Fredrik Backman: Amit a fiamnak tudnia kell a világról

Nem tudom miért gondolhattam vajon, hogy ez női szemszögből van megírva!? Pedig ez egy ízig-vérig pasis, apa-nézőpontú, hmm, mi is...? Kisregény? Történetfüzér? Bölcseletek sora? Értekezés a szülői szerepről? Gyermeknevelési tanácsadás svéd stand-up módra? Egy apa tanácsai, gondolatai a fia számára?

Ez mind egyben.  

"Tudd, hogy lehetsz bármi, ami csak szeretnél, de ez közel sem olyan fontos, mint az, hogy lehetsz az is, aki vagy."

Rég olvastam már Backmant. Rég olvastam már humorosat is. Emiatt jólesett, tényleg néha kacagtató volt olvasni Backman személyes élményeit, apaként. Ugyanakkor keserű is volt sokszor a szám íze, mert hát sok benne a valóság. Ez a gyereknevelés valósága, ez a sok rémesen idegesítő dolog és kialvatlanság, és készenlét. Öltöztessük persze humorosba, meg néha szentimentálisba, meg meghatóba, megfontolandóba. Értem, hogy van, akinek ez lélekbalzsam, engem viszont inkább kissé fárasztott a téma. 

"Halál komolyan, nem tudom szavakba foglalni, hogy az ember – ha szülő lesz – mekkora hányadát tölti az életének azzal, hogy kakira vár."

Backman őszintén beszél hibás lépéseiről, rossz döntéseiről, elszólásairól, az élet apró-cseprő dolgairól. Szeretne sok-sok jótanácsot átadni a fiának, de néha kicsit félresiklanak a szavak, túlmagyaráz valamit, nem úgy fogalmaz, hogy az kompatibilis legyen a játszótéri anyukák világnézetével. :) 

"Fogalmad sincs, apa mennyire várja, hogy elég idős legyél ahhoz, hogy megértsd a monetáris rendszert, és adhassak neked ezer koronát, hogy fogd be, és hagyj aludni. Apa nem bírja tovább. Apa azt sem tudja, vajon az óvónőd fel fogja-e hívni a rendőrséget, mert ő megkérdezte, körülbelül hány éves kortól lehet kábítólövedéket alkalmazni a gyereknél. Az emberek Anna Wahlgren-féle babaaltatási módszerről beszélnek, apa pedig könyveket olvas arról, hogy az ausztrál vadászok hogyan kábítják el az édesvízi krokodilokat."

Érzelmekkel teli, de rendesen csapongó élet-kalauz ez, amit a fiának nyújtana Backman. 

A stílus gördülékeny, humoros, de úgy összességében nem lesz annyira maradandó. 

Néhány kedvenc sorom még idemásolom. A majonézest különösen magaménak érzem. :) De ez az előevés is szuper volt, hasznosítható tanács. :D Emlékszem, a második randi után valamikor mondtam a (mostmár)férjemnek, hogy legközelebb együnk is már valamit, mert én ennél éhesebb vagyok, mint hogy elülünk egy bögre tea meg kv felett 4 órát... :D 

"De ha akár egy kicsi is van énbelőlem a te apró testedben, akkor az életed elkövetkező kilencven éve nagyrészt arról fog szólni, hogy éhes vagy."

"Ki is fejlesztettem néhány igazán hatékony étket az előevés céljára. Például az előevős kolbászt. […]

L'Oréal kolbásznak hívom. Mert megérdemlem."

"Ebben az életben két dolog van, ami sosem késő: bocsánatot kérni és még több majonézt hozzáadni."

"Szeretlek, ezt már most leszögezem, de ha megpróbálsz a menetiránnyal szembe menni az IKEA-ban akkor csak magadra számíthatsz."

Bergsveinn Birgisson: Válasz Helga levelére

Már nem is nagyon emlékszem, hogy mikor és miért figyeltem fel erre az aprócska kötetre, mindenesetre egyike volt azoknak a könyveknek, amikkel a férjem meglepett  karácsonyra (2023-ban) a kívánságlistámról. ♥ Idén direkt nagyon sok, korábban ajándékba kapott kötetet tettem fel a várólista csökkentésbe, hogy ne álljanak már olyan soká olvasatlanul.

A Válasz Helga levelére egy visszaemlékezés. Bjarni, a most már idős, izlandi gazda válaszol egy korábbi levélre, és válaszában felidézi gyakorlatilag az egész életét, onnantól kezdve, hogy egy pletyka szárnya kelt róla, és Helgáról, egészen odáig, és még tovább, hogy a pletykából valóság lett, és hogy Bjarni döntés elé kényszerült. Szerelem, öröm, fájdalom, megalkuvás, kötelességtudat, önfeláldozás... Hogyan alakítjuk, vagy épp nem alakítjuk a sorsunkat. Számvetés és önmarcangolás ez, az élet végéhez közeledve, talán feloldást keresve. 

„Vesztem el lóháton vakító hóviharban, és hagytam rá magam a ló ösztönére, hogy hazavigyen, amikor feladtam. Lőttem szaró rókát. Láttam jéghegyet felborulni. Hajítottam nyúlhalat a járásgyűlés elnöke fejéhez. Felejtettem el hullát. Szállítottam füstölt asszonyt. Éltem puszta ígéreten a kora ’60-as évek kemény telei alatt, írtam a létezés fogyatékosságairól, és megértettem, hogy az embereknek kis párnákon is lehetnek nagy álmai.”

Sokat gondolkodtam a könyvön, és hogy mit is írjak róla, hogyan is adjam vissza a szokatlanságát, egyediségét, és azt, hogy milyen kettős érzéseim támadtak vele kapcsolatban. Érdekes, mert úgy érzem, nem olvasnám újra, de nem is biztos, hogy megválnék tőle. Bizonyos szempontból a "kicsi a bors, de erős" könyvek közé tartozik. Nehéz témákat hoz fel, és rövidsége ellenére rengeteg mindenről mesél lecsupaszítva, nyersen és őszintén.

"Elágazott az addigi utam. És én mindkét irányt követtem. De egyiket sem igazán. Vagyis a lábam az egyik úton vitt – a szívem pedig a másikon haladt. Együtt veled."

Mégis, nagyon-nagyon furcsa könyv, ami tele van bujasággal, testiséggel. Kissé értetlenül állok előtte, mégis vannak benne magvas gondolatok. 

„Akkor válik csak egy nép igazán kicsivé, amikor hátat fordít a történelmének.”

Az izlandi környezet tetszett, és remek hátteret adott, de kevesebb húgyszag, kevesebb testnedv valahogy jobb lett volna. Változatlanul nem értem, miért kell a szépirodalomnak oly sokszor ilyesmiktől csöpögni. Ettől a naturális megközelítéstől lesz ütősebb, vagy mit gondolnak ilyenkor a szerzők? 

"(...)a rossznak könnyű féken tartani a jót, a jónak viszont nehéz féken tartani a rosszat" (Vídalín-prédikációkból való)

Volt enne némi humor is azért, emlékezetes marad a "hullafelejtés", egy ilyen abszurd helyzeten, majd utána a "füstölésen" is, hát csak nevetni lehet, pedig ott van mögötte a tragédia is.

"Olyan felüdülés volt a szemnek téged meztelenül látni a napfényben, mintha a kopár sziklaormon virágot pillantana meg. Semmi ehhez foghatót nem ismerek. Legfeljebb az jut eszembe, amikor megérkezett a Farmall, letéptem róla a kartont és minden csomagolást, és csodáltam az életünket forradalmasítani készülő gép ragyogó dicsőségét. Látod, milyen hitvány gondolataim vannak, drága Helga, hogy a te fiatal, meztelen testedet egy traktorhoz hasonlítom. Tudom, hogy csak beszennyezem a szépségedet azzal, ha evilági dolgokhoz mérem, de mégis csodálatos traktor voltál."

Forrás.

Váltogatták egymást azok a részek, amin meg lehet állni elmerengni, és azok, amin elfacsarodik az orrunk is. Engem tényleg kifejezetten irritált a folyton felemlegetett húgyszag. Enélkül csorbult volna a mondanivaló? És a bestialitást ne is említsük akkor. Ez mihez kellett ellenpólusnak? Miért kellett, hogy ilyenformán előjöjjön az ösztönlény Bjarniból?

Ami még megakasztotta az olvasást, azok az (ó)izlandi legendák, mondák világára való utalások, idézetek. Bár ezekhez készültek jegyzetek a kötet végén, én ezt fáradságosnak éreztem megismerni. Arról nem is beszélve, hogy el se tudom olvasni ezeket a neveket, csak egy nagy blabla (jelen esetben pl kb. hörgönsprr) lesz a fejemben egy Hörgárhreppúr szó mondjuk, és a többi H-betűstől is nehezen tudom megkülönböztetni. De persze ne akadjunk fenn az én ebbéli hiányosságaim folytán ezen. Mindenesetre szerintem a be-beszúrt példázatok, versek, mondák túl sokszor térítik el az olvasót a történettől, és feleslegesen túlmitizálják a történetet; kizökkentenek, ahelyett, hogy hagynának jobban belemerülni. 

"A legszegényebb tanyákat civilizáción kívülinek szokták gúnyolni, de vajon nem ott van-e épp a legtöbb emberség?"

Bjarni, Helga, Unnur, és a többiek sem kerültek közel hozzám, de a szerző jól átadta érzésvilágukat, és érdekessé tudta tenni őket. A társadalmi-politikai jellegű eszmefuttatásokhoz pedig azt hiszem semmit nem is kell hozzáfűzni. Ezek közül is olvashattok itt néhány idézetet. 

"Mintha a fogyókúrázók tennék a legtöbb cukrot a palacsintára, és a legkegyetlenebbek magyaráznának a “lelkek iránti szeretetről”. Általában azok a legnagyobb gaztevők, akik a leghangosabban szónokolnak a bűnözés ellen, a kapitalizmus meg, aminek mindenkit gazdaggá kellene tennie, mindenkit elszegényít, és biztos lehetsz benne, hogy a szabadság, amiről mostanában oly sokat beszélnek, végül mindenkiből rabszolgát csinál."

Érdekes könyv volt, furcsa, nehezen elhelyezhető élmény. De ezekért (is) olvasunk, nem? 

A Válasz Helga levelére volt az idei 12. elolvasott várólista csökkentős könyvem, így ezzel teljesítve a kihívás, hurrá! :) 

Ljudmila Ulickaja: Csak egy pestis

Nem egészen arra számítottam, amit kaptam ettől a rövidke kötettől. Korábban Ljudmila Ulickajától a Szonyecskát olvastam. Már nem nagyon emlékszem a részletekre, csak a hangulatra, és arra, hogy szerettem olvasni, tömör volt, mégis egy egész élet belefért az alig 100 oldalba. 

A Csak egy pestis egy forgatókönyvíró kurzusra készült, közel 40 évvel ezelőtt. A Covid idején újra aktuális lett, így aztán Ulickaja elővette a fiókból a kéziratot, és leporolta. Feszes tempójú, rengeteg szereplőt felsorakoztató írás, ami a szöveg gördülékenysége miatt nem hat száraz forgatókönyvnek, hiába az apró, szaggatott jelenetképek. Amikor elkezdtem olvasni, nem is tűnt fel, mennyire képszerűen jönnek a jelenetek egymás után, mert a forgatókönyvekre jellemző tárgyilagos leírása a szereplők környezetének és tetteinek meg volt hintve egy-egy hangulatos szóval, egy plusz információval, ami plasztikusabbá tette a snitteket.

"Mintha a hó is belefáradt volna abba,

hogy egész este esik."

Egy rideg orosz laboratórium, rosszkor jött telefoncsöngés, vonatút, fontos emberek ülése, látogatás a borbélynál, kórházfolyosók, lezárt épületek, karantén, kontaktkutatás, fekete autók és félelem. Változatos helyszínek, és sok-sok különféle alak sorakozik fel. 

"– Rendben! – pattan föl a Magasrangú. – Segítünk. Segítünk listázni meg likvidálni is.

A népbiztos megrökönyödik.

– Nem, nem, itt csak karanténról van szó. Likvidálni nem kell. […]

A Nagyon Magasrangú Személy gőgösen végigméri a népbiztost, és enyhe gúnnyal feleli:

– Abban is segítünk. Arra is vannak eszközeink."

Egy elmozdult maszkból indul ki az egész cselekmény, melynek folyományaként kitör egy kisebb pestisjárvány. Nyomon követhetjük az egyéni sorsokon túl a hatalom reakcióját is, és láthatjuk, a diktatúrában milyen szomorú félreértéseket szülhet, hogy kopogtatnak az ajtón, és keresnek valakit... 

A megoldás szerintem túl egyszerű, és hirtelen volt, valamint a sok orosz nevet és becenevet nehéz követni, főleg, hogy tényleg mennyire sok szereplőt vonultat fel. Ez eleinte kissé zavaró, de azért végül érthető maradt, kitisztult.

Összességében annyira nem hagyott mely nyomokat bennem, talán valami másként kanyarított végkifejlet jobb lett volna, de érdemes volt elolvasni.

A borító egyébiránt mit ábrázol, valaki tudja? 

Marie Aubert: Felnőtt emberek

Nagyon élveztem ezt a parányi kisregényt. Az egyik legjobb idén, és szerintem az egész évet tekintve is kiemelkedő marad. Köszönöm Nikinek, hogy megismertetett vele! ♥

Ida, a sikeres építész nagy döntésre jutott, és dédelgetett titkát a családi nyaralóban szeretné elmondani mindenkinek, ahol anyja születésnapját ünneplik meg. Húga, Marthe azonban megelőzi egy nagyobb hírrel...

Marie Aubert nagyon jó emberismerő, és elképesztő éleslátással ír a családon belüli konfliktusokról, anya-lánya, házastársi, és testvéri viszonyokról, az elhallgatott dolgok emésztő, korhasztó hatásáról... Észrevétlen változások, jóvátehetetlen sérelmek, kortalan, állandó versengés és megfelelni vágyás, és mindeközben még fel-feltörő nosztalgikus érzések is? Ilyen a Felnőtt emberek, ami egy legkevésbé sem "felnőtt" módra viselkedő, diszfunkcionális családot mutat be, méghozzá teljesen sallangmentesen. 

Nagyon sok "ismerősséget" lehet találni az ilyen regényekben, félmondatokat, amik valahol megböknek valami gombot rajtunk. Tapinthatóan írta le a szerző a fényeket-színeket, az egész nyaralót és benne egy-egy nosztalgikus érzést keltő tárgyat, és ez bennem is nosztalgikus érzéseket keltett. A boglárkás tányérok, a konyhaszekrényből a táskába süllyesztett poharak, a ház átfestése sárgáról fehérre - teljesen együtt éreztem Idával, hogy mindezek miért fontosak, miért tudnak úgy fájni. És mégis hallgatnia kellett róla. Idegen lett a saját nyaralójában, pedig neki is épp ugyanannyi beleszólása lett volna, milyen színű legyen a fal, és mihez kezdjenek a házzal. Kitúrták. Valahol ezért is érti meg jobban az ember, hogy ő meg micsoda szarkavarást csinál Kristoffer és Marthe között. Rettentően tetszett, hogy Marie Aubert hús-vér szereplőket alkot, akik abszolút nem fekete-fehérek. Vannak jó, vannak rossz, vannak kissé szürke zónás tetteik, gondolataik, döntéseik is. Emberből vannak. Mégis, nekem egyértelműnek tűnt, hogy a szerző azt szeretné, Ida mögé/mellé álljunk be gondolatban. 

Marthe nekem végig sokkal megvetendőbb volt, kellemetlen, önsajnáltató, konformista, álszent.  

Idával viszont lehetett szimpatizálni, még ha voltak is neki fura dolgai, és megkérdőjelezhető cselekedetei. Gyakorlatias, sikeres, független, de mégis mindig háttérbe szorul, Marthe árnyékába, a rivalizálás állandó veszteseként. Jó narrátor is volt. 

Az Oksanen könyv után fura volt megint belebotlani egy testvérkapcsolatot (is) taglaló könyvbe, ahol szintúgy megjelenik a féltékenység, a másik életének kívánása. 

Érdekes gondolatok voltak a gyermekvállalás - gyermektelenség vonalon is, és tetszett, ahogy ezeket is kendőzetlenül mutatta meg, úgy, ahogy nem feltétlenül beszélünk róla. 

Különös örömmel töltött el a regény vége, amikor kicsi SPOILER!!! Ida egyedül marad a nyaralóban, miután hazaküldi az anyjáékat is... Egyedül az tetszett volna még jobban, ha nekiáll festeni is. :) kicsi SPOILER vége!!! 

Sok gondolkodnivalót adó regény, ami a kemény témák ellenére nagyon kellemes olvasmány marad nekem. Kíváncsi lettem Marie Aubert másik könyvére is. :) 

Zanza - néhány májusi könyvről röviden

Forrás.

Elirigyeltem Amadeától a rövidkék posztot, és én is inkább kiirtom az itt sorakozó, nagyrészt üres, sóváran várakozó piszkozatokat, és összefogom a mostanában befejezett könyveket egy csokorba. Egyikről sincs kedvem igazán hosszasan értekezni, és bizony kopnak az emlékek is róluk így néhány héttel a befejezés után. Nem voltak kiemelkedők, de mind jó volt a maga nemében. 

Ennél színesebb társaság amúgy nehezen gyűlhetett volna össze: horror kisregény, mágikus realizmus romantikával, gyereknevelős nonfiction, és habkönnyű krimi. :) Május elején olvastam mindet, végre volt akkor egy rövidebb időszak, amikor tényleg minden nap le tudtam ülni olvasni egy kicsit, és egyik könyv jött a másik után. 

Heather Webber: South of the Buttonwood Tree

Heather Webbertől a Midnight at the Blackbird Cafét olvastam korábban, és az határozottan jobban tetszett, mind a cselekményét, mind a szereplőit tekintve. A South of the Buttonwood Tree is hasonló recepttel dolgozik, de az összetevők és a hangulatiság sem stimmelnek annyira. Kicsit kidolgozatlannak tűnik ez a kötet, a karakterek pedig sablonosak. Az idős házaspár tagjait egyébként a hasonló neveik miatt egész a legvégéig kevertem. A két lányzó életébe betoppanó pasik is nagyon-nagyon hasonlóak egymáshoz. Nem szeretem ezt a fajta "felcserélhetőséget". Na nekik speciel már a nevük sem ugrik be.

A sztoriban vannak persze csavarok, családi titkokra derül fény, és bogozódnak a szálak, de mégsem annyira izgalmas. 

Összességében egy közepes, felejthető limonádé, kis mágikus elemmel. Jólesett most, de sok ilyet nem szeretek olvasni - egymás után főleg nem -, és nagyon hamar ki fog röppenni a fejemből. 

Audible-ről hallgattam a könyvet, és a felolvasásban rémes volt a férfihangok gombócos jellegű elváltoztatása... 

Webbertől én inkább a Blackbird Cafét ajánlom, minden szempontból! 

Hogy fogok-e még olvasni tőle? Hm-hm. Lehet, de az biztos, hogy kicsit kivárok. 

A történetről nem meséltem, elég hozzá azt hiszem a fülszöveg is, hogy itt álljon, jól elmeséli: 

"USA Today bestselling author Heather Webber's South of the Buttonwood Tree is a captivating blend of magical realism, heartwarming romance, and small-town Southern charm.

Blue Bishop has a knack for finding lost things. While growing up in charming small-town Buttonwood, Alabama, she's happened across lost wallets, jewelry, pets, her wandering neighbor, and sometimes, trouble. No one is more surprised than Blue, however, when she comes across an abandoned newborn baby in the woods, just south of a very special buttonwood tree.

Sarah Grace Landreneau Fulton is at a crossroads. She has always tried so hard to do the right thing, but her own mother would disown her if she ever learned half of Sarah Grace's secrets.

The unexpected discovery of the newborn baby girl will alter Blue's and Sarah Grace's lives forever. Both women must fight for what they truly want in life and for who they love. In doing so, they uncover long-held secrets that reveal exactly who they really are--and what they're willing to sacrifice in the name of family."

Tade Thompson: The Murders of Molly Southbourne

Amikor az Agave kiadta magyarul ezt a kisregényt, akkor figyeltem fel rá, de valamiért eredetiben gondoltam elolvasni, és meg is vettem e-ben. Nemrég, amikor eszembe jutott újra feltölteni hosszú idő után az e-olvasómat, hogy, hogy nem, Molly Southbourne-re esett a választásom - hirtelen felindulásból, szinte egy falatban olvastam el a fura történetet. 

Olvastatja magát, gyorsan lehet vele haladni, de sajnos valamelyest "ujjgyakorlat" benyomását kelti, kidolgozatlan, kiaknázatlan marad sokszor. Horror volta ellenére nem ijesztő egy cseppet sem. De talán félre is van kicsit kategorizálva, és az ilyesmit inkább tényleg csak "weirdnek" kéne hívni, és nem feltétlenül horrornak vagy thrillernek. Tárgyilagos, hideg próza jellemzi, néha szinte "felsorolásszerűen" történnek benne az események. 

Gyors, érdekes koncepciójú, bizarr történet, kiváló film/sorozat alapanyag. Még gondolkodom, hogy folytassam-e a következő résszel. 

A magyar kiadás design-ja nagyon jó lett!

Pamela Druckerman: Nem harap a spenót

Kellemes meglepetés volt a könyv eleje, teljesen magával rántott a gördülékeny stílus, a mesélés, és megörültem, hogy milyen jól fogok szórakozni. Valóban így is lett, bár a közvetlen stílusú sztorizás, a sok önirónia, és a kulturális különbségek okozta komikus dolgok ellenére azért vannak hibái. Sokszor önismétlő és redundáns a szöveg, bár meg kell valljam, a végére azért rájöttem, hogy volt ennek a sok ismétlésnek is értelme - végre egy gyereknevelési könyv, ami beitta magát a pórusaimba, és nem úgy vagyok vele, hogy jaj mi is volt benne, nem tudom, fel kéne ütni, de hol is? ... Ebből a szempontból jót tett neki az, hogy rengetegszer végigmegy benne a szerző a francia nevelés alapkövein. Egyébként persze semmi egetrengetően új, és sajnos jónéhány dolog valóban csak úgy valósítható meg igazán, ha társadalmi szinten is olyan egység van benne, mint a franciáknál (ld. bölcsődei menük, hallgatólagos szabályok, amit mindenki betart).

Pamela Druckard egyébként amerikai, és egy brit férfihoz ment férjhez, gyermekeiket pedig Franciaországban nevelték. Ez a kulturális keveredés sok érdekes kérdést vetett fel, és persze rengeteg furcsa interakciót is szült. Tetszett, hogy a bizonytalanságaikat sem rejtette véka alá.

A végén ki van egészítve 100 hasznos tippel, amik egyébként egy önálló kötetként jelentek meg korábban (Bébé Day by Day: 100 Keys to French Parenting). Ez a része a könyvnek abszolút felesleges, csak annak a pár szabálynak a kivonata, ismétlése, amit már amúgy is kívülről fújunk mire eljutunk idáig. Viszont önmagában sem állja  meg a helyét... - a megelőző 350 oldalnyi kellemes, kontextusba helyezett pillanatok, magyarázatok, az oké, de ezt kivonatolva, lecsupaszítva elolvasni, pont az élet sava-borsa nélkül, semmi értelme... Szóval gyorstalpalóként, csak a tippek elolvasása nem fog segíteni.

Ja, és talán van, akinek fontos, van benne sírni hagyás, meg nyugodtan adj tápszert a gyereknek anyatej helyett, szóval akit ez idegel, az hagyja ki a könyvet szerintem. :) Én figyelmen kívül tudtam hagyni, amivel nem értek egyet. 

M.C. Beaton: Egy holttest és más semmi? 

Ezer éve olvastam M.C. Beatont, az Agatha Raisin első részét, ami nagyon bejött, de ki tudja miért, sose folytattam. Most egy egyedülálló kötete akadt a kezembe a szerzőnek, nem a sorozatok közül való, és gondoltam, miért is ne olvashatnék egy kis habkönnyű krimit. Merthogy ez tényleg az - sőt, már-már bárgyú is néha, olyan egyszerű és naiv az egész, sok-sok butácska részlettel, amik helyett lehetett volna még bonyolítani a bonyolítanivalót inkább. Temérdek sok rész szól arról, hogy megéheznek és enni mennek, vagy zuhanyoznak, vagy még gyorsan ezt vagy azt csinálnak, mielőtt amazt megcsinálnák. Ajánlom ezt a könyvet azoknak, akik panaszkodni szoktak, hogy a szereplők sosem pisilnek a könyvekben. :D Ezek a részletek szerintem totál feleslegesek, de szó mi szó, a jó kis evészetekről azért nem volt rossz olvasni, tetszett, hogy mindig mennek valamit harapni. ;) 

A főszereplő, Fellworth Dolphin, nagyon szerény körülmények közt tengette életét, szüleit kisegítve pincérkedett a tanulás helyett. Amikor édesanyja is elhalálozik, kiderül azonban, hogy rengeteg pénzt örökölt... Miért ültek a szülők ezen a vagyonon, és honnan származik? Képbe kerül egy régi vonatrablás is, és Fellworth elkezd nyomozni az ügyben. Vajon köze volt a rabláshoz az apjának is? 

Kedves kis kaland, ahol keveredik a már említett bárgyúskodás, és a fájdalmasan faék gondolatmenetek az életveszélyes szituációkkal - hiszen a múlt megbolygatása mindig veszélyes, főleg, ha bűntény is van a háttérben... A címe teljesen érthetetlen, hogy miért Egy holttest és más semmi?... Legfeljebb Fell anyjának holttestére utalhat. Valami romantikusabb címet is kaphatott volna, ha már vonatrablás, és Maggie és Fell szerelme van a középpontban. 

Könnyed, nagyon egyszerű (jó és rossz értelmében is a szónak) könyv, nyári kikapcsolódásnak oké, de Beatontól azt hiszem inkább Agatha Raisin, és inkább angolul. :) 

Most a végén a linkek beillesztésekor jöttem rá, hogy az Emily in Exetert is olvastam Beatontól, és azt is bárgyúnak tituláltam hmm-hmm. 

Stefan Zweig: Ámok

Ismét egy Stefan Zweiget olvastam, igaz, talán egy kicsit még rövidebbet is, mint a Sakknovella, de mégis írok róla  külön egy kis szösszenetet, mert megérdemli a posztot, és hogy többen olvassák. ;)

"– Tudja, mi az ámok?

– Ámok?… Azt hiszem, igen. A malájoknál… valamiféle részegség.

– Több annál. Téboly, úgy is mondhatjuk, emberi veszettség. Esztelenül gyilkos, mániás düh, semmi esetre sem hasonlítható egyszerű ittassághoz."

A Sakknovellából már kiderült számomra, hogy Zweig nagyon jól ír, remekül teremt feszült helyzeteket, tömören is be tud mutatni karaktereket és helyzeteket, és igazán zseniálisan vezeti végig a sztorit. Most a befejezés is olyan volt, amihez hasonlót vártam volna a Sakknovellánál is, szóval abszolút elégedett vagyok. Érdekes, de úgy érzem, Zweig stílusa és hangulatteremtése picit hasonlít Simenon írásaihoz. Egyszerre merengő és izgalmas, leíró, de mégis dinamikusan mesél el egy történetet, viszonylag kevés szóban. Akinek tetszik Maigret és a nyomozási stílusa, töprenkedő járkálásai, vagy a roman durok fojtogató atmoszférája, szerintem Zweiget is kedvelni fogja. 

"Három nap hasztalan keresgéltem nyugovást, csüggedten néztem az embereket, bámultam a tengert, mely változatlanul kék volt és sima, csak napnyugtakor öntötte el ezernyi szín. Háromszor huszonnégy óra után pedig az embereket szinte a hátukról megismertem már. Torkig voltam az ismerős arcokkal, az asszonyok éles kacagása nem ingerelt már, a két, szomszédos holland tiszt örökös veszekedésén sem tudtam bosszankodni. Megszökni végre! De a kabin forróságát nem bírtam elviselni, a társalgóban pedig naphosszat angol lányok gyötörték elcsépelt keringőikkel a zongorát. Végül is elszántan felcseréltem napot és éjt, már kora délután kajütömbe bújtam, miután sörrel alaposan elbódítottam magam. Egyszerűen átaludtam a vacsorát és a táncestélyeket."

Az Ámokban ismét egy hajó a helyszín, egy utazás talajtalan órái, furcsa időtlensége. Az olajos, nehéz szagok kiűzik az elbeszélőt alagsori kis kabinja bezártságából, de csak hogy ráébredjen, az emberek haszontalan fecsegése, szüntelen nyughatatlansága éppúgy kimeríti és taszítja. Felcseréli hát a nappalt és az éjszakát, és amikor mindenki más nyugovóra tér, ő akkor kezd bolyongani a fedélzeten, és megbabonázva csodálja a holdfényt, és a Dél Keresztjét. Azonban hamarosan kiderül, nincs egyedül. Még egy férfi bujkál a csacsogó, jókedvű utastársaság elől. 

"- Világért sincs a terhemre. Nekem is jólesik, ha néhány nyugodt szót válthatok valakivel... Parancsoljon... rágyújt? Kivett egy cigarettát; tüzet adtam. A fekete háttérből vibrálva lehasadt a tegnapi arc, de most szemtől szembe láthattam: a szemüveg mögül mohó és zavaros tekintet hatolt felém. Megborzongtam. Éreztem, hogy ez az ember beszélni akar, beszélnie kell! És meg kell hallgatnom, hogy segítsek rajta."

A két "menekülő" összeismerkedik az éjszaka árnyai közt, és egyikőjük súlyos titkot oszt meg a másikkal, amikor a "kötelességtudat" és a segítségnyújtás merül fel beszélgetésükben. Az átwhiskyzett éjjelen bonyodalmakkal teli, sötét és szenvedélyes történet bontakozik ki... A megoldás pedig, ahogy az ilyenkor lenni szokott, csak egy újabb tragédián keresztül hoz feloldozást. 

Feszült, több morális kérdést is feszegető, nagyon erőteljes írás. 

Olvasható a MEK-en: >itt<. 

Stefan Zweig: Sakknovella

Szeretem az ilyen nyúlfarknyi, kicsi a bors, de erős típusú történeteket, amik bebizonyítják, nem kell többszáz oldalon értekezni valamiről, hogy az erőteljes legyen. Lehet röviden is mesélni, úgy, hogy közben kibontakoznak mind a karakterek, mind pedig a történet. 

Stefan Zweig Sakknovelláját Apukám már régóta ajánlgatta nekem, és tavaly meg is szereztem a Helikon zsebkönyvek sorozatban, igen olcsón. De az ajánlás ellenére kicsit tologattam még, mert tudvalevőleg nem mindig vagyunk egy véleményen, már ami a szépirodalom zegzugos útvesztőit illeti: A Mester és Margarita és az Anna Karenina is erős kritikát kapott tőlem, ami családi beszélgetések állandó témája. :) De most adott egy löketet az, hogy ez a kötet nem egy monstrum, és hogy a Queen's Gambit után másra se vágytam, mint még egy kis sakkra. ♥

A Sakknovella remek írás, igazi egyszuszra olvasós sztori, ami beránt, és nem fogod tudni letenni, amíg a végére nem értél, mert érdekel először is Czentovic, a primitív "vad", aki mégis, szerény értelmi és kommunikációs képességei ellenére az egyik legnagyobb sakkbajnok, aztán a kihívás, hogy vajon a narrátor hogyan is kerül majd közelebbi kapcsolatba vele, majd pedig a váratlan szál, dr. B-vel, amitől megvilágosodik az ember, hogy miért is van a stilizált, sakkfigurás horogkereszt a címlapon? 

A helyszín egyébként egy óceánjáró gőzös fedélzete, ahol igencsak rendhagyó körülmények közt talál egymásra két páratlan sakkjátékos, akik mindketten különös körülmények folytán lettek a játék mesterei. 

"De nem sértő korlátozás-e a sakkot egyszerűen játéknak nevezni? Nem tudomány, nem művészet-e egyúttal, mely úgy lebeg e kategóriák között, mint Mohamed koporsója ég és föld között? Az ellentétek sajátos, egyszeri összetalálkozása: ősrégi és örökké új, természetében mechanikus, de csak a képzelet eleveníti meg, szűk mértani térre szorul, és ugyanakkor kombinációs lehetőségeiben határtalan. Szüntelenül fejlődik, és teljesen terméketlen. Olyan gondolkozás, amely semmihez sem vezet. Matematika, ami semmit ki nem számít, művészet, ami nem hoz létre műveket, anyagtalan szobrászat. S mindezek ellenére lényében és létében tartósabbnak bizonyult minden törvénynél, minden más alkotásnál. Egyetlen játék, amelyet minden idők minden népe egyaránt magáénak vallott, s amelyről senki sem tudja, melyik isten hozta a földre, hogy unalmat űzzön, elmét élesítsen, lelkeket hevítsen. Hol itt a kezdet, hol itt a vég?" 

Forrás.

A feszültség végig tapintható, nem csak a játszmák alatt. A zárkózott, mogorva Czentovic önmagában is hangulatteremtő jelenség, aki szinte betölti a teret, még ha csak némán masírozik is a hajón, dr. B. története pedig egy pokoli kaland szokatlan forgatókönyve. Hogyan segítheti ki az embert épp a sakk egy reménytelen helyzetből? 

A játékszenvedély és az őrület határán egyensúlyoz a történet, miközben lebilincselően izgalmas játékot mutat be - és ami még csodásabb: még csak nem is kell hozzá tudni sakkozni, hogy magával sodorja az embert.

Egy nagyon picit más befejezést vártam, de tulajdonképpen így is teljesen meg vagyok elégedve azzal, amit kaptam, lekötött, elmerültem benne, és alkalomadtán szívesen újra is olvasom majd. 

Genki Kawamura: Ha a macskák eltűnnének a világból

Ha ez a könyv eltűnne a világból... Nos megmondom őszintén, semmivel sem lennénk szegényebbek. Mindig bedőlök a macskás köteteknek; tavaly év elején A macskavendégben csalódtam (bár közel nem ekkorát), idénre pedig Kawamura kisregénye jutott osztályrészül.
Az első meglepetés egyébként az volt, hogy milyen rövidke, puhaborítású kis "füzet" ez. A 21. Század Kiadó Kult könyveihez hasonló formátumra és hosszra számítottam először.

A történet dióhéjban annyi, hogy a narrátorról kiderül, agydaganata van, és nagyon kevés van hátra az életéből. Megjelenik neki az ördög, aki szakasztott mása, és üzletet ajánl: minden alkalommal, ha eltüntet valamit a világból, egy nappal meghosszabbodik az élete. Azonban nem lehet olyan jelentéktelen dolgokat kérni, mint a penészfoltok a falon, vagy a por a polc tetején... Igazából az ördög dönt, és így kerül sorra pl. a mobiltelefon, vagy a film. Az egyes fejezetekben azt veszik aztán sorra, milyen is a világ az eltüntetett dolgok nélkül.
A narrátornak van egy macskája, Káposzta, és az ő, illetve az összes macska eltüntetése is szóba kerül. Felrémlik egy korábbi macska, Saláta is, akit a narrátor édesanyja nagyon szeretett, aztán különféle családi emlékek, konfliktusok derengenek fel, és egy régi szerelem, aminek vége szakadt.

Nem is hangzik elsőre olyan rosszul, igaz? Némi filozofálgatás, bölcsességek, egy kis japán kultúra... Mégis mindenhol elrontódik. Hol a hangulat csúszik félre, hol a párbeszéd, hol a stílus, a nevek, a szavak, a történések. Hol gejl, hol komolykodó, és folyamatosan mindenkinek folyik és ömlik benne a könnye, miközben az olvasó csak leshet maga elé, a meghatódottság, megrendültség legkisebb jele nélkül.
A főszereplő élete üres és értelmetlen, ezenfelül még unalmas is, következésképp a hosszabbítgatásának sincs semmi értelme, és ő maga sem tesz sok értelmes dolgot a nyert napokkal - jó, talán a végén egy valamit, de az túlságosan nyitva van hagyva. Ő maga pedig buta és kellemetlen alak, én nem éreztem iránta részvétet, vagy szánalmat.
Az ördög alakja a ráaggatott Aloha névvel és hawaii ingekkel egyszerűen nevetséges. Stílusa bárgyú.

Ezek tényleg valódi párbeszédek a könyvből, csak hogy ti is szenvedjetek kicsit:

"– Hááát… kicsoda maga?
– Mit gondol, ki vagyok?
– Jééé… a Halálisten?
– Sajnálom!
– Sajnálja?
– Én az ördög vagyok!
– Az ördög?
– Igen, az ördög! – mondta, miközben (meglehetősen
könnyedén) előlépett."

"– Mit csináltál?
– Á, nem érdekes, minden oké. Akkor kérlek, halj meg!
– Nem kell mondanod. Mindjárt meghalok.
Kitör belőlem a nevetés. Erre Aloha is nevetni kezd."

Sokkal többet vártam a könyvtől, és messze nem ezt a végtelenül primitív stílust. Volt, hogy teljesen értelmezhetetlen dialógusok zajlottak, kohézió nélkül. Ez, gyanítom, részben a borzalmas fordítás számlájára írható... Vihar Judit a fordító..., nos inkább nem részletezem, mit gondolok, de nem tudom hogy lehetett elfogadni a munkáját?! Felkiáltójelek, betűk hozzáadása a szó végéhez, hogy valaminek nyomatékot adjunk, komolyan? (pl.: Miiii? Hááát... Húú!) Angol szavakat is benne hagyott néha a szövegben, ami abszolút nem volt indokolt.

Néhány fontos gondolat van persze a könyvben, de egyébként nekem túl művi, modoros, erőltetett. 

A két mondat, amit szájhúzogatás nélkül jelöltem benne jónak: 

"Miért van az, hogy az emberek olyasmit várnak el másoktól, amikre maguk sem képesek? "

"Minél jobban hajszolod azokat a dolgokat, amelyek éppen előtted állnak, annál inkább elveszíted a valóban fontos dolgokra szánt idődet."

De sajnos az elgondolkodtató dolgokon kívül kifejezetten káros gondolatok is helyet kapnak. Ezért például nagyon utáltam: 

"Ha egy szép napon egyedül vagy és valami szomorúság ér, akkor vágj egy erőltetett mosolyt és hunyd be a szemed. És ezt megteheted, ahányszor csak akarod!"

És ez volt benne "varázslatnak" aposztrofálva... Hogy ha bajod van, akkor is kurvára mosolyogjál! :D Szerintem nem jó, nagyon nem jó, ha az ilyenek felett csak úgy elsiklunk, és kikiáltjuk bölcsnek a könyvet. Senkit nem zavart ez az elcseszett gondolkodásmód? 

A történet fő tételmondata, ami a borítón is szerepel, pedig ez volt: 

"-Ahhoz, hogy valamit kapj, valami mást el kell veszítened."

Erre építeni egy sztorit? És hovatovább azzal alátámasztani, hogy amikor macskája lett az anyjának, akkor elveszítette a macskaszőr allergiát egyszercsak? :D :D Sírva röhögök, miközben valószínűleg a távolba révedve kéne ízlelgetnem ezt a felvetést. :"D Ilyen ostoba, spiri-ezo álbölcselet marhaságot nekem semmilyen körülmények közt nem vesz be a gyomrom. De aki szerint az univerzum, a karma, vagy a feng shui majd szépen mindent kiegyenlítenek a mérlegen, az biztos elalélt gyönyörűségében, hogy hát igen, ha valamit kapunk, valami mást elveszítünk érte... Milyen rohadtul mély. Csak lényeges lenne ezt valahogy normálisan értelmezni, és megfogalmazni, valamint jó stílusban előadni az értelmezést (pl. sokszor valamit fel kell áldoznunk, hogy eljussunk valahova, vagy kiteljesedjünk valamiben, esetleg), nem erőltetett, vagy semmitmondó képekkel, mert akkor talán még a magamfajta realisták is bekajálnák. 

Macskás japán könyv? Többet nem dőlök be! 

Nem címkéztem paprikásnak a posztot, de lehet, hogy mégis az lett? 

10/3,5

Bulgakov és Márai - Klasszikusokról röviden

Mivel egyikről sincs kedvem hosszasan értekezni, de azért néhány sorban szeretnék megemlékezni róluk, egy zanzaposzt erejéig összehoztam most Mihail Bulgakov: A Mester és Margaritáját és Márai Sándortól az Eszter hagyatékát. 

A Mester és Margarita egy számtalan listát megjárt, igazi veterán várólistás kötet volt nekem, aminek olvasására Apukám biztatott fel, hogy aztán időről időre inkább kicsit megint megpróbáljon lebeszélni róla. :D
De mások is érdeklődve figyelték, mi fog kisülni a dologból, milyen lesz a viszonyom a híres kötettel. Kicsit vegyes az eredmény, de összességében sajnos nem az én könyvem lett.

A harmadáig nagyon tetszett, kedveltem a groteszk humorát, a meglepő fejleményeket, a misztikus cselekményt, és úgy egyáltalán, a Sátánt, aki felborzolja a kedélyeket Moszkvában, és nem mindig hagyja helyükön a fejeket...
De sem a Jézus-Poncius Pilátus vonal, sem Margarita megjelenése és az ő szála nem tetszettek. Egyre laposabb és túlírtabb lett a könyv, és hiába vártam, nem következett több "Annuska már kiöntötte az olajat" szintű történés - még csak hasonló kaliberűek sem.
Természetesen értem, látom, elismerem a szimbolikáját, a jelentésrétegeket, a szatírát benne - ez még azonban nem jelenti azt, hogy elegendő élvezeti értéke is volt nekem.
A komolyabb témái közül a "tömegír" volt bődületesen jól eltalált, és félelmetes... Olyan borzongató fogalom és jelenség ez, mint Orwellnél a gondolatrendőrség, duplagondol, stb. (Ajánlom hozzá entropic posztját.)

Őszintén sajnálom, hogy végül nem tudtam belepistulni Bulgakov víziójába, de nagyon örülök, hogy végre nem magasodik már fölém ez a könyv, sem mint "elolvasandó", sem mint "elvárás".

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Márai Sándortól korábban csak a Füves könyvet olvastam, ami nem nyerte el a tetszésemet, de a Lapozz a 99-re podcast újra felkeltette az érdeklődésemet iránta, és hirtelen felindulásból beszereztem az Eszter hagyatékát.

Röviden szólva ez a történet egy csomó defektes ember sztorija, szép szavakkal elmesélve, remekül megírva, jó karakteralkotással.

Lajos és Eszter döntései, viselkedésük nehezen fogadhatóak el, nem tudom hova tenni, nem értem a motivációkat, a fatalizmust... Mégis nagyon vitt magával fejezetről fejezetre ez a furcsa kisregény. Voltak benne nagy ívek, de apró mozzanatok is ugyanúgy jelentőséget kaptak. Egyensúlyban volt minden, még ha nagyon meg is volt borulva maga az élet a szereplők számára.

Tanultam belőle egy számomra eddig ismeretlen kifejezést is, az irályt, és vicces módon nekem is ugye pont a történet irálya tetszett.

Kedvenc szereplőm Nunu volt. :)

"Nunu soha nem akart számomra "anya" lenni, s nem játszotta a családi nemtő szerepét sem. Az évekkel mind szűkszavúbb lett, józan, olyan kegyetlenül és szárazon józan, mintha az élet kalandjából már mindent megízlelt volna, s oly tárgyszerűen közömbös, mint egy bútordarab. Laci mondta egyszer, hogy Nunu már kissé politúros, mint egy régi diófa szekrény." 

Ha egy kicsit komolyabb, komorabb szellemi táplálékra vágyom, szerintem újra fogom még olvasni.

Szabó Magda: Csigaház

Lehetett olvasni erről a kisregényről hideget és meleget is, amióta napvilágot látott a hagyatékból, avagy, ahogy előszeretettel emlegetik: a fiók mélyéről. Szabó Magda mindezidáig kiadatlan első prózai műve, a Csigaház a Jaffa Kiadó gondozásában jelent meg tavaly. Az életműből mostanában előkerültek töredékek, levelezések, naplórészletek, és ezek vegyes fogadtatásban részesültek a közönségtől. Sokan nem örültek, hogy mindent az olvasó szeme elé bocsátanak, esetleg azt is, amit nem kéne (?), vagy amit Szabó Magda nem a nyilvánosság szemének szánt. Mivel nekem ez az első posztumusz kiadvány, amit tőle olvasok, a többiről nem tudok nyilatkozni, de úgy hiszem a Csigaház igazán megérdemli a Szabó Magda kedvelők figyelmét, és nem találtam kivetnivalót abban, hogy kiadták. Ahogy kiadták, az már egy picit más kérdés, de erre még visszatérek. 

Szinte hihetetlen, de már négy éve nem olvastam Szabó Magdát, hiába tervezgettem, mivel folytatom majd az életművet, nem került sorra újabb kötet. Talán ezért is lehetett, hogy ennek a falatnyi kisregénynek most csak úgy ittam a szavait. Olyan jólesett elmerülni egy igazi, hamisítatlan szabómagdás írásban, amiben már idejekorán megmutatkoztak a szerző későbbi védjegyei, mind a stílust, mind a karakteralkotást tekintve. Sokszereplős, lélekboncolós iromány, magával ragadóan szép és pontos ábrázolásokkal, érdekes sorsokkal, meglepő mélységekkel. Az eleinte egymástól elkülönülő életutak a Csigaház nevű panzióban futnak össze Huber kisasszony szárnyai alatt. A panzió helyszíne Bécs, az időpont pedig, ahova visszarepülünk, a vészterhes 1939.

"Zavar kell és feszültség. Az emberiség boldogtalan, és zűrzavarra van szüksége, hogy elfelejtse a maga baját." 

Júlia szökése, Dorner András és Dolly viszonya, Kemenes professzor hivatástudata, Edmund és Frau Schober botrányos viszonya, Wachtl ügyeskedései mind-mind egyetlen egységes képpé állnak össze, de a személyes drámák és szerelmi szálak mellett folyamatosan jelen van a politikai színezet, az osztrák helyzet súlyossága is az Anschlussot követő időszakban.

"Az ember sokkal többet árt magának is, másoknak is azzal, amit elmondott, mint azzal, amit elhallgatott." 

Nincs mindenütt feloldás, és nincs meg a lezártság érzése sem, de vélhetőleg nem is törekedett erre Szabó Magda. Szerintem ez a két kis füzetnyi írás egy, a szívének kedves, és a többinél valószínűleg jobban sikerült ujjgyakorlat volt, amitől nem volt szíve megválni, de valamiért nem akarta, hogy valami nagyobb nőjön ki belőle, és talán el is veszt(h)ette volna sajátos báját, ha felduzzasztja nagyregénnyé. Pont jó, ahogy van: rövidségében is tartalmas, intenzív, érzelmekkel teli, és megvan benne minden szépség és finomság, ami a többi könyvét is jellemzi. Bámulatos, de már ekkor képes volt csupán néhány mondattal tökéletesen jellemezni valakit.

Amivel szemben kifogásom van, az inkább az, hogy vajon miért próbálta a kiadó a végletekig leplezni, hogy mennyire rövid írás is ez... Nem baj, ha valami száz oldalas csak... Látszik a vérmes igyekezet, amivel azt szerették volna elérni, hogy minél több oldalra rúgjon a szöveg. Öt oldalanként be van illesztve egy egész oldal a kéziratból, ami persze nagyon érdekes, és jó volt bogarászni is, de túlontúl sok belőle. Több értelme lett volna - ha már ennyit be akarnak szúrni belőle -, ha legalább a megfelelő kézírásos oldal lett volna az adott nyomtatott szövegrész mellett. Az első beszúrt oldalnak megfelelő rész valahol talán a 70. oldal magasságában jelent meg, egy idő után pedig, megint visszaugrottunk előbbre a kéziratban... Ettől csak az a rossz érzésem támadt, hogy a végén, amikor kijött mondjuk 150 oldalra a kötet, valaki azt mormogta, nem jó, még szúrjatok be oldalakat, még... :( Nem a hossza miatt lehet eladni valami posztumusz művet Szabó Magdától, hanem csakis Szabó Magda miatt.
Nem tudok elmenni szó nélkül a szerzőhöz teljesen méltatlan utószó mellett sem, ami önismétlő, iskolás mondataival beállt a sorba, hogy az oldalak számát növelje csak.

A kiadásból fakadó bosszantó apróságoknak persze nincs közük magukhoz a szöveghez. Értékes és érdekes történet, amit kár lett volna hagyni feledésbe merülni. A Nekem a titok kell című, szintén posztumusz válogatás-kötetet már meg is rendeltem magamnak, felbuzdulva azon, hogy a Csigaház mennyire megvett magának. :)
Azért zárójelben még megjegyzem: aki még nem, vagy csak nagyon keveset olvasott Szabó Magdától, semmiképp se ezzel kezdje, ezt akkor lehet igazán értékelni, ha már valamennyire ismeri az életművet és a stílust az ember.

Olivier Bourdeaut: Merre jársz, Bojangles?

"Anyám olyan csúnyának találta a tálalószekrényt, hogy borostyánnal futtatta be, mert a borostyán viszont tetszett neki. Így a bútor olyan lett, mint egy óriásnövény: hullatta a leveleit, és néha meg kellett locsolni. Furcsa volt bútornak, és furcsa volt növénynek is."

Nem tudtam mire számítsak majd ettől az apró, francia regénytől, amin egy papírmadár díszeleg csak, és aminek olyan furcsa címe van: Merre jársz, Bojangles? 

"Apám állandóan dudorászott, hamisan. Néha fütyörészett is, szintén hamisan, de elviselhető volt, mint minden, amit jókedvében tesz valaki. Nagyon szép történeteket mesélt, és azon ritka alkalmakkor, amikor nem volt nálunk vendégség, bejött hozzám, hogy elaltasson. Magas, szikár testét colstokként összehajtogatta az ágyamon, és egyetlen szemforgatással, egy erdővel, egy őzzel, egy kobolddal, egy koporsóval teljesen el is űzte az álmomat. Az esti mese végén általában nevetve ugráltam az ágyon, vagy rettegve lapultam a függöny mögött.

— Ezek állva alvós mesék — jelentette ki apám, mielőtt kiment a szobából."

Adott egy teljesen bolondos család, akik fittyet hánynak a társadalmi elvárásokra, a szabályokra és korlátokra; halomba gyűjtik kibontatlan leveleiket, és csak táncolnak naphosszat Nina Simone Mr. Bojangles számára, ami egy régi lemezjátszóról szól. Koktélok, változatos bohém társaság esténként, és egy egzotikus madár - Mihaszna Kisasszony névre hallgató -, teszi még különlegesebbé a mindennapjaikat. A férj napról napra más keresztnéven szólítja a feleségét, aki meg mindenkit magáz - még tulajdon fiukat is -, kivéve a csillagokat, mert velük tegezőviszonyban van. Amikor megunják a régi nagy bérházat, ahol a kisfiúnak három ágya is van, mert a régebbi ágyaitól nem akart megszabadulni, akkor átruccannak spanyolországi kastélyukba. Nincs munka, nincs iskola, hogy keretek közé szorítsa őket, és ahogy az várható is, valami belerondít ebbe a bár kétségtelenül teljesen szokatlan, de mégis teljesen harmonikus és idilli képbe. 

"Nem sikerült megértenem igazán, hogy miért, de apám soha nem szólította anyámat ugyanazon a keresztnéven két egymást követő napon. Bár voltak olyan keresztnevek, amelyektől anyámnak hamarabb elment a kedve, mint másoktól, nagyon szerette ezt a szokást, és reggelenként láttam, ahogy a konyhában a csészéjébe dugott orral, nevetős tekintettel, állát a tenyerébe támasztva apámat kémleli, az ítéletre várva."

Az elsőkönyvesség abszolút nem érződik, Bourdeaut remekül valósítja meg a gyerekszemszöget, az apa naplórészleteivel váltogatva, és érzelmesen ír, anélkül, hogy érzelgőssé válna. Bohókás és szürreális, mégis le tudja koppantani a mondatvégi pontot a realitás talaján. 

Néhány mondattal képes megteremteni a hangulatot és lefesteni a látni-hallani-éreznivalókat egyaránt. Nem nélkülözi a humort sem: a párbeszédekben és az árnyaltan vicces leírásokban is vannak ilyen részek. Ez volt a kedvencem, amikor úgy éreztem én is a családjuk tagja akarok lenni: 

"Apa felüvöltött:– Pauline, hol a spárgatalpú cipőm?Anya pedig így felelt:– A kukában, Georges! Még mindig ott áll magának a legjobban.Majd hozzátette:– És Georges, itthon ne hagyja a hülyeségét, bármikor szükségünk lehet rá!Mire apám:- Ne izgassa magát, Hortense, mindig van nálam belőle egy másolat."

Andalító zeneszót hallottam olvasás közben, és magam sem tudom miért, de Végvári Tamás hangját, és ez a bódító elegy még különlegesebbé tette a regényt. 

"Amikor a fiam anyjával találkoztam, fogadást kötöttem a sorssal, elolvastam a szabályokat, aláírtam a szerződést, elfogadtam az általános feltételeket, és tudatában voltam a kitételeknek is. Nem bántam semmit sem, nem bánhattam ezt az édes marginalitást, azt, hogy mindig fittyet hánytunk a valóságra, hogy szkandereztünk a valósággal, az órával, az évszakokkal, hogy nyelvet öltöttünk a „mit szólnak mások”-ra."

Gyöngéd, szép, de szomorú regény is egyben. Tragikus végkimenetelnek mégsem nevezném, amire kifut, mert olyan szépen, finoman, zárja le a szerző az eseményeket, ami nekem megnyugvást adott.

Sima és fordított hazugságok elegyéből, álmokból és vágyakból építve egy lebilincselő és eredeti történet született. 

Hiraide Takasi: A macskavendég

Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva elcsábultam erre a macskás könyvre még 2017-ben. Kulturális kitekintés is, rövidke is, és bónusz a cicás központi téma, gondoltam nem járhatok rosszul. Az olvasás után viszont sajnos úgy érzem, ki lehetett volna hagyni, nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet. 

A kisregény tulajdonképpen semmi egyéb, csak egy házaspár viszonya egy kis csenevész macskával, Csibivel (kicsi japánul), aki nem is a saját macskájuk, csak "átjár" hozzájuk. A határvonal persze kezd elmosódottá válni, amikor minden este ott hajtja álomra a fejét a kis polcrészen a szekrényükben, és folyton megjelenik a titkos bejáratán át makrélát falatozni. A pár bérli a házat, ami egy nagyobb, osztott telek része, rajta több ingatlannal. Látják, tudják, hogy a macska másé, vagy másé is, de mégis egy idő után nem tudják már nem a sajátjukként kezelni.

A házaspár férfi tagja az elbeszélő, ami eleinte meglepett, valamiért úgy hittem, a feleség mesél.

A japán világ tudvalevőleg különös, zárt, furcsa, de ez nem rettentett el, mert olvastam már kivételesen jó regényeket japán szerzőktől: a Mielőtt a kávé kihűl kedvencem is lett nemrég és Az idő partjain is egy lenyűgöző történet volt.

A macskavendég azonban csalódást okozott több szempontból is. A furcsa stílust még csak-csak be tudom fogadni, és lehet ez egy érdekes utazás, de mindezt rettentően elrontották a körülményes leírások: az építészeti jellegű, aprólékos, de teljességgel felesleges bemutatása a háznak és a teleknek nagyon fárasztó volt. Az egyébként helyenként lírai prózát akadozóvá teszik a tárgyilagos, nehezen követhető magyarázatok a kert, ösvények, házak elhelyezkedéséről. Azt ne is említsük, hogy hosszan ecseteli a ház méreteit is, és mindent "tataminyi' egységekben ad meg... Aztán később van egy bonyolult tereptárgy mérési procedúra, amiről oldalakon keresztül beszél, majd lezárja azzal, hogy eme sziszifuszi munkát persze nem végezte el. 

Az amúgy is rövid könyvben mire megjelenik a macska, és amennyi időt összesen a lapokon tölt, az édeskevés. Szerintem egy macskabolondnak szegényes anyag ez, de ugyanúgy egy idegen kultúrára éhezőnek is. Sokat elmond az egészről, hogy a szitakötő érdekesebb volt a könyvben, mint a macska.

Szerintem kicsit halovány ez a kisregény. Próbál metaforákat és tanulságot kreálni, de hiányzik a szavai mögül a tartalom, nincs elég jó története, és költőisége ellenére rettentően száraz marad. Hiányérzetet hagyott, és valamennyire következetlennek is éreztem. 

Josh Malerman: Ház a tó mélyén

Frissen, gyorsan elkezdtem apasztani a várólista-csökkentős listát, és elolvastam róla a rövidke Ház a tó mélyént, Josh Malermantól. Malerman most eléggé aktuális a Bird Box film sikere miatt, de egyébként is már jó régóta szerettem volna valami mást is olvasni tőle.

A Ház a tó mélyén címe és fülszövege el is árulja a lényeget: két fiatal  egy romantikus kenuzós randira indul, ahol is egy titkos tó mélyén egy házra bukkannak... Úgy, ahogy mondom: meglátnak egy tetőt, és alámerülve kiderül, hogy két emelet is van, sőt, a ház be is van bútorozva... Búvárfelszereléssel térnek vissza a házhoz, hogy teljes egészében fel tudják fedezni a szobáit, és furcsaságait, sőt, egy idő után szinte megszállottjai lesznek, sajátjuknak, otthonuknak érzik azt. 

Érdekes volt ez a horror-szál: egy elhagyatott ház már önmagában is elég félelmetes, de mindez felturbózva a sötét titkokat rejtegető mélységgel, az egyedülléttel, elhagyatottsággal, vízalattisággal és azzal, hogy a segítségkérés teljesen el van vágva, ha egyszer lemerültek, igazán hátborzongató. Arról nem is beszélve, hogy nincs magyarázat, hogyan kerülhetett oda a ház. Odavitték? Lesüllyedt? Vagy egyenesen ott épült, a tó iszapos fenekén? Miért nem mentek tönkre a berendezési tárgyai, hogyhogy könyvek és festmények is vannak benne? Miért nem lebeg szinte semmi, a ruhákon kívül? Jason és Amelia megállapodnak, hogy semmit nem kérdőjeleznek meg, hogy hogyan és miért történik úgy, ahogy. A dolgok mégis furcsa fordulatot vesznek a lebegő ruhákkal, a titkos pincelejárattal és a borsszóróval kezdve... 

Namost ez nem csak egy sima horror, hanem szimbolikus jelentésrétege is van, ahogy a két szerelmes kapcsolatát bemutatja, és ahogy a ház maga a szerelmet testesíti meg (? öhm, igen, kicsit fura). Csak hát ezzel az a baj, hogy szerintem legkevésbé a ya-romantika csíráit keresnénk szívesen egy ilyen könyvben. Ettől a szerelmes maszlagtól igazából kissé unalmassá válik, pedig nagyszerű az alapötlete. Lehetett volna akár hosszabb is és akkor jobban ki lehetett volna aknázni a benne rejlő lehetőségeket. Vagy maradjon rövidebb, egy novella egy gyűjteményben, mert annál még érthető ez a ködös lezártság, befejezetlenség, de egy kisregénynél már frusztráló. 

Malerman jól ír, fenntartotta az érdeklődésem, de a szerelmespáros bárgyúskodás nem az én asztalom. Kétségtelenül új színfolt az ilyesmi, horror a szerelem bimbózásáról, never-before-seen témafeldolgozás, de picit másra rendezkedtem be, amikor elkezdtem olvasni. 

A borító remekül néz ki, és szívesen látnék filmadaptációt is a sztoriból, de összességében kicsit kevés volt nekem. 

(Kukacoskodás: volt sajnos néhány kizökkentő, idegesítő hibája. Az elütéseket nem írtam mind fel, volt pár, de az "észervezett"-en eléggé fennakadtam, persze észrevett akart lenni. De volt olyan is, hogy felberregett "egy motor csónakja", illetve ami leginkább morcossá tett: "A bal karja még aludt." Jajj.)

A 6:27-es felolvasó megkapó története

Jean-Paul Didierlaurent: A 6:27-es felolvasó

Ez a rövidke kötet már másodjára járta meg a várólista csökkentős játékot, mire sorra került az olvasása, és az ilyenkor szokásos "miért halogattam ezt ennyit?" mellett az a jóleső érzés kerített hatalmába, hogy az ilyen kis csodákért érdemes olvasni. Elvarázsolt ez a könyv a részleteivel, a hangulatával, az utánozhatatlan franciás életérzéssel, a látszólag hétköznapi történéseivel, amik mégis életre szóló változást jelentenek a szereplőinek. A szereplőknek, akik igazi egyéniségek. 

Guylain Vignolles egy könyvzúzdában végzi lélekölő munkáját, a szörnyű, szinte önálló életre kelő Zerstor nevű papírzabáló gép mellett, és az egész napos robotból alig néhány dolog szakítja ki. Az egyik ilyen a munkába vezető úton való felolvasás. Innen a cím is, Guylain a 6:27-es vonat "felolvasója". Minden nap megment néhány könyvlapot a falánk szörny lapátjai közül, és gondosan a zubbonya alá rejtve elviszi történetüket a vonat utazóközönségének. Bár a lapok teljesen véletlenszerűen kerülnek ki, az utazókat nem zavarja a szövegek sokfélesége, kavalkádja. Aztán ott vannak még a barátok: Yvon, aki alexandrinusokban beszél, és fekete teán él, és Giuseppe, aki borzalmas balesetet szenvedett, és akinek a lelki egészségét Guylain próbálja meg helyrerázni időről-időre. Szerintem a barátságuk szép története is kitöltött volna akár egy egész könyvet. Guylainnek van egy aranyhala is, Rouget de Lisle (ötödik ezen a néven), aki hűen várja otthon, és ugyanúgy kering az akváriumban, mint Guylain maga a garzonban... faltól-falig. 

Ezt az egyhangúságot - ami egyébként önmagában az olvasó számára nagyon is izgalmas környezet - töri meg a pendrive, amit Guylain a vonaton talál... Ettől kezdve bizony sok minden megváltozik. :)

"Guylain volt a friss fuvallat, amely arra a húsz percre, amíg az utazás tartott, kiragadta őket a mindennapjaik egyhangúságából."

Nem is tudok kiemelni senkit és semmit kedvencként, mert az egész könyvet, és minden szereplőjét nagyon kedveltem. Az utánérzés kicsit Anna Gavaldás, kevésbé komoly és komor, nem nyugtalanító, hangulatvilágában sokkal inkább olyan, mint az Amélie csodálatos élete. Egy ideig azt hittem, csak a Zerstor gép és a munkahelyi konfliktusok-viszonyok körül fogunk forogni, esetleg valami rémes ember-gép összecsapás lesz, illetve hogy talán majd a vonaton történik valami felolvasás közben, de aztán a szerző elkezdte kiterjeszteni Guylain körül a teret: jött Guiseppe és a libafosszínű könyvei - amit egyébként hűen utánoz a könyv belső borítója is :)) -, az aranyhal, a nyugdíjas rajongótábor a Lilaakác otthonban, és aztán egyszercsak a titokzatos vécésnéni is... Teljesen más irányt vett a sztori, mint amire számítottam, meg tudott lepni. Örültem, hogy túllépett azokon a dolgokon, amiket a cím és a fülszöveg alapján elkönyveltem róla előre. 

"Guylain nem emlékezett rá, hogy is múlt el a vasárnap. Túl későn kelt, túl korán feküdt. Egy „talan-telen” nap. Kedvetlen, étvágytalan, szomjatlan, emléktelen."

Tökéletes a szerkezet, a ritmus, a végkifejlet. Szerintem bárki arcára mosolyt csalna. Életigenlő könyv, bármilyen szomorkásan, magányosan, és lehangolóan is indul a napi munka rutinjával, a fásultságból aztán mégis egy reményteli új kezdethez vezet, célt, értelmet ad a főhős életének, és kibontakoztatja őt. 

A másik főszereplőnk, a pendrive tulajdonosa is legalább olyan érdekes alak, mint Guylain, de róla nem akarok elárulni többet, fedezze fel mindenki magának. :)

"A számolás volt a legjobb eszköz arra, hogy ne gondoljon az összes többire. Az égadta világon mindent megszámolt. Egyik nap a csatornafedeleket, másnap a parkoló autókat, a kukákat, sőt a kapubejárókat is."

Az idézetek inkább a fásult Guylain-t mutatják be, de a könyv második feléből inkább nem akartam sorokat hozni, hogy ne legyen spoiler.

"Villámgyorsan fel kellett fognom, hogy az emberek általában egyetlenegy dolgot várnak tőlünk: hogy azt a képet mutassuk magunkról, amit látni szeretnének."

Könnyed, és az életet látszólag franciásan félvállról vevős, mégis benne van az élet sava-borsa ebben a kis kötetben. Egyedi és szellemes. Biztosan újra fogom még olvasni, és nagyon ajánlom bárkinek, aki kedveli a franciás hangulatot, a csudabogár szereplőket, a hétköznapiságukban is érdekes életeket. Irodalmi gyöngyszem.

Francia és angol kiadások.

 Most óriási akcióban van a Líránál, csak 995 Ft! Az infót köszi Szilvamagnak!