13 évvel később, a Katalin utcában

Újrahallgattam Szabó Magda Katalin utcáját, amivel 2013-ban ismerkedtem meg először. Gyönyörű, súlyos és nyomasztó könyvnek találtam akkor is, és sajnos nagyon kusza is volt; nehéz volt megérteni. Bizakodva álltam neki újra, hiszen a Freskó is letisztult második olvasásra, méghozzá teljesen, és jobban megszerettem az újraolvasás által. A Mózest is még jobban szerettem másodjára, de az elsőre is nagyon tetszett, csak később még jobban tudtam értékelni, és más vetületei is voltak. 

A Katalin utcával nem volt ilyen szerencsém. Azt hiszem talán sosem fogom tudni rendesen értelmezni, vagy befogadni ezt a regényét Magdának, még ha valami zsigeri szinten hallani is vélem a lényegét. 

Érdekes módon most sokkal könnyebben boldogultam az első felével, és egészen gyorsan a helyére zökkent a szokásos ki-kicsoda. Egy ki segítséget igénybe vettem hozzá a netről, hogy ne kelljen állandóan gondolkodjak, melyik család hogy is van összerakva. Sajnos később Blankát és Irént megint összemosta az agyam (de miért??) A regény második fele aztán eléggé lógva maradt, és valahogy a végső üzenetet sem értettem meg. A "mi van?" érzés és a sok kérdőjel most is megmaradt. 

Gondolkodtam rajta, hogy ismét nekifussak, vagy csak legalább a második felének esetleg, hogy hátha letisztul, de annyit szenvedtem már ezzel a könyvvel, most is hetekre lelassított az olvasásban... Szívesen veszem inkább, ha valaki linkel valami értelmes értelmezést, esetleg akár olyat, ami ádámévától elmagyarázza az egész könyvet, vagy akár azt is, ha valaki leírja a saját gondolatait róla. Szerintem harmadszor ebben az életben már nem Katalin utcázok, de ki tudja.

Szép könyv, fájdalmas, nehéz. De az értelmezése is nehéz maradt, nem csak a témái. 

Elena Ferrante: Véletlen találatok

Szeretem Ferrante írásait, és bár a legutóbbi olvasmányom tőle - a tavaly olvasott Tékozló szeretet -, nem az én könyvem volt, akkor is megállapítottam, hogy erőteljes, szép szöveg, igazi Ferrantés írás, mégha nekem nem is tetszett annyira.

Idén a Véletlen találatokat szemeltem ki az életmű folytatására, ami egy, a Guardian számára írt, rövid cikkekből összeállított esszékötet. A tárcák időrendi sorrendben szerepelnek benne 2018. januárjától 2019. januárjáig. Előre meghatározott témákról írta a reflexióit, bár néha szabadon kezelve kissé el is tért a témáktól. Sok erős írás van benne, életbölcsességek, gondolatok halálról, szerelemről, barátságról, félelmekről, művészetről, függőségről, nőkről és a nők érvényesülési lehetőségeiről, és persze több magáról az írásról, az alkotás folyamatáról is. Élvezettel csemegéztem a témáiból, minden érdekelt, még ha nem is tetszett mindegyik egyformán (rövid írásokkal teli gyűjtemények általános átka ugyebár).

Az írások mind azonos hosszúságúak voltak, hiszen - gondolom - ugyanabban az előre meghatározott hasábban jelentek meg az újságban. Rövidségük miatt könnyebben belefogtam akkor is, ha tényleg csak néhány percem volt két elkészült homoksüti szemlélése közben.

Az illusztrációkat a Dániában élő olasz grafikusművész, Andrea Ucini készítette. Kellemes, lágy színösszeállítás jellemzi rajzait, egyszerű, sokszor szinte minimalista ábrázolásmód, ami mögött mégis metaforikus jelentéstartalommal bíró apró részletek sejlenek fel. Mindig van az egyszerűnek hitt képen valami felfedezésre váró, rejtett motívum is. Sokat hozzátettek a kötethez ezek az illusztrációk. 

Az is jó volt, hogy ki tudja miért, de az elejétől a Nápolyi regények filmsorozat narrátorának hangján hallottam a fejemben a mondatokat, olvasás közben. :) 

Néhány idézet, ami megfogott: 

"Végtére is régi önmagunk nem több holmi elmosódott színfoltnál, amelyet mostani énünk támfaláról szemlélünk."

"Sokkal fontosabb, hogy odafigyeljünk a rettegésben tartott emberekre, ugyanis az ő haragjuk a valódi veszélyforrás."

" (...) ha a történetmesélő szerepét önkényesen magunkra osztottuk, nem érdemes a majdani olvasók kegyeit keresnünk, igyekezzünk inkább a lehető legtöbb szűrőtől megszabadulni, hogy a szöveg a lehető legárnyaltabban reflektáljon az emberi létállapotra."

" Abban reménykedünk, hogy a lehető leghosszabb élet jut osztályrészül, amely azonnal befejeződik, amint kiderül, hogy immár semmilyen gyógymód nem szavatolja az elviselhetőségét."

"Ami engem illet, minden nőt rokon léleknek érzek, kit ezért, kit amazért: egyszerre ismerek magamra legkiválóbb és leghitványabb nőtársaimban. Létezik, szegzik nekem a kérdés gyakorta, hogy soha életedben nem találkoztál egyetlen hárpiával sem? Már hogyne találkoztam volna: tele van velük az irodalom meg az élet. De mindent összevetve, mégiscsak az ő oldalukon állok."

"(...)a megváltáshoz vezető úton elsősorban önmagunkkal, nem pedig másokkal szemben kell kíméletlen őszinteséget tanúsítanunk."

"Egy jól összerakott történet akkor körvonalazódik, ha a sztereotípiák gubójából kihámozzuk a való életet, amely - valódiságából és elevenségéből adódóan - ide-oda ficánkol, és nem hagyja tetten érni magát." 

Ez utóbbi idézet emlékeztetett Márquez élet- és írásszemléletére is. 

Az írásról szóló részek rendkívül sokszínűek. Szó esik az alkotói szabadságtól,  adaptációktól kezdve a naplózáson és központozás kérdésein át az álmatlanságig, sztereotípiákig, irodalmi újszerűségig mindenről. Érdekes betekintés volt ez, mintha kicsit oda lehetett volna ülni a sarokba Ferrante dolgozószobájába, láthatatlanul, és megtudni regényeinek titkait. 

A próza a szerzőre jellemzően kissé távolságtartó, néha egészen karcos, a formátumból, de Ferrante stílusából egyaránt adódóan kompakt, de közben változatos, friss, frappáns. Érdemes volt elolvasni. 

Gabriel García Márquez: Száz év magány

Igen, igen, igen! Elolvastam hát az Aureliánók és José Arcadiók nagy eposzát! A szépirodalom legnagyobb és legelvetemültebb szappanoperája elevenedik meg ebben a több generáción átívelő, hömpölygő nagyregényben. 

"Hosszú évekkel később, a kivégzőosztag előtt, Aureliano Buendia ezredesnek eszébe jutott az a régi délután, amikor az apja elvitte jégnézőbe."

Micsoda kezdőmondat! És micsoda folytatás következett! Nagyon meglepett, hogy a regény tényleg egy egybefüggő nagy áradat, és nincsenek fejezetek, tagolások, csak néhány kisebb törés, de akkor is megállíthatatlanul folyik tovább a cselekmény. A párbeszédek hiánya is tömbösíti a szöveget. Nehéz bármiféle fogódzót találni, illetve az elején kifejezetten féltem is letenni a könyvet, nehogy elveszítsem a fonalat. Egyébként is törekedtem rá végig, hogy még ha csak 2-3 oldalt is, de olvassak belőle napi szinten, különben nehezebb visszahelyezkedni ebbe a zsivalygó, szenvedélyes, mágikus és forró hangulatú eposzba. 

"(...) kezdte megsejteni, hogy a jó öregkor nem más, mint tisztességes szerződés a magánnyal."

Bergsveinn Birgisson: Válasz Helga levelére

Már nem is nagyon emlékszem, hogy mikor és miért figyeltem fel erre az aprócska kötetre, mindenesetre egyike volt azoknak a könyveknek, amikkel a férjem meglepett  karácsonyra (2023-ban) a kívánságlistámról. ♥ Idén direkt nagyon sok, korábban ajándékba kapott kötetet tettem fel a várólista csökkentésbe, hogy ne álljanak már olyan soká olvasatlanul.

A Válasz Helga levelére egy visszaemlékezés. Bjarni, a most már idős, izlandi gazda válaszol egy korábbi levélre, és válaszában felidézi gyakorlatilag az egész életét, onnantól kezdve, hogy egy pletyka szárnya kelt róla, és Helgáról, egészen odáig, és még tovább, hogy a pletykából valóság lett, és hogy Bjarni döntés elé kényszerült. Szerelem, öröm, fájdalom, megalkuvás, kötelességtudat, önfeláldozás... Hogyan alakítjuk, vagy épp nem alakítjuk a sorsunkat. Számvetés és önmarcangolás ez, az élet végéhez közeledve, talán feloldást keresve. 

„Vesztem el lóháton vakító hóviharban, és hagytam rá magam a ló ösztönére, hogy hazavigyen, amikor feladtam. Lőttem szaró rókát. Láttam jéghegyet felborulni. Hajítottam nyúlhalat a járásgyűlés elnöke fejéhez. Felejtettem el hullát. Szállítottam füstölt asszonyt. Éltem puszta ígéreten a kora ’60-as évek kemény telei alatt, írtam a létezés fogyatékosságairól, és megértettem, hogy az embereknek kis párnákon is lehetnek nagy álmai.”

Sokat gondolkodtam a könyvön, és hogy mit is írjak róla, hogyan is adjam vissza a szokatlanságát, egyediségét, és azt, hogy milyen kettős érzéseim támadtak vele kapcsolatban. Érdekes, mert úgy érzem, nem olvasnám újra, de nem is biztos, hogy megválnék tőle. Bizonyos szempontból a "kicsi a bors, de erős" könyvek közé tartozik. Nehéz témákat hoz fel, és rövidsége ellenére rengeteg mindenről mesél lecsupaszítva, nyersen és őszintén.

"Elágazott az addigi utam. És én mindkét irányt követtem. De egyiket sem igazán. Vagyis a lábam az egyik úton vitt – a szívem pedig a másikon haladt. Együtt veled."

Mégis, nagyon-nagyon furcsa könyv, ami tele van bujasággal, testiséggel. Kissé értetlenül állok előtte, mégis vannak benne magvas gondolatok. 

„Akkor válik csak egy nép igazán kicsivé, amikor hátat fordít a történelmének.”

Az izlandi környezet tetszett, és remek hátteret adott, de kevesebb húgyszag, kevesebb testnedv valahogy jobb lett volna. Változatlanul nem értem, miért kell a szépirodalomnak oly sokszor ilyesmiktől csöpögni. Ettől a naturális megközelítéstől lesz ütősebb, vagy mit gondolnak ilyenkor a szerzők? 

"(...)a rossznak könnyű féken tartani a jót, a jónak viszont nehéz féken tartani a rosszat" (Vídalín-prédikációkból való)

Volt enne némi humor is azért, emlékezetes marad a "hullafelejtés", egy ilyen abszurd helyzeten, majd utána a "füstölésen" is, hát csak nevetni lehet, pedig ott van mögötte a tragédia is.

"Olyan felüdülés volt a szemnek téged meztelenül látni a napfényben, mintha a kopár sziklaormon virágot pillantana meg. Semmi ehhez foghatót nem ismerek. Legfeljebb az jut eszembe, amikor megérkezett a Farmall, letéptem róla a kartont és minden csomagolást, és csodáltam az életünket forradalmasítani készülő gép ragyogó dicsőségét. Látod, milyen hitvány gondolataim vannak, drága Helga, hogy a te fiatal, meztelen testedet egy traktorhoz hasonlítom. Tudom, hogy csak beszennyezem a szépségedet azzal, ha evilági dolgokhoz mérem, de mégis csodálatos traktor voltál."

Forrás.

Váltogatták egymást azok a részek, amin meg lehet állni elmerengni, és azok, amin elfacsarodik az orrunk is. Engem tényleg kifejezetten irritált a folyton felemlegetett húgyszag. Enélkül csorbult volna a mondanivaló? És a bestialitást ne is említsük akkor. Ez mihez kellett ellenpólusnak? Miért kellett, hogy ilyenformán előjöjjön az ösztönlény Bjarniból?

Ami még megakasztotta az olvasást, azok az (ó)izlandi legendák, mondák világára való utalások, idézetek. Bár ezekhez készültek jegyzetek a kötet végén, én ezt fáradságosnak éreztem megismerni. Arról nem is beszélve, hogy el se tudom olvasni ezeket a neveket, csak egy nagy blabla (jelen esetben pl kb. hörgönsprr) lesz a fejemben egy Hörgárhreppúr szó mondjuk, és a többi H-betűstől is nehezen tudom megkülönböztetni. De persze ne akadjunk fenn az én ebbéli hiányosságaim folytán ezen. Mindenesetre szerintem a be-beszúrt példázatok, versek, mondák túl sokszor térítik el az olvasót a történettől, és feleslegesen túlmitizálják a történetet; kizökkentenek, ahelyett, hogy hagynának jobban belemerülni. 

"A legszegényebb tanyákat civilizáción kívülinek szokták gúnyolni, de vajon nem ott van-e épp a legtöbb emberség?"

Bjarni, Helga, Unnur, és a többiek sem kerültek közel hozzám, de a szerző jól átadta érzésvilágukat, és érdekessé tudta tenni őket. A társadalmi-politikai jellegű eszmefuttatásokhoz pedig azt hiszem semmit nem is kell hozzáfűzni. Ezek közül is olvashattok itt néhány idézetet. 

"Mintha a fogyókúrázók tennék a legtöbb cukrot a palacsintára, és a legkegyetlenebbek magyaráznának a “lelkek iránti szeretetről”. Általában azok a legnagyobb gaztevők, akik a leghangosabban szónokolnak a bűnözés ellen, a kapitalizmus meg, aminek mindenkit gazdaggá kellene tennie, mindenkit elszegényít, és biztos lehetsz benne, hogy a szabadság, amiről mostanában oly sokat beszélnek, végül mindenkiből rabszolgát csinál."

Érdekes könyv volt, furcsa, nehezen elhelyezhető élmény. De ezekért (is) olvasunk, nem? 

A Válasz Helga levelére volt az idei 12. elolvasott várólista csökkentős könyvem, így ezzel teljesítve a kihívás, hurrá! :) 

Szabó Magda: Füveskönyv

Jólesett valami kicsit komolyabbat, súlyosabbat olvasni, néhány könnyedebb olvasmány után. Bár vigyázni kell azért az ilyen füveskönyvekkel gyűjteményekkel, mert haladós olvasmánynak tetszik a sok rövid idézettel, mégis tömény tud lenni. Legalább 5-6 részletben, vagy inkább fejezetenként, témánként jó olvasni. 

Rengeteg ismerős idézet visszaköszönt az életműből, valamint interjúrészletek is vannak. Számtalan kis jelölő került bele, ezek közül fogok néhányat ide a posztba is beilleszteni. 

Van ami simogatta a lelkem, van ami késdöfés.

Témái, ami köré az idézeteket gyűjtötték, nagyon sokfélék. Megjelelik  gyerekkor, az emlékek birodalma, a szerelem, a női lét, a szabadság eszméje, az élet titkai, és a halál is. Talán a legnehezebb volt olvasni azokat a részeket, amikben Szobotkát gyászolja, annyira tapintható az összetartozásuk, és a fájdalom... 

Különösen  aktuálisak a szabadságról, magyarságról, politikáról írt sorai is. 

"Az emlék gerezdes volt, mint a narancs, és életének különböző pillanataiban más-más gerezdje került elő." (Katalin utca)

"Kiszámíthatatlan, mikor mi, milyen erővel és később milyen hatást kifejtve karcolódik egy gyermek tudatába." (Ókút)

Saját képek

"Az élet nem iskola, Irén. Az élet szabálytalan." (Katalin utca)

az olvasásról

"Naponta megújuló boldogság, hogy valaki beszél hozzám a könyv lapjairól, és ezt az élményt megismételhetem, sőt ez az élmény a korom és az életkörülményeim változásával mindig más és mást közöl." (Osztovits Ágnes interjúja, Magyar Nemzet, 1995)

"Mindenki rendszeresen olvasott nálunk, szenvedélyes érdeklődéssel, válogatás nélkül, mint az örökké szomjas ember, aki azt is megissza, ami voltaképpen nincs ínyére, mert máskülönben szomjan hal." (Ókút)

"Ha békén hagyják és elvonulhat, láthatatlanná és elérhetetlenné válik olvasás közben, mint egy búvár a tenger fenekén." (Megmaradt Szobotkának)

"a boldogság a hétköznapok üzemzavara" (A pillanat)

"Nincs ifjúsági irodalom. Nem hiszek benne. Irodalom van különféle korosztályú olvasók számára. Nincs ifjúsági író, csak író van. Minden könyvnek minden korosztályhoz kellene szólnia, ha az ember igazán jól végzi a munkáját. Nem hiszem abban, hogy négykézlábra kell állni és úgy kell a gyerekhez szólni. A gyerekhez úgy kell szólni,  mint egy értelmes, nem nagyon idős felnőtthöz." (Tanári búcsú, 1985, Illés György interjúja)

Olvassatok Magdát. ♥ Ezt is. De bármit tőle. Gazdag érzelmekben, gondolatokban, mindenről bölcsen, mély világlátással fogalmaz, és elképesztő a kifejezésmódja. És igen, ez még így, csupán néhány idézetet összegyűjtve is, ugyanúgy érzékelhető. 

(Megjegyzés: Nagyon szép ez a fajta kiadás is, de nem tartós, és könnyen felgyűrődik, sérül a dupla elülső rész. :/ Az előző, keményborítós sorozat szerintem jobban sikerült, folytathatták volna.)

Elena Ferrante: Tékozló szeretet

Rég olvastam már Ferrantétól, és úgy gondoltam 2025-ben mindenképp szeretném folytatni az életművét. A Tékozló szeretet került sorra először, és bár nem az én könyvem lett, nem bánom, hogy megismerkedtem vele.

Kétségtelenül nagyon erőteljes írás. Naturális, furcsa, szuggesztív. Nyomasztó hangulata teljesen hatalmába kerített, és hiába nem tudtam együtt rezonálni a szereplőkkel és a történésekkel, mégis fogva tartott. Csak a jó írások képesek erre.

A Tékozló szeretetben Delia visszatér Nápolyba, édesanyja, Amalia temetésére. Lépten-nyomon titkokba botlik, és a múlt árnyai kísérik útját, miközben próbálja összerakni anyja utolsó napjait. Egy különös énkereső lázálom ez a pár nap, amikor is ráébred, mennyire hasonlóak voltak ők ketten az anyjával. A jelen képeibe belevegyülnek a régmúlt árnyai is, keveredik az elbeszélésben a képzelet és a valóság - persze azért elválasztható módon, de mégis teljesen egymásba folynak a különféle képek. 

Kíméletlen őszinteséggel ír Ferrante erről a bonyolult és intenzív anya-lánya kapcsolatról, mélyen boncolgatja a köteléket köztük, és közben minden mégis főként Deliáról szól.

Jó volt visszatérni Nápolyba, Elena és Lila jutottak eszembe, felidéződött a nyelvjárás és az irodalmi nyelv különbözősége, a telep, és néhány konkrét jelenet is visszaköszönt, pl a lépcsőházban való kergetőzés, a dohos pince, ahova a babák beestek... Éreztem, ugyanabba a Nápolyba csöppenhetek vissza. 

Elképesztő, ahogy Ferrante hangulatot tud teremteni, még ha az éppen vészterhes, fojtogató is; de pont ez a csodás benne, hogy néhány mondat elolvasásának hatására egyszer csak te is kellemetlenül érzed magad benne. Szókimondó, erőteljes, érzékletes, de csapongó is ez az írás, és nem könnyű olvasni, hiába rövidke.

Ferranre olyan érzékletesen írt az anya és lány közt lévő "tartózkodó és őszintétlen" kapcsolatról, és elképesztően jól érzékeltette azt a kettősséget, hogy Delia mennyire aggódott anyjáért, és közben mennyire utált aggódni is érte, és amint már nem kellett aggódni érte, a háta közepére sem kívánta pl. azt, ahogy "rendet rakott" nála. Diszfunkcionális család volt az egész, na nem mintha Casertáéké nem lett volna az, csak másként. Delia a húgaitól is teljesen eltávolodott, és ezt is remekül írja le, pedig csak 2-3 mondat szól erről az egész könyvben, mégis rögtön teljesen érthető, hogy hogy is történt, és hogy növekedett köztük egyre a kölcsönös idegenség érzése.

Ahogy írtam feljebb, nem az én Ferrantém, mégis Ferrantésan szép. Kétségtelenül eddig ez a legkevésbé tetsző kötetem tőle, nem igazán tudok belőle semmit magammal vinni.  

Apróság talán, de nagy kár, hogy a kék borítóra piros kosztümös alak került, holott a kötet nagyon fontos része Amalia kék kosztümje, ami egész életében hű volt hozzá. 

Ken Kesey: One Flew Over the Cuckoo's Nest

Hol is kezdjem? Talán ott, hogy végre most már nem kell azt mondanom, hogy egész évben elkerülnek az igazán kiemelkedő könyvek, mert megérkezett az, ami méltán és vitathatatlanul kerül majd az idei top5-be. Ken Kesey Száll a kakukk fészkére című könyvével angolul, audiobookban ismerkedtem meg. Reménykedtem, hogy egy biztos pont, egy igazi jó választás lesz ez a régóta halogatott klasszikus, de csak óvatosan, halkan mertem bizakodni. A megérzés szerencsére jó volt. Ken Kesey könyve igazán remek, jól megírt, jól felépített, meglepően gördülékeny, de mégis nagyon mély.

A Száll a kakukk fészkére ezer éve a radaromon volt már, de igazából nem ismertem a történetét. A filmből egy-egy képkocka bevillant, Jack Nicholsonnal, de sosem láttam, és csupán annyit tudtam az egészről, hogy elmegyógyintézetben játszódik. Bizonyos mértékig sejthető volt számomra, mire fog kifutni, mégis meg tudott lepni a vége, és nagyon megfogott. 

"Vintery, mintery, cutery, corn,

Apple seed and apple thorn,

Wire, briar, limber lock

Three geese in a flock

One flew East

One flew West

And one flew over the cuckoo's nest"

Saját kollázs borítókból 

Az elbeszélő a könyvben Chief Bromden, a magát süketnémának tettető, hatalmas termetű indián. Régóta az elmegyógyintézet lakója már, és szerény viselkedésének, nemlétező hendikepjének köszönhetően sok bennfentes információ tudója.

“I had to keep on acting deaf if I wanted to hear at all.”

A diliház osztályának legújabb lakója a büntetés-végrehajtástól kerül át hozzájuk: ő Randle Patrick McMurphy, egy igazi laza, nagyszájú lázadó, tele tettvággyal. Az osztályon Ratched nővér a főnök, aki manipulatív módszereivel igazi diktatórikus rendszert alakít ki, és még az orvosok is az alárendeltjei inkább, semmint feljebbvalói. Neki nem parancsolhat senki, és - így vagy úgy -  mindig eléri a céljait, betartatja a szabályait. Segítségére van három fekete "fogdmegje": Warren, Washington és Williams, akik elintézik helyette a piszkos munkát.

McMurphy persze jólirányzottan beleköp Ratched nővér levesébe, és provokációival, vagy csak ártatlannak beállított ötleteivel elkezdi bomlasztani az eladdig jól működő gépezetet. Bekerült a porszem, nincs más megoldás, mint hogy a gépezet kihányja magából azt...

A regény első fele sűrű, lomhán nyújtózik, de mindvégig érdekes, aztán McMurphy érkezésével könnyedebbé válik, megjelenik a humor, a tréfa, és felcsillan a remény a reménytelenségben. A feszültség, a "mikor történik valami végzetes" olvasó felett lebegő érzése persze állandóan ott van. 

McMurphy óriási változásokat indít el. Itt egy kis pöccintés, ott egy kérdés, ami aztán sok fejben átkattint valamit, és ott az általános hadviselés a hozzáállással, amit képvisel, és ami óhatatlanul is "ragadós".  Ahogy ez lenni szokott, aki a lavinát elindítja, és a zsarnokkal szembeszegül, nem sokszor ússza meg ép bőrrel, de lázadó tettei nyomán valami új születik. 

“But at least I tried”

Tetszett, hogy a kemény téma mellett azért meg tudott mosolyogtatni, többször is. Hogy igazán aggódhattam a karakterek sorsáért. Hogy realisztikus volt az egész.

“The world news might not be therapeutic.”

McMurphy nem egy szent, feddhetetlen szabadságharcos. Nem kell, hogy szimpatikus legyen, ahhoz, hogy ő legyen a hős, aki megtör valami megtörhetetlennek látszót. De ő az, aki képes erre. 

"You know, that's the first thing that got me about this place, that there wasn't anybody laughing. I haven't heard a real laugh since I came through that door, do you know that? Man, when you lose your laugh you lose your footing.”

Fontos dolgokat jár körbe a könyv kiszolgáltatottságról, embertelenségről, rendszerhibákról, hierarchiaharcról, attitűdről, talpraállásról. Zárt közösségekről kivételesen jó írások tudnak születni, az egész berendezkedés, a kapcsolati háló remek alapot ad. Itt külön zseniális, hogy a befejezéstől minden feszültség és borzalom ellenére, békében lehet elválni.

Szeretném megnézni a filmadaptációt is hamarosan, kíváncsi vagyok mit görbítettek el benne a könyv cselekményéhez képest, mit hagytak ki, és hogy hogyan találták meg az egyensúlyt a szórakoztató és a megdöbbentő között.

Jack Nicholson neve garancia, és még ha változtattak is ezen-azon dramaturgiailag, nem tudom elképzelni, hogy a film csalódás lenne. 

Nem csak az évem egyik legjobbja volt ez a történet, de a kedvenceim közé is bekerült. Szeretem az olyan olvasmányokat, amik valahol igazán mélyen tudnak rezonálni, és megmozdítanak valamit az emberben. Lehet, hogy rettenetes és megdöbbentő dolgokat mutatnak be, de van egy csodálatos képességük, amivel fogják, és megemelik a lelkünket egy pillanatra. Köszönöm, Ken Kesey!

Ilyen, olyan, és amolyan olvasmányokról - zanza

És következőnek megint egy zanzaposzt jön, hogy összegezhessem kicsit a sok szétszórt jegyzetemet és gondolatomat azokról a könyvekről, amiknek semmi közük egymáshoz, csak az, hogy mostanában olvastam őket.

J.D. Barker: The Fourth Monkey 

Azzal a feltett szándékkal vágtam bele Barker trilógiájába, hogy én most azonmód belepistulok a szerzőbe, és ott fogok toporogni a Könyvfesztivál díszvendégéhez kígyózó sorban a hó végén, hogy dedikáltathassak vele... Nem így alakult. Barker engem egyáltalán nem győzött meg, és őszintén nem tudom vajon mit esznek rajta, ennyi alapján. Nem túl maradandó olvasmány, és sokszor feleslegesen naturális. A szemkivájás nem az én terepem, bocsi, adjatok hozzá értékelhető cselekményt, valódi izgalmat, és ennél kevésbé tesze-tosza, és érdektelen nyomozókat... A vége picit felhúzta, való igaz, de nem annyira, hogy folytatni akarjam. 

A férjem szereti Barkert, hát meghagyom neki. ;) 

Hegyi Zoltán Imre: Tkp. ugyanaz

Aki követi a blogot, az tudja, hogy nagyon kevés verseskötetet olvasok, de Hegyi Zoltán könyveit mindig elolvasom. A Tkp. ugyanaz címűt is ismét a szerzőtől kaptam meg. 

Még mindig a Shizoo a kedvencem a könyvei közül, személyessége, szép fotói, szerkesztése miatt egyaránt. A rövidke Tkp. is tetszett, de első felében kevésbé igazodtam el, a Papírrepülő című második rész viszont már emészthetőbb, könnyebben értelmezhető volt számomra. Nézzétek el nekem, nem vagyok egy nagy műértő, és nem biztos, hogy mindent "jól" értelmezek, de nagyon kedvelem Zoli szóbodorításait és egyszerű kinyilatkoztatásait egyaránt.

"Szabály

Örömjutalmat 

hordoz magában minden 

elkészült perced.

Kivétel 

Papírrepülő

pottyan az öledbe - szél 

hátáról. Csak úgy."

Ezeket nagyon szerettem a kötetből: Temetés, Mindenszentek, Szürke árnyékot fázik, Két attitűd.

"Csend faragódik a tájra.

Mintha a táj is befelé fúlna, magába."

Shizoo versek még: >itt<. 

Köszönöm az élményt! :) 

Amy Harmon: The Unknown Beloved

Amy Harmon neve már ismerős volt, 3 éve ugyanis meghallgattam a What the Wind Knows című regényét is. Most lecsaptam egy másik sztorijára az Audible-ön. A WtWK tetszett, de nem volt világrengető, és valami hasonlóra jutottam a mostani történettel is. 

Harmon nagyon jó abban, hogy andalító és misztikus hangulatot teremtsen, jó hátteret írjon a karaktereinek, és képes arra, hogy úgy írjon meg szerelmeseket, hogy tényleg érezhető legyen köztük a kémia. Ez utóbbiért extrán hálás vagyok, mert ez a romantikus irodalom alapköve kellene hogy legyen. 

Szép az írás, elringatnak a szavak, érdekes a varrónő képessége, és ennek összekötése a gyilkosságokkal, de a bűntény maga annyira végülis nem volt izgalmas, nem jött igazi katarzis a tettessel kapcsolatban. De talán nem is ez a lényeg, hanem csak Dani Flanagan és Michael Malone együtt. :)

Magyarul is megjelent, Az ismeretlen kedves címmel, és talán kivételesen a magyar verziónak jobb lett a fülszövege. A borítók viszont valahogy kevéssé passzolnak, én egyik nőben sem látom Danit. 

John Marrs: The Vacation

És végül, ismét hallgattam egy John Marrsot is, amit a címe és a borítója miatt nyárra terveztem, de sajnos végül csak ebben a kicsit szürkés, őszi időben sikerült befejeznem. A nyárias borító(k)nak egyébként nem sok köze van a tartalomhoz, szóval sebaj. 

A Vacation érdekes egyveleg, ami emlékeztet a Part című filmre (és könyvre, de én csak a filmet láttam), amit egyébként az egyik szereplő is kedvel, és többször említenek is, illetve a Nine Perfect Strangersre, Liane Moriartytól. Marrs könyvei közül pedig a The One-t, az első olvasásomat idézte vissza a szerzőtől a sok vágással, ugrással, sokszereplős narratívával. 

Amikor sok ember összegyűlik egy szállón, és mindenkinek van egy rakás titka, az rengeteg bonyodalomra ad okot.... A szereplők nagyon sokszínűek, és bár eleinte nehéz köztük eligazodni, sok a váltás, lassan indulnak be az események, mire mindenkivel megismerkedünk, de később szépen letisztul, és Marrs igen jól köti össze a szálakat - néha egész váratlan helyeken. 

Feszes a tempó, csomó rövid fejezet van, szokás szerint sokszor lógva hagy az egyes fejezetek végén, és más szálra tér át, hogy aztán rághassuk a körmünket, mi történt az aktuálisan izgalmasabb szálon. 

Gyémántvadaszat, betegség, énkeresés, barátság, vallási szekta, fanatikus rajongás, gyilkosság, baleset és más tragédiák... Ebben a sztoriban mindenből kijutott. 

A könyv megjelent Welcome to Wherever You Are címen is, ami talán jobban is illik hozzá.

Stay tuned, hamarosan jövök újabb havi zárással és könyves posztokkal is! :) 

Újra a Tüskevárban

Tavaly A Pál utcai fiúk kerültek sorra az újrázásban a gyerekkori kötelezők közül, idén pedig a Tüskevár és a Téli berek. Ebben persze nem kis szerepe van annak is, hogy most már tudom, milyen fantasztikus jó felolvasásokat csinál Széles Tamás. :) Nagyon jó élmény volt az ő narrálásával hallgatni Tutajos, Bütyök és Matula történetét. 

Nekünk annak idején csak a Tüskevár volt kötelező olvasmány, a Téli bereknek már önszorgalomból álltam neki utána, mert teljesen magával ragadott az első rész. Most sem volt ez másként, és mindkét könyv remek volt, újraolvasva is. Kedvencnek is jelöltem őket ezúttal, annyira szerettem elmerülni a világukban. ♥

Igazi lelassulást jelentett a berek világa, a természet közelsége, a csodaszép leírások. És nem csak üres szavak ezek, hogy milyen szépen leírta a madarakat, a nád susogását, a természeti jelenségeket, tényleg fület/szemet gyönyörködtető az írás. Sok idézetet kiírtam, bejelöltem, annyira tetszett a stílusa, a szépsége, a sallangmentessége, a finom lélekrajza és a humora. Te jó ég! Hát micsoda humora van Matulának benne! :) Erre már nem is emlékeztem.

Annak ellenére, hogy "csak" egy-egy vakációzás, a természetben töltött néhány hét élményeit, és sok-sok jóízű étkezését meséli el ( :D ), rengeteg izgalmas fordulatot és valódi veszélyt tartogat. 

A történet nagy része már homályos volt, csak körvonalak rémlettek mindenből, így aztán a nagyobb események is az újdonság erejével hatottak - a jégeső, a  tüdőgyulladás, a vadászat. 

Valahol szomorú, hogy ez már egy letűnt világ, nincs ilyen elvonulás, nincs ilyen vakáció, nincsenek ilyen felnövéstörténetek. És nincs meg az a könnyelmű szabadság sem, hogy a pákász pálinkával itatja meg a gyerekeket  :), és hogy kompletten eltitkolnak a szülők elől egy tüdőgyulladást is. :O

Nem fogok külön írni a két kötetről, szinte egybe is olvadtak most az újraolvasás közben, és ez így volt jó. 

Annyit említek csak külön a Téli berekről, hogy mennyire meglepett, hogy szinte csak a felénél jutnak ki a fiúk a berekbe (az újabb betegség miatt); de ugyanolyan jó volt olvasni az otthon töltött időszakról is. 

A Tüskevárban is nagyon hangulatos egyébként az elején, amikor az iskolában ülnek, és azon gondolkodtam, vajon hogy tudnak ilyen remekül írni az osztálytermi légkörről a magyar szerzők? Karinthy, Molnár Ferenc és Fekete István is, hihetetlen plasztikusan, pontosan, valóságosan adják vissza a feleltetések, a krétaporos tanórák, az osztálybéli hierarchia rendjét. 

Tetszett, hogy Gyula és Béla milyen érettek lettek az első kaland után is, mennyit változtak, de az is teljesen természetesnek hatott, hogy aztán Gyula hogy elszállt magától, és aztán ebből a pökhendiségből hogy rántotta vissza a talajra, hogy faragta felnőtté igazán, újra az újabb berekbéli vakáció, és annak megannyi tanulsága. Matula igen bölcs ember, és jó tanító. Egyszerűsége egyenessége és becsületessége megnyugtatóan hat az emberre. Az egész könyv hangulatát meghatározza jelenléte, alakja. Kérgesnek tűnik, mégis csupa szeretet. 

Az első szerelmek megjelenítése - Kati és Sári a két kiszemelt - sem zavaró, nem zavaros, nem erőltetett, csak a szokásos módon félszegek, kedvesek, tétovák voltak ebben a fiúk. 

Minden jó volt ebben a két könyvben. Minden sor. Minden történés, minden szereplő. Kengyel tanár úr, Nancsi néni, Piri mama, a robosztus István bácsi is mind olyan valóságosak voltak. Úgy szerettem a kutyákat is, Csikaszt és Bikficet! ♥ A forró nyári napokat és a kopogós téli hideget egyaránt. A pipakupak csattanását. :) Minden sora a helyén volt, és én is megtaláltam benne a helyem. ♥ 

Imádtam, imádom ezeket a regényeket. ♥ 

Végül pedig csináltam egy gyűjtést, álljanak itt a kedvenc soraim mindkét kötetből. :)

Tüskevár

"Ténferegtek a ragyogó utcákon, ahol végigömlött a nyár, és mintha felszakadt volna a messzeség, egyszerre végtelen lett a tér és az idő.

Két hónap!

Szabadság, szabadság!

Mosolyogtak, néha összenéztek, és gyengék voltak, mint a fűzfa fiatal hajtása.

– Gyere majd fel délután, mindent megbeszélünk.

– Persze – mondta Bütyök –, persze. Ezt meg kell beszélni.

Hogy mit kell megbeszélni, azt egyik sem tudta, de tele voltak valamivel, valami simogató, meleg ragyogással, és – szerencsére nem tudták, hogy a boldogságot nem lehet megbeszélni, nem lehet megosztani, és nem lehet megtartani."

"– Nem kerestek? – kérdezte Gyula izgatottan. – Nem keresett senki?

– Dehogynem – suttogta a Jogász, aki a verstől egészen megvadult –, a verebek kerestek a szemétládában, később még visszajönnek…"

"– Elhiszem, de… – és Matula csak egy mozdulattal jelezte, hogy a bereknek is megvan a maga tartózkodó illemszabálya. Itt nincs erőltetett komázás se le, se fel. Itt nem esnek egymás nyakába az emberek még temetésen sem, nem gázolják át a barátkozás érzékeny bozótját az első napon, nem közelednek egymáshoz hangos csörtetéssel, nem rohannak le senkit, de nem is lehet őket lerohanni. Itt mindennek, minden valóságnak neve van, értelme, jelentősége és ideje; itt nem becéznek, és nem rövidítenek le semmit, és ha valaki a szilfából szilcsit, a szárcsából szárcsikát és a kunyhóból kuncsit csinálna, Matula jól megnézné és – sajnálná.

– Szögény… hogyan beszél…

És Tutajos ki nem mondott tétova gondolatainak legmélyén megérezte, hogy ha egy reggel Matula azzal keltené, hogy:

– Gyuszkó, ébredjen, mert felkelt a napcsi… – hát ijedten nézne rá, hogy megbolondult-e, s közben kicsit utálkozna is. De nem, ez nem is lehetséges!"

"Matula a szokott helyén ült a konyhában, és úgy nézett a két gyerekre, mint a vén sas a fiaira, amikor visszakapja őket."

Téli berek

"Szalutált és kiment, de még hallotta, amikor a magas rangú egyén azt mondta:

“Marha!” (Abban az időben ezeknek az “uraknak” lehetett ilyeneket mondani.)

A kalauz megfordult, és szelíden mosolygott.

“Uram – mondta –, ne felejtse el, hogy a MÁV nem alkalmaz marhákat… csak szállít…”"

"– Van itt hely még elég…

– Hát három tetű elférne még, tudod, olyan kisebbfajta. Na, Jóska, mehetünk."

"Bütyök ezen úgy elérzékenyedett, hogy kiemelt egy kis gömbölyű paprikát, kedélyesen leharapta a csutkáról – mint Matulától látta –, aztán kitátotta a száját, és döbbent arccal körülnézett.

– Víz! – mondta elhalóan és megrendülten. – Borzasztó!

– Hát, ha nagyon csíp, akkor adok egy kis bort…

– A-had-jo-hon, Gergő bá-há…. sokat!

Tutajos, az óvatos Tutajos majd lefordult a székről, annyira élvezte Bütyök „lángolását”, közben egy szálka megakadt a torkán, és egyszerre elment nevető jókedve.

– Gergő bácsi, szálka van a torkomban!

- Jó – mondta az öreg – Béla előbb szólt…"

"Bütyök egy kis idegenkedéssel húzta kezére a kesztyűket, és megnyalta a szája szélét, ami ebben az esetben meglepetést jelentett.

– Mint a kályha. Hol vette, Gergő bácsi?

– Nem vettem, kaptam. Itt a berekben, egy macskától. Mondom neki: nem adnád a bőröd oda, te macska? Hát odaadta… Jószívű macska volt, meg aztán puskával kértem…"

"kékes párák takarták a téli titkokat."

"cifra szerszám, öreg ló"

"szél nélkül nincs is hideg"

"– Nem kelnek föl? Engedett az idő, majdnem meleg van.

Bütyök mélyen behúzódott a takarók alá.

– Gergő bácsi talán azt a meleget érzi, ami kimegy…

Matula nevetett.

– Hát ennél szebben már igazán nem lehet mondani, hogy tegyem be az ajtót. Hiába, aki finom ember, az csak finom ember! Ezután én is finoman kérdem meg, meddig akarnak még tehénkedni, mert dolgunk van!"

"– Amondó vagyok – kezdte Matula a beszélgetést –, amondó vagyok, érdemes lenne kinézni…

Derék barátaink azonban nem voltak “amondók”… Kiváló barátaink még félig az álom csónakjában hevernek, és ez a csónak csak a hideg közreműködésével tudja őket partra fordítani.

– … kinézni – folytatta Matula a magánbeszélgetést—, és a fára gondolni, amit aztán kaparhatunk a hó alól, de még akkor is vizes lesz…

– Vizes? – nézte Tutajos a gerendákat, amelyek szárazak voltak. – Mi lesz vizes, Gergő bácsi?

– A fa!

– Hát akkor menjünk – feküdt tovább Bütyök is –, menjünk, és hordjunk be fát.

Matula mosolygott.

– Nem muszáj felkelni, azt már nem is mondom. Majd kis kereket faragok az ágylábak alá, semmi az, csak nyolc kerék kell, aztán kihúzom magukat, meg visszahúzom…

– Kelünk már, Gergő bácsi – nevetett Tutajos."

"De jól emlékezzék ám! Mert a sötétben minden tehén fekete."

♥

Érdemes lenne vajon megnézni a filmadaptációkat? Emlékeim szerint sosem láttam a régit, és az újabbat sem...

David Foenkinos: Charlotte

A Book Lovers okozta csalódást enyhítette, hogy ezt a remek könyvet olvastam vele párhuzamosan.

Katacita ajánlására figyeltem fel a regényre és miatta is szereztem be, idén pedig várólista csökkentésbe tettem, hogy végre ne tologassam tovább. Kata is alig várta már, hogy végre olvassam.

Nem könnyű és nem is könnyed olvasmány, Charlotte Salomon élettörténete. Egy tragikus sors portréja a könyv, amit szerzője soronként ír, hogy közben levegőhöz jusson. Amíg nem jutottunk el ehhez a rövid, de torokszorító vallomásig, addig furcsának találtam a szakadozott szöveget, aminél minden mondat újabb sort kap. A magyarázat azonban a maga egyszerűségével átkeretezi, validálja a non-konvencionális szerkesztést, írásmódot.

Charlotte Salomon 26 évesen életét vesztette Auschwitzban, rövidke életébe mégis annyi minden fért bele... Hiába a tőmondatok, a szikárság, a szenvedélyes művészlélek átsugárzik az egyszerű megfogalmazáson. Ezen kívül pedig a szerző rajongása is lépten-nyomon érezhető, ahogy ezzel a könnyvel megőrzi és hirdeti Charlotte Salomon életművét. Bevallom korábban sosem hallottam róla, de a kötet miatt böngészni kezdtem, és megismertem a stílusát, képeit, valódi arcát a festményeken és fotókon keresztül. David Foenkinos története abszolút a valóságból merít, azt írja meg, miközben végtelenül alázatos marad, és egyszerű, rövid formában, lecsupaszítva tárja elénk ezt a sok szenvedéssel tarkított életet. A sors nem kímélte Charlotte-ot; ha nem lett volna elég a sok családi tragédia (szinte hihetetlen az öngyilkosságok sorozata a családon belül... ), a zsidó származás tragédiája is ott van, a 2. világháború idején. Hiába menekült el Dél-Franciaországba, ott is utolérték és begyűjtötték. 

Rendhagyó tiszteletadás ez a regény Charlotte-nak, amit a különleges ritmus és forma még inkább feledhetetlenné, erőteljessé tesz. 

A szerző többször is kiszól a regényből az olvasóhoz, ami engem általában zavarni szokott, azonban itt, ahogy bejárja Charlotte életének állomásait, és közben az olvasóhoz is szól, teljesen helyénvalónak tűnt ez a ritkás "kikacsintás". 

Ha nem ismertétek eddig Charlotte Solomont, ezt az introvertált zsenit, akinek nagyon rövidre szabták hányatott életét, nézzétek meg a képeit, olvassatok róla a neten, vagy ha van kedvetek, David Foenkinos szemein át. 

Leben? Oder Theater? Forrás.

Forrás.

A borítókép egy önarcképe a festőnőnek, >itt< megtekinthető teljes méretben. 

Elena Ferrante: Amikor elhagytak

Gondolkodtam, mit is írjak erről a könyvről, hogy is kezdjem, milyen felütés lenne jó, aztán megláttam Lobo értékelését, aki azt írta, hogy ez nem neki való könyv volt, és valahogy belém hasított, hogy igen, egy kicsit én is így éreztem, de ahogy pár nap, hét után tekintek vissza rá, mégis azt mondom nekem - is - való.
Nagyon Ferrantés, de eléggé le tudja húzni az embert, nyilván nem egy vidám olvasmány. Kellett egy kis idő, hogy leülepedjen. 

Boncolgatós, alapos, pontos, ugyanakkor nagyon nyomorúságos, nyúlósan magába temet, és miközben menekülnél belőle, azért nézed, hogy mi is történik, mert kíváncsi vagy. Frusztráló könyv, de természetesen azért tud ennyire frusztráló lenni, mert jól van megírva. Fájón ismerős is lehet, sok mondatában. 

"Nem hagyhatsz itt reménykedni, amikor valójában már mindent eldöntöttél."

Olgát elhagyja a férje egy másik, sokkal fiatalabb nőnél, aki már korábban, még kvázi gyerekkorában is felbukkant az életükben. Olga egyedül marad a két gyerekkel és rengeteg sötéten gomolygó gondolatával. Néha annyira elhatalmasodnak rajta ezek a gondolatok, hogy csak bennük tud létezni, teljesen bezárva, és egyszerűen nem is tud funkcionálni a normális, hétköznapi életben, sőt teljesen kifordul önmagából. Számítottam ilyesmire, bár azt hiszem nem ilyen mélységekig, vagy talán másként a valós világ döccenői nélkül. Arra viszont tényleg végképp nem voltam felkészülve, hogy a könyv valahol a közepénél szinte átmegy valami lázálom-szerű thrillerbe, amikor Olga a legmélyebben van a gödörben és elkezdi mesélni annak a borzasztó augusztusi napnak a történetét. Ez a nap nem csak a lelkét teszi próbára, hanem egy olyan furcsa, szürreális helyzetté válik, aminek nagyon is reális problémáit - a kutya, a gyerek betegsége, az ajtózár, a reggeli, a napi rutinba lendülés... - meg kell oldania valahogy. 

"Megmozdultam, úgy éreztem magam, mint egy rosszul összeillesztett papírmasé figura két fele közé szorult sóhaj."

Úgy tűnt, talán nem is fogunk továbblépni arról az egyetlen napról, nem lépünk ki többet a házból sem, ez lesz a végső helyszín, az egyetlen nagyjelenet, ami végighúzódik a könyvön, de szerencsére Ferrante hozott még mást is, és kapunk feloldozást. Eszembe jutott az egész képtelen, és egyre eszkalálódó helyzetről a Pánikszoba című film, amit milliószor láttam, és annak ellenére nagyon szeretek, hogy az is frusztrálni szokott. 

Kellemetlen volt olvasni, igen, valahogy ezt éreztem sokszor, hogy baromira kellemetlen Olga fejében és helyében lenni. A bizonytalanságok, a talajvesztettség, minden érzelem nagyon reálisan, húsba vágón volt ábrázolva. 

"A vágy pontot tesz."

Olgában teljesen összetörik valami, amitől egy időre meghasad a valóság is, és ő ott lóg valahol a semmi szélén, nincs kapaszkodó, nincs jövőkép, csak a végtelennek tűnő önmarcangolás és agyalás a kapcsolatról, a miértekről, a hogyanokról. 

"Valami megszakadt az érzékelésben, az érzelmekben. Olykor rájuk hagyatkoztam, olykor visszariadtam tőlük. Például a szavaktól: képtelen voltam megfelelni a kérdésekre, minden lehetséges választ abszurdnak találtam. Eltévedtem a hol vagyokban, a mit csinálokban. Elnémultam a miért tövében."

Jó darabig önmagát hibáztatja, keresi az okokat, logikusan, logikai érvelés mentén próbál nekimenni ennek az érzelmi viharnak, és persze ezzel kudarcra van kárhoztatva. Haragszik, neheztel, dühöng, csapkod, vergődik.

Megpróbálja kiírni magából az egész kínlódást, zavaros naplójegyzeteket gyárt, leveleket a férjének. Néha hallucinál is: gyerekkora egyik szereplője, "a szegény asszony" látogatja meg, akit annak idején elhagyott a férje, és mindenki csak bámulta a szomszédságban, hogy sorvadt el ebben az egészben, hogy aztán megpróbáljon véget is vetni az életének. Nyomasztó képek ezek is, de hozzátartoznak ahhoz az úthoz, aminek a végén aztán talán mégse esik le a semmibe Olga, hanem fel tud kapaszkodni és folytatni az életét valahogy. 

"a biztonság szövedékéből kitaszítva szorongok, és újra kell tanulnom az életet." 

Kemény, nyers lélektani regény, és így visszatekintve rá, remek Ferrante, de valahogy egyenesen a pokol bugyraiból. Erre számítva, felvértezve olvassátok. 

Fülszöveg: "Olga, ​a csinos és okos fiatal nő, harmonikus családban neveli két gyermekét, egészen egy átlagos délutánig, amikor férje minden előzmény nélkül bejelenti: elhagyja. A kánikulában vergődő, elnéptelenedett olasz városban Olga végigjárja a közhelyesnek is mondható stációkat, megpróbálja visszaszerezni a férjét, nyomoz a vetélytárs után, a nyílt utcán jelenetet rendez, de azután sosem sejtett mélységekbe zuhan, otthona szertehullik, gyerekei kicsúsznak a kezéből, kifordul önmagából. Pokoljárását a múlt kísértetei övezik, de a legfőbb ellenfele önmaga. Kíméletlenül szembesülnie kell egész korábbi életével, csak azután találhat vissza régi énjéhez, és teremthet új kapcsolatot. A történetből egy szerelem bukásának, egy párkapcsolat kiüresedésének megrendítő eseményei bontakoznak ki, mégis Olga útja, amelyet tragédiákkal terhelten, konok makacssággal végigjár, drámaian egyedi, és éppen egyediségében hordozhat megváltó üzenetet minden sorstársának; talán ezért is volt akkora siker a közönség és a kritikusok köreiben egyaránt."

Vegyesvágott - Nina Hill és két Poket

Az elmúlt két hétben befejezett könyveimről úgy döntöttem, egy posztban számolok be, mert ahogy ránéztem a röviden megírt értékeléseimre, igazából úgy éreztem, nem is kell tovább ragozni, ezúttal mindent elmondtam pár mondatban. Úgyhogy hiába, hogy nagyon eltérő könyvekről van szó, most egymás mellett foglalhatnak itt helyet: The Bookish Life of Nina Hill, 100 szóban Budapest 2020, Édes Anna. 

Abbi Waxman: The Bookish Life of Nina Hill

Ki is ne tudná magát Nina Hill helyébe képzelni? Könyvek közt él és könyvek közt dolgozik, könyvklubokat szervez és kvíz-esteken vesz részt, ahol a trivia királynője - mindenről tud valami felesleges apróságot, és még macskája is van, Phil. :)

Nagyon könnyen tudunk szerintem azonosulni mi könyvmolyok egy ilyen hősnővel, ez teszi kellemessé a könyvet.

Azonban összességében kissé felejthető, nincs nagy storyline, minden megmarad a kellemes, biztonságos szinten, a feelgoodság uralkodik végig. Jókedvre derítő, könyves témájú romantikus, se több, se kevesebb.

Magyarul az Egy könyvmoly élete címet kapta, először azt hittem, hogy túlságosan átlag ez a cím, és a borítóterv is, de így utólag igazából illik hozzá. 

100 szóban Budapest 2020 

Ha már a 2018-ast, és a 2019-est is olvastam, gondoltam jöjjön az ominózus 2020-as is. Szerencsére nem kellett megvennem, kölcsön tudtam kérni. Nem egy nagy valami, se önmagában nézve, se a többi válogatáshoz viszonyítva. A legtöbb történet elég semmilyen volt nekem, volt aminél nem is értettem, miért találtatott jónak, és főleg elég jónak a beválogatásra.

Fáradtan is tudtam olvasni, ez volt a legnagyobb előnye. Az illusztrációk nekem nagyon tetszettek benne, és volt néhány jól összerakott pársoros, de összességében kissé csalódás. Legfőképpen azért, mert pont egy ilyen különc évről szólna, és mégse jön át a 2020-as hangulat, alig van szó benne a koronáról, és mindazzal, amit hozott az életünkbe. Talán ha két történet említi. Lehet, hogy valakinek pont ettől szimpatikus ez a kötet, hogy nem erre fókuszál, nekem viszont hiányzott, és ha már éves szinten jelenik meg, akkor legyen köze az adott év hangulatához is - főleg, ha az ennyire meghatározó. 

Kedvencek voltak: Ki segít kinek, Hétköznapi történet, Mondtam a mamának, A bácsi botja

Kosztolányi Dezső: Édes Anna

Már kötelező olvasmányként is szerettem, és érettségin is ezt húztam tételként, mégis, számomra is hihetetlen módon szinte teljesen törlődött az agyamból... Ez az újraolvasás így most voltaképpen egy újramegismerés volt. Szégyen, avagy nem, egyszerűen ilyen az emberi agy, úgy tűnik, de semmire sem emlékeztem belőle, azon kívül, hogy Anna egy cseléd volt... a hol is? Vizyéknél... már ez sem ugrott be, csak amint olvasni kezdtem. Bámulatos módon a végkifejlet is teljesen kiesett, sajnos el is hintette valaki, amikor mondtam, hogy újraolvasom, arra nem gondolván, hogy én erre nem emlékszem... A Jancsis eset maradt meg inkább halványan.

Érdekes, hogy amit viszont előhívott valahonnan az emlékezetem, az Moviszter doktor gondolatmenete az emberiségről, és az egyes emberről - szinte újra láttam magam előtt az irodalom tanárnőnket, ahogy kiemelte ezt a részletet.

Mindenesetre bármennyi is derengett emlékképként, mindenképp jó élmény volt újra ringatózni a mondatain - Kosztolányinak olyan írásmódja van, hogy néha tényleg egyenesen bódító, hiába hogy hétköznapi történésekről mesél.

Nagyon tetszett a Poket kiadás és az illusztrációk is benne. Hogy a szöveg mennyiben változott így, cenzúra nélkül, nem tudom megítélni, és összehasonlításnak sincs nálam a középiskolai példányom.

Nem tudnám ma már elemezgetni, és nem is szándékozom - én most csak élvezetből olvastam, és ez felszabadító volt. De azért egyszer elolvasnám a jegyzeteimet, tételemet róla, mi is az, amit nem vettem észre.