Fogalmam sem volt, mit várhatok ettől a Gavalda könyvtől, aminek a fülszövege és a borítója sem volt igazán árulkodó, de a 35 kiló remény és az Édes életünk óta szívesen nyúlok a szerző könyvei után, és kíváncsi voltam, hogy Billie mit rejt majd - plusz arra is, ugyan az eredeti borítót miért egy kis viháncoló csacsi díszíti?
A regény kezdése több mint furcsa volt. Egy thriller közepén éreztem magam, amikor leesett a tantusz, hogy a két szereplő tényleg valami hasadék vagy katlan mélyén hever, összetörten (?). Nem volt gavaldás az indítás, és az in medias res után a csillaggal való kommunikáció csak rontott a helyzeten. Csak az kattogott bennem, hogy mégis mi a búbánat ez, és hogy félbehagyom inkább. Örülök, hogy nem tettem, mert néhány további oldal és a színdarab, a gyerekkori barátság ecsetelése során valahogy szépen helyrerázódott - majdnem - minden. A csillaggal való beszélgetés mindenesetre én akkor is kihagytam volna, olyan idétlen volt, bugyuta... elég lett volna, ha Billie magában beszél. ("Oksi, hunyorgott a kis csillag." Ne már... ) Persze egy ilyen szituáció kihozza az emberből a szentimentálisat, de valahogy akkor sem stimmelt.
És hogy miről is szól a könyv? Szép lassan felgöngyölítjük Billie és Franck kapcsolatát, barátságát, a megismerkedésüktől kezdve a szakadékba zuhanásukig, és persze azon túl is, ha van/lesz kiút. Előbb-utóbb előkerült a szamár is. :)
Aránytalanul hosszú felvezetés volt a gyerekkorról és a színdarabról, de mégis ez volt a legjobb része a könyvnek. Az Alfred de Musset darab, amiben Franck volt Perdican és Billie volt Camille, és ahogy ez a váratlan szerep és feladat, a közös tanulás összehozta őket, tulajdonképpen egy életre, izgalmas és olvasmányos epizód volt. Mindkettejüknek voltak terheik, titkaik, és ösztönösen próbálták segíteni egymást. Furcsa mód nagyon is egy nyelvet tudtak beszélni, még ha az egyik egy egész monológot vágott is le, amire a másik csak pár szóval felelt; értették egymást. Egymásnak teremtettek, csak nem a megszokott módon.
Megkapó volt, és életszagú. Amint sikerült felvenni a ritmust a stílussal is, Billie keménykedésével, káromkodásaival, élveztem. Megpróbáltatások széles skáláját zongorázza végig a kitaszítottságtól a másságon át a mélyszegénységig. A végét viszont túl könnyen elvarrta - meseszerű, nem reális, könnyű megoldás, ami történik.
Jó, és értékes, és vannak remek gondolatai, mélyebb rétegei, amiken egy-egy pillanatra elmerengtem közben, de valahogy mégsem fogott el igazán. Szépen játszik az érzelmekkel Gavalda, és a sorok csak úgy repültek a döcögős kezdés ellenére, mégis, végül úgy érzem egyáltalán nem lesz maradandó ez a könyv.
Fülszöveg: "Anna Gavalda a rejtőzködőknek ajánlja ezt a regényét. „A láthatatlanság harcosainak", akik a társadalom peremére kerültek, és „reggeltől estig levegő után kapkodnak", ha nagy küzdelmek árán mégis meg szeretnék valósítani önmagukat. Egyik főhősét Francknak hívják – mert a fiú anyja imádta Franck Alamo énekest. A másikat Billie-nek – mert a lány anyja rajongott Michael Jacksonért és a Billie Jeanért. Vagyis két külön világból érkező fiatal találkozik, akik mégis megértik egymás szenvedéseit: Franck a homoszexualitása miatt kerül kényelmetlen helyzetekbe, Billie a katasztrofális gyerekkora emlékeitől próbál megszabadulni. Anna Gavalda a rá jellemző lélektani érzékenységgel mutatja meg humorral és olvasmányosan, hogy hogyan lehet a folytonos kudarcok ellenére továbblépni, sőt napról napra megküzdve önmagunkkal és a lehúzó közeggel akár még kiteljesedni is. Lélekmelengető módon mutatja be, hogy milyen sokat tud segíteni az együttérzés."
