J.R.R. Tolkien: Karácsonyi levelek

Tavaly karácsonyra kaptam meg ajándékba Nikkincs barátnőmtől ezt a csodaszép kötetet, de sajnos már úgy alakult, hogy nem jutott rá idő az ünnepi időszakban, más könyvekkel hangolódtam akkor, és januárban nem volt már kedvem belekezdeni. Elhalasztottam az olvasását egy évvel, kifejezetten karácsony idejére, és nagyon jól tettem, ezt a könyvet tényleg ilyenkor érdemes leginkább forgatni. 

A Karácsonyi levelek olyan üzenetek gyűjteménye, amelyeket Tolkien írt és rajzolt a gyermekeinek a Mikulás, avagy Karácsony Apó nevében. Nagyon szép kivitelezésű könyv, fényes lapokkal, az eredeti levelekkel és képekkel tűzdelve, sőt, még a borítékok is be vannak másolva a Télapó reszketeg írásával címezve. 

Szívmelengető az ötlet, és tiszteletreméltó ez a hosszan tartó, következetesen végigvitt télapóskodás Tolkientől, aki tényleg évtizedeken át írta serényen, titokban a leveleket sorban cseperedő gyermekeinek, Johnnak, Christophernek, Michaelnek és Priscillának. Bár eleinte úgy tűnik nincs semmi különös a levelekben, Karácsony apó beköszön, üdvözöl mindenkit, reméli, hogy tetszenek az ajándékok, megköszöni a leveleket stb., de aztán az évek múlásával egyre több mindennel egészül ki az Északi Sark eme képzeletbeli világa: Hóember a kertész, a szerencsétlenkedő Jegesmedve (JM), barlangi medvék, ádáz koboldok, és a velük vívott háborúk, törpék, manók népesítik be az oldalakat és szinte minden évben adódik valami kaland, komédia vagy tragédia - pl. eláznak az ajándékok, megég Jegesmedve bundája, támadnak a koboldok...

Sokszor köszön vissza a Gyűrűk Ura és a Hobbit fantáziavilága és stílusa ezekben a rövidke történetekben, még ha a műfaj olyan különböző is.

Ami miatt kicsit elégedetlen vagyok, az az, hogy óhatatlanul is bogarássza az ember az eredeti leveleket, az apró betűs kézírást, és bár néhol nehéz olvasni, azért annyira nem nehéz, hogy ne vevődjön észre jópár kihagyott sor, félrefordítás, vagy csak egyszerűen... nem is tudom, olyan szöveg, ami nem adja igazán vissza az eredeti kedvességét. A magyar szövegből sok helyen hiányzik a szív. Nem tudom vajon miért nem lehetett ezzel alaposabb munkát végezni, ha már egy ennyire igényes kötet lett belőle külsőre. Azt hiszem aki tud angolul, jobban jár az eredetivel, mert az sokkal gördülékenyebb, és megmarad a humora is, Jegesmedve esetlen beszólásaival, és a kihagyott részletekkel együtt.

Talán a végéről hiányzott még valami összegzés, információk, vagy valami, mert így olyan lezáratlanul, hirtelen ért véget.

Szemet gyönyörködtető, remek könyv az ünnepre hangolódáshoz. Érdemes beosztani kicsit, és elbogarászni a szövegben, megszemlélni a rajzokat, nem egyszerre elolvasni, mert akkor feltűnnek a nem-fordításbeli kis hiányosságok is, pl. az ismétlődő szövegrészek. Ez persze valahol természetes, Karácsony Apó persze hogy mindig a hogylétük felől érdeklődik, köszöni a leveleket stb., mielőtt mesélni kezdene a sarki eseményekről. Gondoljunk csak arra, a Tolkien-gyerekek évente kapták az "adagot" ebből, úgy más, mint egymás után ledarálni 20 év termését. :) 

Vegyesvágott - Nina Hill és két Poket

Az elmúlt két hétben befejezett könyveimről úgy döntöttem, egy posztban számolok be, mert ahogy ránéztem a röviden megírt értékeléseimre, igazából úgy éreztem, nem is kell tovább ragozni, ezúttal mindent elmondtam pár mondatban. Úgyhogy hiába, hogy nagyon eltérő könyvekről van szó, most egymás mellett foglalhatnak itt helyet: The Bookish Life of Nina Hill, 100 szóban Budapest 2020, Édes Anna. 

Abbi Waxman: The Bookish Life of Nina Hill

Ki is ne tudná magát Nina Hill helyébe képzelni? Könyvek közt él és könyvek közt dolgozik, könyvklubokat szervez és kvíz-esteken vesz részt, ahol a trivia királynője - mindenről tud valami felesleges apróságot, és még macskája is van, Phil. :)

Nagyon könnyen tudunk szerintem azonosulni mi könyvmolyok egy ilyen hősnővel, ez teszi kellemessé a könyvet.

Azonban összességében kissé felejthető, nincs nagy storyline, minden megmarad a kellemes, biztonságos szinten, a feelgoodság uralkodik végig. Jókedvre derítő, könyves témájú romantikus, se több, se kevesebb.

Magyarul az Egy könyvmoly élete címet kapta, először azt hittem, hogy túlságosan átlag ez a cím, és a borítóterv is, de így utólag igazából illik hozzá. 

100 szóban Budapest 2020 

Ha már a 2018-ast, és a 2019-est is olvastam, gondoltam jöjjön az ominózus 2020-as is. Szerencsére nem kellett megvennem, kölcsön tudtam kérni. Nem egy nagy valami, se önmagában nézve, se a többi válogatáshoz viszonyítva. A legtöbb történet elég semmilyen volt nekem, volt aminél nem is értettem, miért találtatott jónak, és főleg elég jónak a beválogatásra.

Fáradtan is tudtam olvasni, ez volt a legnagyobb előnye. Az illusztrációk nekem nagyon tetszettek benne, és volt néhány jól összerakott pársoros, de összességében kissé csalódás. Legfőképpen azért, mert pont egy ilyen különc évről szólna, és mégse jön át a 2020-as hangulat, alig van szó benne a koronáról, és mindazzal, amit hozott az életünkbe. Talán ha két történet említi. Lehet, hogy valakinek pont ettől szimpatikus ez a kötet, hogy nem erre fókuszál, nekem viszont hiányzott, és ha már éves szinten jelenik meg, akkor legyen köze az adott év hangulatához is - főleg, ha az ennyire meghatározó. 

Kedvencek voltak: Ki segít kinek, Hétköznapi történet, Mondtam a mamának, A bácsi botja

Kosztolányi Dezső: Édes Anna

Már kötelező olvasmányként is szerettem, és érettségin is ezt húztam tételként, mégis, számomra is hihetetlen módon szinte teljesen törlődött az agyamból... Ez az újraolvasás így most voltaképpen egy újramegismerés volt. Szégyen, avagy nem, egyszerűen ilyen az emberi agy, úgy tűnik, de semmire sem emlékeztem belőle, azon kívül, hogy Anna egy cseléd volt... a hol is? Vizyéknél... már ez sem ugrott be, csak amint olvasni kezdtem. Bámulatos módon a végkifejlet is teljesen kiesett, sajnos el is hintette valaki, amikor mondtam, hogy újraolvasom, arra nem gondolván, hogy én erre nem emlékszem... A Jancsis eset maradt meg inkább halványan.

Érdekes, hogy amit viszont előhívott valahonnan az emlékezetem, az Moviszter doktor gondolatmenete az emberiségről, és az egyes emberről - szinte újra láttam magam előtt az irodalom tanárnőnket, ahogy kiemelte ezt a részletet.

Mindenesetre bármennyi is derengett emlékképként, mindenképp jó élmény volt újra ringatózni a mondatain - Kosztolányinak olyan írásmódja van, hogy néha tényleg egyenesen bódító, hiába hogy hétköznapi történésekről mesél.

Nagyon tetszett a Poket kiadás és az illusztrációk is benne. Hogy a szöveg mennyiben változott így, cenzúra nélkül, nem tudom megítélni, és összehasonlításnak sincs nálam a középiskolai példányom.

Nem tudnám ma már elemezgetni, és nem is szándékozom - én most csak élvezetből olvastam, és ez felszabadító volt. De azért egyszer elolvasnám a jegyzeteimet, tételemet róla, mi is az, amit nem vettem észre.

Két régi Albatrosz

Elővettem a régebbi kiadású krimijeimet, és gyors egymásutánban elolvastam közülük egy Agatha Christie-t és egy Simenont. :) Utóbbi sokkal jobban tetszett, de nagyon örülök, hogy előbbit is végre "leolvastam" a polcomról. ;) Kedvet kaptam egyébként ezeket a régebbi kiadányokat forgatni, egész más a hangulatuk. 

Egy-egy rövid értékelést írtam most erről a két nyomozásról: 

Agatha Christie: N vagy M

Időtlen idők óta szemezek ezzel a kötettel a polcon... Valamikor kettő is volt belőle, teljesen ugyanolyan, azt hiszem egyet eladtam, most meg két különféle kiadás van itthon, mert a férjem is hozott egyet a könyvtárunkba. :) 

Nagy meglepetésemre ezt Göncz Árpi bácsi fordította! 

A Tommy és Tuppence páros senkinek nem nagy kedvence szerintem, legalábbis biztos nincsenek igazi versenyben Poirot-val és Miss Marple-lel. Ahogy visszakerestem az olvasmányaimat, csak egy könyvet olvastam, amiben ők a főszereplők, azt is már jó rég, a Balhüvelykem bizsereg címűt (By the Pricking of My Thumbs). Nem hagyott bennem semmi emléket sajnos.

Ez a történet se igen fog, de egy kriminek, kémtörténetnek éppen elment. 

Tommy és Tuppence Beresford keseregnek, hogy semmi hasznosat nem tudnak tenni a háborúban, nincs munka, mindenhová a fiatalokat teszik be, pedig ők is szeretnének tenni valamit. Ebből a méla búskomorságból rángatja ki őket aztán Grant kapitány ajánlata, és kerülnek hirtelen a Sans Souci penzióba, ahová elvileg az Ötödik Hadosztály egy kémje is befészkelte magát. Azt sem tudni, nő vagy férfi, N vagy M fedőnéven. Bár a megbízatás csak Tommynak szólt, Tuppence is megtalálja a módját, hogy ne kelljen távol lennie férjétől, és ne csak a kötögetésével, és a fonalak színeivel bíbelődjön. 

Az igazi bajom az elejével volt, ami végtelenül bárgyú... Végletekig hazafias érzelmű házaspár, akik tenni akarnak valamit a hazáért a háborúban, bah. Örülnének, hogy biztonságban van a seggük... Tuppence kötöget és siránkozik, és az egész valahogy borzalmasan mesterkélt volt, mintha Agatha Christie nem tudta volna, hogy is kezdje el ezt a sztorit. Később belendült, és érdekes volt, jó a helyszín is, zárt közösség a penzióban, mindenki gyanús valamiért... Nem jöttem rá, ki lesz a hunyó, és hogy is zárul majd, pedig ott voltak a nyomok szépen elhintve. 

A vége kissé szirupos, visszatért az első fejezetek hangulata.

Újraolvasásra nem tartom érdemesnek.

Georges Simenon: Maigret revolvere

Kellemesen el lehet időzni a random képekből összeállított, fura borítón, aminek a végére mégis valahogy nagyon passzolt a hangulata a könyvhöz. Megszokta a szemem. :) 

Maigret ebben a részben Párizsban és Londonban is nyomoz, amikor a megérzéseire hagyatkozva elkezd kutakodni egy fiú után, aki meglátogatta őt otthonában, majd mégsem várta meg, hogy hazaérjen, ellenben ellopta a felügyelő revolverét a szalonból. Vajon mi célból? Mit tervez a fegyverrel? Maigret hamarosan bérházakban kérdezősködik, megleli a fiú apját, és nem sokkal később egy képviselő hulláját is a pályaudvar csomagmegőrzőjében... Hogy áll össze mindez, mi az összefüggés, és hogy kerül Maigret Londonban a Savoyba, ahol nem mindig sikerül italhoz jutnia, és a forgóajtót figyelve egy egész napon át éhezni kényszerül, hogy aztán kiadós luxusvacsorát fogyasszon el az étteremben? 

"Emlékezett rá, hogy balra van egy bár. Szomjas volt. Az üvegajtó felé tartott, de hiába próbálta kinyitni.
– Fél tizenkettőkor nyitunk, uram!
Elkomorult. Külföldön mindig így jár."

Ez a regény sokkal inkább hasonlít Simenon roman dur köteteire, nem a krimiszál erős benne: ki sem kristályosodik teljesen a miként, és a hogyan, csak a miért. A lélektani vonal, szociológiai elemek az hangsúlyosak, és a felügyelő emberségessége, amivel szinte megment néha egy-egy leendő elkövetőt valami végzetestől, pont a jó pillanatban beavatkozva, elbeszélgetve vele, elnyisszantva a cselekvések folyamatát. 

"Egy bisztró előtt eszébe jutott a tegnapi ánizsos likőr, amely olyan jól illett a születő nyárhoz. Bement, rendelt egyet a bárpultnál (…)"

"Elfelejtett kávét rendelni, megtörölte a száját, kivette a faliszekrénybe dugott konyakos üveget, és töltött egy pohárral."

Maigret persze ebben a könyvben is rengeteget iszik... Néha örültem volna, ha kap egy kis vizet is, mert én már szinte rosszul voltam a sok whiskeytől, ánizslikőrtől, bortól és sörtől. Plusz konyak. :O 

"– (…) Gondolom, sörük nincs.

– De igen, uram. Milyen sört parancsol?

Mindenféle sör volt: holland, dán, német, sőt egy olyan francia márka is, amelyet Maigret nem ismert.
Franciaországban egyszerre két üveggel rendelt volna annyira elcsigázottnak érezte magát, de itt nem mert."

A londoni nagy vacsorán kívül Pardonéknál is esznek párszor, tőkehalvagdalék és borjúfej teknőc módra jut ki erre a kötetre, amihez a jó doktor választ mindig megfelelő bort. :)

Nagyon sajnáltam szegény Maigret-t, amikor a szálloda hallba volt kárhoztatva, és ételt ott nem szolgáltak fel neki, sőt, néha italhoz se jutott már, amikor bezárt a bár...

"– Ugyanazt, uram?
– Nem, egy szendvicset kérek.
– Bocsánat, uram. A hallban tilos ételt felszolgálnunk.
Maigret sírni tudott volna dühében.
– Akkor hozzon, amit akar. Rendben van! Hozzon whiskyt."

Vicces volt a zsebből, titokban elmajszolt tábla csokoládé, és persze a feszengés is, ami angolhonban rászállt Maigret-re, a nyelvtudás hiánya, vagy az angolos modor és egyéb kellemetlenségek miatt, amik miatt nem tudja otthon érezni magát - pl. amikor "kinézi" a szobalány a folyosóról..., vagy amikor nem pipázhat, csak szivarozhat az étteremben. Tetszett aztán, ahogy visszaszerezte magabiztosságát, és jó kedélyét is. 

"– Tényleg nem akarsz inni semmit?
– Csak vizet.
Maigret azért rendelt magának egy üveg bort, rajnait. Magas, kecses, zöld színben játszó talpas poharakat tettek eléjük, a talp egy árnyalattal sötétebb volt."

Ó, és egy kedves szereplő tért vissza, akivel pont az előző Maigret kötetben találkoztam: Pyke! :) Igaz, most nem sok időt töltöttek együtt, de nagyon örültem a fel-felvillanásának, és hogy segített nyomozni.

Ezen kívül nem hiányzott ebből az epizódból sem sok-sok telefonálgatás, egy dús keblű fiatal lány, aki kelleti magát Maigret-nek, és a házmesternék sem. 

Hiába, egy jó Maigret sosem rossz, és egy jó Maigret ezzel a sok étel-itallal, Pardon doktorral, Madame Maigret-vel, a Szajnával és pipafüsttel: életérzés. 

Stuart Turton: The Seven Deaths of Evelyn Hardcastle

Először is: Köszönjük,  Amadea! :D Amadea posztja és lelkesedése keltette fel nemrégiben többünk érdeklődését is az Evelyn Hardcastle 7 halála című könyv iránt, és sokan kézbe vettük a hatására. Én inkább a fülembe tettem mondjuk, az Audible-ön is fenn volt ugyanis. 

"How do you stop a murder that’s already happened?

At a gala party thrown by her parents, Evelyn Hardcastle will be killed - again. She's been murdered hundreds of times, and each day, Aiden Bishop is too late to save her. Doomed to repeat the same day over and over, Aiden's only escape is to solve Evelyn Hardcastle's murder and conquer the shadows of an enemy he struggles to even comprehend--but nothing and no one are quite what they seem.

Deeply atmospheric and ingeniously plotted, The Seven Deaths of Evelyn Hardcastle is a highly original debut that will appeal to fans of Kate Atkinson and Agatha Christie."

Most, hogy így utólag elolvastam a fülszöveg ajánlását, könnyű beazonosítanom, hogy nekem az Agatha Christie-s jelleg nyerte el a tetszésemet, és a Kate Atkinsonos dolgokkal voltak gondjaim - tőle már egyszer félbehagytam egy time loopos könyvet (Life After Life). :)

Amikor elkezdtem olvasni, nem is gondoltam volna, hogy ez egy időhurok történet, és hogy még ezen a témán is tud csavarni egyet a szerző a különös szabályokkal, a sok szállal, sok szereplővel, akiknek a bőrébe is bújhatunk, és nem csak kívülről nézegetjük őket. Ez a sokszemszöges, időutazással megspékelt alaphelyzet adja Evelyn Hardcastle murder mysteryjének savát-borsát, és akkor még ott van maga a bűntény is, amit fel kell fejtegetni, és ahogy kibomlik, egyre több titok bukkan fel a múltból, egy korábbi gyilkosságból is, aminek épp az évfordulóján rendezik meg a bált Blackheath-ben... Láthattunk már murder mysteryt, amiben sok a bonyodalom, és persze öngyilkosságnak tűnő gyilkosságot is, amit aztán nehéz bizonyítani, hogy mégsem az, de ilyet, mint ez az eset, biztosan nem. :)

Kicsit Groundhog Day (Idétlen időkig) is az egész, ahogy ugyanaz a nap ismétlődik, de itt más szemszöget kapunk minden nap, és nagyon érdekes az is, hogy a főszereplő mennyire azonosul az adott karakterrel, hogyan befolyásolja a gondolkodásmódot, logikát, hogy ki is épp a "bábuja", akivel lépni tud. Az adott személyiség erőteljes vonásait ugyanis nem lehet kiiktatni - aki kegyetlen és dühös volt, annak nehéz fékezni a tetteit, aki pedig intelligens és rafinált, azzal könnyű együtt dolgozni, és rálelni a hiányzó láncszemekre.

Aidan Bishop nem semmi fába vágja a fejszéjét, de eltökélten göngyölíti fel a nyomokat, és a jámbor Bell doktortól kiindulva, aki teljes amnéziával, csak Anna nevére emlékezve "esik bele" in medias res a történetbe, eljut 7 másik hoston át a megoldásig. Az út azonban nagyon kanyargós, minden képlékeny, és mégis előre kikövezett, és a múltban rengeteg sötét titok lappang, ami elsőre, de még hetedjére is alig-alig látszik... Mi Blackheath rejtélyének a kulcsa? Mi ez az egész morbid játék vajon, és kicsoda Anna? Ki a többi játékos, akik szintén a megoldást keresik, hogy kijussanak az útvesztőből? Mert a hurok újra és újra ismétli önmagát, ha 8 nap alatt nem sikerül megfejteni a gyilkosságot, az emlékek azonban törlődnek... Mióta játssza vajon ezt az elmeháborodott társasjátékot Aiden, és mégis miért? 

Rendkívül okos, izgalmas, sötét és egyedi koncepció, nagyon csavaros a megoldandó bűntény, és rengeteg a kis belső játszma a vendégek közt is. A hangulata vészjósló, komor, borzongató. 

Volt néhány elem, ami nem tetszett nekem, szerintem ezek belekeverése nélkül is megállta volna a helyét a történet, és akkor nem lettek volna furcsa mellékzöngék - de lehet, hogy ezek csak számomra voltak zavaróak. Nem tetszett pl. a plague doctor: túlmisztifikált volt a jelenléte játékmesterként, valamint a másik alak felbukkanása különösen cringe volt nekem. Aztán Anna múltja... totál felesleges kavarás volt, és sokat változtatott a véleményemen róla, meg Aidanről is..., felforgatja a viszonyokat; plusz a footman előli menekülés is már kezdett kissé unalmassá válni a végére. A zárás lehetett volna frappánsabban elkanyarítva, nem egészen értettem egyet ezzel a megoldással, de baromi nehéz is befejezni egy ilyen regényt, az biztos. És egy kicsit rövidebbre is lehetett volna húzni, mondjuk egy jó 100 oldallal, akkor feszesebb lett volna a tempó. 

Ravencourt és Jim Rashton voltak a kedvenc hostjaim.

Érdekes szavak, kifejezések:

mezzanine - félemelet, magasföldszint

Ti is olvastátok? Mit gondoltatok róla? 

Georges Simenon: Maigret és a varázslatos sziget

"Annyira vasárnap volt, hogy az már émelyítő. Maigret sokszor elmondta, félig tréfásan, félig komolyan, hogy már az ágyából megérzi a vasárnap szagát, és még csak a szemét sem kell kinyitnia hozzá."

Valószínűleg úgy vonul be az olvasmányaim közé ez a Maigret kötet, mint az a rész, amit a legtovább olvastam... :) Kétszer újra kellett kezdenem, annyira kizökkentem a hangulatából, mire újra kézbe tudtam venni egy-egy megszakítás után. De nem bántam egyáltalán, ittam a szavait, mondatait, élveztem Porquerolles szigetének varázsát, és a hamisítatlan Maigret-hangulat mellett a sok-sok újféle elemet is. 

A felügyelőt ebben a kötetben árnyékként követi Pyke, a Scotland Yard embere, aki tanulmányozni jött bűnüldözési módszereit. Maigret nem tudja elengedni magát, el-elbizonytalanodik, gondolatait gyakran a megfelelési kényszer irányítja, hogy vajon mit is vár el tőle ez a Pyke, hogy viselkedjék, hogy nyomozzon? Mi van, ha majd úgy megy haza, hogy ott azt meséli, ennek a Maigret-nek nincs is "módszere"?

"Mit gondolhat róla ez a Scotland Yard-os ember? Eljött, hogy tanulmányozza a „Maigret-módszert”, és Maigret-nek nincs módszere. Csak egy nagydarab, kicsit bumfordi embert talált itt, akit nyilván a francia hivatalnok prototípusának lát."

Egy különös telefonhívást követően Pyke-kal maguk mögött hagyják az esős Párizst és Porquerolles szigetére utaznak, hogy kiderítsék, ki és miért ölte meg Marcellint, aki halálának estéjén nagy hangon büszkélkedett a Bárka nevű kocsmában, hogy Maigret a barátja...

"– Nem szereti a Földközi-tenger?

– Tulajdonképpen nem szeretem azokat a helyeket, ahol elszáll a munkakedvem.

– Mert dolgozni szeret, ugye?

– Nem is tudom.

Ez igaz volt. Egyfelől minden alkalommal méltatlankodott, ha valamilyen ügy megzavarta békés mindennapjait. Másfelől mogorva lett és ingerült, ha néhány napig békén hagyták."

Porquerolles igazán egyedi atmoszférájú, különös hely, ahol mintha megállt volna az idő, és mindenkit mindig ugyanott találni, ugyanazokban a ruhákban, ugyanazon tevékenységek közben. Belterjes kis közösség, ahol minden út a kikötőbe vezet, a Cormoran hajó ingázása határozza meg a napokat, délután pétanque-oznak, és mindenki a Bárkában gyűlik össze este, ahol leginkább a fehérbor fogy.

"– Ízlik a borunk?

– Nagyon ízlik.

– Az újságok szerint maga csak sört iszik. Marcellin viszont azt mondta, hogy ez nem igaz, maga nem ijed meg egy flaska calvadostól sem."

Maigret-nek azért sikerül mást is innia, whiskey-znek is egyet Pyke-kal, de esznek is: pacalt és likőrös palacsintát, bármi is legyen az. :)

Bírtam, ahogy Pyke a szigetre érve hirtelen levetkőzte hivatalos formáját, és azonmód elment strandolni, majd egy szál úszógatyában sétálgatott Maigret-vel és a helyi nyomozóval, Lechat-val.

Kedvenc idézet:

"Maigret megtörölgette az arcát, és nem tudta eldönteni, hogy felvegye-e a zakóját. A Yard nyomozója nem vett zakót. Már most is meleg volt. De a főfelügyelő nem engedhette meg magának, amit vékony kollégája, hogy ne hordjon nadrágtartót, és egy nadrágtartós férfi mindig olyan, mint egy piknikező szatócs."

Hangulatos, humoros, időtlen nyári krimi. :) 

Andy Weir: Project Hail Mary

Nagyon megörültem, hogy Andy Weirnek új könyve érkezik, és annak meg pláne, hogy amikor elkezdtek csordogálni az első vélemények róla, szinte mindenkinek nagyon tetszett. Amint tudtam, meg is kaparintottam én is magamnak. 

Az Artemis felejthető története után ismét egy marsi-szintű sztori és egy Mark Watney-szintű főszereplő, Ryland Grace személyében. :) A marsit nagyon szerettem, a könyvet és a filmet is, és jó érzés volt valami hasonló stílusú írásba csöppenni. 

A Project Hail Mary (A Hail Mary-küldetés) egy nagyon szórakoztató, mégis közben az agyat is megdolgoztató, tudományos körítésben úszó, szellemes űr sci-fi, váratlan problémákkal, nehézségekkel, izgalmakkal. 

In medias res vág bele Weir a sztoriba, és az amnéziás, önmagát egy űrhajón találó férfi főszereplővel együtt fejtheti vissza az olvasó, hogyan és miért is kerülhetett oda, és mi a küldetése célja... Ryland Grace eleinte még a nevére sem emlékszik, ami pedig kritikus információnak számít, hogy bejuthasson az űrhajó vezérlőjébe. Automatizált rendszerek, steril gépezet működtet mindent, és tartotta életben Rylandet is, mesterséges kómában. 

Az emlékfoszlányokból hamarosan kibontakozik, hogy a Földet hatalmas veszély fenyegeti az ún. asztrofágok miatt, akik elkezdik kvázi "kihűteni" a Napot, és a Föld is rohamosan hűlni kezd - paradox módon most előnyt jelent, és néhány plusz évet ad, hogy az emberiség szépen felmelegítette az üvegházhatással a bolygót, sőt, aztán még mesterségesen melegítenek is rajta egy kicsikét. A tudósok felértékelődnek, az emberiség megmentésére tett törekvések pedig mindent felülírnak. Egy erős akaratú, hatalmas befolyással rendelkező nő irányítja a szálakat a Földön, Stratt, aki előtt kénytelen mindenki meghajolni, méghozzá tüstént, hiszen nincs vesztegetni való idő. A Hail Mary-küldetésnek maga az előkészítése is hosszú évekbe telik. 

“I penetrated the outer cell membrane with a nanosyringe.
"You poked it with a stick?" 

"No!" I said. "Well. Yes. But it was a scientific poke with a very scientific stick.”

Grace egyébként tanár, aki egy korábbi tudományos értekezése miatt kerül Stratt látóterébe, és lesz fokozatosan az egyik legfontosabb ember a küldetésben, amikor rájön egy s másra az asztrofágokkal kapcsolatban - arról nem is beszélve, hogy az elnevezés is tőle származik. 

Élvezet összerakni Grace-szel együtt a kirakós darabkáit a lassan-lassan visszatérő emlékekkel, tudományos körítésben - aminek a logikai menete is mindig a helyén van -, de ennél sokkal izgalmasabb dolgok is várnak még főhősünkre. Van néhány igen meglepő történés amiket tátott szájjal olvastam, vagyis hallgattam a hangoskönyv verzióban. Szuper az előadás is egyébként, Ray Porter felolvasásában, mindenféle hangeffektekkel. :) 

Nehéz ennél többet mondani  a könyvről spoilermentesen. Sem az űrbéli kalandok, sem a küldetés kimenetele nem olyasmi, amiről anélkül lehetne szót ejteni, hogy lelőnék valami poént. :) 

Úgyhogy most következik egy pici spoileres szekció. 

!!!SPOILER!!!

Wow, hát nem gondoltam, hogy földönkívülieket is valóban belevisz majd Weir, de amit végképp nem gondoltam, hogy ilyen zökkenőmentesen simul majd bele a történetbe az egész, hihetően tudományos alapokat kap ez a másik faj, és Rocky egy imádnivaló lény, a pókszerű külső ellenére. Fantasztikus karaktert kreált Rocky képében Weir, az idei egyik kedvenc szereplőm lesz, nem is kérdés. 

“Grumpy. Angry. Stupid. How long since last sleep, question?”

Amikor felbukkant a furcsa másik űrhajó, a végsőkig, egészen Rocky megjelenéséig azt hittem, hogy az is emberi gépezet, csak Grace nem emlékszik, hogy meg van beszélve a majdani találkozás. Este, elalváshoz tettem be a fülembe, amikor ez a rész jött, hát mondanom sem kell, annyira izgalmas volt, hogy nem tudtam elaludni, csak hallgattam tovább. :D 

Remek, ahogy Weir kitalálta és levezette, hogyan kommunikál Grace és Rocky egymással, hogyan tanulják meg egymás nyelvét, mértékegységeit, szokásait, hogyan értik meg egymás humorát. 

Rendkívüli az, amit összehoznak ők ketten, hogy megmentsék a bolygóikat. 

“I spend a lot of time un-suiciding this suicide mission.”

A vége pedig szerintem a lehető legjobban lett lekerekítve. Nincs könnyes visszaérkezés a Földre, de nincs öngyilkos alakulat sem, még ha néhányszor nagyon is arra billen a mérleg nyelve... 

Kicsit meghatott a vége, és azt hiszem, ha Ryland Grace helyében lettem volna, én is így döntök. :) 

!!!SPOILER VÉGE!!!

“I leaned to Dimitri. “Are all Russians crazy?”
“Yes,” he said with a smile. “It is the only way to be Russian and happy at the same time.”
“That’s…dark.”
“That’s Russian!”

Okos, nagyon szórakoztató, és humoros sci-fi, nagyszerű narrációban (mind Ryland Grace-re, mind Ray Porterre értendő! :))  csak ajánlani tudom, főleg ha A marsi is bejött. A bevált receptet használta Weir, de mégis meg tudott újulni benne.

Újraolvasós-hallgatós lesz. :)

Kate Quinn: The Rose Code

Aki be szokott térni hozzám, az tudhatja már, hogy nem olyan régen megszerettem a női kémes, világháborús regényeket, méghozzá Kate Quinn miatt, aki remek, gördülékeny stílusban prezentál ilyen témájú sztorikat. A The Alice Network és a The Huntress is szuper könyvek, és miattuk Quinn már etalonná vált az én szememben ebben a zsánerben.

Pont ezért fájdalmas kicsit, hogy új könyve, a The Rose Code nem az eddig jellemző magas színvonalat hozta. Ez tehát az első csalódásom Kate Quinntől, akit minden hasonló sztorinál felemlegetek összehasonlításképpen. 

Azt hittem, hogy nem tudja elrontani, megtörni a sort, de úgy érzem a Rose Code meg sem közelítette az eddigieket. Az is igaz persze, hogy én is nagy elvárásokkal vetettem bele magam, de ki ne tett volna így, ha már magasan van az a bizonyos léc... 

Bletchley Park, női kódfejtők, Enigma gépek, titoktartás... Három barátnő összefonódó sorsa. Osla, Beth és Mab, akiket a háború és a véletlen hozott össze, és akik nem is lehetnének különbözőbbek. Két idősíkon fut a történet: az egyikben egyre közelebb kerülünk Erzsébet és Fülöp herceg esküvőjéhez, miközben a múlt is egyre részletesebben kirajzolódik, és kiderül, miért a rejtélyes üzenet a könyv elején az egyik lánytól, aki egy őrültek házában van már 3,5 éve...

Jó a recept, és vannak igazán meglepő események, dráma, izgalom, de egyrészt sajnos az első érdekesebb dolog kb. a könyv felénél érkezik, addig nagyon hosszúra van nyújtva a felvezetés, karakterek bemutatása, viszont maga a kódfejtés valahogy mégis másodlagos marad. Úgy érzem nem kaptam belőle eleget, és elég mélységben, hogy én is bevonva érezzem magam. Másrészt pedig a meglepő fordulatok elfogynak a könyv vége előtt, nincs csattanó, vagy valami különösebb hűha, csak úgy véget ér. A legnagyobb dráma korábban lejátszódik, és őszintén szólva az ebből eredő érzelmi bukfencek hiteltelenül lettek szerintem bemutatva. Spoiler nélkül szinte semmit nem mondhatok róla, de számomra teljesen életszerűtlen az összetartás azok után, és bármiféle segítségnyújtás, meg ez a nagy eltúlzott "haza szolgálata" vonulat, ami hirtelen mindennél fontosabb lesz... 

A legvége tetszett még, jó volt az epilógus felől visszatekinteni, de csak azért, hogy láthassuk újra a szereplőket, kivel mi lett, kinek hova futott ki a sorsa. Összességében viszont kissé felejthető marad.

Jaj és megint van egy visszakacsintó szereplő másik könyvből, ebben ugyanis Ian Graham cameozik A vadásznőből! :)

Egy pici rész pedig spoileresen, a cselekmény meglepő fordulatairól: 

!!!SPOILER!!! 

Nagyon megrendítő volt, ahogy Mab elvesztette a férjét, és a lányát, és hogy min múlt, hogy is történt. Soha, semmilyen körülmények közt nem tudnék megbocsátani annak sem, aki nem figyelmeztet, és annak sem, aki elengedte a lány kezét... Igaz, eltelik pár év, és mindenkinek más lett az élete, de valahogy nem azok az emberek lettek volna ők, akikkel ha újra összesodor a szél, együtt dolgozom, és pláne nem hajtott volna a hazaszeretet ennyire. Az őrültek háza sem hatott meg különösebben, hát könyörgöm, Beth miatt vesztette el kvázi a családját Mab. A helyében én aztán nem sajnálom, tényleg életszerűtlen, hogy jaj hát ezt senkinek nem kívánod... (vagy csak én vagyok ilyen piszok kemény szívű...?)

Az áruló személye egy kis idő után elég egyértelmű volt, és hát az árulás maga, hogy ez volt a nagy fő szál a végén - nem valami érdekfeszítő. 

!!!SPOILER VÉGE!!! 

Mivel nekem nagyon más élmény volt az eddigiekhez képest, kíváncsian várom az értékeléseket róla a bloggerek köréből, nemsokára megjelenik ugyanis magyarul is. 

Angela Murinai: Mikor feltámad a szél

Kicsit furán érzem magam, hogy miért is olvastam el ezt a könyvet, miért is érdekelt valakinek a gyászfeldolgozása, vagy csak maga a tragédia; miért kerestem fel ezt a szomorú eseményt. Teljesen kimaradt, és ismeretlen volt nekem ez a baleset, pedig biztos tele volt vele a sajtó akkoriban, és fel is kaptam volna rá a fejem, ha más miatt nem, hát Málta miatt, ahol én is jártam már. 

Öt éve a tengerbe veszett ott egy magyar fiú, Bence. 

Nagyon őszinte írás ez a könyv arról, hogy is történt minden - mindenféle megelőző eseménnyel, családi szálakkal, kapcsolatokkal, jelekkel, amik talán ide mutattak, amiket talán csak később címkéz fel az ember "jelnek", mert valamibe kapaszkodni kell, valahogy fel kell dolgozni a feldolgozhatatlant, és tovább élni.

Angela Murinai története szomorú és nehéz, és mégis színes és életigenlő. Biztosan segített a történet kiírása, hiszen az írás terápiás hatású dolog, de enélkül is érezni, hogy Angela olyasvalaki, aki a jég hátán is megél, és előbb-utóbb talál valamit mindenhol, mindenben, ami boldoggá tudja tenni, ami előreviszi. Például néhány hófehér követ, amikre festeni lehet. Tisztában van a hibáival, és elnézi magának, amikor nem tud mintaanya lenni, amikor nem hoz jó döntést, vagy amikor igenis ki kell ordítani a kocsi ablakán az összes feszültségét, bele a világba. 

Nem tépázott meg a könyv különösebben egyik ponton sem, de nem is az a célja, hogy megroppantson, megríkasson, nem hatásvadász, csak mesél. Elmeséli a bánatát. 

A stílus kellemesen olvasmányos, gördülékeny, a nehéz téma ellenére kicsit nyár- és tengerillatú, hangulatos. Sokszor említve van a híres Azúr-ablak (bár azt nem tudom miért az angol nevén) - ami azóta leomlott -, és a sárgás tónusok, a máltai sárga színű házak sora. 

Nem gondoltam, hogy a múltból is ennyi részlet előkerül, apróbbak-nagyobbak, a gyerekekről, gyerekektől, illetve a család többi tagjáról, de így lett kerek egész. A házasságot, a férjjel való kapcsolatot  nagyon furcsálltam, de én is ismerek ennyire kétlaki embereket, szóval van erre példa bőséggel. Ettől még benne élni én biztosan nem tudnék, nekem ez túlságosan szétszakadt kapocs, ahhoz, hogy ezt még egyáltalán házasságnak hívhassam. De sok egyéb másban is másként viselkedtem volna; például, azt hiszem, nem hagytam volna el a szigetet a test megtalálásáig (ha nem kerül elő, akkor talán sosem), viszont amikor elhagyom, nem tudtam volna visszatérni oda. Mégis megkapónak éreztem, hogy ott lett eltemetve, és hogy milyen sok szeretetet, figyelmet kapott a család a helyiektől, legyen bár különböző a nyelv, a kultúra, a vallás. Vannak dolgok, amik összekovácsolnak.

A másik két fiút nagyon sajnáltam, nem is tudom melyikőjüket jobban - a megmenekülés igazságtalannak tűnő terhe is éppoly nagy, mint a megérzés és figyelmeztetés figyelmen kívül hagyása miatt érzett tehetetlen düh.

Egyik kedvenc részem amikor kiáll a hegyen a szélbe Angela, a fehér kendőjével... Furcsa, mert akár végtelenül szentimentális is lehetne ez a kép, mégsem az. Talán mert az élet írta az egészet ilyenre.

Érdekes olvasmány volt, más, mint amit vártam, több. Örülök, hogy megismerhettem. 

>Itt< olvashatók részletek a könyvből, a szerző facebook oldalán. 

A könyv a Libri Kiadó Saját Szoba Könyvek-sorozatának része, amely személyes, női perspektívából bemutatott történeteket gyűjt egybe, amelyek témájuk súlyosságával és keresetlen őszinteségükkel megrendítenek és továbbgondolásra késztetnek. (Forrás.)

Fülszöveg: "Hogyan ​lehet megbirkózni az egyik legnagyobb veszteséggel, amely érhet bennünket, a gyermekünk elvesztésével? Mit tehet egy anya, hogyan élhet tovább tátongó sebbel a lelkén?

Gozo. Forrás.

Angela Murinai három kamasz fiával nyaral a csodálatos Gozo szigetén, amikor legidősebb gyermekét elsodorja egy áramlat és belefullad a tengerbe. A Mikor feltámad a szél azonban több mint gyászkönyv, nem csupán az anyai fájdalomról és túlélésről szól. A személyes történeten túl szembesít bennünket az anyaság nehézségeivel, a nőket érő erőszakkal, a család, a házasság vagy a hit kérdéseivel. Szól a szeretetről és az emberi jóságról, valamint a döntés erejéről – arról, hogy a legnagyobb sorscsapások idején is képesek vagyunk meghatározó döntéseket hozni és kézben tartani az életünket.

Angela Murinai a bajai Eötvös József Tanítóképző Főiskolán diplomázott, majd néhány évig tanítóként dolgozott. 2014 óta írja Gumiszoba című blogját, ahol közéleti kérdésekkel, nőpolitikával, társadalomkritikával foglalkozik. 2018-ban két fiával Németországba költözött, és azóta is ott él.

2016-ban egy családi nyaralás során balesetben elveszítette legidősebb, akkor 18 éves fiát. Négyévnyi gyász után döntött úgy, hogy megírja azokat az érzéseit, melyekkel azóta is együtt él. A Mikor feltámad a szél egyszerre szól veszteségről, családról, gyökerekről és örökségről, elmúlásról és túlélésről."

Futártempóban, Budapest utcáin

A ritka alkalmak, amikor verseskötetet veszek a kezembe, szinte csak Hegyi Zoltán Imrére redukálódnak egy ideje, akinek nemrég jelent meg az új gyűjteménye, a Futártempó, és akitől mindig szívesen olvasok. 

Mint a korábbi köteteknél, úgy itt is azt éreztem, hogy a személyes ismeretség, és az ismerősség érzése sokkal közelebb hozta hozzám az írásokat. Pár információmorzsa innen-onnan mindig beilleszthető a kirakós darabkái közé, és ettől picit más arca lesz az írásnak.

"Istenek ideje van,

fém-szürke felhőket püföl 

egy északi ököl félálomban elhajított kalapácsa."

/Megtérés/

Tetszett. Tetszik. A cím, a térkép, a sebességtől elmosódás, a versek maguk. 

Egy igazi, hamisítatlan körkép a mostani, a mai Budapestről.

Plasztikusan jelenik meg a futárkodás a biciklivel, a sok meleg étellel, amiket a város gyomrából valahogy az egyének gyomrába kell juttatni, legyen bár szeles-mocskos ítéletidő is éppen. Kicsapódó kocsiajtókkal, index nélküli vak-kanyarodásokkal, kitörő, fröcsögő indulatokkal nehezített a pálya, és ezek a körülmények mind ismerősek, otthonosak, a maguk kicsit szomorú módján. Zajos, nehéz lépcsőházajtók, kongó léptek fel és lefelé, átadások, bepillantások... Társadalmi metszet, futárszemüveg alakú kivágáson át szemlélve. 

"Állunk és eszünk az utcán.

Van bennünk valami közös.

Szégyentelen és szégyellt, 

konok rokonság."

/Street Food/

A Bűnevésről volt a kedvenc szekcióm, a legtalálóbb elnevezés pedig a Bezárabazária volt, ami természetesen már a(z első) covid-lezárás idején történteket mutatja be. 

"Megszokhatatlan a botrány

szomszédságában mosolygó

harmónia."

"Nehéz a világnak velünk, és

ezért nehéz velünk a világ -"

/Felvételen rögzített tények/

Nagyon megfogott ez az idézet, mert én is épp egy kicsit olyan időszakban voltam az olvasásakor, amikor állandóan azt éreztem, nem emlékszem még az előző napszak történéseire sem, törlődik: 

"A kaland valahol monoton lihegéssé lesz, 

ha már nem szálazódik önmagává benne 

egyetlen elem sem. Mi történt? Semmi,

mondom este a kedvesnek, mert kitörölte

belőlem a reggelt a délelőtt, a délelőttöt

a dél, a delet a délután, ebben a mindent

összemosó, kurva esőben." 

/Eső időben/

Kiemelem még A kis hülyéről 1-2 verseket, amiben remek párhuzam van egy-egy "pórázzal" és a tovalendüléssel - min múlik egy tragédia, mit idéz fel egy nyomokban hasonló villanásokat tartalmazó jelenet... 

"Ne csaljon meg a látszat.

Az élet tényleg akkor a legélhetőbb, 

a maga ritmusában, amikor

egyáltalán nem érdekes."

/Helyrebillen/

Köszönöm az élményt, várom a következő kötet(ek)et. :)

Daniel Höra: Betolakodók

Daniel Höra könyve volt a sorban a tizenkettedik a várólista csökkentésben, úgyhogy vele pipálhattam ki az idei kihívást. :) Heloise ajánlóposztja győzött meg, hogy kell nekem is ez a könyv, és bár azt hiszem nem olvasnám el újra, mert nagyon nyomasztó, azért mindenképp megérte kézbe venni. A sötétsége, kegyetlensége miatt, és hogy emellett mégis ifjúsági regényként aposztrofálják, emlékeztetett picit A Hold legsötétebb oldalára. 

Fülszöveg: "Benjamin árva gyerek, a nagynénjével és családjával a tizenöt évesek egyhangú életét éli egy sosemvolt kis németországi községben, Bütenowban. Ám a falu nyugalmát egy nap megzavarja valami: idegenek érkeztek a nagyvárosból, megvették a régi udvarházat, és az a tervük, hogy rendbe hozzák maguknak.

Eleinte mindenki gyanakodva figyeli őket, nem értik, mit akarnak ezek itt, az isten háta mögött. Ám az új lakók közösségi aktivizmusukkal lassanként megnyerik a falusiak jóindulatát, Benjamin is összebarátkozik a fiúkkal, sőt még valami szerelemféle is szövődik közte és a lány között. Valami mégsem stimmel. Nagyon nem. Benjamin egyszerre látja és nem akarja látni, és mire ráeszmél, mibe keveredett, már késő..."

Kemény és nagyon félelmetes könyv, manipulációról, szélsőséges eszmékről, elvakultságról, gyűlöletről és erőszakról... Mindez persze a közösségi aktivizmusba van bebugyolálva - egy darabig. Hagyományőrzés, az idősek segítése, közösségépítés, táncos programok, biogazdálkodás, összetartás, ami elsőre talán (talááán) jól is hangozhat, bár engem rögtön kiver a víz az ilyen emberektől, és a közösség szó agyonhasználásától is, a bigott fanatizmustól pedig rögtön korlátozva érzem magam és feszélyezettséggel vegyes undorral a képemen menekülök. Ebből a sok szépen hangzó közösségi dologból aztán hamarosan kibontakozik a valóság, és csak úgy csöpög le a lapokról a nemzetiszocializmus, idegenellenesség, kirekesztés, és hamarosan a kegyelmet nem ismerő valódi erőszak is, főleg az ikrek, Gunther és Konrad felől. Persze Reinhold az igazi bábmester, aki okosan húzza vissza időről-időre az elszabaduló indulatokat. 

Mániásan rá vannak kattanva az ikrek a lőszerekre, fegyverekre, hadgyakorlatozásra a majdani háborúhoz, amit vizionálnak... De puszta kézzel is bemosnak bárkinek, aki szerintük az ellenségeik közé tartozik.

Benjamin, a főszereplő fiú mindössze 15 éves, és mivel saját pót-családjában sem találja a helyét, könnyen és gyorsan odacsapódik Reinholdékhoz. Fiatal és tapasztalatlan még ahhoz, hogy elsőre átlásson a szitán. Eleinte a felújításban segít az udvarház körül, aztán később már szinte oda is költözik. Közte és a Freya közt szerelem-féle is szövődik, bár ez is inkább egy ragacsos hálónak tetszik néha, amiből nincs menekvés. 

Jóindulattal és kedvességgel, de igazából tapadósan, és elvárásokkal tele viszonyulnak az udvarháziak Benhez, miközben estéről estére próbálják benne elültetni megszállott náci eszméik magvait. Észrevétlenül építik fel ennek a szellemi börtönnek a falait, és Ben sokszor védelmükre kel a kialakuló kötődés és elköteleződés érzése miatt, még akkor is, amikor érzi, hogy nagyon nem stimmelnek a dolgok. Egy ideig lehet is hitegetni magad: dehát nem halt meg senki... ... dehát nem történt semmi jóvátehetetlen... ...

A könyv erőteljes jelenettel, egy meneküléssel kezdődik, és innen tekintünk vissza a kezdetekre, hogy a végén összeérjen múlt és jelen, és kiderüljön, van-e menekvés egy ilyen szituációból, és ha igen, akkor mégis hogyan. 

Fogalmam sem volt, hogy lehet egy ilyen sztorit "jól" befejezni és lezárni, de Höra mutatott egy tényleg pazar megoldást. Igazán bravúros volt szerintem ezt meglépni. 

Fontos és mindig aktuális könyv és téma, ami kalauzolhatna irodalmibb mélységekbe, de így az igazi, a még alakulóban lévő személyiség befolyásolásán keresztül bemutatva.

Kellett egy kis idő mire elrendeztem magamban ezt a könyvet, megviselt. 

Kisbabás könyvek

Forrás.

A gyerekneveléssel kapcsolatos könyvek sem maradhattak ki a sorból a mostanában olvasott könyvek közül, bár picit már megcsömörlöttem az ilyen jellegű szakirodalomtól, és azt hiszem legközelebb már csak A suttogó 2-t fogom elolvasni, de addig inkább a szórakoztató és szépirodalom felé fordulok újra. ;)

A szinte mindenki által ismert A suttogó titkai 1-et olvastam el nemrég, a Tracy Hogg - Melinda Blau szerzőpárostól, és a kicsit kevésbé ismert Békés éjszakák, vidám nappalok című magánkiadású kötetet Dr. Dénes Ivett-től. Közös volt a két könyvben, hogy találtam bennük hasznos, bejelölésre érdemes dolgokat, és hogy valóban adnak jó támpontokat, egyszerű útmutatásokat, ugyanakkor a kicsit amerikaias stílus és módszertan is összeköti őket. Meg az, hogy kezdem keverni a tartalmukat a közös téma, az alvás tekintetében, és hogy sok minden "kiesett" már most, így tényleg kénytelen leszek felütni, ha útmutatásra lesz szükségem. 

Két hangoskönyv, amiket összeköt Írország

Forrás.

A hangoskönyvezés remek módszernek bizonyult, hogy azért néhány könyvet a magamévá tegyek az előző hónapban is. Köszi felolvasók, köszi Audible, köszi férjem, aki vesz nekem kreditet! :*

Ebben a zanzaposztban két hangosról hozok rövid értékelést, Emma Donoghue: The Pull of the Stars, és Amy Harmon: What the Wind Knows című könyveiről. Minkettő elég népszerű mostanában, és megjelentek magyarul is, Hívnak a csillagok, illetve Csak a szél tudja címen. Írországban játszódnak, és bár szuper karakteralkotás jellemzi őket, valahogy mégis inkább középszerűek maradnak nekem. 

Emma Donoghue: The Pull of the Stars

A szerzőtől korábban a Room-ot olvastam, ami nagyon tetszett, és 2013-ban be is került a top5-be. A The Pull of the Stars ezt nem tudta megugrani, de azért nem bánom, hogy megismerkedtem vele. 

Olyan volt, mint egy sűrű műszakokat bemutató duplaepizód a kórházsorozatokból, de a Spanyol Nátha idején, 1918-ban, egy dublini lázas-szülészeti osztályra helyezve, ahol az influenzával megfertőződött kismamákat ápolják. 

Értem a népszerűségét; a feszes tempó és az érdekes körítés valóban bevonzza az embert, a drámai történések, tragédiák, amik lejátszódnak a kis osztályon ez alatt a pár nap alatt, meg pláne, de mégse tartom azért annyira kiemelkedően jónak. Főként a végét nem. Két dolog is elrontotta számomra az élményt: túl direkt elhelyezéssel egy leszbikus szerelmi szál, aminek nem volt igazából sok értelme, és előzménye sem, illetve egy kissé túldramatizált irgalmas szamaritánus tett, ami nekem már túlzás volt, és mártírkodásnak tetszett.

Kihasználja a szerző, hogy a szülés, születés mitikus, veszélyes, kiszámíthatatlan légköre milyen csalogató tud lenni, és bár tény, hogy alapos kutatómunka van mögötte, orvosilag, történelmileg hitelesen mutat be mindent, és nem spórol a nyers és részletes leírásokkal sem, valahogy mégse sikerül teljesen jól összefognia az egész történet-gombócot. A minidráma a végén szétcsúszik, pedig tényleg remek karakterekre építkezik: az orvosnő - Kathleen Lynn -, a nővér - Julia Power - és az önkéntes segítő - Bridie Sweeney - alakja is jól megrajzolt, egymásra való hatásuk sem elnagyolt, vagy eltúlzott, és megkapó a bajtársiasság, amit mutatnak egymás felé, valamint az is, hogy eszköztelenül, áldatlan állapotok, puritán körülmények közepette is megpróbálják a maximumot nyújtani mindenkinek, fáradhatatlanul. 

Amy Harmon: What the Wind Knows

Nem mentem messzire, és Donoghue után Amy Harmonnal kalandoztam tovább Írországban, de szintén főként a múltban. A What the Wind Knows egy nagyon ír, nagyon romantikus történet, történelmi-politikai háttérrel, jó karakterekkel, és egy csipet misztikummal, időutazással.

Anne Gallagher, szeretett nagyapja, Eoin (kiejtve amúgy Owen) hamvait szeretné elszórni a tóban, amikor különös dolog történik... Áthatolhatatlan köd száll le, és Anne egyszercsak egy puskával találja szemközt magát, az 1920-as években, ahol azt hiszik a nagy hasonlóság miatt, hogy ő Eoin korábban eltűntnek hitt anyja... Anne belebújik a régi Anne bőrébe. De visszajut valaha saját jelenébe? Vissza akar egyáltalán?

Szép, hangulatos, érzelmes sztori volt, bár nagyon lassú, és nem lett igazán maradandó, vagy kiemelkedő, nem szerettem bele annyira a szerző stílusába, hogy rárepüljek a többi könyvére. Összességében kellemes élmény volt, és díjazom, hogy tényleg voltak érzelmek, kapcsolódás, szikra a két szerelmes között (ez fájón hiányzott a nemrég olvasott The Lost Girls of Parisből), de rémesen kiszámítható volt minden a végén. Esetleg valami plusz csavar, több háttérsztori jobb lett volna, a sok felesleges ír hazafiasság helyett... Az ír történelem, függetlenségi háború, Michael Collins alakja egy távoli háttérnek is elég lett volna, kifejtve unalmas volt, és nem adott igazán hozzá a történethez. Persze lehet, hogy mást el tud kapni az ír hazafiasság, és ez a mindent átható szellemiség, de nekem nem volt sok hozzáadott értéke. 

A Yeats versek hangulatosak voltak, de a legjobb Thomas verse volt az egészben.

“Don't go near the water, love.
Stay away from strand or sea.
You cannot walk on water, love;
The lough will take you far from me.”

Kedvenc karakter: Thomas Smith, egyértelmű :)

Néhol picit önismétlő volt a könyv, és a kezdeti események után a közepe nagyon leült, mintha nehéz lett volna kitöltenie a szerzőnek eseményekkel, kalandokkal a fejezeteket. Aztán pedig elcsordogáltunk az egyértelmű, és kicsit szentimentális végkifejlethez, és elmorzsolhattunk pár könnycseppet. :)

Pam Jenoff: The Lost Girls of Paris

Pam Jenoff regényére akkor figyeltem fel, amikor megláttam az Agave Kiadó új megjelenései közt, Elvesztek Párizsban címmel. Gondolkodtam, hogy beszerzek belőle egy példányt, mert külsőre is nagyon szemrevaló, de aztán az angol eredeti mellett döntöttem, az Audible-ről. 

A 2. világháborús témát, és ennek kifejezetten a női kémekkel kapcsolatos részét Kate Quinn miatt kedveltem meg, aki elképesztően jó sztorikat ír, erős női hősökkel, csavarokkal, izgalmas és okos történetszövéssel. Óhatatlanul Quinnhez mérek minden hasonló történetet, így ez történt a The Lost Girls of Paris esetében is. 

Három női narrátort kapunk, két év különbséggel az események közt - háború közben, és már a háború után nem sokkal zajlanak az események. Marie, Eleanor és Grace élete egy pályaudvaron elhagyott bőrönd révén kapcsolódik össze, amiben fényképek vannak. Grace nyomozni kezd a képen lévő nők után, és lassan kibontakozik előtte az Eleanor által irányított női kémhálózat, és a tagok sorsa. 

Szeretem az ilyen szerkezetet, amikor külön utakon is járunk a narrátorokkal, ugyanakkor mégis összeköti őket az események fősodra. Itt valahogy mégsem sikerült olyan jól egyik szál sem, nem volt elég izgalmas a szereplők közti navigálás, és sajnos nagyon bénák voltak a főszereplők, akiknek a hátukon kellett volna vinni a történetet. Nem fejlődnek sehova, és nincsenek is jól kibontva. 

A főnéni, Eleanor, akinek szárnyai alatt összegyűltek a lányok, Marie, az egyik rádiós kém, és Grace, aki két évvel később utánuk nyomoz, szinte felcserélhetőek voltak, nincs személyiségük, és kissé sajnos érdektelenek is mind. Marie egyik társát, Josie-t például sokkal izgalmasabb lett volna követni. Kíváncsi lettem volna vele kapcsolatban, hogy mégis hogy a jó életbe' rejtegetett magánál egy kézigránátot heteken át egy náci börtönben, úgy, hogy ez senkinek sem tűnt fel?! (Ugyanez a filmtekerccsel is...) Az is hasonlóan érdekes volt, amikor egy fejbelőtt szereplő még néhány mondat erejéig beszélgetett... Öhm, wtf? 

Az ilyen, és ehhez hasonló vad és hihetetlen dolgok mellett sajnos meg kellett állapítanom azt is, hogy ezek a nőszemélyek a profizmus és az arra való törekvés teljes hiányában kezdtek kémkedni. Ez a valós események megcsúfolása... Létezik olyan, hogy amatőr kém? Persze... a chick-litekben mondjuk. Na de a világháború alatt, szinte kiképzés nélkül - vagy vajmi kevés kiképzéssel -, bevetni egy társaságot a nácik ellen? Nem csettintésre lesz az ember beépített ügynök! Marie is ad hoc módon keveredik éles helyzetekbe, holott csak rádiózáshoz képezik ki... Az üzenetek kódolását, a titkos "jelek" meglétét, vagy nem-létét pedig - ami iránymutató kellett volna hogy legyen -, szinte figyelmen kívül hagyják. (!) A naivitásnak, feltételezéseknek, amatőrködésnek (otthagyja a rádiót!) nincs helye az ilyen szituációkban, mert a lebukás garantált. 

Plusz olyan alapvető dolgok részletezése, bemutatása is nagyon hiányzott, hogy például hogy is épült be és jelentett Marie a kis kávéház fölötti lakásból. Marie úgy, ahogy volt, alkalmatlan volt erre az egészre, és képességei nem is fejlődtek semmit.

A következetlenség, a sorozatos butaságok sokat rontottak a könyvön, pedig lehetett volna benne potenciál. Így azonban felszínes maradt, helyenként túldramatizált, hiteltelen. Nem ártott volna némi összetettség, feszültség, intrika sem. A szerelmi szálak, amik bele vannak erőltetve, lagymatagok, feleslegesek, nincs semmi szikra. (De ha már, akkor inkább csak egyet tett volna bele...)

 

Nekem ugye nem tetszett a Code Name Verity sem, de abban lényegesen több érzelem volt, és a bajtársiasságot is sokkal jobban meg tudta jeleníteni. 

Hallgattam ezt a könyvet, de nem tudtam igazán élvezni, és elmerülni benne, nem találtam meg benne azt, amit egy ilyen témájú könyvben keresek, túl lapos volt. Leginkább csak vártam a végét, sajnos.

Kate Quinn a királynő ebben a műfajban, nehéz lenne a nyomába érni, Jenoffnak nem is sikerült - szerintem. 

Eleanor Trigg alakját Vera Atkins ihlette. Mindez jó alap lett volna, de a kivitelezés gyenge.

Hmm, most esik csak le, talán jobban kellett volna figyelnem, hát girl(s) van a címben! :"D (Rengeteg olyan olvasmány került már ki a girl-ös címűek közül nálam, amiket nem igazán kedveltem, így aztán óvakodom tőlük többnyire... Úgy tűnik néha nekem is lankad a figyelmem ebből a szempontból. :))