Hiro Arikawa: A búcsúzó macska

Hiro Arikawa az év egyik nagy meglepetése lett, Az utazó macska krónikája című regényével. Úgy döntöttem nem várok soká a másik könyvével, amit egyfajta folytatásként tartanak számon, de szigorúan véve mégsem az. A búcsúzó macska ugyanis egy novellás kötet, és bár van két olyan novella az elején, amikben visszatér Hacsi, Nana és Szatoru, a többi történet teljesen másokról szól.

Az első novella Hacsit mutatja be jobban, kvázi egy előzménytörténet. Egyetlen hibája, hogy sajnos valamiért lefordították benne a Hacsit Nyolcra. Érthetetlen, hiszen az első részben is Hacsi volt, illetve annak fényében még érthetetlenebb, hogy Nana viszont maradt Nana. A másik kapcsolódó novellában pedig Szatoru és Nana szerepelnek, egy régi professzorát látogatják meg Szatorunak, tulajdonképpen ez az utazó macska krónikáiba beilleszthető rész, keresik azt, akinél Nana ottmaradhat. 

A többi novellában új szereplők vannak, és persze mindegyik sztoriban van macska, egy vagy több. Bepillantást nyerhettem egy csomó macskás, japán család életébe, és mindenki egészen közel került hozzám, bevonódtam a sorsukba. Imádtam ezeket az életképeket, és az írásmódot is. Szerethető, emberi történeteteket írt Arikawa most is, és mindegyikben jelen van valami kis édesbús, melankolikus hangulat is. Lírája finom, szelíden visszafogott. Nem történnek világmegváltó dolgok egyikben sem, mégis mindben érezni lehet azt a kis varázslatot, amit a cicák képesek az emberek otthonába vinni. Sőt, az egyik novellába még egy kis mágikus realizmus is belefért. A hétköznapiság mellett fontos témákról ad gondolkodnivalót: barátság, kapcsolatok, megbocsátás, szeretet, hűség, gyász. A japán kultúráról is megtudhatunk egy s mást ismét. 

Na meg a macskák! Mennyi remek macskajellemet alkotott Arikawa! Egyedi, szeretetreméltó, macskás macskák mind. Remekül megragadja a macskaviselkedés jellemzőit a szerző, látszik, hogy ismeri őket, és valódi egyéniségeket alkot belőlük. 

A kedvenc részeim voltak a Schrödinger macskája, amiben egy "balfék" férj egy kiscica révén tanulja meg a felelősségvállalást, és hogy hogy lehet jó apa, és jobb férj, és A búcsúzó macska, a címadó novella, amiben nagyon közel kerültek hozzám a családtagok (két- és négylábúak egyaránt). ♥

Szívmelengető, kedves olvasmány, méltó "folytatás" Az utazó macskához. Ami pedig kiemelendő még, hogy a novellák egytől-egyig színvonalasak voltak. Azt hiszem ez a legjobb novelláskötet eddig, amit valaha olvastam. Máskor ugyanis novellagyűjteményeknél borítékolhatóan az a konklúzió, hogy voltak nagyon jók, voltak nagyon rosszak, és emiatt közepes élménnyé lehet csak minősíteni az olvasást. Arikawánál abszolút nem így volt. 

Megérte elolvasni. ♥

Más kiadások.

Felfigyeltem rá, hogy van a szerzőnek még egy könyve, ami angolra le lett fordítva: The Passengers on the Hankyu Line. Szeretném ezt is elolvasni. :) 

Fordítási kukacoskodás: 

 A fordítót azért megbúbolnám egy cseppet, nem csak Hacsi miatt, hanem a lábjegyzetek miatt is... "Kár sírni a kiömlött tej felett" mint magyar megfelelő?... A Role Playing helyett meg sikerült Roll Playinget írni. És "zsírszedő papír"?! 

Hiro Arikawa: Az utazó macska krónikája

Hiro Arikawa: Az utazó macska krónikája

Nemrég jó nagyot koppantam a Macskabár című könyvvel, most mégis bizalmat szavaztam egy másik macskás könyvnek, és milyen jól tettem.

Ugyan a történet egy kicsit szerencsétlenkedve indult el, még valahogy bárgyúnak is éreztem a legelején, mintha az író nem találta volna a hangját a macska-nézőpontban. A kezdeti döcögés ellenére folytattam, és annyira örülök, hogy kitartottam, mert lassan egy csodaszép élettörténetté formálódott, megható, megindító, még nagyon sokáig velem fog maradni. ♥ Szatoru fokozatosan nagyon a szívemhez nőtt, bekerül az idei új kedvenc karaktereim közé is.

Szatoru egy napon találkozik egy kóbor macskával, és később úgy alakul, hogy be is fogadja magához, amikor a macska balesetet szenved, és ápolásra szorul. Így lesz a megmentőből természetesen gazdi. A cica a Nana nevet kapja, ami a hetes számot jelenti japánul, mivel a farka hetes alakban görbül. Egy napon aztán Szatoru útnak indul Nanával. Felkeresi régi barátait, hogy hátha valaki be tudná fogadni a macskát, mert, mint mondja, nála nem maradhat... Az utazás során feldereng rengeteg emlék, élmény, Szatoru iskoláséveitől kezdve. Egész életére rálátást nyerünk, és ahogy összeköthetjük a miérteket és hogyanokat, szép lassan megértjük, milyen fájdalmasan nehéz élet jutott Szatorunak, és ő ebből mégis hogy kovácsolt mindig valami szépet és jót. Pozitivitása a ma jellemző toxikus - mindenáron -  pozitivitástól mentesen, egyszerűen az életörömöt hirdeti, és hogy lehet boldognak lenni azzal, amid van, azzal ami jutott. 

A macska-narráció a könyv előrehaladtával egyre gördülékenyebbé, természetesebbé és ismerősebbé válik. Nana pedig igazi macskás macska. Öntörvényűsége mögött megvillan az a fajta ragaszkodás és szenvedélyes szeretet, amit csak azok ismernek, akiket szeretett már macska úgy viszont, ahogy a kutyások állítása szerint macska nem is tud. 

Szatoru és Koszuke gyerekkori története felért egy Ferrante-féle Nápolyi regényekkel, csak tömörítve. 

Szatoru és Noriko karakterében is elképesztő mélységeket, rétegeket mutatott meg a szerző, de a mellékszereplők - akik mind fontos szerepet töltöttek be Szatoru élettörténetében -, is kidolgozottak voltak, nem papírmasé alakok. Rövidsége ellenére is bőven meg volt töltve tartalommal ez a történet, és igazán szépen van megírva. Nem erőszakosan visz magával, nem forszírozza a jelentéstartamát egy-egy dolognak, csak mesél, és mesél. Pont olyan szerényen és szelíd derűvel mond el, és mutat be mindent, ahogyan Szatoru elfogadja sorsa alakulását. És a múlt meséjével eléri, hogy belegabalyodj a jelenébe, és féltsd a jövőjét a szereplőinek. 

Nem mellesleg annyira szemet és szívet gyönyörködtetően írt Hokkaidóról és a Fudzsiról Arikawa, hogy szerintem én még talán nem is olvastam ennyire megbabonázó tájleírást soha senki másnál. 

Mindezzel még erősebb érzelmi töltetet tudott adni a képzeletbeli emlékeknek. 

Különleges, érzelmekkel teli könyv boldogságról, barátságról, életről és elmúlásról. Imádtam a japán stílust, a csodaszép helyek leírását, a szimbolikus rétegeket, a lírai hangvételt. Szomorú, de felemelő. ♥

Saját kép.

Genki Kawamura: Ha a macskák eltűnnének a világból

Ha ez a könyv eltűnne a világból... Nos megmondom őszintén, semmivel sem lennénk szegényebbek. Mindig bedőlök a macskás köteteknek; tavaly év elején A macskavendégben csalódtam (bár közel nem ekkorát), idénre pedig Kawamura kisregénye jutott osztályrészül.
Az első meglepetés egyébként az volt, hogy milyen rövidke, puhaborítású kis "füzet" ez. A 21. Század Kiadó Kult könyveihez hasonló formátumra és hosszra számítottam először.

A történet dióhéjban annyi, hogy a narrátorról kiderül, agydaganata van, és nagyon kevés van hátra az életéből. Megjelenik neki az ördög, aki szakasztott mása, és üzletet ajánl: minden alkalommal, ha eltüntet valamit a világból, egy nappal meghosszabbodik az élete. Azonban nem lehet olyan jelentéktelen dolgokat kérni, mint a penészfoltok a falon, vagy a por a polc tetején... Igazából az ördög dönt, és így kerül sorra pl. a mobiltelefon, vagy a film. Az egyes fejezetekben azt veszik aztán sorra, milyen is a világ az eltüntetett dolgok nélkül.
A narrátornak van egy macskája, Káposzta, és az ő, illetve az összes macska eltüntetése is szóba kerül. Felrémlik egy korábbi macska, Saláta is, akit a narrátor édesanyja nagyon szeretett, aztán különféle családi emlékek, konfliktusok derengenek fel, és egy régi szerelem, aminek vége szakadt.

Nem is hangzik elsőre olyan rosszul, igaz? Némi filozofálgatás, bölcsességek, egy kis japán kultúra... Mégis mindenhol elrontódik. Hol a hangulat csúszik félre, hol a párbeszéd, hol a stílus, a nevek, a szavak, a történések. Hol gejl, hol komolykodó, és folyamatosan mindenkinek folyik és ömlik benne a könnye, miközben az olvasó csak leshet maga elé, a meghatódottság, megrendültség legkisebb jele nélkül.
A főszereplő élete üres és értelmetlen, ezenfelül még unalmas is, következésképp a hosszabbítgatásának sincs semmi értelme, és ő maga sem tesz sok értelmes dolgot a nyert napokkal - jó, talán a végén egy valamit, de az túlságosan nyitva van hagyva. Ő maga pedig buta és kellemetlen alak, én nem éreztem iránta részvétet, vagy szánalmat.
Az ördög alakja a ráaggatott Aloha névvel és hawaii ingekkel egyszerűen nevetséges. Stílusa bárgyú.

Ezek tényleg valódi párbeszédek a könyvből, csak hogy ti is szenvedjetek kicsit:

"– Hááát… kicsoda maga?
– Mit gondol, ki vagyok?
– Jééé… a Halálisten?
– Sajnálom!
– Sajnálja?
– Én az ördög vagyok!
– Az ördög?
– Igen, az ördög! – mondta, miközben (meglehetősen
könnyedén) előlépett."

"– Mit csináltál?
– Á, nem érdekes, minden oké. Akkor kérlek, halj meg!
– Nem kell mondanod. Mindjárt meghalok.
Kitör belőlem a nevetés. Erre Aloha is nevetni kezd."

Sokkal többet vártam a könyvtől, és messze nem ezt a végtelenül primitív stílust. Volt, hogy teljesen értelmezhetetlen dialógusok zajlottak, kohézió nélkül. Ez, gyanítom, részben a borzalmas fordítás számlájára írható... Vihar Judit a fordító..., nos inkább nem részletezem, mit gondolok, de nem tudom hogy lehetett elfogadni a munkáját?! Felkiáltójelek, betűk hozzáadása a szó végéhez, hogy valaminek nyomatékot adjunk, komolyan? (pl.: Miiii? Hááát... Húú!) Angol szavakat is benne hagyott néha a szövegben, ami abszolút nem volt indokolt.

Néhány fontos gondolat van persze a könyvben, de egyébként nekem túl művi, modoros, erőltetett. 

A két mondat, amit szájhúzogatás nélkül jelöltem benne jónak: 

"Miért van az, hogy az emberek olyasmit várnak el másoktól, amikre maguk sem képesek? "

"Minél jobban hajszolod azokat a dolgokat, amelyek éppen előtted állnak, annál inkább elveszíted a valóban fontos dolgokra szánt idődet."

De sajnos az elgondolkodtató dolgokon kívül kifejezetten káros gondolatok is helyet kapnak. Ezért például nagyon utáltam: 

"Ha egy szép napon egyedül vagy és valami szomorúság ér, akkor vágj egy erőltetett mosolyt és hunyd be a szemed. És ezt megteheted, ahányszor csak akarod!"

És ez volt benne "varázslatnak" aposztrofálva... Hogy ha bajod van, akkor is kurvára mosolyogjál! :D Szerintem nem jó, nagyon nem jó, ha az ilyenek felett csak úgy elsiklunk, és kikiáltjuk bölcsnek a könyvet. Senkit nem zavart ez az elcseszett gondolkodásmód? 

A történet fő tételmondata, ami a borítón is szerepel, pedig ez volt: 

"-Ahhoz, hogy valamit kapj, valami mást el kell veszítened."

Erre építeni egy sztorit? És hovatovább azzal alátámasztani, hogy amikor macskája lett az anyjának, akkor elveszítette a macskaszőr allergiát egyszercsak? :D :D Sírva röhögök, miközben valószínűleg a távolba révedve kéne ízlelgetnem ezt a felvetést. :"D Ilyen ostoba, spiri-ezo álbölcselet marhaságot nekem semmilyen körülmények közt nem vesz be a gyomrom. De aki szerint az univerzum, a karma, vagy a feng shui majd szépen mindent kiegyenlítenek a mérlegen, az biztos elalélt gyönyörűségében, hogy hát igen, ha valamit kapunk, valami mást elveszítünk érte... Milyen rohadtul mély. Csak lényeges lenne ezt valahogy normálisan értelmezni, és megfogalmazni, valamint jó stílusban előadni az értelmezést (pl. sokszor valamit fel kell áldoznunk, hogy eljussunk valahova, vagy kiteljesedjünk valamiben, esetleg), nem erőltetett, vagy semmitmondó képekkel, mert akkor talán még a magamfajta realisták is bekajálnák. 

Macskás japán könyv? Többet nem dőlök be! 

Nem címkéztem paprikásnak a posztot, de lehet, hogy mégis az lett? 

10/3,5

Hiraide Takasi: A macskavendég

Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva elcsábultam erre a macskás könyvre még 2017-ben. Kulturális kitekintés is, rövidke is, és bónusz a cicás központi téma, gondoltam nem járhatok rosszul. Az olvasás után viszont sajnos úgy érzem, ki lehetett volna hagyni, nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet. 

A kisregény tulajdonképpen semmi egyéb, csak egy házaspár viszonya egy kis csenevész macskával, Csibivel (kicsi japánul), aki nem is a saját macskájuk, csak "átjár" hozzájuk. A határvonal persze kezd elmosódottá válni, amikor minden este ott hajtja álomra a fejét a kis polcrészen a szekrényükben, és folyton megjelenik a titkos bejáratán át makrélát falatozni. A pár bérli a házat, ami egy nagyobb, osztott telek része, rajta több ingatlannal. Látják, tudják, hogy a macska másé, vagy másé is, de mégis egy idő után nem tudják már nem a sajátjukként kezelni.

A házaspár férfi tagja az elbeszélő, ami eleinte meglepett, valamiért úgy hittem, a feleség mesél.

A japán világ tudvalevőleg különös, zárt, furcsa, de ez nem rettentett el, mert olvastam már kivételesen jó regényeket japán szerzőktől: a Mielőtt a kávé kihűl kedvencem is lett nemrég és Az idő partjain is egy lenyűgöző történet volt.

A macskavendég azonban csalódást okozott több szempontból is. A furcsa stílust még csak-csak be tudom fogadni, és lehet ez egy érdekes utazás, de mindezt rettentően elrontották a körülményes leírások: az építészeti jellegű, aprólékos, de teljességgel felesleges bemutatása a háznak és a teleknek nagyon fárasztó volt. Az egyébként helyenként lírai prózát akadozóvá teszik a tárgyilagos, nehezen követhető magyarázatok a kert, ösvények, házak elhelyezkedéséről. Azt ne is említsük, hogy hosszan ecseteli a ház méreteit is, és mindent "tataminyi' egységekben ad meg... Aztán később van egy bonyolult tereptárgy mérési procedúra, amiről oldalakon keresztül beszél, majd lezárja azzal, hogy eme sziszifuszi munkát persze nem végezte el. 

Az amúgy is rövid könyvben mire megjelenik a macska, és amennyi időt összesen a lapokon tölt, az édeskevés. Szerintem egy macskabolondnak szegényes anyag ez, de ugyanúgy egy idegen kultúrára éhezőnek is. Sokat elmond az egészről, hogy a szitakötő érdekesebb volt a könyvben, mint a macska.

Szerintem kicsit halovány ez a kisregény. Próbál metaforákat és tanulságot kreálni, de hiányzik a szavai mögül a tartalom, nincs elég jó története, és költőisége ellenére rettentően száraz marad. Hiányérzetet hagyott, és valamennyire következetlennek is éreztem. 

Kavagucsi Tosikadzu: Mielőtt a kávé kihűl

Nagyon örültem, amikor a "kávés könyv" - ahogy emlegettük magunk közt -, végre megjelent a Kossuth Kiadónál, és szinte azon nyomban bele is vetettem magam. Vonzott magához ez a különleges történet - amiben egy kis alagsori kávézó egy bizonyos székére ülve lehetségessé válik az időutazás -, azt azonban nem gondoltam volna, hogy ez a minden ízében szokatlan könyvecske az idei év egyik legjobbja lesz. Egyszerűen elvarázsolt. 

A Mielőtt a kávé kihűl a japán drámaíró és színházi rendező, Kavagucsi Tosikadzu díjnyertes színműve, amit aztán regénnyé adaptált. Tulajdonképpen egy kamaradarab, ami a kávézó néhány asztalkával, bárpulttal ellátott zárt helyiségében játszódik, és kevés szereplőt mozgat. Azért hangsúlyozom ki az elején, hogy színdarab volt eredetileg, mert én nagyon örülök, hogy ezt megtudtam a fülszövegből, és úgy lendültem bele az olvasásba. Szinte azonnal egy kis színpadon elevenedtek meg előttem a könyv jelenetei, és nekem ez nagyon sokat dobott az élményen. 

A Funiculi Funicula kávézó valóban különleges hely, ugyanis a legenda, amely terjed róla, hogy időutazni lehet az egyik székéről, igaz. Az utazónak azonban számos szigorú szabályt kell betartania, és ezek közül az egyik az, ami a könyv címét adja: annyi időt lehet csupán a múltban vagy a jövőben tölteni, hogy a kávét, amit felszolgálnak időutazásunkhoz, még ki tudjuk inni, mielőtt kihűl. Ha nem issza meg valaki a kávét mielőtt kihűl, annak súlyos következményei vannak... De további szigorú előírások vannak: csak egy bizonyos székről lehet utazni, közben nem lehet felállni onnan, és csak olyanokkal lehet találkozni, akik már megfordultak a kávézóban. A szokásos időutazós témájú filmektől-könyvektől eltérően azonban nem zavar bele az utazó a tetteivel a tér-idő kontinuumba... A jelen nem változik meg, bármit is tesznek... Miért érdemes akkor mégis utazni? Kik vállalkoznak erre a veszélyes kalandra, és miért? És vajon miért foglalja folyamatosan a széket egy, a regényét olvasgató nő? 

A hangulat zseniális, utánozhatatlan. Fülledt, kicsit feszült, mégis el lehet benne helyezkedni kényelmesen, mintha mi is csak ott ülnénk az egyik asztalnál egy csésze forró kávéval, és szemlélnénk az utazási magazinját jegyzetelő Fuszagit, a regényét olvasó nőt, aki néha azért elmegy a mosdóba, Kadzut és Keit, ahogy kiszolgálják a vendégeket, Nagarét, a tulajt, ahogy eltűnik hátul, majd újra felbukkan, Kohtakét és Hirait, akik szintén törzsvendégek... Egy idő után otthonos lett ez az egész, és bár eleinte nehéz követni, ki kicsoda - legalábbis nekem nehezemre esik a japán nevek megjegyzése -, hamar letisztul, és elkezdünk kötődni a szereplőkhöz, érdekelni kezd a furcsamód összefonódó és összegabalyodó sorsuk. Mesterien van megszerkesztve a történet íve, ami először persze nem látszik, mert úgy tűnik, hogy a négy nagy rész szinte különállóan kezelendő egymástól, hogy mindben egy-egy egymástól független időutazásos találkozás kerül a középpontba. 

A részek címei a "szerelmesek", a "házaspár", a "nővérek" és az "anya és gyermeke". Kezdetben csak egy cím mind, de a kapcsolatok fokozatosan letisztulnak a könyv olvasása közben. Az adott rész mindig csalóka, mert ugyan a címnek megfelelő időutazás a lényeges benne, mégis elrejt egy-egy jól időzített információt a szerző mindegyik történetrész elején, aminek aztán csak a következő epizódban lesz jelentősége, folytatása, megoldása. A mellékszereplők később főszereplővé avanzsálhatnak. A néhány vonással jellemzett alakok kiteljesednek. A végén kifejezetten nehéz otthagyni őket, és a kávézót... 

Érdekes a rengeteg ismétlés benne, néha olyan érzés, mint amikor tanulunk egy nyelvet, és a válaszban mindent vissza kell mondani teljes mondatokban. Mégsem válik szájbarágóssá, inkább csak egy dallamot, egy frekvenciát kap tőle az egész történet. Olyasmi ez, ami elindul és aztán visszatér magába - ami persze nagyon is passzol egy időutazás témájú könyvnél. :) 

Nagyon érdekes az a vetülete is, hogy nem változik semmi a jelenben. A szabályokhoz való ragaszkodáson túl a szavak értelméhez is lehet ragaszkodni, és ez nagyon tetszett. Szóról szóra igaz a szabály, de csak a szabály szavai igazak... Nem csak az lehet fontos, változik-e valami a jelenben. Változhat más is, változhatunk mi magunk is. Valamiért kell, hogy értelmet kapjanak ezek az utazások, és szerencsére ez nem is marad ki a könyvből, nem lesz cél nélküli, nem egy üres héj marad, hanem gyönyörű, kerek egész. 

A japán kultúra furcsaságai, a kifogástalan udvariasság, az érzelemnyilvánítások visszafogottsága persze végig ott vannak, de ennek ellenére teljesen magával ragadó tud lenni. És ez az első olyan könyv, ahol eleve el tudtam képzelni japánnak a szereplőket. Meséje érdekes és elgondolkodtató, sokáig velem fog maradni. A sorok csak úgy kergették egymást, és alig bírtam letenni, amíg a végére nem értem, utána pedig olvastam volna még tovább. 

10/10 Azon túl, hogy az idei év egyik legjobbja, vitán felül életem egyik legkülönlegesebb története is, amibe belecsöppenhettem. Üdítően friss, mégis kellemesen régimódi. Kivételes regény, olvassátok. 

Kiadja a Kossuth Kiadó. Rendeld meg >ITT< !

Forrás.

U.i.: Lesz/van egy folytatás: Before the Lies are Revealed. Én szívesen olvasnám, óriási potenciál van az alapötletben, végtelen lehetőséggel különféle hétköznapi, mégis érdekes sorsok bemutatására, és maradt megválaszolatlan kérdés is. 

Fülszöveg: "Különös városi legenda terjed egy bizonyos Funiculi Funicula nevű kávézóról. Azt beszélik, hogy aki ennek a kávézónak egy bizonyos székére ráül, időutazásra indulhat. Kívánság szerint a múltba vagy a jövőbe repítheti egy különleges kannából szertartásosan kitöltött kávé. Csakhogy az időutazónak néhány szigorú szabályt tiszteletben kell tartania: 

1. Az időutazás során csak azokkal az emberekkel találkozhat, akik már jártak a kávézóban. 

2. Bármit tesz is „odaát”, a jelent nem változtathatja meg. 

3. A kérdéses széken általában ül valaki, de néha elhagyja a helyét. Csak ilyenkor lehet elfoglalni azt a széket.

4. Az időutazás közben nem lehet felállni, vagy átülni máshova.

5. Az utazás akkor kezdődik, amikor kitöltik a kávéját, és akkor végződik, amikor kiürül a csésze. De meg kell innia a kávét, mielőtt kihűl. 

Ez még közel sem az összes szabály. Az emberek mégis késztetést éreznek rá, hogy ellátogassanak a Funiculi Funiculába, és kikérjék a hétköznapinak cseppet sem mondható feketéjüket. Közülük most négy nő szívmelengető történetét ismerheti meg olvasó.Ön betérne egy feketére, ha tudná, hol van ez a hely?"

Szabó T. Anna Kyoko: Senki madara

Tegnap megszólított a polcról Szabó T. Anna könyve, ami külsőre is szépséges és hívogató, és amiben belül is csupa szépség volt, még ha néha keserű is és fájó. 

Fülszöveg: "Az első nagy szerelem örök. Szárnyakat ad, átformál, megtanít a másikra és önmagunkra. De mi történik, ha annak, akit szeretünk, titka van? Ha nem akar egészen a miénk lenni? Ha feláldozza magát értünk, de közben mégis megtartja a szabadságát? Szabó T. Anna (japán nevén Kyoko) egy érzékeny magyar fiú és egy rejtélyes japán festőlány szerelméről mesél egy keleti legenda alapján, egyszerre mutatva be a kamasz-szerelem időtlen idilljét és a művészlét küzdelmes mindennapjait. Mindenkinek szól, aki nem fél az ölelés erejétől, és kész megtanulni a lényeget: ha madarat szeretsz, égbolt legyél, ne kalitka."

Gyönyörű mese, amiben összefonódik a finom japán festészet a pusztai magyarsággal, úgy, hogy nem látni sehol a széleket az összeillesztésnél, takarják a darvak szárnyai...
Kimonó, obi, kandzsik és daruhajtogatás fonódik össze a gémeskutas ugarral, a nyájjal, az egyszerű parasztfiúval, akinek Uccu az öreg kutyája. Mintha egymásnak teremtették volna ezt a két teljesen antagonisztikusnak tűnő magányos lényt: a subás, gyakorlatias, "állatok nyelvén értő" Tátost és a darukönnyedségű, légies, a fogcsikorgató hidegben is rizspapírra festegető japán lányt, Torit, aki a "semmiből" tűnik elő.
Szeretet, szerelem, szabadság, összetartozás, birtoklási vágy és elengedés komoly témái elegyednek. Megbabonázó. Megfoghatatlan szimbólumok és nagyon is valóságos veszteségek tánca.
Mindehhez még Rofusz Kinga nagyon rofuszkingás rajzai, elegánsan, pirossal, szürkével és feketével adnak hátteret. Tökéletes. Elmorzsoltam néhány könnycseppet is.

Köszönöm az élményt, kedves Szabó T. Anna!

10/10 

Kiadja: Magvető/Vivandra

Ruth Ozeki: Az idő partjain

Nagyon szeretek más bőrébe bújni, más világokba látogatni az olvasás által. Megismerni a szereplőt, az érzéseit, a helyet, a kultúrát. Nem mondtam újat, az biztos, hiszen aki olvas, valahogy így van ezzel. 

Ruth Ozeki könyve azonban azt hiszem életem eddigi legnagyobb utazására vitt. Sose képzeltem még magam japán kamikaze pilótának a második világháborúban. De most igen. Sose voltam még 104 éves buddhista apáca, tar fejjel, és a tar koponyában végtelen tudással és türelemmel. Nem voltam japán iskoláslány, és Kanadába vetődött író sem, Schrödinger nevű macskával. Apropó Schrödinger... Nem hogy Japán és a japán kultúra minden furcsasága és különc perverziója, de még a kvantumfizika és a párhuzamos világok is helyet kaptak ebben a különös regénybe. Az idő partjain egy kivételes könyv.  

Hogyan passzol össze ez a sok minden egyetlen könyvbe? Hogy fér bele még némi Proust, francia nyelv, mosómedvék, és dzsungelvarjú? Ruth Ozeki egy mágus. Amellett, hogy buddhista papnő, és japán-amerikai író. Hülyén fog hangzani, de Ozeki az egész univerzumot összegyúrta ebbe a regénybe. És belefért. 

A történet két szálon fut. Ruth és Oliver a jelenben találnak a partszakaszukon, Kanadában egy kisodródott naplót és mellette régi leveleket és egy karórát. A másik szál maga a napló, majd később a levelek szövege is. A naplót Naoko írta, egy 16 éves japán diáklány, aki épp öngyilkosságra készül. De előtte még elmeséli 104 éves dédanyja, Dzsiko történetét. És a saját családjáét is természetesen, akik Sunnyvale-ből költöztek vissza Japánba. Naónak sok mindent el kell szenvednie az iskolában: bántalmazzák, kiközösítik, az amerikai iskola után pedig egyébként sem könnyű jeleskedni egy japán suliban... Apja és anyja is labilis és depressziós, nehéz időszakon vannak túl és komoly anyagi gondokkal is küzdenek. 

Ruth megbabonázva olvassa a sorokat, és "segíteni" szeretne Naón, meg akarja akadályozni, hogy megölje magát, hogy baja essen. De lehetséges-e visszanyúlni az időben, és befolyásolni bármit is? Ki tudja a sorok mikor íródtak... Lehetséges-e a gondolattal teremteni valamit? És hogy is történt ez a turpisság a naplóval? ... 

"Aki próbált már naplót írni, az pontosan tudja, hogy a jelen nehezíti meg, hogy a múltról írjunk: nem tudunk olyan gyorsan írni, hogy ne ragadjunk bele abba, ami akkor volt, sosem érhetjük utol azt, ami most történik, ami azt jelenti, hogy a most jobbára halálra van ítélve."

A japán kultúránál azt hiszem kevés dolog áll távolabb tőlem, mégis, most, hogy beleástam magam, nem bánom egy percét sem. Egy pillanatát sem. A könyv ráadásul roppant igényességgel van megírva, és a fordítás-szerkesztés is követi ezt a színvonalat. Temérdek lábjegyzet magyarázza a kulturális és nyelvi vonatkozásokat, a kandzsikat, japán kifejezéseket. Külön jegyzetek, bibliográfia és a magyar kiadáshoz fűzött megjegyzések is vannak a végén. Ilyen egy könyv, amibe tényleg munkát áldoztak.

Ruth Ozeki, a szerző. 

"Japánban néhány szónak van kotodamája, azaz szelleme, amely benne él a szóban, és különleges képességekkel ruházza fel." 

A történet a japán furcsaságok (hellokittytől kezdve a manga-őrületig és a perverz szexualitásig) belepett és magába zárt. Az első részben ismerkedtem, megfigyeltem, nem tudtam igazán mire számítsak. A második rész ragadott teljesen magával, Dzsiko és Mudzsi, és a templomban töltött idő... aztán amikor újra magamhoz tértem már a kamikaze pilóta voltam. És Schrödinger macskájaként fejeztem be a könyvet. Vajon még mindig ott vagyok?

Véletlenek pedig nincsenek. A könyv cselekményébe beleilleszkedik a WTC katasztrófa is, és megemlítik azt a fotót, ahol lefelé zuhan egy ember a toronyból, és be van hajlítva az egyik lába, mintha táncolna... Mit ad Isten, egy karácsonyi otthoni mini-selejtezésen a kezembe akadt, most, igen pont most, pont az a kép, amit egy 2002-es újságból vágtam ki, és tettem el, az a kép, ahol zuhan a férfi, és úgy néz ki, mint aki táncol... World Press Photo díjazottak... Az újságkivágás ezennel elfoglalja helyét Ruth Ozeki könyvében, a fedlap alatt. 

"-Szeretem a történeteidet! Mesélj még!
Dzsiko elmosolyodott.
- Az élet tele van történetekkel. Talán nem is más az élet, mint történetek sorozata. Jó éjszakát, drága Nao.
- Jó éjszakát, drága Dzsiko - feleltem." 

Értékelés: 10/9 Lenyűgöző könyv, napló- és levélregény, kulturális, metafizikai és kvantumfizikai utazás is, egy csomó gondolattal, és gondolatkísérlet lehetőségével. Te tudod hány pillanat van egy napban? És egy csettintésben? Mi az az időben-létezés? Hogy kell zazent ülni? És hogy mi a nodobotoke, vagy torokbuddha? Rengeteget tanultam ebből a könyvből, rengeteget elmélkedtem közben, mély gondolatiság és mégis könnyed cselekményvezetés jellemzi. Remekül szórakoztam.

Egy pirinyót emlékeztetett különc, egyedi karaktereivel a Hová tűntél, Bernadette-re is. 

Kedvencek: a fürdés a buddhista templomban, Schrödinger macskája és a kvantumfizikai gondolatok, Haruki titkos naplója, a Mu-Mu, Q-Mu, Mecha-Mu kérdésköre. 

Kedvenc karakter: Dzsiko. Szeretnék néha én is képes lenni így lelassítani, hogy minden már is lelassuljon körülöttem... 

... és Ruth... aki nem ugyanaz, mint Ruth Ozeki. Nem ugyanaz, de talán... nem is más. 

A könyvet köszönöm a Tea Kiadónak! 

Megrendelheted: >itt<

Miamona bejegyzése a könyvről.
Szee bejegyzése a könyvről. 

A Könyves Blog cikke a könyvről. 

Note to Self: angolul is újraolvasandó. 

A könyv trailere: 

Poszt-turkáló: A kurblimadár és én

Forrás

A poszt-turkáló most előkotort darabja, a "kurblimadaras poszt" mondhatni közkívánatra lép porondra; Horsegirl érdeklődött utána, merthogy annak idején a freeblogon nagyon népszerű volt, és bizony elő-előkerül emlegetés szintjén, aminek nagyon örülök, bár sajnos egy nagyon negatív hangvételű bejegyzés (ezeket jegyzitek meg mi, ti kis keselyűk?! :)).
A posztot 2011.11.04-én írtam.

Murakami Haruki: The Wind-up Bird Chronicle

Cselekményleírás veszélye fennáll! És kritikus hangvételé is. Előre is bocs, utólag már nem. Avagy a pénztártól való távozás után... stb.

Az úgy volt... hogy valami rövidet akartam. Igen, hangsúlyozom, hogy valami rövidet. És nem tudtam, hogy ez bizony egy háromkötetes monstrum , ugyanis merő félreértés miatt azt hittem, hogy a hangoskönyv csupán három órás, gondoltam ez pont megfelel, valami rövidke, valami japán, olyasvalaki akiről hallottam már, és ki kéne próbálni milyen. Szóval vonzott. A gutaütés kerülgetett, amikor a 3 óra végére érve meglepődve vettem tudomásul mennyire befejezetlen ez a könyv... Még nagyobb gutaütés jött, amikor kiderült, ja, hogy van még 13, egyenként 1,5 órás rész, magyarán közel 24 órán át hallgathatom ezt a nyomorult, hatalmas könyvecskét.

Az eleje ígéretes volt. Spagettifőzés, rejtélyes telefon, eltűnt macska, érdekes házaspár. Ez így egyben, ha jó stílussal van megbolondítva, elég nyerő kombináció, még akármi kisülhet belőle. Bár kicsit gyanús volt, hogy nem sok minden történik 3 óra alatt sem, mégis vitt magával a hangulat.

Ami aztán hamar kifulladt. A könyv közepe táján már erőteljesen szenvedtem.

Kút, meg kútban üldögélés. Kék jel. Mandzsúriai háború és annak kegyetlenkedései. Malta és Creta és Corsica nevű hölgyek. Nutmeg és Cinnamon nevű furcsábbnál is furcsább anya-fia páros. Médiumok és a "víz" meg hasonló nagy szavak.

 És mindennek a tetejébe, így, mindössze két nap elteltével a befejezés óta se tudom felidézni most akkor hogy is lett vége? Mert sehogy.

 Ez a könyv céltalan . Értelmetlen. Mondhatjuk hogy léééha. Borzalmas.

 A legidegesítőbb persze a céltalansága volt. Mert el tudok én viselni abszurd és absztrakt dolgokat, ha a végén megmondják, hogy ezért fiam, ezért. Vagy hanem mondják meg úgy is jó, csak lyukadjon ki valahova. És essen le valami. De itt nem mondanak semmit se. A tettek nem vezetnek sehova, az események szinte össze sem függenek egymással, hacsak nem egy olyan metafizikai síkon, aminek én bizony nem fogom a hullámait.

 Sosem olvastam japán író könyvét, de volt egy sztereotipikus elképzelésem a különféle vetélkedőik, jelmezeik, egyéb furcsaságaik alapján. A kurblimadárban is tulajdonképpen ennek megfelelő random hülyeségek vannak karöltve random furcsa szexszel és random kegyetlenkedéssel. Stimmelős. Pl. elég hathatósan és plasztikusan leírja hogyan nyúztak meg szépen lépésről lépésre egy embert a mandzsúriai háborúban, vagy hogyan gyilkolásznak meg egy egész állatkertnyi állatot tulajdonképpen a semmiért. A legszebb az egészben, hogy azt se tudom hogy a fenébe jött ide a mandzsúriai háború?! Jaj a főszereplőt még nem is említettem. Egy munkanélküli férfi, Toru Okada a főszereplő, akinek először a macskája tűnik el Noborou Wattaja vagy mi a túró a neve, ami ugyanaz mint a felesége utált bátyjának a neve (minek nevezték el így a macskát??), majd a felesége, Kumiko is eltűnik. Egyik-másik megkerül vagy nem, mert állítólag a médium megmondja, hogy ez nem is az a macska, pedig de úgy néz ki, de a farka mégse olyan. Uramatyám. A kútról mégegyszer említést kell tennem. Ami szintén először mandzsúria kapcsán kerül szóba, ott ugyanis valaki majdnem meghal egy kútban. Erre a főszereplő fogja és lemászik egy közeli elhagyatott telek kútjába és na vajon mit csinál? Két napig éhezik és m-e-r-e-n-g. Kijön, és erre lesz egy KÉK folt az arcán, ami egy jel! (mivan, hol, miért, hogyan? és még el is élvez tőle amikor eztetet valaki neki megnyalintja, őrület!...) Sokadik uramatyám... Teng-leng, lézeng, nem tesz semmit hogy az élete előremozduljon, olyan céltalan ő is mint az egész könyv. Ezen kívül van még itt telefonszexre buzdító végig ismeretlen maradó telefonba sutyorgó hölgyemény, és egy parókacégnél dolgozó csitri, aki később sok levelet is ír, amiknek se füle, se farka, de nagyon lelkesek. A legjobb talán a felolvasó volt, aki olyan energiával és lelkesedéssel olvasta fel ezt a fost művet, és adta a hangokat a különféle karaktereknek, hogy öröm volt hallgatni - de csak emiatt. A női nyervákolást kifejezetten jól adta elő :D...

 Ami a könyv vége felé következett, arról ha akarnék se tudnék spoilerezni, mert a jó franc se érti hogy mi van. Metafizikai sík egy-kettő-egy, csapó. Valami üldözés, de az nem is a valóság, kút, megfulladás, ja mégse. Gyanú és menekülés, aztán a nagy büdi semmi .

 Volt számítógép hackerkedős vonal is, elég halovány, biztos hogy haladjunk a korral, és ne csak a kútban ücsörgés legyen, illetve ennek kapcsán jött maga a kurblimadár krónika, ami nekem nem derült ki hogy ki egyáltalán miért fontos, illetve a kurblimadár még olyan szinten teleszerepeli a könyvet, hogy kötetenként legalább háromszor verklizik egyet valamelyik fán! Őrület!

 Ennyit tudok mondani, köszönöm a figyelmet, asszem a bejegyzésemben leírt randomizált "cucc" hűen tükrözi miről szól ez a könyv.

 Aki megértette és netán élvezte - mint a többi értékelésből kiderült rajtam kívül ez általában tetszik az embereknek (100-ból 86 és 91%-os értékelései vannak az angol és a magyar köteteknek is - ?!?!?!). Szóval aki megértette és élvezte, egészségére, és örülök, de tényleg, de ne próbáljon meggyőzni, hogy ez jó, és hogy miért, mert nem vagyok jelen pillanatban meggyőzhető. Sajnálom. Megtaláltam azt hiszem életem anti-könyvét, talán még a Szigeti veszedelmet és az Alice Csodaországbant is kiütötte nyergéből!

 Értékelés : 10/1,5 a felolvasásért és az elejéért. Soha többé Murakami Haruki.

 A legjobb idézet, háh, és minő csodálatosság, még passzol is az érzéseimhez:

 "The passage of time will usually extract the venom from most things and render them harmless"

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Nos, a könyv előlépett antikönyvvé az életemben, és bár mondhatni nosztalgikus mosollyal gondolok vissza az élményre és a reakciókra a posztnál, nem fogok visszatérni Harukihoz úgy érzem.