Ismét egy zanzaposzt - Erin Kelly, Adam Kay, Szabó Magda

Néhány mostanában olvasott könyvről hozok most megint rövidebb véleményeket.

Erin Kelly: The Sick Rose

Erin Kellyvel tavaly év elején ismerkedtem meg, akkor olvastam a The Poison Tree című könyvét, ami egy kellemesen összetett, sötét hangulatú, titkokkal teli regény. Jó volt ráakadni, nem tudni előre róla semmit... Nagyon megtetszett a szerző stílusa, így most az audible-en egy másik könyvére esett a választásom.
A The Sick Rose (The Dark Rose címen is megjelent egyébként) is ügyesen vegyíti és bontakoztatja ki a múltbéli titkokat, terhelt múltú karaktereket és a jelenben zajló drámai folyamatokat. Paul és Louisa életében egyaránt történtek olyan dolgok, amiket inkább kitörölnének, amik mázsás súlyként ülnek a vállukon. Állandó árnyként vetül életük minden más aspektusára egy-egy korábbi tettük, egy-egy döntés szörnyű következménye. Ez hozza össze is őket, azonban arra nem számítanak, hogy a kitárulkozás milyen következményekkel járhat, és hogy akár életveszélybe is sodorhatja őket.
Lassan építkező regény, hangulatos, ízlelgetni lehet a mondatait. Nagyon tetszik, ahogy Erin Kelly történetet tud szőni, van valami ami magával ragad benne. Érdekesek a problémafelvetései, az erkölcsi dilemmák, elgondolkodtató, holott néha nagyon is köznapi dolgok történnek benne, vagy legalábbis valami nagyon hétköznapi dologból alakul ki frusztráció, konfliktus, sorsfordító helyzet.
Mégis, összességében erősebb volt a The Poison Tree ennél a sztorinál, úgy érzem.
Láttam, hogy többen kritizálták a lezárást, az epilógust, nekem viszont az (is) tetszett. Szeretem a merész lezárások utáni, látszólag nyugalmas részt, ami igazából szintén tele van feszültséggel, és még valami kiderül ilyenkor, hadd emésztgesse az olvasó azt is, útravalónak.

Adam Kay: 'Twas the Nightshift Before Christmas (Mert szülni karácsonykor kell)


Adam Kay ismerős lehet már a This is Going to Hurt (Ez fájni fog) című kötet miatt, amit szintén idén olvastam. Ez a rövidke, ünnepi hangulatú kötet egy karácsonyi naplójegyzetekből álló anekdota-gyűjtemény az orvosból íróvá, és stand-upossá avanzsált szerzőtől, amiben elmeséli sok-sok szerencsétlen, végigdolgozott karácsonyának minden említésre méltó sztoriját, amik felváltva humorosak, meghatóak, szomorúak. Gyors olvasmány, és tényleg tematikus válogatás, csupa decemberi és karácsonyi ügyelet sztorija. Ez a szerencsétlen Adam az összes ünnepét benn töltötte a kórházban, válogatott nehézségekkel küzdve... Teljesen meg tudom érteni, hogy pályaelhagyó lett...
Rövid ugyan a kötet, de cserébe majdnem annyira jó, mint az előző gyűjtemény volt. Adamnek fantasztikus a stílusa, nagyon ügyesen mutatja meg szarkasztikus és empatikus oldalát is, és egyensúlyban képes tartani ezeket, nem esik át a ló túloldalára, szimpatikus marad mindig.
Ünnepre hangolódáshoz kiváló ez a könyv, de csak annak, aki nem bánja, hogy a fertőtlenítőszag übereli a narancs-fahéj-szegfűszeg vonalat. :D

Szabó Magda: Daloljanak itt angyalok

Aki pedig a hagyományosabb ünnepi hangulat híve, annak kötelező beszerzés (volt) idén a Libri exkluzív könyve; egy karácsonyi írásokat tartalmazó novellás kötet Szabó Magdától. A Daloljanak itt angyalok kívül-belül gyönyörű lett, öröm kézbe venni, és remek választás volt adventre. Szépséges illusztrációk törik meg a történetek sorát, amik közt volt néhány igazán megható, főleg az első szekcióban.
Nem tetszett minden írás, voltak gyengébbek, vagy amik kevésbé fogtak meg, esetleg kicsit önismétlőek voltak, de összességében nagyon jó élmény volt. Én az utolsó részt, a bibliai történeteket tettem volna egyébként előre, és utána hoztam volna a személyesebb emlékezéseket. Így más ívet kapott volna valahogy a történetek sora.
Egyébként ami még furcsa volt, hogy miért nem voltak dátumok és előszó vagy utószó, hogy hogy is keletkezett ez a kötet, ki válogatta össze, mi mikor íródott?

Kedvenceim voltak a kötetben: A vízibornyú, Nenő, Apokrif, Karácsonyi ajándék, Egy doboz fű Melindának.

Jövő ilyenkor lehet, hogy újraolvasom. :)

Daphne du Maurier: A Manderley-ház asszonya

Jó nagy rejtély ez a könyv számomra, nagyon nehéz ugyanis eldöntetnem, hányadán állok vele. Ha azt mondanám, nem élveztem az olvasását, hazudnék, mert nagyonis lebilincselő tudott lenni időnként; teljesen belemerültem és magával ragadott. Rendkívül hangulatosak a leírásai mind a Manderley körülötti erdőkről, virágokról, partszakaszról, mind pedig a házbéli szokásokról, napi rutinról. Szinte érzi az ember a sós szelet az arcán, és látja maga előtt a sárga szoba íróasztalát, vagy a könyvtárszobát a kutyákkal. Gótikus, kicsit misztikus is, ezzel fenntartja az érdeklődést. Egy picit olyan volt, mint egy kísértethistória, persze nincs valódi szellem benne, csak Rebecca szelleme kísér(t)i végig a regényt. Érdekes, hogy kísértettörténetekben kerestem mindig - hiába - ezt a megkapó, kicsit vészterhes, baljóslatú, frusztráló hangulatot, amit most megkaptam, kéretlenül és váratlanul. Ezt élveztem benne a legjobban.

Rengeteg lehetőséget éreztem benne. És félreértés ne essék, van, amit valóban ki is használt, voltak meglepő fordulatai - én egyiket sem találtam ki, nagyon tetszettek. Előny volt, hogy tényleg egyáltalán nem ismertem a történetet, nem láttam a belőle készült Hitchcock filmet sem (de majd szeretném ezek után megnézni). 

Ugyanakkor ott volt az a rengeteg felesleges kör: unásig ismételt dolgok, az állandó kétely, ami megfogalmazódik a névtelen főhősnőben, a ki nem mondott gyötrelmei (túl sok ideje volt szegénykének, így mást sem tud tenni, mint fantáziál, képzeleg és gyötrődik), majd a sok parttalan párbeszéd, amik néha annyira idegesítően bárgyúak, hogy már fáj. Pl. ahol rendre csak egy-egy "igen" a válasz, és szinte nem is lehet beszélgetésnek nevezni.

Butácska és nagyon naiv sajnos a főszereplő, de ez valahogy elfogadhatóvá válik, van valami bája is, és legalább innen van hova fejlődni. De szerintem ugyanolyan határozatlan, buta kis bárányka marad a végére is, aki nagyon szerelmes, nagyon vaksi, nagyon tapasztalatlan, és odáig jut el csak, hogy talán kicsit kevésbé/kevesebbszer kérdőjelezi meg magát.
Bosszantó volt, amikor nem látott az orránál tovább, vagy amikor lényegtelen dolgokat tartott fontosabbnak az igazán lényegesnél.

Mrs Danvers és Mrs. Van Hopper voltak az igazán jól megírt karakterei a kötetnek. Meg persze Rebecca, aki nincs is jelen, csak emlékképekben. KICSI SPOILER! Ők igazán erőteljes nőalakok voltak, bár az kétségtelen, hogy nem pozitív példák. Mrs. Van Hopper a tipikus pletykafészek, minden lében kanál, manipulatív tyúkanyó archetípusa, Rebecca rosszindulatú és kétszínű, Mrs Danvers pedig egyenesen ijesztő és öntelt. KICSI SPOILER VÉGE! 

Sokszor teljesen érzelemmentes marad a könyv stílusa, pedig nagy szenvedélyekről, tragédiákról, törésekről próbál mesélni. Ez a távolságtartó objektivitás rendkívül furcsa, de az is igaz, hogy érdekes atmoszférát is teremtettek vele...

Szóval végső soron jó volt ez, csak részleteiben annyira mégse?!
Talán korábban, a fiatalabb és romantikusabb lelkületű énemnek jobban tetszett volna benne a szentimentális gyötrődés, de ugyanakkor kevésbé tudtam volna értékelni a szépségét, hangulatát.

Nehezen tudom eldönteni, milyen összkép is alakult ki bennem róla... De talán nem is muszáj összegezni, ilyen, kissé vegyes benyomást hagyott, amilyennek itt leírtam, és ennyiben maradhatunk. Örülök, hogy elolvastam. :)

Rain Arlender: Az élet esszenciája

Adós vagyok még egy ajánlóval a novemberben elolvasott könyvek közül erről a kis piros kötetről, amire annak idején Bubumaczkó miatt figyeltem fel.

Szeretem az olyan könyveket, amikre azt mondják, hogy benne van az egész élet, és amiknél a kérdésre, hogy miről is szól, elsőre nehéz elmondani értelmesen, hogy tényleg, mégis miről? Mert ezek a könyvek tudnak az élet sava-borsáról, az élet esszenciájáról beszélni - családról, napi eseményekről, átlagos, mégis különleges karakterekről, akikkel mindig történik valami nem hétköznapi is. 

Rain Arlender könyve egy skót whiskey-lepárlót vezető családról, a Rettrey-kről szól, akiknél tradicionálisan öröklődik a Charlie név, és a lepárló vezetése, generációról generációra. Kivéve persze, amikor valamelyikőjük épp leteszi a nagy, gumicsizmás lábát, hogy nem, mert ő márpedig építész akar(na) lenni... Vagy épp nem fiúgyermeke születik.

A Rettrey whiskey nem igazán közismert, egészen egy érdekes fiaskóig, amikor is megnyernek egy versenyt egy igencsak "non-konvencionális" palackkal... Eztán persze  folyamatosan gyártaniuk kell az új ízt, és őrizni a családi titkot... Aurora úgy kerül a birtokra, hogy egy álláshirdetésre jelentkezik hozzájuk, ami szerint nincs más teendője, csak járni a mezőket naphosszat... Nem is érti, tulajdonképpen mi a dolga, de örömmel teszi, főleg miután Adammel szemet is vetnek egymásra. ;) 

A cselekmény egy-egy ilyen részlet elmesélése után ugrik egy nagyot, és a következő fejezetben hirtelen Gróth Istvánról, majd Marionról, és felmenőiről, magyar rokonságáról van szó, kanadai kiruccanással megfűszerezve, aztán pedig a különböző Rettrey-k életútját mutatják be, felrajzolva a nagy családfát. A szálak mind összeérnek, és megkapjuk a teljes családtörténetet mindenkinek minden bogarával.

A stílus remek, humoros, gördülékeny. Még nem is találkoztam olyan könyvvel azt hiszem, ami ennyire "hömpölygött" volna, ennyire sodort volna egymás után a mondataival. Egészen újszerű élmény volt. 

Arlender nagyon jól használja az ismétlést, mint eszközt, és tele van helyzetkomikummal, jellemkomikummal. Ki-kiszól az olvasóhoz is, ami másutt szerintem idegesítő lenne, de itt beleillik a képbe, és olyan jó sztorit kerekít köré, hogy nem zavaró.
Folytonosan kitérőket tesz, és ezzel mindig többet ad a történethez, pedig látszólag jelentéktelen eseményekről, részletekről kezd beszélni, csak úgy mellékesen, mintha csak elkalandozna kissé. 

Humoráról azért meg kell említeni, hogy érzékenyebb lelkületű olvasóknak nem való... Helyet kapnak abszurd fordulatok, és néhány morbid részlet is. Aki viszont meg van áldva egy kis fekete humorral maga is, annak kacagtató élményben lehet része. :) 

A családi szálak bonyolódása pont olyan jólesően összevissza, amilyen forgatókönyveket az élet is tud írni. Kedveltem a szereplőiről olvasni, rengeteget nevettem rajta. Szarkasztikus, fanyar, rendkívül szórakoztató. 

Egyedül talán az Estella születése körüli részeket vágtam volna meg kicsit benne, a többi mind haláli jól volt eltalálva. 

A szerző kilétéről ugyan azt írják mindenhol, hogy homály fedi, de azért annyit szerintem megállapíthatunk némi utánakereséssel (fb és insta oldala, a könyv kiadásai, cikkek stb.), hogy teljesen biztos, hogy magyar szerzőről beszélünk. 

A kötetben nem szerepel eredeti cím, csak egy fordító (szerintem ő a szerző amúgy), a borítótervet készítő szintén magyar, a könyvnek csak két kiadása van, az angol és a magyar (gyanítom magyarból lett angolra fordítva), a borítók ÉS a kiadó is ugyanaz a két nyelvnél... Valamint a facebook oldalán is sokszor magyarul kommunikált a szerző (már nem aktív ott). 

Ezen túl persze ami leginkább árulkodó lehet az az, ahogy a magyar szereplőkről, magyar virtusról tud írni a kötetben. Úgy jellemez minket, ahogy csak az tud, aki maga is ebben nőtt fel. :)

Kíváncsi lettem az Y és Y2 című regényeire is. 

Szuper olvasmány, kikapcsoló és letehetetlen, nagyon örülök, hogy rátaláltam. :) Olvassátok el ti is! 

A whiskey-ről pedig annyit:  eddig sem szerettem, ezután pedig még bizalmatlanabb leszek vele! :D 

Forrás.

Zanzaposzt néhány angol nyelvű olvasmányról

Novemberben elég sok angol nyelvű könyvvel végeztem, köztük több, régóta várakozó olvasmánnyal is. Nincs semmi közük egymáshoz, de úgy gondoltam, külön bejegyzéseket nem fogok írni róluk, hanem csak röviden összegzem őket egy zanzaposzt formájában. 

Ez a kiadás van meg nekem.

Agatha Christie: One, Two, Buckle My Shoe

Habár a krimi királynője az a szerző, akitől a legtöbb könyvet olvastam, visszakeresve is nehezen találtam meg, milyen rég is olvastam tőle utoljára...  2010-ben, vagyis már csaknem egy évtizede, a Death on the Nile volt a legutóbbi Christie-élményem... Sajnos ott kicsit megfeneklettem vele, mert a hosszas szereplő-bemutatások untattak. Nem sokkal ezután "nyergeltem át" Georges Simenonra, és kezdtem el az ő életművét habzsolni. 

A One, Two, Buckle My Shoe című kötet - ami magyarul A fogorvos széke címen jelent meg - már régóta várólistás volt nálam. Bevallom, a külsejébe szerettem bele, azért vettem meg, mert szerintem csodás ez a kiadás, és szívesen elnézegetnék belőle egy polcnyit is akár. 

Mivel olyan rég olvastam már Christie-t, jólesett most visszatérni a stílusához, legyen az bár kicsit körülményes és régies is, főleg eredetiben. Poirot társa ezúttal Japp, és egy különösnek tűnő öngyilkosság ügyében nyomoznak. A fogorvos halott - persze a mi Poirot barátunk is épp aznap délelőtt járt nála. Az ügynek egyre több szereplője és halottja lesz, és látszólag lehetetlen felgöngyölíteni az összefüggéseket. Poirot azonban hozza a formáját, és a végén egy csodás monológban megfejt mindent. 

Természetesen nem jöttem rá a megoldásra, de szórakoztattam magam néhány egyéb csavaros elmélet gyártásán olvasás közben, amik magyarázatul szolgáltak volna a történtekre. Az én gondolataimnál azonban jóval bonyolultabb volt a bűntény háttere. 

Szépen passzoltak a címadó versike sorai a történethez - a fejezetek címét is ezek a sorok adták -, de ezek sem árultak el szinte semmit, csak sorvezetők voltak, hangulati elemek.

Most biztos nem fogok még 10 évet várni a következő Christie olvasással, mert ez jó kör volt. ;) 

Érdekes szavak, kifejezések:
- morganatic - rangon aluli (házasság)
- solvency - fizetőképesség
- creature comforts - anyagi jólét

Kicsit tikkelni kezdtem egyébként, amikor az első pár fejezetben megjelent összesen háromszor a vexed/vexation... Még friss volt az Anna Karenina akkor, és megijedtem hogy még egy olyan könyv került a kezembe, amit teleaggattak ezzel a szóval, ha kell, ha nem... De szerencsére azután már egyszer sem fordult elő. :D 

Nagyon tetszetős a borító...

Gill Hornby: The Hive

Nagyon jókat hallottam erről a könyvről, és abban a hitben voltam, hogy ez egy szatirikus, humoros regény, némi drámával, felfordulással, egy iskolai környezetben, szülői munkaközösséggel, áskálódással, pletykákkal stb. Ami egy hullajó recept lenne! Szerettem a Hová tűntél, Bernadette? ezen oldalát is, vagy a Hatalmas kis hazugságokban a hasonló témákat (ajánlhattok még ilyenből jókat, ha tudtok! ;).

Ettől a könyvtől viszont gyakorlatilag semmit nem kaptam... Száraz volt és unalmas. A karakterek szinte felcserélhetők, nincs egy épkézláb emlékezetes jelenet. Csak végigrobogunk a tanéven, és hol egyik, hol másik anyuka tart valami tea/coffee/garden party/lunch rendezvényt, meg fundraising committee ülések vannak, teljesen érdektelen beszélgetésekkel. Pont annyira volt unalmas, mint ott ülni rajtuk, nem éreztem az állítólagos humoros oldalát, csak azt, hogy jaj, de nem vágynék erre. 

A férjek és a gyerekek mindenütt csak kellékek, és mindenki kurvára ráér, sőt unatkozik, akár n+1 számú gyerek mellett is. :O Életszerűtlen ebből a szempontból... A manipulációk, áskálódások, klikkesedések, egymással való szúrka-piszkák életszerűek, de elrontja, hogy teljesen laposan van mindez előadva. Ahol drámát próbál belecsempészni, megfeneklik, nem tud írni róla, nincs kifejtve, nem okoz törést.

...de inkább ez illik hozzá sajnos,
már ami a belbecset illeti.

Alig vártam, hogy vége legyen, és hogy hátha az utolsó oldalakon lesz valami izgi, vagy érdemleges, de nem.

A Hornby testvérek közül azt hiszem maradok Nicknél. :) 

Blake Crouch: Dark Matter

Blake Crouch esetében pedig, azt hiszem a Recursionnél maradok... A Dark Matter (Sötét anyag) meg sem közelíti annak összetettségét, logikáját, okos és izgalmas történetvezetését. Mintha valaki más írta volna... Számtalan bukfenc van benne, értelmetlenség, logikátlanság, összességében pedig túlságosan "egyszerű", lineáris, és teljességgel hihetetlen, már ami a végét illeti.

Jól indult pedig, baljós, ahogy Jason Dessen kilép a házból egy átlagos hétköznap estén, és még nem sejti, hogy egész addigi életét hagyja maga mögött. Amikor egy másik verziója megtámadja, és megpróbálja elvenni tőle a családját, és az életét, Jason utazni kényszerül a multiverzumban, különféle változataiba az életének, amik mind döntések mentén ágaztak el.
A "Mi lett volna ha?" kérdést feszegeti Crouch, ami általában izgalmas megoldásokat szül, de itt valahogy elvész minden sava-borsa a helyzet érdekességének, és nem jön a bizsergető belegondolás, nem csillan fel a lehetőségek végtelensége.

A multiverzum világai sablonosak, unalmasak voltak, a mellékszereplőkkel nem kezd semmit a szerző (Amandát pl. tök jó lett volna kifejteni, nem elhagyni fél úton...). A főszereplő, Jason pedig egy csomó érzelmes hülyeségeket csinál (pl. a fertőzött világban mindent kockára tesz a semmiért, jézus...), tétova, gyenge embernek tűnik, holott elvileg egy racionális, és kivételesen intelligens figura, aki meg tudta alkotni a "dobozt" és így utat nyitott a párhuzamos világokba... Okosnak mondott főhős, buta döntések sorozatával.
A sztori is, és az írásmód is lapos, üres, határozatlan, és még önismétlő is.
Ami még nagyon zavaró volt, hogy eléggé férfi-központú az egész... A nők kb. dísznek vannak, még a feleség, Daniella se kap igazán döntési opciót, Jason csak hurcolássza, és "szereti"... Ezt a nagy családi összetartást se lehetett érezni, csak el van mondva, hogy így van (bad writing all over). Jason és Charlie, a fia között egyetlen épkézláb párbeszéd sem hangzik el, amikor újra találkoznak, akkor is csak valami félresikerült összekacsintás, hogy húhaaa, barátnő a láthatáron, fiam? o.o Felszínes és klisés.
A vége pedig abszolút hihetetlen, és szerintem, főleg a Recursion-höz képest, nélkülözi a jóféle és értelmes, valódi tudományos hátteret, a science-fictionséget....

Norbert Winney: Sellők, hollók és csodalámpák

A Kalandok Óperencián innen és túl első kötete még 2016-ban jelent meg, és rögtön magához vonzott érdekes címével és különleges borítójával. A folytatás  most, három évvel később, szintúgy azonnal felkeltette a figyelmemet: Sellők, hollók és csodalámpák lett a megbabonázó cím, és a borítóterv csodásan illeszkedik az előzőhöz, mindhárom címbéli elemet odavarázsolva a fedlapra. 

Ugyanúgy, ahogy az első kötetben, most is Vízfüttyő Loson a főszereplő, aki lelencként nevelkedett, nem ismeri szüleit, és különleges "szakmát" űz: kitalálja a próbákat, és elrejti a megszerzendő ereklyéket, amik aztán az akadályok leküzdése után a szerencsét próbálók kezére játsszák a fele királyságokat és a hercegkisasszonyok kacsóját. Változatlanul remek ötletnek tartom, hogy tulajdonképpen a mesék kulisszák mögötti világába enged ezzel bepillantást a szerző. Loson különféle küldetéseket kap királyoktól, szultánoktól, mindenféle uralkodóktól, és ezeket hű kis társával, fekete patkányával hajtja végre, akit Musztinak hívnak. Ha valaki nem olvasta az első epizódot, annak sem kell kétségbe esni; ez a néhány alapinfó elég hozzá, hogy értse a soron következő kalandokat (de persze mindenképp érdemes elolvasni a Sárkányok, farkasok és almákat is, akár utána is). 

Muszti ezúttal sem csak dísz, nagyon is sokat segít gazdájának: nélkülözhetetlen a felderítésben, járatok és titkos átjárók meglelésében, és bizony életmentő szerep is jut neki, amikor stratégiailag jókor ijeszti el, vagy harapja meg az ellenséget, vagy amikor éppenséggel farkával megdörzsöl egy csodalámpát. 

Forrás.

Losonnak ebben a kötetben egyedül az első, többnyire víz alatti kalandjában kell nélkülöznie Musztit, érthető okok miatt. A hableányokról és habkirályokról szóló epizód volt a kedvencem a kötetben a három történet közül, és azt hiszem ez volt a legkidolgozottabb is. Ez bizonyára azért is van így, mert Loson származásáról és szüleiről is kiderülnek dolgok ebben a mesében. 

A másik két történet is abszolút lekötötte a figyelmemet és izgalmasnak találtam őket, bár a hollós történetben azt éreztem, kicsit egyszerűen oldódtak meg a problémák, a csodalámpásban pedig nagyon sokféle elem zsúfolódott össze - de végső soron tetszett ez a hektikus jelleg, mert illett Arábusföldhöz, a bazársorhoz és a keleties hangulathoz. A holtak serege a Múmia című filmet idézte fel bennem, amit nagyon szeretek. Egy kicsit elrugaszkodott volt a lelkek csatázása, de megoldásnak nem volt utolsó, ahogy elvarrták a szálakat. 

Ennek az utolsó történetnek volt a legjobb a humora, többször sikerült hangosan felnevetnem. Lehet persze, hogy valakinek nem jönnek be az ilyen viccek, vagy ez a hangulat, de engem elszórakoztatott pl. az Al-Ibabha név is. Ez volt a falu neve, ahova Losont a küldetése szólította. :) 

Forrás.

Tetszett a szerelmi szál, és hogy Loson ezúttal talán társra is talált. Szívesen olvasnám tovább a történetüket.

Az előző kötetnél kicsit bajban voltam, ifjúsági regénynek aposztrofáltam, illetve nem tudtam pontosan belőni ki is a célközönség. Most már tudom, egyértelmű volt, hogy a mesés jelleg, mesei elemek ellenére ez mindenképpen felnőtteknek szól. Sok a pajzán utalás, de szerencsére sosem lendülnek túl egy határon. Egynémely erkölcsi felfogásba persze jócskán bele lehetne kötni (hableány bordély, wow), de itt nem is ez a lényeg, hanem a történetmesélés. Különben is egy más érába, és teljes mértékben fantáziavilágba kalauzol bennünket Loson és a többi szereplő. 

A történetek elején illusztrált oldal utalt a mesére, és szerepelnek a képen a főbb karakterek is az adott fejezetből. A fejezeteken belül pedig a kis Muszti rohangáló árnyképe tűnik fel mindig. :) Az illusztrációkat a szerző készítette.

Nagyon tetszettek a nevek, egyedül talán az utolsó fejezet keleties névváltozatait nem tudtam megjegyezni. 

Forrás.

Meg kell még említenem, hogy rendszerint kritikával szoktam illetni a fantasy-k, urban fantasy-k mozgalmas részeit, a kalandok, izgalmas részek leírásait. Ezek ugyanis sokszor végtelenül unalmasra sikerülnek, és rengeteg kimerítő technikai részlet aprólékos kibontásában merülnek ki - avagy ki min hogy kapaszkodott meg, és ugrott át, és hova döfött a melyik kezével... Itt teljesen gördülékenyek az akciódús részek is, nincs unalmas pillanat, és a technikai részletekbe sem kell túlzottan elmerülni, vagy azok is eleve érdekesek (pl. Rozi néne az üvegben, ami egyébként elforgatva fejlámpa, vagy a varázspor révén életre kelő faliszőnyegek...). 

Egy szó mint száz, remek utazás volt, élveztem minden percét! Losont mindenkinek! :D 

A Sellők, hollók és csodalámpákat megrendelhetitek >INNEN<.

Jodi Picoult: Lone Wolf

Apró illusztrációk is vannak ebben a kiadásban.

Régi adósságom volt már ez a Picoult-kötet, amibe valamikor tavaly (?) bele is kaptam, de félretettem. Most újra elővettem, és némileg az állatos témához való visszatérés jegyében, elolvastam.

Luke Warren és a lánya, Cara autóbalesetet szenvednek, amiből a lány egy komolyabb vállsérüléssel keveredik ki, az apa viszont agysérülést szenved, és kómába esik. Luke a farkasok szakértője, aki egyszer két évre ott is hagyta a családját, hogy egy falkával éljen együtt a vadonban. Házassága feleségével Georgie-val, visszatérése után elromlott és elváltak (no big surprise there). A nő új férje, Joe ügyvéd, és ikreik születtek. 

Luke és Georgie nagyobbik gyermeke, Edward 6 évvel ezelőtt, egy vitát követően Thaiföldre költözött. A baleset hírére persze ő is hazaérkezik, és nem kis teher hárul rá, ő ugyanis az, akinek döntenie kéne, mi legyen az apjával, lekapcsolják-e a gépekről... Cara pár hónap híján még nincs 18 éves, de foggal-körömmel próbál küzdeni azért, hogy édesapját életben tartsák, a felépülés reményében, és hogy minderről ő hozhasson döntést, ne a bátyja. A két  ellentétes álláspont egymásnak feszülését, a testvérek marakodását nézhetjük végig ebben a regényben a döntés joga felett, illetve visszatekintések révén Luke-ról és farkasairól is kapunk információkat. 

Namármost, nem leszek kesztyűs Picoult-val, akármennyire kedvelem is egynéhány regényét. A Magányos  farkas egyértelműen a gyengébbek közül való. Összecsapottnak, emellett mégis túlírtnak tartom, és sajnos pont az hiányzik belőle, ami a gerincét szokta adni a köteteinek: a dilemma. Szerintem ez nem is volt itt igazi döntési helyzet... Kerek perec megmondták, hogy nem épül fel, innentől kezdve az egészből csak mindenféle műbalhét lehet kerekíteni. Ez persze meg is történik, így jutunk el ismét a Picoult-kötetek következő kötelező eleméhez, a tárgyaláshoz. Pedig ezek a tárgyalótermi jelenetek mindig jók szoktak lenni, de valahogy ez is felszínes maradt. Túl sok volt a kapcsolódás is, ami szerintem nem is lenne engedélyezett... Könyörgöm, Edwardot Joe védi egy ügyben, ahol a másik oldalon a nevelt lánya van? Lehet ilyet egyáltalán? Meg még előtte a Boyle fazonnak a testvére volt az arrébb taszajtott nővérke? Ehh. Az első "ügyet" le is söprik az asztalról, vihar a biliben az egész, főleg, hogy Boyle tudta, Cara hamisan tanúzott... 

Nem voltak mellékszereplők sem, vagy csak villanásokra, pedig egészen jó sztorit szokott köréjük is szőni a szerző. Helen Bedd halotthalvány volt, és számomra cseppet sem volt a humor forrása a neve (nem is értem, miért rugóztak ezen). Zirkonia Notch pedig egész egyszerűen nevetséges, és egy közhelyhalmaz volt. 

Forrás.

A csalódásom azonban akkor érte el a magasfokát, amikor utánaolvastam kicsit a farkasoknak. Merthogy a könyvben legalább a farkasos részek érdekesek és autentikusak voltak - gondoltam. Aztán kiderült, hogy azok, akik igazán értenek ehhez a témához, kiakadtak Picoult-ra a temérdek kitaláció és pontatlanság miatt, amikkel a falkát jellemezte. Például semmi olyan előre elrendezett táplálékmegosztás nincs a falka rangsora szerint, amit Picoult részletezve leírt. És természetesen az alfa nőstény nem tudhatja előre hány kölyke lesz, és azok milyen neműek...

Picoult egy Shaun Ellis nevű férfival konzultált, aki együtt élt vad és fogságban tartott farkasokkal is (és könyvet jelentetett meg erről), de aki ugyanakkor se nem tudós, se nem szakember a témában... A könyv innentől kezdve még lejjebb csúszott nálam. 

Se hitelesség, se jó sztori, se egyedi hangok... Az írásmód gördülékeny, de a szereplők unalmasak, és a felvázolt szituáció nem vált ki kérdéseket. Az útközben kiderülő "nagy titkok" sem tudták megfűszerezni utólag a sótlan előkészítést. 

Összességében, szerintem, ha Picoult-t akartok olvasni, ne ezt olvassátok.

Érdekes szavak, kifejezések:
- SOL: shit outta luck (szebben: strictly out of luck)

Anna Karenina.zip

Eldöntöttem, hogy ezt a rendkívül hosszú olvasmányt rendkívül tömör formában, 2x2 szóban fogom értékelni, és ezen "tételmondatokhoz" csak egy-egy rövid magyarázat társul. Íme: 

Tormenting  vexation 

- vagyis kínzó bosszúság, ami azon túl, hogy frappáns jellemzése az élménynek, a könyv két  legtöbbet használt szava... Kérek valakit, akinek megvan e-ben a könyv, keressen rá ezekre a szavakra (torment- és vex- szótövekre, hogy a ragozott alakok is kijöjjenek a keresésben), és írja meg, hányszázszor szerepelnek! Köszönöm!

Arisztokratikus nyűg

- némi kaszálással egybekötve. Ez pedig a cselekmény zipelt formája. 

Szívesen. :) 

Orosz irodalom done. For me. For sure. 

Krumplihéjpite, más recept szerint

A Krumplihéjpite Irodalmi Társaság című könyv befejezése után nem sokkal meg is néztem a belőle készült, azonos című Netflixes adaptációt, és ó, bár ne lettem volna ennyire kíváncsi rá!  Már a beharangozása óta, amikor a trailer megérkezett, felfigyeltem rá, de akkor még nem ismertem a történetet.
Aki szereti a könyvet, annak csakis azt tudom javasolni, hogy vagy egyáltalán ne nézze meg a filmet, vagy jó sokára, amikor már nem is emlékszik a könyv eseményeire. És azután is, helyreállító élmény gyanánt villámgyorsan ejtsen meg egy újraolvasást.

Bár a paprikás poszt szintig nem jutok el a filmmel kapcsolatban, összességében azért eléggé indulatossá tett.
A helyszínek, vágások, jelmezek és a casting csodás, meg tudná alapozni a hangulatot ahhoz a sztorihoz, amit megszerettem, a történet azonban több ponton súlyosan félremegy. És ezek nem olyan dolgok, amik apróság számba mennek, hanem olyasmik, amik az egész alaphangulatot rossz irányba viszik el. Minden kedves báj elveszett a történetszövésből. Bárgyú mosolyok, korhű ruhák, és egy romantikus összecsókolózás nem pótolja ezeket... :/ 

Lily James Juliet Ashton szerepében.

A könyv ugyan levélregény, de nekem ne mondja senki, hogy néhány ügyes és gyors snittel, amiben hol egyik, hol másik szereplőt mutatják levélírás közben, ne lehetett volna megoldani legalább a látszatát egy hosszabban tartó levelezésnek! Dawsey és Juliet ha két levelet váltanak a filmben... A társaság tagjaival semmit, Sidney-vel is inkább csak telefonálgatnak egymással. Juliet nem a társaság kedves invitálására kerül így a szigetre, hanem meglepi őket, kvázi meghívatja magát a könyvklubba, és ott előadja, hogy ír majd róluk egy cikket. És ez ilyenformán senkinek nem tetszik. De hogy tényleg semmi se stimmeljen, Juliet előbb még gyorsan és lelkesen IGEN-t mond Markham Reynoldsnak egy kikötői leánykérés során az indulás előtt... Jesszus! Juliet, akinek esze ágában nem volt hozzámenni ahhoz a ficsúrhoz, szinte őrlődni látszik később is... :O Tehát tulajdonképpen egyik kapcsolati rendszer sem úgy alakul, ahogy az ki volt találva, és emiatt elmarad a kedves fogadtatás, tele lesz az egész sziget frusztrációval és búvalb*szott arcokkal, sérelmekkel, álszent titkolózással és a múlt kellemetlen felhánytorgatásával... Julietet szinte kitaszítja a közösség, ami a könyvben olyan melegszívű és barátságos, befogadó volt.

Juliet egész személyisége más lett a filmvásznon. Bolondos jókedve, független természete, sziporkázó hangja, stílusa szinte teljesen hiányzik. Szinte mindent kiöltek a filmben a történetből, ami a könyvet olyan szívmelengetővé tette. Egyedül talán Isola Pribby karakterét nem tudták elrontani, ő túl bohókás ehhez a mesterkélt, aggodalmaskodó légkörhöz.

Aztán a nagy dolgokon kívül még ráadásul olyan apróságon is csúsztatni, hogy Juliet nem Elizabeth kis házában lakik, hát azt végképp nem értem. A köpködő házinéni bárhol máshol megjelenhetett volna az utcán, vagy a piacon, nem értem, miért kellett Julietnek nála lakni.

Nagy kár érte. És nagyon, de nagyon nem értem azokat, akiknek ez a film - a könyv ismeretében - tetszett. De ám legyen, aki kissé lehangoló, keserű arckifejezésektől terhes, semmi újat nem mutató, helykitöltő háborús romantikust akar nézni annak itt a film. Mindenki másnak ott az összehasonlíthatatlanul más élményt nyújtó eredeti: a könyv.

Jelenetek a filmből.

Egészséges egyén - beteg társadalom?

Csernus Imre, Mohás Lívia, Popper Péter: Egészséges egyén - beteg társadalom? A hamis illúziók biztonsága


Annak idején Csernus volt a húzónév számomra, azért vettem meg ezt a kötetet, mert az ő írása is szerepel benne, de azóta sokkal inkább várom Popper Péter gondolatait a Mesterkurzus könyvekben. Most is így volt, és szokás szerint Popper prezentálja a legjobb, legsokszínűbb és legváltozatosabb előadást, sok idézettel, példázattal, elgondolkodtató megjegyzéssel. Csernus kicsit önteltnek tűnik mellette, de persze ő sem mond rosszakat, csak nem lehet nem észrevenni benne az önfényezést, és azt, hogy igazából arról kezd mindig beszélni, amiről ő akar és nem a témáról, amit megkap. Azt mindig csak valami kitekert módon éri el. Úgy éreztem Popper kezdőmondatai direkte erre reflektálnak, de lehet, hogy ezt csak belemagyarázom:

"Én a tudományban egy konzervatív, hagyománytisztelő ember vagyok. Nem tudok leszokni arról, hogy amikor beszélek valamiről, tisztázni szeretem a témát: mindenképpen arról legyen szó, amit megígértünk." 

Mohás Lívia az "érdekes" terület ebben a könyvben. Túl kozmikus és spirituális nekem, és borzalmasan önismétlő, mintha azt gondolná, hogy folytonos ismétlés nélkül nem fogja fel az ember a mondandóját. A századik majom elmélet és a szinkronicitás mindenesetre érdekes (idézőjel nélkül!), de egészében a leggyengébb része a kötetnek az ő írása.

Csernustól a kedvenc gondolatom az volt, amikor frappánsan összegezte, hogy ki a jó nő:

"Aki az élete összes szerepébe beleteszi mindazt, amit tud. Nemcsak a munkájába, az anyaságába, hanem a barátságok ápolásába, a pihenésbe, a szórakozásba, a szüleivel való megfelelő viselkedésbe."

Ez is hozzá tartozik a lelki egészséghez, de visszatérve az előzőekhez, azért valóban Popper volt az, aki tényleg leginkább a témáról beszélt. Nagyon tetszettek a fejtegetései az egyén és társadalom kapcsolatáról, a bajokról, amik bennünk vannak, rajtunk ülnek, vagy csak valahogy rajtunk csattannak. Különösen hálás vagyok neki azokért a részekért, ahol arról ír, hogyan védheti magát az egyén a társadalom betegségeitől. Igazán jóleső felismerés volt, hogy ismerem és használom is ezeket a módszereket.

Néha olyan pontosan rávilágít alapvető összefüggésekre, és néhány mondattal lekerekít egy egész nagy, egyetemes témát, hogy meg kell állni átgondolni mindezeknek a jelentőségét. Popper Péter végtelenül bölcs ember volt. A régi idők példáit is fantasztikus egyszerűséggel fordítja át a ma emberére, a mai társadalmi problémákra.

"A titok az, hogy a görög társadalom egészséges volt - mondja Russel. Se előtte, se utána egyik társadalom se tudta lehetővé tenni a polgárainak, hogy egyidejűleg lehessenek boldogok és intelligensek. Választani kellett, hogy valaki intelligens és depressziós - vagy boldog és hülye." 

A kötetet megint Matolcsi-Papp Zoltán utószava zárja. Érdemes elolvasni, főleg Popper Péter részét. Egyszer lehet, hogy leülök, és az összes ilyen kötetkéből csak Poppert fogom újraolvasni. :)

Guernsey-re utaztam, krumplihéjpitét enni!

Guernsey-re utaztam, a könyvlapokon keresztül. Hosszú idő után, és egy korábbi félbehagyást követően - amikor rossz passzban vettem kézbe a könyvet -, most végre elolvastam a könyves berkekben csakis kedves, dicsérő szavakkal illetett Krumplihéjpite Irodalmi Társaságot.

A kötetet két szerző jegyzi: Mary Ann Shaffer és Annie Barrows. Utóbbi segédkezett a befejezésben nagynénjének, amikor az megbetegedett. 

Fülszöveg: "1946 januárjában a Londonban élő Juliet Ashton levelet kap egy ismeretlen férfitól a Csatorna-szigeteki Guernsey-ről. A levél írója elmeséli, miért alakították meg a második világháború alatt, a német megszállás idején a Krumplihéjpite Irodalmi Társaságot, és hogyan segítette a sziget lakóit abban, hogy átvészeljék a háborút. Így kezdődik a szívet melengető, varázslatos kisregény, melyben levélváltásokból, apránként rajzolódik ki előttünk a festői Guernsey-n élők humorral átszőtt, embert próbáló története."

A Krumplihéjpite Irodalmi Társaság egy igazi békebeli levélregény, ami a háborús viszontagságok emlékképeivel együtt is igazán bájos, szívmelengető történetet mutat be. A történelemből pont az ilyen érdekes részletek maradnak ki mindig, mint amik a levelezésben megjelentek: ahogy a csatorna-szigeteki emberek mesélnek a német megszállásról, a gyerekek evakuálásáról, a falat építő munkások éjjeli fosztogató expedícióiról a kertekben...

Dawsey és Juliet levelezése kezdetben azt hittem hasonló lesz a Levelek Skye szigetéről történetéhez, így aztán meglepődtem, amikor egyre többen csatlakoztak be a levélfolyamba, és írtak Julietnek a társaság tagjai közül. A kétségkívül szokatlan nevű irodalmi társaság megalakulásának furcsák voltak a körülményei, és részben emiatt tagjai is nagyon különbözőek - szabados kis könyvklubot alkotnak ők, amiben akad olyan is, aki egyre csak ugyanazt a könyvet olvassa, és semmi újat nem vesz kézbe.

A levelek és a kihagyott levelek dinamikája és sokfélesége pont el van találva, és rövid úton magával rántja az embert. A stílus szórakoztató, és végig nagyon hangulatos marad. Nem gondoltam, hogy ennyire változatos levelezést olvashatok majd. A guernsey-i emberek irományain kívül ugyanis Juliet és Skóciába élő barátnője, kiadója (Juliet ugyanis író), udvarlója között is vannak sürgöny- és levélváltások. Rengeteg a szereplő, de azért viszonylag hamar ki lehet igazodni, hogy ki kicsoda, és mindenkinek érdekes volt a sorsa, a mesélnivalója.
Azt hiszem talán ha választani kéne, Isola Pribby lenne a kedvencem közülük. Különc, bolondos, de csupaszív szereplő.

Hamar fény derült arra is, hogy mi az a krumplihéjpite, és hogy hol van Elizabeth, akinek a fejéből egy szorult helyzetben pattant ki az irodalmi társaság ötlete.
Barátságok, szerelmek története ez, egy varázslatos, vadregényes helyen, Guernsey-n.

Apróság, de a levélváltásoknál egyedül a dátumok zavaróak - de ez pl. a Skye-ban is zavart. Nem olyan nagy dolog, mégis furcsa, hogy hogy fordulhatnak meg a levelek 1-2 nap alatt akár? A Magyar Postának lenne mit tanulnia...

Nagyon kellemes olvasmány volt, szívmelengető, de egyben szívszorító is, ahol humoros könnyedségbe vannak ágyazva a háborús csapások. Néhol könnyeket csalt a szemembe, máskor kifejezetten kacagtató volt. Kedves, és nem erőltetett benne a szerelmi szál sem.
Igazi, könyvmolyoknak való kabátkönyv. :)

A könyvből Netflixes film is készült, és bár azt mondják nem olyan jó, mint a regény, azért meg fogom nézni, és beszámolok. :)

Fantastic Beasts and Where to Find Them - illusztrált kiadás

A Legendás Állatok és megfigyelésük először 2001-ben jelent meg aprócska, piros füzet formájában A kviddics évszázadaival együtt, mint Harry Potter "tankönyvei". A kötetek megvásárlásával a Comic Reliefet támogathattuk, és így van ez most is, az illusztrált kiadás esetében, csak kiegészülve Rowling alapítványával, a Lumosszal, ami hátrányos helyzetű gyerekeket, árvákat segít. 

Annak idején örömmel vettem meg ugyan ezeket a könyveket, amik tulajdonképpen Harry könyvtárának részei voltak, de őszintén szólva nem nyűgözött le egyik sem. A kviddics titkaiba beavató rész nekem túlságosan sport almanachnak érződött, a bestiárium pedig száraznak, tömörnek, lexikonszerűnek tűnt, és ezen bizony nem sokat segített az sem, hogy a magyar verzióban Tóth Tamás Boldizsár nem fordíthatta le azokat a lényeket magyarra, amik még nem szerepeltek. Most, ezzel a csodás, és nagyon különleges, Olivia Lomenech Gill által illusztrált kiadással nyert értelmet az egész kiadvány. Hiába olvastam korábban angolul és magyarul is, most mégis teljesen újnak hatott, és ebben a formában vált igazán élvezhetővé és teljessé. Illusztrált változatért kiáltott már az elejétől fogva, és remek művészt találtak hozzá. Nagyon örülök, hogy megvettem, és ezúttal igazán elmerülhettem vele a varázslények világában.

Íme egy kis képes ízelítő (saját képek):

 A sárkányos oldalak kifejezetten tetszettek, és van köztük egy kétfelé kihajtható is, a Ukrainian Ironbelly-ről. :) 

Demiguise

Lethifold, régies írással elmesélve.

Unikornis

Elképesztően fantáziadús és humoros a be-beszúrt anekdotákkal. Érdemes elidőzni Newt előszavánál és a bevezető oldalaknál is, mert a kitalált történelmi adatok is rengeteg vicces részletet tartogatnak.

A rajzok rendkívül sokfélék, változatos technikákkal készültek, és egytől egyig hangulatosak, jó rajtuk legeltetni a szemünket, és megtudni egy csomó érdekességet a lényekről.

Az egyik kedvenc oldalam, a baziliszkuszos.

Teljes szerelem lett ez a könyv: fanyar humor, varázslatos érdekességek és művészi ábrázolás elegye. Nekem nem hiányoztak a melléfirkálások, amik a piros kiadványban szerepeltek, szerintem ez a bestiárium annál sokkal méltóságteljesebb és értékesebb lett.

Newt figurája és a régebbi kiadások is pózoltak egyet.
A képek kattintásra megnőnek.

Igazi kincs! Csak ajánlani tudom minden Harry Potter és Legendás állatok rajongónak! És feltétlenül lessétek meg Heloise korábbi posztját is a könyvről, nagyon szuper képeket lőtt róla! :)

Érdekes szavak, kifejezések:

- unstinting: bőkezű, nagylelkű
- vole: mezei egér
- blight: ártalmas hatás, rontás
- ague: malária, váltóláz
- bulrush: sás, káka, gyékény