A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 2026. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 2026. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. október 27., kedd

Két Durrell

Forrás.
Hirtelen felindulásból a várólista csökkentésben szereplő mindkét Gerald Durrell kötetet szinte egyszerre olvastam le a listáról, és bár elég szokatlan helyzet egy szerzőtől két könyvet is olvasni párhuzamosan, egyáltalán nem zavart, mert eleve nagyon másnak éreztem a két írást, nem keveredett össze bennem, mit melyikben is olvastam. Jó volt Gerry bácsi mesélése, és csak úgy ittam mindkét könyvből az infókat.

A lehorgonyzott bárka már emberemlékezet óta ült a polcomon a sorára várva, míg a Hogyan lőjünk amatőr természetbúvárt? csak nemég szereztem meg - méghozzá ingyen! - a Durrell-életmű begyűjtő projekt keretében. 

Utóbbi kötet érdekessége volt még, hogy a fiammal együtt olvastuk, aki egy ideje szeretné feltétlenül megtudni könyvtáram összes létező tagjának tartalmát. A Durrelles olvasmányválasztások így részben eme érdeklődésnek is betudhatók, hiszen ezekben azért nem sok olyan dolog van, ami nem való egy 5 évesnek. Az állatokról szóló részeket nagyon szerette, és ugyan nyilvánvalóan volt, amit nem értett meg, a számára is érthető poénoknál, vicces hasonlatoknál hangosan kacagott. :) 

A lehorgonyzott bárka a Jersey állatkert alapításának története, és mint olyan, kissé talán más élményt nyújthat, mint Durrell regényesebb könyvei, útleírásai, expedícióinak izgalmai. Első Durrellnek semmiképp sem ajánlanám egyik most bemutatott könyvét sem, de más-más okból. A lehorgonyzott bárka annak az olvasónak, aki nem ismeri kicsit jobban Durrellt, és az életművet, talán száraznak és néhol önismétlőnek tűnhet, bár meg kell hagyni, üzenetét, és a természet, és az élővilág szeretetét ugyanolyan letörhetetlen lelkesedéssel és vehemenciával adja át ebben is, mint bármely más írásában.
Annyira jó, hogy voltak, és talán vannak is olyan emberek, mint Durrell, akiknek ennyire a szívügyük az állatok sorsa, és az állatfajok védelme. 
A lehorgonyzott bárkából gyakorlatilag mindent megtudhatunk az állatkertekről, és arról, hogy laikusként miben gondolkodunk hibásan a ketrecekről, bezártságról, és mindenről, amit kritikával szoktunk illetni az állatkertek működésével kapcsolatban. Ugyanakkor Durrell megmutatja az érem másik oldalát is, hogy a már elkészült és készülő állatkertek miben tévednek nagyot, főként kialakításuk, tervezésük során. Mert az építész ugye hiába tervezi meg szépen a nagy kifutókat, látványos madárházakat, ha közben igazából kizárólag az azt látogató emberi nézőközönség igényeit és az ő szórakoztatásukat tartja szem előtt, ahelyett, hogy azon állatok jóllétét sorolná előre, amelyek számára az az adott ketrec, kifutó, élettér (!) készül. 
Durrell mesél olyan állatkertekről is, ahol jó, és olyanokról is, ahol borzalmas példákat látott. Szinte megrendítő olvasni egynémely ilyen részt, pl. a gorillát, aki egy teljesen üres, koszos tetőablakos "szobában" volt kénytelen tengetni az életét, és egyetlen "eszköze" egy zsákdarab volt, amit feltett a fejére, majd levette, újra és újra... Egy ilyen okos emberszabású majom, akit így elhanyagoltak, és hagytak unatkozni és talán megőrülni is... :( 

Iszonyú érdekes volt minden, ami az állatkerti élőhelyek kialakításáról leírt Durrell, pl. hogy miért is olyan szükségesek a rácsok - a majmoknak pl. nem lehet elég rácsot betenni, annyira szeretnek rajta mászni, de ha más nincs, akkor igenis legyen rácsos az oldala a ketrecnek, és ez ne a börtönt juttassa eszünkbe, hanem hogy tud hol mászni a majom. Kulcsfontosságú, hogy az állatok ne unatkozzanak. Elmeséli, hogy sajnos sok helyen mennyire egy kalap alá veszik a "kisemlősöket", és ugyanolyan térben tartják mindegyik fajtát, eltérő igényeik ellenére. Sztorizik olyan, expedíciók során befogott állatokról, amelyek átmeneti szállásukat - pl. a kosarak amiben befogták, vagy hajón szállították őket -, annyira megkedvelték, és otthonuknak tartották, már akár pár hét elteltével is, hogy nem is lehetett elszakítani őket onnan, és egy-egy nagyobb kifutón belülre is abban az átmeneti otthonban kerültek be. Voltak olyan állatkák, akik addig használtak egy kivénhedt halászkosárkát, míg darabjaira nem esett két év alatt. Voltak cibetmacskák, amik átmeneti, repülőgépmotor-ládájukat annyira kedvelték, hogy még szaporítani is sikerült őket ebben. 

"Na már most, ami minket illet, a láda új korában éppen megfelelő volt, de ahogy egyre öregebb és öregebb lett, növekvő utálattal néztünk rá, és elhaladtunkban zavartan fordítottuk el a fejünket, mint ahogy az anglikán egyház képviselői haladnak el a birtokukban lévő nyomornegyedek mellett."

"Egyik afrikai cibetmacskánk mindig „megölte” a banánjait (más gyümölcsöt nem, kizárólag a banánt), feltehetően ugyanazzal a módszerrel, amelyet a vadon élő cibetmacskák használnak a zsákmányuk elpusztítására. Először megragadta, és addig rázta a banánt, amíg az az elképzelése szerint „félig öntudatlan” állapotba nem került, majd ismételten rázuhant a vállával, amíg a banán lapos, pépes trutymóként nem kenődött szét a földön. Miután elégedetten nyugtázta, hogy a banán „kimúlt”, jóízűen elfogyasztotta."

Magának az állatkertnek a funkcióiról sincs sok tudomása szerintem az állatkertet látogató nagyközönségnek, és bár sajnos sok állatkert valóban csak "kiállítóterem", a cél nem ez lenne, hanem hogy egy állatkert kutasson is, és hozzájáruljon a fajok védelméhez, tenyészkolóniák létrehozásával, a vadonba való visszatelepítéssel, a vadállatok tanulmányozásával, az információk feljegyzésével és nyilvánosságra hozásával. Durrellék Jersey-n alapított állatkertje és alapítványa gyakorlatilag minden ilyen kritériumnak megfelel, és igazán értékes követendő példa az állatkertek számára. Az út, ami elvezetett a megalapításig rögös volt, és kalandos. Némi szerencse is kellett hozzá, rengeteg hitel, és az anyagi nehézségek áthidalása a kezdeti években, úgy, hogy az ne menjen annak a szemléletmódnak a rovására, amire felesküdtek, és amit el akartak érni, fenn akartak tartani, és át akarttak adni másoknak is.

"Azt mondják: helytelen megfosztani egy állatot a “szabadságától”. Ha legalább valamit tudnának az állat életéről, akkor nem izgatna a dolog, de nem tudnak. Burkoltan az sugallják, azzal, hogy egy állatot ketrecbe zárunk, megfosztjuk őt attól a lehetőségtől, hogy részt vegyen egy Costa Brava-i társasutazáson, elmenjen egy hangversenyre az Albert Hall-ba vagy síelni az Alpokba. E jó szándékú emberek számára az állatok apró, szőrős emberkék […] Holott nem azok, önálló egyedek a saját szemléletmódjukkal, a saját szeretem-nem szeretem dolgaikkal. Ezért fontos, hogy a dolgokat az állatok szemszögéből nézzük és ne a sajátunkból, különösen ha kritizálunk."


"A vadállatok többségének olyan egyhangúan telnek a napjai, amelyhez képest egy átlagos banktisztviselő hétköznapja is az Ezeregyéjszaka kalandjai közé illene."

Az építészeti szempontok, ketreckialakítások, kifutók tervezéséről írottak kifejezetten érdekesek voltak, és rengeteg olyan szempontot adtak gondolkodásra, amikbe soha nem is gondolunk bele. Az mondjuk számomra már ismert dolog volt, hogy nem mindig a nagy, és még nagyobb térben kell gondolkodni az egyes állatok lakhelyeinél, hiszen nem arról van szó, hogy végtelen szabadságot adjunk nekik. A laikus elképzelés szerint megfosztjuk az állatkertbe kerülő állatot a szabadságától, kicsi helyre zárva őt, holott sokszor a vadon élő állat sem hagyja el azt az adott zsebkendőnyi területet, ahol jól érzi magát, és amit territóriumának tart. Példának felhozott egy mókuspárt, akik számára az egész világot három fa jelentette, ezeknél távolabb sehova nem merészkedtek, csak nagy ritkán, ellenségeik elüldözésekor, és ekkor is azt a kicsi territóriumot védték. Az állatok számára tehát nem büntetés a kicsi hely, ha otthonuknak tudják tekinteni, de fontos pl. akár ezeknél a mókusoknál, hogy legyen hely térben felfelé, és lehessen min mászni. A majmoknál pedig, hogy lássanak más majmokat is, és ezzel fenn lehessen tartani érdeklődésüket, ne unatkozzanak, tudjanak "leskelődni" egymás után, ugyanakkor, a ketreceken keresztül ne érjék el egymást, ami sérülésekhez és túl nagy stresszhez vezetne. A Jersey állatkertben erre pl. kezdetben azt találták ki, hogy rombusz alakú, illetve kiszögellésekket rendelkező ketreceket építettek, és nem egy folytonos sorban voltak a majmok. Így látták egymást, tudtak nézelődni, "vetélkedni", kommunikálni, de azért bántani egymást, vagy megharapni, karmolni a másikat nem. 

"Az emberszabású majmok nagyon érdeklődők, és egy előkelő sorházban lakó vénlányhoz hasonlóan égnek a vágytól, hogy megtudják, mi folyik a szomszéd ketrecben."


"Láttam egy tevék számára újonnan tervezett kifutót, ahol az egyetlen dolog, ami megakadályozta az állatokat abban, hogy elvegyüljenek a látogatók között és a tevékre jellemző bájos módon megrúgják vagy megharapják őket, egy félméteres lépcső volt. Biztosítottak, hogy ez elégséges, mert a tevék nem szeretnek lefelé lépni. Már nagyon várom a híreket, hogy vajon a tevék is tudnak e erről, amikor végül is beköltöztették őket az új kifutójukba."

Rengeteg érdekesebbnél érdekesebb történet szerepel a többi fejezetben is  (bár kétségkívül a ketreces a leghosszabb) az elhelyezés gondjain túl a szaporítási, étkeztetési, gyógyítási és gyógyszerelési nehézségekről, de sikerekről is. Jó volt látni néhány képet az említett állatokról, pl. Jambóról és Gambarról. 

Remek olvasmány volt, és bár olvasása elhúzódott, ez nem a könyv hibája. És bármeddig is olvastam, végig nagyon élveztem, és könnyű volt visszahelyezkedni az állatos környezetbe. Kicsit hiányozni is fog hirtelen a tarvarjúk, jamaicai hutiák, cibetmacskák és fehérfülű fácánok gyülekezete. :) 

A Hogyan lőjünk amatőr természetbúvárt? című kötet szintén nem első Durrell-élménynek ajánlott, nehogy elriasszon bárkit is hektikusságával, in medias res-eivel, és főleg nagyon cirkalmas, szépirodalmi mondataival, amik úgy emlékszem, ennyire azért nem tengenek túl a többi könyvében. A kissé cikornyás megfogalmazás ellenére persze nagyon is élvezetes utazást tár elénk ebben az epizódban is Gerry bácsi, és elmeséli, hogyan filmeztek egy csapatnyi operatőr és gyártásvezető kíséretében rengeteg különböző területen, éghajlaton, és eltérő mértékű viszontagságok közt mindenféle állatról, a tengeri madaraktól kezdve, a jávorszarvason át a hangyákig. :) A könyv az Amatőr természetbúvár című filmsorozat forgatásának krónikája. A hektikusság és csapongás szinte elkerülhetetlen a sokféleség miatt, és a rövidebb betekintések közt néha kicsit ugrál az egész, ide-oda, annyi mindent szeretne bemutatni és elmesélni. 

Ebben az időszakban Durrellnek már Lee volt a felesége - akit a fiam kitörő örömmel fogadott, azt hitte ugyanis, hogy az előzőleg olvasott Édentől keletre Lee-je jelent meg itt is - khm, irodalmilag agyonképzett lesz ez a gyerek :D -, és ő is része volt a forgatásoknak természetesen. 
Kulisszatitkok, helyzetkomikum és állatok minden mennyiségben. Hamisítatlan szórakoztató ismeretterjesztés, még úgy is, hogy meg kellett állapítanom, ebben a könyvben Durrell magához képest kicsit sótlan valahogy. De ez el ne tántorítson senkit, a férjem meglepődött ezen a kijelentésemen (neki véletlenül épp ez lett az első Durrellje, mert ez volt nálunk a nyaraláson. :D). Ez csak annyit tesz, a többi írása még ennél is szórakoztatóbb szokott lenni. 

Különösen örültem, amikor visszatértek Korfu szigetére, nosztalgikus volt, bár kicsit megütköztem rajta, hogy végső soron úgy döntöttek, betörnek a régi villába, mert a tulaj annyira nem volt együttműködő (pláne nem volt jelen). :O :D

A becsípett sünök, a kádban várakozó teknősök, és a bújkáló tölgyfagubacsok mind emlékezetesek maradnak belőle, miközben lehull a lepel a természetfilmek sok-sok apróbb és nagyobb csalásáról... Meg kéne nézni ezek után még frissen magát a sorozatot is, hiszen most még beugranának a mulatságos jelenetek, hogy  na, ez hogy is volt a valóságban, hogy is oldották meg a filmezést, néha import-állatokkal, máskor összegyűjtött avarral, amit kiszárítva szórtak le utána a fákról. :D 

"Jonathan szerint az erdő úgy viselkedett, mint egy színes levelekbe öltözött, rosszindulatú, dacos nőszemély. Ami a leveleket illeti, hát ezektől csaknem gutaütést kapott Az őszi erdőt akartuk filmre venni, de Jonathant nem elégítette ki, hogy a talajt mérhetetlen mennyiségű lehullott levél borítja és ugyanekkora mennyiség várja a kedvező pillanatot az ágakon, hogy lehulljon. Olyan képet akart, amelyben a levelek éppen hullanak. És az erdő újfent bebizonyította, milyen őrületesen szeszélyes. Hegynyi levélhalmokat produkált Jonathannak, s a fákon csillogó zöld, rozsdabarna és gesztenyeszínű levelek lebegő hadait, de nem engedte nekik, hogy lehulljanak – legalábbis akkor nem, amikor a kamera látja. Mikor ugyanis elpakoltuk a kamerákat, a levelek hatalmas áradatban kezdtek el hullani, de mire a kamerák újra előkerültek, a levelek újra biztonságosan kapaszkodtak az ágakhoz. Kezdtünk aggódni Jonathan épelméjűségéért, s egyszerre elérkezett az a nap, amikor azt hittük, nem kerülheti el a gondnokság alá helyezést."

Avagy szegény természetfilmezőt még az ág is húzza, főleg Jonathant. :D
Youtube-on megnézhető a filmsorozat, csak elég rossz minőségben. 

"A kaland veszélyességét még csak növelte, hogy sem Paula, sem Alastair vagy Jonathan nem voltak természetbarátok. Amint az igen hamar kiderült, a körülöttünk lévő természeti világról birtokolt ismereteiket egy tojástartóban el lehetett volna helyezni úgy, hogy jutott volna elég hely a tojásnak is. Nagy nehézségek árán és alapos megfontolást követően képesek voltak megkülönböztetni az egeret a zsiráftól, a rákot a cápától, a békát az óriáskígyótól és a lepkét a sastól, de ez pokolian nehéz feladatot jelentett számunkra."

Mindkét, itt bemutatott kötetet összegezve pedig azt tudom mondani még mindig, na, ez a szórakoztató ismeretterjesztés, nem Wohlleben, aki a kanyarban sincs Gerald Durrellhez mérve. 

2026. október 20., kedd

A Marie Aubert-mélyrepülés

Hűha. Elszoktam mostanában az ehhez hasonló koppanásoktól, amikor tudniillik találsz egy igazán ütős könyvet, és persze rögtön rárepülsz a szerzőre, megveszel tőle több mást is, és aztán azok... nos, a kanyarban sincsenek az első élményhez képest. Pedig előfordult ez már többször, hiszen vannak szerzők, akiktől olvastam valami jót, aztán olvastam valami borzalmasan rosszat is. Sőt, vannak szerzők, akiknél a csalódások ellenére is próbálkozom, mert nagyon vegyesek az eredmények, közéjük tartozik pl. Neil Gaiman és Alice Hoffmann is, akiktől kaptam már kedvenc-élményt és orbitális csalódást egyaránt. De az egyik ultimate kedvenc szerzőm, Karen Marie Moning is okozott már csalódást. Na de jó messziről indítottam. Marie Auberttel 2023-ban ismerkedtem meg. Felnőtt emberek című rövidke, de annál erőteljesebb könyve pedig azonnal meggyőzött, hogy most aztán találtam magamnak egy újabb kedves/kedvenc szerzőt, ide nekem az összes többi könyvét. Nem sokkal később meg is vettem a majd alább kritizált két könyvét is. 

Idén felkerült mindkét Aubert a várólista csökkentő listámra, és most egymás után sikerült is elolvasnom őket. Egyelőre nincs több, magyarul kiadott könyve (és talán eredetiben sem, nem néztem utána), de azt hiszem, ha mégis kiadnak valamit tőle, én nem nevezek be rá, csalódtam. 

Igazából nem ilyen vagyok

Az a kérdés villódzott a fejemben az olvasás után, hogy "kérem szépen, ez mi volt?". A Felnőtt emberek után talán nekem voltak túl magasan az elvárásaim? Nem erre az érdektelen unalomra számítottam, amit a könyvtől kaptam.
Egy család hétvégéjét követjük végig, akik a nagylány, Linnea konfirmációjára készülnek. Az apa megcsalja a feleséget, és képzeleg a jövendő jobb életéről a fiatal Kaiával, a leszbikus húg, aki rengeteget fogyott, ugyanolyan kényelmetlenül érzi magát sovány testében is, Linnea egy igazából sosemvolt barátságot sirat, a nagyapa meg… hát nem tudom, az ő szálának egyáltalán mi értelme volt? Akkor már ezerszer inkább Ellen, a feleség gondolataiba néztem volna bele, sokkal izgalmasabb szemszög lett volna. Fogalmam sincs, vajon ő hogy élte meg az életüket. 

Nem tudott megszólítani. Nem volt benne semmi pláne, a végén is egyszerűen csak vége van a hétvégének, mindenki megy tovább. A mellékszereplőknek nem volt semmilyen szerepe, de gyakorlatilag tulajdonságok sem jutottak nekik. A főszereplők pedig szánandók, de ugyanakkor érdektelenek. A stílus nem rossz, de iszonyú gyenge ez a történet és az az érzés motoszkált bennem közben, hogy Aubert nagyon intellektuálisan nekiállt elénk tárni valamit, ami mögött nincs is tartalom, csak úgy oda van vetve, és majd érezd úgy, hogy ez igazából milyen mély...


Ha történne valami


Rögtön kézbe vettem a novellás kötetet is, úgy döntöttem, akkor legyen gyorsan elbírálva mindkettő, és egyúttal húzzuk is le a listáról, ne pislogjon rám a polcról többet. Gondoltam majd talán a novellák kompenzálnak az Igazából nem ilyen vagyok okozta csalódásért, de csalatkoznom kellett. 
Bár a stílus nem rossz most sem, és a könyv gördülékeny, könnyen, gyorsan olvasható, azért igazából nem lettünk nagy barátok. Sok, rossz szájízt hagyó, megcsalásokról, válásokról, szégyenről szóló novella, pillanatképek mindenféle nyomorúságos élethelyzetről, mindegyik kissé kurtán-furcsa.

Az utolsó novella lendítette fel kicsit, az volt a legjobb, de nyomasztó volt az is, és nem igazán voltak feloldások. Nem is kell mindig, de így még jobban ráül az emberre a rossz közérzet, a fellegek, amiket hordoztak ezek a történetek. Az egész valahogy elképesztően lehangoló volt, és olyan... semmilyen. Pedig vannak olyan témák ahol felvethetett volna jobb kérdéseket, vagy adhatott volna valami ütős befejezést, fordulatot, lezárást, de lógva marad minden. 

Nagyon örülök, hogy nem a piros és a sárga könyvei kerültek először a kezembe Aubert-nek, mert ott hamar vége lett volna az ismerkedésnek. Ezek a kötetek sajnos nekem nem adtak semmit. Ha olvastok tőle, én csakis a Felnőtt embereket ajánlom.



2026. október 17., szombat

Benjamin Stevenson: Everyone in This Bank Is a Thief

Nem vártam egy percet sem a folytatással, a karácsonyos epizód után rögtön belevágtam az Everyone in This Bank Is a Thief-be. Hiába fogadkoztam viszont, hogy jegyzetelni fogok, és megpróbálom az elejtett dolgokból kikövetkeztetni az eseményeket, természetesen ez megint elmaradt. És ugyan nem tudtam felgöngyölíteni a bűnügyet most sem, ettől függetlenül nagyon élveztem ezt a Cunninghames bankrablást. :) 

Bonyolult, csavaros, és a szereplők rejtegetnivalói és kisebb-nagyobb hazugságai miatt szinte kibogozhatatlanul szövevényes a bűntény, amelyet Ernest egy széfbe szorulva próbál leírni és megfejteni. Ez ugyanis a kiindulóállapot. Ernest a széfbe zárva, a levegője pedig fogytán. Szinte semmi nincs nála, csak haszontalannak tűnő dolgok: egy kémiakönyv, egy erős mágnes... mi lesz ebből?

“Given I’m dying, and have just the one pen, let’s motor through the pleasantries.”

A történet persze igazából ott kezdődik, hogy Ernest és Juliette besétálnak a bankba, hogy hitelt vegyenek fel egy detektív ügynökséghez... És nyilván a detektívünknek, ha bemegy egy bankba, azonnal bele kell keverednie egy bankrablásba, és ha már ott van, nos kipróbálja magát több szerepben is. :)
Túszejtés, egy korábban eltűnt szereplő, zárt térben játszódó krimi, véges számú gyanúsított, fura kapcsolódási pontok, némasági fogadalmat tett pap, aki iPadre írkálva kommunikál, és persze hamarosan egy újabb hulla... Szó szerint volt itt minden, mint a búcsúban. 
Ezúttal nem volt gondom a szereplők megjegyzésével, és megkülönböztetésével, de így sem volt esélyem összerakni a dolgokat, nem vagyok ehhez elég agyafúrt. De a nagyjelenetig vezető út és főleg a nagyjelenet nagyon tetszett!

“Solving murders is just a series of people lying to you in succession: the detective part is figuring out which lies are worth killing for. It's an endless pinball of deceit.”

A magyar kiadás.
Bár, ahogy írtam, a jegyzetelés megint kimaradt, azért megpróbáltam megjegyezni pár dolgot clue-ként, főleg az elejtett, félbehagyott mondatokat, apró hülyeségeket, amiknek nem volt hirtelen értelme, dehát hiába, akkor is csak egy kis semmire se jó lista maradt ez a fejemben: az esernyő, az aposztróf, a mágnes, a suttogás, a csökkenő méretű aranyrög, az elszámolt apró...

SPOILER! Egyedül arra jöttem rá viszonylag hamar, hogy Cordelia minden bizonnyal nem is beteg, de, hogy ennek is a célja, értelme, és a többiekkel való potenciális összefüggése mi lehet, azt nem tudtam volna kitalálni. A pisztáciák és a spontán öngyulladás kissé sok volt, még ha végülis kaptunk is egy elméleti magyarázatot rájuk. Az megint különösen tetszett, hogy a szemantika, nyelvi dolgok most is számítottak, és hogy ezúttal egy aposztrófnak is milyen jelentősége volt. :) SPOILER VÉGE! 

Nagy kedvencem volt a madár, Ditto, de arre se jöttem volna rá az életben, hogy miért azt ismételgette, amit. :D Annyi különféle téma és múltbéli történés keveredett abszurd módon ebben a részben... 

További kiadások. Mind szuper ötletes és szép.

“Everyone steals, whether it's product or effort, money or time. There's more you can steal from a man than just his wallet. Air, for example.”

Csavaros, humoros, kissé túltekert, de így volt jó. Minden volt ez, csak nem klasszikus bankrablás és túszdráma. És valóban mindenki tolvaj volt - tíz kicsi rablás, és azok hihetetlen története. ;) 
Remélem a következő sztori valami olyasmi lesz, hogy Everyone at This Wedding Is a...  (Liar? Cheat?)


2026. szeptember 22., kedd

John Steinbeck: Édentől keletre

És igen, igen, és igen! Elolvastam Steinbeck csodás és méltán híres regényét, és örömmel jelenthetem be, hogy új kedvencet avattam!
Magam sem hittem volna, hogy ilyen jól járok idén a szépirodalmi választásaimmal, amiket várólista csökkentésbe is betettem, hogy tényleg elolvassam őket végre, de mind a Száz év magány, mind az Édentől keletre tökéletes választásnak bizonyultak. ♥ Nem is tudom, melyiket szeressem jobban?!

Az Édentől keletre olvasmányos, szövevényes életmese a kaliforniai Salinas-völgyből, igazi nagyregény. Rengeteg parttalannak tűnő párbeszéd, apróbb események láncolata, és mégis minden sora előrébb vitte a könyvbéli sorsokat. Lehetetlen röviden elmesélni, ugyanakkor egyetlen szóban összegezhető; azzal a héber szóval, amit, úgy hiszem, senki sem fog elfelejteni a könyv elolvasása után: timsel.

De ugorjunk egy picit vissza az elejére. Messziről indul minden, és eleinte nem is lehet tudni, vajon a különböző családok, szereplők szálai hogyan is érhetnek majd össze. Olvasunk a testvérekről: Charlesról és Adamről, aztán a nagy Hamilton családról, majd Cathyről, és a vele történtekről, és megismerjük Lee-t. Aztán egyszercsak összeér minden, és még akkor is csak megy előre, és hömpölyög, és fogalmunk sem lehet, mi fog történni, mi kerekedik ki belőle, hogyan alakul a következő generációk élete. Nagyon élveztem ezt az utazást. Jólesett elmerülni a dialógusokban, figyelni a hangulati változásokat, a kapcsolati dinamika árnyalódását az egyes szereplők közt. A nagyobb események látszólag sokszor hiányoztak, mégis folyamatosan történik valami. Aztán pedig időről-időre, a sarokpontoknál, komolyabb változások is zajlanak, és összességében egészen elképesztő ívet ír le a regény. 

"Adam tűnődve nézett agyának rejtekéből – szeme hosszú alagútján keresztül – az emberekre, akik világát benépesítették;"

A fiam ragaszkodott hozzá, hogy olvassak fel belőle neki is esténként. Persze úton-útfélen bőőőven cenzúráztam közben, amit olvasok (és még ez sem csorbított az én élményemen!). Így aztán ő is megismerte a Salinas-völgyet, Adamet, Charlest, Samuelt, Lee-t, Calt és Aront... Amikor Samuel Samként szerepel és felolvastam: Sam, ő elkezdte kiegészíteni: uel. :D 

Aztán azt mondta: "Anya, nekem Lee a kedvencem!" - akkor talán már nincs is mit tanítanom. :)
Elmesélte azt is, hogy képzeli el Lee-t. ♥ (kottára ugyanúgy, ahogy én)

"Lee így szólt: – Még sohasem láttam senkit, aki olyan könnyen belekeverednék más emberek ügyeibe, mint én. Pedig nincs kész, végleges válaszom a élet semmiféle kérdésére sem."

Lee valóban felejthetetlen karakter, bár azt hiszem Samuel Hamiltont is éppannyira kedveltem. Igazi mélységük van ezeknek az alakoknak, hús-vér embernek érződnek, csodásan megalkotta őket Steinbeck, és iszonyúan érdekes volt követni az életüket, a változásokat, amik végbementek velük, bennük, körülöttük. 

"- Valamit már továbbadott a jövőnek, akármit csinál… még akkor is, ha nem csinál semmit. Ha önmagát ugaron hagyja is, Adam, a fű, a gyom, a bozót kinő. Valami okvetlenül kinő."

Azt hiszem Samuel és Lee beszélgetéseinél történt, hogy kicsit padlót fogtam, és elhomályosodott a szemem jónéhányszor. Ott és akkor, bár talán csak a kötet felénél jártam, tudtam, ez kedvenc kategória. Ez piszokmód túlcsordul azon, hogy csak 'egy jó könyv' legyen. Elmélkedéseikben szelíd bölcsesség és örökérvényű igazságok vannak. Mégsem volt erőltetett, vagy okoskodó egy percig sem, amiről beszéltek. Bonyolult érzelmek, szövevényes emberi kapcsolatrendszerek, árulások, titkolózás, vágyak, jó és rossz örökös harca, minden van ebben a regényben. És ad egy erőteljes világnézeti alapot, egy "hogyan éljünk"-öt a kezedbe.

Különösen tetszett, hogy megismerhettem a bibliai hátteret a cím mögött. Bár Káin és Ábel története ismerős volt számomra, azért jóval részletesebben tárta elém Steinbeck, mint amit addig tudtam róla. A történetet többször próbáltam rávetíteni az ikrekre, és pedzegettem gondolatban, vajon szimbolikusan ismétlődni fog-e a sorsuk. Sosem gondoltam volna, hogy ebben a viszonylag "egyszerű" bibliai mesében ennyi mélység rejlik. És nem voltam tisztában azzal sem, hogy a regény címe is innen ered. 

"És megbélyegzé az Úr Káint, hogy senki meg ne ölje, aki rátalál. És elméne Káin az Úr színe elől, és letelepedék Nőd földjén, Édentől keletre."

Sokszor elkapott az érzés, főleg, amikor a farmokon tevékenykedtek a szereplők, a farmházakban beszélgettek, lovaskocsiztak stb., hogy van benne egy kis Farm, ahol élünk atmoszféra. Na persze összességében azért némi Trónok harca beütéssel inkább. :) A fondorlatos párbeszédek, különösképp eszembe juttatták a Trónok harcát, bár itt finomabb volt az intrika, de éppoly körmönfont. Cathy karaktere ördögi, és mégis ördögien jól megírt.
Érdekesség, ha már a "mire emlékeztet" gondolatkört nézzük, hogy sokszor éreztem hasonlóságot a Száz év magánnyal is. Persze, nem vitatom, egyes dolgokban talán nem is állhatnának távolabb egymástól, mégis, elfogott a Száz év magány utánérzés, amikor Steinbecknél is generációról generációra haladtunk, amikor a férfiak életfonala kissé hasonlóvá kezdett válni, amikor a ház pusztulásnak indul nők nélkül, amikor az idő múlásáról beszél Steinbeck, amikor kis rezdülések növik ki magukat nagyobb eseményekké, és válnak akár sorsfordítóvá, és amikor előkerült a... jéggyár! :) Ott szinte felnevettem. Itt is a jég bűvöletébe kerülnek, és aztán persze buknak is rajta egy szépet, képletesen. 

"A Trask-ház sohasem volt vidám, de amióta Charles egymaga lakott benne, komoran, penészesen pusztulásnak indult. A csipkefüggönyök megszürkültek, a padlók - noha söpörték -, nyirkosan ragadtak. Az egész konyhát, a falakat, ablakokat, mennyezetet belepte a serpenyők zsíros gőze. Valamikor asszonyok laktak itt, és állandóan sikáltak, félévenként alaposabb nagytakarítást is rendeztek, és győzedelmeskedtek a piszok fölött."

"- De hogy lehet megcsinálni, hogy friss maradjon?
- Jéggel - mondta Cal. - Jeget raknak körös-körül a virágok mellé.
- Jó sok jég kell hozzá, nem igaz? - kérdezte Aron.
- Rettentő sok jég - mondta Cal. - De most már aludj."

"Az időnek nem volt se kezdete, se vége, mintha határtalanul terpeszkedett volna."

Plusz egy apró kedvenc: Samuel lova, akit Doxology-nak hívtak. :) (btw, szerintem az első ló, akit valaha is kedveltem könyvekben, köszi Steinbeck!)

Az Édentől keletre igazi kortalan, örökérvényű remekmű. Annyi, de annyi mindenről nem is írtam, ami benne van, órákig lehetne beszélgetni róla és elemezgetni. Szeretem az ilyen írásokat, az ilyen karakterábrázolást, az események ilyen hömpölygő áradását, a pont ennyire balladai homályban tartott részeket. Bár sok kemény és csúf dolog van benne, valahogy mégis életigenlőnek éreztem, és rendkívül fontos dolgokat mond a szabad akaratról. Monumentális, dübörög, valamit itthagy benned magából. Szerintem kevés ilyen könyvvel találkozhatunk életünk során. 
Bekerült a bőröm alá mászó olvasmányok közé is.

"– Mit szeretne olvasni?
– Olyasmit, ami leveszi az eszemet a lábáról."


Nekem levette az eszemet a lábáról, ez tényleg a legtalálóbb megfogalmazás arra, amit éreztem olvasás közben. 

Októberben érkezik belőle új adaptáció a Netflixre! 


U.i.: Mivel annyi, de annyi idézetet kiírtam belőle, ezekből hozni fogok egy külön posztot. 


2026. szeptember 20., vasárnap

Alex Pavesi: Nyolc nyomozó

Nem tudtam sem a könyvről, sem a szerzőről semmit, egyszerűen csak felfigyeltem rá a megjelenéskor, most pedig teljesen random választottam, következő olvasmányomnak. :) Éljen a spontaneitás! :D 

Olvastam én már mindenféle krimit, hiszen a műfaj nagy kedvelője vagyok, de ilyennel még nem találkoztam! Alex Pavesi Nyolc nyomozója egy teljesen unortodox krimi, ha lehet ilyet mondani. Egészen különleges szerkezetű történet, a kerettörténetbe ágyazott bűnügyi novellákkal. 

Megeszem a kalapom, ha ennek bárki bármikor is rájött a nyitjára. :D A sok közül az egyikre is.

"A két gyanúsított össze nem illő fotelekben ült a fehér, szinte már jellegtelen szalonban, várva, hogy történjen valami."

A kerettörténetben Julia Hart, egy könyvkiadó szerkesztője beszélget Grant McAllisterrel, aki sok-sok évvel korábban írt egy csokornyi novellát, A White-gyilkosságok címen. Most meg szeretnék jelentetni a füzért új kiadásban, Julia ezért elutazik Granthoz, aki magányosan él egy mediterrán szigeten, és néhány napon keresztül azzal ütik el az idejüket, hogy a nő felolvassa a novellákat egyenként (Grant rosszul lát), és aztán megbeszélik őket. Grant McAllister matematikus, és annak idején felállított egy szabályrendszert a krimikről, majd mindegyik permutációra alkotott egy-egy történetet. Ezen szabályok mentén haladva elemzik az egyes történeteket. Julia megpróbál személyes kérdéseket is intézni Granthoz, ám a férfi vonakodik válaszolni bármire, ami a múltjával kapcsolatos.
Mindegyik történetben akad egy-egy következetlenség - bevallom ezek közül néhány még nekem is feltűnt, pedig nem vagyok olyan jó a nyomkeresésben -, amikre Julia minden alkalommal rávilágít. De vajon mi az ami nem stimmel összességében? És mi köze lehet az egésznek egy régi-régi, azóta is megoldatlan gyilkossághoz? 
Miközben megsimerjük a detektívtörténet kötelező elemeit, amelyek átfedésben is lehetnek egymással, egyre inkább az motoszkál a fejünkben: biztos, hogy minden az, aminek látszik? 
Narrátor: nyilván nem. 

Természetesen teljesen rossz gondolatmenetet folytattam, gyakorlatilag mindenhol. :D Az egyes novelláknál is, és magával a kerettörténettel kapcsolatban is mást feltételeztem, mint ami kisült belőle, de ahogy mondtam, azt gondolom, ez aztán tényleg kitalálhatatlan. 
A novellák közt voltak gyengébbek, és jobbak, de mind érdekelt, és az is, hogy Julia és Grant mit beszélgetnek majd róluk, így aztán vitt előre a cselekmény. Némelyik sztori elég kegyetlen elemekkel is dolgozott, és voltak, amiknek nem volt igazi befejezésük, vagy egyszerűen elmaradt az igazságtétel. 
Persze az olvasó, és a krimikedvelő főként jól tudja, hogy a detektívtörténeteknek kötelező eleme az áldozat, a tettes, a gyanúsítottak, a nyomozó, és aki már olvasott pár krimit, azzal is tisztában van, hogy ezen csoportok átfedésben is lehetnek egymással, sokféle permutációban, mégis érdekes volt ennyire darabjaira bontva gondolni a krimi alkotóelemeire, és így végigvenni őket, a halmazelmélet segítségével. 

A végén a csavarnál, csavaroknál, wow, hát csak lestem, és próbáltam nagyon odafigyelni, hogy össze tudjam vetni az egyes verziókat, de szerencsére úgy van megírva, hogy akár a figyelmetlenebb olvasó is vissza tudja idézni sorban az egyes történeteket. És ezzel még nem is árultam el semmit. :)) 

Bizonyára vannak hibái, de nekem különösen jólesett most ez a teljesen non-konvencionális krimi,  igazi spontán könyves kaland volt.
Azt hiszem érdemes lehet odafigyelni Alex Pavesire. 

2026. szeptember 18., péntek

Benjamin Stevenson: Everyone This Christmas Has a Secret

Nyárra a gyerekkönyvtárból jó csomó karácsonyi témájú könyvet sikerült kihozni, hiszen azok ilyenkor nem aktuálisak, így aztán - ha már hangulatba kerültem -, gondoltam miért ne választhatnék a saját könyveim közül is valami karácsonyi időszakban játszódót! :) Kapóra jött, hogy az Everyone This Christmas Has a Secretet ráadásul az idei várólista csökkentésbe is beletettem. :) 
Benjamin Stevenson Ernest Cunningham sorozatát még 2023-ban kezdtem el. Ez a rövidebb, karácsonyos rész a harmadik a sorban. Gondoltam gyorsan írok róla pár gondolatot, mielőtt teljesen összekeveredik bennem a követlező epizóddal (Everyone in This Bank Is a Thief), amivel rögtön folytattam is a sort.

Az Everyone This Christmas Has a Secret egy kis adventi naptár formájában meséli el a történetet, amiben ezúttal bűvésztrükkök is szerepelnek, és szerintem ismét csak megfejthetetlen a tettes személye (vagy csak én vagyok ennyire béna). Ernest pedig szokásához híven segédkezet nyújt (bár talán most valamivel kevesebbszer), és kiszól az olvasóhoz. A kisregény végén pedig ismerteti a karácsonyi különkiadások alapvető szabályait is. :D 

Ernest a Blue Mountainsbe utazik, hogy megnézzen egy bűvész showt, de ez csak álca, ugyanis igazából egy gyilkosság történt, amiben Ern exfeleségét, Erint gyanúsítják. Amikor a második gyilkosság is megtörténik, jön a kérdés, vajon hogy függenek ezek össze? Az első áldozat miért írta azt a vérével, hogy Christmas? És hogy lehetne tisztázni Erint? 

“Juliette was okay with you coming?”
“I, uh,” I stumbled. “I didn’t tell her. She doesn’t like it when I get involved with … extramarital murders.”

Bonyolult és ötletes volt a felépítés, élveztem olvasni és tetszett a dupla gyilkosság, a bűvésztrükkös főleg. Rengeteg elhintett dolog volt, apró nyomok, amik közül sokat észre se vettem, csak akkor tűnt fel, hogy gyanakodnom kellett volna, amikor Ern összefoglal mindent a nagyjelenetben. Semmit sem tudtam a helyére tenni, de szuper volt, ahogy a végén a szerző összeillesztette a kirakós darabkáit. A végjelenet kifejezetten egyedi volt, egy üvegfalú libegőben. Jójó, nem kicsit hatásvadásznak tűnhet, de őrülten izgalmas pillanatokat tartogatott! 

“What is this, your third mystery to solve?” I shrugged. Technically it’s a Holiday Special, which makes it two and a half, but I didn’t want to get into semantics.”

Egyedül azt sajnáltam megint, hogy annyira nehezemre esett most is megjegyezni és megkülönböztetni egymástól a szereplőket, és ki kicsodázni velük, hogy a végén hirtelen nem voltam biztos abban, ezek közül mindenkit ismerek? De ez ismét csak az én bénaságom a krimik terén, és főleg valahogy Stevensonnal kapcsolatban. Most, a negyedik kötetben is erőnek erejével igyekszem figyelni a nevekre és megjegyezni a szereplőket, hiszen ha nem tudom a gyanúsítottak halmazát azonosítani, akkor tippelni is elég nehéz a gyilkosra. :D A kilogikázást hagyjuk is! De mindenhogyan tetszett a megoldás, és szájtátva olvastam, meg persze a magyarázatot is, hogy miből is jöhettem volna rá én is. Fel kéne jegyezni legközelebb a fura, elejtett mondatokat, és megnézni, hogy jegyzetekkel hátha megyek valamire (de még így se hinném :D).
Narrátor: nem jegyzetel most sem. ;')

“We used to send the insane to the mountains while we stayed in the cities. Now the cities drive us insane and we try to escape to the mountains.”

Ötletesek voltak az elkövetési, és másra kenési módok, feszült volt a nyomozó monológja, amiben minden kiderül, és közben még egy csipet karácsonyi hangulat is befigyelt, bár nem a klasszik, hiszen Ausztráliában játszódik. 
Ahhoz képest, hogy először kicsit idegennek éreztem ezt a meta-krimi műfajt, Stevensont és nyomozóját is nagyon megkedveltem. Hamarosan befejezen a negyedik részt, és írok arról is. :) 



2026. augusztus 30., vasárnap

Harry Potter újraolvasás 2026 - Finite Incantatem

Húúúú. Befejeztem hát a Harry Pottereket, és keserédes volt a búcsú. Az utolsó rész végéhez közeledve elfogott az érzés, hogy nem akarom, hogy vége legyen. Imádtam ezt az utazást, és legszívesebben rögtön újra belevetném magam ebbe a kötetbe, még jobban megfigyelni a részleteket. De persze sokkal jobb lesz újabb néhány év múlva, amikorra megint elfelejtek belőle annyit, hogy az újra megismerés teljesen katartikussá tegye. ;) Azt azért nem tudtam megállni, hogy az utolsó 3-4 fejezetet ne hallgassam meg még vagy kétszer a befejezés után is. Annyira magával ragadott a nagyjelenet, hogy egyszerűen képtelen voltam betelni vele. ♥

Azt hiszem tényleg sosem fogom megunni, sosem fogom tudni nem szeretni. 

A befejező rész igazi hullámvasút. A szokásos, iskolaévet követő szerkezetből kizökkenve teljesen máshogy van felépítve ez a kötet, és ez már a legelején érződik, már ekkor borzasztó intenzív jelenetek vannak. Beugrott persze egy csomó minden, a cselekmény egyes pontjai, az áldozatok, az események körülbelüli sorrendje, mégis, mégis, így annyi év után több helyen is megcsapott az a lúdbőrözős érzés, úristen, ez történik?! Ez így történt?! Ez ennyire jó?! Mintha most olvastam volna először egy-egy részét. És mindegy, teljesen mindegy, hogy tudtam-e ki hal meg, ki marad életben, mik a horcruxok, és nagyjából mi történik velük (bár óriási vakfoltok voltak nálam ezen a téren is, mint kiderült), és hogy vissza tudtam ugyan idézni mekkora szívdobogtató érzés volt annak idején Harryt bekísérni az erdőbe... Akkor is, így is, sokadszorra is, elképesztően megcincált a vége, és elszorult a torkom vagy ezerszer a könyv második felében. Többször elsírtam magam, jelentéktelennek tűnő hülyeségektől kezdve, az ikonikusabb mondatokon át, a legkisebbek haláláig mindenen… Bravúrosan elvarrt szálak, több áll-leesős pillanat, lenyűgöző végjáték. EPIC. Hirtelen megint úgy érzem, méltatlanul hátra szoktam sorolni ezt a kötetet a többi közt, pedig ez az egyik legjobb, ha nem egyenesen a legjobb!

FIGYELEM, SPOILEREK LEHETNEK azok számára, akik még nem olvasták az utolsó kötetet! 


Ahogy említettem, elképesztően intenzív az eleje, már az első néhány fejezetben annyi minden történik, és olyan tempóban, mintha a könyv végénél, a felgyorsuló eseményeknél járnánk. Az első pár fejezet egy egész tanulmányt megérne. A Dark Lord Ascendingben for the life of me, nem tudtam megmondani, hogy kit lógatnak a levegőben, pedig még meg is állítottam az audiót, és próbáltam ezerrel gondolkodni, hogy ki lehet, és elsőre Bertha Jorkins ugrott be, pedig hát hol van már szerencsétlen Bertha... Charity Burbage volt az, nem rémlett egyáltalán.
A Scrimgeour-ös jelenet a végrendelettel megint oltári volt, imádtam a trió reakcióit, és hogy Hermione is hogy beolvasott neki.  
A Dursley's Departing fejezet sok-sok érzelmi húrt pengetett. 
 
"What did you say to one another at the end of sixteen years solid dislike."

How fitting, sokunk gondolatai mostanában ezek, nyugtáztam egy halk horkantással az egybeesést. ;D 

Harry és a Dursley-k beszélgetése, Dedalus Diggle-ék, aztán Dudley váratlan búcsúja, huhh, nem semmi jelenet. Harry körbevezeti Hedviget a Dursley-házon mielőtt megérkezik a felmentő sereg érte, ez szimbolikus búcsúvá válik, mint nem is olyan sokára kiderül.
A hét Potter némi comic reliefet szolgáltat, pl. amikor Fred és George felkiált: "We're identical!". :)) 
Moody beszólása: "Even You-Know-Who can't split himself into seven." , wow, mennyire jó észrevétlen foreshadowing, ami illik a szituációra. 
Moodyval kapcsolatban egyébként feltűnt, hogy tulajdonképpen sokban emlékeztet a karaktere Cormoran Strike-ra. 


Hamarosan komolyra fordul a helyzet, és áldozatokat is követel a mentőakció. A csata a levegőben rendkívül izgalmas, a végkimenetelt tudva is összerándult a gyomrom, amikor rájönnek a trademark Expelliarmusból, hogy melyik az igazi Harry, és Hagrid leesik, és Harry teljesen kétségbeesetten megpróbálkozik egy Accio, Hagrid-del is (mondjuk nem tudom mi lett volna, ha erre Hagrid teste 80-nal beleszáguld tényleg... :D). Voldemortról kiderül, hogy tud repülni, és aztán van az a fura pálcatevékenység, amire szintén nem emlékeztem mi volt... Megesküdtem volna, hogy Snape láthatatlanná válva irányította el a pálcát, és hogy ez volt a megfejtés, pedig nem... Később, a végén Dumbledore adja meg ennek magyarázatát a pályaudvaron. 
Tonkséknál landolnak, majd mennek tovább az Odúba, ez sem rémlett, és hogy Harrynek újranövesztik egy hiányzó fogát is - gondolom a csata hevében ütötték ki. 

Sajnos a továbbiakban nem jegyzeteltem ennyire részletesen, csak sodortak magukkal az események, és meg kellett állapítanom, hogy hiába voltak meg egyes rész-események, valószínűleg részben a filmadaptációnak köszönhetően, egyszerűen nem tudtam összekötni gondolatban, mikor mi után mi jön, hogy jutnak A-ból B-be: Gringotts, sárkányon menekülés, Silver Doe patrónus, a tó, Mágiaügyi Minisztériumba való behatolás, Xenophilius Lovegood meglátogatása, a Godric's Hollow fiaskó, és Batilda, sátrazások, Ron dezertálása... Lógott ez a sok pontocska a levegőben. És lógott az is, hogy hogy is sikerül megtalálniuk és elpusztítaniuk a hiányzó Horcruxokat? Amikor a kard visszakerül a koboldhoz, végképp felforrt az agyam, hogy mennyire nem is tudom, hogy csinálták meg az egész küldetést, mivel semmisítik meg a maradékot? Szóval mondanom sem kell, baromira élveztem újra összerakni a kirakós darabkáit, mert hát hiába, hogy cup meg locket, snake és something of Ravenclaw's, ha a mese szövete nem volt meg hozzá. Hagytam, Rowling hadd mesélje el újra nekem, és közben tátott szájú gyerekké lényegülhettem át újra. ♥ Az egyik legeslegjobb érzés, amikor csodálkozással magunkba fogadhatunk egy története, nem?

Óriási meglepetésként ért, amikor Bill és Fleur esküvőjén megjelent Kingsley patrónusa, és mennydörögve szólt: "The Ministry has fallen. Scrimgeour is dead. They're coming." Teljesen kirázott a hideg is tőle. Úgy rémlett az esküvő egy utolsó normális nap volt, de persze nem. És ahogy a Tottenham Court Roadra hoppanálnak, és ahogy azonnal megtalálják őket a jinxed Voldemort név miatt (amiről persze ők még nem tudnak), úúúú. De ugyanilyen izgalmas volt a többi feljebb említett jelenet is, amik most végre szépen egymás után sorakoztak fel újra. A Lupinnal való összeveszős csörte is teljesen újnak hatott számomra, és egy szinttel megint feljebb emelte Harryt a szememben. A Potterwatch, valamint a kobold és Dean kifülelése sem rémlett. Dobby kimenekítő akciója egy oltári nagy wow, az egyik legszuperebb akciójelenet, és hát nyilván nem tudtam aludni sem, amíg végig nem hallgattam, és végig nem bőgtem azt a részt. Die Bellatrix, Die!!! And she did, méghozzá Mrs. Weasley kezétől, na persze ez felejthetetlen, ezt tudtam, annyira ikonikus a Not my daughter, you bitch! Viszont felmerült bennem, mivel leírva nincs, és nincs szó zöld fényről sem, vajon Mrs. Weasley az Avada Kedavrával ölt, vagy valahogy máshogy? 

Snape-ről mindenképp szót kell ejtenem. Az előző posztoknál is kifejeztem ellenérzéseimet, és sajnos valahogy ezek nem múltak el. Úgy érzem, nem kedvelem már őt. Nekem ez a "gimis szerelmemet örökké szeretem" kissé túlzás, nem tudott felnőni egyszerűen. És bár megvédte Harryt sokszor, egy pöcs volt vele. Minek emeljünk piedesztálra valakit, aki ennyire köcsög módon viselkedik. Soha nem volt benne semmi emberi, empatikus, kedves. Szerette Lilyt, hát oda ne rohangáljak. Harryt utálta, mint a szart. Na mindegy, úgy látszik megöregedtem már. :D Mindenesetre most már értem azokat, akik fanyalogtak, hogy Harry Albus Severusnak nevezte el az egyik fiát. Mert hát bőven elnevezhette volna Rubeusnak, Alastornak vagy Remusnak is ennyiből, sőt egyenesen Dobbynak kellett volna neveznie szerencsétlen párát. Albus és Severus a két legbátrabb ember akit ismertem, cccö.

Forrás.
Annak idején szívdobogva, remegve csukogattam be a könyvet az első olvasáskor, annyira féltem, hogy zárul a történet, és Harry vajon tényleg meghal-e mindenkiért. Az erdőbe való menet szívszorító, és érzékenyen, csodásan van megírva. Ahogy észreveszi mennyire is dobog a szíve, milyen fantasztikus, hogy élhet, és milyen borzasztó, hogy ennek most vége lesz. Harry óriási dolgot művel itt, amikor feláldozza, feláldozná magát. És milyen brutális, hogy Voldemort tényleg nem értette, nem érti, hogy is működik ez az egész, a szeretet, az önfeláldozás, a lélekdarabkák... és a pálcák. 


"The last enemy that shall be destroyed is death."


A híres-hírhedt lefegyverző bűbáj dönti el, több szinten is a gonosz sorsát, Harry pedig úgy végez vele, hogy nem használja az Avada Kedavrát, saját lelkét nem tépi szét gyilkossággal. 

Úúúúristen, micsoda jelenet az, amikor látszólag meghal, amikor Dumbledore-ral beszélget a pályaudvaron (a mennyország kapuja?), amikor Narcissa halottnak hazudja, amikor Hagridnek kell cipelnie, amikor Voldemort lába előtt fekszik, amikor McGonagall felkiált, és Ron és Hermione is meglátja, amikor Neville leöli Naginit, amikor Harry eltűnik a köpeny alatt, amikor előkerül az erősítés, és mindenkit beterelnek a nagyterembe, amikor Harry újra felbukkan, amikor beolvas Voldemortnak, és Tomnak meg Riddle-nek szólítja wááháhá! Libabőrös voltam végig, de legfőképpen akkor, amikor megtörténik az átok, és visszaszállt, megint, és Riddle elterül a földön. 

Forrás.
"And Harry, with the unerring skill of the Seeker, caught the wand in his free hand as Voldemort fell backward, arms splayed, the slit pupils of the scarlet eyes rolling upward. Tom Riddle hit the floor with a mundane finality, his body feeble and shrunken, the white hands empty, the snakelike face vacant and unknowing. Voldemort was dead, killed by his own rebounding curse, and Harry stood with two wands in his hands, staring down at his enemy's shell."

Just wow. Hogy a lópikulába tudták ezt az epikus jelenetet ennyire elszúrni a filmben? Annyira, de annyira tökéletes volt, ahogy volt. Nem volt nagy csata, nem lődöztek semmilyen varázslatokat egymásra, ez nem a varázserőn, vagy az átkokon múlt, ennél sokkal kifinomultabb volt a történet. Kimaradt a filmből a magyarázat, és kimaradt az is, hogy nézőközönség, mindenki előtt haljon meg Voldemort, és így, pont így, hogy elveszítse  minden nagyságát, és úgy essen a porba, mint bármely halandó. Ahogy Rowling tökéletesen megírta: with a mundane finality. Halandóként. A film látványos jelenetei teljesen elrontották ezt az egészet, csak a látványra mentek rá, a jelentéstartalom pedig elveszett... Nem lett volna szabad engedni ezt a rendezésben. Ki, ugyan ki hitte volna el, hogy Voldemort halott, ha nem látja senki hogy meghal, ha nincs test?! Hát nem az lett volna, hogy akkor ugyanúgy rettegnének, hogy visszatér majd? Hiszen 16 évvel azelőtt is "meghalt" ugye... Az átoklövöldözéseknek sem volt semmi értelme. Harry és akikért feláldozta magát, érinthetetlenek voltak. És a bodzapálca Harrynek engedelmeskedett csak, ő volt a true master. Elképesztő szövevényes volt a pálca útja, de tökéletesen körbeért. ♥

Egy igazi klasszikus ez a könyv a jó és gonosz harcáról, óriási élmény volt újra végigmenni a részeken, és ennyi mindenre rácsodálkozni. 

Hatalmas pluszt adott ez a full-cast audio verzió, nem is gondoltam volna, hogy ennyire meg fogom szeretni. Iszonyú munka van emögött az adaptálás mögött, ha kíváncsiak vagytok rá, hogyan készült, van róla a youtube-on két videó, amit érdemes megnézni: >itt<< és >itt<. Remek színészeket válogattak hozzá, és én most úgy örülök, hogy az őt felolvasó Kit Harrington fogja eljátszani is az új sorozatban Lockhartot! Mark Addy kellett volna Hagridnek is! Ahh, szuper gárdával dolgoztak, elképesztő mennyiségű hangot vettek fel mindenhez, és mennyi háttérmunka kellett még! Az AI világában, amikor mindent csak odabaszarintanak egy egyenplakátra (hányinger), az ilyen művészetnek kell újra  teret adni! 
Jól mondják a kulisszák mögötti videókban, tényleg olyan volt ez a produkció, mintha egy film lenne: "listening to a film without visuals". Ha tehetitek, hallgassátok meg ti is a full-cast audiót!

Korábbi posztok a hetedik rész újraolvasásáról: 2011, 2019. 


"All was well."


2026. augusztus 25., kedd

Harry Potter újraolvasás 2026 - A Félvér Herceg

Tudom, talán már elmondtam ezerszer, és mindig felemlegetem, de a Harry Potter and the Half-Blood Prince több okból is különleges számomra. Egyrészt a hatodik rész volt az, aminek sikerült kiütni a nyeregből az összes közül kedvenc Titkok kamráját annak idején. Másrészt, egy olaszországi nyaraláson olvastam el, és a történetnek köszönhetően volt pár hajnalig olvasós estém, és egészen konkrétan gyászban voltam a nyaralás felében, a végén lévő haláleset miatt, amit eltátott szájjal és patakzó könnyekkel olvastam. 
Emlékszem, sztoikus mélabúval néztem meg aztán azokban a napokban azt az sms-t, ami tájékoztatott róla, hogy felvettek az egyetemre. Olyan mellékesnek tűnt minden, mert teljesen a könyv hatása alatt voltam jó ideig. :D
Aztán, különleges helyet foglal még el nálam, hiszen ez volt az a kötet, amit elkezdtem  saját magam is lefordítani magyarra, így aztán sokat foglalkoztam a részleteivel. 
És végül, de nem utolsósorban, fontos számomra az is, hogy ebben a részben van az az idézet, ami sokszor megerősített és motivációs mantraként vitt előre aztán az egyetem éveiben, a vizsgákon. A "head held high", amivel én is megvívtam a saját csatáimat. 

"But he understood at last what Dumbledore had been trying to tell him. It was, he thought, the difference between being dragged into the arena to face a battle to the death and walking into the arena with your head held high. Some people, perhaps, would say that there was little to choose between the two ways, but Dumbledore knew – and so do I, thought Harry, with a rush of fierce pride, and so did my parents – that there was all the difference in the world."  ♥


De lépjünk kicsit visszább. A Főnix Rendje után nagyon lelkesen vetettem bele magam a következő részbe is, és meg kell mondjam, még mindig az egyik legjobbnak tartom. Imádtam újra felfedezni a részleteit, és megdöbbentő volt nyomon követni, mi minden változik egy-egy újraolvasás során. Megtöltötte a szívemet örömmel, izgalommal, bánattal, emlékekkel.

Nem értem, régebben miért nem szerettem vajon Ginnyt, miért nem gondoltam őket összeillő párosnak Harryvel. Blatantly obvious a mai szememmel nézve, hogy miért is valók egymásnak, és szerettem olvasni a Ginnyvel közös jeleneteket, és Ginny sziporkái abszolút megnevettettek. 
Kedvenc, amikor beszól Hermionénak is: 
"Oh, don't start acting as though you understand Quidditch, " snapped Ginny, " you'll only embarrass yourself."
Fierce!

Elképesztően sok minden fért ebbe a kötetbe is, csak kapkodtam a fejem. Természetesen most is szuper volt újrafelfedezni egyes jeleneteket, amik a feledés homályába vesztek. És rácsodálkozni ilyen részekre: 

“Voldemort himself created his worst enemy, just as tyrants everywhere do! Have you any idea how much tyrants fear the people they oppress? All of them realize that, one day, amongst their many victims, there is sure to be one who rises against them and strikes back!”

Nem emlékeztem, hogy Dumbledore és Harry együtt vannak az elején Dursley-éknél, és a fejeknek kocogó poharak komikus jelenete sem rémlett. :D Érdekes, pedig azt meg tudtam volna mondani, hogy DD és Harry együtt mennek Slughornhoz, de valahogy a szálakat mégsem mindenhol tudtam összekötni.
Sirius végrendeletéből Kreacher megöröklése kólintott fejbe, hát ezt teljesen elfelejtettem, azt hiszem annyira nem érdekeltek korábban a házimanók (a SPEW most is idegesített az előző kötetben), hogy ez az infó kiesett. 

Ebben a részben végre DD sokkal közvetlenebb Harryvel, és kezébe veszi a kikupálását, még ha nagyon foghíjas és különös oktatási módszerrel operál is. Ami meglepett, hogy igazából milyen kevés közös órájuk volt, és azokon mennyire kevés infó derült ki végső soron. A Merengőzések után pedig zitty, nekiugranak a végén a nagy kalandnak, szinte zéró megbeszéléssel... Felelőtlenség Dumbledore a neved?

“Let us step into the night and pursue that flighty temptress, adventure.”

Tudtam persze a plot twistet, hogy ezentúl nem Snape tanítja a Bájitaltant, de akkor is jött egyszercsak a felismerés, jaaa, igen, és így fel tudják venni a tantárgyat. :D Az órarendosztáskor egészen megható pillanat volt, amikor McGalagony megdicséri Neville-t. ♥ Több ilyen apróságon egészen elérzékenyültem az olvasás során.
Teljesen magával ragadott megint Harry és Scrimgeour kerti jelenete is (A Very Frosty Christmas), ami az egyik kedvenc részem, nem csak ebből a kötetből, de az egész sorozatból is, és szerintem remekül megmutatja Harry személyiségét, határozottságát, eltökéltségét. 

“He accused me of being Dumbledore's man through and through."
"How very rude of him."
"I told him I was."
Dumbledore opened his mouth to speak and then closed it again. Fawkes the phoenix let out a low, soft, musical cry. To Harry's intense embarrassment, he suddenly realized that Dumbledore's bright blue eyes looked rather watery, and stared hastily at his own knee. When Dumbledore spoke, however, his voice was quite steady.
"I am very touched, Harry.”
♥♥♥

Annyi, de annyi érdekes és izgalmas apróság volt ebben a részben, a kviddicsmeccsektől a szerelmi bájitalokon és bezoárokon át, a horcruxok mibenlétéig, és a lehető legjobb kikapcsolódást nyújtotta ezúttal is. 
Luna♥,  Fred&George boltja, a megszeghetetlen eskü, a Sir/Professor poénok, az are you the imprint of a departed soul?, a herceg bájitaltan könyve, a Felix Felicis, a Sectumsempra, a megátkozott nyaklánc, Roonil Wazlib, R.A.B. ... Komoly, humoros, majd könnyfakasztó részek váltották egymást. Imádtam, imádtam, imádtam most is! Nyilván megkönnyeztem a végét. Többször is. 

“We'll be there, Harry," said Ron
"What?"
"At your Aunt and Uncle's house," said Ron, "And then we'll go with you wherever you're going."
"No-" said Harry quickly; he hadn't counted on this, he had meant them to understand that he was undertaking the most dangerous journey alone.
"You said it once before," said Hermione quickly, "that there was time to turn back if we wanted to. We've had time, haven't we? We're with you whatever happens.”
A 7 évvel ezelőtti újraolvasáshoz hasonlóan, az utolsó két kötetet szinte egy falatban habzsoltam be, és kicsit nehéz is volt most külön írni az egyikről egyszerre, mert kissé már most összefolynak az eseményeik a fejemben - blissful előkészület ez arra, hogy a következő újrázáskor megint a meglepetés erejével érjenek dolgok. :D 

Hamarosan hozom a posztot a befejező kötetről is, ami a legnagyobb katarzis volt a mostani újraolvasási projektben, még mindig az államat kaparom a földről.

Korábbi posztok a Félvér Herceg újraolvasásokról: 2011, 2019