Donna Tartt: A titkos történet

"Öten ​voltak – négy fiú meg egy lány. Két fiú szemüveget viselt, a harmadik albínó volt, az ikrek pedig, a fiú meg a lány, akár két flamand angyal. Megközelíthetetlen, titokzatos csoport a kis vermonti egyetemen. Már amit tanultak: az ógörög, az is a kiválasztottság légkörével vonta be őket. Ebbe az arisztokratikus társaságba csupán egyetlen új diáknak sikerül bejutnia: a feltörekvő Richard Papennek. Ő beszéli el évekkel később a csoport titkos történetét. A különös ifjak megszállott professzoruk vezetésével nemcsak tanulják, hanem át is élik a hajdani kultúrát, az ősi vallást, a mámoros orgiákat, hol az isten vért követel… Történhet-e bűn? Baleset? Áldozat? Hogyan lesz bűnhődés az árulóra kirótt büntetésből? Hogyan folyik egymásba elfojtott és megélt szerelem, szabadság és lelkifurdalás, álom és valóság, élet és halál? Donna Tartt könyve bűnügyi regény, a lélek rezdüléseit boncolgató finom olvasmány, mulattató és szívbe markoló. Egy fiatal amerikai írónő első regényét tartja kezében az olvasó: Mely máris világsiker."

2013-ban bitang sok könyvet vásároltam, és ezek közül jópárat Nitával együtt, amikor antikváriumban, a Red Busban, vagy éppen turkálókban garázdálkodtunk. A Sugár könyvturkálóban a kezembe nyomta ezt a régi, kopottas Európa kötetet, azzal a felkiáltással, hogy ezt bizony meg kell vegyem! És, ahogy az lenni szokott, a zsákmány ült egy évtizedet nálam a polcon... A túl sok könyv, túl kevés idő ismételten megjelenő problémaköre. A véleményeket olvasva, és a szóbeli lelkendezések alapján egy idő után valamiféle ködös titokzatosság lengte körül a könyvet, és egy mitikus, örökbecsű regét gondoltam a borító mögé. A könyv valóban érdekes, feszült, hangulatos, és érdemes volt elolvasni, viszont néhány dologban, azt gondolom, nem annyira jó, mint azt sokan tartják, és egyes részei kérdéseket vetettek fel bennem. A Dark academy stílust, és légkört pedig nem teljesen érzem magaménak, pedig azt gondoltam, nagyon bejön majd a műfaj. 

Adott egy vermonti egyetem, ahova Richard Papen is felvételt nyer, ám szakot szeretne váltani, amikor tudomására jut, hogy van egy igazán különleges ógörög csoport, akik Julian Morrow vezetésével merülnek el az antikvitás rejtelmeibe, és a görög igeragozásba. Bámulattal figyeli a csoport diákjait, az ikreket: Charlest és Camillát, a répafejű Francist, a mindig komoly Henryt, és a komikus és nagyhangú Bunnyt. Eltökélten megkörnyékezi Juliant, és végül valahogy sikerül hatodikként mégis beékelődnie a csoportba. Ő is "kiválasztott" lesz. 

Richard mondja el "titkos történetüket", visszatekintve az egyetemi évekre, és a narratíva úgy indít, hogy az első oldalakon megtudjuk, valaki meghal, valakit megöltek. Visszatérünk a kezdetekhez, hogy aztán a könyv felénél érjünk vissza ahhoz az állóképhez, amit megmutatott nekünk a legelején. 

Hmmm. Ez a könyv nagyon kettős érzéseket kelt bennem. Hosszú várakozás, nagy remények előzték meg, és amikor végre kézbe vettem, ittam a sorait. Egyetemi légkör, intellektuális párbeszédek, egy elit tanulócsoport, rejtélyes bölcs tanár, krétapor és kollégium... Ez mind meg is volt - meg nem is. Olyan volt, mintha Donna Tartt adott volna egy kis ízelítőt abból a könyvből, és abból a történetből, amit "vártam", hogy aztán valamerre másfelé tekergesse el az adóvevőket. Ami persze önmagában nem lenne baj, a történeteknek nem az a dolguk, hogy az elvárásainknak feleljenek meg, hanem hogy meséljenek valamit, elringassanak a szavaikkal, mondataikkal, érdekeljen a cselekmény és a karakterek sorsa. És ez valahol mind megvolt, Donna Tartt könyvét mégsem tudtam maradéktalanul kedvelni, és nem tudott annyira közel férkőzni hozzám, mint vártam. 

Julian és tanítványai kezdetben úgy jelentek meg lelki szemeim előtt, mint a Holt költők tárasága című film diákjai és utánozhatatlan Robin Williamse. Az egész narrációt valahogy azon a felújítatlan hangsávon is hallottam ráadásul, mint ami a filmben szól. De a hasonlóság hamar megszűnt. Pedig hogy szerettem azt az első néhány párbeszédet, amikor belevesznek a görög igeragozásba, és az ógörög rejtelmeibe... Na ebből aztán vajmi kevés maradt. Nem is értem tulajdonképpen, miért nincs nagyobb visszhangja annak, hogy ez az egész társaság mennyire surmó. És kevés dolog van, amit nehezebben viselek a könyvekben (de legalább lovak nem voltak!). Az első felében még csak-csak ellavíroznak, és még órákra is járnak, de a könyv második fele egy lejtmenet, és a végeérhetetlen piálások, drogozás, és az állandó cigarettázás nem csak a karaktereket teszi padlóra, de az egész történetvezetést szétzilálja. 

Fizikailag fájt egy idő után a mértéktelen ivásról, bagózásról olvasni, és tényleg csak pillogtam, hogy nem kapott egyikőjük sem alkoholmérgezést? 

A szép mondatok, lírai leírások, inkább a könyv első felében kapnak helyet. Az utolsó igazán jó mondat a "Na mit, friss páfrányt keresünk.", ami nagyon meg fog maradni bennem, mert ez nem csak egy mondat volt, ez egy sorspecsét. 

Rendkívül érzékletes és talán a könyv ténylegesen legjobban megírt része Richard fagyoskodása azon a télen, amikor nem volt hajlandó segítséget kérni. Érezni lehetett a csontig hatoló, fájó hideget, és a szörnyű, elkerülhetetlen vég ott lebegett centikre tőle. Nagyon aggódtam miatta, mi fog történni, ki és hogyan húzza ki a csávából majd - az tudvalevő volt, hogy túléli azt a telet, hiszen ő a narrátor, de hogyan?!

Azt éreztem, hogy nincsenek rendesen kidolgozva a szereplők, ami egy ilyen karakterközpontú regényben elég nagy gond. Francis és Charles szinte személyiség nélküliek, előbbi sokat iszik, utóbbi meleg, és mintha ebben ki is merülne a jellemzésük. Kvázi felcserélhetőek. Camilláról gyakorlatilag annyit tudunk meg, hogy szép... Nincs karakterépítés, nincs rendes jellemzés. Tartt mesterien csinálja meg azt, hogy egy csomó hétköznapi dolog történik a szereplőivel, és közben mégsem tudunk meg róluk, jellemükről, gondolataikról semmit. Biztos ehhez is kell tehetség, de a legjobbaknál pont fordítva adódik, hogy az apró történések közt alkalmat találnak arra, hogy árnyalják a szereplőiket. 

Amíg Richard kívülálló státuszban volt, addig még ez rá is fogható erre, hogy ő is vajmi keveset tudott róluk, de nem változik semmi később sem, amikor már "beavatott" lesz. 

Hogy Richard lett az elbeszélő, érthető, ő volt a legjobb választás, de azért rettentően érdekes lett volna valami váltott szemszög, főleg Henryvel, de akár juthattak volna fejezetek a többi szereplőnek is. Joanne Harrist kéne megbízni, hogy újraírja, újragondolja ezt a sztorit, nagyon kíváncsi lennék, mennyivel lenne jobb. Ez persze csak fantázia. (De ki tudja majd egy AI megírja.) 

Richard eleinte idegesítő volt, az apró kis hazugságaival, de amikor tényleg bekerült a sunyiságot, hazudozást mesterfokon művelők közé, észrevette, hogy milyen kis hal ő. Nagyon kirítt közülük, eltörpült mellettük, és azt hittem, hogy be sem fog tudni "furakodni", hogy végig valamelyest kívülálló marad. Ehhez képest nem csak elbeszélője volt az eseményeknek, de valamennyire a katalizátora is. 

A gyilkosságig volt igazán izgalmas a könyv, de azért utána is tetszett a feszültség, a félelem, és a hangulatteremtés, amivel át tudta adni Tartt, hogy tulajdonképpen mindentől és bármitől összetojják magukat ezek az ifjak. :D Ki mit tudhat, és mikor fedezik fel a holttestet? A rendőrség és az FBI puhatolózása aztán végképp mindenkit kikészít. 

De aztán annyi ideig nem történik semmi, hogy már féltem, tényleg nem fog történni semmi a végén SEM. A züllés és az alkohol minden rendelkezésre álló helyet kitöltött. 

Rengeteg összeesküvés-elméletem volt, amikből a leghaloványabbak se teljesültek be. Pedig annyi potenciál volt ebben a történetben még... 

Érthetetlen volt számomra Julian. Az egész ember, és a szerepe is. Miért, mitől tisztelték úgy? Miért tudott annyira közel férkőzni Henryhez vajon? 

!!!SPOILER!!!

Julian egy senki, egy szar ember. Gyáva is. És nem tudok, egyszerűen nem tudok túllendülni azon, hogy nem is volt semmi köze semmihez? Hát mekkora ziccerek voltak itt kihagyva? Én azt hittem egész végig ő az értelmi szerző. Hogy ő hajtja Henryt, ő ülteti a bogarakat a fejekbe. Mi volt az értelme annak a kihallgatott pár sornak, amit még a könyv elején fülel le Richard Henry és Julian között (csak amit feltétlenül szükséges - valami ilyesmi volt)? 

A levélpapíros lebukás remek ötlet volt, nüansznyi dolog, jól is volt megírva, de aztán... Julian fogja a holmiját és elmegy? Hát... jó. Viszlát nagy és magasztos szereplő, akinek igazából semmi szerepe nincs! :D 

Az ikrek perverz viszonyának sem volt sok értelme, kihagyható lett volna, talán csak maximum a züllöttséget fokozta. 

Érdekes ebből a szempontból, mennyire balladai homályban marad a könyv két kulcsjelenete. Mind a bacchanália részletei, mind Bunny megölése előtt/közben elfordul a kamera. Nem rossz az ilyen eszköz, de azért kicsit furcsálltam, mert Sarah J. Maas óta ilyenkor mindig arra gyanakszom, hogy félt megírni, mert nem tudja elég jól megírni, ezért inkább sort ugrik. Jó módszer, csak közben amellett, hogy mennyire a veleje a könyvnek ez a két esemény, több szó esik arról, hogy ki hogy issza a kávét, hogy hogy mennek át a campuson, mennyire gyűrött az ágy, mennyire meleg a szoba, vagy hogy Camilla hogy vágja el a lábát... 

Túlzott jelentőséget kapott a bacchanália, pedig csak egyetlen görbe este volt, amikor baj történt. Ugyanúgy, ahogy el voltak telve tulajdon okosságukkal és felsőbbrendűségükkel, ugyanúgy túldimenzionáltak mindent. A tervezett gyilkosságnál pedig szerintem sok hibát vétettek, és ha a rendőrségnek nem is, az FBI-nak fel kellett volna tűnjön néhány részlet, pl. a kiásott páfránytövek, ahol Bunny leesett, vagy bármi elhagyott dolog, nyom, cipőnyomok... a hó alatt meg is maradhatott volna.

A gyilkosság előtt azt gondoltam majd valamiféle sajnálatot fogok érezni Bunny iránt, de őszintén szólva, tényleg meg kellett ölni, nem volt más lehetőség, még így is túl sokat vártak. 

Amennyit piáltak egyébként, Bunnyt is úgy kellett volna megölni inkább, hogy halálra itatják... 

A befejezés számomra furcsa volt, bár valahol értem a dolgot, Henry öngyilkosságba menekülése azért nem teljesen meglepő. De korábban más jelenetek lebegtek a lelki szemeim előtt. Számomra ellentmondásosabb volt az, hogy egy ilyen filozofikus lélekben, mint Henry, akinek nagyon introvertáltnak kéne lenni alapvetően, mennyi tettvágy lakozik... Gondolok itt a bacchanália mániákus megvalósítására is, de akár az első, repjegyes menekülés tervére is. 

!!!SPOILER VÉGE!!!

Lezáratlannak hat kissé a kötet vége - pedig paradox módon mindent lezár, annyira részletesen, hogy még Charles utolsó oldalakon megjelenő macskájának a sorsát is elregéli... 

Olvasás közben többször eszembe jutott a Kegyetlen játékok (Cruel intentions) című film, pedig konkrét hasonlóságok nemigen vannak köztük. 

Sajnos mindenhonnan azt hallottam korábban, hogy ez a könyv mennyire zseniális, és hogy nem szabad kihagyni. Ez a könyv zseniális is lehetne. Sötét, nyomasztó, erkölcsi kérdéseket feszegető történet, erőteljes atmoszférával, mitikus légkörrel. A surmóság és a karakterábrázolás hiányosságai viszont eléggé lehúzzák nálam. Sokkal intellektuálisabb regényre számítottam, intelligensebb társasággal. Az egész dekadenciát emelhette volna valami magasabb szintre, és kellettek volna morálisan megkérdőjelezhető beszélgetések, filozofálások, döntések... Hol volt a mögöttes terv, a nagyobb csattanó? Az első felére és a reményre, hogy mennyire ütős lehet még, ha kiteljesedik, kellemes nosztalgiával gondolok vissza. 

Összességében hatott rám, még ha nem is lett kedvenc, még ha attól messze is van, és ez még mindig a jó történetek fontos ismérve. De köszönöm, Donna Tartt azért mégsem az én szerzőm. 

Fordítási kukacoskodás: 

A fordítás megér egy misét, csak remélni merem, hogy az új kiadásban javítottak ezt azt... Rengeteg magyartalan mondat és furcsa fordítás van, és érdekes módon ezek mind valahogy a könyv második felében halmozódtak. 

- Francis és Richard közötti jelenet, Európa kiadás 320. oldal. "Ugyan már- Francis - mondtam. - Hagyj élni!" Leave me be... Hagyj már, hagyj békén - a jelenethez is jobban illenne. 

- Amikor Julian úgy tűnik, tudja, hogy valamit titkolnak Európa kiadás 333. oldal. "Azt kell hinnem." NE MÁR. I believe so volt? Talán? Ki mond ilyet itt, hogy Azt kell hinnem? Mennyire idegborzoló lehetne ez a jelenet, egy értelmesebb mondattal Julian szájából? Csakugyan? / Azt elhiszem. /El tudom képzelni. / Meghiszem azt. / Ki hinné? 

Bármi jobb lenne kvázi, egy kis fordítói szabadsággal is, és máris megáll az emberben az ütőőőő.

- aztán volt olyan is, hogy "hallás után kellett játszanom". Komolyan? A play it by eart (rögtönözni) tükörfordította? :D Istenem. 

- csecsemőkék? :) baby blue, avagy babakék... 

- hivatalosnak tűnő fürtben..... anyám (ezt nem találom már hol volt, sajnos, pedig az egész mondat érdekes volt)

Ráférne némi javítás.