Csernus Imre: Főnix

Nemrég jutottam el - a várólista csökkentés keretein belül - Csernus covid alatt/után írt könyvéhez, a Főnixhez. Gondoltam, hogy a vírussal és a bezártsággal kapcsolatos gondolatok egy része már esetleg nem lesz aktuális, de ettől függetlenül érdeklődéssel olvastam a kötetet.

Szeretem Csernust, de ez a könyve már nem hatott az újdonság erejével, és sok mindent inkább megkérdőjeleztem benne. Nem feltétlenül tartottam mindent jónak, igaznak, követendőnek olyanformán, ahogy megírta. Sajnos sok volt a konyhafilozófia és az önismétlés, befejezetlen gondolat az én ízlésemnek.

Maradéktalanul nem vagyok elégedett, de volt néhány kapaszkodó is benne azért. Az önellentmondást, zavarosságot, túlegyszerűsítést, invalidálást viszont nehezen tolerálom a pszichológiában. Csernustól meg főleg.

Túl sokat emlegeti a tudatosságot, a tudatos szó mindenütt ott van, különösebb magyarázatok nélkül, hogy végső soron mit is ért az alatt, hogy legyünk tudatosak egy-egy általa felvázolt szituációban. Ezek lógnak a levegőben. 

Néha olyan az írás, mint egy ittas nagybácsi monológja - my God, hát sose hittem volna, hogy ezt írom Csernusról... :D De tényleg ilyen. Vannak kifejezetten érzéketlen mondatai, de nem olyan jelleggel, mint ahogy annak idején a Bevállalja! beszélgetésekben volt bunkó, hanem tényleg érzéketlen. Hogy lehet pl. olyanokat írni, hogy mi lehet a legrosszabb, ha megszűnik a munkahelyed: zsíros kenyeret fogsz enni? Hát... A covid mint betegség, és a covid miatti bezártság különféle (utó)hatásai  szerintem rengeteg érzelmet fel tudnak korbácsolni, és az a fajta higgadt közöny, meg a megmondóemberkedés, vagy épp a békés, természetben való nézelődés, amit promotál, nem egy univerzális antidotum. Sokszor az volt az érzésem, le kellene jönnie az elefántcsonttoronyból ahonnan szemlélődik.

Nem lehet csordultig telni hálával azért, csak mert természeti szépséget látok, ha közben romokban hever az életem egyik része épp, vagy tudomisén, nincs munkám, tönkretett a covid akár financiálisan mentálisan, vagy fizikálisan. 

Máskor viszont tényleg abszolút egyet tudtam érteni a mondandóval, és akadtak telitalálat mondatai is. 

Tetszett az amszterdami és magyar erkélyek összehasonlítása (tényleg, nálunk miért a légkondi doboza, meg a rozzant bicikli áll ott, virágok helyett, és egy olyan hely helyett, ahol jól érezhetnénk magunkat, oda kiülve? A Hygge iránti igény fellobbant bennem most újra, mert közben meg a dán Hyggéről olvasok épp. :D) 

Tetszett az, hogy a krízisintervencióban a rugalmasság, a reziliencia a fontos, mert ami rugalmatlan, az ugye törik. 

Érdekes gondolat volt, hogy milyen hedonista a 21. század embere. Hogy az öröm- és élményszerzés lenne az életcélunk? 

"Titokban arról álmodunk, hogy egyszer majd megjelenik egy angyal, körülvéve üdvfénnyel, és igazságot szolgáltat nekünk, sőt, ad egy pecsétes papírt arról, hogy mi látjuk jól a dolgot."


"(...) az iskolázott ember mindig bonyolultan tol ki saját magával."

Tetszett az is, ahogy arról írt, hogy a huhogókkal mennyire nem kell foglalkozni. Ők csak osztják az észt, kritizálnak, ugatnak, de ők a láncra kötött kutya. Tovább lehet menni: a kutya ugat, a karaván halad. 

Ez pedig itt, talán az egész könyvben a legjobb gondolat volt: 

"Nekem a szelídség is azt jelenti, hogy kedves vagyok önmagamhoz, tiszteletben tartom saját magamat. És a másikat is: nem akarom megváltoztatni mindenáron, nem úgy szaladok bele ebbe vagy abba a helyzetbe, hogy most mindenképpen a magam képére és hasonlatosságára alakítom azt, akivel és amivel találkozom. Ugyanis hiába látom én, hogy a másik milyen életet él, ha nem kér meg rá, akkor nem fogom ráerőltetni a gondolataimat meg a normáimat, azt, hogy szerintem hogyan kellene élnie. Ehelyett elfogadom, hogy ő így gondolja, és adott esetben nem kíváncsi a véleményemre."

Ami még feltűnt, mert ugye közben gyerekes lettem - érdemes lenne újráznom a Ki nevel a végén? kötetét is emiatt talán -, hogy nagyon érződik, hogy a gyerekes létet nem tapasztalta meg elsőkézből. Nem tudja mi az a kisgyerekkor, vagy abban benne élni szülőként/párként. A gyerek nem tizenéves formától indul. Vekerdy szavait idézi a könyvben, de nagyon szabadon, és sajnos kontextuson kívül - szerintem - teljesen rosszul értelmezve. 

Forrás.

Úgy éreztem, a különféle összehasonlításoknak az eszkimókkal nincs sok alapja. Furcsán vette ki magát annak hangoztatása, hogy ők hogy elfogadják, ha pl. kihajózik valamelyik és nem tér vissza, mert meghal... Hát... jó. Egyetlen szigonnyal kimennek a Jeges-tengerre, nekünk meg  wifi meg távirányítók vannak... ? Teljesen elmennek egymás mellett ezek a gondolatok, semmi érvelési rendszer nincs benne, és nem is támaszt alá semmit. Visszamehetünk az őskorba is, hogy ott bezzeg bogyókat gyűjtögettek, nekünk meg itt az air fryer, de oda fogunk kilyukadni, hogy és akkor mi van? 

Különféle érdekes önellentmondások is voltak, pl. egy helyen tunyaságnak és kényelemnek van aposztrofálva az utazás meg a kaland, másutt meg hangoztatja, hogy nem bezárva kell lenni, hanem élni kell? Hol itt az arany közép? 

Sok szimbolikus kép van a főnixről, a fiatalról és az öregről, és az újjászületésről a lángokban, amik szerintem sajnos nem olyan sokat mondanak, mint amennyire hangzatosnak tűnnek. 

Van egy adag a közhely, több ismétlés, és befigyelget az önfényezés. Nem a legjobb könyve Csernusnak, kissé összecsapott és csapongó is. De azért persze fogok még olvasni tőle, és remélem lesz még alkalmam találkozni is vele újra. 

Döntés, felelősség, gyávaság... - játszmák, függőség, boldogság?

Baktay Miklós, Baktay Zelka, Csernus Imre, Kalo Jenő, Popper Péter: Boldogtalan kapcsolatok

Ismét egy kis pszichológia, a Mesterkurzus/Nyitott Akadémia kötetei közül. Annak idején talán még Csernus neve miatt vettem meg, most már biztos sokkal inkább Popperért tenném - és a tetszési indexem is ezt igazolta a könyvön belüli írásokkal kapcsolatban. :)

Vegyes kötet, ahogy az általában lenni szokott, sokféle megközelítéssel, és most hozta a papírformát: Csernus változatlanul érdekelt belőle, de persze önismétlő, Popper szokás szerint pazar, és a legjobb, legbölcsebb gondolatokat, legelgondolkodtatóbb sorokat ő hozza, a többiek meg felejtősek...

Kalo a játszmák és függőségek vonallal nem mondott hülyeséget, de Csernus-utánzónak hatott, az asztrológiai blablával aztán viszont teljesen elvette a kedvem... Ami tetszett Kalo szövegében, az a kölcsönös megbecsülésről, kölcsönös szeretetről írt rész volt. "Áldozat" nem értelmezhető, ha szeretetről van szó. Kompromisszum lehet, de azt szeretetből tegyük, ne legyen áldozat, mert akkor lemondásról szól. 

A Baktay házaspár úgy alapból, ahogy van, egyszerűen taszító számomra. A Baktay-féle kiemelések extrán zavaróan is voltak, és belemagyarázásnak érződik minden... Még akkor is, ha van alap mögötte, élvezhetetlen, amit előadás címén kreálnak belőle. Nekem ez nem pszichológia, amit ők nyomnak, hanem valamiféle okosságnak tetsző burokba bugyolált áltudományosodás, amivel nem lyukadnak ki sehova, nem adnak át nekem semmit. Kiráz az ilyesmitől a hideg is, és pont ezek miatt a megnyilvánulások és furcsaságok miatt könyveltem el sokáig a pszichológiát egy nagy humbugnak, és féligazságokkal teli erőltetettségnek.

Popper szövege is már ismerős volt egyébként, sokszor hozza elő ugyanazokat a példázatokat, sztorikat, és már sokat is olvastam tőle, de ő valahogy jobban szedi össze a témához a dolgokat, és nem azt érzem, mint Csernusnál, aki a saját begyakorolt mondókáját erőszakolja bele minden témába, hanem ő sokkal inkább gyúrja, formálja, válogatja az adott témához az addigi tapasztalatait, és szelektál - ismétel is, de mindig kiválasztja a leginkább a tárgyhoz tartozó dolgokat.

Nagyon érdekes gondolatmenetek vannak a házasságokról, a válások okairól, az együttmaradás okairól rossz kapcsolatoknál, különféle kultúrkörökből merítve, a régmúlttal is összevetve a mai állapotokat... A boldogságról, és arról, hogy lehet-e a boldogságot akarni? Lehet-e lelkiállapotokat akarni? Tartósan fenntartani? Erőltetni? A szimpátiát és antipátiát, vagy egyéb érzelmeket sem lehet előre elhatározni és "akarni". Boldognak lenni pedig nem lehet huzamosan, de nem is kell... Csak valamiért ez elvárás lett az agyunkban. A boldogság rendszerint pillanatnyi, a boldogság hiánya pedig nem egyenlő a boldogtalansággal, csak egy hétköznapi állapot örömökkel, bánatokkal, ne adj isten még unalommal is, és ez tök normális. A boldogtalanság, az már valami más, szenvedés, kín. A boldogságot hajszolni pedig egyenes út lehet a boldogtalansághoz... Ezek Popper szavai mind, csak nem akartam teljes oldalakat kimásolni idézetben (huhh amennyit bejelölnék, idéznék belőle, itt állna a szöveg egészében...), így megpróbáltam összegezni. :) 

És még egy mondat a végére, ami nagyon tetszett tőle ebben a kötetben: 

"(...) nem az az emberi viselkedés mozgatója, hogy az ember milyen helyzetben van, hanem az, hogy hogyan éli meg a helyzetet."

Ezt szerintem hajlamosak vagyunk elfelejteni, nagyon sokszor... Ezt már nem Popper mondja, hanem én, hogy bizony sok bántás, piszkálás, rossz érvelés, és félrement reakció kerekedik abból, hogy ismerni vélünk egy helyzetet, tanácsot adunk egy szituációban, de a másiknak abból semmi haszna, mert ő egész máshogy éli meg azt, amiben van, mint ahogy mi éltük, vagy élnénk át a dolgot. 

Jól pozícionáltan megint a könyv végén volt a Popper-előadás, és nyilvánvalóan kedvem támadt tőle még több Poppert olvasni!... :) 

A Kulcslyuk Kiadónál most jött ki tőle újra a Felnőttnek lenni..., új kiadásban  - fix beszerzés lesz -, illetve idei friss zsákmányom a másik válogatás kötete, a Hogyan választunk magunknak sorsot? 

Csernus Imre: A harcos

Frissiben megvettem ugyan két éve, de csak most olvastam el nemrég Csernus Imre önéletrajzi írását, A harcost. Összességében rá kellett döbbenjek, hogy elég keveset tudtam a családi- és magánéletéről a dokinak, így számomra sok új információ volt benne. De igazat ír az előszóban, hogy nem tud kibújni a bőréből, és a kötet nagy részében "előadást tart", az emberi természetet elemzi, nem elsősorban csak önmagáról és az életútjáról beszél. 

Érdekes volt olvasni a szüleiről, nagyszüleiről, gyökereiről, házasságairól, párkapcsolati kudarcairól, az egyetemi éveiről, a feketekereskedelemről, amibe belebonyolódott még a drog előtt, és a katonaszökevénységről is... Szó esik a tv-műsorról, amivel hírhedtté vált, és arról is, annak hogy szakadt vége. A Viasatos időszaknál kiderül, hogy az a bunkó-üvöltözős Csernus figura, még számára is kissé ijesztőnek, félelmetesnek tűnt gesztusaival, hadonászásával, amikor visszanézte az adásokat. Valamint az is, hogy ezt az egészet, amit ott művelt, szépen, szakszóval úgy nevezik: ingerelárasztásos kognitív terápia. :D Nagyon bejön, legközelebb, ha valaki panaszkodna, hogy leordítom a fejét, akkor csak benyögöm majd: dehát ez ingerelárasztásos terápia! ;) 

Egy cseppet önismétlő, úgy értve, hogy a könyvön belül is van, hogy nagyon röviden elsztorizza ugyanazt másodjára is, és úgy is, hogy alapjáraton már fel tudom sorolni a kulcsszavakat, amikből összeállnak a bekezdései: felelősség vállalása, megalkuvás, önbecsapás, hazudok magamnak, belső béke elérése, fájdalmas dolgok megélése és kimondása, felnőttnek lenni, szülőkről való leválás, egyedül kb. a sok "hölgyek-urak" hiányzott, ami az előadások mondatait lépten-nyomon megtöri élőben. Szóval egy picit azt üzenném: Imre, újulj meg, mert már egy ideje ugyanazt mondod! Persze ugyanakkor azt is üzenem: köszönöm, hogy ilyen jól összefoglalod, mi a nagy baj a sok búvalbaszott, tudattalanul vegetáló, önámító emberrel, és hogy hogyan lehetne (!) szebben, jobban, békésebben élni - ez utóbbihoz külön remek hátteret festett a könyv vége a noszvaji birtokkal, a természetközelséggel, a borral és kávékkal. Elmesélte a kezdeteket, a kudarcokat, a harcokat, a dilit és a rossz döntéseket is, de ugyanúgy a révbe érést is.

Ami a többihez képest új volt, hogy a kiégésről is volt több bekezdés, elmesélte nála hogyan is következett be ez az egész, miért döntött úgy, hogy abbahagyja a rendelést. 

A magyar mentalitásról keményen, de rendkívül éleslátóan fogalmaz meg igazságokat, több ízben is. Leírja, hogy milyen merev a magyarok személyiségszerkezete, mennyire tartanak az újtól, és emiatt mennyire rutin az, hogy a megszokott tűnik helyénvalónak ("dehát így szoktuk", szerintem annyira ismerős...). Valamint, hogy mennyire a rosszindulat, az irigység, a keresztbe tevés jellemző ránk, és hogy mennyire elképesztő mértékben uralkodnak az öntudatlan, élek bele a nagyvilágba állapotok.  

"Ma Magyarországon az emberek öntudatlan életet élnek, öntudatlanul oldanak meg, vagy nem oldanak meg konfliktusokat, öntudatlanul nevelik a gyermekeiket." 

A barátokról, és a barátoktól kapott tanácsokról is volt egy remek útravaló, ami szerint egy barát "Annak alapján fog véleményt formálni, amennyire ő sem tudja megoldani saját, hasonló helyzetét." Tehát sokszor marhára ki vagy segítve, a saját posványukban tengődők remek életbölcsességeivel! 

Egy másik mondata pedig felidézett bennem egy pillanatot, amikor őszinte voltam az akkori főnökömmel, és több fizetést tartottam megérdemeltnek, amiből aztán fizetéscsökkentés lett: 

"A vak, cezaromán, narcisztikus főnöknek fölösleges őszintén elmondani a véleményedet, mert te ugyan megkönnyebbülsz, ő viszont bosszút fog állni rajtad." 

:D :D :D 

Összességében kellemes olvasmány volt, sok ismerős résszel, amit igazából azoknak kéne elolvasni és alkalmazni, akik sajnos sosem fogják, és rengeteg érdekes aprósággal, személyes momentummal a doki életéből. 

Egészséges egyén - beteg társadalom?

Csernus Imre, Mohás Lívia, Popper Péter: Egészséges egyén - beteg társadalom? A hamis illúziók biztonsága


Annak idején Csernus volt a húzónév számomra, azért vettem meg ezt a kötetet, mert az ő írása is szerepel benne, de azóta sokkal inkább várom Popper Péter gondolatait a Mesterkurzus könyvekben. Most is így volt, és szokás szerint Popper prezentálja a legjobb, legsokszínűbb és legváltozatosabb előadást, sok idézettel, példázattal, elgondolkodtató megjegyzéssel. Csernus kicsit önteltnek tűnik mellette, de persze ő sem mond rosszakat, csak nem lehet nem észrevenni benne az önfényezést, és azt, hogy igazából arról kezd mindig beszélni, amiről ő akar és nem a témáról, amit megkap. Azt mindig csak valami kitekert módon éri el. Úgy éreztem Popper kezdőmondatai direkte erre reflektálnak, de lehet, hogy ezt csak belemagyarázom:

"Én a tudományban egy konzervatív, hagyománytisztelő ember vagyok. Nem tudok leszokni arról, hogy amikor beszélek valamiről, tisztázni szeretem a témát: mindenképpen arról legyen szó, amit megígértünk." 

Mohás Lívia az "érdekes" terület ebben a könyvben. Túl kozmikus és spirituális nekem, és borzalmasan önismétlő, mintha azt gondolná, hogy folytonos ismétlés nélkül nem fogja fel az ember a mondandóját. A századik majom elmélet és a szinkronicitás mindenesetre érdekes (idézőjel nélkül!), de egészében a leggyengébb része a kötetnek az ő írása.

Csernustól a kedvenc gondolatom az volt, amikor frappánsan összegezte, hogy ki a jó nő:

"Aki az élete összes szerepébe beleteszi mindazt, amit tud. Nemcsak a munkájába, az anyaságába, hanem a barátságok ápolásába, a pihenésbe, a szórakozásba, a szüleivel való megfelelő viselkedésbe."

Ez is hozzá tartozik a lelki egészséghez, de visszatérve az előzőekhez, azért valóban Popper volt az, aki tényleg leginkább a témáról beszélt. Nagyon tetszettek a fejtegetései az egyén és társadalom kapcsolatáról, a bajokról, amik bennünk vannak, rajtunk ülnek, vagy csak valahogy rajtunk csattannak. Különösen hálás vagyok neki azokért a részekért, ahol arról ír, hogyan védheti magát az egyén a társadalom betegségeitől. Igazán jóleső felismerés volt, hogy ismerem és használom is ezeket a módszereket.

Néha olyan pontosan rávilágít alapvető összefüggésekre, és néhány mondattal lekerekít egy egész nagy, egyetemes témát, hogy meg kell állni átgondolni mindezeknek a jelentőségét. Popper Péter végtelenül bölcs ember volt. A régi idők példáit is fantasztikus egyszerűséggel fordítja át a ma emberére, a mai társadalmi problémákra.

"A titok az, hogy a görög társadalom egészséges volt - mondja Russel. Se előtte, se utána egyik társadalom se tudta lehetővé tenni a polgárainak, hogy egyidejűleg lehessenek boldogok és intelligensek. Választani kellett, hogy valaki intelligens és depressziós - vagy boldog és hülye." 

A kötetet megint Matolcsi-Papp Zoltán utószava zárja. Érdemes elolvasni, főleg Popper Péter részét. Egyszer lehet, hogy leülök, és az összes ilyen kötetkéből csak Poppert fogom újraolvasni. :)

Egy életed van - mit kezdesz vele?

Ugyan egy kis lemaradásban vagyok Dr. Csernus Imre könyveivel, mert A harcost még nem olvastam el, nem volt kérdés, hogy a Könyvhétre érkező új írása, az Egy életed van is kelleni fog. gyorsan el is olvastam. 

Gyorsan el is olvastam, mert kíváncsi voltam, hogy mik lesznek azok az új gondolatok, amik most megszólítanak benne. Amikor többet olvasok tőle, és előadásain is meghallgatom, gyakran tapasztalom ugyanis, hogy sokat ismétli önmagát, előszeretettel futja le ugyanazokat a köröket, amik persze logikusak, és jól vannak megfogalmazva,. Önismétléssel most is találkoztam, de nem volt zavaró mennyiségű, és ahogy az már lenni szokott, mindig találtam valami új fogódzót is, ami tetszett, ami kicsit másról szólt, másként világított rá egy témára.

Csernus nagyon sokat változott az elmúlt évek során, vidékre költözött, és valóban látszik rajta az a belső béke, aminek fontosságáról olyan sokat beszél. Türelmesebb, nyugodtabb, higgadtabb lett, a legutóbbi előadásán is így éreztem - aminek szintén az Egy életed van volt a témája -, de persze ennek ellenére be tud vinni gyomrosokat, rátapint a lényegre, nem spórolja meg a fájdalmas önismereti kérdéseket. 

A fejezetek az év hónapjain visznek végig januártól decemberig, és a természet, az évszakok, az ünnepek váltakozásával mutatja be az élet körforgását is. Párhuzamokat von az őszi-téli hónapok és az elmúlás közt, a tavaszt pedig a megújulás jelképeként hozza fel, de sajnos ez csak tüneti kezelés lehet annak, akinek igazán nagy problémái vannak a világgal, és legfőképpen persze önmagával... Vidító a napsütés és a melegebb évszakok, töltekezhetünk ilyenkor, de a jobb kedélyállapot önmagában nem old meg semmit.

Rávilágít arra, milyen rövid is az életünk, csak cirka 26-29 ezer nappal gazdálkodhatunk. Mi, nők ebben kicsit ráverünk a férfiakra. Nem tűnik nagyon soknak így számszerűsítve, és ebből rengeteget pazarlunk el felesleges feszültségekre, önsajnálatra, rossz kapcsolatokban való megrekedésre. 

"(...) a düh, az önsajnálat, a "miért pont velem?" érzése nem vezet sehová. Ha kevés az időnk, akkor a düh nagyon sok időt elvisz fölöslegesen."

Nagyon fontos lenne hogy hűek maradjunk önmagunkhoz, és szívvel-lélekkel tudjunk élni, hogy az élet ne csak feladatok pipálgatása legyen, vagy aggodalmak sora, és az ebből következő állandó panaszkodás, ami annyira jellemző ránk... Szinte mindenki úgy kezd mindent, hogy "az a baj, hogy..."... És igazából ez a baj... Felületesek vagyunk, kiégettek, "vakok". Vaknak nevezi a nem tudatos embereket, akik csak úgy sodródnak mindig az árral, "majd lesz valahogy", "ahogy esik, úgy puffan". Sajnos a "vakság" és a manipuláció pedig egymást erősítő folyamatok.

Nem vesszük észre sokszor, ha valami nem jól működik, de csak mert nem akarjuk észrevenni; mert "nem akarunk látni, csak lenni", azt írja, és ez húsba vágóan igaz. Elkényelmesedtünk, becseréltük a boldogság fogalmát a biztonságra és dagonyázunk a langyos dolgokban.

"A kiégést is úgy lehet megelőzni, ha tudatosan a bizonytalan felé haladunk, ha mindig a félelmeink felé megyünk, és valami olyasmibe kezdünk bele, ami abszolút kétesélyes."

Többször szóba kerülnek a mai nevelés tévútjai, amikkel nagyon egyetértek. Manapság nem divat a gyereket munkára vagy tiszteletre nevelni, fájdalmas dolgok megoldására pláne nem. Sőt, folyamatosan óvják őket bármitől, ami fájdalmas, akár fizikailag, akár lelkileg, jaj nehogy fájjon nekik az élet. Az a tapasztalatom, hogy ezeknek a nem-neveléseknek már most bőségesen isszuk a levét. Arrogáns és pökhendi generációkat tolunk ki magunkból, akik egyre rugalmatlanabbak, követelőzőek és nárcisztikusak. 

"A modern kor emberének viszont nemcsak a saját léte végességének elfogadásával van gondja, hanem magával az elfogadással általában. Azzal, hogy nem az történik, amit ő akar." 

Nem esik szó fontos dolgokról a családban, nincs kerek-perec megmondva valami, a szülő mismásol, a gyerek meg eltanulja a sumákolást, hazugságot, a hiteltelen, felnőttnek látszó, de nem felnőtt emberek példáját. 

"A szülők nagyon sok mindenről nem beszélnek a gyerekeikkel, így azt se nagyon vetik fel nekik, hogy figyelj ide, rendben van, hogy olyasmit csinálsz, amit szeretsz, de egyszer mégis bekövetkezhet, hogy telítődik a pohár. Amikor tehát érzed, hogy csökken a lelkesedésed, akkor nagyon fontos a megújulás. (...) Egy ilyen beszélgetés csak pár perc, de nagyon fontos az egyértelmű fogalmazás. A másik ugyanis a puha fogalmazásból azt veszi ki, ami számára kellemes, és a lényeget nem fogja akarni meghallani." 

Fotó: Horváth Péter Gyula Forrás.

Egyre inkább az instant élményeket és az instant megoldásokat hajszoljuk. Ha az élet valamelyik szintjén talajvesztés következik be, akkor jön a pánik, és azonnali megoldást akarunk kapni, kiveszett a türelem. A hozzáállásunk állandóan félresiklik. 

"Utánam az özönvíz. Ez a hozzáállás egyre inkább erősödik, a vagyon mindenekfelett, az élményszerzés mindenekfelett, de az, hogy emberként éljek, az nem fontos."

Az instant élményekkel kapcsolatban előkerültek futólag a közösségi oldalak is, a facebook, és hogy tulajdonképpen miért is olyan nehéz lekattanni róla. Még ilyenformán nem gondoltam bele, ezért meglepett a "válasz", pedig tulajdonképpen rém egyszerű: nincs vége, mint egy filmnek, vagy egy könyvnek - a hírfolyam végtelen. 

 "Azok, akik felületesen élnek, úgy is kérdeznek."

A pozitív visszacsatolásra éhezünk, és mindet elhisszük, bekebelezzük, pedig a fele sem igaz. Nagyon tetszett a kijelentése Csernusnak, hogy bizony azért nem igaz, hogy minden fejben dől el... Illúzió lenne ezt hinni. Mindig vannak képességek és keretek, amiket nem lehet figyelmen kívül hagyni.

Szinte minden fejezetben szó esik a tudatosságról és az elfogadásról, és ebbe keményen beletartozik a halálnak az elfogadása is, ami elkerülhetetlenül utolér mindenkit. De hogy addig miként élünk, az nagyon is rajtunk áll. 

Az üzenetek pozitívak, de nem kertel a buktatókkal, nehézségekkel kapcsolatban, sosem szokott. 

Kritikaként fogalmaznám meg, hogy egy kicsit nekem ezúttal sok volt a falusi lét és a természetközeliség piedesztálra emelése. Ő ott talált boldogságot, rendben, de engem sose tenne boldoggá ha szőlőt termeszthetnék, ezzel nekem nehéz volt azonosulni, ahogy a régi világ nagycsaládos szokásrendjével is - szerintem amit idillinek lát, az nagyrészt elviselhetetlen lenne hosszútávon a ma embere számára.  

Rengeteg sort jelöltem be benne, és ezek egy részét idéztem is a posztban, de összességében kevesebb "falusias" gondolattal, és kicsit kevesebb általános képpel (egyszer fent, másszor lent jellegű közhelyekből néhánnyal több van benne, mint kéne) jobban tetszett volna a kötet. 

A végére még egy gondolat, amit tapasztaltam már én is. A kis lappangó hangokra - megérzésekre? - hallgatni kell, mert ami egyszer megfogalmazódik valami fontos és alapvető, akármilyen halkan is, az nem fog csak úgy semmissé válni. Legfeljebb azt döntheti el az ember, mikor foglalkozik vele:

"Amikor felhangosítok egy gondolatot, azzal tudatosítom is magamban."

Tudatosítani, kimondani, leírni... Lehet, hogy a poklok poklát kell aztán megjárni, mert nincs más, csak beleugrani az ismeretlenbe, de: 

"Ha a pokoljárás elér egy szintet, utána jönnie kell a megújulásnak."

Olvassátok. Aztán kezdjetek el élni! :)

Kiadja a Jaffa Kiadó, rendeld meg >ITT<!

Csernus Imre: A fájdalom arcai

Régóta várt már olvasásra A fájdalom arcai, amit idén beválogattam a várólista csökkentésbe is. Bár a fülszöveg nem kertel, le van írva benne, hogy ez bizony egy csokornyi válogatás a doki legjobb előadásaiból, mégis meglepetésként ért a dolog, hogy egy összeollózott anyagról van szó, amit itt-ott megvágtak kissé, és aminek egy részét már ismertem a különféle Mesterkurzus és Nyitott akadémia válogatás-kötetekből, például a Miért vagyunk boldogtalanok?-ból vagy a Titok, elhallgatás, őszinteségből.

Egymás után ilyen töményen fogyasztva az előadásokat nagyon sok ismétlődést lehet felfedezni, ezért ajánlom inkább lassan, falatokban, beosztva olvasni, hogy ne tűnjön fel a hasonlóság.

Rengeteg témát jár körül Csernus, de mind valamelyest a kötet címéhez vezethetők vissza, a fájdalomhoz, a fájdalom megéléséhez, és ahhoz, hogy a változásokhoz - az élet bármilyen területén - szembe kell nézni a félelmekkel, és nem lehet kibújni a fájdalom megélése alól.

"Sokan persze türelmetlenek. Még végig se vitték az egész folyamatot, már megoldást szeretnének. Anélkül, hogy elfogadnák az ezzel járó fájdalmat. "

Előkerül a szülőkről való leválás, az érzelmi és racionális érettség, a valódi, felnőtt párkapcsolatok témája és a társfüggőség is. Összehasonlítja a munkában és a párkapcsolatokban hozott döntéseinket is, és az ezekben rejlő különbségeket. Különösen tetszett a munkahelyi témában, amit a mostani vezetőkről írt: 

"Manapság a munkahelyi vezetők jelentős része mentálisan nem alkalmas arra, hogy főnök legyen. Sértődékenyek, nagyképűek, önzők, hisztisek, nem fogadják el a kritikát, vagyis alacsony érzelmi intelligenciával rendelkeznek, és ha valaki beléjük mászik, akkor hiúsági kérdést csinálnak a dologból, és ezt meg fogják bosszulni a beosztotton." 

A Kis seggfejkalauz jutott eszembe, és hogy hogyan gyűlik így egy seggfej köré egy egész seggfej-gyár és lesz a vállalkozásából seggfej-művek is akár. 

Tetszett az is, ahogy Csernus azt fejtegette, hogy különbséget kell tenni a tanulópénz és az elpocsékolt idő között. Ha tudom valamiről, hogy rossz, de mégsem változtatok, na az elpocsékolt idő, meg a gyakran emlegetett, meleg sz*rban dagonyázás tipikus példája. De ha csak egy ideig megyünk előre, miközben azt hisszük, hogy a jó úton járunk, aztán fel tudjuk ismerni, hogy mekkora hülyék vagyunk, és változtatunk, na az a tanulópénz, és ha a következményekkel szembe merünk nézni, akkor el lehet indulni arrafelé, amerre a béke és a mosolygós szabadság terem. Ahol tényleg őszinte az ember mosolya, nem egy kifeszített keret, ami mögött semmi nincs, csak az unásig ismételt  hazug "jól vagyok". 

Szerintem kifejezetten jó dolog, hogy ebben a kötetben, az előadások közt többször is előkerült az, hogy mindig egy lépéssel kezdődik minden, nem egy hatalmas gigantikus ugrással. Persze ebben rejlik a nehézsége is, hogy  a boldogság, és a lelki béke megtartásához minden egyes nap tenni kell lépést, lépéseket, különben ugye az egyik nap teli tankolt kocsi másnap már csak félútig jut el. De ahogy minden napba apránként bele kell tenni, ugyanúgy apró lépéssel lehet kezdeni a nagy változásokat is. Csak persze fájni fog. 

"...szép a világ, mert nap mint nap dönthetünk."

Bár közhelyesnek hangozhat, Csernusnál mégis sokszor kerül elő az a gondolat, hogy a magunk szerencséjének kovácsai vagyunk, és hogy ennek megfelelően nagyon sok dologról szabadon dönthetünk, léphetünk. Ez egybecsengett A kiút című kötet üzeneteivel is. Hogy képesek lehetünk bármire és változtathatunk bármin, ha akarunk és teszünk érte. Ez mindig kemény meló, de ha sikerül, akkor szembe tudunk nézni önmagunkkal is a tükörben, nap mint nap. 

A doki remekül jellemzi az irigyeket: 

"A gyáva és az önző ötvözete pedig egy aranyos magyar tulajdonságot alkot, ezt úgy hívják: irigység. Az irigy valójában gyáva." 

A jó magyar mentalitás szerintem mindenkinek eszébe villan ilyenkor, a "Dögöljön meg a szomszéd tehene is!" hozzáállással. A felelősség elhárítás magunkról az mindig olyan könnyen megy ugye. Valamire azt mondani, hogy én tehetek róla, pláne aztán tenni ellene is valamit, mozdulni a másik irányba, na azt már nem... 

És egy nagyon fontos dolog még a végére. Mostanság nagyon nagy divat az elfogadás és az elengedés állandó szajkózása. Bármire ráütjük a mondatot: "engedd el", ne foglalkozz vele, fogadd el, stb. Ez egyébként bizonyos helyzetben szerintem nagyon káros hozzáállás, máskor meg tényleg így a legjobb, tenni magasról valamire, és továbblépve elfelejteni azt, elengedni a szélbe úgymond. 

A doki ezzel kapcsolatban írt pár sora nagyon megfogott, és ezt még szeretném hozzábiggyeszteni ehhez a témához, mert ezt a részét nem szoktuk szerintem figyelembe venni a nagy "elengedés-kultuszunknak". 

"Az elfogadás, urak, hölgyek, soha nem egy feszült állapot. Nagyon sok ember azt hiszi, hogy az elfogadás egyet jelent azzal, hogy 'hát nem tehetek mást, bele kell törődnöm a dologba'. Ez azonban valójában nem elfogadás! Az elfogadás szó egy békés, mosolygós állapotot takar, amelyben nincs harag, nincs feszültség. Ott béke van."

Forrás.

Úgy gondolom az elfogadás szót az elengedésre kicserélve is ugyanúgy helyt állnak ezek a sorok. Nagyon visszatetsző szerintem, amikor utálkozva eldünnyögi az emberke a mondandóját, sérelmét, bánatát, de kinyilvánítja a trendeknek megfelelően, hogy "nem érdekel, elengedtem!".... Egyetértek Csernussal, ez nem elfogadás, nem elengedés, mert abban tényleg nem lenne már egy szemernyi düh, sértettség, vagy szemrehányás. Elengedni valamit, az ugyanúgy kemény munka, és a fájdalomnak mindenféle arca szembenéz előbb velünk a szellemvasúton, hogy aztán tényleg azt lehessen mondani, békésen, hogy "már nem érdekel, elengedtem". 

10/8

A boldogságról és a boldogtalanságról

A.J. Christian, Almási Kitti, Csernus Imre, Popper Péter: Miért vagyunk boldogtalanok? - Nők, férfiak, párkapcsolatok 

Amilyen apró ez a kötet, annyi gondolkodnivaló, idéznivaló van benne. Igyekszem minél lényegre törőbben megragadni a fontosabb részeit, de tartok tőle, hogy így is kicsit hosszabb lesz majd az indokoltnál. :) Akit viszont érdekel ez a téma, annak azt hiszem ez csak külön öröm lesz - márpedig kit ne érdekelne a boldogság?

Csernus része kicsit mesterkélt volt most számomra, persze tudom, hogy a teátrálisság egy része ilyenkor bőven abból ered, hogy ezek a kis könyvecskék előadások átiratai, és Csernus sokszor kérdez ki, és kacsint ki a közönségre. Elég sokat hallottam és olvastam már tőle, és most ezek a szavak visszaköszöntek. De mint mindig, most is voltak új aspektusok - kedvenc dokim azért a sok önismétlés mellett is tud újat mondani, mutatni. Tetszett az újjászülető főnixmadárra tett utalása, és az, hogy erre mindig van lehetősége az embernek. Hogy akármiben is van benne, újjá lehet születni. Sokat boncolgatja az érzelmi érettség kérdését, és vallja, azért vagyunk boldogtalanok, mert nem nőttünk fel egy csomó szempontból. Fontos az is, hogy minden napba bele kell tenni a maximumot, újra és újra. Nincs olyan, hogy megvan a boldogság, és kész, mindig "újra kell tankolni" és nem a tartalékot megpróbálva kihajtani a kocsiból, és aztán csodálkozni, hogy a nap végére mégsem értünk el ugyanoda, ahova előző nap igen.

"mindig a megmérettetés mutatja meg az emberben rejlő erőt" 

Nagyon merészen kritizálja a szülőket és a nevelést, amire sokszor sajnos eléggé jellemző az elkényeztetés és a problémák megoldása a gyerek számára, ami elveszi a sikerélmények lehetőségét, és így előbb-utóbb az önbizalmat is.

Rendkívül érdekes volt az is, hogy állítólag a párkapcsolatokban átlag napi 40 percet beszélnek a párok, és ennek egy jó része is csak csupa formális közlésből áll, vagy nagyon praktikus dolgokra korlátozódik: pl. mit főztél, nem indult reggel a kocsi. Az érzelmi közlésekből kevés jut ki.
Szó esett még őszinteségről, hitegetésről, alkalmazkodásról és arról is, hogy legyünk jóban önmagunkkal - mert mi magunk vagyunk az a bizonyos illetékes személy, aki megválaszolhatja a felmerülő kérdéseket a nap végén, magunkkal kapcsolatban.

Almási Kitti, akit nemrég öleltem keblemre, remek felütéssel kezd: minek örülne az átlagember, mit válaszol, ha ezt megkérdezik tőle? A lottóötösnek... De ez közel sem lehet garancia a boldogságra, sőt, ugyanúgy megmaradhat a céltalan létben valaki, akkor is ha magasra jut.
A biztonságra törekvésünk nagyon erős az életben, különféle vezérfonalak mentén, úgy mint: karrier, házasság, gyerekek, barátok stb. Mégis a biztonság, nem egyenlő a boldogsággal - ez egy Csernussal közösen hangoztatott gondolatuk.

Almási Kitti 

"Nem rettegni attól, hogy gyengének nézhetnek, sokkal magabiztosabb állapot, mint erőt mutatni, amikor ölelésre vágyunk." 

Az idő fontosságát hangsúlyozza a rossz élmények kapcsán, mert az idő ad lehetőséget a fájdalomtól való eltávolodásra. Plusz a mindenféle tevékenységek, amik ilyenkor lefoglalhatják az embert, és hoznak egy újfajta örömöt magukkal.

Érdekes volt az is, amit az információfeldolgozásokról írt, és hogy milyen fontos, hogy milyen módon történik ez: negatív, vagy pozitív módon, és ez hogyan hat az érzelmi és hangulati változásokra. A negatív észlelések torzult valóságészlelést eredményezhetnek, negatív jövőképet, a pozitívumok leértékelését.
Aztán, volt egy rész arról is, hogy hogyan lehet tudatosan lereagálni valamit úgy, hogy az meghökkentő legyen, és esetleg pont ellentétes reakciót adva kizökkenteni a partnert a tirádájából. Ez persze nagyon nehéz, de egy-egy helyzetet teljesen át lehet fordítani egy, az elvárttal totálisan ellentétes érzelmi színezetű reakcióval.

Életünk átmeneti állapotait a "talajtalanság" érzésével jellemezte, ami nagyon találó szerintem. Ha felismerjük az új dolgok megélésének lehetőségét, akkor viszont a stressz ami ilyenkor jelentkezik, akár "jó stressz" is lehet, ami előrevisz.

"Állandóan nagyszerű lehetőségekkel szembesülünk, amelyek megoldhatatlan problémáknak vannak álcázva." 
(John Gardner)

"(...) fontos, hogy minél több dolog mentén definiáljuk magunkat, hogy több szerepkör is legyen, amelyekben kifejeződünk. Így nem válunk kiszolgáltatottá egy helyzettől, és ha változást diktál az élet, akkor képesek vagyunk más irányba mozdulni. Ha nem csak a munka, vagy csak az anyaság, vagy csak a párkapcsolat mentén éljük meg magunkat, akkor több lábon állunk, és át tudunk nehezedni a stabilabbra, ha az egyik meggyengül." 

"Amikor nem tudod mi lesz, akkor kezdesz el élni." 
(Hamvas Béla)

A.J. Christian: nos, ez a rész rövid lesz... Sarkított, közhelyes, sztereotípiákban gondolkodik, sok helyen szinte dühítő. Hogy kerül ilyen jó előadók közé? Ilyen marhaságokat mondani, hogy "a párkapcsolat önmagában nem létezik - csak akkor jön létre, ha egy férfi és egy nő létrehozza." No shit, Sherlock!

Forrás.

Popper Péter sorait nagyon vártam, de persze ismét a végére voltak időzítve. Az ő szekciója volt a kedvencem, bár Almási Kittié sem sokkal maradt el tőle. Végtelenül szimpatikus az az önirónia, humor, és derűs bölcsesség, amivel a világot szemléli, és láttatja. Sok-sok példát és történetet hoz mindig, mindenről mesél és mesél, szinte kifogyhatatlan a kelléktára a szemléltetéshez, magyarázáshoz.
Az ember külső és belső lehetőségeiről tett megfigyelései különösen tetszettek.
Ajánl egy könyvet is, Máraitól Az igazit, és bár én nem szerettem annyira, amit eddig Máraitól olvastam, mégis felkeltette a figyelmemet (Popper bácsi mindig képes kicsit átfordítani az ember kapcsolóit. :)) A regény azt az érdekes kérdést boncolgatja, hogy létezik-e egy igazi férfi, vagy nő valahol a világon számunkra, akit csak meg kell találnunk. Két szemszögből ismerhetjük meg benne a történetet, először a nő, majd a férfi meséli el elromlott kapcsolatuk történetét benne. Nagyon kíváncsivá tett.

Nagyon kedves rész volt a "cirókahiány", ugyanakkor persze elgondolkodtató is. Ennek lényege az volt, hogy a legtöbb gyerekkel nem sok probléma van, csak cirókahiányban szenved, avagy nem szeretik, vagy hazudják, hogy szeretik, de ő érzi, hogy nem. De ugyanígy sok házasság is tönkremehet ebben. Elbeszélnek egymás mellett, és csak végszavak maradnak.

A végén elmesélt egy történetet gyerekkorából, amikor is a templomszolga házról házra járt a vallási közösségben, és "napokat gyűjtött". Fel lehetett ajánlani beteg embereknek a saját életükből napokat, és ezt nagy komolyan felírták. Sőt, ha valaki meghalt, és nem tudta "felhasználni" ezeket a napokat, akkor visszamentek, és közölték, hogy ez visszajár a felajánlónak... Innen pedig elkanyarodtunk a minőségi együtt töltött időkhöz, és azok hiányához, valamint a "csöndekhez", amik összeérhetnek, de van, hogy nem érnek össze. Mert lehet együtt is hallgatni és külön-külön lenni az együtt hallgatásban is.
Záróakkordként pedig előkerült Szabó Magda Ókútja is, és a buddhizmus alapgondolatai.

Összességében: 10/8 Jó szívvel ajánlom a kötetet. De ezt a Christian fazont nyugodtan skippeljétek benne. 

Csernus és a "se veled - se nélküled"

Forrás.

Alkalom szüli a Csernust, avagy megint sikerült ellátogatnom a doki egyik előadására. A téma a "Se veled, se nélküled - filmvetítéssel a párkapcsolatok nehézségeiről" címet viselte, de ahogy az sejthető volt, ennél azért szerteágazóbban beszélt a doki, és nem csak azok számára volt élvezetes (szerintem) az előadás, akik megszólítva érezték magukat. A kérdésre persze, hogy ki van épp se veled, se nélküled kapcsolatban, egyetlen kéz sem lendült a magasba a közönségből. A különféle feltett kérdésekre persze mindenki elég zárkózottan reagált, ami számtalan kis apró poénkodásra adott teret Csernusnak. 

Szerintem kifejezetten jó kedve volt, és elég laza volt, de mondjuk máskor is az szokott lenni, tapasztalatom szerint. Viszont lehet, hogy kicsit jobban átgondolhatná ennek az előadásának a szerkezetét. Viszi ugyan a témát és az előadás menetét előre, és sokfelé mindig az adott, mikrofont kézbe kapó ember, és jelen esetben a bekészített filmklipek is, de mégis, azt vettem észre, kicsit csapongott, és sokszor hagyott félbe valamit azzal, hogy erre majd később visszatér, majd mégsem tért vissza. Szóval, kapd össze magad, doki! :D 

Mindent egybevetve persze élveztem az előadást, sokat nevettem, voltak megszívlelendő gondolatok, és mindig hallok valamit, amiben megtalálom önmagamat is. 

A párkapcsolatok nehézségeiről való elmélkedés azzal kezdődött, hogy tulajdonképpen milyen nagyon nagy hiba is az, hogy a párunkkal amikor leülünk beszélgetni - és itt inkább valami fontosnak a megbeszélésére gondolok, vagy nevezhetjük egyesek esetében ezt baszogatósdinak is (sajnos) -, akkor hogy van az, hogy nem kérdezzük meg a másiktól: 

Van-e kedved, időd beszélgetni?

A felismerés erejével kólintott fejbe ez a mondat, mert szerintem is nagyon-nagyon fontos lenne így kezdeni néha. Mert a másik néha egész nap rohant, egész nap másokra koncentrált, problémákat hallgatott meg és oldott meg, és nem biztos, hogy az az este a legalkalmasabb arra, hogy otthon is egy óriási, vagy akár csak egy kisebb, de fontos problémakör megoldásába, megbeszélésébe belemenjenek, mert abból egyenes út vezet a veszekedéshez, személyeskedésekhez, indulatokhoz. ... 

Nemrég egyébként ennek hatására leintettem a Zemberemet, hogy hagyjon most mára - persze szép szóval - mert nem fogok tudni úgysem értelmesen kommunikálni, megbeszéljük később, vagy másnap inkább, és bejött. 

Csernus egy londoni előadáson. Forrás.

Csernus sokat beszélt ismét az érzelmi manipulációról, házisárkányokról, a maszkulinizálódó (farkat növesztő) nőkről, akik sokszor csak mártírkodnak. Tetszett a boldogsággal kapcsolatos gondolatmenete is. Racionálisan ugyanis nagyon hajtjuk az anyagi javakat: legyen ház, legyen kocsi, utazás stb. De ez önmagában nem boldogság, hanem: 

biztonság. 

Nem szabad összekeverni a kettőt, mert ha összekeverjük, abból jönnek a tipikus beszélgetése az óriási műmosollyal: Hogy vagytok? Jóóól! és a Géza hogy van? Ő is jóóól! Aztán ennyi, és az illető továbbmegy és arcáról lehervad a műmosoly: újra búvalbaszott lesz. Ez a magyaros búvalbaszottság egyébként tényleg olyan tipikus, mindig örülök, ha felhozza a doki. 

Volt egy történet, sírokkal, sírkövekkel, amin igen fiatal életkorok voltak feltüntetve: 2 év, 1,5 év stb. és jött a kérdés a történet szereplőjétől: mi történt itt, hogy ilyen fiatalon halnak meg a gyerekek?... De szó sem volt erről. A történet lényege az volt, hogy tartottak egy füzetet, amiben bejelöli az ember a napokat, amikor boldog, amikor jó napja van, amikor igazán élt... és a "végén" ezt össze kell adni ezeket a napokat; igen, az élet végén. És akkor kijön igazából: mennyit éltél? ... Visszaadni ugyan nem tudom ennek a kis tanmesének a hangulatát már, de nagyon megfogott és meghatott. 

Voltak aztán a kis bejátszások, filmrészletek, és előkerült konkrétan a se veled, se nélküled témája is, csalódások, megcsalások, kiszeretések stb. Szerintem remek válogatás volt, ami számtalan helyzetet mutatott meg, egytől egyig olyanokat, amikről sokat lehet beszélni, vitázni, továbbgondolkodni. 

Az első jelenetben szülők és lánygyermekük voltak, és a lány beolvas a szüleinek, az anyját lekurvázza, a szemükbe mondja hogy sosem erre vágyott, amiről ők annyira meg voltak győződve, hogy megadták stb. Ónodi Eszter játszotta az anyát, de nem tudom melyik filmből volt a részlet. A tárgykör tehát a szülői példamutatással, hitelességgel, és a következetesség fontosságával kezdődött, ez nekem bejön, mert ennek is igenis rendkívül fontos szerepe van abban, hogy hogy kezeli, hogy alakítja valaki a kapcsolatait. A lány az anyja szemébe köpi az aduászként bedobott "az anyád vagyok"-ra, hogy: "nem tűnt fel!". Kemény. 

Voltak részletek ismert sorozatokból, filmekből: a Szex és New Yorkból és a Válótársakból is például. Ez utóbbi igen friss volt, emlékeztem is rá, és csodálatos, tankönyvi mintapéldája volt a női manipulációnak, vérszívásnak. 

Nagyon tetszett egy Anne Hathaway - Robert De Niro közös jelenet is - ahogy rákerestem, megtudtam, hogy a The Intern (A kezdő) című filmből vágták be. Hathaway sopánkodik, hogy megcsalják, tudja 2 hete, és cipeli a terhét, de nem mondja, és a gyerek így meg úgy... mi lesz velem most? ... Jó jelenet volt, mert annyi mindent ki tudott belőle emelni és hámozni Csernus, igazán élvezetes volt így, az ő segítségével boncolni egyes mondatokat, szavakat, azok valódi jelentéstartalmát, amiket kiad az ember magáról egy beszélgetés közben, és észre sem veszi. 

Ez a kép a mátészalkai előadáson készült. Forrás.

A mi lesz velem? kérdés többször felmerült ezekben a párkapcsolati válságokat, megcsalásokat bemutató kisfilmekben. És hogy állítólag ez a kérdéskör szinte megbénítja néha az embert: nem cselekszik mégsem semmi, mert: mi lesz velem? 

Nemrégiben olvastam Almási Kittitől a Hűtlenséget, és erre rímelve Csernus is elmondta, hogy a megcsalásoknál mekkora szerepet játszik a megcsaló saját önbizalomhiánya, önismeretének hiánya. A harmadik fél csak kompenzáció, és gyakran nem is a mások felet csalja meg az ember, hanem

a saját ígéretét, és saját magát adja ott fel... 

Az önbizalomhiány fontosságának hangsúlyozására előkerült az is: hogy szerethetsz valakit, ha nem szereted önmagadat? 

Érdekes és sokrétű téma volt, egyáltalán nem csak az ingatag kapcsolatokról, a se veled, se nélküled állapotról esett szó, és szerintem üdítő volt a változatosság, amit a kisfilmek, a vetítés, a "közös" megbeszélés adott utána. Habár volt most is mikrofonoztatás (előszeretettel interjúvolt megint férfiakat, ugyan mit keresnek itt, elrángatta-e őket az asszony stb.), de nem állított igazán pellengérre senkit, inkább valóban a vetítés volt a fő program. Érdemes volt elmenni rá. :)

Tapicskolás és bratyizás - csalódtam Csernusban

Csernus Imre - Pampuryk Péter: Felnőtt húsleves

Istenem, de jó, hogy vége, hogy nincs több lap - ez volt az első gondolatom, de már a közepétől gyorsolvasva próbáltam pörgetni, keresve a velejét, az értelmesebb részeit, és azt, ahol a szokásos Csernust kaphatom, kicsit mindig más nézőpontból, mindig valami kis új apróságra rávilágítva... De csalódnom kellett. Csalódott vagyok, hogy ezt könyvként kiadta a kezéből, és csalódott vagyok az emberben is egy kicsit, mert amit magáról mesélt az sem volt ebben a pár fejezetben szimpatikus. Tönkrement a kapcsolata, amiben nem látta pont azokat a tipikus hibákat, amiről osztja az észt? És úgy mellékesen félrekefélt? :D Hát ez nem esett jól, csúnya karcolásokat ejtett a róla kialakult idealizált képen, ami a fejemben élt, szóval ezt a könyvet igyekszem majd nagyon gyorsan elfelejteni. Emberből van persze, meg hibázik, meg tanul a hibáiból, oké, de mégis úgy éreztem, ezt kár volt kiteregetnie, főleg ennyire röviden és pőrén. 

A könyv az Élet- és ételérzések alcímet kapta, és emiatt egy jó kis gasztro-utazásra is számítottam. Nos, néhol valóban csorgott a nyálam, de mégis elég haszontalannak éreztem ezt az egész koncepciót, sőt hibásnak. Ti élvezitek azt, amikor valaki beszélgetés közben elmond full egy-egy receptet? Engem ki lehet vele kergetni a világból... Teljes oldalnyi receptek is be vannak szúrkodva, amiket megvallom őszintén az első három után úgy ugrottam át, mint a sicc. Most konfitálásról akarok én olvasni, vagy imádott dokim pszichologizálásáról? Utóbbiról akartam volna, de ebből vajmi kevés volt sajnos. 

Nagy hibája a könyvnek ez az irtózatos lusta, lapos, végtelenül unalmas egymással bratyizás, amit előadnak itt ezek a férfiemberek... Meggárgyulok a beceneveiktől is, irritál ez az egész Pampi, Csuti, brrr, nem tudom, de kiráz a hideg tőle. Párbeszédes forma, ami szinte mintha tényleg szerkesztetlenül került volna bele, úgy, ahogy egy-egy borozgatás, evés-ivás közben dumáltak. Most őszintén, mindannyiunkban lenne annyi önkritika szerintem: egy baráti beszélgetés minden sorának papírra vetett kivonata ugyan ki a kutyának lehet érdekes ilyen részletességgel? Még azoknak sem, akik a beszélgetés résztvevői voltak. Ezt átélni jó csak, megélni, abban a pillanatban.

Arról nem is beszélve, hogy én eddig azt hittem, nem idegesít a dőlt betűs szöveg, de rájöttem, ha egy, vagy netalántán két egész oldalnyit, illetve hosszú bekezdésnyi részeket kell dőlt betűsen olvasnom, azt nagyon nem komálom. Amikor nem Csernus beszél, vagy nem recept van, akkor mind dőlt betűs... -.-'

Az elején még elkezdtem jelölgetni benne, aláhúzogattam részeket, de az első 30-40 oldal után már szinte semmit nem találtam benne, ami erre lett volna érdemes. És azokat a szamárfülezett részeket nincs is kedvem kiírni sem, a könyv többi része ugyanis elrontotta a szájízem. Tapicskolás volt ez a langyos húslevesben. Becsületből fejeztem be, meg mert várólista csökkentős volt... 

Most egy darabig szerintem nem olvasok Csernust, utána majd gyógyítom sebeimet valamelyik remélhetőleg jobban sikerült könyvével (A nő - Csajsziknak, A férfi - Srácoknak).

10/3

Kígyós-Csernus-Popper: Titok, elhallgatás, őszinteség

A Mesterkurzus könyvek közé tartozó kis kötetke ezúttal a titok birodalmát járja körül, természetesen több irányból, három előadó megközelítéséből. Nem is egyszerű kérdéskör ez, hiszen beszélhetünk apró füllentésektől, szépítő hazugságokon át súlyos önbecsapásokig és életeket tönkretevő elhallgatott traumákig sok-sok mindenről. Pozitív, vagy negatív-e a "titok" fogalma az életünkben?

Mindegyik szerző kicsit arra kanyarította el a témát, amiről jobban szeret beszélni, úgy látom, így aztán bőven van szó másról is a könyvben, mint csak a titkokról és hazugságainkról. Példák, esetek is előkerülnek, kultúra, vallás, szülői minták... 

Kígyós Éva része tetszett a legkevésbé. Nekem ez túlságosan elrugaszkodott, és spirituális vonal volt. Egyáltalán hogy jött az, hogy az élet nagy és elvont kérdéseire - kik vagyunk és mi dolgunk a világon, mi az élet értelme? - mik a válaszok vajon... Maszlag, és az elején úgy éreztem önfényező is. Szeretettel megváltjuk a világot, meg kéne tanulnunk szeretni és legyünk harmóniában a kozmosszal, aha, oké. Utánanéztem a hölgynek, ja hogy agykontroll meg hasonlók, hát már értek mindent. Sorry, nekem ezeket nem veszi be a gyomrom. Az ő része miatt pontozódik le a kötet. 

Kígyós Éva

Egyedül a mártírkodó anyákról írt résznél álltam meg egy kicsit, ami érdekes volt. A mártír anya, aki gyerekének szenteli önmagát és az egész életét, tulajdonképpen befektet, és biztonságra törekszik, aztán persze visszakövetelné kamatostul, amit beáldozott.

Csernus Imre a megszokott, ismerős stílus volt már nekem, ugyanakkor kicsit önismétlőnek találtam most. Előhozza ő is kedvenc témáit, a társfüggőséget, hiteltelen szülői példát, önbecsapást, fájdalmat, de jól elkanyarítja őket, érzi az ember, hogy ez mégis összefügg az alaptémával. 

Egy idézet, ami tetszett ebből a részből: 

"Miből születik az önbizalom, ha nem olyat csinálok, amit lángolva tudok csinálni nap mint nap?"

Csernus Imre ♥

És hát Popper Péter... a legérdekesebb mindig ezekben a kis kötetekben az ő része. Nagy tudású ember, töménytelen sok példát, rövid történetet hoz mindenre, olvasmányos és "mesélő" mindig, és ő ébreszti a legtöbb gondolatot. Kicsit kilóg a többi közül az ő szekciója, de nem baj, sőt, én örültem annak, hogy valaki felszólal a titkok fontossága, a titoktartás misztériuma mellett. Nem jó és nem kell mindig kitárulkozni - ebben a nárcisztikus korban jó ezt hangsúlyozni. Persze van különbség az elhallgatott, elfojtott dolgok kimondása, a változás és változtatás meg a szennyes kiteregetése,  az állandó én-én-én világra zúdítása között. 

Popper Péter

Szerintem nagyon jól ragadta meg a témát Popper. Érdekes felvetései voltak, némi vallásfilozófiát is belevitt, de csak szőrmentén. Jó gondolat (és plusz Kígyós Évával szembemenésnek éreztem, ami persze, hogy rögtön még szimpatikusabbá tette), hogy egyáltalán tanítható-e a szeretet? Micsoda tanítói voltak már a vallástörténetben (Jézus, Buddha stb.) és mi lett belőle? ...

Tetszettek a gondolatai a szülő-gyermek viszonyról is, a kíváncsiságról, az igazság fogalmáról, és arról, hogyan lehet mindehhez viszonyulni.

Idézetek, amik tetszettek tőle: 

"(...) óvatosan kell bánni a titkokkal, óvatosan kell bánni az önvallomásokkal, az önmegmutatásokkal."

" 'Én vagyok a lányom legjobb barátnője, nekünk nincs titkunk egymás előtt.' Ha igaz lenne, szomorú lenne. A barátnőség nem a mama dolga, ha ő a barátnő is, akkor a gyereknek bajai vannak az emberi kapcsolatokkal. Amint a gyereknek sem feladata, hogy a szülő magányát enyhítse vagy megoldja. Ez a szülő saját dolga önmagával."

"Azt gondolom, amennyire a kíváncsiság a fejlődés motorja, annyira titkok gyilkosa is, vagy szabatosan fogalmazva, a kíváncsiság az intimitás rosszindulatú daganata." 

Értékelés: 10/8 Kígyós Éva nem jött be, a pasik viszont jól szónokoltak. :) Poppert is egyre jobban kedvelem, azt hiszem érdemes lenne tőle különálló kötetet is olvasnom. 

A téma maga, amit ebben a kötetben felölelnek nagy és ezerfelé lehet belőle kalandozni, pont ettől izgalmas. 

Idén a második várólista csökkentős könyv, amit olvastam. Három évig aszaltam a polcon, ideje volt levenni onnan, jólesett olvasni. :) 

Megjelenések

Forrás

Az a helyzet, hogy lehet, hogy eddig én nem figyeltem eléggé az ilyesmikre, vagy nem volt ennyi engem is érdeklő új regény, vagy pedig tényleg soha nem látott méreteket öltött a szuper, friss könyvmegjelenések időszaka... Mert nekem nem rémlik ekkora őszi dömping egyik korábbi évből sem, de páran már próbáltak megcáfolni, szóval lehet, hogy mégis én voltam vaktyúk... :) Most aztán van miből válogatni. Mutatok egy adagot, amik engem felcsigáztak.

Érkeznek, vagy már itt vannak: 

Dr. Csernus Imre: A kiút

Apukám nemrég megkérdezte, nem értékelem-e kicsit túl ezt a Csernust? Nem volt nagy él a kérdésben, csak egy kicsi. Épp akkor kezdtem olvasni A kiút című könyvét, és eltöprengtem lehet-e ebben valami igazság, de ebben a könyvében is volt amivel megtalált. Ha pedig mindig van, amivel megtalál, akkor úgy érzem nem túlértékelés szeretni amit ír, amit mond. :)

A kiút, adja magát a kérdés, jó, de miből? És az univerzális válasz: mindenből, bármiből, totálisan lerombolhatja az imidzsét a könyvnek, bár igaz rá, de inkább azt írom: kiút abból, amibe belemásztál, és ki szeretnél mászni.

Barátság, hazugság, bocsánatkérés, felelősségvállalás, Y-generáció, Facebook, közösségi élet, társfüggőség, érzelmi zsarolások, racionális és érzelmi érettség, belső béke.. Rengeteg fontos témán vezet keresztül, miközben az egészet Dante pokla köré építi, és a különféle körök bűnösein keresztül magyarázza el a gondokat és a kiutakat.
Mivel annyira kompaktan és jól meg vannak fogalmazva a legjobban tetsző részek, ez leginkább egy idézetekkel telihalmozott poszt lesz. :) 

Tetszett, amiket a barátságról írt, hogy néha mennyire felszínesek az igaznak hitt barátságok is, mert nem mondjuk ki azokat a dolgokat, amik a másiknak fájhatnak, egyszerűen nem vagyunk őszinték, hogy ne rondítsunk a másik lelkivilágába.

" (...) azonban a barátság a szereteten alapul. Szeretni valakit pedig szubjektivitást jelent. Nagyon kevés az olyan barátság, amelyben az emberek húsba vágó dolgokat is el mernek mondani egymásnak. A legtöbben a kényes témákat kerülgetik, mint macska a forró kását, nehogy a másik megbántódjon."

Aztán előjöttek később azok a "barátnők" is, akikben semmi empátia nincs, csak a nagy kéretlen tanácsosztogatás közben a saját hangukat és saját gondolataikat szeretik hallani, miközben lerántanak a saját poklukba, mert ránk húzzák azt, ami éppenséggel őrájuk volt igaz egy-egy rossz kapcsolatban.
Ez az idézet meg kifejezetten tetszik, és nagyon igaz:

"A nők (...) körmönfontan beszélgetnek, nem mondják ki azt, amit éreznek, és így csak egymás vérét szívják több órán keresztül. Ez olyan, mint a majmoknál a tetvészkedés." :D

Sandro Botticelli képe. Forrás

Szó esik aztán sikerekről és a járt és járatlan utak más megvilágításba kerülhetnek. A járt út biztonságos, de abból kisebb sikerélmény adódhat, ha az ember  nem lép ki a korlátai mögül. Ezeknek a gondolatmeneteknek azért örültem nagyon, mert én jó régóta tudatosan lépkedtem az életemben olyan irányba, ami kihívást jelentett, ami nem feltétlenül a könnyebb út volt valamiben, amiben nem voltam olyan jó, de fejlesztettem magam. Lehetnek ezek nagyon apró dolgok is, hobbik akár, de sokkal fontosabb döntések is.

"A kis sikerélmény pedig kis önbizalmat ad. A járatlan út ezzel szemben hatalmas megmérettetés. És sok félelemmel jár megoldani ezen az úton bármit. Megoldani pedig csak rengeteg energiával és hittel lehet. Ezért ez ennek megfelelő sikerélményt, önbizalmat és kisugárzást is adhat." 

"Vagyis, tudatosan ugrok olyan racionális és érzelmi megmérettetésekbe, ami új, ami ismeretlen, amitől félek (...)"

Aztán előkerült itt a mocsaras terep - mocsaras, mert engem is lehúz bizony -, a Facebook és az Y-generáció ehhez való viszonya, a netes jelenlét kérdései, és a remek megfogalmazás: a megosztások és like-olások csak "firkálás", az Y generáció mást sem csinál, mint firkál.

"Hány ember élete lenne üres, ha a Facebook váratlanul megszűnne? Vajon a közösségi média valójában csak sok, önmagában nem bízó ember Egy Gyűrűje?"
"Szóval nem lenne Facebook. Akkor mi lenne?! Erre a gondolatra, hogy megszűnik a net, nincs Facebook, az Y-ok szörnyethalnak egy időre (...)" 

Az Y-ok emellett rühellik a rutint, nincs monotonitástűrésük - márpedig az élet monoton sokszor!... - és ha nem tudnak feltöltődni, elég hamar kiégnek. A fb-on lógás márpedig nem feltöltődés - vagy csak ritkán, a jó közegben. Torkoskodva habzsolják az üres élményeket, amik csak "ingerek" inkább. Erre hozott Csernus egy remek hasonlatot, egy csővel:

Forrás. 

" A rohanó habzsolókról nekem egy cső jut eszembe. A cső akkor érzi jól magát, amikor állandóan átfolyik rajta valami. A cső látszólag mindig tele van, de a cső valójában üres. Akkor érzem jól magam, ha maximális intenzitással száguld minden. Száguldanak az infók. De ahogy az információ intenzitásának a hatása csökken, jön a gáz, hogy már nem vagyok fontos. A posztolásokra, lájkolásokra mennyi ideig emlékeznek az emberek?"

"A torkoskodás és habzsolás mellett belső üresség van." Csak az a fontos, hogy az ember állandóan szórakoztatva legyen. A földi mennyországban érezze magát. Vannak, akik egész életükben erre rendezkednek be."

De a konkrét habzsolóknak is van üzenet, mégpedig találóan az, hogy "az ember a fogaival ássa meg a saját sírját"....

A kapcsolatok és a társfüggőség kapcsán előkerült két típus, az A és a H típusú kapcsolatok. Hirtelen nem rémlik, hogy korábban is írt volna róluk így, de nagyon tetszett. Egyértelmű, hogy az A-típusú kapcsolat amikor a két fél, mint az A betű két szára egymásra dől, támaszkodik, míg a H az, ahol egymás mellett, kiegyensúlyozottan léteznek. Az előbbire még azt is írja Csernus, nevezhetjük akár vak vezet világtalant kapcsolatnak is... 

Sok kisebb fontos gondolat is volt benne amiket nem fejtek ki hosszabban, de egy rövid felsorolást azért megérdemelnek:
- a nem tudom mindig a nem meremmel vagy nem akarommal egyenlő... (régi gondolat, még mindig igaz)

- önmagam kizsákmányolása ha nem megyek el pihenni, mert jaj mi lesz ha nem dolgozom... Ezt fel kell írnom a falra, vagy a hűtőre...
- a traumák elől elmenekülünk, mindenféle figyelemeltereléssel, és Barátok közt bámulás közben azt hisszük minden rendben.
- a halál előbb vagy utóbb bekövetkezik, párkapcsolatnál is, szülőnél is...
- a szülői jogosítvány elméleti kérdése... jaj mennyire jó is lenne, ha nem vállalhatna fű-fa-virág gyereket... "Nem lenne jó ötlet egy szülői jogosítványt bevezetni? Ha ilyen nem lesz, akkor egyre több lesz a bamba, szeretetéhes gyerekfelnőtt."
- "A világ nagy sorskérdései apróságokon múlnak" - ezt a doki A Gyűrűk Urából idézi :)) És így is van.

Az önismerettel, pszichológiával foglalkozó könyvekről írtakban is megbújt néhány bölcs gondolat.

"Én, amikor a kezembe veszek önismerettel foglalkozó könyveket, teljesen másképp szoktam olvasni őket, mint ha például egy regényt olvasnék. Ha olvasás közben odaérek egy számomra fontos mondathoz, akkor sokszor újra elolvasom, aláhúzom, esetleg a könyvbe is beleírok pár szót, ami arról eszembe jut, majd leteszem a könyvet. És akár hónapokig a kezembe sem veszem. Azonban amikor ránézek, mindig eszembe jut az a mondat, és hagyom, hogy dolgozzon bennem. Időt adok arra, hogy megérjen bennem. Minek sietni? Az "élést" nem lehet gyorsítani."

Bár én viszonylag hamar elolvastam A kiutat, volt, hogy én is meg-megálltam és emésztettem egy-egy szekciót benne, aláhúztam, szamárfüleztem, becsuktam, és gondolkodtam rajta. Az egyik ilyen megállós gondolat ez volt benne:

"(...) amíg valaki él, lélegzik, megvan a két keze és a lába, és ép a tudata, bármin változtathat. Bármin. A durva kríziseink alapjában változtathatják meg az életünket. Ha nem kezdünk el siránkozni. Ha nem kezdünk el jajveszékelni."

Értékelés: 10/10 Túlértékelem? Olvastad az én szememen át? :)
Remek könyv, remek gondolatokkal. Ha úgy lesz, ahogy mondja, és valóban nem ír több könyvet, akkor zárásnak is tökéletes, összegez nagyon sok témát és fontos útravalót benne, de nem erőlteti rád. Mazsolázd ki a kiutad. 

2013. novemberében ott voltam a könyv bemutatóján, erről >itt< olvashattok. Bár már akkor belefogtam a könyvbe nagy lelkesedésemben, az elolvasásig végül is csak most jutottam el. :)