Robert Thorogood: A Marlow Nyomozóklub

Egy újabb nyomozóklub, ami nem tudott magával ragadni... Annak idején nagyon hamar félbehagytam A csütörtöki nyomozóklubot, nem jött be, és bizony azt hiszem ezzel is jobban jártam volna, ha kaszálom, de végül elolvastam. 

Kihagyott lehetőség a Marlow, mert az öreglányok vicces alapanyag lehetnének a nyomozóklubhoz, de teljesen sótlan és stílustalan marad az egész, iparosmunkaként megírt „párbeszédek”, és még részben ki is találtam a végét, pedig tényleg nagyon rossz vagyok krimi-megfejtésben. A Garda-tavas kriminél is így jártam, de az mondjuk tényleg egy égetnivaló darabja az irodalomnak, míg Thorogood könyve csak szimplán tucat-silány. Pedig az elején tetszett, remek felütéssel indít, meg is lepődtem, milyen tökös öreglány lesz a főhős, Judith Potts személyében, de hamar elmúlt az éjjeli meztelen úszás és a kisvárosi sorozatgyilkosság keltette izgalom. 

Nekem ezek a cozy mysterynek aposztrofált írások egyre kevésbé tűnnek cozynak; mintha valaki benézte volt ezt a műfajt valahol a kanyarban, és ami nem a silány és közhelyes könnyed romantikusba tartozik, és történik benne gyilkosság, azt betették a cozy mysterybe, jóvanazúgy. 

Túl hígak ezek a történetek, súlytalanok a szereplők, én nem oldódom fel az ilyesmiben, hanem inkább húzom a számat. 

Ha otthonos, kellemes krimis hangulat, akkor nekem még mindig AC és Simenon  a szint.

Lám, van felolvasás is?

I'm lost for words

Stephanie Butland: The Lost for Words Bookshop

Amikor az elején a férjem poénkodott, hogy "seggfölde" kisasszony könyvét olvasom, még csak kacagtam és legyintettem, és vigyorogtam magamban, Szméagolként dörzsölgetve a kezeimet, mert annyira örültem, hogy egy könyvklubos közös olvasmányunkkal most először talán lépéselőnyben vagyok (máskor rendre én fejezem be késve, vagy utolsóként a könyveket). Aztán jött a feketeleves, amikor belenéztem a magyar verzióba, és hopp, ez meg mi?? Már az egész magyarázatba is bele lehet bonyolódni rendesen, ugyanis seg(g)földe kisasszony könyve állítólag le lett fordítva magyarra, azonban ahogy belelapoztam, láttam, hogy ez a könyv, bizony nem az a könyv... A könyvesboltos sorozat angolul ugyanis így néz ki: 1. rész: The Lost for Words Bookshop (de megjelent csupán Lost for Words címen is), 2. rész: Found in a Bookshop. A magyarul kiadott Butland kötet pedig a Nincs Rá Szó Könyvesbolt címet kapta (az első kötetét), azonban a Found in a Bookshop (a második rész) fordítása. :D :D :D A jó ég tudja Béláim, hogy ez az egész felfordulás kinek az ötlete volt, hogy a másik könyv címén adják ki a sztorit, vagy kinek a szarvas hibája, mert ennyire benézte? Sajnos utóbbit is el tudom képzelni.
Én pedig jól elkezdtem olvasni a "közös" könyvünket, csak sikerült mégsem azt elolvasnom, anyááám. Just my luck. És még csak nem is tetszett.

A sztori Loveday Cardew története, aki magába húzódó személyiség, nehezen nyílik meg az embereknek, a könyvek társaságát jobban kedveli, antikváriumban dolgozik, és vannak sötét titkok a múltjában. Loveday tele van tetoválva kedvenc könyveinek nyitómondataival. A kis könyvesbolt tulajdonképpen az ő menedéke a világ elől. A fejezetekben szép lassan kibontakozik a gyerekkora, előző kapcsolata és különféle traumái. 

Lovedayt egy elvesztett könyv kapcsán összesodorja a sors Nathan Aveburyvel, akivel igazán jól kijönnek egymással. Azonban Loveday nem tud, és nem mer megnyílni teljesen. Közben rejtélyes csomagok jelennek meg egyre-másra Lovedaynél, bennük könyvek, amik régen a szülei könyvtárát alkották... Vajon ki hagyja ott a könyveket, és mi a célja velük? Fenyegetés lenne ez Loveday múltjából? 

Fuhh, hát először is, nem egy könnyed kis cuki könyvesboltos könyvecske ez, ahogy esetleg a borító sugallja, inkább depresszív, komor. A könyves téma maga jó keret, de kevés. Nagyon lassú folyású a regény, és rendkívül érdektelen, sótlan karakterekkel dolgozik. Igen, még a szarkasztikus és "egyedinek" beállított Loveday is totál sótlan. A mellékszereplők is inkább taszítóak (Rob ugye egyértelmű, miért, de számomra Melodie is az volt), Archie-t kivéve. Rengeteg a belső monológ, és ez többnyire a vekengés a semmin. A cselekmény fő mozgatórugója Loveday félelme, hogy jaj, mi lesz, ha kiderül a múltja... Ami igazából nem is az ő sara, hiszen ő gyerek volt, csak elszenvedője, vagy passzív résztvevője bizonyos eseményeknek. Értem én, hogy ezek hagynak nyomokat, persze, de attól még nem az ő szégyene ez az egész. Meg, mint ahogy kiderül, lehet változtatni az anyjával való kapcsolatán is majd. 

Loveday döntései sokszor érthetetlenek voltak számomra, nem tudtam sehogy együtt rezonálni vele, és úgy érzem az ilyen, és ehhez hasonló személyiségeket, vagy a témát már megírták jobb köntösben. Például eszembe jutott, az Abbi Waxman féle The Bookish Life of Nina Hill, ami inkább feelgood könyvesboltos, nem nagy szám az sem, középszer, de jobban tetszett. Aztán, Eleanor Oliphant, a social awkwardness és titkok miatt. Nála sokkal mélyebb és jobb a személyiségfejlődés, és kibontakozás, és abszolút megragadó a szöveg is, nagyon szerettem. És a könyvesboltozások, könyves miliő miatt a Minden, amit megbántam is idekívánkozik, mint jobb a témában. Ebben is történnek változások, aminek nyomán a főszereplő nyit a világ felé, de a stílus gördülékeny, remek, és kerek egész a történet. 

Butland kisasszony könyveinek sorát én nem folytatom, gondolom nem meglepő. :) 

A Garda-csapda - a műfaji felhígulás iskolapéldája

A borító szerintem szuper lett.

Tom Hindle: Gyilkosság a Garda-tavon

Minden alkalommal, amikor megemlítem, vagy leírom a címet, azt akaródzik írni inkább, hogy a Garda-tóNÁL, más is van így ezzel? Mindenesetre sok filozofálást nem érdemel, hogy is hangozna jobban a címe ennek a "cosy krimi"-nek felcímkézett könyvnek. Nem voltak borzasztóan nagy reményeim, elvárásaim, egy decent krimire gondoltam, amiben szokás szerint nem tudom kitalálni a gyilkost (sose szoktam), és aminek némileg emlékeztet majd a hangulata talán a Nyaraló gyilkosokra. Ha már "Agatha Christie méltó örököse"... Remek ez a marketingért bármit attitűd, de sajnos látványosan  hígul sok műfaj, és erre még rájátszani ilyen elképesztően nagyképű ajánlásokkal, amik a krimi királynőjéhez mérnek egy ilyen ipari hulladékot, az felháborító. 

De hogy ne csak a levegőbe beszéljek, elmondom, nekem miért nem tetszett. 

Tele van teljesen infantilis beszélgetésekkel, oldalakon keresztül ismétlik a szereplők ugyanazokat a mondatokat, gondolatokat. A narrátorok akiket használ, idegesítően üresfejűek, és kénytelenek vagyunk az ő fejükben időzni. 

„Mi ez az egész? Vajon XY halála a maffia bosszúja, amiért Z nem törlesztette az adósságát? Nem tudni. ” (ezek ismétlődnek: "nahát vajon mi történt, hmm, nem tudni", és ennyi az egész gondolat...)

"Mi lett volna, ha Sofia nincs ott? Mi lett volna, ha nem tudja megállítani? Könnyen megtörténhetett volna a baj, hiszen Sofia sem tud egyszerre több helyen lenni."

„– Nem láttátok Robynt?

Stephen abból a néhány méter távolságból is észrevette, hogy Abigail összevonja a szemöldökét.

– Itt volt mellettem – folytatta Toby. – Amikor Dina kijött, még itt állt. De miután megfordultam, már nyoma sem volt.

– Nem láttuk – válaszolta Stephen

Toby megcsóválta a fejét.

– Nem tudom, hol lehet. Benéztem a casermettába. Aztán megnéztem a mólót. Jeremy azt mondta, a múzeumban találkozott vele, de ott sincs.

Stephen tudatosan nem nézett Abigailre.

– Lehet, hogy a mosdóba ment. Nagyon meleg van.”

Ún. párbeszéd… És itt még a neveket se érdemes semmi miatt kiszedni, a nő miatt nem kell aggódni nem egy újabb áldozat, pár sorral arrébb, már elő is bukkan a lépcsőről. A szerző nem tudta mégis hogyan töltse ki a könyv első felét, amiben ugye be kell mutatni minden szereplőt, a helyszínt, az eseményt, ami köré csoportosulnak (jelen esetben egy esküvő), és persze a gyilkosságnak is meg kell történnie, legyen hulla, legyen felbolydulás, legyen sok-sok-sok motiváció, és gyanús apróság, amik aztán összezagválódnak az olvasó fejében. Szóval LENNE miről írni, de ehelyett helykitöltő baromságok vannak, még a második felében is: 

„– Ez az? – kérdezte Stephen.

Laurence nem válaszolt, ismét módosult tudatállapotba került.

– Laurence! Ez az? – ismételte meg a kérdést Stephen.”

Robyn és Toby rendkívül életképtelen karakterek voltak, és sajnos legtöbbet pont tőlük hallunk az egész eseményről. Rengeteg kört fut a család Toby beszervezésével a vállalkozásba, rém unalmas. Eva, az influenszer, akit meggyilkolnak, és férje Laurence, aki a fiatal Donald Trump képében jelent meg előttem (szóval ugye instant hányinger), valamint a pökhendi "koszorúsfiúk" is elég antipatikus gárda a Gardán (hahaha), és nem sokat ad a történethez a többi szereplő sem. Az apróbb simliskedések, a hazugságok, amik más miatt történnek, nem konkrétan a gyilkossággal összefüggésben, átlátszóak. Egyébként pedig egy szigeten ugyan ki állna neki ennyi MÁSZKÁLNI az amúgy érthetetlenül leírt casermetta meg "vájat", meg múzeum, meg móló meg stb. között, amikor gyilkos van köztük? Ki játszana ilyenkor nyomozósat magában? :D A két idegen pasas jelenléte meg több mint nevetséges, és az is, hogy senki az ég világon nem köt beléjük jobban. 

Egyébként ha már múzeum, és a hűvösebb helyek, mi az istennyiláért nem mentek be a napról? Mindenki kornyadozik, és izzad, és nagyon MELEG VAN, ebből áll a Garda-tó csodás hangulata. A festői táj sem igazán dominál, lehetett volna a helyszín gyakorlatilag bármi más is. 

És milyen csecse az 
eredeti borító is...

Ez életem első krimije, amiben már a legelején kitaláltam ki a gyilkos, ami nem járul annyira hozzá a kötet érdemeihez. :')

Az első felét szinte kín volt olvasni, annyira önismétlő, erőltetett, töltelékes szöveg, kisiskolás fogalmazás stílus. Nem sok választott el a félbehagyástól úgy 30-40%-nál. Egy hangyabokányit jobb lett a végére, a szerző valamelyest könnyebben boldogult a második résszel, amikor írhatott akciójeleneteket, meg kifejthette borzasztó okosnak vélt megfejtését az egész rejtélyre. Persze nyilván van néhány dolog ami nem úgy alakul, mint gondolnánk, vagy ami a véletlen folyománya, így az egész komplett cselekmény nem található ki előre, de annyira faék egyszerűségű az alapja, hogy tényleg, aki erre azt rá merte nyomtatni, hogy „Agatha Christie méltó örököse”, az rendkívül szégyellhetné magát, és kiérdemelné Umbridge tollát, hogy hadd írogassa: I must not tell lies. 

Ez se nem egy jó krimi, se nem egy jó könyv. Nem, még "nyári limonádénak", vagy "strandkönyvnek" is kevés - legalábbis nekem biztos. De tudjátok mit? Legyenek nektek is ennél magasabb elvárásaitok! 

Sólyom Anna: Macskabár

Az idei eddigi sikerszéria után nem sokat váratott magára végül az első nagy csalódás. Sólyom Anna Macskabár című könyvére már a megjelenéskor felfigyeltem, de kicsit valahogy ferde szemmel is néztem rá, kételkedtem benne, biztos jó-e. Úgy alakult, hogy nem sokkal később két kedves barátnőmtől is megkaptam ajándékba a kötetet, de arra nem számítottam, hogy ennyire nem jön majd be. Sok dicsérő értékelést olvasni róla, hogy mennyire szívmelengető, és egy kis "lélekbonbon" könyv, háááááát kedveseim, ha engem kérdeztek: hagyjuk már abba az ennyire egyértelműen színvonaltalan dolgok felmagasztalását... 

FIGYELEM! Mérsékelten FELPAPRIKÁZOTT POSZT! Én szóltam! 

Sólyom Anna Barcelonában él, ez az első regénye, és spanyol nyelven íródott, Neko Café az eredeti cím. Furcsa, hogy nem saját maga ültette át magyarra, hanem fordító, de igazán nem ezen múlt... 

A kötet főszereplője Nagore egy szakítás után visszaköltözik Barcelonába. Anyagi körülményei nem valami rózsásak, és állása sincs éppen. Egy régi barátnője beprotezsálja egy most nyíló macskás kávézóba felszolgálónak, a bökkenő csak az, hogy Nagore nem szereti a macskákat, sőt, ailurofóbiája van... Yumi, a kávézó vezetője és Nagore gondoskodnak a hét macskáról a kávézóban, fogadják a vendégeket, betartatják a szabályokat, és közben megpróbálnak gazdát keresni a cicáknak. 

Egyszerű storyline, és jó is lehetne, mondjuk ha valaki olyan írta volna meg mint Kavagucsi Tosikadzu, de sajnos nem így történt. Rendkívül bárgyú. Ritkán, nagyon ritkán érzem azt, hogy ugyan, ilyet bárki tud írni, mert tudom, hogy nehéz írni, bármilyen történetet is, mégis ez ténylegesen azon a szinten ragad le, amit még az esti mesének kitalált történeteimmel is megütök. Együgyű párbeszédeitől a falat kapartam, egyszerű megoldásai hiteltelenek, tele van következetlenségekkel, és fárasztó, sőt egyenesen kínos az egész, ahelyett, hogy valami melegséget adna. Kidolgozatlan, mesterkélt, vázlatos, coelhoi bölcselkedésekkel meghintett nyál ez, semmi más. Macskaszőrrel. 

Én kifejezetten macskás típus vagyok, és szeretek mindenféle macskákkal kapcsolatos dolgot, de ebben a könyvben még a macskákat sem tudtam kedvelni, egyszerű rideg szobrok, kellékek voltak, személyiség nélküliek, hiába próbált rájuk aggatni a szerző néhány tulajdonságot, semmit se tudtam érezni irántuk. 

Ami tetszett:

- aranyosak a macskarajzok a fejezetek elején, de sajnos ahogy feljebb írtam, semmi érzet nem társul ezekhez a macskákhoz. 

- az ikigai fogalma, de ezért a japánokat illeti az elismerés, senki mást.

"– Mi az az ikigai? – kérdezte Nagore kíváncsian.
– Japán szó. Azt jelenti: „ami életben tart”. Amiért szívesen felkelsz reggelente és amiért továbbmész. Olykor „életszenvedélynek” vagy „életcélnak” fordítják."

De legalább gyorsan el lehet olvasni, hiszen van benne vagy 50, vagy még több üres oldal, és a végén is csak néhány egymondatos, vagy inkább egybites macskabölcselet. Persze csettintésre meg is oldódik minden. LÉGY ÖNMAGAD!!! :D

Olvassatok mást!

A kis paprika is paprika, most ennyi jutott, többet amúgy sem érdemel. 

Barátnők?

Holly Bourne: Girl Friends 

Holly Bourne könyve magyarul Barátnők voltunk címen jelent meg a Libertine-nél, és a NIOK egyik őszi közös könyve is volt. 

A könyvben Fern és Jessica barátságáról olvashatunk, két idősíkon: tinikorukat is megismerjük, és harmincasként is találkozunk velük, amikor is újra találkoznak, és megpróbálják romjaiból felépíteni régi barátságukat. Csak hát, ugyan minek? Ez a kérdés visszhangzott bennem végig. Sajnos nem kerültem annyira jó viszonyba ezzel a könyvvel, mint szerettem volna. Valahogy álságosnak, "ál-mélynek" éreztem. Álságos abban, hogy megpróbálja nekünk most nagyon jól és alaposan bemutatni, hogy milyen komplex a női barátság, miközben valahogy teljesen tévúton van. Ez a Fern és Jessica közti "viszony" szerintem abszolút toxikus. 

Egy bizonyos szempontból pár dolgot hitelesen tudott megjeleníteni, pl. néhány párkapcsolati dolgot, férfi-nő különbséget, tinikori bizonytalanságokat, szorongásokat.  Az egészet azonban beárnyékolja Fern komoly mentális problémája; ő eleve egy terhelt, csomagokat cipelő valaki, nem csak a szokványos módon szorongó tini. Szerintem egy ennyire labilis lánynak csak rosszat tesz egy olyan lobbanékony barátnő, mint Jessica... Kétségtelenül voltak előnyei is a barátságnak ebből a szempontból, de akár sokkal veszélyesebb is lehetett volna, amire kifut. Fern később szerencsére kilábal a lelki gondokból, sőt ő maga is mentális problémák megoldásával kezd foglalkozni. 

Ami rémesen zavart, hogy sajnos bődületesen túl van tolva a tinikori züllés. Pia, drogok, féktelen bulizások, casual party rape, stb. A SURMÓSÁG könyve, ezúttal lányokkal, bwaaaa. 

Mellesleg, akinek van egy normális felnőtt élete, mégis hogy a viharba' tud beszuszakolni még egy ilyen aktív és időigényes barátság-újraélesztést, mint amit Fern és Jessica csináltak?! Ugyan már. Fern helyében amúgy már csírájában elfojtottam volna a közeledést, mondván, nincs nekem erre szükségem az életemben. De legkésőbb kis SPOILER amikor kokaint hozott a kollégás összejövetelre, wtf? kis SPOILER vége. Ami pedig a nagy múltbéli titkokat illeti, hát nem voltam elájulva, borítékolható volt, Jessica ilyen és kész. Ennek a két féllábúnak totál nincs szüksége egymásra, mert ketten együtt se lesznek kétlábúak sose. 

Jaj de Sally Rooney-s ez a
borító... xD

Én magam több ilyen jellegű (de nem pont ilyen) toxikus barátságot is leszereltem már életemben, és egyiket se bánom. Igaz, pasielszedés nem volt egyikben sem, de ha valamelyik egykori "barátnő" a közelembe kerülne, ugyanúgy rövid úton lapátra tenném. 

Szóval nem igazán tudtam együtt rezonálni ezzel a kusza könyvvel, amiben a felnőtt nők igazából csak felnőttnek látszó személyek voltak. A vége is... hát az is minek? Az email elkavarodás is olyan hihetetlen...

Furcsa kapcsolat, felesleges körök, fonákságok. 

Lehet írni a témáról úgy, hogy az nem habos-babos, nem túlírt, mégis bemutatja a női barátságok komplexitását, döccenőit, komoly fordulópontjait, egész életen át húzódó összetett dinamikáját? Igen, és arra pl. ott van Ferrante. 

Talán ez még mindig a "girl" című könyvek átka lenne? :D Ha még emlékeztek rá, a Gone Girl után a Shining Girls is, és még más "girlös" könyvek is igencsak csalódást okoztak, így aztán kerülni kezdtem ezeket a köteteket. Ezúttal elfeledkeztem erről a kis "szabályomról". :) 

Megjelent egyébként When We Were Friends címen is. 

Lynn Painter: Újra meg újra

Amióta megkezdtem ennek a posztnak a piszkozatát, az állt itt, hogy "pfuh", és ez nagyjából össze is foglalja az érzéseimet a könyvvel kapcsolatban. Pedig olyan jól indult! A Groundhog Day (Idétlen időkig) mintájára egyetlen napot, történetesen egy Valentin napot kell mindig újraélnie a hősnőnek a könyvben. Valahogy rá kell jöjjön, hogy lépjen ki ebből az időhurokból, mert ráadásul ez a valentin nap elég sok rossz hírt, kellemetlen történést tartogat számára. 

Emilie Hornby átlagosnak mondható tinilány, aki szerelmes is, frusztrált is, kicsit megalkuvó meg önbizalomhiányos is. Szeret viszont tervezni, merthogy "a sors balekoknak való"... Azonban úgy tűnik, a sors úgy gondolja, beint neki. 

Szinte naplószerű formában ismerjük meg Emilie ismétlődő, rémálomszerű napjának történetét, és minden fejezet elején egy-egy vallomás van. 

A végzetes Valentin-napon Emilie-nek elég sok mindent fel kell dolgoznia - baleset, szerelmi bonyodalmak, tanulmányi nehézségek, és apja is váratlan hírrel rukkol elő... Amikor ismétlődnek a történések, Emilie-t már nem üti annyira szíven egyik dolog sem, és többféle módon próbál viszonyulni a történésekhez - megváltoztatni azonban nem sokban tudja őket. Amikor már sokadszor játssza újra a február 14-ét, úgy dönt, elég a tervekből, és kihirdeti a KNN-t, a "következmények nélküli napot". :D A szakavatott olvasók nyilván már sejtik, mi történik egy ilyen bátor (avagy botor?) elhatározás után. ;) 

A sztori jól indult, gördülékeny, olvastatta magát, Emilie-nek normális stílusa volt, nem volt túl tinis, nem volt koravén sem, szimpatikus volt. Nick Stark is megtetszett az elején, a sorozatos baleseteknél, komor és titokzatos, érett, felnőttes volt. De aztán valami nagyon félrement. A KNN-nek nagyon vártam már a végét, de persze tudtam, hogy mi lesz... Valahol már ott, a fele tájékán megváltozott az egész könyv. Ahogy egyre könnyelműbb lett Emilie, valahogy úgy futott ki az irányítás a szerző keze alól is. Stílustalan lett, rettenetes nyálas, tinis, élvezhetetlen párbeszédekkel - párbeszédnek nem is lehet nevezni az ilyen diskurzust, csak egymás után dobált mondatok voltak. A következetlenségek, az ide-oda rángatása a szereplőknek, a gejl részek teljesen elrontották az addigiakat, és összességében borzalmas lett a második fele, és a vége is. Random rohangálás és összevissza beszélés jellemezte. Elkanyarította valahogy a történet szálait persze a szerző, de már mindegy volt. Kiölt minden kedvelhetőt Emilie-ből és Nickből is, és vissza is minősítette őket bugyuta tinikké egy szempillantás alatt. 

Hozott komoly témákat - elvált szülők közti vergődés, testvér elvesztése -, de nem tudta ezeket jól tálalni. 

A műfaj állatorvosi lova ez a könyv; minden hiba fellelhető benne, ami miatt nem szeretek ilyesmit olvasni. De ráadásul hogy magyarul tettem, szerintem így még rosszabb volt, mert talán, de csak talán kicsit jobban csúsztak volna ezek a good for nothing dialógusok angolul. 

Jodi Picoult: Harvesting the Heart

Az elmúlt években általában egy-két Picoult jutott egy évre, úgyhogy mondhatjuk, hogy most korán teljesítettem az "adagot", és valóban, lehet, hogy nem is olvasok már tőle idén. Lassan haladok az életművel, és nem is mindegyik fog meg ugyanúgy, de ez végülis nem meglepő, nem lehet mindenki Rowling. :D

A Harvesting the Heart című regényt már piszkosul régóta tologattam magam előtt, több vcs-listát is megjárt, és már 2013 óta ült a polcomon... (és még hány ilyen van, jaj!) Most végre sikerült elolvasni, ám az érdekes témafelvetés ellenére nem igazán ütött nagyot. Ez egy korai, 1993-as Picoult, amiben nincs szenzáció és tárgyalás sem, van viszont nyál, egy csomó hiba és lovak... Na meg hol volt a szokásos dilemma? Nem nehéz innentől kitalálni, hogy ez (sem) az én könyvem volt. Túl kritikus vagyok  mostanában, vagy tényleg ennyire nehezen találnak rám a jó történetek? 

Grecsó Krisztián: Vera

"A szivacskosztümre Jakub bácsi öntötte rá a vermutot."

Tökéletes kezdőmondat, tökéletlen folytatással. 

Grecsó Krisztiánba 2020-ban habarodtam bele, a járvány előtti utolsó, barátnős színházi élményen. Zseniálisnak tartottam a Megyek utánadból készült darabot, és utána a Harminc év napsütést - ami egy tárcanovella gyűjtemény -, is elolvastam a szerzőtől, nagyon magával ragadó volt. Ott azt mondtam, én Grecsótól mindent el szeretnék olvasni, annyira jó! Az első kopp még szintén abban az évben, a gyerekverses köteténél jött (Belefér egy pici szívbe), ami nem tetszett. Most jutottam el a Veráig. És sajnálatos módon, ezzel a könyvvel úgy érzem, teljességgel ki is szerettem Grecsóból. Ez az egész valami borzalom volt. És talán még egy fokkal rosszabb volt amiatt is, hogy mennyien felmagasztalták, mert hát Szeged! és szabómagdás!, és ettől még nagyobb volt a csalódottságom.

Öröm az ürömben: nem gyűjtöttem össze nagy elánnal a Grecsó-életművet, amikor kezdetben fellelkesültem, csak ezt az egy kötetet vettem meg. 

Hogy lehet ez?

Szerintem mindannyian kedveljük, ha a könyvbéli sztori, amit olvasunk, könyves közegben, könyvesboltban, könyvtárban játszódik, könyvmolyokról mesél, netán még fő témájában is szerepet kapnak a szereplők által olvasott regények. Pont ezek miatt keltette fel az érdeklődésemet már korábban is Sara Nisha Adams könyve, a The Reading List (A könyvlista).

És most, hogy megismerkedtem a sztorival (sokkal inkább: átverekedtem magam rajta), teljesen értetlenül állok, hogy hogy lehet egy könyvekről szóló könyv, ilyen... vacak? 

Emily Henry: Book Lovers

Esküszöm, nem direkt csinálom az ilyesmit, sőt, tényleg baromi régóta szemeztem ezzel a könyvvel, és rajta volt az Audible kívánságlistámon is egy ideje, annyi jót hallottam ugyanis róla. Vártam és kíváncsi voltam rá nagyon. Mégis úgy alakult, hogy most közvetlenül a magyar megjelenés előtt kell elmondanom róla, hogy nekem ez szinte borzalmas volt. (Bocs, Niki!)

Rendben, azért vegyük figyelembe, hogy alapjáraton nem kedvelem a romantikus irodalmat, és a chick-litet. Viszont van jópár ilyen témájú, műfajú könyv, ami igenis betalált nálam is, ezért aztán nyilván nem szüntetem be a terep felderítését. Azokban, amik tetszettek, mindig volt valami plusz: egy extra történetszál, remek karakterek, sok dráma és titok, valami régi tragédia, de witty párbeszédek minimum.

A Book Lovers nagyon jól indít, a Hallmarkos filmekre jellemző klisékből rak össze egy megkapó és vicces bevezetőt Emily Henry, ami tényleg szuperül sikerült. Utána viszont - számomra legalábbis - teljesen leült a történet. Viszonylag hamar kiderül, ki a love interest a főszereplő, Nora számára, de először nem történik semmi... Sőt, eltelik két év? Olvastam néhány értékelésben, hogy lassan indul be a regény, így aztán úgy voltam vele, akkor kivárok.

A sztoriról annyit, hogy Nora Stephens a húgával, Libbyvel, annak unszolására Sunshine Fallsba utazik, hogy eltöltsenek ott egy hónapot, mielőtt Libby újra a kisgyermekgondozás igájába hajtja a fejét. Szóval elutaznak erre a mesés kisvárosi helyszínre, a Nora által menedzselt sikerszerző, Dusty regényeinek központjába, és a terhes húg összeállít egy izgalmas listát is, amit ki kell pipálniuk a nyaralás alatt. Időközben persze rájön, néhány pontot ki kell húzni, vagy átírni a saját állapota miatt... A városkában persze Nora rögtön Charlie Lastrába botlik. A helyzet úgy alakul, hogy a vakáció alatt/helyett közösen kezdik szerkeszteni Dusty legújabb könyvét.

Elég agyzsibbasztó volt, hogy a főhős úgy gondolja a "pihenést", meg a hugával való kikapcsolódást, hogy igazából 8 órát dolgozik akkor is naponta. :D 

Ez a regényesnek beállított helyszín, a kalandos lista pipálgatása olyan jól hangzanak, mégis sikerül úgy megírni mindezt, hogy semmi izgalom nincs benne. És valamelyest önmaga paródiájává is válik, Hallmarkosan klisés lesz, pedig pont ezen humorizál az elején. 

Charlie Lastrával igazából nincs is mit felépíteni. A történet nem enemies to lovers, nem szerelem első látásra, de mégis kezdettől állandóan egymásra vannak kattanva a szereplők, ettől egy oltári nagy felizgulás az egész könyv. Meg kellett volna számolni hány "heaviness between my thighs" volt benne, jó ég... Már az első alkalommal heves csókcsata, többször majdnem lefekszenek egymással, aztán mégis megtartják a távolságot, mi a frászért? Hát felnőtt emberek ezek? Hogy lehet ilyen storyline-nal dolgozni? Mi ez a storyline egyáltalán, hiszen nincs mit alakítani közöttük... Nyílegyenes megoldások, mégis mondvacsinált kerülők következnek. És nincs konfliktus sem. A regény legnagyobb elmaradása minden szinten a konfliktus hiánya. Kedvelik, megértik egymást a szereplők? Igen! Kidől a sorból a szerkesztő, semmi gáz, ők megcsinálják! Lesz üresedés az álommelóra? Persze! SPOILEREK! Libby szarul lesz és kórházban kerül és... vashiány, hát komolyan, ennél jobbat nem tudtak kitalálni? Valamiért pedig már épp akartam izgulni. -.- Libby titokban ideköltözött már, és ezért az egész utazás? Nemár, ebben is mi a konfliktus? Kitalálja a szerző, hogy az, hogy jaj szegény Nora a várost szereti csak, blabla. 

Amit még nem értek amúgy, és úgysem tudom átérezni, az ez a fene nagy lojalitás Libby felé. Nehogymár a húgáért áldozzon fel mindig mindent. Ez nekem meredek testvérkapcsolatnak, és őszintén, kicsit jólesett a lelkemnek, hogy végülis Libby ezt telibe szarja és titkolózik, meg SF-ba költözik. Egyszerűen el lehetett volna úgy is kanyarítani, hogy jó, akkor Nora is, happy happy, kicsit Hallmarkos ez is, de miért ne? Csakhogy Emily Henry trademark stílusa az átellenes kézzel fül mögött vakarózás, így aztán nem ez történik. :D SPOILEREK VÉGE!

Azon kívül, hogy nincsenek igazi konfliktusok és hullámhegyek-hullámvölgyek a cselekményben, a legidegesítőbb a sok nyálas párbeszéd volt még Libby és Nora, de Nora és Charlie közt is. Jaj még ha nem is látod a csillagokat, ugyanazok a csillagok ragyognak majd felettünk és lehet együtt egyszerre nézünk majd fel az égre! Kliséhegyek. Plusz egymás popójának fényesre nyalása megy Charlie Lastrával: nincs veled semmi baj, így vagy tökéletes ahogy vagy! A két tökéletlen jól megnyugtatja egymást, csak ez párbeszédnek is kissé unalmas, pláne ha ismétlődik. Vagy ez lenne a "kedves évődés"? Mert én ezt nem bírom!

Nekem ez kevés volt egy jó sztorihoz, a vicces kellemesség elmaradt, és a remélt könyves-okos párbeszédekből is vajmi kevés jut, miközben alibi az egész cselekmény, és nincs semmi valódi íve. Harmatgyenge. 

Az egyébként kissé kiábrándító, ha tényleg a szerkesztők rántják így össze normálisra és jó szerkezetűre a regényeket, ahogy azt Dusty regényével kapcsolatban leírták... Na ebből bezzeg kevés volt, pedig ezek lettek volna a legjobb bookish bookos részek!

Nos, legalább virtuálisan felszabadult az a néhány kredit, amit gondolatban már Emily Henry többi könyvére költöttem el Audible-ön. (Bocs, Niki! ❤️)

Diane Setterfield: Once Upon a River

Diane Setterfieldtől két éve olvastam A tizenharmadik történetet, ami blogger-körökben már jóval korábban nagy sikert aratott, és a szerző neve úgy maradt meg bennem, mint "a nagy mesélő". Valaki, aki tényleg tudja még, hogyan kell történetet mesélni, regényt írni. A neve, úgy éreztem, garancia arra, hogy amit kapok, az ismét egy különleges és maradandó történet lesz, sok-sok apró részlettel, váratlan fordulattal. Sajnos a Once Upon a River - magyarul A hattyú meséje - nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. :(

Ilyenkor sokszor nehezemre esik eldönteni, vajon az én készülékemben van-e a hiba, de most a férjemmel együtt olvastuk a könyvet, és pont ugyanarra a véleményre jutottunk: jó lenne ez a történet, ha nem lenne egy dagályos fos. Sajnos nem igazán tudtuk élvezni. 

A Temze partján, a Hattyú nevű fogadó arról nevezetes, hogy történeteket mesélni járnak oda az emberek. Amikor egy éjszaka egy sebesült ember toppan be az ajtón, kezében egy halott gyermekkel, felbolydulnak a kedélyek. Ki az idegen? Ki a kislány? Mi történt velük? Néhány órával később a gyermek mégis életre kel... Lélegzik, újra van pulzusa... Mi a magyarázat? A mese szájról-szájra jár, és kisvártatva három család is jelentkezik a gyermekért, mindenki a magáénak mondja. A körülmények mindenhol bonyolultak, sok kérdést vetnek fel. A múlt sok titkot rejt a szereplők életében, és csak a regény legvégére bogozódik ki minden. 

Ez a borító is csodás!

Ami nem is baj, mondhatnánk, így szokott ez lenni. Na igen, de közben sajnos nem tudtam magamról lerázni az érzést: ugyanazt, de tényleg, teljesen ugyanazt meséli a könyv 70%-áig. Annyiszor van elismételve a meghalt, de aztán újra lett pulzusa, újra lélegzett, mégis él, hogy már a pokolra kívántam a könyvet. Mellesleg jó lett volna valami szimpátiát ébreszteni a kislány iránt, mert olyan fura volt szerencsétlen, hogy szinte azt kívánja az ember, hát fulladt volna inkább bele a folyóba. A végén mondjuk helyére kerül ez is. A szálak elvarrása szuperül megtörtént - még egy olyan szereplőhöz is visszakanyarodott, akit szinte el is felejtettem, mégis fontos volt -, de összességében én szerettem volna élvezni is a könyvet az olvasása közben - ez tán nem akkora nagy elvárás :D - és azt nem sikerült. Szépirodalmi igényességű, igen, szépen van megírva, megfogalmazva, hangulatos képek kelnek életre, sejtelmes, kellően komor és gótikus hangulatú, a folyó is szinte külön főszereplőként van jelen. Sok a rejtély és a feszültség is, mégis valahogy kicsit rosszul van adagolva.

Hangulatában emlékeztetett Az essexi kígyóra, de az nekem jobban tetszett. 

Sok a mellékszereplő, és némelyiknek érdekes sorsfonal is jut, de mégsem szerettem őket igazán, még Ritát sem, akit szerintem a legkedvelhetőbbnek akart beállítani a szerző. Nála főleg fájt az, hogy végül izgalmas karakterből milyen kiszámítható életutat kapott. A boldogságának örültem, de annak nem, hogy beskatulyázódott egy hagyományos szerepbe. 

Rengetegen írtak már róla előttem, monumentális, magával ragadó jelzőkkel illetve, én ezt nem tudom rábiggyeszteni, nem így éreztem, nem éreztem annyira a magaménak. Pedig alapjában véve nincs bajom a lassan bontakozó történetekkel. Sajnos Setterfield ezúttal csalódást okozott. Akinek tetszett A hattyú meséje, olvassa el A tizenharmadik történetet, mert akkor azt meg egyenesen imádni fogja (vagy nem... ?!). 

Csodaszép lett a magyar kiadás.

Susan M. Boyer: Lowcountry Boil

Akkor figyeltem fel erre a regényre, amikor tavaly a Könyvmolyképzőnél megjelent magyarul, Délvidéki pezsgés címmel. Aztán amikor idén bekerült az Audible-ben egy 1-et fizet, 2-t kap akcióba, akkor lecsaptam rá, miért is ne alapon. 

Sajnos nem vagyok elájulva, azt kell mondjam. Immár a második déli regény, ami csalódást okoz, A méhek titkos élete után. Abban legalább a hangulat megvolt. Itt nem is nagyon lehet érezni, hogy Dél-Karolinában vagyunk, úgy éreztem nem tudta megteremteni a miliőt, nem volt meg a kellemes kisvárosi feeling sem. A történet egy murder mystery sorozat első része, amiben Liz Talbot a főszereplő nyomozó. 

Az rendben van, hogy egy sorozatkezdő résznél sok mindent, és sok mindenkit kell bevezetni, és ezáltal érződik is, hogy ez az első rész, és még rengeteg minden fog történni a szereplők viszonyrendszerében, de azért általában azt illik megugrani, hogy a kedves olvasó ne fulladjon bele egy névtengerbe, amit ráborítanak, mint egy adag rákot a fedélzetre a halászhálóból... -.- Borzasztó sok név jött szembe már az elején, és ciki vagy nem ciki, még a végére se tudtam, most akkor John, Macky és Robert kicsodák? Grace és Kate is csak valahol 70%nál került a helyére, hogy jaaa, ja ők azok értem, a ki kinek a kije. Ez biztos nem csak az én figyelmetlenségem volt. A karakterek nagy része sajnos elég érdektelen is, fakók, és bizony Liznek sincs valami sok személyisége. Azt meg meg kéne már szüntetni, hogy bizonyos állandóan mantrázott tevékenységével jellemeznek egy szereplőt... Attól, hogy mindig nála a Sig 9 pisztolya, és hogy mindig fertőtlenítgeti a kezét, még nem lesz személyisége, tulajdonságai, jelleme... Ez nem jellemzés, ez megmarad az iskolás fogalmazás szintjén.

A történetben rengeteg az akció, de valahogy mégis nagyon nehezen halad előre, toporog. Szerintem nevetséges az is, hogy Nate - Liz nyomozótársa - végig a reptérről próbál csak bejutni a cselekménybe, és a könyv végén ér csak oda... mondjuk róla valószínűleg a többi részben majd többet hallani - de engem annyira nem tudott megvenni a szerző stílusa és a sztori maga, hogy folytassam.

A paranormális szál elment, kicsit Bűbájos boszorkák utánérzésem volt tőle, egy olyasmi '90-es évekbeli sorozatot el tudnék képzelni ezzel a tartalommal. Egy korábban meghalt barátnő, Colleen szegődik Liz mellé, őrszellemkent, és segít neki lavírozni a kis sziget eseményei közt. 

Az akciódús jelenetek közül persze a legmozgalmasabb a finálé, mindenféle üldözéssel, de az én kedvenc részem a könyv közepe táján volt - most hogy belegondolok az egyetlen igazán jó jelenet :D -, amiben Merry, Kristen (Kirsten?) és öööö, az a pacák... Troy? Tray? Trevis? Affranc... szóval ők hárman keverednek vérfagylaló dolgokba, és mindennek Liz is tanúja lesz... (ez így talán azért nem spoiler). 

A megfejtés bonyolult, és sokrétű, egy másik szellemet is kb. visszahoz a sírból, de  mégse  valami izgalmas. Sok a részlet, sok a hát mögött vakarózás. Az mondjuk tetszett, hogy a szerelmi szál nem volt nagyon tolva, és inkább leépítette Liz a végén is a fazont. :D 

Nekem ez a mystery inkább fárasztó volt kissé, semmint érdekfeszítő. Valahol mondjuk örülök is, hogy nem bonyolódom bele a Romantic Escapes és a Finlay Donovan után egy újabb sorozatba. Liz Talbotból van már 10 rész is (angolul), szóval bizonyára a hiba az én készülékemben van, de ettől a délvidéki sztoritól én nem annyira pezsegtem fel. 

Sue Monk Kidd: The Secret Life of Bees

A méhek titkos életének kis használt, olcsó, angol példányát még Nitával vettem sok-sok évvel ezelőtt, amikor még létezett a Red Bus angol könyves antikvárium. Sokáig aszalgattam a polcon, de most az idei várólista csökkentés keretein belül végre sor került rá is.

Bevallom, sosem láttam a könyvből készült filmet, csak hallottam róla, ahogy a könyvről is, általában jó véleményeket.

Nem tudom mi lett volna, ha más déli regények előtt olvasom el, de azt hiszem nem tett jót neki, hogy eddig várt a sorára, és bizony elébe tolakodott pár igen jó élmény, pl. A segítség. De ha nem is akarjuk hasonlítgatni, akkor is úgy érzem, ez a könyv egy kicsit gyenge, felszínes, elnagyolt, és nem igazán szólított meg. A jellegzetes déli felépítettség, és a "hang" megvan, de a hangulat nincs.

Lily Owenst egész életében végigkíséri egy halvány fél-emlék, amikor is elsült egy pisztoly, és az édesanyja meghalt. Lilyt T.Ray, az apja neveli, és Rosaleen, az egyik náluk dolgozó fekete nő. 

Amikor Rosaleen bajba keveri magát, és börtönbe, majd egy újabb bántalmazás után a börtönkórházba kerül, Lily kezébe veszi sorsukat, kiszabadítja Rosaleent, és Tiburonba mennek. Hogy miért épp oda? Lilynek csak néhány apróság maradt meg az édesanyjától, és ezek közt van egy fekete Madonnás kép, hátoldalán az írás pedig: Tiburon, Dél-Karolina. Így lyukadnak ki a Boatwright testvéreknél, akik a Fekete Madonnás mézet készítik. August, June és May befogadja őket, és nem tesznek fel túl sok kérdést. ... Biztonságban érezhetik magukat náluk, és a méhek közt, bár lassan azért lesz, akinek szemet szúr, hogy mit keres a fehér kislány a sok fekete nővel. 

Lagymatagnak éreztem ezt a történetet. Nem igazán tudott együttérzést kiváltani belőlem, valahogy érdektelen maradt számomra Lily sorsa, elbeszélőnek is nagyon szürke volt szerintem. A történet felnövéstörténetnek is gyengécske, kalandoknak is eléggé híján van. Mindenen mintha lenne egy kis hangtompító, semmi se csattan igazán, az a régmúltból elhangzó pisztolylövés is el van csak kenve, nincs feloldozás, nincs semmi igazán szívfacsaró - még az egyetlen igazán tragikus pillanat is olyan whatever marad, mert hát már mióta lógott ez a levegőben... 

Végtelenül idegesített Rosaleen butasága is, igazán csepegtethettek volna ebbe az asszonyba valami szerethetőt, ha már Lilynek ő jutott mint pótanya. 

A fekete szobor körüli rituálék is furák, túlzottak voltak, egyszerűen baromságnak tűnt - pedig eladhatta volna jobban ezt a szálat is a szerző. 

Jók az alapok, abszolút lehetne erre építeni - szökés, énkeresés, múltbéli titkok, nővérek méhészettel, stb. Mégsincs semmi komfortos ebben a regényben. Számomra egy férc maradt, ami nem igazán tudott megfogni. Sótlan volt az egész, sőt íztelen - se édes, kedves pillanatok nem voltak, se humor, se igazi, bénító keserűség. A mézkészítést se szerettem, a méhek iránt se keltette fel az érdeklődésemet, igazából semmire se ösztökélt, semmi érzelmet nem tudott kiváltani. 

Ha így érzek a könyvvel kapcsolatban, vajon van értelme megnéznem a filmet? Az jobban sikerült? 

Sheila Heti: Változások könyve - félbehagyás

Tavaly csak egyetlenegy félbehagyás jutott az évre, de általában ennél több, 2-3 fordul elő ahogy visszanéztem. Idénre viszonylag hamar meglett az első, pár napja félbehagytam ugyanis Sheila Heti Változások könyve című regényét. Regényét? Nem is tudom az-e igazából? Talán valami filozofikus esszének kéne inkább hívni? 

Nem vagyok Szabados Ági, hogy a 100. oldalig próbálkozzak feltétlen, ha valami nem egészen klappol, de azért általában tovább szoktam húzni, mert ugye hátha... Most nem bírtam, 30 oldalnál feladtam, és egyértelműen elkaszálom, mert ebből az élményből semmi jó nem sülne ki. 

A Változások könyve, ahogy a sokatmondó borítóból az ki is derül, az anyaság témája körül forog, eredeti címe Motherhood egyébként, és azt a dilemmát járja körül benne a főszereplő, hogy akar-e gyereket, vagy nem. A vicc az, hogy nem is a téma zavart, nem amiatt hagytam félbe, mert esetleg ez most tőlem távol áll, hogy ezen dilemmázzak, vagy hogy be tudjam fogadni az enyémtől ellenétes gondolatokat. Nem... Sokkal inkább a gondolatisága, a stílusa, és a szerkezete az, ami eltántorított. 

A magának feltett kismillió kérdésre a szereplő a Yi-king módszerrel keresi a választ, vagyis érméket dobál fel... És ezt teljesen szó szerint kell érteni. Van egy raklapnyi kérdés, amire aztán igen/nem válaszok jönnek - a leírás szerint tényleg az alapján, hogy valódi érméket dobált fel a szerző is a könyv írása közben, és azok eredményét közölte. Ez az egész teljesen szürreális, és hát mit ne mondjak, nem csak túl "spirituális" (?) vagy elvont, hanem egész egyszerűen ostobaság is... Sajnálom, de én bárkit hülyének fogok nézni, aki nekem ilyen dolgokkal jön, vagy ilyen dolgokban hisz, nincs elnéző bólogató tekintetem ehhez, még a barátaim számára se lenne, ott is kicsúszna belőlem egy, aha, te nem vagy normális! 

Van egy-egy fél oldal sima szöveg, aztán hülye kérdésekre kapott random válaszok érmefeldobással... és aztán még több hülye kérdés. A könyvbe belelapozva találtam fényképeket is, amiket szintén nem tudok hova tenni, pl. egy kést rakosgat ide-oda a nő, és kérdezgeti az érméket, hogy hol lenne jobb helye a késnek... *aki ismeri az arckifejezéseimet, tudja, milyen arcot vágok most ehhez...*

Ékes példája ez a könyv egyrészt a rétegirodalomnak, másrészt pedig a brutálisan köldöknézegetős, magasröptű és sznobkodó, filozofikus "szépirodalomnak", amire rá lehet mondani hogy te ezt értetted, vagy élvezted - és aztán lesz, aki elhiszi majd neked. Na, én nem. 

Szabó T. Anna: Törésteszt

Szabó T. Annát a Senki madara és a Verslavina kapcsán ismertem meg, még 2016-ban. Azóta megvettem még két kötetét, a Töréstesztet és a Határt, de ahogy az lenni szokott, csak csücsültek a polcon, várakozva. Idén a Törésteszt bekerült a vcs-be is, és egyébként is úgy éreztem, ideje már olvasnom, pláne hogy épp vágytam valami szépirodalomra. Nos, elég nagyot sikerült koppannom, ami főleg az előzmények fényében meglepő, hiszen a Senki madarának líraiságát, és a Verslavinában mutatott bohó, önironikus humort egyaránt kedveltem... 

A Törésteszt kapcsán most mégis egyetlen mondat villog a szemem előtt: EZ mégis mi volt? Bár a novellás kötetek mindig kemény diók értékelés szempontjából, annyira sokféle színvonalú írás lehet bennük, itt mégis egy átfogó véleményként meg tudom fogalmazni, hogy ez bizony csalódás.

Megrázó, felrázó, erőteljes, érdekes és hatásos novellákra számítottam, amikben megjelenik a líraiság, szomorúság, fájdalmak, kapcsolati törések, esetleg nosztalgia is, otthonosság... Ehelyett sok-sok kezdetleges, többségében igazán nyúlfarknyi furcsaságot kaptam, amiknek egy jó része ujjgyakorlatnak tűnik szinte, kiforratlan, vázlatos, vagy épp túl művészi akar lenni, és ettől széteső... 

Rendkívül depresszív a legtöbb történet - önmagában nem baj, ahogy a rövidség sem... -, a körítés néhol túl vad, szürreális, vagy épp értelmetlen. A nők folyamatosan elnyomottak, de mindeközben rettenetesen hülyék is, vagy manipulatívak, és mégis valahogy belenyugvók, rossz döntéseket hozók... Nem vagyunk ilyenek, nem ennyire fos és kilátástalan, és nyomorúságos nőnek lenni, és pláne nem jó erről ilyen töményen olvasni, mintha sulykolná belénk vissza ezeket az elcseszett, de már talán kikopó mintákat... Az egész kötetből azt lehet levonni, hogy szar az élet, és ez minden, csak nem katarzis. 

Sok a hasonló hangvételű szenvedés, az egyforma elemek (bosszúállás, gonoszság, kitörés, kiábrándultság), a stílus is végig ugyanolyan lehangoló, mintha mindenre ugyanaz a mocskos szurok lenne ráöntve. 

Értetlenül állok ez előtt a gyűjtemény előtt. Alig volt benne olyan történet, ami egy kicsit is megfogott volna... Nagyon sokszor túlzásba vitte Szabó T. Anna a vért, a testnedveket is, a nőiség különféle testi megnyilvánulásait, mintha enélkül nem is lehetne a női létről írni?! A férfi-női kapcsolatok szörnyű abnormalitása egyszerűen undorított, és ez nem a "jó" féle undor, hogy hú, milyen hatásos, milyen elevenembe vágó, milyen igaz, hanem ez pont az, amire egyszerűen nem is vagy kíváncsi, és néha egyenesen beteg vízió az egész... Nyomot maximum annyit hagy, hogy na ezt, mégegyszer, ne! 

Ami tetszett a kötetből (nem lesz hosszú lista): Cruelty free

Sehol sincs ez az íráshalmaz egy Tóth Krisztinához pl. 

Dilemmába kerültem: kell nekem a Határ (és bármi egyéb Szabó T.?) vagy adjam el olvasatlanul inkább? 

(Akartam idetenni egy érfelvágós képet, de a pinterest csak azt kérdezgeti a hívószavakra, hogy segítségre van-e szükségem... Köszi, óvatos internet, köszi.)

Sara Collins: The Confessions of Frannie Langton

Ez a fránya gyönyörű borító, ez tehet mindenről! Maga a szerző is dicsérte a magyar kiadást, amiről én először azt hittem a Kult könyvek közé tartozik - beillene a sorba -, de igazából Libri kiadvány. A szépsége szédített meg és a belbecset méltató értékelés, de végül egyik sem tudott örömet nyújtani... Előbbi azért nem, mert Audible-ről hallgattam a könyvet, így nem vehettem kézbe a szép magyar kiadást, utóbbit pedig azért nem, mert hát át lettem én itt ejtve a palánkon.

Jó lett volna azt is látnom, hogy villámsújtotta antiszerzőm, Margaret Atwood Alias Grace című kötetéhez hasonlítják ezt a regényt, mert akkor nem veszem kézbe... de efelett elsiklottam, és csak belevetettem magam, és úsztam a szavain. 

Úsztam, küzdöttem, fulladoztam... Ez a könyv ugyanis nagyrészt rém unalmas. 

A sztori 1826-ban játszódik, Londonban, de a visszaemlékezések révén Jamaicára is eljutunk. Frannie Langtont brutális kettős gyilkossággal vádolják, a házban ugyanis holtan találják gazdáit, George és Marguerite Benhamet, Frannie-t magát pedig a Madame mellett fekve, véres kézzel... Az ítéletre várva Frannie nekiáll leírni emlékeit, történetét, ebből áll össze a vallomása, és talán ez tisztítja ki a ködöt, ami belengi a baljós éjszakát, amin a gyilkosság történt. Frannie ugyanis nem emlékszik semmire... 

Frannie Jamaicán nevelkedett Langton "Paradicsom" nevű birtokán, ahol kiemelték a szokásos rabszolgasorból, megtanult olvasni, és az ültetvényes hamarosan maga mellé vette, hogy segédkezzen különféle (ember)kísérleteiben. A lányt később Langton adja oda Benhamnek, amikor Londonba utazik, attól fogva az ő házukban lesz szolgáló. A ház asszonyával, a különc Marguerite-tel hamarosan több titok is összeköti őket... 

Tipikusan a sokat markol, de keveset fog esete a könyv. Pukkanásig van töltve nehéz és fontos témákkal, és az ember azt se tudja hirtelen, melyik miatt sóhajtozzon - csakhogy ezzel azt éri el, hogy egyik sem érint meg igazán. Bármennyire is nyúl kemény témákhoz, mégis úgy éreztem felszínes maradt, hiteltelen, és sokszor sántított is... Olyan,  mintha Frannie, Marguerite, és mindenki a modern korból lettek volna visszahelyezve az időben, és a modern kor elvárásainak megfelelő dolgokat mondanak, tesznek. Ennyiből az egész jobb lett volna egy napjainkban játszódó történetként, egy sima házvezetőnővel, mert a rabszolgaság csak egy díszlet volt. (Szinte hihetetlen, hogy sikerült kifognom majdnem egymás után egy-egy olyan könyvet, ahol a nagy körítés, és korszak, amibe helyezik, mind csak papírmasé díszletnek hat... Eoin Dempsey regényében ilyen volt a második világháborús éra.) 

Ahogy a többi dolog is ki volt szépen porciózva: leszbikus kapcsolat, emberkísérletek, rasszizmus, társadalomkritika, etikai kérdések, tárgyalótermi krimi, amnézia, prostitúció, drogfüggőség, feminizmus... Mintha egy kötelezően kipipálandó listán ment volna végig Collins, hogy jaj ezt is és azt is bele kell tenni, hogy tényleg nagyot szóljon... Na ne már! Ahelyett, hogy egy kis színt (!) töltött volna a halovány karaktereibe. Az hagyján, hogy senki nem szimpatikus, de hogy mindenki olyan semmilyen... Frannie-hez pedig főleg nem lehet kötődni. Engem baromira nem érdekelt, hogy felakasztják-e, és az se, hogy megölte-e a Benhameket, vagy nem, és ha nem, akkor mi történt. :/ Nem tudta felkelteni a könyv az érdeklődésemet, és nem csiholt empátiát, annak ellenére, hogy milyen szörnyűségeket prezentált tálcán, sorban. Egy jól megírt könyvnél egyetlen téma a felsoroltak közül nagyot üthet, itt viszont a sok elaprózott sem tudott bevinni egy valamirevaló ütést. 

Én egyes-egyedül Phibbah-t sajnáltam, de őt nagyon; az ő sorsa megviselt, és vele kapcsolatban részben Frannie volt a hibás, amivel elég hamar leírta magát nálam... 

Volt néhány csavar, ami tetszett, a kötet felpörgött az utolsó részre, de ez nem tudta kompenzálni a tömény unalmat, amit kb. a 65%-áig nyújtott. 

Túlértékelt könyv, amit sokan szerintem csak azért méltatnak, mert úgy gondolják, hogy a témái miatt méltatni kell. Voltak benne szép gondolatok, de néha azok is túl voltak cicomázva. 

Kedvenc idézetek: "(...) but the truth is not a cloth, every man can cut to fit himself",  "(...) now I know how small the space can be between being afraid of a thing and wanting it"

Szilvamag is most olvasta, és nagyon hasonló véleményen van, olvassátok el az ő posztját is! 

4/10

Eoin Dempsey: White Rose, Black Forest

A vadásznő után nem akaródzott elszakadni a második világháborús témától, így ismét egy ehhez kapcsolódó regényt választottam, de bár ne tettem volna... Sajnos automatikusan nem lesz jó egy könyv, csak azért, mert ebbe a korszakba helyezik, és azt hiszem én sem fogok már ilyen magabiztosan rárepülni bármire a témában, Eoin Dempsey írása után...

A főszereplő Franka Gerber, aki a Fehér rózsa mozgalom résztvevőivel szimpatizált, ezért börtönbüntetést is kapott, és ennek letöltése után visszatér az erdőbe, családja régi kunyhójába. Véget akar vetni az életének, azonban ekkor szó szerint belebotlik egy lezuhant ejtőernyősbe, Luftwaffe egyenruhában... Franka nem tudja otthagyni a sebesültet, akinek mindkét lába eltört. Elvonszolja a kunyhóba, és ápolni kezdi. Éberen ugyan kifogástalan németet beszél a férfi, fájdalmai lázálmában azonban angolul szólal meg. Nem sokáig sikerül fenntartani az álcát, egy John Lynch nevű kém a sebesült, igen fontos küldetéssel, ami az egész háború kimenetelét  megszabhatja. 

Vajon keresik őt? Vajon egyszercsak betoppan a Gestapo? Vajon valaki gyanút fogott?

A történet cselekményéről nem mondanék többet - bár igazából sajnos ennél sokkal több nincs is benne, rémesen kiszámítható az egész, és óvodás a történetvezetés is. Úgy próbál tenni, mintha nem lenne teljesen lineáris, egy-két visszaemlékezés révén ugyanis megismerjük a mozgalom diákjait és Franka családját, de semmi meglepetés nincs az egészben. Erőltetett fércmű, második világháborús díszlettel mögötte... Bármikor és bárhol játszódhatott volna ez az egész, az amerikai hegycsúcsokban is, egy teljesen más történelmi korban, vagy bennszülött törzsek közt Afrikában, annyira sablonos, amivel dolgozik. !!!SPOILER!!! Jaj szegény sebesült fazon, aki a rendszer ellen van, megtalálja a szintén rendszerellenes lányka, aki emberbaráti szeretetből felkarolja (ez is őrülten erőltetett - nővér vagyok, az a dolgom, hogy segítsek bárkin, na persze...) veszélybe sodorva ezzel magát is, és persze conveniently addig nem is érkezik meg az ellenség, amíg meg nem gyógyul a sebesült, és el nem tudnak kezdeni menekülni, és csodával határos módon át is tudnak szökni a megfelelő határon a megfelelő helyre - két kiba*ott törött lábbal, amiről frissen került le a sín - még egy újabb sebesülést - egy mellkaslövést no less! -  is hihetetlen módon túlélve... És még egymásba is szeretnek kicsikét, persze zéró kémiával. Aha... -.-'  !!!SPOILER VÉGE!!! 

Pont ezt utálom a mindenféle szerelmes-romantikus regényekben: semmi mélység, semmi lényegi elem, a háttér elmosása, végtelen naivitás és egyszerűsítés. Hát ez nekem nem megható és megindító történet, hanem szimplán bárgyú. 

Unalmas, közönyösen mesélt sztori, szív nélkül, tárgyilagosan; két olyan főszereplővel, akik egyszerűen nem elegek ahhoz, hogy a hátukon vigyenek egy történetet. Két dimenziós figurák, további, még náluk is haloványabb, sztereotipizált mellékalakokkal. 

Nagy csalódás, és még egy lapáttal rátett, hogy audióban hallgattam, Napoleon Ryan felolvasásában, és egyszerűen borzalmas a felolvasás! Én még nem találkoztam hivatalos audiobookkal, ahol ennyire szar lett volna maga a felolvasás (az mvgyosz hangosok közt akadnak gyöngyszemek, de azt hagyjuk). Stúdióminőség persze, de ez a szerencsétlen balfácán nem tudja hogyan is kéne élvezhetővé tenni egy audiobookot... Nincs levíve a hangsúly a mondatok végén. Mindenhol felfelé kanyarítja, baromi bosszantó, emiatt állandó kérdésként lebegnek a mondatok, pocsék. 

Frankát pedig elváltoztatott hangon adja elő, rémesen, fejhang felé tendálva. És valamiért már az elejétől keveri a főszereplő lány nemét! Igen, a nemét. She helyett többször he-t olvas fel hozzá, her helyett hist... Emiatt az elején nagyon figyeltem, hátha valami hasadt személyiség lesz, és ennek jelentősége van, hát nem... :/ My bad, hogy ilyen összetettséget vizionáltam ehhez a könyvhöz, aminek a legbonyolultabb része is olyan, mint a 1,5 évesnek való Duplo. 

Napoleon Ryan által olvasott könyvet soha többet nem vagyok hajlandó a fülembe rakni, de az is biztos, hogy óvatos leszek a 2. vh-s témával is, mert úgy látszik ezt is el lehet cseszni azért.
Eoin Dempsey-t pedig végképp nem fogok olvasni, pont azt testesíti meg a 2. vh-s, és a romantikus irodalomból, amit kerülök, mint a pestist.
Egyébként a szerző férfi, engem meglepett, nem tudtam kit rejt ez a név. 

Magyarul Fehér rózsa címen jelent meg tavaly a kötet. A cím a náci rezsimmel szembeni ellenállásnak állít emléket. A Fehér rózsa mozgalom diákokból állt, és röplapokat készített és terjesztett, amíg el nem fogta, és ki nem végezte őket a Gestapo. Ha Kate Quinn írna erről, na azt elolvasnám szívesen. 

Ajánljatok nekem JÓ háborús könyveket! :) 

Genki Kawamura: Ha a macskák eltűnnének a világból

Ha ez a könyv eltűnne a világból... Nos megmondom őszintén, semmivel sem lennénk szegényebbek. Mindig bedőlök a macskás köteteknek; tavaly év elején A macskavendégben csalódtam (bár közel nem ekkorát), idénre pedig Kawamura kisregénye jutott osztályrészül.
Az első meglepetés egyébként az volt, hogy milyen rövidke, puhaborítású kis "füzet" ez. A 21. Század Kiadó Kult könyveihez hasonló formátumra és hosszra számítottam először.

A történet dióhéjban annyi, hogy a narrátorról kiderül, agydaganata van, és nagyon kevés van hátra az életéből. Megjelenik neki az ördög, aki szakasztott mása, és üzletet ajánl: minden alkalommal, ha eltüntet valamit a világból, egy nappal meghosszabbodik az élete. Azonban nem lehet olyan jelentéktelen dolgokat kérni, mint a penészfoltok a falon, vagy a por a polc tetején... Igazából az ördög dönt, és így kerül sorra pl. a mobiltelefon, vagy a film. Az egyes fejezetekben azt veszik aztán sorra, milyen is a világ az eltüntetett dolgok nélkül.
A narrátornak van egy macskája, Káposzta, és az ő, illetve az összes macska eltüntetése is szóba kerül. Felrémlik egy korábbi macska, Saláta is, akit a narrátor édesanyja nagyon szeretett, aztán különféle családi emlékek, konfliktusok derengenek fel, és egy régi szerelem, aminek vége szakadt.

Nem is hangzik elsőre olyan rosszul, igaz? Némi filozofálgatás, bölcsességek, egy kis japán kultúra... Mégis mindenhol elrontódik. Hol a hangulat csúszik félre, hol a párbeszéd, hol a stílus, a nevek, a szavak, a történések. Hol gejl, hol komolykodó, és folyamatosan mindenkinek folyik és ömlik benne a könnye, miközben az olvasó csak leshet maga elé, a meghatódottság, megrendültség legkisebb jele nélkül.
A főszereplő élete üres és értelmetlen, ezenfelül még unalmas is, következésképp a hosszabbítgatásának sincs semmi értelme, és ő maga sem tesz sok értelmes dolgot a nyert napokkal - jó, talán a végén egy valamit, de az túlságosan nyitva van hagyva. Ő maga pedig buta és kellemetlen alak, én nem éreztem iránta részvétet, vagy szánalmat.
Az ördög alakja a ráaggatott Aloha névvel és hawaii ingekkel egyszerűen nevetséges. Stílusa bárgyú.

Ezek tényleg valódi párbeszédek a könyvből, csak hogy ti is szenvedjetek kicsit:

"– Hááát… kicsoda maga?
– Mit gondol, ki vagyok?
– Jééé… a Halálisten?
– Sajnálom!
– Sajnálja?
– Én az ördög vagyok!
– Az ördög?
– Igen, az ördög! – mondta, miközben (meglehetősen
könnyedén) előlépett."

"– Mit csináltál?
– Á, nem érdekes, minden oké. Akkor kérlek, halj meg!
– Nem kell mondanod. Mindjárt meghalok.
Kitör belőlem a nevetés. Erre Aloha is nevetni kezd."

Sokkal többet vártam a könyvtől, és messze nem ezt a végtelenül primitív stílust. Volt, hogy teljesen értelmezhetetlen dialógusok zajlottak, kohézió nélkül. Ez, gyanítom, részben a borzalmas fordítás számlájára írható... Vihar Judit a fordító..., nos inkább nem részletezem, mit gondolok, de nem tudom hogy lehetett elfogadni a munkáját?! Felkiáltójelek, betűk hozzáadása a szó végéhez, hogy valaminek nyomatékot adjunk, komolyan? (pl.: Miiii? Hááát... Húú!) Angol szavakat is benne hagyott néha a szövegben, ami abszolút nem volt indokolt.

Néhány fontos gondolat van persze a könyvben, de egyébként nekem túl művi, modoros, erőltetett. 

A két mondat, amit szájhúzogatás nélkül jelöltem benne jónak: 

"Miért van az, hogy az emberek olyasmit várnak el másoktól, amikre maguk sem képesek? "

"Minél jobban hajszolod azokat a dolgokat, amelyek éppen előtted állnak, annál inkább elveszíted a valóban fontos dolgokra szánt idődet."

De sajnos az elgondolkodtató dolgokon kívül kifejezetten káros gondolatok is helyet kapnak. Ezért például nagyon utáltam: 

"Ha egy szép napon egyedül vagy és valami szomorúság ér, akkor vágj egy erőltetett mosolyt és hunyd be a szemed. És ezt megteheted, ahányszor csak akarod!"

És ez volt benne "varázslatnak" aposztrofálva... Hogy ha bajod van, akkor is kurvára mosolyogjál! :D Szerintem nem jó, nagyon nem jó, ha az ilyenek felett csak úgy elsiklunk, és kikiáltjuk bölcsnek a könyvet. Senkit nem zavart ez az elcseszett gondolkodásmód? 

A történet fő tételmondata, ami a borítón is szerepel, pedig ez volt: 

"-Ahhoz, hogy valamit kapj, valami mást el kell veszítened."

Erre építeni egy sztorit? És hovatovább azzal alátámasztani, hogy amikor macskája lett az anyjának, akkor elveszítette a macskaszőr allergiát egyszercsak? :D :D Sírva röhögök, miközben valószínűleg a távolba révedve kéne ízlelgetnem ezt a felvetést. :"D Ilyen ostoba, spiri-ezo álbölcselet marhaságot nekem semmilyen körülmények közt nem vesz be a gyomrom. De aki szerint az univerzum, a karma, vagy a feng shui majd szépen mindent kiegyenlítenek a mérlegen, az biztos elalélt gyönyörűségében, hogy hát igen, ha valamit kapunk, valami mást elveszítünk érte... Milyen rohadtul mély. Csak lényeges lenne ezt valahogy normálisan értelmezni, és megfogalmazni, valamint jó stílusban előadni az értelmezést (pl. sokszor valamit fel kell áldoznunk, hogy eljussunk valahova, vagy kiteljesedjünk valamiben, esetleg), nem erőltetett, vagy semmitmondó képekkel, mert akkor talán még a magamfajta realisták is bekajálnák. 

Macskás japán könyv? Többet nem dőlök be! 

Nem címkéztem paprikásnak a posztot, de lehet, hogy mégis az lett? 

10/3,5