csak történt volna legalább valami úgy, ahogy az egyrészt valójában megíródott, és másrészt, ahogy az méltó lett volna az ikonikus detektívalakhoz. 

A förtelmes és egyszerűen viccnek is rossz bajusz ugyanis, amit Branagh magára aggatott, csak a kezdet. A filmben láthatjuk még Poirot-t rohangálni, gyanúsítottat üldözni, közelharcot vívni és még lövöldözésben is megsérül... Rihegve-röhögve olvas Dickenst, és még a vonat tetején is végigmasírozik... o.O Szegény kis belgánk, aki a szürke agysejtjeiről híres, és arról, hogy gondolkodással derít fényt a csavaros bűnügyek megoldására, szerintem az egész életműben nem viháncolt ennyit, mint amit Branagh elbohóckodott, ki tudja miért, de érzésem szerint főleg saját szórakoztatására... Branagh alakítása nem több ripacskodásnál. Sajnos a maga mellé terelt nyáj, a többi nagynevű színész is elég halotthalvány teljesítményt nyújt. Deppnek egy arckifejezése van az egész filmben, Pfeiffernél meg azon izgulunk, leesik-e az arca, a többiek szimplán unalmasak, ahogy sajnos az egész film is egy túlnyújtott és kitekert vacak. A karaktereken egyébként is túl sokat változtattak, teljes kavarodás lett az egész. Andrényiékból hogy lett például drogos luvnya+ agresszív állat férj, azt végképp nem tudom. o.O

Az egyetlen dolog, ami tetszett, a a néhány felső kameraállás volt, ahonnan a fülkék belsejében történteket mutatták. Khm, igen, elég soványka tetszési indexre utal ez.

A nárcizmuson túl valószínűleg egy valami motiválhatta még Kenneth Branagh-t a film elkészítésére: hogy nagyon látványos és monumentális vágóképeket csináljon a hegyek közt, a túldramatizáltan egy vékony kis hídon elakadt vonatról... Természetesen semmi ilyen plusz dráma nem volt a könyvben, mert ott pont elegendő feszültséget okozott, hogy rostokol a vonat egy gyilkossal maguk közt. A vonatról való kimászkálás eleve rettentően zavaró volt, ez egy zárt terű történet, és úgy tudja hatásosságát is megőrizni, nem holmi utolsó vacsora jelenetet kreálva a szereplőkből a rohadt alagútban a vonat előtt. Esküszöm ott jobb lett volna egy Végső állomás-filmes zárás, ahol meglódul a vonat, és matrica lesz az önelégült Branagh-ból. Megérdemelte volna, ahogy ott hisztizik a szerelvény előtt, amit Poirot sosem tett volna...
A látványelemeknek persze van létjogosultsága a mozivásznon, de nagyon kibillent az egyensúly, és mutogatósdi lesz a gondolkodósdi helyett is.

A végén kifejezetten felháborított, hogy a Níluson történt bűnesethez hívják el a nyomozót, merthogy abban a regényben Poirot a HAJÓN van, amikor a bűntény történik, könyörgöm, ne vágjuk sutba, amit a krimi királynője megírt!... Valaki állítsa meg ezt az ámokfutó Branagh-t, nehogy több ilyen elvadult filmet forgasson, mert ez még paródiának is rossz. 

Poirot rossz karikatúrája. 

Ó és egy kérdésem van még. Ki a vihar az a Katherine, akinek a fényképe felett Poirot sóhajtozik?!

Giccses, karikatúra-szerű kalandfilmmé degradálta Kenneth Branagh ezt az ikonikus történetet, szégyen. Magának forgatta, magának írta a szerepet, egész egyszerűen szánalmas. 

Akik láttátok, mi a véleményetek? 

Paprikás poszt az Üvegtrónról

Sarah J. Maas: Throne of Glass 

Ms Maas-szal elég furcsa a viszonyom, történt ugyanis, hogy tavaly rábeszéltek a Tüskék és rózsák udvara (ACoTaR) elolvasására, és bár nem igazán nyerte el a tetszésemet az első kötet (középszerű és kissé mehh), a lelkes unszolásra, hogy a második mennyivel jobb, folytattam és be is fejeztem a trilógiát még 2017-ben. A második epizód valóban nekem is nagyon tetszett és megkedveltem Rhysandet és Feyre-t, még fangirl-üzemmódba is kapcsoltam, és szemet vetettem a következő, rövidebb epizódjukra is (A Court of Frost and Starlight). Közbeiktatva előbb viszont elolvastam Maas másik sorozatának első kötetét, az Üvegtrónt, szintén ajánlásra, és mint azt a poszt címe is előrejelzi, nem lettünk nagy barátok... 

FIGYELEM felpaprikázott poszt! Én szóltam! Rajongók eddig, és ne tovább!

Naomi Alderman: A hatalom

A hatalom mindenhol ott van. A hatalom volt a Könyvfesztivál legjobban várt megjelenése. A hatalom felkerült minden könyvmoly polcára.  A hatalom az a könyv, amit most mindenki olvas! A hatalom ott virít minden könyvesblogon. A hatalom és az irodalom lángra gyújt! A hatalomért mindenki rajong!

A hatalom... az év csalódása és eddigi legrosszabb könyve számomra.

Szóval ez egy negatív - sőt, mivel nem tudom és nem is szeretem magam visszafogni, kicsit paprikás - poszt lesz a könyvről, talán az egyetlen létező ilyen, merthogy valamiért mindenki imádja ezt a számomra élvezhetetlen és inkább csak túlhype-olt könyvet. 

Vagy ne lepődjek meg, ha A szolgálólány meséje sem talált be? 

Mégis mi volt ez?! - Paprikás poszt a Voldemort filmről

Rendkívül bosszús vagyok, miután pár napja megtekintettem a >youtube-on< a Voldemortról készült rajongói filmet, a Voldermort- Origins of the Heir-t. Nem mondhatnám, hogy tűkön ülve vártam ezt a kisfilmet, de amióta hallani lehetett róla, kíváncsi voltam mit fognak belőle kihozni. Nem kell nagy költségvetésűnek lenni valaminek ahhoz, hogy jó legyen, üssön, vagy épp szórakoztasson, és mi, a HP-univerzum kedvelői éhes csápokkal nyúlkálnak bármi után, ami csak egy kicsit is kötődik a kedvelt/kedvenc sorozatunkhoz ugyebár.

Nos, én ezekkel a kíváncsi csápjaimmal jól nyakon verném, aki úgy gondolta, hogy ez a film érdemes a hírverésre és a rajongók figyelmére... A Voldemort - Origins of the Heir a HP és Rowling megcsúfolása, és kiváltképp azért az, mert állítólag rajongók készítették. Rajongók *****meg! :D Rajongó az, aki vért folyat egy Avada Kedavrához? Rajongó az, aki szerencsétlen videojátékhoz hasonló verekedést mutat be varázslók közt? Rajongó az, aki szerint Tom Riddle-nek barátai voltak, és hovatovább együtt héderelt hollóhátas, griffendéles és hugrabugos (bwhahahaha) diákokkal? Rajongó az, aki szerint az átlátszó Veritaserum zöldnek is jó lesz és mehet intravénásan is, ahelyett, hogy meginnák? Rajongó az, aki nem tudja, hogy a Hollóhát címerállata egy kiba**ott sas, és nem holló?! ?!?!?!?! Elfolyósodik az agyam az ilyen érdektelenségből, figyelmetlenségből, felületességből fakadó hibáktól. 

Vajon ilyen mai frizkóval nyomták a csajok, amikor Voldi sulis volt?

De itt még mindig csak kapargatjuk a felszínt. A varázspálca trükkökön, effekteken és a diákok jelmezein kívül ugyanis semmi sincs a helyén a filmben, és semmi nincs jól megoldva vagy kibontva.

A színészek olaszok, és angolul beszéltek, de mégis hangalámondással át van szinkronizálva angolról, angolra. :D Vajon mennyire beszéltek szarul angolul, hogy erre szükség volt? :D A színészi játék... vagyis várjunk csak, hadd tegyem ezt inkább idézőjelbe: a "színészi játék" valami katasztrófa. Ezek a szerencsétlenek azt hitték az a színészet, hogy fájdalmas arckifejezéssel erőteljesen és lassan artikulálunk. És nem is csak a fiatalok pocsékok... A Hepzibah Smith-t játszó nőszemély is totál katasztrófa. Persze az egészre rátesz egy lapáttal, hogy rémes, szuper-plánokkal teli kameraállások vannak (folyamatosan szemeket és szájakat látunk), és hogy milyen pocsék szöveget is kellett elmondaniuk a szereplőknek. Minden párbeszéd és mini-monológ természetellenes és megerőszakolt szöveg. Ezen túl pedig semmit nem tudunk meg, és semmit nem mond el ez az "alkotás" (de szeretem az idézőjelet!). Összeszedett pár random tényt a könyvekből, és azokat összeszőtte némi kitalált hülyeséggel a házalapítók leszármazottaival kapcsolatban. A slusszpoén a szovjet katonás vallatás. Szovjet katonák?! Nagyon ufók voltak, röhejes fémgombokkal a símaszkjaikra varrva... A vallatótiszt meg félig vak volt, és mindennek semmi jelentősége nem volt, de hát rendben, írjuk fel ezt hangulatelemnek a sztereotíp, kucsmás oroszt... A kihallgatásnál Veritaserumot folyatnak infúzióban Grisha McLaggenbe, aki az imént említett fájdalmas arckifejezéssel artikulálva próbál közben színészkedni. Azon lépjünk ugye túl, hogy mekkora hülyeség már az is, hogy zöld lett a tiszta folyadék, és hogy ivás helyett intravénásan adják... de hogy ezen felül az is mekkora kapitális baromság, hogy még csepeg bele az áldozatba a szer, és erre azt mondja az orosz almufti, hogy megy ki a hatása. Hát sírva könyörgök, mennyire alacsony az IQ-juk ezeknek a kedves filmkészítőknek? A szérumtól pedig az ember köpködi az infókat a kérdésekre, nem képes terelő, vagy igazán körmönfont, mesélős válaszokra... SPOILER A vallatás után pedig elengedik Grishát? A naplót a kezébe adva?! SPOILER VÉGE Mégis mi a franc volt ez az egész, de komolyan?!

A csavar a kihallgatás végén szintén értelmetlen és értelmezhetetlen.

Ajánlom még figyelmetekbe a 43. perctől a coelhói magasságokba emelkedő elmélkedést:

Tom: "You're a seeker, right? You know too well how the game works. You have to catch the snitch. You have to chase it... you have to grab it, to end the game. But it never rests, it's unstoppable. It whizzes at top speed, and if you want to catch it you must not be distracted. You cannot think. No past, no future."

Ennek van bármi értelme, de komolyan? Sírjunk együtt. :'D Ugyanúgy nem stimmelnek a dialógusokban az egymásra adott reakciók sem.
A Tomot játszó Stefano Rossi mondjuk legalább jóképű, és voldis, ezt elismerem, de ha folyik ki a szörnyű szöveg a száján, akkor csak megszólalásig volt szép ugye...

Ez a film egy buta ember ötletének rosszul megvalósított, átgondolatlanul felületes cosplaye, amit nagydobra vertek.

PuPi balra el. PuPi pipa. 

Ki nézte még meg ezt a förmedvényt? Tetszett? És ha igen, miért nem? 

Nem szúrták a szemeteket a rettenetes hibák?

Felpaprikázott süti, mágikus csillámporral!

Charlie N. Holmberg: Magic Bitter, Magic Sweet

A szerzőtől nemrég olvastam A papírmágus trilógiát, és mivel azt igencsak kedveltem - különösen a mágia mikéntjét, a különféle anyagokkal való varázslást, és a zárórészt -, gondoltam megpróbálkozom a szerző egyik egyedülálló kötetével is, a Magic Bitter, Magic Sweettel. Azt hiszem jobban jártam volna, ha nem kezdek vele... 

Figyelem, felpaprikázott poszt! 

A Magic Bitter, Magic Sweet akár jó is lehetne, mert egy igazán érdekes alapötlettel dolgozik: van egy lány, akinek a különleges tulajdonsága az, hogy érzelmeket és képességeket tud belesütni a süteményeibe. Nem csak a szimpla bájitalos trükkökkel operál tehát, hanem ennél spécibb dolgokkal is meg tudja spékelni a kekszeket, muffinokat és tortákat, mint például tudással, intelligenciával. Ki ne szeretne sütisütésről olvasgatni, némi varázsporral? Aha. Nos, a feketeleves akkor jön, amikor az ember lánya ráébred, hogy a könyvnek nincsen cselekménye. :D Vagy ami van, az sem vezet sehova, és csak tapicskol a semmiben. 

Maire nem emlékszik a múltjára, hogy honnan jött, kik a szülei, hogy került ide, ahol él... Lóg a levegőben. 

A gonosz Allemas elrabolja egy napon, és mivel ismeri a lány képességét, sütiket süttet vele, mindazokkal a dolgokkal, amik kapóra jönnek neki. Allemas egy bizarr és agresszív gonosz, ugyanakkor szörnyen egyszerű lélek is. Maire-e meg mintha nem is érdekelné, hogy raboskodik, gyakorlatilag nem is tesz a szabadulásáért sok mindent... Elég sok erőszak is van a történetben, Maire sérülései néhol már túlzóak, ismétlődésükben viszont unalmasak is voltak. 

Forrás.

Már az elejétől kezdve többször megjelenik Maire közelében egy szellem, Fyel (vannak ezeknél hülyébb nevek, de komolyan?), aki tud valamit a lány múltjáról, azonban nem hajlandó elárulni, csak kéreti magát. A visszatartott információ ilyen mértékű kihasználása időhúzásra, nooos, kedves szerzők: nagyon nem szexi. :( Unalmassá vált egy idő után az egész, főként, hogy közben tényleg nem történik semmi a sztoriban. Egy nagy zagyvaság az egész, ami különösebb cél nélkül halad előre. Az információk szándékosan vannak visszatartva, nem derül ki semmi, mert Fyel nem hajlandó elmondani... utána meg a nevetségesnél is nevetségesebb dolgok történnek, például Maire helyett Fyel lesz amnéziás, és akkor már nem tudja elmondani... 

A szerző valami nagyon epic véget akart kanyarítani a dologból, és kissé összekutyulta nem evilági dolgokkal is a nemlétező cselekményt. Nekem nem jött be. Se az eleje, se a közepe, se a vége. Egyetlen kérdés kavargott a fejemben: 

mégis mi a jó élet ez? 

 Forrás.

Akkor kaptam fel a fejem, amikor Allemas gonosz dolgai közt előkerül néhány ismertebb mesére való utalás, pl. Maire-rel készítteti el a híres mézeskalács-házat a Jancsi és Juliskából, illetve említés szintjén ott van a Gingerbread Man is, de ezek sajnos mind csak felvillannak, nem fejtik ki őket egyáltalán. 

A karakterek nem fejlődnek semmit, légüres tér mind, akiknek szavakat biggyesztettek a szájába, körülbelül ennyit lehet elmondani a személyiségükről. 

Maire még emellett kifejezetten életképtelen is. 

Forrás.

Ez a könyv egy nagy tétova ide-oda rohangálás. A világfelépítése is nagyon vázlatos, semmilyen.  Egy kicsit emlékeztetett a cselekménye (haha hahahhaaha mégegyszer leírtam, ami pedig nincs is....) az ACoTaR-ra, és még a főszereplő neve is ugyanolyan csengésű (Feyre, Maire), szóval akiknek az tetszett, ne habozzanak belevetni magukat ebbe az unalmas és frusztráló önkínzásba, mert lehet, nekik bizony tetszeni fog. :D

Értékelés: 10/2 Szörnyű volt, kiakasztó. A fejemet verem a falba az ilyen könyvektől. Túl sokáig reménykedtem, hogy jobb lesz, meg majdcsak kiderül valami, vagy történik valami, de nem így lett... Egy részét át is lapoztam bevallom, mert kibírhatatlanul unalmas volt. 

Ez a könyv egy olyan rejtély, ami útközben elveszi a kedvet a megfejtésétől. 

Így visszanézve nem is paprikázódtam fel annyira... :D De ettől függetlenül nagy eséllyel pályázik ez a könyv az év citrom-díjára... :/ :)

Margaret Atwood: The Edible Woman

Az "ehető nő" számomra emészthetetlen volt. És itt abba is hagyhatnám tulajdonképpen a bejegyzést. Nem érdemes rá sok szót pazarolnom, és nem is tudok, de egy kis paprikás poszt azért csak felböffen belőlem (excuse my puns). Megint csak azt érzem, kicsi és egyszerű vagyok én Atwoodhoz, és az ilyesféle magas szépirodalomhoz, vagy csak egyszerűen ő nem az én szerzőm. Meglepve olvasom a méltató értékeléseket róla, és hogy mennyien újraolvassák ezt a regényét is, mert annyi rétege van. Valóban sok-sok komoly téma felmerül, de valahogy mind olyan... érdektelen marad. (Feminizmus, sztereotípiák, fogyasztói társadalom, identitás-keresés)

A történet maga pedig egyszerűen nettó hülyeség.

Vigyázat, felpaprikázott poszt! Én szóltam! 

!!!Innen SPOILER!!!

De most komolyan: a történetben Peter megkéri a barátnője, Marian kezét, aki innentől kezdve nem tud megenni bizonyos dolgokat. Először csak a húst, aztán tojást, majd különféle zöldségeket sem. Megundorodik az ételektől. Közben viszonyt kezd egy dinka egyetemistával, Duncannel. A végén pedig süt egy nő alakú tortát a férjének, hogy nesze, te tönkre akartál tenni (what the actual fuck?!), itt van helyettem egy pótlék, ezt egyed meg (???). Szimbolika meg átvitt értelem, meg franc tudja még mik, de hát ez teljesen nonszensz... A pasi nem eszi meg a tortát, Marian eszik belőle, aztán később a maradékot megeteti Duncannel, és elmeséli neki a sztorit, aki azt mondja erre, hogy: "nevetséges", és ezzel nem tudok nem egyetérteni. Duncan megfogalmazta minden érzésemet a jelenettel, a kifutással, az könyv esszenciájával kapcsolatban. :D Köszi, Duncan! :) A tortás jelenetbe egyébként berobban Marian terhes barátnője is, Ainsley, és azt kiáltja, jaj Marian, te most megtagadod a nőiességedet. -.-" (?!)

!!!SPOILER VÉGE!!! 

Teljességgel bambán nézem ezt a sztorit és ezeket az antipatikus és életképtelen szereplőket. Nem tudott közel kerülni hozzám, idegesítő és még szájbarágós is. 

A kedvenc részem a mosatlan edényhalom, és a mosogató titkainak elemezgetése volt, az teljesen hiteles. :) 

A szolgálólány meséje sem nyert meg magának, de ott legalább megvolt a lényeg, csak nem tetszett a stílus, unalmasnak és utálatosnak találtam. 

Értékelés: 10/3,5 Az ehető nőt visszaöklendeztem. 

Dodie Smith: I Capture the Castle

A rossz könyvek üldöznek mostanság. És a rossz YA-k is, ha már annyit emlegettük őket. Pedig biztosra akartam most menni: kis felüdülés, klasszikus ifjúsági irodalom, nem a bugyuta fajta, nem a fiúk közt vívódós és szerelmi picsogásos, hanem kastélyos és szép, hangulatos és közkedvelt... Mindenki imádja, és ráadásképp én is nagyon-nagyon megszerettem korábban a szerzőt, Dodie Smith-t, a Száz meg egy kiskutya és A kutyák csillaga című könyvei kapcsán. Szóval egyenesnek tűnt az út egy cuki kis kedvenchez, ami ráadásul még egy pipa is a várólistacsökkentős listán, ugyanis már hosszú évek óta ült a polcomon az I Capture the Castle. 

Ehhez képest csak az utóbbi lett: egy pipa a listán. Meg egy jó adag annoyance. -.-'

Ez a könyv valami rémes volt számomra. Csak azért küzdöttem végig, mert vcs-be lett válogatva. Unalmas, semmilyen, lányhisztis. Minden a férjhez menés, meg a szerelem körül forog (blah), de sajnos nem olyan jópofán és őszintén, mint mondjuk a Büszkeség és balítéletben. Erőltetett és érdektelen szerelmi szálak, de sajnos aki mást keres a könyvben, más szálat nem is nagyon talál. Egy idő után a főhősnő, Cassandra élete se szól másról, csak sóhajtozásról, sápítozásról, féltékenykedésről... Pedig előtte azt hittem lesz némi jellemfejlődés, nem csak rombolódás. Ha ő Rowlingnak "charismatic narrator", akkor MOST először csalódtam Rowlingban (ez az ajánlás olvasható tőle a könyvborítón), ez a csaj ugyanis egy nagy nulla. Karakternek is, írópalántának is, szerelmes menyecskének is. Szerintem rémesen viselkedett mindenkivel, kiváltképp Stephennel. Tulajdonképpen megérdemelte, hogy szenvedjen, és ne találjon viszonzásra a szerelme. Önző és önsajnáló liba.

A legjobb, hogy végig az ő fejében vagyunk, és a naplóit olvassuk, amiket gyorsírással ír, mégis napokat tölt a naplóírás úri huncutságának elfoglaltságával, na persze így érthető, miért lesz egy szimpla, jelentéktelen délután elmesélése is vagy 50 oldal kapásból. -.-' 

A hangulat: én kerestem, eskü. De nem találtam ezt a sokat magasztalt ódon váras hangulatot. Azt találtam csak, hogy ideges vagyok, oly módon, mint annak idején a Balettcipőknél: hogy most mégis mi ez?! Sanyarú sors, meg nincstelenség, és mégse dolgozik a felnőtt ember? De itt a gyerek se szerencsére, mint amabban a bárgyú műben. Hanem az ingyencseléd! :D Az elmegy és keres a családnak pénzt, hejjhóó! :D... Nevetséges a felállás. Mit csinálnak az idejükkel? A családfő rejtvényt fejt, Topaz, a mostohaanya néha ledéren flangál, Cassandra firkál egyik sarokból a másikba ülve, Rose meg,... hát ő csak van, mint egy papírnehezék - de annak szép! :) Ja és van még egy még jelentéktelenebb, említésre se méltó öcsi is, Thomas.

A család maga nem hóbortos és művészi lelkű volt az én olvasatomban, hanem diszfunkcionális inkább. A könyv egyetlen értékelhető pontja SPOILER a családfő bezárása a toronyba, hogy ráleljen az ihletre és újra írásba kezdjen. SPOILER VÉGE. Az egész könyvet az apa karaktere köré kellett volna építeni. 

A Cotton fivérek megérkezése jelenti a bonyodalmak kezdetét, és később az anyagi felívelést is. Amúgy milyen üzenete van már ennek az egész regénynek? A nem dolgozáson, lébecoláson kívül jön még az érdekházasság, hogy jaj ne kelljen soha többet szegénynek lenni... Átejtések, félresmárolások, gyötrődés, céltalanság... Dili. 

Ó, és just for the record: de igen, a bullterrier igenis egy nagyon ronda kutya. So sorry. Még akkor is, ha Heloise-nak hívják.

Forrás.

Értékelés: 10/2,5 Nagyon untatott, aztán meg nagyon feldühített. Túlírt, fárasztó, eseménytelen szar, amit mindenki más imád rajtam kívül, éljen, éljen! :D

Rory Freedman - Kim Barnouin: Jónő

Rory Freedman és Kim Barnouin könyve, ami a "Táplálkozási útmutató, ha szuperül akarsz kinézni" alcímet viseli, azért keltette fel a figyelmemet, mert nos, én is egy vagyok azok közül, akik "jónők" szeretnének lenni, és mert tetszett, hogy talán jön egy olyan könyv, ami a porba tiporja a táplálkozási tévhiteket, és rendet rak a csacska agyakban, már ami a fogyókúrát/diétázást, de leginkább a hosszútávon is értelmes életmódváltást illeti. Rengeteg ugyanis a rosszul alkalmazott módszer, ami csak abba torkollik, hogy az illető visszahízik, jojózik, vagy csak simán, nem fogy semmit, és nem érti miért. Nagyon kevesen vannak tisztában az üdítők, rejtett cukorforrások, üres kalóriák, makróértékek, anyagcsere-folyamatok alapvető lényegi fogalmaival, és egyszerűen elrontják a "diétát". 

A könyv ma jelent meg, az Athenaeum Kiadónál.

Azt már előre megmondtam, hogy nehezen viselem a fogyis marhaságokat, és kritikusan szemlélek minden ilyen könyvet, valamint, hogy remélem tényleg a félrecsúszott fogyókúrás elképzeléseket próbálja meg kinevelni ez a könyv az emberből. A konklúzió pedig az lett, hogy: 

Catherynne M. Valente: Marija Morevna és a Halhatatlan

Megjártam rendesen a hadak útját a legelső várólista csökkentős könyvemmel... Lelassította a szokásos év eleji lendületemet, és ha év végén oda lyukadok ki, hogy nem sikerült teljesítenem a listát, azt már biztosan mondom, hogy Marija Morevnára fogom kenni! 

Hívogató volt, és csodás, népmesei háttérrel csábító, masszív kötet. Négy évet várattam, amióta megvettem magamnak, és most, ó fájdalom, azt kell mondjam, bár az idők végezetéig várattam volna... Rég szenvedtem ugyanis ennyit könyvön. El kellett volna hajítanom a pokolba a negyedénél, ahogy mostanában meg is fogadtam, hogy el fogom őket, mert nem lesz jobb ilyenkor, sőt... Ehelyett, nem hallgatva a józan eszemre végigküzdöttem magam, félig fuldokolva ezen a szürreális trutyin, és misztikus mocsáron, és az lebegett előttem, hogy ez vcs-könyv, ez vcs-könyv, elolvasom akkoris ha belepusztulok, hátha lesz valami értelme a végén. És NEM LETT! :D Ezért most írhatom szépen a piros betűs figyelmeztetést: 

Figyelem! FELPAPRIKÁZOTT POSZT és erőteljes negatív vélemény, én szóltam!

Na zdarovje annak, aki tovább olvas! 

Tündöklő paprika

Lauren Beukes: The Shining Girls - Tündöklő lányok

Nem hittem volna, hogy ebből a mindenki által kedvelt sorozatgyilkosos könyvből lesz az idei első, igazán paprikás posztom, de mégis így alakult, és a továbbiakban azt hiszem távol tartom magam a hype-olt könyvektől egy ideig... Mellesleg, jó lett volna ha elolvasok előtte néhány spoilermentes értékelést, mert utólag ilyenek jöttek szembe, hogy "nem olyan jó mint a Holtodiglan" - JESSZUS! Még a Holtodiglannál is rosszabb?! Éééés a válasz: Igen. 

Ebben még annyi értelem, sincs, mint szegény szerencsétlen Amyben és Nickben, akiknél legalább volt némi hideg, józan ész, és intrika, és volt kifutása a történetnek, mégha olyan béna is... 

Figyelem! FELPAPRIKÁZOTT POSZT ÉS SPOILEREK, ÉN SZÓLTAM!

Amit talán már mindenki tud a könyvről, hogy egy időutazó sorozatgyilkos van benne, Harper Curtis, aki egy titokzatos Ház kulcsát megkaparintva jut hozzá ehhez a lehetőséghez, és a Ház segítségével utazik az időben, és öli meg sorra a tündöklő lányokat. Azonban hibát vét, egyik áldozata életben marad, és a lány, Kirby Mazrachi, elkezd nyomozni utána. 

Ez még oké, nem egy rossz ötlet, sőt, baromi izgalmas is lehetne, jó lenne a filmadaptáció is... DE. Ahhoz kéne némi értelem emögé. Elárulni az olvasónak a miérteket, a hogyanokat, még ha nem is mindent, és néminemű misztikumot meghagyva, de valami szabályszerűséget adni, valami ezért-és-ezértet. Az elején masszívan szenvedtem, nem tudtam ki beszél és mikor, totálisan zagyvának éreztem az egészet, és zavart a sok nézőpont. Rengeteg narrátor van, különböző időkből. Legyintettem, hogy hát oké, az időutazós könyvekkel mindig csak a baj van, és bele kell rázódni, és akkor kitisztul. Póni, Harper, ismeretlen nő, kulcs, kutya, Harper, hulla, másik hulla, Harper. Ez a könyv első fele! :D Hol 1930 környékén, hol 40-70-90, mittudomén, semmi jelentősége, mert bár állítólag kurva nagy kutatómunka van mögötte (KILOMÉTERES b*szki a köszönetnyilvánítás, nem viccelek!), ebből SEMMI nem  érződik Miss Beukes. Egy totálisan random városban is lehetnénk, de amúgy Chicago a helyszín, érdektelen az időpont is, max egy-két foglalkozás más, és jellemzőbb lehet a korra... A nők megjegyezhetetlenül semmilyenek, és a jó ég tudja csak mitől tündökölnek - az egyik valami radioaktív portól ténylegesen fénylik, haha, na őt megjegyeztem, bár a nevét ne kérdezzétek. 

Ez egy átverős kép, ezzel a folyamatábrával...
Egyébként ő Beukes.

Harper amikor bekerül a házba, már a saját keze írásával fenn vannak a lányok nevei a falon:

 Jinsuk. Zora. Willy. Kirby. Margo. Julia. Catherine. Alice. Misha.

Később mindegyikük narrál, persze Kirby a legtöbbet. Kirbyt szeretni kéne, meg talán drukkolni neki, vagy mi a szösz, de nekem első körben csak az járt az eszemben, hogy hogy lehet ilyen hülye neve, hogy Kirby Mazrachi, és egyfolytában a járdaszegély (kerb, angolul) jutott eszembe róla, de ez hagyján, mert ez az én hülyeségem, szegény járdaszegélykében az az idegesítő igazából, hogy nem csinál semmit, de azt hosszú fejezeteken keresztül. Néha dug egy pasival, beleszeret a Dan nevű fickóba, aki segít neki ebben a kurvanagy nyomozásban, amivel nem jutnak amúgy semmire. :D Kirby nem találja meg Harpert, Harper találja meg Kirbyt, amikor rájön, hogy még mindig él a csajszi. A nyomozás mindenféle aktagyűjtésből áll - gondolhatjátok milyen izgalmas, pont mint egy szakdolgozat javítása, és a tetőpontja az, amikor Kirby a műanyag póniján megtalál egy gyártási dátumot, és rájön, hogy az nem stimmel, mert neki már sokkal korábban megvolt az a póni... 

Hát először is... 

1. Ki a fenének van meg az összes gyerekkori játéka, és főleg egy műanyag póni hogy marad vajon olyan tiszta, és steril hogy egy szám nem kopik le róla :D Harper hogy gondolta ezt a loop-zárás dolgot ezekkel a tárgyakkal, fel nem foghatom... Mi van ha kidobják, kiselejtezik, elveszik stb.? 

2. Ugyan kik nyomtatnak gyártási számot egy műanyag pónira -.-' 

A póni igazából nem lesz véres! Sőt, el se kopik! :) 

Na, de mindegy, felejtsük el, itt egy pillanatra azért véégre felkaptam a fejem, hogy na, eksön van, és hú de borzongató lehet rájönni egy ilyen titokra, és aztán... semmi. Visszasüppedtünk az unalomba. Unalomba igen. Ez a véres-belezős-gyilkolós, időutazással megspékelt, nőkkel kicsesző pszichopatás könyv, kapaszkodjatok meg: UNALMAS. Dögunalmas! Lapos stílusban, érdektelen jelleggel dobál be szereplőket, eseményeket, korokat, a kérdéseit nem válaszolja meg, és nem jön az a szokásos kellemes tarkótáji bizsergés, ami az időutazós könyvek sajátja, hogy ja, itt ér össze, és úúúh, most itt vannak, de közben amott, és ez lett amiatt... A belegondolás izgalma teljes mértékben hiányzik. 

Ez egy idegesítő gif, szeretettel!

Hogy fogadjam el magyarázat nélkül az egész tündöklő/nem tündöklő kérdést is, meg mi az hogy az egyik megszűnt tündökölni és akkor visszamegy az időben, és megmondja neki egy korábbi időpontban, hogy nehogy abbahagyja a tündöklést?! Sírva röhögök! :D "Te figyejjé, Margo (vagytökömtudja melyik)! Nehogy ne tündökölj pár év múlva, mert úgy hogy öljelek meg?!"

Nekem sántítottak a tárgyak is, mintha néhol duplán lennének, vagyis összezavartak, érdekesnek nem találtam őket egyáltalán, és csak Harpernek volt logikája hozzá, hogy tudja, melyiket hol akarja hagyni. 

Miért folytattam, ha már az elején éreztem ezt az összevisszaságot? Reménykedtem, hogy jobb lesz, és a felénél egy pillanatra meg is örültem, amikor végre Kirby meggyilkolásának kísérlete jött, amit szerintem egy értelmes szerző és szerkesztő odabasz az elejére a póni után (nem???), hogy egy igazán ütős kezdést mutasson, de áá, várjunk rá a könyv közepéig. Ez az egy használható jelenet van a könyvben, de még itt is zavart, hogy tulajdonképpen nem is Kirby a vagány igazából... Tokyo, a kutyája segítségével menekül meg. A kutya meghal, elég szomorú jelenet, kutyakedvelők biztos ronggyá sírták magukat rajta. De innentől kezdve még ferdébben néztem Kirbyre. Túlélt egy támadást, szerencse, véletlen és egy kutya segítségével. Ettől még nem "hős", vagy tökös csaj. 

A darabosság, "bedobált infók" érzete végig megmaradt, nyersnek, kezdetlegesnek éreztem a történetet, nem kötött le, és egyetlen szereplőt se tudtam megkedvelni, azonosulni vele, izgulni érte. Nem rázott meg, nem láttam semmi extrát se a nőkben, se Harperben mint sorozatgyilkos, pszichopata karakterben, annak tök átlagos volt, és éppolyan beteg, mint a többi. Sőt, még kicsit klisés is... mankó meg miegyéb... 

Tudjátok mi az, ami érdekes lehetne ebben a könyvben? A Ház. És mit tudunk meg a Házról? KURVÁRA SEMMIT! :D Mi ez és miért, és hogyan? És miért pont Harpernek engedi az utazást, meg Kirbynek? Miért nem találnak semmit a rendőrök, csak romokat? 

Lelövöm a legnagyobb poént is, amitől úgy látszik mindenki óvakodott, még a spoileres Gr-es értékelésekben is alig van valami erről..., de ezt kivételesen jó ötletnek tartom, csak hát halotthalvány az előzményekhez való viszonyom miatt, és ahhoz nem elég, hogy megváltoztassa a véleményem a könyvről: NAGY SPOILER!!! Harper a Házzá válik. :D Nincs feloldozás, ugyanakkor nincs menekvés a gonosztól... A lábaiból padlódeszka, a karjaiból falak lesznek, ő maga a Ház ezentúl.  Ez atomjó ötlet, tényleg. De akkor előtte mi volt? Valaki kiszabadult ennek révén, aki addig volt a Ház lelke? Ez most egy nyitott vég? Megborzongasz és hirtelen kiírják hogy fin!... :D

Értékelés: Ha már megtörtént a Holtodiglanhoz való hasonlítás, akkor csakis 10/1 lehet, értékelhetetlen bullshit, nyers, érdektelen, unalmas történettel, követhetetlen és kedvelhetetlen alakokkal. Egy anti-könyv. Inkább olvassátok  a Kurblimadarat, vagy a Holtodiglant akár...

Hogy fogok én így több Beukest olvasni? Megrendült a hitem... Mondjátok, hogy a Zoo City és a Moxyland nem ilyen... 

Véleményem teljesen szubjektív, tök örülök, ha másnak tetszett, de meggyőzhetetlen vagyok.