ZsebPotterek

Saját kép.

Tavaly jelentek meg a ZsebPotterek első kis színes kötetei, és azonnal kívánságlistára is tettem őket. Nemrég megkaptam szülinapomra a Harryről, Hermionéról és Ronról szóló részeket, és azon nyomban el is olvastam őket. 

Tudom, hogy ezek a kis „nézegetős” kötetek igazából nem sok mindenre jók, gyereknek sem igazán, bár, ha már tudja olvasni a könyveket, lapozgathatja, olvasgathatja őket, de ha még nem, akkor akár spoileres is lehet néhány dolog. Felnőttnek meg mire jó? Semmire, pont ez a legjobb benne, csak egy csepp nosztalgia a rajongóknak, egy kis színes-szagos HP-zés, mint az almanach. :) 

A Harry Potter-kötetben Natalie Smillie ilusztrációi nagyon illenek ehhez a mesés varázsvilághoz, és különösen tetszett, hogy milyen kedvesnek rajzolta meg a karaktereket.

A legjobb kis elrejtett humorforrás: Madam Pomfrey kezében a kalapkúra feliratú bájital. :D

Valamiért meg voltam győződve, hogy az összes kis könyvecske illusztrátora ugyanaz a személy, pedig egy rápillantás is elég lett volna a címlapokra, hogy kiderüljön, nem így van.

A Hermionéről szóló kötet illusztrátora, Laura Proietti egy kicsit máshogy fogta meg a szereplőket, és Hermionén kívül a többiek itt nem sikerültek annyira jól. Hermionét is szokni kellett, hogy kicsit Millicent Bulstrode szélességű (jójó tudom, no fatshaming :D), de összességében ez is pont olyan kis kellemes semmiség volt, mint a Harryről szóló. :) Élveztem átlapozgatni. 

A Ronos kötethez érve egyértelművé vált, hogy minden kötet illusztrátora a címszereplőt alkotta meg igazán jól, valahogy a többiek mindig vázlatosabbak maradtak, ami persze valahol természetes is. Ron megint picit máshogy van ábrázolva, mint a többiek, a sál egészen sálnak néz ki a nyakában pl, nem is rajznak, hanem egy valódi kötött holminak. Biztos van ennek a rajztechnikának valami neve. :) Olia Muza az illusztrátor ezúttal.

Ami még fura volt, hogy Makesz mennyire dühödt kis csatornapatkánynak van megrajzolva. :D

Nagyon tetszett ez a kötet is, kellemes kis HP-bonbon.

Belepillantó. :) (Az instagramra még
tettem pár másik képet is.)

Remek hétvégi perceket okoztak ezek a könyvek, kellemes kikapcsolódás volt elolvasni őket, a  HP-újraolvasással párhuzamosan pláne.

Jó hír, hogy október végén érkezik két újabb kötete a sorozatnak: Albus Dumbledore és Luna Lovegood. Én várom, és szeretném a gyűjteményemben tudni őket is. :) 

Érkeznek az újabb részek!

Maja Lunde: Hónővér

Csodás téli mesét olvashattam Nikkincs jóvoltából, köszönöm! ♥ Kölcsönkaptam kedves barátnőmtől ezt a kötetet, és bizony kicsit sajnálom is, hogy vissza kell szolgáltassam, mert öröm egy ilyen kívül-belül szép könyvet tudni a polcunkon, hogy akár a következő ünnepi időszakban is elővehessük.

Maja Lunde története tökéletes hangolódás adventre a téma és a felosztás miatt is. 24 fejezetét akár be lehet osztani az adventi várakozás napjaira is.

Karácsony előtt nem sokkal csöppenünk Noel történetébe, akinek nemrég meghalt a nővére, Júnó. Az egész család magába roskadt, és mindenki csak üres héja maradt önmagának. Még a korábban dinamitként emlegetett kishúg, Augusta, is csak halovány másolatnak tűnik. Az apátia annyira beleitta magát a család otthonának szöveteibe és a családtagok bőre alá is, hogy szinte szó sem esik arról, hogy mindjárt karácsony van. Nem kerül elő semmi ünnepi dísz, a pincében porosodik az adventi gyertyatartó is, és mindenki némán ül esténként a vacsoraasztalnál. 

Könyvbonbonok

Mivel olvasni azért sikerült kicsit mostanában, de az írás nagyon nem megy, főleg nem összeszedett, rendes gondolatokkal, és a megszokott alapossággal megírt posztokkal, így aztán úgy döntöttem mindent összevegyítek, és legalább pár gondolatomat idevetem a mostanában olvasott könyveimről. :) 

Nagyon vegyes lesz a felhozatal! 

Kollázs a borítókból.

Jodi Picoult: Sing You Home 

Well, well, mostanában elkerülnek a jó Picoult sztorik; ez sem jött be. Max és Zoe gyerekvállalási projektje kudarcba fullad, és egy fájdalmas veszteség után el is válnak. Zoe hamarosan új párra talál Vanessa személyében, és úgy döntenek gyereket akarnak. Erre mi sem lehet jobb megoldás ugyeee, mint a Zoe és Max maradék megtermékenyített embriói (agyrém)... Elindul a harc, és a per az embriókért, és az egészbe bevonódik az egyház is, aminek Max nemrég lett a tagja. Zoe és Vanessa maguknak, Max pedig meddőséggel küzdő bátyjának és annak feleségének szeretné megszerezni az embriókat. 

SPOILERes!

Jesszus, nem is tudom hogy ez az egész hogy válthatott a történet alapjává? Jodi ennél sokkal alaposabb és átgondoltabb szokott lenni. Annyira ingatag lábakon áll az egész, HISZEN egyértelmű, hogy erről kellett hogy szülessen egy  megállapodás a váláskor, de még ha ott nem is, a klinikának kell legyen egy protokoll, hogy mi a teendő, ha a felek elválnak időközben. És persze ez így is van, de a könyvnek kb. a 90%-ánál bukik ez csak ki, a tárgyaláson, amikor a klinika egyik dolgozója tanúskodik, és megemlíti hogy hát a szerződés... és mindenki néz nagy bociszemekkel, hogy naháááát, VAN szerződés? Persze hogy van, amiben rögzítve is lett, hogy válás esetén az embriókat meg kell semmisíteni, és nem lesz senkié. Tádámm. Ez járt-e a fejemben a konfliktus kezdete óta? Igen! És hát teljesen hihetetlen és hiteltelen, hogy korábban nem került ez szóba, hogy a bíró ne gondolt volna rá, ne kérdezett volna rá, ne kérette volna be anyagnak mint minden más dokumentumot... Szóval a semmin ment a rugózás, mert különben nem lehetett volna könyvet írni belőle a megfelelő hívószavakkal (leszbikus pár, pro-life, pro-choice, vallás stb). Csalódás, mert ennél tényleg sokkal összetettebbek, összeszedettebbek szoktak lenni a Picoult-könyvek, és dilemmázósabbak is. Itt semmi dilemma nem volt, bennem végig csak az motoszkált, ez már senkit nem illet, illetve hogy amúgy is egyértelmű, hogy nem a szentfazekaknak kell adni, ha már valakinek..., hanem Zoe-éknak. 

Rant vége, túl sok időt töltöttem el vele, és sajnos semmit sem adott a könyv. A zeneterápia amúgy érdekes volt, ezzel foglalkozik Zoe, ugyanakkor szerintem egyáltalán nem illett ez ehhez a labilis nőhöz. Vanessa is borzasztó labilis, és egyébként neki se való a gyerek. :D Not so happy ending? 

Mark Seal: Vadvirág - Egy rendkívüli élet és megrázó gyilkosság igaz története Kenyában

Következő áldozatom merőben más volt; egy dokumentumregény. Ritkán olvasok ilyesmit, de ez a kötet már régóta érdekelt, igaz, a fejemben teljesen félrepozícionáltam... Valamiért azt hittem, hogy a borítón lévő elefánt miatt központibb szerepet kapnak az elefántok, és regényesebb mesélést vártam. Ezekkel az elvárásokkal az elején nehezebb volt belelendülni a száraz, amerikai újságcikk stílusú könyvbe. Joan és Alan Root élete azonban végül érdekesebbnek bizonyult, mint hogy bármi elronthassa. Pedig senki se igyekezett igazán ezzel a könyvvel... se a szerző, akinek tényleg semmi stílusa nincs, se a szerkesztő, aki a nagy összevisszaságot kissé rendezgethette volna még, se a fordító, vagy a magyar kiadás egyéb résztvevői, akik hagyták, hogy ez a csodás élettörténet ilyen nemtörődöm módon jelenjen meg, telis-tele helyesírási hibákkal és elütésekkel, figyelmetlenségekkel...

Ettől eltekintve - és ritka, hogy én ennyire szemet hunyjak ezek felett az ordas nagy hibák felett -, a könyv nagyon érdekes, az életút abszolút megkapó, és bár eleinte szkeptikus voltam, nagyon megszerettem útközben. ♥

Sok-sok érdekességet megtudtam Kenyáról is,  a kikuyukról, az állatvilágról, a virágtermesztéről, és a Naivasha-tóról... Joan és Alan remek páros lehettek együtt, mondjuk valószínűleg teljesen kattantak is, csak egyformán, de amikor Alan megpattant a házasságból, huhh, hát elküldtem volna még melegebb éghajlatra. Mi az, hogy ő maradna akkor a másik nővel, amíg az meg nem hal (beteg volt), aztán majd visszajön? :D WTF Alan? :D  Azt hittem a könyv Alan távozása után majd ellaposodik kissé, de épp ellenkezőleg, én a második felét, amikor csak Joanről és a tóról hallottunk, sokkal jobban élveztem. 

Borzasztó, ami Joannel történt, és az is, hogy ez nem egyedi eset. De még tragikusabb, ami a természettel történik, nem csak Kenyában, és nem csak a Naivasha-tónál. Vannak még Rootékhoz hasonló természetbolondok, természetbarátok, természetvédők? Olyanok, akik tudnak is harcolni valamiért?

Karen Marie Moning: The House at Watch Hill

Új Moning sorozat, nagyon megörültem neki, erre nagyot koppantam! Moninggal?! Moninggal! 

Boszorkányság, rejtélyes halálesetek, egy eldugott városka, titokzatos, ódon ház és birtok mint örökség, wow, micsoda egyveleg lehetett volna! Ennyi potenciált veszni hagyni… Ha nem tudtam volna, hogy ez egy Moning, sosem gondolnám, hogy ez egy Moning. Elnyújtott, borzasztóan önismétlő, alig történik valami az egész kötetben. Persze, tudom, hogy ez egy bevezető rész, amiben karaktereket kell bemutatni, világot építeni, de minden annyira kezdetleges marad. A főszereplő, Zo (igen, csak Zo) pedig elképesztően sokat nyavalyog a fejében, és ugyanazokat a köröket futja le újra és újra. Szerintem nem érdemes a folytatásra a sorozat, semmi kedvem belebonyolódni a többi részbe. Nagyon érződik egyébként, hogy Moning a saját anyját gyászolja ebben a könyvben, a saját gyászfeldolgozását próbálta kiírni magából.

Igazából sajnos több szót nem is érdemel az egész.  

 

John Marrs: Keep It In The Family 

Úgy gondoltam, egy régóta az Audible könyvtáramban várakozó, feszült és izgi John Marrs-szal nem lőhetek mellé! És hát dehogynem, egy kissé mégiscsak sikerült. Ez most csalódás, pedig nagyon izgalmasnak ígérkezett, de végül túlcsavarta Marrs, és annyi gonoszságot passzírozott bele… Abnormális család, rengeteg titkolózás, de a lehető legsötétebb fajtájú titkokkal. 

Óhatatlanul akadtak következetlenségek is, valamint egy-egy ponton hihetetlen, hogy mégis hogy nem derített fényt a rendőrség, a nyomozások stb. több összefüggésre. John Marrs csavarjai, aztán a csavar utáni utolsó csavar is mindig pofon szokott csapni, ehhez képest itt most eléggé képben voltam mindennel, és nem tudott sok meglepetést okozni. 

Beteg sztori: rémségek a padláson, a bőröndökben, de legfőképpen a lelkekben... Most egy darabig szerintem nem olvasok tőle. 

Debbie Tung: Book Love

Majdnem lemaradt ez a szuper kis kötet a végéről, pedig Debbie Tung könyve nemrég szerzett néhány igazán vidám és önfeledt percet számomra. Többeknek ismerősek lehetnek a rajzai, amiket most egy kötetbe gyűjtött. A képregényeket meg-megtöri egy-egy egész oldalas, kidolgozottabb rajz is a könyvben, ezeken nagyon szerettem legeltetni a szemem. 

Mi könyvmolyok igazán magunkra ismerhetünk abszolút minden részletében, minden képkockájában. ♥ Örülök, hogy beruháztam rá és a polcomon tudhatom. 

Nos, remélem tetszett ez a zanza. Konklúzió: nem kell ráfeszülni a posztokra, meg mindent alaposan leírni a könyvről, ezentúl inkább többször hozok kis rövidített véleményeket is, ha úgy adódik. ;) Másik konklúzió: több esélyt kellene adnom a nonfictionöknek, és visszatérni a természettel és állatvilággal foglalkozó könyvekhez (Durrell, Attenborough, Wohlleben, here I come - hopefully). :)) Oh, és persze a régi jó Moningokat is kéne újrázni. ;) 

Linn Skåber és Lisa Aisato varázslatos világa - képes poszt

Saját képek.

Tavaly tavasszal olvastam el Linn Skåbertől a Ma négykézláb akarok járni című kötetet, ami a "monológos" könyvek középső része, és a felnőttkori élethelyzeteket járja körül. Bár a történetek jó része kissé komor hangulatú volt, és a családalapítás körüli időszak, a fiatal-felnőtt életkor mellőzöttnek tűnt benne, jó élmény lett, és nagyon megtetszett a hangulatiság, és a képi világ is. Lisa Aisato, az illusztrátor egy varázsló. Csodálatos, kifejező rajzokat készít Skåber történeteihez, amik sokszor álomszerűek, és rendkívül színes fantáziáról tanúskodnak. 

Nem volt kérdés, hogy a kamaszmonológok és az időskori monológok is sorra fognak kerülni. 

Arra azonban nem számítottam, hogy az időskori kötetet fogom leginkább hozzám közelállónak érezni. ♥ Ilyen öreg lélek lennék? Vagy tényleg az sikerült a legjobban, és nem hiába írja Skåber az előszóban, hogy az időskori monológokat akarta tulajdonképpen először megírni?

Mindenesetre mindkét kötet tetszett, a különféle életkorok problémáit, fókuszpontjait, nehézségeit remekül ragadták meg, az illusztrációk pedig természetesen ismét abszolút levettek a lábamról. 

Év végi olvasmányok

Néhány sort szeretnék írni az év utolsó olvasmányairól is, amikről azt hiszem azért egész posztnyi gondolatot most nem fogok összehozni, de egy-egy rövidebb értékelést írok róluk. :)

Kate Quinn: The Briar Club

2019 óta évente olvasok egy Kate Quinnt, es bár változó, hogy mennyire tetszenek, nagyon keresem az első kettőhöz hasonló élményt tőle, és elolvasom az újabb könyveit. A The Briar Club következett most.

Ugyanaz a felolvasó olvasta fel most is a hangoskönyv verziót, Saskia Maarleveld, így aztán most is nagyon jó minőségű, élvezetes felolvasásról van szó. 

A könyv maga sajnos nem tetszett annyira, középszerű maradt, nem vont be magával annyira, mint vártam. Holott nagyon sok érdekes és fontos témát érintett, és rendkívül színes karaktergárdával dolgozik benne Quinn. 

Fliss, Grace, Bea, Réka, Nora és Arlene... Ők mind Briarwood House lakói, az '50-es évek Washington DC-jében. Van köztük anya, özvegy, ex-baseball sztár, és persze mindenkinek vannak kisebb-nagyobb titkai. Például van, aki egy gengszterrel ápol romantikus kapcsolatot. De hogy az egészből mégis hogy lesz a kezdőjelenet zűrzavara, két holttesttel a ház két pontján? Úgy, hogy van itt némi kémkedés is, és van, akinek bizony egy cseppet súlyosabb a titka, mint a többieké. 

Az időszak történelmi-politikai hátterét is bemutatja Quinn, és behozza a történetbe a fogamzásgátló tablettával kapcsolatos első kísérleteket is, az egyik szereplőn keresztül. 

Grace March teadélutánjai teszik könnyedebbé és elviselhetőbbé a lakók mindennapjait, és ezekből heti rendszerességű szeánsz válik. 

Kedvenc fejezeteim azok voltak, amiket Pete és Nora szemszögéből kaptunk. Velük igazán jó felütéssel indult a regény, de utána kissé leült számomra, Rékán és Fliss-szen nehezen rágtam át magam, a végén az események kissé zavarosan zárultak le, de kétségkívül izgalmak és fordulatok közepette. Szóval nem lett a kedvenc Kate Quinnem, de ez is jó iparosmunka. 

A hangoskönyv végén van egy interjú a szerzővel és a felolvasóval. Bár feljebb dicsértem Saskia Maarleveldet, azért annyit hadd jegyezzek meg, hogy ha Quinn-nek sikerül szépen kiejtenie Réka nevét magyarul, akkor Saskiának igazán illene tudni leutánoznia, vagy ha nem tudja, hogy kell, kérdezzen utána. Ugyanis szerencsétlen asszony az egész audiobookban Ríka. 

A recepteket nagyon feleslegesnek éreztem a könyvben, de az csak az én nünükém, számomra csak feleslegesen megtörik a mesélést.

Brittany Rubiano: Bölcsességek a Százholdas Pagonyból

A Libri egyik karácsonyi díszkötete volt ez a szépség, és amikor az ajándékkártyámat költöttem el náluk, úgy döntöttem, berakom ezt is a kosárba, hátha jó lesz alapon. Hogy jó lett-e? Hát nehezen tudom eldönteni.

Ez egy tényleg csodálatosan szép kivitelezésű kötet. A kép nem is adja vissza, mert egészen érdekes textúrája van a borítónak, és még élfestett is. Csak fogalmam sincs, kinek szól? Ünnepi hangolódásnak nekem nem elég ünnepi, nem a karácsonyhoz köthető. Elnézegetni kikapcsoló élmény volt, de tényleg egy fél óra alatt átlapozható. Nem értem ki a célközönség.

Az idézetek rendben vannak, többé-kevésbé, de a hozzá halmozott raklapnyi közhely, nos kissé sok volt nekem.

Azt olvastam, hogy olvasni tanuló gyereknek jó lehet, és utána egy picit más szemmel tudtam rá nézni, de szerintem emberfia nincs, aki egyébként ezzel a céllal a szeme előtt venné meg ezt a kötetet.

Szóval összességében: gyönyörű semmiség. Milyen értékelést érdemel az ilyen könyv?

J.K. Rowling: Karácsony a Roxfortban 

És a másik jómadár, amire részben ráillik a gyönyörű semmiség kifejezés, de itt azért jóval nagyobb a nosztalgia-faktor, és erőteljes szentimentális szálak vannak a háttérben számomra... A Karácsony a Roxfortban olyan, mint egy nagyon egyszerű karácsonyi mesekönyv, kevés szöveggel, sok nagy képpel, egy 10 perces lapozó. Sajnos valamiért (egy kő alatt élek!), azt gondoltam ez is egy"lexikon"-szerű gyűjtemény a karácsonyi eseményekről, fejezetekről a HP mind a hét kötetéből, holott már a borító is hirdeti: Részletek J.K. Rowling Harry Potter és a bölcsek köve című regényéből. És a könyv tényleg ennyi, a karácsonyra készülődés sorai, gyönyörű illusztrációkkal körítve. A tanulók összeírása, akik maradnak a Roxfortban a karácsonyi szünetre, a hatalmas fenyőfák a Nagyteremben, az ámuldozó ajándékbontogatás, amikor is előkerül a láthatatlanná tevő köpeny, a furulya, és a Weasley-féle kötött pulcsik. :) 

Ziyi Gao csodásan elkapta a hangulatot, mesebeli és kedvesen megrajzolt karaktereket adott. Igazán végigillusztrálhatná az egész sorozatot, de persze tudjuk, hogy ezek a projektek sosem jutnak el a végéig, szóval én elégedett vagyok most ezzel a kis részlettel. Nem mellesleg pluszpont, hogy kisebb gyerekkel is elolvasható. Szerintem elő fogom venni minden évben, kicsit hangolódni a karácsonyra, tökéletes hozzá. :) 

Fehér Klára: Négy nap a paradicsomban 

Amikor befejeztem, azt írtam fel magamnak, hogy tragikomikusan üdítő, és ez valóban helytállóan leírja, milyen élmény is volt ez a rövidke történet. Az írópáros, Juli és Andris korzikai utazásának történetét ismerhetjük meg belőle, de ennél végső soron sokkal többet is. Bámulatos, hogy mennyi minden fért bele ebbe a vékonyka kis kötetbe. 

Néhol komikus, néhol azonban nyomasztó korrajz ez a '70-es évekről, és azon belül is az akkori (akkori?) magyar turistákról. A turistákról, akik nem válthatnak elég valutát, akik filléreiket számolgatva, kuporgatva próbálják meg élvezni az életet, miközben egy rosszul kiszámolt érkezés, egy félreértett szó, és néhány egyéb kommunikációs baki komoly gondokat szülhet. 

A korzikai nyaraláson kívül felelevenednek egy korábbi ausztrál út visszás emlékei is, kitekintünk Indiába, és Olaszországon is keresztülnyargalunk, persze csakis lélekszakadva, mindent megpróbálva behabzsolni, miközben a hidegélelmet kuporgatjuk a kocsiban, és a benzinpénzt számoljuk. Azt feltétlen fontosnak tartom megjegyezni ezen a ponton, hogy a kocsit kérem szépen Krapancsák Tódornak hívják. :D 

Juli és Andris kétségbeejtő helyzetekben találja magát, főleg, amikor már - végre - ténylegesen Korzikára érnek, András régi barátjához, ahol is kiderül, nem egy udvarház vendégei lesznek, ahol a tejjel-mézzel folyó kánaán, és a kert végében futó hűs patak várja őket, hanem bizony saját szállásukat maguknak kell kifizetni, és oda fel is kell caplatni napjában többször is. Nem úgy hívták őket egy hét "vendégségbe", ahogy ők gondolták. A kommunikáció hiánya egyre-másra csalódásokat szül, mind a vendégek, mind a vendéglátók számára. Érdekes azt is apróra megfigyelni, milyennek mutatja be a messzire szakadt hazánk fiait a szerző. 

Gördülékeny, szórakoztató, sokrétű írás, minden balszerencsés fordulat ellenére valahogy mégis pozitív hangulatban lehet olvasni, és figyelni hogy is viseli a csapásokat szegény házaspár. Tetszett, hogy a kitekintéseken, kalandokon, viszontagságokon keresztül mennyi mindent megtudunk közben a kapcsolatukról, személyiségükről is. 

Keserédes, hangulatos kisregény nem csak utazásról, hanem barátságról, házasságról is. El is felejtettem már, milyen jó Fehér Klárát olvasni! 

"(...), hanem az öbölre bámultam, ahol a lebukó nap színparádét rendezett. Egy pici bárányfelhő, egyetlen pici felhő volt az égen, de az is csak azért, hogy aranyvörös peremet kapjon. A sziklák komor, fekete csúcsok, a tenger sötétkék tinta. Csend, béke, szépség ömlött el a tájon."

Linn Skåber: Ma négykézláb akarok járni

Linn Skåber "monológos" könyveire már korábban felfigyeltem, és végül a felnőttmonológok került annak idején először a kívánságlistámra. Bő egy évet tartogattam is, de most végre elolvastam. A Ma négykézláb akarok járni nem csak szép, de különleges és tartalmas kötet is. Lisa Aisato illusztrációi kísérik a sorozatot, és figuráiban, hangulatiságában nekem elsőre a Garmann nyara című könyv ugrott be róluk. Csak utána vettem észre, hogy mindkét könyvnek norvég a szerzője (bár az illusztrátor különbözik), szóval valamelyest "norvégos" lehet akkor ez az irányvonal. 

A kötet a felnőttmonológok alcímet kapta, és rövidke történetein keresztül felvillan a felnőttség fonáksága, és még az ismeretlen élethelyzetek is ismerősnek tetszenek, a magunkra-ismerés a hétköznapibb és az abszurdabb jelenetekből sem hiányzik. Sokféle élethelyzet, élettörténet, élettöredék bukkan fel, és pengeti meg az érzelmi húrokat. 

Erős a kezdés az előszóban, a tengerparti jelenettel, már itt magával ragadott Skåber, mert ismerőset mutatott, mind a jelenet fizikai mivoltában, mind a lelki hátterével kapcsolatban. 

Kedvencem volt az írások közt Az erős kezed, a Titkok, a Halál, és nagyon megcsapott A világ legromantikusabb filmje is - az ehhez tartozó illusztráció is brutálisan jó. Tetszettek a kicsit hosszabb lélegzetű sztorik is, a telefonbeszélgetős "Péntekről", és a Cowboy és szakács is. De a fejezetek között van néhány pársoros szöveg is, egy-egy illusztrációval, ezek is igazán erőteljesek, pedig csak 1-2 mondat mindegyik. 

Linn Skåber és Lisa Aisato is igen jó emberismerők, és tudják, hogyan kell bemutatni az úgynevezett felnőtteket, úgynevezett felnőttségükben. A napsugaras borító sok-sok keserűséget, szomorúságot, borús gondolatot rejt viszont, nem jellemzőek a pozitív kicsengésű történetek. 

A versek nem tetszettek annyira, és fiatal-felnőttkor kissé hiányzott, a gyerekvállalás, munkakezdés küszöbén állók érzései, helyzetei, ezekből nagyon kevés volt, inkább a 40+, 45+, 50+ korosztály volt képviseltetve. 

Kíváncsi lettem a kamasz és az időskori monológokra is. 

Saját kép. Instagram.

The Harry Potter Wizarding Almanac

A tavalyi év nagy szenzációja volt, hogy megjelenik a nagy Harry Potter Varázsalmanach, és gondolom sokunknál landolt karácsonyi ajándékként akár angolul, akár magyarul, hiszen az Animus Kiadó is gyorsan kapcsolt, és kiadták magyarul is.

Egy nyomdacsoda és festéktenger ez a könyv, az illusztrált kiadások koronázatlan királya, amelyben hét különböző illusztrátor munkája elegyedik. Ettől a sokféle stílustól, a sokszínűségtől kissé eklektikus az egész, de ez összességében nem zavaró. 

Az illusztrátorok: Peter Goes, Louise Lockhart, Weitong Mai, Olia Muza, Pham Quang Phuc, Levi Pinfold and Tomislav Tomic. 

Nem sok újat fogok tudni mondani az Almanach-ról, mint amit minden más értékelésben és blogbejegyzésben is olvashattatok már, és aminek a veleje az, hogy szép, sőt gyönyörű, de mégis mi az értelme ennek a könyvnek? Kinek készült? Információt nemigen tartalmaz újat - vagy bármi, ami ebből új volt esetleg egy HP olvasónak, vagy netán csak elfeledkezett róla, azt egy google-kereséssel is megtalálja, és ezen kívül pedig csak egy színes-szagos bogarásznivaló az egész, vegyes színvonalon. 

Vannak benne elbódítóan részletgazdag oldalpárok, igazán varázsos elképzelések, de infantilis listák, furcsa összefoglalók, skiccszerű, már-már gagyi rajzok is. Mindez pedig tele van tűzdelve idézetekkel és random tényekkel a hét HP kötetből.

Saját képek.

A szereplőkről hozott tudnivalók, a varázsigék és bájitalok felsorolása olyan, mint amit esetleg iskolásként mi is megpróbáltunk összeírni a kedvenc könyveinkről, csak ugye mi nem kaptunk hozzá menő illusztrációkat, max rajzolgattunk valamit, és aztán spárgával összekötöttük az egészet füzetnek. 

A szemet gyönyörködtető részeken túl ezt a nagy céltalanságot persze egyvalami menti még meg: a nosztalgia-faktor. Hogy akárhogy is van, a HP világában elmerülni, a HP világába visszamenekülni mindig jó, és kicsit megcsiklandozta az újraolvasókámat is - jó lenne újra elolvasni a sorozatot. :) 

Ami még jó volt, hogy megtudtam, Rowlingnak van egy jkrowlingstories.com nevű weboldala, ami nagyon tetszetős kidolgozás, nézzétek meg. :) 

Kedvenc oldalak: a tiltott rengeteg kihajthatós oldala, Halloween, karácsonyi lap, Hogwarts Library, Dark Magic és Patronus oldalak, Ministry of Magic emeletei. 

Idegesített: a Marauder's Mapen a tükörírás, nem bogarászgattam inkább, azok az oldalak, ahol összevissza tekergett a szöveg, pl. idővonalak, és Weitong Mai rajzai, amik nagyon gyermetegek és túl egyszerűek voltak, kirítt nagyon a többi, tehetségesebb illusztrátor közül.

Rajta kívül még Louise Lockhart volt nekem kicsit olyan semmilyen, túl színes, de nem különleges. A többiek közül mindnél találtam olyat, amit nagyon kedveltem, de talán Peter Goes és Tomislav Tomic rajzai, oldalai tetszettek legjobban, pedig elsőre nagyon zsúfoltnak éreztem az utóbbit, de aztán egyre jobban bejött ez a stílus. Pham Quang Phuc szuperül rajzol karaktereket és állatokat, lényeket is, az ő kezét dicséri a borítókép is. Olia Muza pedig nagyon kellemesen tölti ki az oldalt erősebb színekkel is, neki jutott a legkevesebb oldal, de az mind szép. :) 

Szóval mi legyen a verdikt? Jó? Rossz? Szükséges? Egy rajongó polcán szerintem ott a helye, és érdemes néhány órát eltölteni a böngészésével, már csak azért is, hogy esetleg meghozza a kedvet egy újraolvasáshoz. 

De kicsit inkább gyerekeknek valónak tűnik - ami több mint furcsa, miért nem az eredeti HP generációt akarták megörvendeztetni a kompendiummal? :) 

Mindenesetre sok része művészi értékű, kidolgozott, szép, és a szépnek végülis mi egyéb célja van a művészetben, mint gyönyörködtetni? Ennek eleget tesz. 

Vannak videók, ahol végiglapozzák a könyvet, pl. >itt<. Lessetek bele!

>Itt< pedig könyvbemutató Tóth Tamás Boldizsárral.

J.K. Rowling: A karácsonyi malac

El vagyunk kényeztetve: nemrég Az Ickabog, most A karácsonyi malac, és augusztusban érkezik eredetiben a The Ink Black Heart is, a Strike sorozat 6. része! Évente jön valami szuper. ;) A magam részéről nem is lehetnék boldogabb, hogy ennyi új Rowling jut ki mostanában. 

A karácsonyi malac stílusosan karácsonyra érkezett hozzám, a fa alá, és a két ünnep között szerencsére bele is tudtam vágni az olvasásába. Picit sajnálom, hogy nem sikerült 2021-ben befejezni, mert bizony odacsücsülhetett volna a csonka top5-ös listámra, szóval gondolatban biggyesszük őt oda, megérdemli. ;) Efelől nem is volt szemernyi kétségem sem, könnyedén és csont nélkül repül a többi kedvenc közé. 

Cselekményleírást tartalmaz a következő bekezdés! 

A karácsonyi malac-izgalmas és szívmelengető mese. Jack, a főszereplő kisfiú életében sok-sok változás történik: válnak a szülei, költöznie kell, új iskolába beilleszkedni, új pótapukája és mostohatestvére lesz. Amíg Püsmac, a kedvenc játéka vele van, addig nincs azonban nagy gond, vele szavak nélkül is mindent meg tud beszélni, és Püsmac megérti őt. A név egyszerűen a plüssmalac szóból jön, amit Jack egészen kicsiként "püsmac"-nak mondott. A kis malacka sok viszontagságon ment már keresztül: elvesztette szemeit, amiket aztán anya gombszemekkel pótolt, megfakult a színe, elkoszolódtak csülkei, és kajla lett az egyik füle. Sokszor meg kellett forduljon a mosógép dobjában is. De a pocakbogyói ugyanolyan kellemesen zörögnek, és hű, megértő társa maradt Jacknek. 

A baj akkor köszönt be, amikor egy csúf veszekedés során Jack mostohanővére dühében kihajítja Püsmacot az autópályán száguldó autó ablakán... 

Jack vigasztalhatatlan, és a kárpótlásul vett karácsonyi malac, úgy érzi, nem helyettesítheti régi barátját. Elhatározza, hogy megkeresi Püsmacot, azonban a játékok egyszercsak útját állják, és más megoldást indítványoznak a fagyos úton bóklászás helyett... Szenteste van, a csodák ideje, amikor minden megelevenedik, és az új játék, a karácsonyi malac, vállalja, hogy elkalauzolja Jacket az Elveszettek Birodalmába, ahol most Püsmac is van, megannyi más, elveszett tárggyal egyetemben. 

Igazi régivágású mese/meseregény kerekedik ebből a küldetésből, és az Elveszettek Birodalmában egymást érik a kalandok. Fantáziadús és szívhez szóló, de nem szirupos, és a többrétű tanulság sem lett didaktikus. Kifejezetten jó élmény volt olvasni, és elmerülni benne, megismerni az Elveszettek Birodalmának különböző szintjeit, városait, szereplőit. Egyszerű, de fontos, gondolatok fogalmazódnak meg egyre komplexebb módon, a használati tárgyak elkallódásától egészen az olyan dolgok elvesztéséig, mint amilyenek a hatalom, a boldogság, a becsvágy, vagy épp a remény... 

Remekül ki vannak találva a különféle városok: Pótolható, Baj-Hogy-Nincs-Meg, Hiányoltak Hona, és az őket benépesítő szereplők színes hada. Brilla seriff különösen tetszett, de említhetném akár Uzsit (Halival!), Kompaszt, és az kárbecslőket is, akik amolyan fogdmegekként működnek ebben a világban. Ó és persze ott a főgonosz, a hatalmas és rettegett Veszejtő, aki megsemmisíti a Siratatlanok Pusztájában kóborló elveszetteket, akik már igazán senkinek sem kellenek... Jacknek és a karácsonyi malacnak előle is rejtőzködniük kell, miközben versenyt futnak az idővel is: éjfélig haza kell érniük az Elveszettek Birodalmából. 

Gyönyörűek a fekete-fehér illusztrációk a könyvben, az új részeknél kétoldalas képek vannak, de néhol a fejezetek közt is akad egy-egy egyoldalas rajz; Jim Field nagyon eltalálta a hangulatot, és mindig jó részeket ragadott ki a történetből. Nekem a borítókép is tetszik, amit sokan kritizáltak (ijesztő a malac, furcsa a kisfiú, stb.).

A magyarított nevek-helyek is telitalálatok, nem csalódtam Tóth Tamás Boldizsárban. Igaz, Püsmac neve nekem az elején idegesítőnek hatott, de hamar levetkőztem ezt a kis ellenérzést. 

 

A karácsonyi malac története olyan, mintha a Toy Story és az Agymanók (Inside Out) keveredne egymással, karácsonyi köntösben. Megelevenedő játékok, barátság, bátorság, veszteség, a bonyolult érzelmek, változások feldolgozása, egy eleven és komplex fantáziavilágban, amiben játszi könnyedséggel érezhetjük magunkat újra gyereknek. 

Szeretném majd valamikor eredetiben is elolvasni, és nagyon jó lenne, ha esetleg készülne belőle majd animációs film is. :) 

J.R.R. Tolkien: Karácsonyi levelek

Tavaly karácsonyra kaptam meg ajándékba Nikkincs barátnőmtől ezt a csodaszép kötetet, de sajnos már úgy alakult, hogy nem jutott rá idő az ünnepi időszakban, más könyvekkel hangolódtam akkor, és januárban nem volt már kedvem belekezdeni. Elhalasztottam az olvasását egy évvel, kifejezetten karácsony idejére, és nagyon jól tettem, ezt a könyvet tényleg ilyenkor érdemes leginkább forgatni. 

A Karácsonyi levelek olyan üzenetek gyűjteménye, amelyeket Tolkien írt és rajzolt a gyermekeinek a Mikulás, avagy Karácsony Apó nevében. Nagyon szép kivitelezésű könyv, fényes lapokkal, az eredeti levelekkel és képekkel tűzdelve, sőt, még a borítékok is be vannak másolva a Télapó reszketeg írásával címezve. 

Szívmelengető az ötlet, és tiszteletreméltó ez a hosszan tartó, következetesen végigvitt télapóskodás Tolkientől, aki tényleg évtizedeken át írta serényen, titokban a leveleket sorban cseperedő gyermekeinek, Johnnak, Christophernek, Michaelnek és Priscillának. Bár eleinte úgy tűnik nincs semmi különös a levelekben, Karácsony apó beköszön, üdvözöl mindenkit, reméli, hogy tetszenek az ajándékok, megköszöni a leveleket stb., de aztán az évek múlásával egyre több mindennel egészül ki az Északi Sark eme képzeletbeli világa: Hóember a kertész, a szerencsétlenkedő Jegesmedve (JM), barlangi medvék, ádáz koboldok, és a velük vívott háborúk, törpék, manók népesítik be az oldalakat és szinte minden évben adódik valami kaland, komédia vagy tragédia - pl. eláznak az ajándékok, megég Jegesmedve bundája, támadnak a koboldok...

Sokszor köszön vissza a Gyűrűk Ura és a Hobbit fantáziavilága és stílusa ezekben a rövidke történetekben, még ha a műfaj olyan különböző is.

Ami miatt kicsit elégedetlen vagyok, az az, hogy óhatatlanul is bogarássza az ember az eredeti leveleket, az apró betűs kézírást, és bár néhol nehéz olvasni, azért annyira nem nehéz, hogy ne vevődjön észre jópár kihagyott sor, félrefordítás, vagy csak egyszerűen... nem is tudom, olyan szöveg, ami nem adja igazán vissza az eredeti kedvességét. A magyar szövegből sok helyen hiányzik a szív. Nem tudom vajon miért nem lehetett ezzel alaposabb munkát végezni, ha már egy ennyire igényes kötet lett belőle külsőre. Azt hiszem aki tud angolul, jobban jár az eredetivel, mert az sokkal gördülékenyebb, és megmarad a humora is, Jegesmedve esetlen beszólásaival, és a kihagyott részletekkel együtt.

Talán a végéről hiányzott még valami összegzés, információk, vagy valami, mert így olyan lezáratlanul, hirtelen ért véget.

Szemet gyönyörködtető, remek könyv az ünnepre hangolódáshoz. Érdemes beosztani kicsit, és elbogarászni a szövegben, megszemlélni a rajzokat, nem egyszerre elolvasni, mert akkor feltűnnek a nem-fordításbeli kis hiányosságok is, pl. az ismétlődő szövegrészek. Ez persze valahol természetes, Karácsony Apó persze hogy mindig a hogylétük felől érdeklődik, köszöni a leveleket stb., mielőtt mesélni kezdene a sarki eseményekről. Gondoljunk csak arra, a Tolkien-gyerekek évente kapták az "adagot" ebből, úgy más, mint egymás után ledarálni 20 év termését. :) 

Az Ickabog meséje

J.K. Rowling: Az Ickabog

Óriási öröm számomra mindig, amikor Rowling anyánktól újabb könyv érkezik, legyen az valami Harry Potterrel kapcsolatos, álnéven írt krimi, társadalomkritikai regény, vagy épp mese. Rowling változatlanul nagyon tud valamit, és Az Ickabog című meseregénye is repült egyenes úton a kedvenceim közé. A legjobb pedig, hogy éppen tegnap jött a hír, egy újabb Rowling-meséről, ami több mint 20 országban egyszerre jelenik majd meg 2021. október 12-én, és The Christmas Pig lesz a címe. Részletek >itt<. Tóth Tamás Boldizsár már dolgozik a fordításon, ami nagyon örvendetes, mert Az Ickabognál is meg kellett állapítanom, hogy brutál jó fordítást csinált... Olyannyira, hogy képzeljétek, úgy döntöttem, lehet, hogy meg se veszem angolul a kötetet... Magyarul annyira jó volt megismerni Galombékat, Bazsalyékat és Jamborszky kapitányt, hogy őket már így zárom a szívembe. :) 

"Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Duskáldia nevű piciny ország, ahol évszázadok óta szőke királyok követték egymást a trónon."

Az Ickabog egy régebbi, fiókba került írása Rowlingnak, saját gyerekei ismerték csak. A koronavírus járvány kezdetekor vette elő és kapta össze a szöveget újra, amit részletekben, fejezetenként a neten is olvasni lehetett  a lezárások alatt.

"A duskáldiai közvélekedés szerint egyetlen érdekes és emlékezetes dolog származott csak Lápföldéről: az Ickabog regéje."

Az, hogy olvasni fogom Az Ickabogot, persze nem volt kérdés. Hogy mire számítottam? Nehezen tudnám megmondani, főleg, hogy azért mostanra csurrant-cseppent néhány információ, néhány vélemény róla. Ezek alapján már tudtam, ami azért sejthető is: hogy nem egy egyszerű gyerekmeséről lesz szó, hanem valami komplexebbről, ami a témákat és a történetet illeti. 

Az Ickabog nagyszerű, és egyben ijesztő társadalmi-politikai kórkép-körkép. Kétségtelenül nem a legkisebbeknek való, tele van ugyanis csúfságokkal: kegyetlen gyilkosságok, hazugságok, árulás, zsarolás és egyéb borzalmak tarkítják a sztorit. Mintha Rowling is inkább felnőtteknek szánta volna, csak bebugyolálta, hogy a (nagyobb) gyerekeknek is megfeleljen, legyen némi mesei köntös, tudjátok király, palota, alattvalók, várbörtön és díszes palástok, királyi süteménykészítő és gyémántberakásos kard, na meg a "lény"... A mesei elemek nem hiányoznak Duskáldiából, Pluritániából és Lápföldéről sem, ahol a titokzatos Ickabog köré kezd építkezni a történet. Frédi király szemtől-szembe kerül az Ickaboggal, és állítólag meg is sebesíti a kardjával - bár ezt már neki is csak úgy elmesélik, ő maga szegény inkább úgy emlékszik, elszaladt...-, de az igazságot eleinte a jótékony köd, majd egy kártékony hazugságlavina kezdi befedni. Frédi tanácsadói, Swindler báró és Lebrencs az Ickaboggal való találkozást, és annak szerencsétlen kimenetelét pedig saját szerencséjük és vagyonuk gyarapítására fordítják... 

Swindler annak megfelelően, hogy mire van épp szükség, ontja magából a hazugságokat, rémtörténeteket, vagy épp hősi elbeszéléseket. Az Ickabog nemzeti ellenséggé válik. Kitalált ellenségkép, rettegésben tartott nép, az Ickabog-tagadók tömlöcbe vetése, meggyilkolása, korrupció, manipuláció, ahogy a csövön kifér, Ickabog-adó (beszarás!) az Ickabog rendvédelmi szervek fenntartására és állomásoztatására... 

A piperkőc király-báb egy idő után már azt sem tudja mi folyik az országában, hogy s mint lehetetlenülnek el az emberek, szegényedik el mindenki, és lesz a fényűző és boldog Duskáldiából nyomorgó és sivár ország, miközben Swindler báró szekérszám hordja haza az aranyát... Koholt vádak alapján bárkit kicsinál, megfenyeget, hazaárulással bélyegez meg... 

Zseniális fricska az egész, tükör a világunknak, a társadalmi-politikai rendszerek működésének kendőzetlen bemutatásával, és szerintem baromi jó, hogy ilyet tanít a gyerekeknek, ebben a félig-mesés köntösben, egyszerű, számukra is jól átlátható összefüggésekben.  

Nincs benne semmi sablonos, közhelyes fordulat, és így amellett, hogy okos történetszövést mutat be, még meg is lep lépten-nyomon, és eredetisége mellett izgalmas is. 

A vége talán egy picit visszafordul az igazi mesei világba, mesei végkifejletekhez, de ez szerintem így van rendjén, és találhatunk ebben is rétegeket. 

Azon túl pedig, hogy milyen remek már eleve az alapanyag, fejet kell hajtani a fordítás nagyszerűsége előtt is. Tóth Tamás Boldizsár egyszerűen zseniális munkát végzett megint. A fordítás is szuper úgy eleve, de a műfordítás, a nevek újraalkotása, egyszerűen pazar lett! Adott mindennek egy kis népmesei színezetet, mégsem lett magyarosításában "parasztos", ami elrontotta volna az összképet. Mesei és beszélő nevek születtek, és nekem már mindig ez marad Az Ickabog valódi "nyelve", annyira tökéletes. ♥ 

Gyönyörű a kiadás is, mind a védőborító, mint a fedél nagyon tetszik, és bár eleinte húzódoztam az ötlet miatt, hogy rajzpályázaton beérkezett, valódi gyerekrajzok lesznek az illusztrációk, meg kell hogy mondjam, kellemesen csalódtam. Helyesek a rajzok, harmonikusak a színek, passzoltak a könyvhöz a képek. 

Olvasmányos, fantáziadús, csavaros és nagyon sötét politikai mese pénzről, hatalomról, cselszövésről és ármányról... Nyomokban Ickabogot tartalmaz (tényleg!).

Ifjúsági regényeket olvastam - zanzaposzt

Egymás után elolvastam egy pár ifjúsági regényt, könnyedebb, rövidebb, picit "haladósabb" olvasmányokra vágyva, és gondoltam röviden értékelem őket egy csokorban. A lélekdoki hirtelen felindulás volt, a másik kettőt viszont a várólista csökkentésből választottam ki. 

Marie-Aude Murail: A lélekdoki

Marie-Aude Murail neve már fel-feltűnt korábban is, az Oh, Boy!, a Tartós hullám és a Lakótárs kerestetik! kapcsán, de aztán mindig háttérbe került, elmaradt ezeknek az olvasása. Végülis A lélekdokival ismerkedtem meg a francia szerzővel most, ami egyébként sorozat, de magyarul sajnos nem jelent meg, csak az első kötet. 

A történet főszereplője egy pszichológus apuka, Sauveur Saint-Yves, és kisfia, Lazare, akik Martinique szigetéről vándoroltak be, és bőrszínük még mindig okot ad az izgalmakra, összesúgásokra, összenézésekre. Az apa az otthonukban, irodájában folytatja le a pszichoterápiás üléseket, Lazare pedig élelmes módon, ahelyett, hogy a konyhában leckét írva várná, hogy az apukája befejezze a munkát, és megvacsizzák az aktuális mirelit kajájukat, egy függönnyel takart oldalajtóhoz lopózva végighallgatja a terápiákat, megismer egy csomó, arc nélküli alakot, akiknek válogatott nehézségek vannak az életükben, gyakran olyasmik is, amihez Lazare még túl kicsi.  

Egyébként valamiért végig Frozone-t (A hihetetlen családból) láttam magam előtt Sauveurként. :D 

Frozone, ahogy én képzeltem Sauveur-t. :)

Rengeteg fontos és nehéz témát sorakoztat fel a könyv, Sauveur doktor esetein keresztül: családi botrányok, homoszexualitás, önvagdosás, depresszió, gyász, pedofília, rasszizmus egyaránt helyet kap a pácienseken keresztül, és bár eleinte félő volt, hogy túl sokat markol, de keveset fog majd, hamar megtalálta az egyensúlyt, és közben nagyon megkedveltette a karaktereket Marie-Aude Murail. A két főszereplőt nem lehet nem szeretni... de a páciensekhez is szép lassan elkezdünk kötődni, hiába próbáljuk távolabbról szemlélni őket. 

Azt mondjuk nem tartottam túl professzionálisnak, hogy Gabin ott lakik náluk egy ideig, de Sauveur túl lelkiismeretes és jólelkű ember... 

Egy picit talán a vége volt összecsapott a könyvnek, vesztett a lendületéből, pedig a mondanivalóhoz nem lett volna feltétlenül szükség a keszekuszaságra és az utazásra, anélkül is teljesen helyén volt minden.

Biztos fogok még Murailt olvasni, kellemes kikapcsolódás, ifjúsági, de nem bugyuta, jó karakteret hoz, és könnyed marad a stílusa, még a kemény témák mellett is.

Vanna Cercená: Tükörnapló

Kedvesen egyszerű, lányos, tipikus pöttyös, amilyet már jó rég olvastam. :)

Carlotta egy nyarát követjük végig a naplóján keresztül. A kislány szülei elváltak, és rendszerint egy hónapot anyjával, egy hónapot apjával "nyaral" a nyári szünetből. Anyjával Korzikára mentek volna, egy munka azonban közbeszól, és a hegyekbe kell menniük, ahol egy elhagyatott házban az anyukának egy rakás régi iratot kell rendeznie, és iktatnia... Carlotta majd megpukkad dühében, de aztán fokról-fokra felenged a nemtetszése, amikor kiderül, a hely, bár eldugott, azért csodaszép, és vannak ott más fiatalok is, akikkel összeülhet fagyizni, beszélgetni, vagy épp kirándulni is el tudnak menni. Az igazi vonzerőt azonban az iratok közt talált, elzárt napló jelenti a kislánynak, amit pontosan 100 évvel ezelőtt vezetett egy vele egykorú kislány, Caterina. 

11-12 évesen pont ilyesmi nyári naplókat írtunk mi is szerintem, és hasonló gondolatok jártak a fejünkben. Persze a kötet pikantériája a 100 évvel ezelőtti napló, amivel Carlotta párhuzamba állítja saját élményeit, gondjait, gondolatait. 

Elvált szülők, fiúkkal való barátkozás, ismerkedés, barátnős sms-ezések keverednek a régmúlt titkaival, és a 100 évvel ezelőtti nehézségekkel, gyerekmunkával, kivándorlással. 

Egy picit a nyaralás helyszínei miatt a Fecskék és fruskákat is eszembe juttatta. Nem kell tőle sokat várni persze felnőttként, 10 év körülieknek íródott szövegre számítsunk, de a maga léptékében tökéletes kis ifjúsági olvasmány. :) 

Szegedi Katalin illusztrációi pedig igazán szépek, feldobják a könyvet. :)

Jacqueline Wilson: The Story of Tracy Beaker

Ha már így belelendültem az ifjúsági regényekbe, Jacqueline Wilsontól is elővettem egy régóta várakozó példányt, a Tracy Beaker történetét. Nem tudtam, hogy ez is sorozat, na persze elolvasható önálló kötetként is az első epizód. 

A szerző - szokásához híven -, játszi könnyedséggel festi fel az egyébként igen nehéz hátteret, egy nevelőotthonban élő 10 éves kislányról, akiben forr a düh, a frusztráció, és a kiskamaszos érzések sokasága, és aki mindegyre az édesanyját várja, hogy az mégis érte jöjjön valamikor, és hazavigye az általa elképzelt fényűző életbe.

Tracy elég nehéz gyerek, lobbanékony, szemtelen, és forrófejű is, pedig valahol mélyen a helyén van a szíve. És ez szép lassan ki is derül a könyvből, ami tulajdonképpen Tracy kis naplóregénye önmagáról, egy hevenyészett önéletrajz illusztrációkkal, tintapacákkal, levelekkel megspékelve. :)

Az otthon életét felpezsdíti egy újságíró megjelenése is, aki cikket készül írni róluk. Az újságíró, Cam, nem olyan fényűző sztár, mint Tracy elképzelte magában, mégis szimpatizálnak egymással. Persze Tracy önmagának se vallaná be igazi érzéseit, és sokszor inkább csak toporzékol, és rosszalkodik továbbra is.

Tetszett, könnyed, és nagyon aranyos - annak ellenére, hogy Tracy egy igazi ördögfióka... -, még az is lehet, hogy valamikor elolvasnám a folytatásait is, kíváncsi vagyok Cam-mel mi történik. :)

Nyelvi érdekesség, hogy nagyon-nagyon sokat használják a "not half" kifejezést. Nem tudom, ti ismeritek-e, >itt< van leírva példákkal. :)

Quidditch Through the Ages - illusztrált kiadás

Amikor tavaly ősszel elolvastam a Legendás állatok és megfigyelésükből készült illusztrált változatot, elég pesszimistán nyilatkoztam arról, hogy "a kviddicsesből" bizony sehogy sem tudnának ennyit kihozni... Tévedtem! 

Szerencsére amikor beharangozták A kviddics évszázadaiból készülő illusztrált, szépséges verziót, addigra már elfeledtem korábbi kételyeimet, és tudtam, kelleni fog ez az album is a gyűjteményembe. Azt azonban tényleg a legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy ez a verzió is épp annyira elnyeri a tetszésemet, mint az állatos. A kviddics évszázadai 2001-ben jelent meg először, kis füzetke formában, mint Harry könyvtárának, tankönyveinek tagja. Potter-rajongásom ide vagy oda, akkor nem tudott elvarázsolni, száraz sportleírásnak éreztem, és tényleg nem hittem volna, hogy az illusztrált forma ennyire sokat dob majd ezen. A sport-almanach életre kelt! 

Emily Gravett illusztrációi rendkívül sokfélék: rajzok, nyomatok, levelek, újságcikkek, fényképek, térképek, és korabeli varázslóreklámok követik egymást. Vonalrajzos, kidolgozottabb, fehete-fehér, színes és hektikusan középkori stílus egyaránt képviselteti magát, sőt még egy porcelántényér is szerepel, méghozzá Japán kviddicsmeccs jeleneteivel ráfestve. A képek mindenhol remekül kiegészítik a szöveget, és sokat hozzátesznek a szabályok alakulásának leírásához, a seprűtípusok fejlődéséhez, változásához, és persze Nagy Britannia és Írország főbb kviddics csapatainak leírásához. Bemutatják a mezeiket is, ami így, képekkel együtt látványos igazán. 

Saját képek.

A játékban használt labdákról van egy kihajtható oldal is, ahol elvileg méretarányosan szerepel a kvaff, a gurkók és a cikesz - már amennyire ráfértek az oldalakra. ;) 

Találkozhatunk leírással az első kviddics meccsekről, a szabályokban történt változásokról a századok során, szabálytalanságokkal - bár utóbbiakra csak igen szűkszavúan térnek ki, az ezekről írt gyűjteményes könyvet ugyanis hét lakat alatt őrzik, nehogy ötleteket kapjanak a játékosok belőle... :)  -, valamint egy egész fejezet szól az egyéb, seprűn játszott játékokról is. 

Nagyon tetszett a labdák, seprűk fejlődése, a kényelmi faktorok változásai a seprűkön, és a sok apró kis részlet, amiken meg lehetett állni kicsit böngészgetve a könyvet - hol egy kézírásos pergament sasolva, hol pedig az apró cikeszeket kergetve, amik az oldalszámokat rejtik. :) 

Seprű típusok.

Szerintem ne habozzon senki, aki esetleg hozzám hasonlóan nem annyira kedvelte a sima, régi változatot, össze sem lehet hasonlítani az élményt, és ismét egy nagyon szép kidolgozású, igazán igényes kötetet kapunk kézhez az illusztrált kötet képében. 

Bookdepository-ról rendeltem meg. 

Dan Brown: Vad szimfónia

Már a megjelenés hírére felkaptam a fejem a Vad szimfóniával kapcsolatban, azt hittem először ugyanis, hogy a, rosszul látok, b, névrokona lehet csak ez a Dan Brown annak a Dan Brownnak... De nem csalás nem ámítás, bizony az Angyalok és démonok és A Da Vinci-kód szerzője döntött úgy, hogy mesekönyvet ír, és hozzá zenét is szerez. :) 

A kisebb-nagyobb állatok által életre hívott szimfóniát pedig egy okostelefonos applikációval lehet előcsalogatni a könyvből. Az adott oldalt is felismeri az app, vagy te is kiválaszthatod, hogy hol tartasz, melyik zenei részt játssza le a telefon. A modern világ csodái, ugye. :D 

Gyönyörű, nagyalakú, keménytáblás kiadvány a kötet, és az illusztrációk nagyon jópofák. Külön érdekesség még, hogy az illusztrátor - Susan Batori - neve nem véletlenül tűnik magyarnak, valóban egy magyar hölgy rajzolta az állatkákat. :)
Igényes, aranyos verses mese, és tele van bátorító, pozitív üzenetekkel, apró kis életbölcsességekkel a gyerekek számára. 

Ha mindez még mindig nem lenne elég, rejtett üzenet, egy megfejtendő kód is vár a lapokon - eldugott betűk, és egy üzenet is van az utolsó oldalon. A szerző tehát nem hazudtolta meg magát, muszáj volt némi kirakós rejtélyt is beletennie a mesébe. ;) 

Egy kis ízelítő - a dundi pónik a kedvenceim! :) 
Saját képek.

Egér maestro és a pók.

A könyvet egyébként ajándékba vettem, csak sunyiban előolvastam. ;) 

A Gabo Kiadó oldalán most rajzpályázat is zajlik a Vad szimfóniával kapcsolatosan, ovisoknak és kisiskolásoknak. Részletek a linken. 

Ajánlom minden állat-, zene-, mese-, és Dan Brown rajongónak ezt a könyvecskét, nekem nagyon bejött. :) 

Kenguruk.

"Kövesd Egér maestrót és zenész barátait lombkoronákon és tengereken keresztül! A Vad szimfóniában találkozhatsz hatalmas kék bálnával és fürge gepárddal, parányi bogarakkal és kecses hattyúkkal, akik mindegyike egy-egy titkot tár fel.

Útközben rábukkanhatsz a meglepetésekre, amelyeket Egér maestro hagyott a számodra: egy rejtőzködő, zümmögő dongóra és összekevert betűkre, amelyekből kirakhatod a következő nyomot, és még egy rejtjeles üzenetet is!

A gyerekek és felnőttek hagyományos, közös felolvasás során is élvezhetik ezt a képeskönyvet, vagy olvasás közben meg is hallgathatják a zeneműveket – minden állathoz egyet – egy interaktív okostelefonos alkalmazás segítségével, amely a kiterjesztett valóságot alkalmazva azonnal lejátssza a megfelelő dalt, ha a mobiltelefon kameráját a képek fölé visszük."