A Marie Aubert-mélyrepülés

Hűha. Elszoktam mostanában az ehhez hasonló koppanásoktól, amikor tudniillik találsz egy igazán ütős könyvet, és persze rögtön rárepülsz a szerzőre, megveszel tőle több mást is, és aztán azok... nos, a kanyarban sincsenek az első élményhez képest. Pedig előfordult ez már többször, hiszen vannak szerzők, akiktől olvastam valami jót, aztán olvastam valami borzalmasan rosszat is. Sőt, vannak szerzők, akiknél a csalódások ellenére is próbálkozom, mert nagyon vegyesek az eredmények, közéjük tartozik pl. Neil Gaiman és Alice Hoffmann is, akiktől kaptam már kedvenc-élményt és orbitális csalódást egyaránt. De az egyik ultimate kedvenc szerzőm, Karen Marie Moning is okozott már csalódást. Na de jó messziről indítottam. Marie Auberttel 2023-ban ismerkedtem meg. Felnőtt emberek című rövidke, de annál erőteljesebb könyve pedig azonnal meggyőzött, hogy most aztán találtam magamnak egy újabb kedves/kedvenc szerzőt, ide nekem az összes többi könyvét. Nem sokkal később meg is vettem a majd alább kritizált két könyvét is. 

Idén felkerült mindkét Aubert a várólista csökkentő listámra, és most egymás után sikerült is elolvasnom őket. Egyelőre nincs több, magyarul kiadott könyve (és talán eredetiben sem, nem néztem utána), de azt hiszem, ha mégis kiadnak valamit tőle, én nem nevezek be rá, csalódtam. 

Igazából nem ilyen vagyok

Az a kérdés villódzott a fejemben az olvasás után, hogy "kérem szépen, ez mi volt?". A Felnőtt emberek után talán nekem voltak túl magasan az elvárásaim? Nem erre az érdektelen unalomra számítottam, amit a könyvtől kaptam.

Egy család hétvégéjét követjük végig, akik a nagylány, Linnea konfirmációjára készülnek. Az apa megcsalja a feleséget, és képzeleg a jövendő jobb életéről a fiatal Kaiával, a leszbikus húg, aki rengeteget fogyott, ugyanolyan kényelmetlenül érzi magát sovány testében is, Linnea egy igazából sosemvolt barátságot sirat, a nagyapa meg… hát nem tudom, az ő szálának egyáltalán mi értelme volt? Akkor már ezerszer inkább Ellen, a feleség gondolataiba néztem volna bele, sokkal izgalmasabb szemszög lett volna. Fogalmam sincs, vajon ő hogy élte meg az életüket. 

Nem tudott megszólítani. Nem volt benne semmi pláne, a végén is egyszerűen csak vége van a hétvégének, mindenki megy tovább. A mellékszereplőknek nem volt semmilyen szerepe, de gyakorlatilag tulajdonságok sem jutottak nekik. A főszereplők pedig szánandók, de ugyanakkor érdektelenek. A stílus nem rossz, de iszonyú gyenge ez a történet és az az érzés motoszkált bennem közben, hogy Aubert nagyon intellektuálisan nekiáállt elénk tárni valamit, ami mögött nincs is tartalom, csak úgy oda van vetve, és majd érezd úgy, hogy ez igazából milyen mély...

Ha történne valami

Rögtön kézbe vettem a novellás kötetet is, úgy döntöttem, akkor legyen gyorsan elbírálva mindkettő, és egyúttal húzzuk is le a listáról, ne pislogjon rám a polcról többet. Gondoltam majd talán a novellák kompenzálnak az Igazából nem ilyen vagyok okozta csalódásért, de csalatkoznom kellett. 

Bár a stílus nem rossz most sem, és a könyv gördülékeny, könnyen, gyorsan olvasható, azért igazából nem lettünk nagy barátok. Sok, rossz szájízt hagyó, megcsalásokról, válásokról, szégyenről szóló novella, pillanatképek mindenféle nyomorúságos élethelyzetről, mindegyik kissé kurtán-furcsa.

Az utolsó novella lendítette fel kicsit, az volt a legjobb, de nyomasztó volt az is, és nem igazán voltak feloldások. Nem is kell mindig, de így még jobban ráül az emberre a rossz közérzet, a fellegek, amiket hordoztak ezek a történetek. Az egész valahogy elképesztően lehangoló volt, és olyan... semmilyen. Pedig vannak olyan témák ahol felvethetett volna jobb kérdéseket, vagy adhatott volna valami ütős befejezést, fordulatot, lezárást, de lógva marad minden. 

Nagyon örülök, hogy nem a piros és a sárga könyvei kerültek először a kezembe Aubert-nek, mert ott hamar vége lett volna az ismerkedésnek. Ezek a kötetek sajnos nekem nem adtak semmit. Ha olvastok tőle, én csakis a Felnőtt embereket ajánlom.