Clare Pooley: Rendhagyó szabályok ingázáshoz

Először is: ne higgyetek a magyar borítónak! Nem jól sikerült szerintem, túlságosan a romantikus irányba tolja el a gondolatokat, és sehogy sem stimmel, a szereplőket tekintve sem, hacsak nem Sanjay-éket gondoljuk ide mint párt - de a bőrönd akkor is hogy kerül ide az ingázáshoz? Szóval a belsejét nézegessétek inkább ennek a könyvnek (is), mert azt, úgy gondolom megéri. :)

A Rendhagyó szabályok ingázáshoz egy szórakoztató olvasmány, ami több egy sima mezei chick-litnél. Rengeteg fontos témát ragad meg, és jár körbe, és a megoldásai is frappánsak; kellemesen elvarrja a szálakat. Rövidek a fejezetek, és a történet több szereplő nézőpontjából bontakozik ki, akik mind ingáznak ugyanazon a vonaton, így gyakorlatilag napi szinten látják egymást, de ahogy az lenni szokott, nem tudnak egymásról semmit igazából... Egészen addig, amíg egy váratlan esemény arra nem készteti őket, hogy elkezdjenek beszélgetni. A beszélgetésben persze a minden lében kanál Iona jár az élen, aki, miután már megszegték ezt a nem-beszélgetős szabályt, nem rest mindenféle indiszkrét kérdést is feltenni, és  mindenbe belebonyolódni. Az utasokból lassan barátok lesznek, ahogy nem csak megismerik egymás életkörülményeit, és azokat a nehézségeket amikkel a felszín alatt küzdenek, hanem aktívan segítenek is egymás problémáin, legyenek azok bármilyen nehéz természetűek is. Ezzel együtt pedig azért szerencsére nem az marad meg az olvasóban, hogy jaj, de habkönnyű is minden, és léteznek instant megoldások. Egyáltalán nem marad felszínes a könyv, vannak kemény élethelyzetek, és állandó küzdelmek. Nem oldódik meg minden egy karikacsapásra. 

Iona 57 éves, és magazinterapeuta, ami egy kiveszőben lévő műfajnak tűnhet, és talán tényleg az is... Ionát kollégái őskori dinoszaurusznak tartják a munkahelyén, és mindenféle célzásokat tesznek rá, hogy fel kéne pezsdítenie a rovatot. A munkahelyi gondokon túl aztán a szereplőket megismerve sokasodnak az egyéb természetű problémák is: van, akinek pánikrohamai vannak, van, aki kiadott egy meztelen képet magáról, és most ennek issza a levét, van, akit kirúgtak, de nem meri elmondani a feleségének, és csak tétován ingázik tovább, megszokott útvonalán. Szóval akad itt minden, a midlife crisistól kezdve, a házassági problémákon át, a demenciáig. 

"Hogy lehet, hogy az őszülő és ráncosodó férfiak tiszteletet váltanak ki másokból, míg az olyan jó karban lévő nők, mint amilyen ő, láthatatlanná válnak?"

Tetszett, hogy mennyire más dolgok derültek ki az adott utasról, mint amit a külsőségek alapján gondolni lehetett. 

Érdekes és sokféle karaktert és élethelyzetet vonultatott fel Clare Pooley, amihez igazán hálás helyszín az ingázó vonat, és nekem bejött a könyv üzenete, még ha magát Ionát néha kicsit "soknak" éreztem is. De az ilyen típusú ember pont ilyen. 

Illetve nyilván, a gonosz kis agyamban megfordult azért az a gondolat, hogy naiv kicsit a könyv, meg van benne szirup is, hiszen akármelyik utas lehetett volna mondjuk sorozatgyilkos. :D Vagy épp lehettek volna még keményebb gondok, amit nem lehet meg-vonat-terapeutázni, pl. skizofrénia, alkoholizmus, függőségek. De aztán elhussantottam ezeket a gondolatokat, és inkább élveztem a könyvet. :) 

"(...)van egy kínai közmondás, ami valahogy így hangzik: Ha elég sokáig állsz a hídon, az ellenséged holtteste előbb-utóbb elúszik melletted."

Egyébként az egy picit zavart, hogy szerencsétlen Ionát mindig Ilonának olvastam, ami ráadásul, mint régies név, még stimmelt is a munkájából kiöregedő asszonyra. :D Amíg el nem olvastam az utószót, addig azon a véleményen voltam, hogy meg kellett volna esetleg változtatni a magyar verzióban a nevét, de ott aztán kiderül, kiről van elnevezve. :) 

Pierst nagyon megkedveltem, és tetszett az, ahogy Candidával (tényleg ez a neve! ááá!) alakultak a dolgaik, nem szokványos volt a megoldás. Az Emmie-Sanjay szál is jó volt, nem kaptam hülyét a romantikától, sőt, kicsit meglegyintett a végén az Igazából szerelem szele, de ezt nem spoilerezem el, hogy miért. :) Bea sorsa meglepett, és sajnáltam őket nagyon. Tobytól viszkettem. 

"Amikor megtörténik az, amitől az ember hosszú ideje fél, akkor többé már nincs mitől félnie."

Jó jelenetek, nincs erőltetettség, a megoldások ötletesek. Kellemes olvasmány volt, örülök, hogy elolvastam.

Néha egy picit emlékeztetett a Lélekdokira, amit szintén nagyon szerettem olvasni, és ami ugyanúgy nagyon fontos és nehéz témákat mutatott be, de könnyed köntösben azért. 

"Drágám, ha feladod, ők nyernek – mondta. – Azt akarják, hogy kicsik legyünk, ezért fontos, hogy kihúzzuk magunkat. Azt akarják, hogy láthatatlanok legyünk, úgyhogy meg kell mutatnunk magunkat. Azt akarják, hogy csendben maradjunk, ezért hallatnunk kell a hangunkat. Azt akarják, hogy megadjuk magunkat, ezért küzdenünk kell."

Eredeti címe Iona Iverson's Rules for Commuting, de megjelent The People on Platform 5 címen is. :) 

U.i.: azért a Bea (Bíííí!!!) Beaként való ragozása kissé bántotta a szememet. És tessék, megint egy Bea, mint a Beth Moran könyvben. :D 

Kukacoskodás még: milyen az az elsődleges színű toll? És a "Baleseti sebészet sorozat" az ugye, ugyeeee nem az ER, vagyis az ikonikus Vészhelyzet volt eredetiben? 

Legendás latték

Guilty pleasure olvasmány után kutatva - miután kb. minden hangoskönyv választásomban csalódtam mostanában - megvettem az Audible-ről mindenki kávés fantasyját, a Legends & Lattest Travis Baldree-től. Már egy ideje szemeztem ezzel a kis cosy fantasy könyvvel, és aztán Bea adta meg a végső lökést felé. Nekem nem lett kedvencem, mint neki, de azért tényleg kellemes olvasmány, süti- és kávéillatú, és nem emeli meg a vérnyomásunkat se túlságosan. High fantasy, low stakes, good company. Az, aminek hirdeti magát. Viszont valahogy pont az volt a "bajom" vele, hogy annyira nem hozott lázba, hogy pl. kíváncsi legyek a további kalandokra. Nemrég jelent meg ugyanis a Bookshops & Bonedust, ami az előzménykötete a lattéknak. Egyelőre úgy vagyok vele, hogy nem biztos, hogy azt a részt is elolvasom.

A történetben egy harcos orkcsaj, Viv, új életet akar kezdeni, ezért egy utolsó, jól sikerült portya után leteszi a kardot, és egy Thune nevű kisvárosban próbál szerencsét. Kávézót akar nyitni. Egy régi istállót újít fel egy Calamity (Cal) nevű hobbal (de nyugi, lovak nincsenek! :D), majd még néhány másik ismeretlen ismerős is melléverődik, és megkezdi működését a Legends & Lattes. 

A kávébab-nedű eleddig ismeretlen volt ezen a vidéken, de amint megérzik a helyiek a gnóm-ital aromás illatát, belendül az üzlet. Főleg, hogy ingyen kóstolók is vannak. 

A hely varázsát és keresettségét aztán csak tovább növeli, amikor Gyűszű, a pék egerentyű (angolul ő Thimble és ratkin) is munkába áll, és elkezdi gyártani ínycsiklandó süteményeit a kávék mellé. 

Kávé, latte, jegeskávé, fahéjas és kardamomos csokis sütemények, kell ennél több? 

Nyilván egy kávézóba nem, de a történetben talán elfért volna még valami, nem is tudom igazán mi, valami olyan varázs, amivel tényleg magával ragad, mint annak idején a Fever. 

Tandri nekem fura volt, megszeretni nem tudtam, a Vivvel való kapcsolata erőltetett, nem éreztem a kémiát. Ahogy így belegondolok, nekem semmilyen szerelmi szál nem illett bele ebbe a környezetbe, de ugye én simán megvagyok a szerelmi szálak nélkül. A bárd Pendry antipatikus maradt, Hemmingtonnal gyanakvó voltam. A Madrigál jó ötlet volt, meg az is, hogy végülis hogy oldották meg, és tetszett a vezetője is, de mégis sótlan, kissé kiaknázatlan az egész koncepció. Felvillant jó dolgokat, érdekes ötleteket, de sokszor nem ragadja meg a lehetőséget, hogy ezzel igazán kezdjen is valamit, pl. a sakkozó idő-emberben (nem emlékszem sajnos a nevére), meg Amityben, a rémmacskában is lett volna még potenciál. Viv régi harcostársai meg szimplán dögunalmasak voltak. Vivet magát se találtam kifejezetten szerethetőnek, kicsit üres maradt számomra. 

Kár egyébként, hogy végülis nem Calamity Café/Coffee lett a kávézó neve, nekem jobban tetszett volna. Attól még maradhatott volna a könyvcím a Legends& Lattes. 

A könyv jó része igazából a kávézó megépítése, a felszerelések beszerzése, és az itallap-étlap alakulása, ami azért kicsit halovány, valljuk be, még ha kellemes is, meg körbelengi a kávé és sütiillat végig. Félreértés ne essék, nem is arra vágytam, hogy átmenjen valami akció hátán akció dologba az egész. Gördülékeny, habkönnyű sztori, és a felolvasás is jó (a szerző maga olvassa fel!), de ez egy novellányi alapanyag, annak jobban működne (csak azt nem lehet ilyen jól eladni ugye). Hiányzott egy "szikra" és némi humor is, hogy jobban tudjam szeretni. 

Nézni fogom a véleményeket a B&B-ről, de most nem folytatom egyelőre. 

Nullás február

Forrás.

A rövidke február észrevétlenül elszelelt, úgy, hogy nem is vettem, és nem is kaptam könyvet. Eladni viszont sikerült kettőt a leválogatott könyveim közül, hurrá! :)

Februárban sikerült többet olvasnom, és többször elmerülnöm a könyvekben, januárhoz képest. Ezúttal 7 könyvet fejeztem be, ebből 4 volt "könyv-könyv", és 3 mese. :) Az egyik befejezett könyv a már régóta húzódó A titkos történet volt, amit ugyan nem bánok, hogy elolvastam, de azért nem teljesen váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Bővebben a linkelt bejegyzésben olvashattok róla.

A sor aztán folytatódott a végképp borzasztó Joshua Ferris könyvvel, amiből paprikás poszt lett... Így aztán elkeseredésemben megpróbáltam komfortolvasmányokat keresni, és Georges Simenonhoz fordultam (mindig jó választás!), valamint meghallgattam Audible-ről a Legends & Lattes-t. Utóbbinál arra számítottam, hogy abszolút guilty pleasure, és esetleg sneaky favourite lesz belőle... nos, nem lett, de majd még külön is beszámolok róla. 

Sikerült többet blogolni is, februárban 5 poszt került ki, írtam a korábban befejezett olvasmányokról is. 

Sajnos egyébként a februárt végig betegeskedtem/tük, a takonykór uralt mindent, örülök, hogy most nagyjából kijöttem belőle végre, és remélem tavasszal már kevesebb kórság üti fel a fejét nálunk. 

Februári terveim így alakultak:

✓ posztolni A titkos történetről (a másik két könyvet már nem írom bele, amikről sikerült posztolni ebben a hónapban, de azok is be lettek volna tervezve, ha időben eljutok a zárós posztomig. :D :D

✓ befejezni a Joshua Ferris könyvet és rituálisan elégetni írni róla

✓ befejezni a Maigret albérletbent

✓ további Maigret-kkel folytatni a vcs-t

- egy délelőtt, amikor tojok mindenre, és olvasok (?)

✓ végre eljutni mindenkinek az évösszegzőjéig, és kommentelni is rájuk (még mindig nem értem végig bahh)

- néhány újabb könyvet feltenni eladásra

Egész jól sikerült a terv! :) Azért a délelőtti olvasás egyszer befigyelt egy rövidke időre, de volt sok egyéb dolgom is. És bár nem raktam fel új könyveket eladni, a korábbiak közül azért vittek. :) 

Forrás.

Márciusi miniterv: 

- befejezni a megkezdett könyveket: Rendhagyó szabályok ingázáshoz, Tüskevár

- és posztolni róluk :) 

- poszt a Legendás lattékról

- Maiget-olvasás

- néhány újabb könyvet feltenni eladásra

- vcs-listáról olvasni tovább 

- ha lesz szép, napos idő, akkor egy kis szabadban olvasás! 

Megjelent az új Finlay Donovan is, gondolkodom rajta, hogy újrázzam-e az előző részeket is, vagy csak folytassam a sort? Hmm-hmm. 

A többiek februárja: 

Dóri, Sister, Bea

Két újabb Maigret-olvasás

A sok felemás olvasmányélmény késztetett arra, hogy a jó öreg Maigret felügyelőt húzzam elő a cilinderből, akivel mindig kellemeset lehet nyomozni. :) 

A Maigret albérletben és a Maigret és a becsületes emberek került most sorra, amik egyúttal szerepeltek az idei vcs-listámon is. :) 

Georges Simenon: Maigret albérletben

"Az ég rózsaszínű volt. Az utcák is rózsaszínnek tűntek. Kora tavasz illatú este volt, minden kávéház teraszán emberek üldögéltek." 

Meggyötört lelkemnek kellett már egy kis tavaszillatú Párizs és pipázó Maigret. :) Jól választottam a Maigret albérletben című kötettel, kellemes hangulatú, érdekes nyomozást kaptam. 

Madame Maigret nincs otthon. Elutazott a nővéréhez, aki épp kórházban van. Maigret így aztán ebben a kötetben magányosan próbálja eltölteni és kitölteni az idejét, épp nem foglalják le annyira a futó ügyek ugyanis... Egészen addig, amíg telefont nem kap: Janvier-t meglőtték! A felügyelő megkezdi szokásos, komótos helyszínbejárását, és hogy teljesen bele tudjon helyezkedni a nyomozásba, és minél jobban megismerje a Rue Lhomond bérházainak lakóit, egyenesen be is költözik Clément kisasszony egyik szobájába. 

"Tényleg csak a vizsgálat miatt költözik a rue Lhomond-ba, vagy azért, mert irtózik a gondolattól, hogy üres lakásba menjen haza?"

A kisasszony vajon szerepet játszik, színészkedik, vagy mindig ilyen jókedélyű? Mindenesetre Chartreuse likőr helyett egy idő után  már sörrel kedveskedik inkább a szomjazó Maigret-nek. 

"Egyébként fogalmam sincs, hogy a kisasszony játssza az együgyűt, vagy tényleg ennyire naiv. Ha az utóbbi az igaz, akkor inkább szénát kéne etetni vele."

Ennek a fenti az idézetnek igen megörültem, mert rögtön eszembe jutott, hogy írt már hasonlót Simenon, méghozzá Az özvegy című könyvében, ott is kiírtam a szénás sorokat annak idején. :) 

Az alkoholválaszték hatalmas ebben a részben; előfordul aperitif, fehérbor, calvados, a már említett Chartreuse likőr, szilvapálinka és a hőn áhított hideg sör is.

És persze pipázás: 

"Pipájának füstjétől a levegő egyre kékebb lett, egész füstlepel keringett a lazacszínű lámpaernyő körül."

Rendkívül élveztem elmerülni a történetben, még ha kicsit a véletlenen múlt is, hogy hogyan jut a tettes nyomára Maigret, hogyan is vesz észre dolgokat, pusztán a kis ablakkockákat figyelve a saját ablakából. 

Nagyon szuper filmet lehetne forgatni ebből a regényből: a szüntelen nézelődés, a bérházak, a párizsi utcákon való kóborlás, a pipafüstös elmélkedések, a hajthatatlanság, amivel Maigret "rászállt" a gyanús egyénekre, és a panziós Clément kisasszony, a "lencsibaba"... 

Jólesett ez a könyv, mint Maigret-nek a pohár fehérborok és a hideg sörök. :) 

Maigret és a becsületes emberek

A sort folytattam is egy másik, régi, Albatrosz kiadású Maigret-vel. Telefonon keresik Maigret-t az éjszaka közepén... René Josselint holtan találják, a helyszínre kell mennie. 

"Maigret-nek még a dohányillat is a foglalkozását juttatta eszébe: az előző este kialudt pipa szaga – éjszaka mindig újra rágyújtott, ha valamilyen sürgős ügyben felébresztették. Ilyenkor még a kávénak is más az íze, mint reggel. Meg a benzinszag is, amely a nyitott ablakon beáradt… Maigret úgy érezte, elkényelmesedett az utóbbi napokban. Végre-valahára három hetet töltöttek egyhuzamban Meung sur Loire mellett, s ez alatt úgyszólván minden kapcsolata megszakadt a bűnügyi rendőrséggel, egyszer se rendelték vissza Párizsba, mint a korábbi években. A házat csinosítgatták, meg a kertet. Maigret pecázott, kuglizott a falubeliekkel, és amióta hazajött, képtelen volt visszazökkenni a rendes kerékvágásba."

Ezúttal legalább bizonyítékot kapunk rá: NEM MINDIG történik bűntény, amikor a felügyelők, nyomozók nyaralni-üdülni mennek. :D Kivételesen kapott egy kis pihenőt Maigret, és csak háromhetes szabadsága után hazaérve várja a bűntény, amit ki kell bogozni. Ami nem is olyan könnyű, mert ebben a kötetben a felügyelő csupa becsületes emberrel van körülvéve. Mindenki mint a patyolat, nincs senkin fogás az ügyben, Maigret szinte meg is gyűlöli a "becsületes embereket" (és az olvasó is közel kerül ehhez az érzelemhez), és legszívesebben kidühöngené magát. René Josselin özvegyéről visszapattannak a kérdések, és a semmitmondó válaszok sűrűjében ottmarad a rejtély: mégis ki lőtte le Josselint, és miért?  

"Ez is becsületes ember a javából! Lehet, hogy Maigret mással se találkozik, csak csupa becsületes emberrel ebben a nyomozásban? Lassan már az agyára megy ez a sok becsületes ember, elvégre egyfelől van egy hulla, másfelől meg egy ember, aki kétszer egymás után rálőtt René Josselinra."

Egy idő után még a sörözésből is elege lesz, és konyakot kér inkább. Van, hogy szódával. És eszik egy kis töltött káposztát is. :) 

Maigret benyitott egy sörözőbe, a Montparnasse körúton. A söntés még néptelen volt. A csapos a pultot tisztogatta. – Egy pohár akármit – szólt oda Maigret –, csak sört ne. – Gyomorerősítőt? Konyakot? – Konyakot…

A nyomozás, és a megoldás is kicsit lagymatagabb volt a szokásosnál, mindenki tényleg túl becsületes - és ettől kissé unalmas - volt, és persze a háttérben lappang valami titok, de amikor kiderül, mi is az, nem csattan akkorát, és számomra kissé érthetetlen volt a motiváció, ami vezérelte a titkolózót. 

Idénre még legalább három Maigret kötetet tervezek, stay tuned! :)