Könyvek a terhességről - zanzaposzt

Beszereztem és olvastam is már néhány könyvet terhesség témakörben, és gondoltam ezekről zanzaposztokban fogok írni pár gondolatot, hátha másnak is hasznos, vagy érdekes lehet. :) Íme az első adag: Heidi Murkoff "terhesbibliája" és egy magyar nőgyógyász sztorija saját gyermekvállalásukról. 

Heidi Murkoff: Az a kilenc hónap 

A híres "What to Expect When You're Expecting".

Érdekes, nagyon sokan istenítik ezt a könyvet, mert hogy mindenre van benne válasz, és hogy milyen megnyugtató, mások pedig (főleg a Goodreadsen) pokolra kívánják, mert rosszul megírt és ijesztő? ... Hol az igazság? Valahol félúton. 

Nem rossz ez a könyv, egyáltalán, de ha már voltak alapvető információid, akkor helyenként elég unalmas tud lenni, és úgy összességében, bár tényleg mindenhol megnyugtat, mindezt nagyon bő lére eresztve teszi, és végig iszonyatosan redundáns a szöveg. Nagyjából fele ennyi oldalban is le lehetett volna tudni mindezt, ha nem tér vissza a havi bontásoknál sokszor ugyanazon kérdések tisztázásához. Gyakran már a bekezdés elején tudni lehet, hogy ez most miről is fog szólni. A stílus pátyolgatós, vicceskedős, valóban megnyugtatónak szánt, és nem is idegesített fel igazából sehol, mert kell a megnyugtató hangnem, de jobban szeretem a tárgyilagosságot, főleg információk átadásánál. A hasznos táblázatok kiválogatásával, a témák jobb csoportosításával egy jóval rövidebb, könnyebben forgatható könyv lehetett volna az eredmény. A tárgymutató egész jó, és persze az alapján is lehet rákeresni csak egy-egy dologra, ami hasznos lehet, ha csak felütni akarjuk valami miatt a kötetet; egy-egy külön szócikk elolvasásánál nem érezni a redundáns mesélést sem.

Vannak szürke keretes, apáknak szóló részek is, szerintem ezek is kicsit gagyik néhol, és ezekben, meg a sima szövegben is sokszor vannak olyan részek, amik nem alkalmazhatók a magyar viszonyokra. Katonaságnál szolgáló párok állandó említése, amerikai gyógyszernevek, vagy pl. az hogy ó hát a gátmetszés már nem is szokás - :D ja, csak ez nem a magyar állami viszonyokra érvényes. Néhány helyen ki van egészítve a magyar vonatkozással is azért, pl. a védőnői rendszerrel stb.

A leghasznosabb részek talán a mikor kell felhívni az orvost, a mit csinálj, ha egyedül kell szüljél, vagy legalábbis orvosi segítség nélkül, arra várva, a súlygyarapodásos táblázat (ami szuperül végigveszi, mikből is áll a többletsúly, és azt is elmondja, hogy az előzetes súlyhoz, BMI-hez képest mennyi az ideális hízás mértéke, nem csak úgy általában), illetve a szülés szakaszait, és a gyermekágyat is jól leírja.

A baba heti fejlődéséről írtak egyébként teljesen jól benne vannak lerövidítve az ingyenes What to Expect appban. 

Összességében sok rizsa közt viszonylag kevés új infó, ha nem voltál kompletten tudatlan a terhességgel kapcsolatban. 

Dr. Csermely Gyula: Ha 1 nő gyereket akar

Csermely Gyula egy közvetlen, jó írókával megáldott, humoros alak, és egy igen jó, leegyszerűsített összefoglalót írt, ami sok kérdésre válaszol a terhességgel és a szüléssel kapcsolatban. Mindezt olyan formába öntötte, mintha igazából csak elmesélné, második gyerekükkel hogy is volt ez. Személyes beszámolóvá válik az egész, így egyszerre szórakoztató, önironikus, és mégis informatív. Laikusok számára sok lehet benne az újdonság, de azért van szakszöveg is, vagy inkább szakszerű magyarázatok, nagyon röviden, emészthető formában - a naturális jelleg persze nem kiiktatható.

A sztoriba beleszövi Csermely doktor a felújításuk kálváriáját is, és a magyar építőipar visszásságain kívül a magyar egészségügy belsőépítészeti, és khm egyéb strukturális, financiális és elvbéli gondjait is kendőzetlenül ecseteli. Amit mond, az mind igaz, de azért örömömre szolgál, hogy a könyv megírása és megjelenése óta is azért vannak/voltak változások a szülészetben és az egészségügyben, még ha csak néhány helyen is, de elindult akkor - Csermellyel is! - a begyöpösödött régi rossz szokásrend, az "így szoktuk" felszámolása, és a családbarátabb megoldások széleskörűbbé válása. )

A súlygyarapodással kapcsolatban eszembe jutott a tavalyi Schobert Norbi klasszik, a döngő léptekkel, és hogy lám, 2006-2008-ban még lehetett az embernek nem annyira PC véleménye valamiről, és nem szedték szét a doktort, sőt, egyetlen értékelést sem találtam aki akár csak megemlítette volna, hogy hát de azért ezt nem kellett volna... :D Persze nincsenek "döngő léptek", de hathatós rászólás a kismamákra, hogy ne hízzanak sokat, meg hogy utána nehéz lesz majd lefogyni, az van. Csermely doktor az őt utasítgató férjeknek is képes volt azt mondani valamire: Baromság!

A könyv a Heidi Murkoff féle szófosást mellőzve, tömören és kedves formában, de hazugságoktól és szépítéstől mentesen, önismétlő bekezdések hada nélkül készít fel a terhességre és szülésre.

Ünnepi hangulat Kosztolányival és Karinthyval

Saját kép.

Korábban már mutattam szép új szerzeményeimet, a két idei Libri-Jaffa karácsonyi különkiadást, amiknél először csak Kosztolányihoz húzott a szívem, de végül mindkettőt hozzáadtam a rendelésemhez. 

Mindenképp szerettem volna sorra keríteni őket még az ünnepek alatt/körül, és ez szerencsére sikerült is. A megérzésem helytállónak bizonyult, így utólag, Kosztolányi közelebb állt hozzám, azt a kötetet is vettem előre. Most ebben a posztban mindkét olvasási élményről beszámolok. :) 

Amit egységesen megállapíthatok a két kötetről, az a csodaszép kivitelezés. Nagyon igényes és ízléses kiadványok, tetszik, hogy a két borító össze is illik egymás mellé téve, mintegy kiegészítve egymást. Nagy Norbert illusztrációi kísérik a verseket és novellákat, és azon túl, hogy hangulatosnak találtam a képeket, meglepett, hogy ugyanaz az illusztrátor, annyira követte ugyanis a két szerző különböző stílusát is a képekkel. Szerintem ezért külön dicséret illeti. :) 

Kosztolányi Dezső: Csodát nekem - Karácsonyi prózák és versek

Nem olvastam tőle sok mindent, de nagyon szeretem Kosztolányit, és örömmel vágtam bele a kötetbe. Olvastam értékelésekben, hogy sokan csalódtak, mert egy része a kötetnek A szegény kisgyermek panaszaiból áll, és mert nem minden írás karácsonyi, vagy mert szomorúak, nem jók hangolódni. Én ezzel abszolút nem értek egyet, és nekem nem okozott csalódást a kötet - de nem is vártam el tőle, hogy kizárólag karácsonyi hangulatot, témákat hozzon, és kizárólag csodát, emelkedettséget mutasson. Ezek szerintem olyan prekoncepciók, amik csak elrontani tudják az olvasás élményét. Kosztolányi csodálatos szerző, és a szavai a kevésbé ünnepi történetekben is képesek elringatni, megbabonázni. Számomra a versek is a helyükön voltak, gyönyörű képek villantak fel bennük: 

"Az ablakon fehért fehérre hímez
 a fagy, akár egy kínai leány.
Apám szivarja füstölög az útra,
és nesztelenül iszom a teám."

"Ódon, ónémet, cifra óra

áll a szekrényünk tetején, 

szálló korok bölcs bámulója

közönyösen tekint felém."

"Hagyjatok szaladni még, 

tündérekbe hinni. 

fehér csészéből szeliden

fehér tejet inni."

Hangulatkép a Kosztolányi
kötetből. Saját kép. 

Ami pedig a nehézségek, szomorúság, bánat, veszteség témákat illeti, hiába is terjed a nagy pozitivitás "járvány" mindenfelé, ezek a témák igenis a karácsonyhoz is kapcsolhatók. Sokszor gondol ilyenkor az ember az elvesztett szeretteire, vagy nehézségekre, amiket leküzdött az adott évben, valami szomorkás nosztalgia mindig belevegyül a karácsonyi fények nézegetésébe is - szóval ez valahogy mind-mind helyénvaló.

Az otthonnak van szíve rész volt a kedvencem, és a Vadregényes tél, a Feri, illetve a Prófécia című novellákat szeretném kiemelni, mint kedvenceket.

Karinthy Frigyes: Karácsonyi társasjáték - Változatok egy ünnepre

Óhatatlanul is összevetettem a Kosztolányi kötettel, és bár szeretem én Karinthyt is, meg értékelem a humorát, éles eszét, nekem minden szempontból jobban tetszett a Kosztolányi-féle hangolódás. De ez teljesen szubjektív lehet. Más a hangulat, egészében mások a történetek, a versek. Versből egyébként nagyon kevés van benne.

Karinthy más hangot ütött meg, kevesebb volt az olyan sor, mondat, amin megálltam tűnődni, vagy csak mert szép volt. Ő nekem valahogy mindig picit gőgös, és ezt a gőgöt most is érezni véltem néhol. Sajnos egy-egy történetet untam is, helyenként önismétlőnek is éreztem, sok hasonló téma, visszatérő elem volt. Ez pl. a szilveszteri, noteszes sztorikban már zavaró is volt számomra, annak ellenére, hogy egyébként zseniális ötlet a megmaradt, kidolgozatlan dolgok jegyzékének "végeladása", és maguk a felvázolt ötletmorzsák is. 

Karinthy kétségtelenül nagy koponya volt, és remek gondolatai voltak, de nekem helyenként sok volt ez a nagy ego, kicsit magamtól távolabbinak éreztem az írásait, sőt, sajnos volt, amit nem is annyira értettem (A költő), vagy nem vagyok irodalmilag eléggé művelt, hogy értékelni tudjam (az irodalmi karikatúrák). 

Legjobban az utópisztikus elképzelések tetszettek, mind az azokban megjelenő humor, mind az éleslátás miatt. 
Kedvenc írások: És mi lehet még?..., Az inkarnátor, Gombócverseny és jó volt a Tíz elmúlt év híres pesti társasjátékai szekció is, bár kicsit használati utasítás jellege volt. 

És végül, néhány hangulatos sor a Tündérországból:

"Hidegország lilaország - lila színe és lila szaga és lila íze van a levegőnek, és mindennek, amit levegő takar. A hóesés elállt, ködfátyolon át didereg a lila ég, fázik, összezsugorodva, náthásan pislog, feltűri felhőbundáját."

Ti megvettétek a karácsonyi köteteket? Mi a véleményetek róluk? 

Walter Tevis: The Queen's Gambit

Nagyon megörültem, amikor felfedeztem, hogy valamiért a The Queen's Gambit audiobook változatánál az szerepelt az Audible-ön, hogy "included in your membership", így tulajdonképpen ingyen juthattam hozzá. :) Ahogy nemrég értekeztem róla, a Netflixes sorozat, ami ez alapján az azonos című, egyébként elég régi, 1983-as kiadású könyv alapján készült, az idei év egyik legjobbja volt nekem. És ahogy ígértem, egyrészt rögtön újra is néztem még egyszer a filmet, másrészt megismerkedtem az eredeti szöveggel is. 

Van valami teljesen magával ragadó ebben a történetben, valami sodró intellektuális izgalom, és bár sosem tudom meg, mi lett volna, ha a könyvvel kezdek, akkor is ekkora hatással lenne-e rám, mint így, azt bizton állíthatom, a filmsorozat azért sikerülhetett ennyire jól, mert maga az alapanyag is remek, és megfilmesítésért kiált. A könyvet szövegét pedig abszolút kerek egésszé teszi a film vizuális élménye, a remek színészek, a vágások, a jelmezek, a zene, az egész megjelenítés...

Walter Tevis könyve és az adaptált forgatókönyv nem sokban tér el egymástól. Eleinte, talán a könyv harmadáig nem is találtam szinte semmi különbséget, csak apróságokat. A párbeszédeket szóról-szóra ültették át a filmbe is, és a jelenetek is pontosan úgy játszódtak le, ahogy Tevis megírta. 

A lényeges különbségek közt kell megemlíteni, hogy Beth nincs az anyjával a balesetkor, és hogy nem szerepelnek a visszaemlékezések sem a könyvben a szüleiről. Szerintem nem volt zavaró, hogy a filmbe belevitték ezt a szálat, és hogy igyekeztek ezzel rámutatni arra a kétségre, zavarosságra, ami Beth fejében uralkodhatott a saját "őrületével", függőségeivel kapcsolatban. 

Fontos különbség még, hogy Beth az, aki Jolene-t megpróbálja megkeresni, és belekapaszkodni, nem Jolene jelenik meg az ajtajában. Jolene felkutatása miatt pedig Mrs. Deardorffal is beszélnie kell telefonon. A filmben semmi kontaktus nem volt már közte és az egykori igazgatónő közt. 

Townes inkább csak halovány mellékszál marad, nem is kerül elő később, nincs ott Moszkvában se, hogy Beth-nek drukkoljon. 

Egy picit itt-ott rájátszottak a filmben az érzelmekre, ami persze teljesen helyénvaló, pl. a telefonos sakksegítségnél csak ketten vannak a vonalban, nincs ott mindenki, aki valaha is egyengette Beth sakk-pályafutását. Szerintem jól tették, hogy hozzáadták a sorozatban ezt a kis érzelmi többletet a jelenethez, így hatásosabb lett. A további kisebb különbségek is dramaturgiailag jól illeszkedtek a filmbe, és sehol sem rontottak, torzítottak semmit az összképen, sőt. 

Összességében a könyv is hibátlan, a film is hibátlan, úgy, hogy a lehető legtöbbet hozták ki a dologból, a legkevesebb változtatással, könyhűen. Nem véletlenül lett a Queen's Gambit az idei ősz és tél legnépszerűbb minisorozata a Netflixen. A sakkozók elismerését is kivívta hitelességével, hihetetlen népszerűvé téve egy '80-as évekbeli könyvet és egy igazán méltatlanul elhanyagolt szellemi sportot... A Wikipedián csomó érdekességet lehet ezzel kapcsolatban olvasni, pl. hogy a sorozat hatására a chess.com oldalnak több MILLIÓ új felhasználója lett, és hogy milyen drámai mértékben emelkedett a sakk-készletek eladása. Karácsonykor még mi is nekiálltunk sakkozni, és nagyon élveztük, amatőr hibáink ellenére... :) 

Olvassátok a könyvet, nézzétek meg a Netflix sorozatát, ha még nem tettétek, és próbáljátok ki magatokat a sakkban. Vesztenivaló nincs. ;) 

UPDATE: >ezen a linken< sakkozhattok a chess.com-on Beth ellen. ;) 

Stefan Zweig: Ámok

Ismét egy Stefan Zweiget olvastam, igaz, talán egy kicsit még rövidebbet is, mint a Sakknovella, de mégis írok róla  külön egy kis szösszenetet, mert megérdemli a posztot, és hogy többen olvassák. ;)

"– Tudja, mi az ámok?

– Ámok?… Azt hiszem, igen. A malájoknál… valamiféle részegség.

– Több annál. Téboly, úgy is mondhatjuk, emberi veszettség. Esztelenül gyilkos, mániás düh, semmi esetre sem hasonlítható egyszerű ittassághoz."

A Sakknovellából már kiderült számomra, hogy Zweig nagyon jól ír, remekül teremt feszült helyzeteket, tömören is be tud mutatni karaktereket és helyzeteket, és igazán zseniálisan vezeti végig a sztorit. Most a befejezés is olyan volt, amihez hasonlót vártam volna a Sakknovellánál is, szóval abszolút elégedett vagyok. Érdekes, de úgy érzem, Zweig stílusa és hangulatteremtése picit hasonlít Simenon írásaihoz. Egyszerre merengő és izgalmas, leíró, de mégis dinamikusan mesél el egy történetet, viszonylag kevés szóban. Akinek tetszik Maigret és a nyomozási stílusa, töprenkedő járkálásai, vagy a roman durok fojtogató atmoszférája, szerintem Zweiget is kedvelni fogja. 

"Három nap hasztalan keresgéltem nyugovást, csüggedten néztem az embereket, bámultam a tengert, mely változatlanul kék volt és sima, csak napnyugtakor öntötte el ezernyi szín. Háromszor huszonnégy óra után pedig az embereket szinte a hátukról megismertem már. Torkig voltam az ismerős arcokkal, az asszonyok éles kacagása nem ingerelt már, a két, szomszédos holland tiszt örökös veszekedésén sem tudtam bosszankodni. Megszökni végre! De a kabin forróságát nem bírtam elviselni, a társalgóban pedig naphosszat angol lányok gyötörték elcsépelt keringőikkel a zongorát. Végül is elszántan felcseréltem napot és éjt, már kora délután kajütömbe bújtam, miután sörrel alaposan elbódítottam magam. Egyszerűen átaludtam a vacsorát és a táncestélyeket."

Az Ámokban ismét egy hajó a helyszín, egy utazás talajtalan órái, furcsa időtlensége. Az olajos, nehéz szagok kiűzik az elbeszélőt alagsori kis kabinja bezártságából, de csak hogy ráébredjen, az emberek haszontalan fecsegése, szüntelen nyughatatlansága éppúgy kimeríti és taszítja. Felcseréli hát a nappalt és az éjszakát, és amikor mindenki más nyugovóra tér, ő akkor kezd bolyongani a fedélzeten, és megbabonázva csodálja a holdfényt, és a Dél Keresztjét. Azonban hamarosan kiderül, nincs egyedül. Még egy férfi bujkál a csacsogó, jókedvű utastársaság elől. 

"- Világért sincs a terhemre. Nekem is jólesik, ha néhány nyugodt szót válthatok valakivel... Parancsoljon... rágyújt? Kivett egy cigarettát; tüzet adtam. A fekete háttérből vibrálva lehasadt a tegnapi arc, de most szemtől szembe láthattam: a szemüveg mögül mohó és zavaros tekintet hatolt felém. Megborzongtam. Éreztem, hogy ez az ember beszélni akar, beszélnie kell! És meg kell hallgatnom, hogy segítsek rajta."

A két "menekülő" összeismerkedik az éjszaka árnyai közt, és egyikőjük súlyos titkot oszt meg a másikkal, amikor a "kötelességtudat" és a segítségnyújtás merül fel beszélgetésükben. Az átwhiskyzett éjjelen bonyodalmakkal teli, sötét és szenvedélyes történet bontakozik ki... A megoldás pedig, ahogy az ilyenkor lenni szokott, csak egy újabb tragédián keresztül hoz feloldozást. 

Feszült, több morális kérdést is feszegető, nagyon erőteljes írás. 

Olvasható a MEK-en: >itt<. 

Matt Haig: The Midnight Library

Van, hogy elég nehezen sikerül eldöntenem, az Audible-ről mi legyen a következő olvasmányom, pedig van ehhez is listám, csak néha onnan sem tetszik hirtelen semmi, vagy épp máshoz lenne kedvem, és mivel ott nem "tárazok" előre, tényleg azt hallgatom, amit épp kiválasztottam frissen. Ezúttal a Midnight Libraryre esett a választásom, és mivel kicsit zaklatottabb időszakban kezdtem el, állandóan belealudva az elejébe, azt gondoltam, hogy nem leszünk nagy barátok, és a félbehagyást fontolgattam. Szerencsére adtam neki még egy esélyt, és egy egybefüggő takarítós másfél órában sikerült belelendülnöm - és nem belealudnom. ;) 

Kár lett volna kihagyni a történetet, mert remek verzió a párhuzamos univerzumok, újraélhető életek, választások és azok következményeinek útvesztőire. Több ilyen könyvet is olvastam az elmúlt 1-2 évben, szeretem a témát. Hogy mit nyújt ez a kötet? Életváltozatokat, főként a megbánt döntések nyomán, és néhány érdekes, és szerencsére nem is túl didaktikus következtetést. Életigenlő írás (Matt Haigre vall), reményteli, ami egy furcsa könyvtárépületben játszódik, és mégis, csak fejben, Nora Seed fejében, aki talán nem is hozott olyan rossz döntéseket eddigi életében, mint hitte...

Nora egy rakás szerencsétlenségnek érzi magát, és az életét is, és miután kirúgják a munkahelyéről, és a macskája is meghal, tényleg úgy érzi, nem akar már élni... Ekkor kerül a könyvtárépületbe, ahol Mrs. Elm, régi iskolai könyvtárosa várja őt, hogy végigkalauzolja a furcsa könyveken, amik különféle döntések nyomán elágazó alternatív életutakat rejtenek Nora számára. Válogathat kedvére, hogy ráleljen a "megfelelő"? vagy a tökéletes? életre, amit elképzelt magának, de csak addig, amíg az óramutatók nem mozdulnak el az éjfélről... Addig áll az idő, és Nora szabadon bóklászhat ki-be a különféle sorsokat kínáló életutakba.
Az egyik legfontosabb könyv a könyvtárban a Book of Regrets, vagyis mindaz, amit megbánt életében. Ez egyúttal mankó is, ami segít megfogalmazni, mit szeretne másként csinálni, mi az, amit megbánt, és másként döntene, ha újra dönthetne. A megbánt dolog lehet kicsi, vagy nagy, és ez alapján az eredetihez képest nem sokban, vagy épp nagyban eltérő életekben lehet kilyukadni. 

Megbánta, hogy abbahagyta a versenysportot? Olimpikon úszó. Megbánta, hogy kiszállt a bátyja zenekarából? Világsztár énekesnő. Gyerekkori álmát kellett volna követnie? Gleccserkutatóként jegesmedvével néz farkaszemet! Megbánta, hogy nem ment el kávézni azzal a sráccal? A felesége lett, és van egy kislányuk, meg egy kutyájuk, meg egy idilli életük... 

Túl szép, hogy igaz legyen, ugye? Nora a legtöbb életből mégis csalódottan távozik, vagy esetleg azok nem tudják őt magukban tartani... A döntések ugyanis nem csak egy-egy dologra vannak kihatással az adott forgatókönyvben, és a hírnév, az elismertség, vagy a pénz nem garancia semmire. Ki tudná elfogadni, hogy valaki hozzá közel álló, akit elvesztett, ugyan túlél, de hatalmas csalódást okoz, másvalaki viszont a döntések eredményeképpen hamarabb távozik? Mi van, ha a családnak, barátoknak is fel kell dolgozni a sikert, és ebbe roppannak bele, míg ő maga "kiteljesedik"? Mi a jó döntés? Hozott egyáltalán rossz döntéseket Nora? Bánnia kéne, hogy nem hagyta ott azt a pasit, hogy nem ment el arra a nyaralásra, vagy, hogy mást akart csinálni, mint, amit mások jónak láttak? És kell valóban nagyot álmodni, jó sül ki abból, ha a legleg leszel valamiben? A tökéletesnek tűnő, legcsillogóbb életek mögött is ugyanúgy megjelennek a tragédiák, a veszteségek, a függőség, a depresszió, a szerencsétlenség. 

Az sem elhagyagolható, hogy csak úgy in medias res pottyan bele az életekbe, nincs meg a "megélés", nincsenek meg az emlékek. Ezzel kapcsolatban szerintem nem is volt teljesen következetes a könyv, mert pl. a képességek miért voltak meg, ha az emlékek nem? Meg lehetett volna úgy is oldani, hogy azért nagyjából tudatában legyen az addig történtekkel minden forgatókönyvben, ha már énekelni, előadni, vagy épp úszni olyan jól tudott, gondolkodás nélkül is, akkor kicsit hülyén veszi ki magát, hogy a gleccserekről nem volt semmi tudása, ahogy odacsöppent a tudós szerepbe, vagy hogy nem tudta a tulajdon lánya nevét, ahol volt neki... 

Nem egy világmegváltó könyv, de nekem tetszett a stílusa is, a mesélése, a könyvtár, és Mrs. Elm, mint háttér, mint szimbólumrendszer, és persze a döntésekből elágazó életek érdekes szálai. Nora nem volt tipikusan szimpatikus szereplő, és kicsit lagymatagnak is éreztem őt, úgy összességében, mégis fejlődőképes volt, és fejlődött is. Az életutak közül azt hiszem az énekes világsztárosat szerettem a legjobban, de érdekes volt a gleccserkutatós is, ahol találkozott egy másik, hozzá hasonló "életutazóval" is. 

Nem volt szájbarágós a tanulság, amit Nora megfogalmazott magának, és amit Matt Haig nyújtott nekünk, olvasóknak a végén, és ez fontos. El lehetett merülni a történet mesei jellegében, de közben el is lehetett gondolkodni a saját életünkről, döntéseinkről, a pillangó effektusról, és arról, hogy ezt az egészet sosem láthatjuk át jól, vagy teljességében, mert az éjféli könyvtár igazából nem létezik, ahogy a "mi lett volna ha?" sem. Hacsak nem lesz egyszer tényleg meghackelve a kvantumfizika, és nem utazhatunk a döntések mentén másfelé is, a párhuzamos világokban. ;)

Szórakoztató, de elgondolkodtató történet is egyben; könnyed utazás a "mi lett volna ha?" ködös és ismeretlen tájain. 

Stefan Zweig: Sakknovella

Szeretem az ilyen nyúlfarknyi, kicsi a bors, de erős típusú történeteket, amik bebizonyítják, nem kell többszáz oldalon értekezni valamiről, hogy az erőteljes legyen. Lehet röviden is mesélni, úgy, hogy közben kibontakoznak mind a karakterek, mind pedig a történet. 

Stefan Zweig Sakknovelláját Apukám már régóta ajánlgatta nekem, és tavaly meg is szereztem a Helikon zsebkönyvek sorozatban, igen olcsón. De az ajánlás ellenére kicsit tologattam még, mert tudvalevőleg nem mindig vagyunk egy véleményen, már ami a szépirodalom zegzugos útvesztőit illeti: A Mester és Margarita és az Anna Karenina is erős kritikát kapott tőlem, ami családi beszélgetések állandó témája. :) De most adott egy löketet az, hogy ez a kötet nem egy monstrum, és hogy a Queen's Gambit után másra se vágytam, mint még egy kis sakkra. ♥

A Sakknovella remek írás, igazi egyszuszra olvasós sztori, ami beránt, és nem fogod tudni letenni, amíg a végére nem értél, mert érdekel először is Czentovic, a primitív "vad", aki mégis, szerény értelmi és kommunikációs képességei ellenére az egyik legnagyobb sakkbajnok, aztán a kihívás, hogy vajon a narrátor hogyan is kerül majd közelebbi kapcsolatba vele, majd pedig a váratlan szál, dr. B-vel, amitől megvilágosodik az ember, hogy miért is van a stilizált, sakkfigurás horogkereszt a címlapon? 

A helyszín egyébként egy óceánjáró gőzös fedélzete, ahol igencsak rendhagyó körülmények közt talál egymásra két páratlan sakkjátékos, akik mindketten különös körülmények folytán lettek a játék mesterei. 

"De nem sértő korlátozás-e a sakkot egyszerűen játéknak nevezni? Nem tudomány, nem művészet-e egyúttal, mely úgy lebeg e kategóriák között, mint Mohamed koporsója ég és föld között? Az ellentétek sajátos, egyszeri összetalálkozása: ősrégi és örökké új, természetében mechanikus, de csak a képzelet eleveníti meg, szűk mértani térre szorul, és ugyanakkor kombinációs lehetőségeiben határtalan. Szüntelenül fejlődik, és teljesen terméketlen. Olyan gondolkozás, amely semmihez sem vezet. Matematika, ami semmit ki nem számít, művészet, ami nem hoz létre műveket, anyagtalan szobrászat. S mindezek ellenére lényében és létében tartósabbnak bizonyult minden törvénynél, minden más alkotásnál. Egyetlen játék, amelyet minden idők minden népe egyaránt magáénak vallott, s amelyről senki sem tudja, melyik isten hozta a földre, hogy unalmat űzzön, elmét élesítsen, lelkeket hevítsen. Hol itt a kezdet, hol itt a vég?" 

Forrás.

A feszültség végig tapintható, nem csak a játszmák alatt. A zárkózott, mogorva Czentovic önmagában is hangulatteremtő jelenség, aki szinte betölti a teret, még ha csak némán masírozik is a hajón, dr. B. története pedig egy pokoli kaland szokatlan forgatókönyve. Hogyan segítheti ki az embert épp a sakk egy reménytelen helyzetből? 

A játékszenvedély és az őrület határán egyensúlyoz a történet, miközben lebilincselően izgalmas játékot mutat be - és ami még csodásabb: még csak nem is kell hozzá tudni sakkozni, hogy magával sodorja az embert.

Egy nagyon picit más befejezést vártam, de tulajdonképpen így is teljesen meg vagyok elégedve azzal, amit kaptam, lekötött, elmerültem benne, és alkalomadtán szívesen újra is olvasom majd. 

Quidditch Through the Ages - illusztrált kiadás

Amikor tavaly ősszel elolvastam a Legendás állatok és megfigyelésükből készült illusztrált változatot, elég pesszimistán nyilatkoztam arról, hogy "a kviddicsesből" bizony sehogy sem tudnának ennyit kihozni... Tévedtem! 

Szerencsére amikor beharangozták A kviddics évszázadaiból készülő illusztrált, szépséges verziót, addigra már elfeledtem korábbi kételyeimet, és tudtam, kelleni fog ez az album is a gyűjteményembe. Azt azonban tényleg a legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy ez a verzió is épp annyira elnyeri a tetszésemet, mint az állatos. A kviddics évszázadai 2001-ben jelent meg először, kis füzetke formában, mint Harry könyvtárának, tankönyveinek tagja. Potter-rajongásom ide vagy oda, akkor nem tudott elvarázsolni, száraz sportleírásnak éreztem, és tényleg nem hittem volna, hogy az illusztrált forma ennyire sokat dob majd ezen. A sport-almanach életre kelt! 

Emily Gravett illusztrációi rendkívül sokfélék: rajzok, nyomatok, levelek, újságcikkek, fényképek, térképek, és korabeli varázslóreklámok követik egymást. Vonalrajzos, kidolgozottabb, fehete-fehér, színes és hektikusan középkori stílus egyaránt képviselteti magát, sőt még egy porcelántényér is szerepel, méghozzá Japán kviddicsmeccs jeleneteivel ráfestve. A képek mindenhol remekül kiegészítik a szöveget, és sokat hozzátesznek a szabályok alakulásának leírásához, a seprűtípusok fejlődéséhez, változásához, és persze Nagy Britannia és Írország főbb kviddics csapatainak leírásához. Bemutatják a mezeiket is, ami így, képekkel együtt látványos igazán. 

Saját képek.

A játékban használt labdákról van egy kihajtható oldal is, ahol elvileg méretarányosan szerepel a kvaff, a gurkók és a cikesz - már amennyire ráfértek az oldalakra. ;) 

Találkozhatunk leírással az első kviddics meccsekről, a szabályokban történt változásokról a századok során, szabálytalanságokkal - bár utóbbiakra csak igen szűkszavúan térnek ki, az ezekről írt gyűjteményes könyvet ugyanis hét lakat alatt őrzik, nehogy ötleteket kapjanak a játékosok belőle... :)  -, valamint egy egész fejezet szól az egyéb, seprűn játszott játékokról is. 

Nagyon tetszett a labdák, seprűk fejlődése, a kényelmi faktorok változásai a seprűkön, és a sok apró kis részlet, amiken meg lehetett állni kicsit böngészgetve a könyvet - hol egy kézírásos pergament sasolva, hol pedig az apró cikeszeket kergetve, amik az oldalszámokat rejtik. :) 

Seprű típusok.

Szerintem ne habozzon senki, aki esetleg hozzám hasonlóan nem annyira kedvelte a sima, régi változatot, össze sem lehet hasonlítani az élményt, és ismét egy nagyon szép kidolgozású, igazán igényes kötetet kapunk kézhez az illusztrált kötet képében. 

Bookdepository-ról rendeltem meg. 

The Queen's Gambit - amikor mindenki beleszeret a sakkba

Ismét filmsorozatos poszttal jövök, méghozzá egy olyan adaptációról, ami megvett kilóra, és gyakorlatilag azonnal újra tudnám nézni. Ami pedig a legjobb: mindenkitől azt hallom vissza, aki megnézte, hogy nagyon tetszett nekik is, és hogy milyen izgalmas volt, annak ellenére, hogy valami olyasmi áll a középpontjában, amiben nem vagyunk éppen profik, sőt, legtöbben nem is tudunk játszani se: a sakk. 

Hogy lehet izgalmas a sakkozás, a sakkmeccsek? A  The Queen's Gambit bebizonyítja, hogy nem kell sok hozzá, hogy mindenki a kezét tördelve figyelje a következő lépést, még akkor is, ha előtte a figurák nevét, és az alapvető lépéseket sem ismerte. A történet ugyanis ad nekünk a profi sakk mögé egy bitang tehetséges kislányt, aki esendő, szerethető, és rendkívül szuggesztív karakter, egy árvaházi környezetet, amiből mindig érdekes megfigyelni a kitörést, egy függőséget, hogy azon is izgulhassunk, ki tud-e szabadulni ennek béklyóiból, és egy olyan csodás rendezést, és képi világot, ami abszolút rabul ejti az embert. 

A főszereplő, Beth Harmon az '50-es években kerül árvaházba, ahol megismerkedik többek közt a zöld-fehér kapszulákkal, amikkel egy ideig büntetlenül nyugtatózzák a gyerekeket, és amiktől aztán olyan nehezen tud (?) szabadulni, és Mr. Shaibellel, a gondnokkal, aki a pincében megtanítja a sakk művészetére. A sakkfigurák hamarosan önálló életre kelnek Beth fejében, és a nyugtatók hatására őrült, de mégis zseniális jelenetek során vetülnek ki a lépések gondolatai a plafonra a pszichózis perceiben. Beth pedig tényleg őstehetség, gyógyszerek ide vagy oda, kenterbe veri a szomszédos iskola sakk klubjának összes növendékét - akik persze mind fiúk! -, és elkezdi diadalmenetét a legrangosabb sakkversenyeken, hogy aztán talán egész Moszkváig juthasson, a legnagyobb ellenfélig... 

Szerettem, hogy érzékelhető volt, hogy Beth valóban zseniális, még ha a pótszerek kellettek is a sikerhez, az elmélyült gondolkodáshoz, a testen kívüliséghez és koncentrációhoz, azért azok nélkül is sikeres tudott lenni, és bár nyitott a vége a filmnek, én úgy gondolom, arrafelé mutatott minden, hogy Beth-nek talán sikerül legyőznie a függőségeit. De a drogokon, alkoholon, versenysporton kívül sok minden másról is szól a film: anya-lánya kapcsolatokról, barátságról, sorsról, érzelmi terhekről. 

A casting remek, Anya Taylor-Joy egyszerűen tökéletes a szerepben, teljesen eggyé válik Beth Harmonnal. Felbukkan még a sakk-ellenfelek, barátok közt Harry Melling - Dudley Dursley-ként emlékezhetünk rá -, és Thomas Brodie-Sangster is, aki pedig a kisfiú volt az Igazából szerelemben. 

A ruhák külön is említésre érdemesek, remek outfitekben parádézik Anya Taylor-Joy, és tetszett, hogy belevitték, hogy alakította ki a saját stílusát ebben, a kötényruhától a klasszikusan elegáns vonalak felé. 

A film felénél vettem észre, hogy bizony könyvből készült a sorozat, Walter Tevis: Vezércsel című regényéből, amit még így, a történet ismeretében is el akarok olvasni utólag. :) 

A Queen's Gambit az idei év egyik legjobb sorozata volt számomra, és kedvencemmé is vált. Ha ennyi nem volt elég kedvcsinálónak, nézzétek meg a trailert is :)  : 

Locke&Key - Kulcs a zárját

Az elmúlt időszakban többet böngésztem, nézelődtem a Netflixen, és bizony egyik hétvégén nemrég sikerült binge-watcholni egy egész sorozatot... Ez volt a Locke&Key, vagyis a Kulcs a zárját, amiről már hallottam ugyan valamit, de csak úgy futtában, és igazából nem tudtam milyen is lesz, miről is szól. A Locke&Key Joe Hill (Stephen King fia) képregénysorozata, amihez Gabriel Rodriguez készítette az illusztrációkat. Joe Hill-lel nem olyan jó a viszonyunk (A szív alakú doboz című regényével nem igazán nyert meg magának), így aztán külön jót tett neki, hogy csak a sorozat végefelé tudtam meg, amikor utánanéztem, hogy ki is az ominózus szerző... :) Rettentően beszippantott a sorozat, és egyik részt daráltam a másik után, miközben meg akartam tudni mindent a kulcsok titkairól, Key House-ról, a gyerekekről, a múltról, és persze borzongtam is rendesen... 

Egy rejtélyes ház, aminek neve is van, Key House (szeretem ha el vannak nevezve az ilyen birtokok), egy család, Locke-ék, ahol a három gyerek és édesanyjuk az apa erőszakos és igen furcsa körülmények közt történt halála után költöznek Mathesonba (Massachusetts), a régi családi birtokra. És temérdek rejtély a múltból... az apa régi barátai, akikről sosem beszélt, fényképek,, halálesetek, egy lezárt kút, és a visszhangok, amik jönnek onnan, na meg a fel-felbukkanó, sugdosó kulcsok... 

A kulcsok

A gyerekek közül először a legkisebbnek, Bode-nak tűnnek fel dolgok, és ismerkedik meg a "visszhanggal" is a kút mélyén, de aztán hamarosan  megosztja a testvéreivel, Kinsey-vel és Tylerrel is amit tud, és a kulcsokat, amiket talált. A kulcsok közül egyik sem játék... mind mást és mást nyit, és másféle varázserővel rendelkezik. Kinyithatsz egy ajtót, hogy aztán szellemként repkedj, kiszállva a testedből, kinyithatsz egy szekrényt, és ha beleteszel valamit, megjavítja, de kinyithatod a saját fejed is, ha hátul a nyakadnál beilleszted a megfelelő kulcsot, és beléphetsz elméd - vagy mások elméjének - útvesztőjébe... De vannak ennél még veszélyesebb útvesztők is, tükörcsapdák, kútbéli hangok csalafintasága, világító emlékképek, és egy olyan kulcs is, amivel akárhová benyithatsz, ha voltál már ott, és láttad azt az ajtót... 

Kinsey, Bode és Tyler Locke

Miközben a gyerekek egyszerre próbálnak beilleszkedni az új helyre, új iskolába, új kihívások közé, megbirkózni az apjuk halála felett érzett friss gyásszal, és kideríteni, hogy mi is folyt itt Key House-ban évekkel ezelőtt, és mi történt a ház alatti barlangban, mi nézők darabokban, szórványos visszaemlékezések révén kapjuk meg a válaszokat a kérdéseinkre. Így derül ki elemenként, hogy is halt meg Rendell Locke, majd később az is, hogy miért így... Egy igazi kis kirakóst kapunk, és amikor már azt hittük tetőztek az izgalmak, és a végén fel lehet sóhajtani, bizony még akkor is felborzolják a kedélyeket néhány sunyi visszajátszással, hogy nézd csak meg jobban, nézd mi történt még, nézd meg a másik szereplő szemszögéből is... Baromi izgalmas. :)  
Nagyon remélem, hogy lesz folytatás, mert van bőven még ebben a sorozatban, a be nem mutatott kulcsoktól kezdve a nyitva hagyott szálakon át rengeteg minden. És eleve egy remek helyszínről, remek háttérsztoriról van szó, kellően borzongató hangulattal. 

Amikor valaki másnak az emlékeibe tekinthetsz bele...

Azt olvastam, hogy a képregény durvább ennél, és több a vér, erőszak, halál benne. Nekem pont elég volt így, a lightosabb verzió. Még így is elég félelmetes volt a Kinsey fejéből kiszabadult "Félelem", brrr. :) Kicsit horror, kicsit dráma, kicsit misztikus ez a sorozat, és picit tinis is, de csak pont annyira, hogy ne kelljen kislámpával aludni utána. ;) 

Key House

Kedvenc kulcsom: Anywhere Key, Head Key
Kedvenc szereplő: Bode Locke
Nem kedvelt szereplő: Sam Lesser - jujj, Nina Locke - olyan üresnek és butának tűnt néha az anya karaktere, nekem ez már túl sok volt ahhoz, hogy a gyász és a ptsd számlájára írjam

Head Key

Érdekesség, hogy Joe Hill és Gabriel Rodriguez is megjelennek egy cameo erejéig a film végén, mentősként, ahogy az állítólag a képregénybe is bele van rajzolva. :) Tetszett ez az apró részlet is. 

Tele van akciódús, izgalmas, meleg helyzetekkel, csavaros és végig fenntartotta az érdeklődésemet. A recept tökéletes, kérem a következő kört ebből. ;) 

"Well Lady", avagy Dodge

Az új Rebecca filmről

Tavaly decemberben olvastam el Daphne du Mauriertól A Manderley-ház asszonyát, és kicsit felemás volt a véleményem róla. A hangulat nagyon megkapó tudott lenni, és izgalom is akadt (számomra újdonság volt minden fordulat), de az elbeszélő naivsága és tehetetlensége, illetve jellemfejlődési hiányosságai zavaróak voltak. Egészében mégis jó élmény, és olyan borongósan, furcsán kedves emlék maradt Manderley. Az olvasás után meg is akartam nézni a régi, Hitchcock-féle filmváltozatot, de aztán úgy alakult, hogy előbb került terítékre az új, Netflixes Rebecca adaptáció. Ami, meg kell mondjam, nekem nagyonis tetszett!

A filmet Ben Wheatley rendezte, Lily James alakítja az új Mrs. de Wintert, Armie Hammer Maximot, és Kristin Scott Thomas Mrs. Danverst. Armie Hammert én még nem láttam eddig semmiben, de szerintem igazán jó választás volt, hozza azt a zárkózott, igazán "brooding" Maxim de Wintert, akit elképzeltem magamban. Kristin Scott Thomas híresen mogorva és már-már ijesztő képeket képes vágni, ódon házas háttér nélkül is, itt meg aztán pláne. Lily James pedig számomra nagyon kedves színésznő, és ebben a szerepben is tetszett, naiv, fiatal lányként, aki belesodródik ebbe a kapcsolatba, a számára idegen új szerepbe és környezetbe, és a régi rejtélybe, amit fel kell oldani... Szerintem sikerült kicsit többet is tennie a könyvbéli, névtelen elbeszélő alakja mögé; ő gondolkodott is, benne volt azért kíváncsiság, kétely, szenvedély... Valahogy élettelibb volt, és kevésbé érződött a bárgyúsága a karakternek, nem az dominált egyáltalán. 

Ugyanígy én úgy éreztem, valahogy többet sikerült a képi világgal is kihozni a történetből,  mint amit az olvasmányélmény adni tudott. Amellett, hogy könyvhű a feldolgozás, remek vágóképek vannak, csodás helyszínek, erőteljes jelenetek, és hát egész egyszerűen pazar jelmezek. :) Valahol olvastam, hogy Armie Hammert Oscar-szobornak öltöztették azzal az okker öltönnyel, de én úgy gondolom az is príma volt. Lelkesen legeltettem a szemem a ruhákon, a festményeken, a Manderley-birtokon, a szobák berendezésén... Mindenen. 

Tetszett az is, hogy mintha sikerült volna sokkal kontrasztosabbra csinálni a Manderley-be érkezés előtti, és utáni részt, Maxim és a lány között. Az elején a randizgatás, felhőtlen boldogság, szerelmes utazgatás nekem nem érződött ilyen elsöprőnek a könyvbeli leírásból, itt viszont abszolút jó volt az éles elütés attól, ami utána jött, a ködös, gótikus, szinte zord birtokon, ahol valahogy Maxim is bezárkózott önmagába, és elzárkózott másoktól... Rájuk telepedett ott Rebecca szelleme - és pont ezt a hatást kellett elérni szerintem! 

Az atmoszféra kellően sötét, baljóslatú volt, Danvers megjelenésekor néha egyenesen vészterhes... A jelmezbálos jelenet is tökéletesen megjelenítette azt a "lefagyást", ami a könyvben is lejátszódott. 

Egyszóval ez egy remek adaptáció, érdemes megnézni. 
Nekem a filmposzter is tetszik, és megvenném így is a könyvet, ilyen köntösben, felidézné bennem a filmkockákat. :)

Valamikor sorra kerítem a Hitchcock-filmet is Rebeccáról, és ki tudja, talán még a könyvet is újra fogom olvasni egyszer. A filmélmény ráébresztett, hogy jobban tetszik ez a klasszikus, mint elsőre gondoltam. 

Kényszerek fogságában

Baktay Miklós, Sári László, Wéber Péter, Popper Péter: Kényszerek fogságában

Időről-időre előveszek egyet a pszichológiai köteteimből, és általában megállapítom, hogy a legjobb rész bennük Popper Péteré. Most azonban találtam egy kivételt! 

Érdekesnek találtam, hogy hogy jön össze a cím a kényszerekkel, és az alcím a panaszkodással, de végül is lett áthidaló elem. Persze Popper ragaszkodott leginkább a témához, a többiek inkább a panaszkodásról írtak többet.

Baktay Miklós írása egy elég nagy zagyvaság sajnos, nem tudtam hova tenni, ez a rész húzta le számomra a kötetet. Nem csodálkozom, ha valaki ez alapján az első előadás alapján félreteteszi inkább a könyvet... 

A legjobb Wéber Péter volt, nagyon sok egyszerűen megfogalmazott, nem világmegváltó, de értékes és elgondolkodtató mondata volt a panaszkodásról, és arról, hogyan is tudjuk magunkban átkeretezni a dolgokat, hogy ne panaszkodjunk annyit, hanem inkább a megoldások, lehetőségek felé induljunk el valahogy. Létezik persze okkal panaszkodás, és a nehézségeket miért hallgatnánk el magunk, vagy mások elől? De a megoldáshoz, a nehézség leküzdéséhez ritkán hoz közelebb, csak elfedi a bajt. 

 

Nagyon érdekes volt a "szokáspesszimizmus" fogalma. Azt hiszem ez ugyanúgy jellemző ránk, mint a "dögöljön meg a szomszéd tehene is", meg a "hiányzó hős" szindróma. A szokáspesszimizmus miatt van az, hogy a panaszunkkal, panaszkodásunkkal gyakorlatilag bárkihez odamehetünk az utcán, de az örömével senki nem szólítja meg a másikat... Más kultúrkörökben - tőlünk délebbre levő országokat említ a szerző, de szerintem az északiakra, és persze nyugatabbra is simán jellemző a derűsebb hozzáállás, és a kevesebb irigység - az örömükkel is sokkal inkább megtalálják egymást az emberek. Nálunk valószínűleg túl nagy a társadalmi bizalmatlanság is (meg ahogy írtam az irigység, nem szabad örömködni, mert a másik csak fanyalogni fog rá, vagy beleköt, ez a szomorú valóság), és legfeljebb csak zárt körben, családdal, barátokkal osztjuk meg az örömöt is. 

A tanácsok, tanácsadás- és kérés szempontjai is meggondolandók. Wéber felteszi a kérdést: "(...) mikor, miben szorultunk (volna) magunk is tanácsra? Akkor használt-e nekünk az a tanács, amelyet valakitől kaptunk?" És ha a szívünkre tesszük a kezünket, a válasz szerintem az, hogy igen kevésszer, ha a jó időben, a megfelelő emberrel, higgadt fejjel tudtunk beszélni egy problémáról. A panaszkodásra adott - gyakran kéretlen - tanácsok (mert néha épp csak az lenne a lényeg, hogy valaki meghallgassa) általában csak idegesítő dolgok, a másik saját tapasztalatából származók, amikkel mi lehet, hogy mi semmit nem tudunk, és nem is akarunk (!) kezdeni. 

"Célszerű (...) a dolgokat ott megoldani, ahol vannak. Célszerű a saját természetük szerint megoldani őket. És célszerű arra törekedni, hogy eredményesen és tartósan oldjuk meg őket. Még némi viszontagság árán is." 

Sári László főként kínai bölcsek tanításait hozta, és nagyon fontos gondolatokat arról, hogy a sok és még több helyett az elegendőre törekvés kellene legyen a cél, hogy közben ne veszítsük el önmagunkat, a nyugalmunkat, és ne vesszünk el ebben a gyorsuló világ diktálta állandó iparkodásban, kényszeres, rögeszmés sietségben... Túl nagy a versenyláz és a tempó, és mindig a tökéletes és teljes biztonságra törekszünk, gyakran azon az áron, hogy az előtte már meglevő megfelelő biztonságot, kényelmet feladjuk valami "jobb" kergetéséért. 

"Egész életünket harcra, küzdelemre áldozzuk, miközben nyugodtan, kényelemben, biztonságban szeretnénk élni."

Popper egyes sztorijai már ismerősek voltak más kötetekből. A kényszerneurózisokról beszélt főként, köztük egy egész pszichoterápia történetét is elmesélte egy, a veszettségtől rettegő férfiról - akinek persze félelme, szorongása mögött korántsem a veszettség bujkált.

Furcsa, hogy mintha valaki direkt szerkesztette volna slendriánul Popper részét, ott van a legtöbb hiba, elütés, sőt, néha még teljesen értelmetlennek ható mondatok is... ?!

Fredrik Backman: Anxious People

Az utolsó két Backman-élményem sajnos csalódás volt... Nyúlfarknyi, ám annál hosszabb című kisregénye nem jött be, a Mi vagyunk a medvéket pedig egyenesen félbehagytam. 

Egy kis kihagyás után most mégis újra próbálkoztam a szerző új regényével, az Anxious People-lel, ami magyarul Hétköznapi szorongások címen jelent meg. Hogy tetszett-e? Röviden szólva nem. De annyira legalább nem rossz, mint a fent említett két írás... Fog valaha Backman még olyan jót írni, mint amilyen Az ember, akit Ovénak hívnak volt? (Azt gyanítom nem...)

A sztori tulajdonképpen egy rakás idiótáról szól (ezt a szerző is kijelenti! :)), akiket összehoz egy felettébb kínos szituáció. Egy lakásnézés során az érdeklődő vevőket túszul ejti egy sikertelen bankrablásból menekülő bankrabló. Mindez szilveszter előtti nap történik. A heterogén társaságból valakivel biztos mindenki tud azonosulni egy kicsit, annyiféle problémát prezentálnak, ahogy a cseppet sem szokványos túszdráma során jobban megismerik egymást. De kicsit sok volt a sokszínűségük is, mindenből muszáj volt bezsúfolni valamit... 

A helyzetkomikum adja a történet humorát, de valahogy inkább erőltetettnek találtam, mint ténylegesen viccesnek. Az ötlet, a szituáció maga és az egész karakterhalmaz is jó lehetne pedig, de valahogy mégsem elég jó semmi, és emiatt nem lesz maradandó élmény a regény. 

A rendőri bénázgatás, és az apa-fia rendőr szál sem volt igazán erős, úgy érzem. A kihallgatások kezdetén még úgy gondoltam izgalmas a rejtély kibogozása, de aztán mégsem tudott igazán nagy meglepetéseket okozni, és valahol félúton elvesztettem az érdeklődésemet is, sőt sokszor idegesített is... Emlékszem, hogy a híddal, az öngyilkos ugrókkal kapcsolatban is voltak összefonódó elemek, és hogy ott le is esett valami, hogy ki kivel hogy van kapcsolatban, de képzeljétek, a regény végére elfelejtettem, ez hogy is volt, és sajnos úgy voltam vele, nem is nagyon érdekel... Ez pedig csak egyet jelent: nem mozgatott meg, nem fogott meg igazán. A hétköznapi drámái az abszurd, szélsőséges helyzet ellenére hétköznapiak maradtak, és nem pendítette meg eléggé az érzelmi húrokat sem - legalábbis bennem nem. Olyan érzésem volt, hogy félkész viccekből és különféle előre megírt panelekből lett valahogy összeollózva az egész. A zárás szép volt, bár kissé rózsaszín, de a kötet nagyon középszerű. 

A rosszak után a közepes élmény haladás lenne ugyan, mégis úgy érzem számomra Backman olyan szerző marad, akinek egy igazán jó könyve van - Ove -, és kicsit elment a kedvem attól, hogy további, ezt a mércét meg sem közelítő könyveket olvassak tőle. 

Georges Simenon: Maigret Vichyben

Egy Maigret, amiben egy korty alkoholt sem iszik a felügyelő, sőt, még p-i-h-e-n is?! Skandallum! A Maigret Vichyben az absztinencia és a nyaralás ellenére persze az elvárható módon hozza a bűntényt is, és az azt leleplező nyomozást. 

Pardon doktor Maigret-t kisebb szédelgései, gyomorbántalmai miatt gyógyvizes kúrára küldi Vichybe, ahova természetesen Madame Maigret is elkíséri. Szorgalmasan isszák a források langyos vizeit, és észrevétlen napi rutint alakítanak ki hosszú sétáikkal, megszokott útvonalaikkal, és az előírt kímélő vacsorákkal. Maigret minden utasítást pontosan betartva szinte még élvezi is az újsütetű "kalandot", a más elfoglaltságot, amiben mégis hamar kialakul valami otthonosságérzés, napi rutin. Ehhez hozzátartozik persze, hogy sétáik során egyre ugyanazokat a gyógykúrázókat látják, megfigyelhetik, és megbeszélhetik a többiek szokásait, kigondolhatják az ismeretlen arcok mögötti életutakat... 

Hamarosan azonban gyilkosság borzolja fel a kisvárosi kedélyeket, és amikor az egyik, napi szinten látott magányos  nőt, az "orgonalila hölgyet" megfojtják, Maigret sem tud távol maradni az ügytől. Reggeli sétájuk alkalmával másik irányba fordul, beszivárog a helyszínre, a temetésre, és régi kollégájával Lecoeur-rel együttműködve segít pontot tenni az ügy végére. Mindemellett tartja magát a kúrához, és továbbra is rengeteg időt tölt Madame Maigret-vel sétálgatva, alig hagyja magára feleségét a nyomozás, és a kihallgatások miatt. Ez igazán szimpatikus volt, ahogy az is, hogy ezúttal mindent apróra meg is beszélnek egymással a nyomozással kapcsolatban. 

Hiába, hogy rövidek ezek a kötetkék, ritkán fordul elő, hogy szinte egyben olvassak el majdnem egy egész Maigret-t... De most, amikor leültem vele, meg se álltam a végéig, annyira vitt magával a nyomozás, a lélektani elemek, és ez a helyszín, a különleges hangulatú, vibráló fényű város: Vichy. ♥

Az alapvető elem, hogy a nyomozó nyaralása, pihenése közben, és annak helyszínén mindig gyilkosság történik, nem volt lerágott csont, mert teljesen új helyzetet teremtett a Maigret házaspár számára is, Maigret szerintem nem úgy reagált, ahogy elsőre vártuk volna - én büszke voltam rá, hogy milyen kevéske időt csípett csak le a nyomozáshoz a fő elfoglaltságaiktól - , és maga a bűnügy is egyedülálló volt a maga nemében, a kis "csavarral"... Persze ennél többet már nem árulok el. De őszintén egyet tudtam érteni Maigret utolsó szavaival. 

Igazán megérdemelne ez a régi, csúf borítójú, nehezen beszerezhető, ámde nagyon különleges Maigret-sztori egy szép, ropogós, új kiadást.

Robert Galbraith: Troubled Blood

Nagyon vártam már Strike és Robin következő történetét, és mivel most nem akartam még véletlenül se a múltkori hibámba esni, és véletlenül a nagy méretű kiadást rendelni, gondoltam kivárok, és meg se rendelem még a papírpéldányt, csak majd később, mikor olcsó lesz. ;) Az Audible-ön hallgattam meg a legújabb részt, és hát meg kell mondjam, én ezt imádtam! Kedvenc lett, és talán a sorozatból is az eddigi kedvencemmé vált - bár az élmény frissessége mindig torzít kicsit -, pedig A selyemhernyó és a Gonosz pálya nagyon magasan voltak! A Halálos fehér kicsit lefelé ívelés volt a bűntény szempontjából nekem, de most végre ismét sokkal jobban tetszett és érdekelt a nyomozós szál, és imádtam a magánjellegű események alakulását is, legyen szó Charlotte-ról, Mattről, Morrisról, Barclay-ról, vagy épp szülinapi ajándékokról. 

Nem tartottam túlírtnak, túl hosszúnak, vagy unalmasnak, egy percig sem. A nyomozás sokrétű, kiterjedt, és hiába van szó "cold case"-ről, rendkívüli izgalmakat és titkokat tartogat, 40 év távlatából is az eset. Az eltűnt doktornőn kívül persze szó esik rengeteg minden másról is, például az akkoriban áldozatait szedő sorozatgyilkosról, csillagjegyekről és tarot kártyákról, és persze az ügynökség további, futó ügyeiről is.

A gyakorlatilag nyom nélkül eltűnt doktornő, Margot Bamborough esete 40 évvel korábban is nagy port vert fel, és még különféle könyvek is születtek róla, találgatva, hogy vajon mi történhetett. Kár, hogy egyik szerző hibbantabb volt, mint a másik. Mindenesetre a "Whatever happened to Margot Bamborough?" címet nagyon megkedveltem, és még akár alcímnek is elmenne. ;) A csillagjegyek, horoszkópok, ezoterikus maszlag nagyrészt körítés marad csak szerencsére, együtt tudtam érezni Strike ellenszenvével az ilyen irányú megmozdulásokat illetően, de egy idő után élvezettel figyeltem a reakcióit, poénjait ezzel kapcsolatban. 

Robin és Strike remekelnek együtt, és nagyon sokat változik, fejlődik a kapcsolatuk, egymással való viszonyuk most is. Imádtam az apró részleteket, a whiskey-zős, de megzavart estét, azt, hogy hogyan beszélték meg, hogy kommunikáljanak már többet néha, hogy ne legyenek félreértések... Az egymás kerülgetését, apró jeleken való morfondírozást, elejtett szavakat... És hát persze a mamlasz Strike ajándékvásárlási otrombaságait. :D Mentségére szóljon a sóskaramellás csokinál, hogy tényleg beteg volt szerencsétlen. Na persze gondolkodhatott volna előre. A regény végén a meglepetése viszont szerintem telitalálat volt: gáláns és romantikus. ♥

Robin egyre talpraesettebb, tehetségesebb nyomozóvá válik, bár néha még most is forrófejűnek érzem, az idősek otthonában pl. nagyon féltettem Luca Riccitől... 

Szerintem ez csak fan-made borító.

Joan révén igazán megható momentumok is kerültek a könyvbe, és ezzel együtt tényleg tökéletes lett. ♥ Először azt hittem csak egy jelentéktelen mellékszál marad ez, helykitöltő, illetve hogy gyorsabban lezárják, megmondom őszintén az első pár említéskor nem is nagyon mozgatott meg, jójó, haldokló nagynéni, lépjünk tovább, de aztán éreztem, hogy fontos lesz, és az is lett... Strike-kal való beszélgetései, a büszkesége kifejezése, a kötelék... Nagyon szép történetszál lett belőle, ami rendesen pengette az érzelmi húrokat. 

Örültem, hogy Shanker is újra feltűnt, őt az előzőből hiányoltam, meg Barclay-t is imádtam, neki amúgy marhajó, erős akcentust is adtak a felolvasásban. Talán Ilsából és Nickből lehetett volna több picit. Max és a tacskója nekem nem volt olyan izgi, de a Strike-os katasztrofális estekor, és utána tetszett, ahogy megfigyelte a veterán nyomozót, és az is, hogy végül nem haragudott - pedig az tényleg rettentő egy társaság volt, és borzasztóan sajnáltam akkor Robint. Egyedül arra volt jó, hogy igazán keményen odamondogasson Strike-nak. Jaj jut eszembe, az egyik abszolút kedvenc mondatom volt még a "Sod off, Strike!" - ami persze csak csipkelődés, nem a komoly konfliktuskor hangzik el. :) 

“. . . you know who Polworth is?"

"Your best mate," said Robin.

"He's my oldest mate," Strike corrected her. "My best mate . . . "

For a split second he wondered whether he was going to say it, but the whisky had lifted the guard he usually kept upon himself: why not say it, why not let go?

" . . . is you."

A Matthew szálat talán kicsit könnyen oldotta meg Rowling, de így is teljesen életszerű, és legalább nem kellett ezen a részén sokat rugózni, ami Robinnak is nagy könnyebbség volt. 

A fejezetek elején ezúttal Edmund Spenser: The Faerie Queene című írását van lehetőségünk amúgy totálisan megutálni, én ugyanúgy rosszul voltam már ezektől az idézetektől, mint a Rosmersholmmal a Lethal White kapcsán... Feleslegesek, és nehezen köthetők az egyes fejezetekhez, eseményekhez, főleg óangolul, főleg hangoskönyvben... Ez volt viszont szerencsére az egyetlen bajom a könyvvel. :D 

Ami meg a vádakat illeti, meg a felbolydult érzelmeket, értetlenül állok... Igen, van benne női ruhát öltő sorozatgyilkos... és igen, ez szerintem is veszélyes lehet, és igen, pont ezt mondja Rowling is, hogy pl. ezért ne lehessen bemondásra (könyörgöm!) nemet változtatni, mert az visszaélésekre ad lehetőséget. Most ebben kinek mi fáj annyira, hogy máglyán égetjük el lassan a szerzőt?! Egyébiránt, pedig lényegtelen részlet ez a nőnek öltözősdi, nincs egyáltalán túllihegve, csak meg van említve... Jelentősége se lesz - nem spoiler ez se -, szóval akár ki is hagyhatta volna, de hadd írjon már, amit akar... -.-

Összességében az egyik legjobb Strike-kötet volt, imádtam elveszni benne, és felderíteni az igazságot Margot Bamborough-ról. Várom, hogy folytatódjon a kis macska-egér játék a nyomozópáros tagjai közt, miközben újabb ügyeket göngyölítenek fel mesteri ügyességgel. ;) 

10/10

Óh, és még valami... Ha hiszitek ha nem, Anna Kareninával kezdődött a könyv! :D Anna Karenina mindenhol felbukkan, amióta elolvastam! :) 

Mi lesz szerintetek a magyar címe, és mikor jelenik meg? :)