Popper Péter: Ne menj a romok közé!

A Kulcslyuk Kiadó által újra kiadott Popperek közül ez már a második, amit elolvastam, azonban a Felnőttnek lenni c. kötetről sajnos annak idején végül nem sikerült írnom. Most viszont semmiképp sem szeretnék bejegyzés nélkül elmenni emellett az olvasás mellett, mert sok fontos gondolatot adott. 

Igaz, ami igaz, nem arra számítottam a cím alapján, amit kaptam, ami Poppernél kicsit meglepő, mert mindig tartja magát a témákhoz a válogatáskötetekben is, míg mások elcsalinkáznak, amerre nekik kényelmes. Most Popper is csalinkázott, de az ő anekdota-vonalain általában érdemes megvetni a lábunkat, mert jó helyre szoktak vinni. 

Csernus Imre: Főnix

Nemrég jutottam el - a várólista csökkentés keretein belül - Csernus covid alatt/után írt könyvéhez, a Főnixhez. Gondoltam, hogy a vírussal és a bezártsággal kapcsolatos gondolatok egy része már esetleg nem lesz aktuális, de ettől függetlenül érdeklődéssel olvastam a kötetet.

Szeretem Csernust, de ez a könyve már nem hatott az újdonság erejével, és sok mindent inkább megkérdőjeleztem benne. Nem feltétlenül tartottam mindent jónak, igaznak, követendőnek olyanformán, ahogy megírta. Sajnos sok volt a konyhafilozófia és az önismétlés, befejezetlen gondolat az én ízlésemnek.

Maradéktalanul nem vagyok elégedett, de volt néhány kapaszkodó is benne azért. Az önellentmondást, zavarosságot, túlegyszerűsítést, invalidálást viszont nehezen tolerálom a pszichológiában. Csernustól meg főleg.

Túl sokat emlegeti a tudatosságot, a tudatos szó mindenütt ott van, különösebb magyarázatok nélkül, hogy végső soron mit is ért az alatt, hogy legyünk tudatosak egy-egy általa felvázolt szituációban. Ezek lógnak a levegőben. 

Néha olyan az írás, mint egy ittas nagybácsi monológja - my God, hát sose hittem volna, hogy ezt írom Csernusról... :D De tényleg ilyen. Vannak kifejezetten érzéketlen mondatai, de nem olyan jelleggel, mint ahogy annak idején a Bevállalja! beszélgetésekben volt bunkó, hanem tényleg érzéketlen. Hogy lehet pl. olyanokat írni, hogy mi lehet a legrosszabb, ha megszűnik a munkahelyed: zsíros kenyeret fogsz enni? Hát... A covid mint betegség, és a covid miatti bezártság különféle (utó)hatásai  szerintem rengeteg érzelmet fel tudnak korbácsolni, és az a fajta higgadt közöny, meg a megmondóemberkedés, vagy épp a békés, természetben való nézelődés, amit promotál, nem egy univerzális antidotum. Sokszor az volt az érzésem, le kellene jönnie az elefántcsonttoronyból ahonnan szemlélődik.

Nem lehet csordultig telni hálával azért, csak mert természeti szépséget látok, ha közben romokban hever az életem egyik része épp, vagy tudomisén, nincs munkám, tönkretett a covid akár financiálisan mentálisan, vagy fizikálisan. 

Máskor viszont tényleg abszolút egyet tudtam érteni a mondandóval, és akadtak telitalálat mondatai is. 

Tetszett az amszterdami és magyar erkélyek összehasonlítása (tényleg, nálunk miért a légkondi doboza, meg a rozzant bicikli áll ott, virágok helyett, és egy olyan hely helyett, ahol jól érezhetnénk magunkat, oda kiülve? A Hygge iránti igény fellobbant bennem most újra, mert közben meg a dán Hyggéről olvasok épp. :D) 

Tetszett az, hogy a krízisintervencióban a rugalmasság, a reziliencia a fontos, mert ami rugalmatlan, az ugye törik. 

Érdekes gondolat volt, hogy milyen hedonista a 21. század embere. Hogy az öröm- és élményszerzés lenne az életcélunk? 

"Titokban arról álmodunk, hogy egyszer majd megjelenik egy angyal, körülvéve üdvfénnyel, és igazságot szolgáltat nekünk, sőt, ad egy pecsétes papírt arról, hogy mi látjuk jól a dolgot."


"(...) az iskolázott ember mindig bonyolultan tol ki saját magával."

Tetszett az is, ahogy arról írt, hogy a huhogókkal mennyire nem kell foglalkozni. Ők csak osztják az észt, kritizálnak, ugatnak, de ők a láncra kötött kutya. Tovább lehet menni: a kutya ugat, a karaván halad. 

Ez pedig itt, talán az egész könyvben a legjobb gondolat volt: 

"Nekem a szelídség is azt jelenti, hogy kedves vagyok önmagamhoz, tiszteletben tartom saját magamat. És a másikat is: nem akarom megváltoztatni mindenáron, nem úgy szaladok bele ebbe vagy abba a helyzetbe, hogy most mindenképpen a magam képére és hasonlatosságára alakítom azt, akivel és amivel találkozom. Ugyanis hiába látom én, hogy a másik milyen életet él, ha nem kér meg rá, akkor nem fogom ráerőltetni a gondolataimat meg a normáimat, azt, hogy szerintem hogyan kellene élnie. Ehelyett elfogadom, hogy ő így gondolja, és adott esetben nem kíváncsi a véleményemre."

Ami még feltűnt, mert ugye közben gyerekes lettem - érdemes lenne újráznom a Ki nevel a végén? kötetét is emiatt talán -, hogy nagyon érződik, hogy a gyerekes létet nem tapasztalta meg elsőkézből. Nem tudja mi az a kisgyerekkor, vagy abban benne élni szülőként/párként. A gyerek nem tizenéves formától indul. Vekerdy szavait idézi a könyvben, de nagyon szabadon, és sajnos kontextuson kívül - szerintem - teljesen rosszul értelmezve. 

Forrás.

Úgy éreztem, a különféle összehasonlításoknak az eszkimókkal nincs sok alapja. Furcsán vette ki magát annak hangoztatása, hogy ők hogy elfogadják, ha pl. kihajózik valamelyik és nem tér vissza, mert meghal... Hát... jó. Egyetlen szigonnyal kimennek a Jeges-tengerre, nekünk meg  wifi meg távirányítók vannak... ? Teljesen elmennek egymás mellett ezek a gondolatok, semmi érvelési rendszer nincs benne, és nem is támaszt alá semmit. Visszamehetünk az őskorba is, hogy ott bezzeg bogyókat gyűjtögettek, nekünk meg itt az air fryer, de oda fogunk kilyukadni, hogy és akkor mi van? 

Különféle érdekes önellentmondások is voltak, pl. egy helyen tunyaságnak és kényelemnek van aposztrofálva az utazás meg a kaland, másutt meg hangoztatja, hogy nem bezárva kell lenni, hanem élni kell? Hol itt az arany közép? 

Sok szimbolikus kép van a főnixről, a fiatalról és az öregről, és az újjászületésről a lángokban, amik szerintem sajnos nem olyan sokat mondanak, mint amennyire hangzatosnak tűnnek. 

Van egy adag a közhely, több ismétlés, és befigyelget az önfényezés. Nem a legjobb könyve Csernusnak, kissé összecsapott és csapongó is. De azért persze fogok még olvasni tőle, és remélem lesz még alkalmam találkozni is vele újra. 

Vekerdy Tamás: Érzelmi biztonság

Végre eljutottam Vekerdy egyik önálló kötetéig, az Érzelmi biztonságig. Korábban ugyanis csak válogatáskötetekben találkoztam vele, a Visszatalálunk egymáshoz? és a Sorsdöntő találkozások írásaiban. Már akkor rögtön megtetszettek a gondolatai, irányelvei, és olvasmányos, gördülékeny stílusa. 

Az Érzelmi biztonság sem egybefüggő írás, hanem különféle előadásainak kivonata, beszélgetések vázára épített fejezetek, így aztán megtalálhatók benne a fent említett könyvekben szereplő részek is. 

Tartalmas, és nagyon sok témát körüljár a szülő-gyerek kapcsolatban. Fejlesztés, kötődés, evés, alvás, szobatisztaság, olvasás és mesék, szexuális nevelés - annyi mindent érint, és szinte mindenben egyet tudtam vele érteni. (Az más kérdés, hogy alkalmazni, na azt nem tudom, de ez a poszt a könyv érdemeit dicsőíti, nem az én hiányosságaimat hivatott feltárni szerencsére. :D)

Vekerdyben az a jó, hogy nem köntörfalaz, és van határozott véleménye. Nekem ez tetszik, mert a "minden gyerek más" jellegű dumákkal már néha tele van a padlás, és különben sem vezet sehova. Igenis legyenek a szakembernek határozott állításai és megingathatatlan véleménye a sarokköveket illetően. És ő tényleg ilyen, még ha megmondó emberré természetesen nem is akar avanzsálni.

Különösen kedveltem a Mesék, regények, olvasás fejezetet (mily meglepő!), a rengeteg hozott példában nagyon magamra is találtam, és felidézte bennem gyerekkorom olvasmányélményeit. Talán adott egy hátteret is ahhoz, hogy hogy is lettem ilyen nagy olvasó. Kedvet csinál az olvasáshoz, és szeretem a lelkesedését a könyvek iránt.

"A regény: világértelmezés! Mitológia! És: énkitágítás! Bepillantást nyújt életekbe, problémákba, megoldásokba. Segít élni: átélni és túlélni is. Azok a kamaszok, fiatalok, felnőttek, akik jó olvasók, sikeresebben dolgozzák fel konfliktusaikat, és sokkal kevésbé vannak kiszolgáltatva a személyiséget roncsoló sodródásnak, lelki betegségeknek."

Az iskolával, iskolarendszerrel kapcsolatos dolgok elég elkeserítőek - azt nem tudom, valójában mennyivel jobb egy Waldorf iskola, talán egy másik könyvében majd olvashatok még erről is bővebben -, és ma talán még rosszabb is a helyzet. A szülő-gyerek közti cinkosság gondolata nagyon tetszett ebben a fejezetben, és hogy egyesült frontot kell alkotni az iskolával szemben, a gyerek mindig érezze magát megvédve. 

"A gyereknek biztosnak kell lennie abban, hogy őt a családja megvédi a külvilággal szemben, bármi is történjen, még akkor is, ha egyébként nem értünk egyet azzal, amit tett. Ezt majd külön rendezzük vele, de a külvilággal szemben a „tökéletes védelmet” biztosítsuk."

Borzasztó olvasni azokat a hibákat, amiket elkövetünk a fejleszteni akarással (nem a szükséges fejlesztésre gondolok itt, hanem a játék helyetti, a játékot, játékkedvet megölő fejleszteni akarásra), vagy az étkezések kapcsán. 

"Az óvodás legfejlesztőbb tevékenysége a szabad játék! Nem az irányított játék, nem a készségfejlesztő játék, nem a játékos tanulás. A szabad játék."

"Az étkezés kapcsán egyébként más módokon is rongálhatom a gyereket. Például: apa vagyok, szép evésre tanítom. „Ne csámcsogj!”, „Ne habzsolj!”, „Ne piszmogj!”, Ne játssz az étellel!”, „Ne kotorássz a tányéron!”, „Hogy fogod a villát!”, Hogy fogod a kést!”, „Ne csörömpölj!” – ezt a trenírozást én marhaságnak, sőt kártékonynak tartom."

Ebben a részben is olyan egyértelmű az állásfoglalás, jó ilyet látni a mai, leginkább tojáshéjakon lépkedős világban, ahol senki nem mondhat ki kerek-perec semmit. 

Rengeteget tudnék még írni róla, de egy részét már le is írtam a fent linkelt korábbi bejegyzésekben, nem akarom ismételni önmagam, na meg annyi kis cetlit tettem a könyvbe, hogy idézhetnék még akár több oldalnyi dolgot is, Vekerdy saját gondolatait, és olyanokét, akiket Vekerdy is szívesen idézett. Például Adyt. Vagy Goethét: 

Goethe írja, hogy ha aszerint nézel valakit, például egy gyereket, amilyen ő most, a jelen pillanatban, azzal megakasztod a fejlődésének útját. Ha azonban aszerint nézel rá, hogy mivé lehetne, akkor segíted őt a fejlődésben.

De inkább csak azt ajánlom, olvassátok ti is!

Én biztosan fogok még olvasni tőle, pár könyve már itt is van a polcomon és a legújabb Poketes válogatás is érdekel.

Lori Gottlieb: Maybe You Should Talk to Someone

Iszonyú elmaradásaim vannak itt mindenféle könyves és zárós posztokkal, és az élet nem könnyíti meg, hogy egyáltalán gondolkodni tudjak róluk, nem hogy még le is írjam valami elfogadható formában ezeket a bejegyzéseket... Hetek óta nézegetem a piszkozatot, amibe idevetettem néhány gondolatot, de most nem kelek fel innen, amíg végre nincs egy új poszt, mert szétvet az ideg, hogy ennyire bedugul a blog és csak tolódik minden, amiben örömömet tudnám lelni!... :|

Lori Gottlieb könyvéről többektől hallottam, csupa jó véleményt, és már egy ideje felkerült a radaromra. Audible-ről vettem meg végül, ráadásul egyet fizet kettőt kap akcióban, szóval eleve jól jártam. ;)

Olvasás közben, és a befejezés után is elgondolkodtam, ez most fikció, vagy inkább non-fiction? Remekül ötvözi az önsegítő könyv és a regény műfaját -  van, ahol memoárként referálnak rá -, és ügyesen adagolja a hasznos, és az életünkbe beépíthető információkat, iránymutatásokat a szórakoztató történetbe, anélkül, hogy közhelyes lenne. Tudom, ez elég általános méltatásnak hangzik, de Lori Gottlieb könyve valóban nagyon jó, és igazán megéri végigutazni a saját, és a kliensei nehézségein, problémáin, a lehetséges kiutakat keresve. Kapunk nehéz és szívszorító, de felemelő pillanatokat is, és "aha"-élményeket, a szereplőkkel együtt. A terapeuta kanapéja egyébként is adja magát mint tökéletes helyszín az igazán érdekes sorsok kibontakozásához; szuperül lehet a pszichoterápián keresztül mesélni, színes szereplőgárdát, változatos problémákat (és megoldásokat) felsorakoztatni. 

Nem hiányzik a dráma, és nagyon érdekes, hogy mindenhez hogyan viszonyul a terapeuta maga is, kivel milyen és hogyan alakul a viszonya, mit integrál a saját életébe az ülések tapasztalataiból. 

Tetszett, hogy lehetett kötődni a kliensekhez, emberiek a történetek, találhattunk közös pontokat, egyszerűen mindenki relatable volt (még az is, aki az elején nem tűnt annak), maga a terapeuta is, a szerző, akinek igazán kalandos önkereső életútja volt, nagyon sok szokatlan állomással. Maga is küzd problémákkal, és amikor váratlanul elhagyja a pasija, érzi, segítségre van szüksége, hogy feldolgozza ezt az epizódot, mert teljesen megrekedt. 

Wendellnél lyukad ki, aki végighallgatja ugyan végtelen panaszáradatát és sírásait, de nem elégszik meg azzal, hogy egyetértsen Lorival, igen, a pasid egy seggfej volt, ó te szegény, hanem a felszíni probléma mögé nyúlva szép lassan előhúz még pár nyulat a cilinderből... Lorinak nem csak az volt a gondja, hogy elhagyták-e, és hogy milyen indokkal. Az is kiderül, talán nem is volt ez az egész annyira váratlan és meglepő... Az ember néha nem vesz tudomást olyan dolgokról, amik az orra előtt voltak. 

A kliensek problémái nagyon szerteágazóak, de mindegyikből lehet meríteni valami megszívlelendőt.

Olvasmányos a könyv, van mondanivalója, tele van jó párbeszéddel, elgondolkodtató, helyenként torokszorító jelenetekkel, és még humoros is tud lenni, az élet tragédiái ellenére. Teljesen hiteles is. Szép lassan mindenkinek kibontakozik az ülések során a személyisége, és lehull a lepel sok-sok titokról, traumáról, olyan dolgokról is, amit maguk elől is rejtegetni próbáltak a szereplők. 

Nincsenek gyors megoldások, hiába élünk egy siető, felgyorsult világban, ez a könyv a terápia által a lelassulást hangsúlyozza, és hogy bizonyos dolgokhoz idő kell. 

A kedvencem Wendell volt, a terapeuta terapeutája, aki hozzád vágja a zsepis dobozt és persze John, akit szerintem mindenki utál az elején, aztán lesz okunk megkedvelni, ahogy lehámlanak róla a rétegek. :)

Johnt azért kedveltem amúgy még, mert hozzá hasonlóan én is idiótának tartom az emberek többségét magam körül (khmm :D - mondjuk azok is), és hozzá kötődött a legviccesebb poén is. :) 

Örülök, hogy elolvastam, nagyon jólesett, kellemes élmény volt, és kaptam tőle néhány útravaló gondolatot.  

Magyarul Akarsz beszélni róla? címen jelent meg. 

A szerző TED talkja >itt< megtekinthető. 

A könyvből Eva Longoria főszereplésével sorozat készül. :) 

Sorsdöntő találkozások - Szülők és gyermekek

F. Várkonyi Zsuzsa, Orvos-Tóth Noémi, Popper Péter, Ranschburg Jenő, Vekerdy Tamás: Sorsdöntő találkozások

Újabb Nyitott Akadémiás pszichológia könyvet fogtam, ami korábban is megjelent már, de az újabb kiadását átszerkesztették, és kiegészült még két írással. 

A legjobbak ebben a kötetben kétségtelenül Ranschburg Jenő és Vekerdy Tamás voltak, remek gondolatokkal, sok útravalóval, és élvezetes stílusban. Popper egyfelől a "szokásos" volt, felrémlettek a korábban is bemutatott sztorik, de mégis valahogy picit összeszedetlennek éreztem most, nem tudta feltenni a ponton az i-re ebben a válogatásban, pusztán csak része volt.

Ranschburgnál nagyon tetszett, amivel pont nemrég találkoztam A suttogó titkaiban is, hogy az egészen pici babák is már bizonyos egyéni beállítódásokkal, ún. temperamentumjellemzőkkel rendelkeznek, és hogy ezek már a születés pillanatától jelen vannak, és individuális különbségeket mutatnak. 

Érdekes volt az a gondolat is, hogy a mai világban úgy véljük, hogy az szavatolja a gyerek biztonságát, ha bizalmatlanságra neveljük, és hogy ez nem biztos, hogy így van. Elég összetett kérdés. Engem is nagyon bizalmatlannak neveltek, az is lettem, mondjuk kárát még nem éreztem ennek, mert annak ellenére, hogy bizalmatlan ember vagyok, a társas kapcsolataimmal nincs gond. Vannak ennek rétegei, más aspektusai is, és a biztonságos kötődés kialakulása nem csak ezen áll vagy bukik. 

Mesélt autoriter és autoritatív szülőkről is, típusokról az engedékenységet és korlátozást tekintve, és az apátlanságról, vagyis a hiányzó apaképról, amit a gyerekeket körülvevő - többnyire -frusztrált nők nem tudnak pótolni.

Remek írás az övé, és érezni, hogy mennyire tudta miről beszél. Önálló könyvét is tervezem olvasni nemsokára (Szülők könyve). 

A régebbi kiadás.

Vekerdy is teljesen magával ragadó egyszerű és szerény bölcsességével, amivel értette a gyerekeket (és a szülőket is). Két gondolat tetszett legjobban, az egyik az a szülői elvárásokkal kapcsolatos fejtegetés volt, hogy mit akar a szülő, mennyire akarja olyanra formálni a gyereket, amilyenre ő gondolt, vagy mennyire hagyja önmagává bontakozni. A másik pedig a fejlesztés-mániával kapcsolatos. Holott a gyereket a beszédben-járásban nem kell fejleszteni külön (ha nincs valódi gond vele), nem kell azt tanítani, és erőltetni, ami egyébként is fejlődik benne, a maga ütemében, hanem hagyni kell felfedezni, játszani, hagyni a spontán utánzással magától fejlődni a nyelvtanulásban, és nem korrigálni, csak helyesen használni körülötte a nyelvet rendületlenül, mert úgyis az ragad rá. :) Hangsúlyozza még a rigmusok, mondókák fontosságát, amik kikoptak kissé, de szinte meg tudják babonázni a gyerekeket, és az ismétlés, ritmus, hangsúly nagyonis fontos a fejlődés szempontjából - de nem úgy, hogy közben erőszakkal fejlesztjük a gyereket. Volt benne egy szuper példatörténet is erről, amit elolvasva az ember fájdalmasan összerándul, hogy tényleg, mikortól akarjuk már gúzsba kötni a gyereket az állandó "tanulással", amikor éveken át csak a játszás örömét kellene élveznie. 

Arról is volt néhány kósza gondolat, hogy az iskola mennyire ártalmas tud lenni, hát erről is olvasnék még többet, azt hiszem van is külön kötete róla Vekerdynek. 

Poppertől a már ismert sztorikon, fejtegetéseken felül ami most leginkább tetszett, az az őszinte szülői reakciók fontosságának hangsúlyozása: 

"Nem biztos, hogy a mosolygós szelídség az egyetlen lehetőség, amivel egy szülő a gyerek dolgaira válaszolhat. Ha fáj, amit mond, vagy tesz, miért ne lássa, érezze ezt is a gyerek? Ha dühít, miért ne tudja, hogy dühít? Vagyis miért ne kaphatna egy eleven, élő szülőt, akinek fájdalma is van, dühe is van? Miért kellene megjátszania egy pedagógiai fapofát?" 

Természetellenesnek is hatnak számomra azok az emberek, akik állandó angyali mosollyal vannak a gyerekei - meg úgy az egész világ - felé... Belőlük is kirobban valami előbb-utóbb szerintem, csak az már nagyon nem lesz jó... 

Orvos-Tóth Noémit nagyon vártam, mert még nem olvastam tőle, de tervben van az Örökölt sors egy ideje. Érdekes módon nem kaptam tőle olyan nagy aha-élményt, mint vártam. Persze hozott érdekes szempontokat, de nekem olyan tankönyvízű és esszészerű volt az írása, főleg a többiekéhez viszonyítva, akik valahogy "közelebb engedtek" magukhoz a közvetlenebb megnyilvánulásokkal, mesélősebb hangnemmel. Kíváncsi leszek, hogy az Örökölt sors mennyire jön majd be tőle

F. Várkonyi Zsuzsa jó példákat, történeteket mutatott be, a "kakukktojások" és az örökbefogadott gyerekek témájában, érdekes volt belelátni általa ennyi féle családba, és sorsba, és abba, hogy mi alakítja a szülő-gyerek kapcsolatokat.

Alapvetően tetszett a két utóbbi írás is, mégsem jelölgettem igazán gondolatokat belőlük, annyire nem fogtak meg, mint a férfi szerzők gondolatmenetei, de értem, hogy miért kaphattak helyet ebben a felújított kötetben. 

Szerencsére taszító hangvételű, meg nagyon ezo-spiri cucc nem volt ebben a válogatásban. 

Döntés, felelősség, gyávaság... - játszmák, függőség, boldogság?

Baktay Miklós, Baktay Zelka, Csernus Imre, Kalo Jenő, Popper Péter: Boldogtalan kapcsolatok

Ismét egy kis pszichológia, a Mesterkurzus/Nyitott Akadémia kötetei közül. Annak idején talán még Csernus neve miatt vettem meg, most már biztos sokkal inkább Popperért tenném - és a tetszési indexem is ezt igazolta a könyvön belüli írásokkal kapcsolatban. :)

Vegyes kötet, ahogy az általában lenni szokott, sokféle megközelítéssel, és most hozta a papírformát: Csernus változatlanul érdekelt belőle, de persze önismétlő, Popper szokás szerint pazar, és a legjobb, legbölcsebb gondolatokat, legelgondolkodtatóbb sorokat ő hozza, a többiek meg felejtősek...

Kalo a játszmák és függőségek vonallal nem mondott hülyeséget, de Csernus-utánzónak hatott, az asztrológiai blablával aztán viszont teljesen elvette a kedvem... Ami tetszett Kalo szövegében, az a kölcsönös megbecsülésről, kölcsönös szeretetről írt rész volt. "Áldozat" nem értelmezhető, ha szeretetről van szó. Kompromisszum lehet, de azt szeretetből tegyük, ne legyen áldozat, mert akkor lemondásról szól. 

A Baktay házaspár úgy alapból, ahogy van, egyszerűen taszító számomra. A Baktay-féle kiemelések extrán zavaróan is voltak, és belemagyarázásnak érződik minden... Még akkor is, ha van alap mögötte, élvezhetetlen, amit előadás címén kreálnak belőle. Nekem ez nem pszichológia, amit ők nyomnak, hanem valamiféle okosságnak tetsző burokba bugyolált áltudományosodás, amivel nem lyukadnak ki sehova, nem adnak át nekem semmit. Kiráz az ilyesmitől a hideg is, és pont ezek miatt a megnyilvánulások és furcsaságok miatt könyveltem el sokáig a pszichológiát egy nagy humbugnak, és féligazságokkal teli erőltetettségnek.

Popper szövege is már ismerős volt egyébként, sokszor hozza elő ugyanazokat a példázatokat, sztorikat, és már sokat is olvastam tőle, de ő valahogy jobban szedi össze a témához a dolgokat, és nem azt érzem, mint Csernusnál, aki a saját begyakorolt mondókáját erőszakolja bele minden témába, hanem ő sokkal inkább gyúrja, formálja, válogatja az adott témához az addigi tapasztalatait, és szelektál - ismétel is, de mindig kiválasztja a leginkább a tárgyhoz tartozó dolgokat.

Nagyon érdekes gondolatmenetek vannak a házasságokról, a válások okairól, az együttmaradás okairól rossz kapcsolatoknál, különféle kultúrkörökből merítve, a régmúlttal is összevetve a mai állapotokat... A boldogságról, és arról, hogy lehet-e a boldogságot akarni? Lehet-e lelkiállapotokat akarni? Tartósan fenntartani? Erőltetni? A szimpátiát és antipátiát, vagy egyéb érzelmeket sem lehet előre elhatározni és "akarni". Boldognak lenni pedig nem lehet huzamosan, de nem is kell... Csak valamiért ez elvárás lett az agyunkban. A boldogság rendszerint pillanatnyi, a boldogság hiánya pedig nem egyenlő a boldogtalansággal, csak egy hétköznapi állapot örömökkel, bánatokkal, ne adj isten még unalommal is, és ez tök normális. A boldogtalanság, az már valami más, szenvedés, kín. A boldogságot hajszolni pedig egyenes út lehet a boldogtalansághoz... Ezek Popper szavai mind, csak nem akartam teljes oldalakat kimásolni idézetben (huhh amennyit bejelölnék, idéznék belőle, itt állna a szöveg egészében...), így megpróbáltam összegezni. :) 

És még egy mondat a végére, ami nagyon tetszett tőle ebben a kötetben: 

"(...) nem az az emberi viselkedés mozgatója, hogy az ember milyen helyzetben van, hanem az, hogy hogyan éli meg a helyzetet."

Ezt szerintem hajlamosak vagyunk elfelejteni, nagyon sokszor... Ezt már nem Popper mondja, hanem én, hogy bizony sok bántás, piszkálás, rossz érvelés, és félrement reakció kerekedik abból, hogy ismerni vélünk egy helyzetet, tanácsot adunk egy szituációban, de a másiknak abból semmi haszna, mert ő egész máshogy éli meg azt, amiben van, mint ahogy mi éltük, vagy élnénk át a dolgot. 

Jól pozícionáltan megint a könyv végén volt a Popper-előadás, és nyilvánvalóan kedvem támadt tőle még több Poppert olvasni!... :) 

A Kulcslyuk Kiadónál most jött ki tőle újra a Felnőttnek lenni..., új kiadásban  - fix beszerzés lesz -, illetve idei friss zsákmányom a másik válogatás kötete, a Hogyan választunk magunknak sorsot? 

Kényszerek fogságában

Baktay Miklós, Sári László, Wéber Péter, Popper Péter: Kényszerek fogságában

Időről-időre előveszek egyet a pszichológiai köteteimből, és általában megállapítom, hogy a legjobb rész bennük Popper Péteré. Most azonban találtam egy kivételt! 

Érdekesnek találtam, hogy hogy jön össze a cím a kényszerekkel, és az alcím a panaszkodással, de végül is lett áthidaló elem. Persze Popper ragaszkodott leginkább a témához, a többiek inkább a panaszkodásról írtak többet.

Baktay Miklós írása egy elég nagy zagyvaság sajnos, nem tudtam hova tenni, ez a rész húzta le számomra a kötetet. Nem csodálkozom, ha valaki ez alapján az első előadás alapján félreteteszi inkább a könyvet... 

A legjobb Wéber Péter volt, nagyon sok egyszerűen megfogalmazott, nem világmegváltó, de értékes és elgondolkodtató mondata volt a panaszkodásról, és arról, hogyan is tudjuk magunkban átkeretezni a dolgokat, hogy ne panaszkodjunk annyit, hanem inkább a megoldások, lehetőségek felé induljunk el valahogy. Létezik persze okkal panaszkodás, és a nehézségeket miért hallgatnánk el magunk, vagy mások elől? De a megoldáshoz, a nehézség leküzdéséhez ritkán hoz közelebb, csak elfedi a bajt. 

 

Nagyon érdekes volt a "szokáspesszimizmus" fogalma. Azt hiszem ez ugyanúgy jellemző ránk, mint a "dögöljön meg a szomszéd tehene is", meg a "hiányzó hős" szindróma. A szokáspesszimizmus miatt van az, hogy a panaszunkkal, panaszkodásunkkal gyakorlatilag bárkihez odamehetünk az utcán, de az örömével senki nem szólítja meg a másikat... Más kultúrkörökben - tőlünk délebbre levő országokat említ a szerző, de szerintem az északiakra, és persze nyugatabbra is simán jellemző a derűsebb hozzáállás, és a kevesebb irigység - az örömükkel is sokkal inkább megtalálják egymást az emberek. Nálunk valószínűleg túl nagy a társadalmi bizalmatlanság is (meg ahogy írtam az irigység, nem szabad örömködni, mert a másik csak fanyalogni fog rá, vagy beleköt, ez a szomorú valóság), és legfeljebb csak zárt körben, családdal, barátokkal osztjuk meg az örömöt is. 

A tanácsok, tanácsadás- és kérés szempontjai is meggondolandók. Wéber felteszi a kérdést: "(...) mikor, miben szorultunk (volna) magunk is tanácsra? Akkor használt-e nekünk az a tanács, amelyet valakitől kaptunk?" És ha a szívünkre tesszük a kezünket, a válasz szerintem az, hogy igen kevésszer, ha a jó időben, a megfelelő emberrel, higgadt fejjel tudtunk beszélni egy problémáról. A panaszkodásra adott - gyakran kéretlen - tanácsok (mert néha épp csak az lenne a lényeg, hogy valaki meghallgassa) általában csak idegesítő dolgok, a másik saját tapasztalatából származók, amikkel mi lehet, hogy mi semmit nem tudunk, és nem is akarunk (!) kezdeni. 

"Célszerű (...) a dolgokat ott megoldani, ahol vannak. Célszerű a saját természetük szerint megoldani őket. És célszerű arra törekedni, hogy eredményesen és tartósan oldjuk meg őket. Még némi viszontagság árán is." 

Sári László főként kínai bölcsek tanításait hozta, és nagyon fontos gondolatokat arról, hogy a sok és még több helyett az elegendőre törekvés kellene legyen a cél, hogy közben ne veszítsük el önmagunkat, a nyugalmunkat, és ne vesszünk el ebben a gyorsuló világ diktálta állandó iparkodásban, kényszeres, rögeszmés sietségben... Túl nagy a versenyláz és a tempó, és mindig a tökéletes és teljes biztonságra törekszünk, gyakran azon az áron, hogy az előtte már meglevő megfelelő biztonságot, kényelmet feladjuk valami "jobb" kergetéséért. 

"Egész életünket harcra, küzdelemre áldozzuk, miközben nyugodtan, kényelemben, biztonságban szeretnénk élni."

Popper egyes sztorijai már ismerősek voltak más kötetekből. A kényszerneurózisokról beszélt főként, köztük egy egész pszichoterápia történetét is elmesélte egy, a veszettségtől rettegő férfiról - akinek persze félelme, szorongása mögött korántsem a veszettség bujkált.

Furcsa, hogy mintha valaki direkt szerkesztette volna slendriánul Popper részét, ott van a legtöbb hiba, elütés, sőt, néha még teljesen értelmetlennek ható mondatok is... ?!

Csernus Imre: A harcos

Frissiben megvettem ugyan két éve, de csak most olvastam el nemrég Csernus Imre önéletrajzi írását, A harcost. Összességében rá kellett döbbenjek, hogy elég keveset tudtam a családi- és magánéletéről a dokinak, így számomra sok új információ volt benne. De igazat ír az előszóban, hogy nem tud kibújni a bőréből, és a kötet nagy részében "előadást tart", az emberi természetet elemzi, nem elsősorban csak önmagáról és az életútjáról beszél. 

Érdekes volt olvasni a szüleiről, nagyszüleiről, gyökereiről, házasságairól, párkapcsolati kudarcairól, az egyetemi éveiről, a feketekereskedelemről, amibe belebonyolódott még a drog előtt, és a katonaszökevénységről is... Szó esik a tv-műsorról, amivel hírhedtté vált, és arról is, annak hogy szakadt vége. A Viasatos időszaknál kiderül, hogy az a bunkó-üvöltözős Csernus figura, még számára is kissé ijesztőnek, félelmetesnek tűnt gesztusaival, hadonászásával, amikor visszanézte az adásokat. Valamint az is, hogy ezt az egészet, amit ott művelt, szépen, szakszóval úgy nevezik: ingerelárasztásos kognitív terápia. :D Nagyon bejön, legközelebb, ha valaki panaszkodna, hogy leordítom a fejét, akkor csak benyögöm majd: dehát ez ingerelárasztásos terápia! ;) 

Egy cseppet önismétlő, úgy értve, hogy a könyvön belül is van, hogy nagyon röviden elsztorizza ugyanazt másodjára is, és úgy is, hogy alapjáraton már fel tudom sorolni a kulcsszavakat, amikből összeállnak a bekezdései: felelősség vállalása, megalkuvás, önbecsapás, hazudok magamnak, belső béke elérése, fájdalmas dolgok megélése és kimondása, felnőttnek lenni, szülőkről való leválás, egyedül kb. a sok "hölgyek-urak" hiányzott, ami az előadások mondatait lépten-nyomon megtöri élőben. Szóval egy picit azt üzenném: Imre, újulj meg, mert már egy ideje ugyanazt mondod! Persze ugyanakkor azt is üzenem: köszönöm, hogy ilyen jól összefoglalod, mi a nagy baj a sok búvalbaszott, tudattalanul vegetáló, önámító emberrel, és hogy hogyan lehetne (!) szebben, jobban, békésebben élni - ez utóbbihoz külön remek hátteret festett a könyv vége a noszvaji birtokkal, a természetközelséggel, a borral és kávékkal. Elmesélte a kezdeteket, a kudarcokat, a harcokat, a dilit és a rossz döntéseket is, de ugyanúgy a révbe érést is.

Ami a többihez képest új volt, hogy a kiégésről is volt több bekezdés, elmesélte nála hogyan is következett be ez az egész, miért döntött úgy, hogy abbahagyja a rendelést. 

A magyar mentalitásról keményen, de rendkívül éleslátóan fogalmaz meg igazságokat, több ízben is. Leírja, hogy milyen merev a magyarok személyiségszerkezete, mennyire tartanak az újtól, és emiatt mennyire rutin az, hogy a megszokott tűnik helyénvalónak ("dehát így szoktuk", szerintem annyira ismerős...). Valamint, hogy mennyire a rosszindulat, az irigység, a keresztbe tevés jellemző ránk, és hogy mennyire elképesztő mértékben uralkodnak az öntudatlan, élek bele a nagyvilágba állapotok.  

"Ma Magyarországon az emberek öntudatlan életet élnek, öntudatlanul oldanak meg, vagy nem oldanak meg konfliktusokat, öntudatlanul nevelik a gyermekeiket." 

A barátokról, és a barátoktól kapott tanácsokról is volt egy remek útravaló, ami szerint egy barát "Annak alapján fog véleményt formálni, amennyire ő sem tudja megoldani saját, hasonló helyzetét." Tehát sokszor marhára ki vagy segítve, a saját posványukban tengődők remek életbölcsességeivel! 

Egy másik mondata pedig felidézett bennem egy pillanatot, amikor őszinte voltam az akkori főnökömmel, és több fizetést tartottam megérdemeltnek, amiből aztán fizetéscsökkentés lett: 

"A vak, cezaromán, narcisztikus főnöknek fölösleges őszintén elmondani a véleményedet, mert te ugyan megkönnyebbülsz, ő viszont bosszút fog állni rajtad." 

:D :D :D 

Összességében kellemes olvasmány volt, sok ismerős résszel, amit igazából azoknak kéne elolvasni és alkalmazni, akik sajnos sosem fogják, és rengeteg érdekes aprósággal, személyes momentummal a doki életéből. 

Visszatalálunk egymáshoz?

Bagdy Emőke, F. Várkonyi Zsuzsa, Ranschburg Jenő, Vekerdy Tamás: Visszatalálunk egymáshoz? 

A cím akár a mostani helyzetünkre is rezonálhatna, mégsem ehhez kapcsolódik, hanem a szülő-gyerek kapcsolatokat elemzi, különös tekintettel két kiemelt időszakra: a kisgyerekkori hatásokra, és azok elmaradásának következményeire, és a kamaszkorra, annak minden nehézségével, konfliktusaival, lázadásaival, meg-nem-értettségével. Mind a négy szerző ezt járja körül, persze ki-ki a saját megközelítési módszerével, más stílusban, ahogy az ezeknél a válogatásköteteteknél lenni szokott. Találtam érdekes gondolatokat mind a négy szekcióban, és rövidsége ellenére azért sok minden belefért ebbe az előadás gyűjteménybe is.

Most olvastam Vekerdy Tamást először, igaz, itt csak villanásnyit kaptam belőle, de már ezzel eldőlt, hogy végtelenül szimpatikus, és kedvelem a stílusát, nézeteit, őszinteségét. Meg azt az egyszerűséget, ahogy a világot láttatja - semmit sem bonyolít, nem kertel, nem ködösít. Nagyon szeretnék még olvasni tőle, csodálkozom is, hogy eddig hogy maradhatott ki, hogy nem futottam bele legalább egy írásába.

"Arra jöttek rá, hogy az embernek a születésétől kezdve egy csak rá jellemző, sajátos énstruktúrája van, amely megszabja a külvilágból érkező ingerek feldolgozását (analízisét és szintézisét)." 

Milyen érdekes gondolat, és pont nemrég, a kötet olvasása előtt került szóba hasonló téma, hogy az ember mennyire önmaga tud lenni, már egészen picinek - ami nem anyai, vagy apai örökség, vagy nem feltétlenül olyasmi, amit arra lehetne fogni. Tisztán emlékszem néhány nagyon meghatározó, a személyiségemre most is jellemző akkord megjelenésére már kis ovis koromból. Pl. hogy határozottan és kategorikusan hülyének néztem (na persze csak magamban) a logopédus nénit, amiért pörrrrrrgeti az r hangot, és nem volt neki elég, hogy tisztán kimondom. Vagy hogy mennyire végtelenül utáltam, hogy az óvodában meg akarták mondani, hogy mit játsszak, és a fejemben megfogalmazódott a gondolat: nekem ne  mondja meg senki, hogy mit csináljak! Kell lennie valami kiforratlan, de mégis határozott belső magnak az emberben, ami már kicsi emberként is ott van benne.

Mind a kicsi, toporzékoló dackorszakos, mind az ajtócsapkodó, kiállhatatlan kamasszal kapcsolatban tetszett Vekerdy hozzáállása, aminek lényeg a higgadt következetesség. Elképesztően egyszerű, és jó dolog, amit arról ír, hogy mennyire nem kell beleállni a gyerekkel a kisebb vitákba, összetűzésekbe, főleg olyanokkal kapcsolatban,a mi nem számít (mert hogy pl. a kopott nadrágját akarja felvenni, az ne legyen már vitatéma, az viszont nem lehet kérdés, hogy mínuszban vesz-e sapkát, hogy valami egyszerű példát hozzak). Elég kevés dolgot szabályozni, de azt egyértelműen, és következetesen. A gyerekek a jellemzése szerint egyébként ókonzervatívak! Haláli fogalom! Azt jelenti, szeretik a régi ruhát, a kitaposott cipőt, a kopott játékot.
A fő mantráznivaló ebben a témában a kedvesen közömbös következetesség igéje, amit persze nem mindig tud az ember tartani, mert elszakadhat a cérna, de egyébként biztosan célravezető.

Isteni, ahogy Vekerdy nem törődve a szuperanyuk kétségtelenül fejtetőig szaladó szemöldökével mindenféle finomkodás nélkül papírra veti: a gyerek fárasztó, szívja a véredet, és rágja a húsodat, ezért időnként meg is kell tőle "szabadulni". És totál igaza van, nem az van, mint "régen", nem nagycsaládban él az ember, nincs már cselédség, igenis szabad és szükséges segítséget kérni.

Bagdy Emőke előadásában két rész ragadta meg a figyelmemet. Az egyik az volt, hogy "Egy tíz év alatti gyermek számára az, hogy a vele történteknek mi a tanulságuk, vagy magasabb szempontból van-e valami üzenetük, nem téma. Nem is gondol erre - még hiányzik belőle az önreflektív képesség." Ez mennyire egyszerűen megmagyaráz dolgokat, és azt, hogy miért nem érdemes esetleg egy hatévessel megpróbálni olyasmire kilyukadni, amire még nem is képes gondolkodásban...

A következő mondat pedig, amin megakadt a szemem, egy olyan témáról szólt, amit egyébként kerülök és nem szeretek - de talán csak mert tényleg annyira nem értem... Ez az anorexia nervosa. Nemrég olvastam ilyen témájú könyvet, Kira Poutanentől A csodálatos tengert. Ami elhangzik a betegséggel kapcsolatban, az egy egyszerű, de gondolatébresztő sor: az anorexiás lány nem akar felnőni. Ez lenne a betegség pszichológiai üzenete. Nem a szépségideáról szól ez elsősorban, hanem arról, légiesen könnyed legyen, mint egy pihe, egy fejletlen kislány, és ezzel elutasítja magától a női sorsot is. (Most már értem, miért volt annyi szó a női sorsról A csodálatos tengerben is - egyetlen jól irányzott mondat, mint magyarázat hiányzott hozzá.)

F. Várkonyi Zsuzsa négy példán keresztül olyan szülő-gyerek kapcsolatokat mutat be, ahol nehezen, vagy egyáltalán nem lehet szó a szülő-gyerek kapcsolat rendezéséről. Előkerülnek birtokló, dirigáló szülők, szenvedélybeteg szülők, egyszóval mérgező szülők... De itt is mesél pozitív végkimenetelű esetről is, ahol valamennyire megtanultak "bánni egymással" a felek később, de óriási áldozatok árán.

Ranschburg Jenő zárta a sort, akinél ugyan nem cetliztem be semmit, de tetszett az egész írása, ahogy a felettes énről, a világkép kialakulásáról, serdülőkori krízisekről mesélt, és arról is, hogy nem jó, ha könnyűnek, sétagaloppnak tűnik a kamaszkor. Mert ha nincs krízis, nem alakul ki a jól körülhatárolt, autonóm identitás sem. A kamaszkori konfliktusok szükségesek ahhoz, hogy egyrészt kialakuljon az identitás, másrészt, hogy kiforrjon az érett, felnőtt kapcsolat a szülőkkel.

Kicsit sokat írtam Vekerdyről, de mindenképp ő volt a kedvenc, ő volt a kötet Poppere! :) Szeretnék tőle több mindent olvasni.

8,5/10

Krízishelyzetben

Hajduska Marianna, Lukács Béla, Mérő László, Popper Péter: Krízishelyzetben 

Ismét egy Nyitott Akadémiás pszichológiai kötetet vettem kézbe, ami témájában is aktuális most - igaz, egyébként a 2008-as válság után íródott, és ezt többször is említi. Négy nagyon eltérő krízisértelmezést hoz, ennek oka talán az lehet, hogy ezúttal igencsak heterogén társaság előadásait válogatták össze. Nem csupán pszichológusok, pszichiáterek szólalnak meg benne, hanem egy elméleti fizikus és egy matematikus is, amitől színes, és néha kicsit elkalandozó lesz a mondóka. A fizika-biológia irányába tévelygő részek persze egyáltalán nem rosszak, sőt, csak másfelől és más stílusban közelítenek; pl. nem biztos, hogy nekem krízishelyzetként ugrana be a dinoszauruszok kihalása. :) 

Hajduska Marianna ragaszkodott leginkább a konkrét, mindennapi, emberi krízishelyzetek leírásához, ismertetéséhez, megoldási lehetőségeihez, és vette sorra a párkapcsolati válságot, az egyedülléttel való megküzdés krízisét, a betegséget, az elveszített személy miatti gyászt, a karriertörés következményeit, és az ezekből való kilábalást, gyógyulást. 

Bár kissé általánosan és röviden jellemezte az egyéni válságokat, jó néhány mondatot bejelöltem ebben a részben, és tetszett a sallangmentes stílusa, még ha kicsit személytelen volt is. 

Lukács Béla aranyosan professzoros, de nem kellett volna százszor elismételnie, hogy ő fizikus. :) Vettük a lapot elsőre is. Nagyon lehetett érezni, hogy nem tudja lelki síkra vetíteni a dolgot, tényleg csakis tudományos aspektusból közelített. Kérdés, hogy mennyire illik egy ilyen kötetbe olyan megállapítások sora, mint hogy "a Föld egy nyílt termodinamikai rendszer". :) 

Szegény Mérő Lászlón egy pillanatra keserűen felkacagtam, amikor a Föld gömbölyűségéről beszélt, és, hogy bár nem volt könnyű azonosulni ezzel a szemlélettel, ma már nem okoz különösebb problémát... Nos ma már problémát okoz... de hol voltak még 2009-ben a laposföld-hívők?!

Érdekes, mert annyira kakukktojás ez a kötet, hogy még Popper Pétertől sem a megszokottat kapjuk, de ő maga is azzal kezdi a mondandóját, hogy megtöri a hagyományt, és nem ő lesz az "ördög ügyvédje" ezúttal, sőt inkább most ő közelít ezoterikus szempontból a kérdéskörhöz, és pont azért, mert nem akar olcsó, általános tanácsokat osztogatni krízishelyzetekre nézve. Na persze amolyan popperesen számtalan gondolatot indít el az emberben, és remek kérdésfelvetéseket hoz, még ha nagyrészt vallásfilozófiai vonalon indul is el. Rengeteg példát, történetet mesél el, mindig jó a gondolatmenetébe belebonyolódni, és mindig van ezek között valami új, szerintem napokig tudott mesélni úgy, hogy nem ismételte magát... 

Nem tudtam a vakságáról eddig, nagyon őszinte és kitárulkozó ezzel, és a műtét előtti érzéseivel kapcsolatban... Az örökmécsesről szóló történet, és a Káin-Ábel magyarázat is nagyon tetszettek, de Buddha bölcsessége is, mely szerint a saját cselekedeteink rabszolgái vagyunk. "Ami velünk történik, azt mi idézzük magunkra, nem más. Ezzel ellentétben egy társadalmi méretű elhárítás működik, amit úgy hívnak, hogy panaszkodás." Egy merész átkötéssel itt aztán bejön a képbe még Szabó Magda is, aki egyszer azt mondta, "hogy tudomása szerint egy nép van a világon, amely irodalmi műfajra emelte a panaszdalt: a magyar. Nálunk mindig mindenki panaszkodik, még akinek a legjobban megy a sora, az is." És hogy én mennyire utálom a sopánkodást, panaszkodást és a felelősség átkenését mindig másra, bármi és bárki másra...

Ami a mostani időszakra is teljesen ráhúzható, az pedig az, hogy a bizonytalanságot nagyon nehezen viseljük... 

"A valóság ugyanis állandóan változik, a világban nincs és soha nem is volt állandóság. Ezt az emberek nagyon nehezen viselik, rettenetesen küzdenek a bizonytalanság, a kiszámíthatatlanság ellen. Bizonyosságot akarnak." 

"Sosem tudhatjuk, hogy a kríziseinkből mi sül ki végül, hogy rosszat hoznak-e nekünk, vagy jót."

A válság mint esély alcím nagyon is passzol a kötethez. Akármennyire sokfélék is az előadások, mindegyik szekcióban ott lapul a bátorító üzenet: a krízisek után lehet, hogy valami sokkal jobb jön. A válság néha nem más, mint lehetőség a változásra, változtatásra... Ez sosem könnyű, de könnyen lehet, hogy valami kedvezőbb helyzetbe visz majd.  

7,5/10

Zanzaposzt - röviden néhány márciusi könyvről

Gondoltam összerántom már az elmaradásaimat, és amiről nem akarok nagyon hosszan tárgyalni, arról csak egy kis szöszt írok, zanzaposztban. 

Jodi Picoult: Handle with Care

Már idejét sem tudom, mióta várt ez a kötet olvasásra... Most végre kipipáltam, és azt gondolom, semmivel sem rosszabb a többi Picoult-nál. 

A sztorit több narrátor meséli, akik mind Willowról, és a körülötte zajló eseményekről beszélnek. Willow súlyos betegséggel jött a világra, osteogenesis imperfectája van, amit köznyelven üvegcsontúságnak szoktak hívni. Rendkívül törékenyek a csontjai, akár magától is eltörhet valamije, nem csak ha elesik, vagy megüti magát. A család Disney Worldbe tett kirándulása fordulatot - törést... szó szerint is - hoz az életükbe, és mivel otthon felejtik a papírt, ami bizonyítja Willow betegségét, gyerekbántalmazással gyanúsítják őket. Sean, a férj az incidenst követően dühödten perelni akar. Az ügyvédekhez ellátogatva két dolog derül ki: amit Sean hajtana, azzal nem mennek semmire, lehet alapja azonban valami másnak, ami eddig meg sem fordult a fejükben... Charlotte fejébe rögtön szöget üt a dolog: mi van, ha korábban lehetett volna tudni Willow betegségéről a magzati korban? Hibás-e az orvosa, szülésznője, aki egyben a legjobb barátnője évek óta... ? Charlotte a pénzösszeg reményében, ami fedezné Willow számára a speciális felszereléseket, orvosi költségeket, és a családja számára biztosítaná a jövőt, harcba száll, és perre viszi a dolgot, szétrobbantva ezzel a barátságukat Piperrel. Fontos szerepet, elbeszélői szemszöget kap még Amelia, Charlotte előző házasságából származó lánya. 

Nem tartom A nővérem húga (My Sister's Keeper) koppintásnak a könyvet, ahogy azt néhány értékelésben láttam. Azon túl, hogy van ebben is egy testvérpár, akik közül az egyik beteg, és hogy van benne a szokásos per és tárgyalás, ami minden Picoult-ban megvan, nem vehetőek azért egy kalap alá. Na de az is igaz, hogy A nővérem húga  máig az egyik kedvenc Picoult-m, és zokogtam a végén. Ennek a vége nem hatott meg, nem kavart fel. Talán megkérgesedtem, meg hát nagyon másról is van szó, mint a másikban... A végével abszolút meg tudtam békélni.

!!!SPOILER!!! 

Szerintem mindenkinek jobb volt így... Csak azt nem értettem, a csekket minek temették el vele... Hát ha mást nem, OI alapítványnak is oda lehetett volna adni, meg van egy másik lányod is, helló, akinek szintén van jövője! Nagyon mérges voltam Charlotte-ra végig egyébként, nem tudtam azonosulni a motivációjával, és hogy ezt az egész pereskedést hogy tudja végigvinni; kegyetlen volt, törtető és önző. Willow-t nem vette figyelembe, bármennyire is az ő javát akarta.

 !SPOILER VÉGE! 

Egyébként végig lekötött, guilty pleasure olvasmány, ami visz magával. A hibáit aztán csak a végén mérlegeled: hogy hát persze, erőltetett a konfliktus, a per, minden. Ki van facsarva, nincsenek igazán jó bizonyítékok, nem valami nagy szám a csavar a tárgyaláson, nem tudod sajnálni ezt a hülye anya-karaktert, a mellékszál is gyengusz. Az eleje is nevetséges, nem hiszem, hogy feltétlen kellene a papír arról, hogy Willow üvegcsontú, vagy hogy más módon, adatok lekérdezésével ne lehetett volna ezt pillanatok alatt bizonyítani, minek kellett volna konkrétan a kezelőorvosát elérni hétvégén telefonon... 

Mégse volt rossz, érdemes volt elolvasni, és az üvegcsontúság mellett sok-sok mást is érint: házassági problémák, evészavarok, örökbefogadás kérdésköre. Szóval fontos témák, de kicsit pongyolán. 

F. Várkonyi Zsuzsa – Szendi Gábor – Bagdy Emőke – Popper Péter: Mindennapi játszmáink

Vegyes kötet, aminek az érdekességét az adja, hogy másként kezeli mind a négy előadő és előadás a játszmákat. Másként mutatják be, más jelzőket aggatnak rájuk, másként definiálják őket, és valahogy mindben van igazság. Mert persze, kódoltak a viselkedésformák, és persze néha szükségesek a játszmák, de valóban rosszak is, mert hazugságon és manipuláción alapulhatnak. Az összképből mindenki kiválogathatja magának, mit gondol a mindennapi életünket átszövő játszmázásokról.

Popper előadása benne van a Lélekrágcsálók című kötetben is, de most is újraolvastam egészében, és érdekes, hogy a többi előadás kontextusában más színezetet kapott, mint önmagában - más részleteire figyeltem fel jobban, más mondatai emelkedtek ki a többi közül a nagy képet tekintve.

Bagdy Emőke felütése is nagyon tetszett, kezdetben úgy tűnt kicsit popperpéteresen fog mesélni, de aztán átment "szakemberbe", és szerintem túl sok szakkifejezést használt. Valamint, mintha nem fejezné be minden gondolatát. Ez élőben lehet, hogy elsikkad, de írott formában jobban észrevevődik.

Stéphane Garnier: Macskabölcsesség

Agykikapcsolónak tökéletes ilyen zaklatott időkben, persze elsősorban macskásoknak. Az egyes fejezetek macskatulajdonságokat vesznek sorra, és megpróbálják könnyed és felszínes pszichologizálással megmutatni, hogyan építhetjük be ezeket a saját életünkbe. Hogyan legyünk függetlenek, őszinték, állhatatosak, nyugodtak, figyelmesek, mint a macskánk. :) Nem egy világmegváltó könyv, és néha elcsattint pár közhelyet persze, de azért kellemesen kikapcsoló volt, és le lehet vele lassulni kicsit; a macskás életmóddal ugyanis tulajdonképpen a slow életmódot hirdeti. Szerettem a közbevetett "a macska egy napja" részeket, meg a macskás idézeteket is.

A végén letesztelhetjük az MQ-nkat is, hogy mennyire vagyunk macskák a tulajdonságainkban. ;)

Az első kettő kötetet a várólista csökkentős listáról olvastam el egyébként, a Macskabölcsességet pedig a tavaszi tervek közül. :) 

Popper Péter: Lélekrágcsálók

Popper Péter nagy kedvencem volt eddig is, de korábban csak válogatáskötetekben olvastam az előadásait, több más szerzővel egy kötetbe szerkesztve, egy-egy témát körüljárva. Régóta szerettem volna valami olyat is olvasni, ami tényleg csak Popper, mert a Nyitott Akadémia, vagy Mesterkurzus könyvekben is rendre az ő írásait szerettem legjobban. Szerintem nem véletlenül hagyják őt szinte mindig a végére, mert prímán zárszavaz bármit, és ő mindig a témáról beszélt, elkalandozásai is azt szolgálják, hogy valamit magyarázzon, perspektívába hozzon, nem próbál másról beszélni, ami esetleg csak szőrmentén, erőltetve kapcsolódik.

Nagyon kíváncsi voltam, hogy milyen Popper Pétert "magában" olvasni. Mennyire lesz tömény, mennyire válik önismétlővé, mennyire tudja tartani a színvonalat, ha nincs kik közül kiemelkedni? A Lélekrágcsálók válogatáskötet a szerző legjobb előadásaiból, és azt hiszem méltán kapta ezt az alcímet. Remek lett, informatív, elgondolkodtató és mégis szórakoztató olvasmány. 

Próbáltam lassan olvasni, emésztgetni, tartogatni kicsit, hogy ne legyen még vége - persze bármikor elő lehet venni újra, és azt hiszem fogom is még forgatni. Az egyik kedvenc, ha nem a legkedvesebb pszichológiai könyvem lett. 

Korábbról is tudom már, tapasztaltam az írásait olvasva, de most is győztem rácsodálkozni, hogy mennyire nagy műveltségű, széles látókörű, tapasztalt ember volt Popper Péter, akinek minden helyzethez, minden témához, minden nehézséghez van egy példája, egy meséje, egy története. 

Az egész kötetet telepakoltam színes post-itekkel, annyi megszívlelendő, fontos, jól megfogalmazott bölcsességet találtam benne. Ami pedig a legfontosabb, ezek a bölcsességek nem tolakodók, nem okoskodók, vagy fennhéjázók. Popper végtelenül egyszerűen, értelmesen, nem lehet mást mondani: tényleg bölcsen magyaráz, a szó legtisztább értelmében.

Volt néhány fejezet, amikkel már találkoztam más kötetekben, de ezeket is éppúgy élveztem újraolvasni - néha elég távoli volt már az emlék. 

És hogy megválaszoljam a saját kérdéseimet, nem éreztem töménynek így, egy kötetben csak őt olvasva, sőt, üdítő volt, érdekes körutazásnak érződött; rengeteg nézőpont, különféle problémák sorakoztak fel, és lépten-nyomon bólogattam a mondataihoz. Nem éreztem önismétlőnek, de természetesen van néhány bevett fordulat, sokszor magyarázott elmélet, amik újra és újra előkerülnek. Azonban Popper nem olyan előadó, aki begyakorolta a mondandóját, és mindig mindenhol képes átfordítani a szót rá, egy bizonyos megszokott mederbe terelni, hanem igazi mesélőhöz méltón, leül, elkezdi valahol, de mindig máshol, mindig más szavakkal, nem ugyanazon a nyomvonalon haladva. Ahogy a téma, a hangulat, a nézőközönség megköveteli, ahogy jobban illeszkedik a többihez. Úgy találtam, nem mondja kétszer ugyanazt ugyanúgy, de előfordul, hogy felhoz, megemlít valamit, amiről már hallhattunk/olvashattunk tőle. Tipikusan ilyen volt például a "cirókahiány" többszöri emlegetése.

Forrás.

Szerettem volna idézni belőle, de gyakorlatilag a fél könyvet ideidézhetném, tényleg annyi remek gondolata van, legyen szó párkapcsolatokról, hazugságról, szorongásról, vagy a boldogságról. Rengeteg nagyon különböző dologban tud útmutatást adni, rákényszerít, hogy új szemszögből vizsgáljunk meg valamit. Érinti a társadalmi elégedettséget,  a diktatúrák működését, a fanatizálást, de ugyanígy a pszichopátia jellemzőit is elmagyarázza, vagy azt, hogy hogy vette, veszi el a tömegtermelés az emberektől az öröm lehetőségét - és hogy mennyire az élet kellékeinek gyűjtésével vagyunk elfoglalva, ahelyett hogy élnénk. Mert nincsenek átmeneti időszakok az életben, az az élet maga, folyamatában. Remek gondolatok voltak arról is, mikor ér véget egy kapcsolat, vagy hogy miért is nem lehet racionálisan, logikusan gondolkodni érzelmi helyzetekben. Néha igazán, letaglózóan húsba vágó volt egy-egy mondata, olyan dolgokkal kapcsolatban, amiket én is megéltem. 

Különösen tetszett az utolsó téma, a boldogság, és az, ahogy arról írt, mi magunk mivel vetünk gátat neki. Meg kell próbálni túllépni szituációkon, felejteni, hagyni elfelejtődni, nem túlértékelni a problémákat (Almási Kitti is szokta emlegetni az itt megfogalmazódó intést: "na és akkor mi van?", amikor bekövetkezik valami, amitől féltünk, aztán a világunk mégsem omlik össze).  Az ilyesfajta elengedést mégis máshogy járja körül Popper, mint másoknál olvastam már, könnyedebben, befogadhatóbban. Érdekes gondolat volt az is, hogy ha sietünk is, rohanunk is, tudunk-e nyugodtan rohanni, nem izgatottan? Mert akkor hirtelen egész más színben tűnhet fel minden, és ez az attitűdváltás segíthet megbirkózni a sok rohanás lélekölő mivoltával. 

Becetliztem néhány könyvet is a kötetben, amiket a szerző ajánl egy-egy téma kifejtése kapcsán. Ezek voltak: 

- Vercors: Sylva

- Franz Werfel: A meg nem születettek csillaga

De volt szó az Anna Karenináról is, és jaj, hát Popper bácsival én is jobban szeretném még azt is, belátom. :) Nagyon tetszett, amit kiragadott belőle, hogy pontosan hol is kezdődik a nagy szerelem Anna és Vronszkij között... És bizony nem ott, nem úgy, ahogy gondolnánk.

Valamint említi Popper Füst Milánt is, hozzá kötődik ugyanis az, hogy a férfi-női kapcsolatot egy négylábú asztalhoz hasonlítja... Én ezt Csernus Imre előadásán hallottam először, és rajongva imádtam érte őt, milyen egyszerű, milyen szuper hasonlat, milyen jól össze van rakva, és hát valóban, bármelyik láb is inog, baj van. Na most megtudhattam, hogy nem ő találta ki! :D 

Nem utolsósorban pedig sok-sok érdekes szót is tanultam Poppertől, amiket külön jelölgettem a kötetben. Ezek voltak: 

- bornírt: korlátolt, ostoba, bárgyú, szűk látókörű. Előnye, hogy ha használod valakire, aki ilyen, nagy valószínűséggel nem fogja ismerni és érteni ezt a szót. :D 

- retirál: visszavonul
- krakéler: kötekedő, kötözködő

- oktrojál: rákényszerít, ráerőszakol

- pia fraus: kegyes hazugság

A könyvet Nikkincstől kaptam ajándékba, és ezúton is még egyszer nagyon köszönöm! Szuper olvasmányélmény lett belőle. Mindenkinek csak ajánlani tudom, aki érdeklődik a pszichológia iránt, de akár a mostanában divatos mindfulnesst is említhetnénk. Remek stílusban, humorosan, gördülékenyen mesél, és közben tanácsokat is ad, gondolkodásra,  átgondolásra késztet. Megmozgat.

Szerintem Poppert lehetetlen nem kedvelni. :)

10/10

Egészséges egyén - beteg társadalom?

Csernus Imre, Mohás Lívia, Popper Péter: Egészséges egyén - beteg társadalom? A hamis illúziók biztonsága


Annak idején Csernus volt a húzónév számomra, azért vettem meg ezt a kötetet, mert az ő írása is szerepel benne, de azóta sokkal inkább várom Popper Péter gondolatait a Mesterkurzus könyvekben. Most is így volt, és szokás szerint Popper prezentálja a legjobb, legsokszínűbb és legváltozatosabb előadást, sok idézettel, példázattal, elgondolkodtató megjegyzéssel. Csernus kicsit önteltnek tűnik mellette, de persze ő sem mond rosszakat, csak nem lehet nem észrevenni benne az önfényezést, és azt, hogy igazából arról kezd mindig beszélni, amiről ő akar és nem a témáról, amit megkap. Azt mindig csak valami kitekert módon éri el. Úgy éreztem Popper kezdőmondatai direkte erre reflektálnak, de lehet, hogy ezt csak belemagyarázom:

"Én a tudományban egy konzervatív, hagyománytisztelő ember vagyok. Nem tudok leszokni arról, hogy amikor beszélek valamiről, tisztázni szeretem a témát: mindenképpen arról legyen szó, amit megígértünk." 

Mohás Lívia az "érdekes" terület ebben a könyvben. Túl kozmikus és spirituális nekem, és borzalmasan önismétlő, mintha azt gondolná, hogy folytonos ismétlés nélkül nem fogja fel az ember a mondandóját. A századik majom elmélet és a szinkronicitás mindenesetre érdekes (idézőjel nélkül!), de egészében a leggyengébb része a kötetnek az ő írása.

Csernustól a kedvenc gondolatom az volt, amikor frappánsan összegezte, hogy ki a jó nő:

"Aki az élete összes szerepébe beleteszi mindazt, amit tud. Nemcsak a munkájába, az anyaságába, hanem a barátságok ápolásába, a pihenésbe, a szórakozásba, a szüleivel való megfelelő viselkedésbe."

Ez is hozzá tartozik a lelki egészséghez, de visszatérve az előzőekhez, azért valóban Popper volt az, aki tényleg leginkább a témáról beszélt. Nagyon tetszettek a fejtegetései az egyén és társadalom kapcsolatáról, a bajokról, amik bennünk vannak, rajtunk ülnek, vagy csak valahogy rajtunk csattannak. Különösen hálás vagyok neki azokért a részekért, ahol arról ír, hogyan védheti magát az egyén a társadalom betegségeitől. Igazán jóleső felismerés volt, hogy ismerem és használom is ezeket a módszereket.

Néha olyan pontosan rávilágít alapvető összefüggésekre, és néhány mondattal lekerekít egy egész nagy, egyetemes témát, hogy meg kell állni átgondolni mindezeknek a jelentőségét. Popper Péter végtelenül bölcs ember volt. A régi idők példáit is fantasztikus egyszerűséggel fordítja át a ma emberére, a mai társadalmi problémákra.

"A titok az, hogy a görög társadalom egészséges volt - mondja Russel. Se előtte, se utána egyik társadalom se tudta lehetővé tenni a polgárainak, hogy egyidejűleg lehessenek boldogok és intelligensek. Választani kellett, hogy valaki intelligens és depressziós - vagy boldog és hülye." 

A kötetet megint Matolcsi-Papp Zoltán utószava zárja. Érdemes elolvasni, főleg Popper Péter részét. Egyszer lehet, hogy leülök, és az összes ilyen kötetkéből csak Poppert fogom újraolvasni. :)

Zanzaposzt: dokik, generációk, koponyák

Olvasni olvastam ugyan, de írni nem volt annyi időm, így ismét egy zanzaposztban, röviden értékelem az elmúlt időszak néhány olvasmányát. :)

Csepeli György, Kígyós Éva, Popper Péter: Magára hagyott generációk

A Magára hagyott generációk több szempontból is kiemelkedő: ezzel pipálhattam ki az idei várólista csökkentés teljesítését, és meglepő módon ebben nem csak Popper írása volt kifejezetten jó, és várni-való. A Mesterkurzus kötetekben rendre Popper Péteré az utolsó, és legjobb írás, ami kvázi "zárszavazza" a könyvet, és értelmet ad neki, felhúzza, kompenzál addigi erőtlenségeiért. Ez alkalommal azonban nem így éreztem. A többi előadás is remek volt, elgondolkodtató, érdekes szempontokat sorakoztattak fel, jók voltak a kérdésfelvetések, és még Popper után is volt egy kiváló utószó Matolcsi-Papp Zoltántól. Szinte hihetetlen, hogy egy 2006-os kiadásról van szó, néhányszor előrelapoztam megnézni újra, hogy biztos, tényleg ilyen "régi"? Annyi aktuális gondolat van benne, és annyira pontosak a jövőről alkotott víziói... megdöbbentő.

Szerteágazó lett, és nem csak a generációs problémákra koncentrál, más témákatt is érint, amik persze mind kapcsolódnak a "magára hagyott" (?) generációkhoz. Nagyon érdekesnek találtam Csepeli Györgynél, ahogy elmagyarázta, hogyan változtak a nemzedékformáló hatások. Régebben a  nemzedékformáló hatások a történelemből származtak, ma már azonban a technológiából, a technológiai fejlődés különböző állomásaiból.
Kígyós Éva a gyermekekre, és a gyermeknevelés zsákutcáira koncentrált, az idős generációkkal ő nem foglalkozott igazán, de nem is baj, túl tág a téma.
Poppernél is előjönnek a nevelési, példamutatási problémák, de visszautal a felcserélt nemi szerepekre is (amit épp előzőleg olvastam), és hogy milyen nagy hiba az, hogy nem a hasonlóságot, hanem az ugyanolyanságot hajtjuk ezekben a szerepekben - ami egy téves út. De ez csak néhány kiragadott gondolat, ennél sokkal több gondolkodnivaló morzsát szór el Popper, több kapcsolódó témában is.

Az utószó közönyről, csömörről, világvége-hangulatról, és a felperzselt földekről  (!) megfestett képe pedig már nem is vízió, hanem a jelenünk...

"(...) élek a gyanúperrel, hogy már nem sok tévedést visel el civilizációnk. Egy biztos, alázatosabban kéne bánni a világgal, melyben élünk, mert az út, amelyen járunk, a totális pusztulásba vezet." 

Matolcsi-Papp Zoltán

Érdemes elolvasni, nagyon jól összerakott kötete a sorozatnak, az egyik legjobb.

Karinthy Frigyes: Utazás a koponyám körül

Karinthy könyvét, amiben megírja saját betegsége és agyműtétje történetét, már hosszú évek óta el szerettem volna olvasni. És hogy mi a verdikt? Nem volt rossz, csak épp... annyira jó sem volt. Hiányoltam a karinthys humort, többször megcsillanthatta volna, a téma ellenére. A kötet első felében még nem, de a másodikban gondom volt az elbeszélővel, egyre kevésbé volt szimpatikus, néha túl gőgösnek, túl tudálékosnak találtam, vagy csak egyszerűen untattak a gondolatai.
Túl sok volt a lázálomszerű kép; furcsa, nyomasztó hatásuk persze illett a történethez, érezni lehetett a félelmet, kétségeket, de mégis, valahogy összességében túl lehangolóvá tették a könyvet.
Kizökkentett aztán a műtét (végre!), de összességében valami mást vártam ettől a régóta halogatott olvasmánytól.

Mellesleg én pl. nem tudok németül, miért nincs lábjegyzet a német mondatokhoz?

Adam Kay: This is Going to Hurt

Adam Kay könyve most jelent meg magyarul is, az Athenaeumnál Ez fájni fog címen. Kerülgettem egy darabig, aztán úgy gondoltam, miért ne? Minden előzetes elképzelésemet felülmúlta... Az elmúlt időszak legszórakoztatóbb olvasmánya lett; tele van remek humorral, mégis rendkívül elgondolkodtató, néhol pedig egyenesen szívszorító. Óriási, hogy milyen stílusa van a szerzőnek, aki dokiból lett stand-upos és író. És milyen jól tette, hogy otthagyta lélekölő munkáját és a rendszert, ami élhetetlen... Brutális, amit az egészségügyről mutat meg, arról hogy lehet megdögleni ebben az egészben - nem csak betegként, hanem orvosként is. Láttatja a kulisszák mögötti lehetetlen harcot, és emberfeletti erőfeszítéseket. Tűpontos.

Jó hír, hogy októberben érkezik Adam Kay új könyve, a Twas The Nightshift Before Christmas.