Alice Hoffman: The World That We Knew

“If you do not believe in evil, you are doomed to live in a world you will never understand. But, if you believe in it, you may see it everywhere, in every cellar, in every tree, along streets you know and streets you've never been on before.”

Ilyen remek sorokkal indít Alice Hoffman regénye, a The World That We Knew, azonban sajnos nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet. Alice Hoffman az évek során Gaimanhez hasonlóan átcsúszott nálam a kiszámíthatatlan szerzők közé. Van, hogy nagyon imádom, amit ír, van, hogy egyáltalán nem értem, ugyan mit is szeretek Hoffmanban. Nos, ez a könyve az utóbbi kategóriába tartozik. Viszont csak egy pár sort fogok idevetni róla, hiszen kb. 30%-nál azt mondtam ne tovább, nem pazarlok rá több időt, és félbehagytam. Addigra is már nagyon meguntam, hogy újrahallgatok részeket, nem köt le, nem találom, hol tartottam, stb. Ez nem jellemző nálam az audióknál, szóval rögtön éreztem, hogy nem stimmelünk a könyvvel. 

A témaválasztás erős, második világháború, zsidóüldözés. Belevisz némi misztikus szálat is, életre hívnak benne ugyanis egy gólemet, ami a Lea nevű lánykát hivatott megvédeni a köteten át. Érdekes egybeesés, hogy itt is gólemről volt szó. Egyik előző olvasmányomban, Dan Brown könyvében szintén fontos szerepet játszott ez a mitikus lény. 

Nem igazán sikerült kapcsolódnom a történethez, a történelmi fikciós és a misztikus részeket egyaránt unalmasnak éreztem. Sajnos valamiért viszkettem a szereplők nevétől is, tudom, ez piszlicsáré apróságnak tűnik, de valahogy kínzásnak éreztem volna azt is, hogy továbbra is Ettie, Lea és Ava nevei visszhangozzanak a fejemben a felolvasás további óráiban is. Valamint a nem párhuzamos tekintetű kishölgy is idegesített a borítóképen - khm, tudom, külsőség ez is, de akkor is. 

Próbáltam különféle napszakokban, különböző lelkiállapotban hallgatni, de minden alkalommal az egyik fülemen be, a másikon ki lett a végeredmény, és sajnos a felolvasásnak is nagy szerepe volt ebben, elég rossz felolvasót választottak, aki motyog. Olyan volt, mintha őt sem kötné le igazán a szöveg. 

Hiába tettem a várólista csökkentős könyvek közé, a The World That We Knew most oly módon csökkenti a várólistámat, hogy félbehagyottan kerül le róla. 

Ez természetesen nem azt jelenti, hogy nem fogok már Alice Hoffmant olvasni, várnak még tőle könyvek, de azért nem örülök az ilyen bicsaklásoknak. A The Ice Queen szerepel tőle még az idei vcs-listán, az össz TBR listámon pedig még több másik cím is. 

Alix E. Harrow: The Ten Thousand Doors of January

Régóta szemeztem már Alix E. Harrow könyvével, de kicsit bizalmatlan voltam, hátha a csodás külső mögött nincs annyira jó történet, csak egy újabb tucatkönyv. Aztán csak nem hagyott nyugodni, hogy átjárókról szól, és hogy standalone, nem sorozat. Végülis várólista csökkentésbe tettem, és megvettem Audible-ön. Igaz, így nem nézegethettem és forgathattam élőben, de a mámorító virágos-kilincses borító rámkacsintott a telefon képernyőjéről is. ;)

A könyvre sokszor portál fantasy-ként referálnak, de szerintem sokkal inkább a klasszikus kalandregény nyomvonalát követi, szerelmi szállal és misztikus elemmel. De ez a megnevezés már talán nem divatos.

Az átjárók és ajtók egyébként már régóta csábítóak nekem; az egyik kedvenc könyvem volt gyerekkoromban Philip Pullman Az Úr Sötét Anyagai trilógiája (His Dark Materials), és abból is A titokzatos kés című középső kötet (The Subtle Knife), amiben egy kés segítségével ajtókat hasítanak a világok szövetei közé. A párhuzamos világok létezése rendkívül izgalmas lehetőség, és szerintem egy-egy ilyen alapelem köré nagyon változatos történeteket lehet szőni, jó alap.

Hogy miért Ten Thousand Doors of January? A főszereplőt hívják Januarynek, January Scallar (magyarul Dudose lett, és van oka ennek, igen :)), aki egy félárva lányka, különleges kinézettel. Cornelius Locke házában él, annak pártfogoltjaként, miközben apja, Julian, Mr. Locke-nak dolgozva különféle felfedezőutakra megy a világ minden tájára, és érdekes csecsebecséket, egzotikus tárgyakat gyűjt neki. A regény az 1900-as évek elején játszódik, azonban a múltba is visszatekint, méghozzá egy könyv segítségével, amelyet January egyik nap megtalál a házban. Ez a "könyv a könyvben" történet váltakozik a jelen eseményeivel, így az elején kicsit zavaros lehet a dolog, de hamar kitisztul. A könyv átjárókról (is) ír, és egy szerelemről... Jelentőségét csak a fejezetek előrehaladtával értjük meg igazán, amikor végül összekapcsolódik a két szál. 

January szembeszegül Mr. Locke-kal, és az általa vezetett archeológiai társasággal, és nem is tudhatja előre, kivel húzott ujjat ezáltal... Menekülni kényszerül, és felkutatni, meglelni, megvédeni az ajtók titkát, ami talán elvezeti a megoldáshoz, és még sok minden máshoz is. 

Először is, gyönyörűen van megírva a könyv, tényleg lírai és szép a nyelvezete, írásmódja, stílusa, nagyon kellemes volt olvasni. A "könyv a könyvben" sztori is nagyon tetszett, és bevallom, nem gondolkodtam rajta túl sokat, így értek benne meglepetések bőven - pedig valóban elég kiszámítható, ahogy sokan írják is róla. 

Azt gondolom viszont, hogy az ajtók és a különleges világok kaphattak volna sokkal több szerepet is. Nincs olyan sok utazás, felfedezés benne, mint lehetne. A történet kibontásában sok kiaknázatlan lehetőség maradt.

January szerintem nem sokat fejlődött, illetve ha úgy vesszük, csak a végén látjuk másnak, de akkor hirtelen. A cselekmény alakulása közben botor döntéseket hoz, vagy nagyon naivan áll hozzá dolgokhoz. 

Jane Irimu nagyon érdekes karakter, de sajnos nem olyan sokat kaptunk belőle, rá pedig kíváncsi lettem volna, a háttértörténetére, a világára. 

Magyar kiadás az Agavétól.

A szóművesség baromi jó ötlet, abba kapaszkodik bele, hogy a szavaknak erejük van, csak persze ki kell tapasztalni, hogyan is lehet használni ezt a képességet. January elég gyorsan rájön szerencsére, bár néhol elgondolkodtam, hogy mégis hogyan volt annyi idő az adott jelenetben, leírni valamit, főleg azokkal az adott módszerekkel, amik épp rendelkezésre álltak. 

Apróság, de idegesítő volt, hogy a Sindbad nevű kutya beceneve Bad volt, úgyhogy konkrétan azt kellett hallgatni, hogy folyamatosan "rossz"-nak hívják azt a szerencsétlen kutyát... Hát ez nem volt szerencsés. Miért nem maradhatott simán Sindbad? Ha rövid nevet akart a szerző, akkor lehetett volna Max, vagy kb. akármi.

A szerelmi szálaknál engem nem szokott zavarni a szerelem első látásra, de azt gondolom, Januarynek SPOILER nem feltétlenül kellett volna beleszeretni a körülötte levő egyetlen hímneműbe, lehettek volna jó barátok, társak, enélkül is, és semmit nem változtatott volna a történet kimenetelén ez sem, a könyv ugyanúgy Samuelnél landolt volna. SPOILER VÉGE! 

Érdekes volt a végén a "hazatérés", az egész egy kicsit modern Odüsszeiára is hasonlít ebben a vonatkozásban, ami meg tudott érinteni. ♥

Összességében örülök, hogy elolvastam, jólesett belemerülni, hibái ellenére szerethető könyv szerintem, de ahogy írtam, jót tesz az elvárásoknak, ha nem portál-fantasyként ugrik bele az ember, hanem misztikus-szerelmes kalandregényként kezeli, amiben vannak azért közhely-szerű elemek is (árva, különleges lány, insta-love, fekete-fehér szereplők, naivitás). Ezeket azonban számomra kompenzálta a stílus, az izgalmak és a gördülékenység. 

Na ezt hámozzátok ki! Kellemes utazást, az Ajtók nyitva állnak! :) 

Alice Hoffman: A tizenharmadik boszorkány - The Probable Future

A tizenharmadik boszorkányt 2007-ben olvastam, és imádtam, kedvenc könyvemnek kiáltottam ki - igaz, akkor még jóval kevesebb olvasmányélmény volt a hátam mögött, hogy minden újnak és varázslatosnak hasson. Azon a tavaszon-nyáron gyors egymásutánban három Alice Hoffmant is elolvastam, a Turte Moont nagyon nem kedveltem közülük, a boszorkányos témájúak viszont a szívem csücskei lettek. Ezek voltak az első olyan kötetek, amikkel belekóstoltam a mágikus realizmusba. 

Az emlékeim rettenetesen megkoptak A tizenharmadik boszorkányról, és szinte csak annyi maradt meg, hogy egy család nőtagjainak történetét követi végig, ahol különleges képességek fordulnak elő. Rémlett egy kisváros, egy öreg tölgyfával, és egy különös, varázsos hangulat.

De összességében nem tudtam volna két értelmes mondatot elmondani a cselekményről. Így aztán most szinte maradéktalanul újnak élhettem meg. 

A Sparrow család nőtagjai mind márciusban születnek, és a tizenharmadik születésnapjukon egy-egy különleges képesség birtokában ébrednek. Van három generáció, akikkel személyesen találkozunk a kötetben: Elinor, a nagymama, aki elől nem lehet elrejteni a hazugságot, Jenny, a lánya, aki belelát mások álmaiba, és Stella, az unoka, aki már csak azért is kivételes, mert ő a tizenharmadik Sparrow lány. Ehhez mérten a képessége is kiemelkedik a többi közül, de borzasztóbb is: látja mások halálát. 

Stella útmutatás nélkül, egyedül próbál megbirkózni ezzel a teherrel, de annak, hogy egy szimpatikus lányt meg akar védeni szörnyű sorsától, komoly következményei lesznek... Stella apját, Will Averyt vádolják meg a lány meggyilkolásával, Stella és Jenny pedig menedéket keres Elinornál, nehogy a valódi gyilkos rájuk leljen, Stella furcsa vallomása miatt. Stella Unityben gyorsan megbarátkozik az új helyzettel, új iskolával, és kedveli a nagyanyját is, jobban mint az anyját, akivel épp az állandó összetűzések korszakát élték. Barátokat is szerez, Hap és Jimmy személyében, igaz, eleinte maga sem tudja, hányadán is áll velük - de szerencsére nincs szerelmi háromszöges szerencsétlenkedés, ez nem az a fajta könyv. :) 

A Sparrow elődöket is megismerjük a későbbi fejezetekben, főként Rebeccát, aki nem érezte a fájdalmat, ezért boszorkánynak kiáltották ki... Rebecca története lassan bontakozik ki, Will testvére, Matt róla írja a disszertációját is, és Elinor házában, a Torta-házban különös relikviákat őriznek Rebeccától, már nemzedékek óta. Nyílhegyeket, amikkel megsebezték, a hajfonatát, egy iránytűt... 

A kellemes hétköznapi mágia jelen van végig, apróságokban, szimbólumokban, sokszor emlegetett álmokban, a méhek állandó jelenlétével, a hóvirágokkal, és a szerelemmel, ami mindenhol ott bujkál... Sok nehéz témát érint a könnyed mágikus vonulat mellett: generációs problémákat, anya-lánya kapcsolatot, az elmúlást, halált, és annak elfogadását, megélését, de ezek súlya mégsem húzza le, könnyed, gördülékeny, szórakoztató olvasmány marad. 

De lássuk egy kicsit részletesebben is, hogy 13 (!) évvel az első olvasás után hányadán is állok Alice Hoffman egyik legjobbnak tartott könyvével, korábbi kedvencemmel. Nem hiszem, hogy ha most olvasom először, akkor rákerül a kedvenc címke, de tény, hogy évekig nagy imádat övezte az emlékeimben, és az is tény, hogy most is szerettem olvasni. 

Valahogy azonban kritikusabban szemléltem, és bár van egy szelíd bája, varázsossága, nem tudtam elmenni néhány olyan dolog mellett, mint hogy:

- kissé túlírt, néhol emiatt unalmas
- bájossága mellett naiv
- önismétlő
- a karakterek nincsenek eléggé kidolgozva
- a férfiak főleg gyenguszok
- sok a szentimentális romantika, és ilyenkor sajnos közhelyek is bőven becsúsznak.

A mágia szövedéke persze úgy épül ki, ha valamit többször ismételnek, szinte kántálnak, ettől lesz rituálé-jellege, ezek állandó megjelenésének ilyenformán persze van helye, de akkor is soknak tűnt. Ami 13 éve elvarázsolt, az most sokszor csak önismétlőnek hatott: Will allergiája a méhcsípésre, Jenny és az első álom, amit meglátott, a vércseppek nyomán növő hóvirágok, a különféle esőtípusok: nárcisz-, hal- és kőeső... ezekről valahogy rengeteget beszéltek... A fiatalabb énem egyébként sokkal inkább vevő volt arra, hogy bármiben valami "jelet" lásson, és érthetetlen módon kössön össze két olyan dolgot is, amiknek feltehetően semmi közük egymáshoz, pláne ráhatásuk nincs egymásra.

Mivel az évek során volt azóta pár Alice Hoffman, amit elolvastam, megláttam más állandó, visszatérő elemeket is: pl. kell legyen egy ló, valami lovas sztori, történés (bár a lovat, aki nem hajlandó megdögleni, és a köré kanyarított históriát, meg kell mondjam, minden lóutálatom ellenére nagyon kedveltem, Brock doktorról nem is beszélve! :))), békák, különleges virágok, természeti képek, és gyapjúpulcsik, sokat emlegetve.

Érdekes, az ilyen írói sablonok, keretezések miatt eszembe jutott Jodi Picoult egy pillanatra, és az, hogy az ő kezei között mivé vált volna ez a történet. Izgalmas gondolatkísérlet, egyértelmű eredménnyel: kicsit Salem Falls utánérzés lett volna, ahol a kötet második felében Will Avery tárgyalása játszódik le. :) 

Voltak apróságok, amik végig nagyon tetszettek: imádtam elképzelni a Torta-ház makettjét, nagyon kedveltem Brock doktort, és a már említett lovat, Soonert, akinek igazán hosszú élet jutott. :) 

Amikor ennek a könyvnek az olvasását idéztem vissza magamban, habár konkrétum alig ugrott be róla, ami mindig megcsapott akkor, az egy "szikra" volt. Ezt a szikrázást vártam és kerestem most is a sztoriban, és csak nagyon nehezen találtam meg. Jobbára csak vártam, vártam, hogy jöjjön. Az utolsó 20% kárpótolt. Lehet, hogy van, akinek kiszámítható volt a vége, nekem viszont csupa meglepetés... A krimibe átforduló események, és a sorsok lekerekítése, a szálak elvarrása a végén szerintem kifejezetten jól sikerült. És bár kicsit későn, de itt érkezett meg a leginkább a szikra:  

“When Juliet came flying down the hallway, Stella didn't recognize her friend. Juliet hadn't bothered with makeup; she was wearing a nightgown underneath her raincoat and had on plastic flip-flops. This was the way loved walked in, barely dressed, confused, panic-stricken, overcome, not caring what anyone thought or what they believed.”

Ez pedig már nagyon a vége. :) Mindenesetre ahhoz pont időben volt, hogy jóleső érzésekkel engedjem el a történetet. Nem tudott olyan mértékben elvarázsolni, mint annak idején, de erre szerintem nem is mindig lehet apellálni, ha hosszú idő telik el egy újabb olvasásig. 

Összességében viszont szívemnek nagyon kedves, megnyugtató, kisvárosi mágiával, izgalmakkal teli történetként íródik be újra az emlékeim közé. 

8/10

Chuck Wendig: Blackbirds

Kedvelem az olyan sztorikat, ahol a főszereplőnek olyan képessége van, aminek segítségével meglátja mások halálának dátumát vagy körülményeit, esetleg mindkettőt. (Ilyen volt pl. Rachel Ward Számok trilógiája.) Emiatt figyeltem fel a Blackbirds című kötetre is. A főhős Miriam Black, aki előtt, bárkinek a bőréhez érve, lejátszódik az a végzetes pillanat, amikor, és ahogy az adott illető meg fog halni. Szerencsére csak egyetlen egyszer kell végignéznie Miriamnak ezeket a látomásokat, amik tele vannak öngyilkossággal, stroke-okkal, autóbalesetekkel, a következő érintésekkor nem jön elő újra és újra a sok felkavaró kép. 

Miriam útja Louis-szal kereszteződik, akinek halála különösen felkavaró és közeli, és Miriam is a helyszínen van benne. Innentől elkezdődik egy hajsza, de a sors, és a végzet keze mindig egy lépéssel előrébb jár... 

Nagyon érdekes koncepció, de gyenge lábakon áll, és túl sok undorító dologgal van megspékelve. A káromkodások (nem sima fuckok, hanem gyomorforgató cifraságok), és az öncélú erőszak, kínzások, férges látomások túl voltak tolva. Miriam pedig nem a vagány csaj archetípusa (ne már, hogy ilyen példát állítanánk magunk elé!), hanem egy nemtelen ösztönlény. Egyébként is borzasztóan irtózom az ilyen züllött, semmirekellő szereplőktől, és ebben a kötetben más sincs, csak lecsúszott alakok, maffiózók kellemetlen emberek. Tudom, hogy nem csak azon múlik, jó-e egy sztori, hogy szimpatikusan-e a szereplői, de azért igenis számít, hogy kedvelhetőek-e valamelyest, és itt senkit nem tudtam megkedvelni. Louis jó szándékú ugyan, de egy nagy mamlasz, és az, hogy Miriammal összeáll, hát csökkentette a tetszési indexét jó pár ponttal. Ashley is katasztrófa - ő egyébként egy férfi, női névvel megverve - de neki értem a szerepét a történetben, valahogy ilyennek kellett lennie, és kész. A főgonosz fájóan egydimenziós. Miriamnek pedig sem életcélja, sem normális élete, és nem is fejlődik igazából semmit. Egyfajta Lisbeth Salander utánnyomás ő, de a közelébe se érhet.

A legjobb részek a halál-látomások voltak, színesek, érzékletesek, jól megírtak. A legjobb jelenet pedig, amikor Miriam a médiumhoz megy. 

A könyv vége izgalmas volt, ugyanakkor hihetetlen is, mivel az egész könyvben azt rebesgetik, hogy széllel szemben nem lehet pisálni (ha már ez a stílus, én is hozok az eszköztáramból ilyeneket), és aztán egyszercsak mégis?

Nem folytatom a sorozatot.

Összességében gyengének tartom mint történetet, nem szeretem a főszereplőt, és túl obszcén volt. Sajnos egy középszerű olvasmánnyal indult így ez az év is. 

4,5/10

Karin Tidbeck: Rénszarvas-hegy és más történetek a peremlétről

Karin Tidbeck kötete azonnal elkezdett hívogatni, azon a furcsa, baljóslatú módon, ahogy az embert olyasmik vonzzák, amikre nem akar igazából ránézni, de mégsem tud félrepillantani. Ezt a furcsa, bizsergető érzést keltette bennem a borítóterv, a fa mögött álló agancsos alakkal, aki ijesztő, de egyben valamiért mégis kíváncsiságot kiváltó jelenés. 

A sejtelmes zöld fény is jót tett az egész dizájnnak, plusz frappáns, misztikusnak tetsző cím, és a könyv már el is adta magát nekem. :) 

Na de beszéljünk kicsit a belbecsről is. A díjnyertes Karin Tidbeck novellás kötetéről van szó, amiben sokféle műfaj keveredik: fantasy, urban fantasy, sci-fi, misztikus és horror elemek is megjelennek. Talán leginkább a korábban Veres Attilára is használt weird fiction összegzi legjobban.

A novellák könnyűnek, rövidnek, gyorsan olvashatónak tűnnek, de ez csalóka; súlyuk van, mondanivalójuk, vagy olyan erőteljes hangulatuk, hogy nem lehet csak úgy áthajtani a következőhöz, meg kell állni kicsit emészteni őket. Maradandó novellát írni nehezebb, mint felejthetetlen regényt, de Tidbeck meg tudja ugrani a lécet. A novellák közül alig volt olyan, ami nem tett rám valami benyomást, és mindnek fel tudom idézni a címét-történetét. Azért valljuk be, novellás kötetnél rendszerint már az olvasás befejeztével kiesnek a gyengébb darabok. Tidbecknél is akadtak persze kevésbé jók, de egyrészt nem sok, másrészt hangulatukban ezek is jól illettek a kötetbe - ettől egységes képet kapott az egész, volt benne egyfajta építkezés is. Visszatérő szereplők csak két novellában vannak, ami összefűzi ezt a két történetet, a többi nem kapcsolódott szervesen. 

A szerző, Karin Tidbeck.

És hogy miről mesél Karin Tidbeck? Konzervdobozban nevelt életről. Egy hivatalnok telefonhívásairól. Egy férfiról, aki beleszeret egy Beatrice nevű léghajóba. Egy, a padláson talált piros ruháról, ami a vittrák öltözéke. Matrónákról, akik halálra zabálják magukat... és egy helyről, ahol nincs idő, mert nem mérik - mi történik, ha valaki mégis elkezdi számolni a perceket? 

A mítosz és valóság vékony határmezsgyéjén bandukolva néha nagyonis evilági következtetéseket enged levonni egy-egy történet. A Kicsoda Arvid Pekon? például elég ijesztően mutatja be egy telefonközpontos figuráján keresztül, egyrészt, hogy mennyire jelentéktelen lehet az ember, másrészt pedig, hogy egyre elfajzottabbak a kérdéseink, kéréseink, problémáink. A szürreális talajra ültetett társadalomkritika reális pofont ad a végén. 

A peremlét azon történetei, amik a misztikus irányba tolódnak el, nekem egy fokkal jobban tetszettek. Sok a mesei elem, de nem elcsépelt dolgokat kreál belőlük a szerző, hanem tud újat mutatni. 

A címadó (mármint a magyar címadó - az eredetié, a Dzsagannáth) Rénszarvas-hegyben és az áldokumentarista stílusban prezentált Pyretben is képzeletbeli lények szerepelnek, de olyan plasztikusan vannak megjelenítve, hogy szinte elhiszem, egy svéd erdőben tényleg elragadhat egy vittra, vagy tehénnek álcázhatja magát egy pyret. 

Mielőtt nekiálltam, arra számítottam, vagy inkább azt reméltem, Veres Attilás lesz a kötet. Igazam is lett, meg nem is. Van egy darab nagyon veresattila hangulatú novella, a Brita üdülőfaluja, ami mellesleg a kötet egyik legjobbja szerintem. A magyaros weird sci-fi feeling persze itt elmarad, ez a sztori mélyen a svéd folklórban és mítoszokban gyökerezik - ahogy tulajdonképpen az összes többi is. Érdekes volt ezt a sokféle szürreális világot, villanásnyi bizarr látomást megismerni.

A nekem kevésbé tetsző darabok: Herr Cederberg, Néhány levél Ove Lindströmnek.

A legerősebbek a Rénszarvas-hegy, Brita üdülőfaluja, Kicsoda Arvid Pekon? és a Pyret voltak.

Különös és különleges kötet. Kellemesen nyugtalanító, ha van ilyen egyáltalán. :)

Kiadja az Agave,
Rendeld meg >ITT<!

(Megj.: nagy szívfájdalmam, de sosem tudom lehagyni a hibaszekciót... Pedig szinte tökéletes a könyv. De a hátsó belső borítón van egy csúnya "finnországi Malmö", az előszóban pedig a szerző neve lett elírva Karenre... :( )

Mårten Sandén: A House Without Mirrors

A svédek tudnak valamit, ezt sokszor megállapítjuk a regényeiket olvasgatva. Most ismét egy svéd szerző könyve került a kezeim közé, amit még 2014-ben vettem meg a Bookdepository-ról, mert szépen leárazták. ;)

A könyv mesének tűnik, de talán mégsem csak mese... Furcsa érzéseket kelthet már a cím is, és belelapozva hiába illusztrált, és nagybetűs, valahogy baljóslatú is kicsit. A tükrök nélküli házban Henrietta néni haldoklik, és körülötte gyűlik össze a család apraja-nagyja, hogy ápolják, vagy hogy vitázzanak hatalmas házának sorsán, ha ő már nem lesz... A főszereplő lányka Thomasine édesapja ápolja szinte egyedül a nénit, a többiek csak jönnek-mennek, és várják a halálát. Az apa teljesen magába van zárkózva, és gyászolja Thomasine kisöccsét, Martint. A család többi része - Daniel, Erland, Signe, Wilma, Kajsa - sem egyszerű eset, van aki kiabál, van aki rombol, és van, aki egyáltalán nem is beszél... Szinte már csak egy a biztos: hogy vacsorára pizzát fognak rendelni. Na meg persze, hogy Henrietta néni meg fog halni. 

A gyerekek találnak rá a kulcsra a család sokféle problémájának megoldásához egy szekrény formájában, ahol Signe rejtőzik el egy bújócska alkalmával. A szekrényben megtalálja az összes tükröt, ami valaha a házban lógott. De talál valami még furcsábbat is: hogy újra kilépve a szekrényajtón egy tükörvilágba, egy tükrökkel teli házba kerül, ahol találkozik egy kislánnyal, Hettyvel. A gyerekeknek és a ház felnőttjeinek is tartogat meglepetést ez a fordított világ, és segít helyrezökkenteni azt, ami nem működik jól. 

Érdekes ez a könyv, mert egyszerre foglalkozik hétköznapi - de végtelenül tragikus - dolgokkal, és hoz be egy mesei szálat is, a titkos világgal a szekrényajtó mögött. Szép metafora arra, hogy hogyan lehet megvívni a belső harcainkat, és hogyan lehet aztán újra tükörbe nézni, és élni... Nem voltak varázstrükkök vagy egyszerű megoldások, mindenkinek magával kellett szembenéznie a történetben, és megváltoznia valamilyen formában. Nagyon melankolikus, szomorkás, keserédes történet. Nem igazán mese, mégis nagyon gyerekköntösbe van bújtatva: a kiadás, a rajzok, a gyermekszereplők mind erre viszik... Nem tudom mennyire lehet jó ezt gyerekként egyedül olvasni. Egy helyen, Erlandnál egy kicsit félelmetes is volt. Erland egyébként szerintem nem volt jól kifejtve, megmagyarázva.

Komoly témákat boncolgat a könyv: elmúlás, halál, gyász, szeretet, összetartozás... Szinte hihetetlen, hogy ilyen rövidke kötetbe ennyi minden belefért, de a svédek tényleg tudják a receptet. Kompakt lesz, de mindent elmesél mégis, amit szükséges. 

Eszembe jutott a mostani olvasás kapcsán Kristina Ohlssontól Az üveggyerekek című kötet, na persze az nagyon más volt, inkább kísértethistória, de szintén svéd, és  ott is pillanatok alatt felvázoltak komplex családi szituációkat, és nem köntörfalaztak a nehéz témákat illetően sem. Folytatni is akartam annak idején a sorozatot, de ez elmaradt (majd talán most, hogy újra svédekkel próbálkoztam :)). 

Összességében tetszett a Sandén regénye/meséje, nyugtalanító ugyan és sötét, de reményteli a befejezése. Érzelmes, mély, felkavaró mese a gyógyulásról, újrakezdésről. 

"Life is what it is, and there is no specific day when it starts, is there?"

Imogen Hermes Gowar: A hableány és Mrs. Hancock

Idénre átcsúszott olvasmány lett a tavalyi év kétségkívül egyik leggyönyörűbb kiadványából, a 21. Század Kiadónál megjelent A hableány és Mrs. Hancockból. Bizony volt benne betű rendesen! :) A csodaszép borító alatt, közel 500 oldalon egy igazán érdekes, különös, nagyon hangulatos regény bújt meg, aminek élmény volt felfedezni a titkait. Stílusában, tempójában, valamint mellékszálainak és mellékszereplőinek érdekes sorsát tekintve szerintem hasonlít kicsit az Az essexi kígyóhoz.

A történet Angliában játszódik 1785-ben, és élénk, színes-szagos képet tár elénk az akkori hétköznapi életről, mind a szegényebb, mind a kissé módosabb rétegek mindennapjairól. Legyen szó az öltözködési, étkezési, vagy szórakozási szokásokról, mindenről élvezetes, magával ragadó leírásokat kapunk. A nyelvezete is nagyon tetszett, a régies szavak korhűvé varázsolták, a megfogalmazás pedig egészében véve nagyon igényes volt. 

"A hátsó falat üveges likőrök s a legkülönfélébb színű és ízű szirupok borítják be, van ott bergamott, szőlő, cinóber és rózsa, és tajtékos tetejű krémek állnak poharakban a hűs márványlapokon, a hátsó traktus felől pedig végeláthatatlanul érkeznek a finomságok. Csíkos gyümölcskocsonya közeleg a csevegő vendégek asztalához, és habos sörbet és kis fagylaltbombák, egerek, oroszlánok, tornyocskák. A pulton cukrászsüteményekkel megpakolt üvegtálcák ékeskednek, van rajtuk picikére vágott, borostyánszín karamell, sárgálló sodóval készült gyümölcslepények és omlós lekváros szívek. Angelicának egy narancsvíztől illatozó sokgyümölcsös, ropogós kekszféle a kedvence, amelynek rücskös felszínét kármin, aranylevél, mandula és piros bogyók díszítik."

Mr. Hancock már jó ideje nem tud semmit egyik hajójáról, amelynek kapitánya azonban a visszatértekor meglepő hírrel szolgál: mindent eladott egy hableányért cserébe! Mr. Hancock bár nem örül a felelőtlen tettnek, és annak, hogy az üzletben ilyen furcsa fordulat következzen be, vonakodva ugyan, de megfogadja a tanácsot: mutogatni kezdi a portékát mint kuriózumot. A halott torzszülötthöz hasonló, éles fogú sellőrelikvia jó pénzszerzési lehetőségnek bizonyul és szemet vetnek rá mások is... például Mrs. Chapelle az egyik helyi kuplerájosnő, aki bérbe veszi azt Mr. Hancocktól, hogy egy pazar, az érzékeket szédítő estély során bemutassa az elitnek is. 

Már a kötet elején Mrs. Angelica Neal-nél is megfordulunk, akinek Mrs. Frost, elmaradhatatlan társa épp a frizuráját és a ruháját igazgatja. Angelica kurtizán, akinek azonban nemrégiben meghalt gazdag pártfogója, és most kénytelen újra hódítani, és elfoglalni az őt megillető pozíciót, lehetőség szerint úgy, hogy nem köteleződik el egykori mesternője, Mrs. Chapelle felé.

"Az ezernyi mesterség e városában egy van csupán, amely a nőknek jut."

Mr. Hancock és Angelica szálai természetesen összefutnak a hableány révén, de a történet annyival több ennél, hogy bizony kell az az 500 oldal az elmeséléséhez. Kezdettől jobban szerettem olvasni Angelica részeit, izgalmasabb karakter a sótlan Hancocknál, és később inkább ő is lett a főszereplő, nem a férfi. Angelica bár rendkívül makacs, dacos, és nem mindig hoz jó döntéseket, mégis nagyon érdekes személyiség, aki végig egyfajta rivaldafényben fürdik.

"– Gyümölcsös csók – suttogja. Kibontja, és hagyja a földre hullani a madzagot. Aranyszín csomagolópapír zizeg a szétnyíló dobozban: a mélyén lapuló sütemények ropogósak és világosak, égetett cukortól illatosak.

– Mandulás is van – lelkendezik egy puskagolyó keménységűre sült, aranyló falatkát kihalászva. Egy pillanatig az ajkánál tartja, mielőtt erős hátsó fogai közé venné. Hangosat roppan, és utána egy pillanatig hagyja olvadozni a nyelvén. Fahéj- és szerecsendiórögök válnak le az összetapadt mandulaforgácsról."

Megbabonázó regény rengeteg szállal és főszerepet érdemlő mellékszereplők sokaságával. A hableány kiváló kellék ugyan, de végső soron csak díszlet, ami mozgásba lendíti az eseményeket, és az összes szereplő sorsfonalát gombolyítja. A sztori óriási húzóereje a teljes kiszámíthatatlanság. Rég olvastam már olyan regényt, ami ennyiszer és ennyire meg tudott lepni. Mint egy bűvész a kalapból, úgy rántott elő újabb és újabb változásokat, eseményeket, kalandos epizódokat Ms. Gowar, amiknek ilyetén alakulására egyáltalán nem is gondoltam volna. Néha akadt egy-egy teóriám, de egyik sem került fedésbe a könyv konkrét cselekményével. A sok meglepetés igazán kellemes volt, és egész a regény végéig kitartott.

A fejezetek közt időről időre volt egy-egy kitekintés, amelyekben a hableányok "szemszögéből" pillanthattunk rá a világra. Bár ezek az epizódok nagyon költőiek, szépen voltak megfogalmazva, szerintem kicsit feleslegesek is voltak egyben, nekem nem sokat adtak hozzá a történethez. Ugyanígy a hableány-szál egy részét el is lehetett volna hagyni, a karakterek maguk is eléggé megfűszerezték a történetet.

"Mrs. Chapelle tokája reszket a dühtől, ahogy pongyolában és nyúlszőr papucsban keresztülbilleg a márványpadlón. Parókáját keményített, fodros bóbitára cserélte, és pápaszem ül az orra hegyén: pirosító és az ékszerei nélkül kevésbé impozáns, ámde sokkalta szilajabb jelenség. Csupasz, petyhüdt bőre és a ráncolt szemöldöke nemhogy gyöngébbnek mutatná, ellenkezőleg, sosem volt még ennyire hasonlatos egy matriarchához."

A mellékszereplők története is érdekfeszítő volt: Mr. Hancock unokahúga Sukie, a fiatal lánykák Mrs. Chapelle-nél: Polly, Elinor, Kitty, de még Georgie is a maga nemében megértek volna egy-egy misét. Külön szerettem még Bridgetet is, aki Sukie barátnője, Mr. Hancock cselédlánya volt.
SPOILER! Mrs. Chapelle büntetését egyébként kicsit eltúlzottnak éreztem. Meg voltam győződve, hogy szívrohamot fog kapni, és hogy a korábbi zihálások, gyöngeség, elszürkülések is erre utalnak. A jelenet, amikor halálát leli, emlékeztetett A parfüm című könyv végéhez. Polly-hoz pedig azon az egy utolsó villanáson kívül igazán visszatérhettünk volna még egy fejezet erejéig. Vajon mi lett vele?! Nagyon érdekes volt ez a színesbőrű szál is, a másik szolgával, aki segítséget próbált nyújtani neki... SPOILER VÉGE. 

Tanultam néhány új szót is a könyv által, mint például a zseníroz: feszélyez, zavarba ejt, vagy a racsít: kellemetlenül éles hangon kiabál veszekedik. De új volt számomra a fád hangulat is: egykedvű, fásult, vagy az emendálás: javítás.

Összességében egy igazán magával ragadó, elbájoló, olvasmányos regény, azzal együtt, hogy nem csak a sellőpikkelyeken megcsillanó szivárványt mutatja meg, hanem a kikötői, rothadt halbűzt is. Egymást érik benne a váratlan fordulatok, mégis kellemesen lassúdad folyású könyv. A kagylós grotta szépsége,a cukrászsütemények érzékletes leírásai, valamint a szirének és tengerészek tánca még biztosan sokáig velem marad. ;) 

Imogen Hermes Gowarra pedig jó lesz odafigyelni ezentúl, mert ez bizony egy ütős debütáló regény volt! :)
Nagyon ajánlom még Ilweran posztját is a könyvről, akinél megnézhetitek a British Museumban kiállított hableányt is, ami feltehetően azonos a regényben megjelenővel. 

10/10

Veres Attila: Éjféli iskolák

Az idei év első olvasása volt számomra Veres Attila regénye, az Odakint sötétebb, és bár az elrugaszkodottabb részei kissé távol álltak tőlem, imádtam a gördülékeny mesélését, és a retró-magyar hangulatát, amibe belehelyezte az egyébként teljesen szokatlan, bizarr, misztikus ötleteit. Működött, sőt, zseniális volt. Nem volt kérdés, hogy az új kötete is kelleni fog, ami ezúttal egy novellagyűjtemény. 

Az Éjféli iskolák Veres Attila eddigi stílusához méltón nagyon furcsa egyveleg. Tele van szürreális, mégis hétköznapi iszonyattal, ki nem mondott félelmekkel, borzongatóan ismerős lidércnyomással. Ezek a novellák is a magyar valóságba vannak plántálva, sokszor visszaköszön a falusias környezet, magyar mentalitás, echte magyar szokások, és még némi aktuálpolitika is belemászott az egyik írásba.

A kezdő novella bár tetszett, kicsit sablonosnak tűnt elsőre, annak ellenére, hogy remek felütése van.

Forrás. A Visszatérés az
éjféli iskolába című
novellát idézi számomra
ez a kép.

A könyv első pár történeténél meg is maradt az érzés, hogy ez egy kicsit talán túl lett tolva, és féltem, hogy a szexualitás állandó megjelenése elviszi egy nekem nem annyira tetsző irányba a dolgokat, de nem így történt. Szerencsére nem találtam öncélúnak sem ezeket a jeleneteket, és később, a visszatérő motívumok által kicsit máshogy szemléltem a kötet legelső novelláját is.

Eleinte este, lefekvés előtt nem mertem olvasni. A wellness hotelben játszódó történet kiváltképp megborzongatott, és nem akartam, hogy ezek a gondolatok legyenek az utolsók elalvás előtt a fejemben... De ez csak annak az ismérve, hogy minőségi horrort kapunk, ami nem is mindig horror, inkább valami egészen más, egy keverékműfaj, ami misztikus is, weird is, és állítólag lovecraft-i is, ez utóbbit nem tudom megerősíteni, mert nem olvastam soha Lovecraftot. Nekem kicsit olyan érzésem volt, hogy Veres Attilának saját stílusa van, és a veresattila-zsáner egy ötletes, egységes, személyes rettenet, amit valami zavarba ejtő módon a magunkénak érezhetünk.

A novellák bár nem épülnek egymásra, érdemes tartani a sorrendet, mert vannak visszatérő motívumok, apró visszautalások, és egy-egy felbukkanó mellékszereplő is összeköti a füzért. Ezek közül Zanó, a borász felemlegetése, a ködváros és a prosti, Eszter, illetve a pornaftermidnight oldal jelentősége tetszett legjobban, amihez többen is kötődtek. (A domaint egyébként megvették, marha jó  ötlet, kíváncsi leszek, a későbbiekben milyen tartalmak lesznek fenn, esetleg olvasható lesz-e a novellák közül néhány, vagy újabb novellák. :))

Forrás.

A nekem legeslegjobban tetsző novella vitán felül A Borostyán komplex borkóstolós rettenete volt, aminél az egész stílus, írásmód, minden apró részlet, és a sztori egésze is lebilincselően jó.

Tetszett az is, hogy valamelyest egy lapra lehet helyezni a szerző önálló regényével is ezt a válogatást. A lemezek, fura zenék, ködváros, a pókok, férgek, különféle névtelen rémségek nagyon hasonlóak voltak az Odakint sötétebb elemeihez. Ez a hasonlóság cseppet sem volt zavaró, csak ismerőssé tette a terepet, mintha már ezer, meg ezer írást olvastunk volna Attilától, és lehet tudni, hogy milyen hangulatba csöppenünk majd - mégis mindnél van egy kicsi plusz borzalom, egy srófnyival feljebb tekert para. Lehet, hogy Attila belepirul majd, de ezt a stílushasonlóságot én olyasmihez tudnám hasonlítani, mint hogy az ABBA minden számát imádjuk, megszólal és úúú, ez ABBA. Veres Attila pedig elkezd írni, és úúú, ez ő. Ez pedig a védjegye annak, hogy az ember jó író, szóval gratulálok! :)
Régebben sosem szerettem ha a könyvek végén van valami kiegészítés, legyen az egy novella, reklám, köszönetnyilvánítás, vagy valami magyarázat. Ezt a bogaramat kezdem kinőni szerencsére, és itt kifejezetten örültem, hogy van egy szekció, amiben a szerző el magyarázza, hogy "mire is gondolt". :) Nem műelemzés ez persze, csak némi háttérinformáció az egyes novellák keletkezésével kapcsolatban. A szerzőhöz hasonlóan én is azt javaslom, csak a történetek elolvasása után olvassátok el a hozzájuk tartozó rövid ismertetőt.

Forrás.

Kedvenc novellák a Borostyánon kívül, ami a dobogó legfelső fokán áll: Tükörkék bárónő, Ködváros, Nem elevenszülő, A vérvörös gépezet
Nem annyira tetszett: Ezer fog, Közöttetek, Szorozva nullával - de ez utóbbi inkább csak túlságosan kegyetlen volt, egyébként nagyon érdekes koncepció, és még humor is van benne.

Forrás.

Értékelés: 10/9 Nagyon különleges utazás volt, életről, halálról, vágyakról, félelmekről. Pszichedelikus, felforgató, és magadból kifordító élmény belemerülni ebbe a szörnyűséges, de mégis otthonos fantáziavilágba, a veresattila-műfajba, amiben sosem tudod, hogy zombikkal, kannibalizmussal, földönkívüli lényekkel, vagy épp "csak" a Kisgömböccel fogsz összefutni. :)

Forrás.

Remélem sok mindent kiadnak még a szerzőtől, én már most várom a következő dobását. :)

A könyvet kiadja az Agave Könyvek.
Rendeld meg >ITT<!

Ajánlom Abstractelf posztját is a könyvről! :)

Forrás.

Fülszöveg: "Magyarország, ahogy még sosem láttuk.
Egy város felfalja lakóit. Egy pornóforgatás, ahol a szereplők nem egészen emberek. Egy borkóstolás, ahol az italba idegen életeket zártak. Egy falu, ahol embereket termesztenek a földeken. Egy növény, amely a túlvilágra nyit átjárót. Egy szeméttelep, amely a világ legértékesebb anyagát őrzi. Egy wellness, amely szó szerint maga a pokol.
15 történet, amelyek elolvasása után a világ sokkal furcsább hely lesz. Történetek iszonyattal végződő szerelmekről, rettenetes vágyakról, nyaralásokról, ahol a szerencsések halnak meg először. Történetek átalakulásokról, kísértésekről, zenekarokról, amelyek őrületbe csábítanak. Történetek halálról és életről, és az állapotokról, amikor a kettő között nincs különbség.
Veres Attila, az Odakint sötétebb című bestseller után most egy novelláskötettel jelentkezik, amelyben ismét bizonyítja, hogy miért ő a magyar weird irodalom legfontosabb szerzője."

Egy apró kritikai megjegyzés a legvégére, a margóra... mi az, hogy bal szegycsont?!

"E szexi kígyó"

"A legelőn úgy ellepték a varjak az Áruló Tölgyfáját, mintha tollas gyümölcs nőtt volna rajta."

Sarah Perry: Az essexi kígyó című könyve berobbant a könyvpiacra, és azonnal ellopta a szívünket a csodálatos külsejével, és a misztikus történet ígéretével a fülszövegében. Én sem jelentettem kivételt: megbabonázott a szépséges szexi kígyó, ahogy emlegetjük már bennfentes körben, és hamar el is olvastam, mert nem hagyott nyugodni, mit is rejt, mi a titka, milyen történet fog kikerekedni belőle.
Nem volt könnyű, kicsit küzdöttünk a lápon, a "sóson", de megszerettem a birkózásunk. Megkockáztatom, hiányozni is fog, hogy az utolsó sor elolvasásával kirángattattam a karakterek közül és a festői szépségű, ámde zord Aldwinterből, mint ahogy a kígyó is levésetett arról a bizonyos padról...

Az 1800-as évek végén játszódó regényben Cora Seaborne-t követhetjük nyomon, aki miután szörnyű betegség miatt elvesztette férjét, fiával Francisszel Essexbe látogat. Nem kell sok idő, hogy ők is tudomást szerezzenek a pletykákról egy mitikus szörny előbukkanásáról a Blackwater partjainál. Hamarosan minden furcsa és megmagyarázhatatlan történést, halált és megbetegedést a kígyónak tulajdonítanak. Cora a korabeli nőktől eltérő nőalak mind megjelenésében, mint elveiben, gondolkodásában. A házasság béklyóját levetve megszabadul a szépség "terhétől" is, és boldogan, felszabadultan bóklászik a sárban, kövületeket, fosszíliákat gyűjtve. Nem restell nagy férfiruhákat és nadrágot-csizmát ölteni, vagy épp egy sárba ragadt birkát megmenteni a lápon. Tudományos érdeklődése miatt eleve racionálisan próbálja megoldani a kígyó rejtélyét és egy réges-régi sárkánygyíkkal azonosítja, és próbálja magyarázni létezését. Meg akarja találni a kígyót, hogy aztán annak csontváza mellett az ő neve ékeskedhessen a British Museumban egy plaketten. Az élet azonban sosem ilyen lineáris és egyszerű... Cora megismerkedik William Ransome-mal és annak bájos családjával, és már nem csak a fosszíliák kötik ezentúl Aldwinterhez...
Közben mindemellett ízelítőt kapunk a Manó és Spencer révén a korabeli sebészkedések csínjáról-bínjáról és Ambrose-ék és Martha révén pedig az elszegényedett rétegek szociális problémáiról. A kis klikkek közt pedig mindenhol van összekötő kapocs, és bizony nem csak Cora Seaborne személyében. :)

Az essexi kígyó igazi szépirodalmi alkotás. Ennek megfelelően sokszereplős, szerteágazó, és rengeteg komoly témát érint, vagy próbál érinteni. Talán ebben rejlik kicsit a gyengesége is, hogy sokat akar markolni: egy-egy társadalmi téma sokkal nagyobb kifejtést is elbírt volna, hogy jelentősége legyen, a felszínt kapirgálta fontos témákban a szerző, és a mellékszereplők némelyikében is bőven lett volna egy-egy könyvnyi akár, olyan összetettek voltak. A könyv nem volt mentes a fordulatoktól sem, és kiváltképp érdekes volt nyomon követni az essexi kígyó mítoszának kialakulását, hogy hogy fordított fel mindent fenekestül... Mi is derül ki a falu népéről, a hiszékenységről, a hit és ráció kapcsolatáról, és apróságokról, amik felett néha könnyű elsiklani, amikor sötét van a sóson, és furcsa zajokat hoz az északi szél...

A szerző. Forrás.

Kiváltképp érdekes volt a pap családja számomra, illetve a Cora és a pap közt kialakuló kapcsolat.  Egyébként ahogy említettem, Cora nem egy tipikus korabeli nőalak, nos ugyanígy Will Ransome sem egy tipikus pap-figura. Egyikük sem felelt meg a kor elvárásainak; két, a sztereotípiáktól nagyon eltérő szereplőt ismertetett össze a szerző, és ez még különlegesebbé tette a történetet. Szívesebben tudtam volna meg még többet a Manóról és a magába forduló Francisről is. Szívfájdalmam az is, hogy Cora bántalmazó házasságáról és a korábbiakról is vajmi keveset mutattak meg. A
legantipatikusabb karakter Martha volt, és vele együtt a lakások témája.

"(...) messze elöl, egy lankás lejtőn úgy meredtek az égbe a csupasz kőrisek, mint megannyi földbe szúrt, szürke toll." 

A hangulatteremtés remek volt. A bevezető fejezet megadta az alaphangot, és utána a végig fenntartott kérdőjelesség, a nyikorgó zajok, a babonaság, az elsuttogott varázsszavak, a kék tárgyak, a lábatlan koldus és a nyúzott vakondok képe elevenen felsejlik, ha csak a könyvre nézek...
Tetszett a szerkesztés is a havonkénti felosztással, hogy így ölelt fel egy évet a történet, és a közbeszúrt levelezések is nagyon jók voltak.

Kicsit sajnálom, hogy SPOILER nem lehetett kihagyni a romantikus szálakat ebből a könyvből sem... Az elején nagyon örültem, hogy Cora és William milyen remekül kijönnek és hogy milyen mély barátság alakult ki köztük, mennyire tudnak egymással viccelni, beszélgetni már a kezdetektől. Holott az első levél után William elkönyveli holmi banyának Corát. :D ... A szexet is kihagyhatták volna altogether, és ez megintcsak a szépirodalom álszentsége fejezet nálam... Roppant kifinomultan van ugyan leírva, de köszi, se maszturbálás, se avarban hirtelen felindulásból elkövetett dugás nem érdekel, és nem is kell egy ilyen könyvbe... Mellesleg nagyon zavart, hogy a jóravaló pap képét én meg akartam őrizni magamban, és kvázi csak akkor tudtam volna örülni a frigynek, ha mindezt mondjuk Stella, a beteg feleség halála után követik el... A Martha és a Manó közti affér is szinte érthetetlen, és nem fair Spencerrel és Corával szemben sem... Mindenki páratlanul marad és mindenki máshol vezeti le a szenvedélyét, mint ahol eredetileg akarta. Hát ez elég nagy fail, szóval akkor egyáltalán minek kellett a romantikus vonal? El kellene kezdeni tanítani írókurzusokon, hogy nem kell szerelmi szál, anélkül is lehet, nagyon szuper egy regény... sőt, anélkül lehet igazán az néha. SPOILER VÉGE.

Összességében pedig végül egy kérdés maradt bennem: mindent összevetve, miről is szólt ez a könyv? Jó volt olvasni, és sok mindent ölelt fel, mégis nem tudom, mi az értelme, a lényege? Miről is akar mesélni? Az emberi kapcsolatokról? Társadalmi normákról? Véletlenekről és babonaságokról? Barátságról és gyűlöletről? Hitról és rációról?  Akárhogy is, egy igen-igen jó könyv, de valami elégedetlenség motoszkált bennem végig, és meg is maradt, nem oldódott fel.

"A kőriseken túl állt az utolsó aldwinteri ház, amit emberemlékezet óta a Világ Végének hívtak. Moha és zuzmó virult a rogyadozó falakon, s az évek során annyi toldalékkal egészült ki az épület, hogy az eredeti méretének kétszeresére hízva a szívós földön lakomázó élőlénynek rémlett."

Értékelés: 10/8,5 Hangulatos, erőteljes regény csipetnyi misztikummal, vedernyi babonával, sok sós levegővel, ammoniteszekkel, és néhány vérpöttyel egy kék keszkenőn...
Annyira nem volt átütő, mint vártam, mégis maradandó élmény.

Érdekes szavak, kifejezések: 

- grádics  - lépcső

- szolipszista 

- (seprű)zanót
- zseníroz - idegesít, zavar, feszélyez
- gibernyúz - sovány

Veres Attila: Odakint sötétebb

Veres Attila könyvéről nem könnyű írni, annyira különleges, annyira dicsérni-való, és közben mégis annyira bizarrul furcsa, és pszichedelikus élményt nyújtó regény. Egyszerre kavarog bennem olvasás után a sok ismerős magyar-retró, és a valóban Vandermeer-re hajazó szürrealizmus; a szétcsúszó, álomszerű képtelenségek. De próbáljuk formába önteni az egészet, és kezdjük az elején: 

Magyarországon 1983-ban furcsa új faj jelenik meg a fákon, és megjelenésükkel egy időben a baglyok eltűnnek. A csápos, amolyan pók és polip hibrid lényeket cellofoidáknak nevezik el, és természetesen ostoba módon nyakló nélkül kezdik üldözni és vadászni. Számuk olyannyira megcsappan, hogy már csak néhány kis telep, vagy farm létezik, ahol gondozzák őket. Ezen telepek egyikére, egy isten háta mögötti faluba érkezik Gábor is, a főszereplőnk, hogy beálljon cellofoidákat etetni, meg trágyát lapátolni alóluk. A cellofoidák maguk választották ki őt a vére és az álmai alapján... 

A lényeket nem lehet lefotózni, lefilmezni és az "eseményterületnek" nevezett névtelen megye határain kívülre - és így az országhatáron kívülre sem - vinni. Magyar kuriózum... Az esztelen vadászatot követően persze a védelmükre keltek többen, és kiderült, van is miért megóvni és jól tartani őket, az emésztőváladékuk ugyanis gyógyító erejű. A kristálytej nagyon értékes, és Gáborék minden nap fejik az állatokat érte.

Amellett, hogy a cellofoidák milyen aranyos, ártalmatlannak tűnő, bújós lények, valami különös rettegés is övezi őket, megmagyarázhatatlan álmok, az éjfekete szemek lebilincselő hatásai, olyan zsigeri változások, amiknek nincs értelmes oka. 

A fejezetek elején idézetek vannak újságokból, tévé-műsorokból, fiktív könyvekből, a nyolcvanas évektől kezdődően, és ez az áldokumentarista elem mutatja be, hogyan is zajlott a lények megjelenése, fogadtatása, üldözése, és egyáltalán a megítélésük. Személyes kedvencem Sigourney Weaver Oscar-beszéde egy cellofoidás film kapcsán, de megjelenik Torgyán József is, a Tankcsapda, vagy egy részlet a Szeszélyes évszakokból. Ezek a kis beszúrt elemek hitelesítik a történteket, és megfestik a hátteret ehhez az alternatív valósághoz, méghozzá szépen és észrevétlenül, hogy Veres Attila közben nyugodtan fejest ugorhasson Gáborral a történetmesélésbe. A cikkek, riportok, részletek és beszédek hamisítatlanul magyarok, és ez az egész magyar valóság olyan rettenetesen valódi, hogy szinte fáj hogy mondjuk pont emiatt esélytelen a világhírre a történet. Ezek a "magyarságok", jellegzetességek csakis nekünk fognak igazán rezonálni, és teszik ezt úgy, hogy közben nem egy szörnyű 3D matyóminta ugrik ki a könyvből, nincs túltolva, csak kellemesen ismerős, hazai, és nosztalgikus. A misztikus, néha álom és valóság határán egyensúlyozó regény minden bizarr ötletességét egy szilárd magyar valóságba ültette, ami, akár be akarjuk ezt vallani, akár nem, nagyon a sajátunk. 

A karakterek összességében elég semmirekellő alakok, de nem papírmasék. Szabolcs rengeteget szív, de egyébként rendes figura, kedveltem őt, és örültem, hogy Gábor őmellé kerül a telepen. Gábor gondolataiból elég sokat kapunk, hisz az ő fejében vagyunk, és néha kicsit túl sok is volt az exén (Ritán) való rágódása, vagy épp az apakomplexusa, de azt legalább nem lehet mondani, hogy egy egysíkú karakter lenne. Szerintem sokat fejlődött. 

Szabolccsal kapcsolatban még meg kell említenem a szuper bakelit lemez gyűjteményét, nagyon tetszett ez a furcsa, kiadatlan, hibás és ritka lemezekből álló kincsestár. 

Forrás.

Az eseményterület annak ellenére, hogy milyen különleges dolog számára ad otthont, nem lett százezreket vonzó látványosság, de jönnek szép számmal a turisták, akik egy hippis, mágikus hangulatot adnak a már eleve misztikus erdőhöz. Bulik, spanglik, egy furcsa zenekar próbáinak visszhangja, akiket nem lát soha senki... A megmagyarázhatatlan és furcsa történések gyakran egy legyintést sem érdemelnek, annyira megszokott a szokatlan, a nem-normális, a napi "hidegrázás"... Az elmebeteg dolgok sorában undorító, ijesztő és horrorisztikus dolgok is helyet kapnak egyaránt, és Veres Attila nem fukarkodott ezek adagolásával. Folyamatosan történik valami nem-mindennapi. Talán az első néhány cellofoida etetős és trágyalapátolós napon kívül nincs is több, a szokott mederben folydogáló rész. Vörös húscafatok egy feltört tojásban, csecsemőket evő apák történetei, pókokról szóló álmok, könyvek, amikben összekeveredtek a szavak, egy végeérhetetlen kártyajáték, ami állítólag a cellofoidák megjelenésének estéjén kezdődött, és azóta sem maradt abba... ... Aztán ott van még Robin rejtélye, aki Gábor előtt dolgozott a telepen, felmondott, majd öngyilkosságot követett el... Ha mindezek után pedig még azt mondom, ez csupán a jéghegy csúcsa, elhiszitek? 

A könyv kétharmada folyik abban az egységes, mesélős stílusban, ami nekem nagyon tetszett, az említett doku-idézetekkel a fejezetek elején. Ez a rész  gördülékeny, izgalmas, félelmetes, és kíváncsivá tesz. Aztán történik egy perspektívaváltás, és onnan kicsit olyan, mintha valaki teljesen más írta volna a második részt, ami egybefolyik, nincs semmi tagoltság, nincsenek fejezetek, elveszik az addigi szerkezet - persze okkal. A regény egy különös metafizikai síkra kerül, és valami sokkal nagyobb egész részeként láthatjuk az eddigieket. Számomra ez az elrugaszkodottság éles váltás volt, de látom a miértjét, és elismerem jól lett elkanyarítva (bár kissé sok volt az erőszak és az undorító részletek itt is). A szürrealitás teljes mértékben uralja a könyv harmadik harmadát, és az addigiakhoz nekem nem teljesen passzolt. Nem sikerült teljesen jól elmosni a határokat a kétféle történetmesélés közt.

A szerző, Veres Attila.

Kritikaként fogalmaznám még meg, hogy azért van néhány elvarratlan szál, pl. a füles fa, Rita (?), a baglyok, és végső soron a halottak lemezének sem lett sok jelentősége. A néhány következetlenség, és ismétlődés ellenére azonban azt kell hogy mondjam Veres Attila nem hibázik. Zseniális regényt rakott össze, szerintem egyedülálló a magyar könyvek közt és a zsánerben is. Nyomasztós, sötét, titkokkal teli, rendkívül misztikus, weird underground horror sci-fi fantasy... (?) :D Ami nem megy át kommerszbe (valami egészen másba megy át). 

A borító is remek, nagyon passzol, és örülök, hogy a csápok azért nem maradhattak le róla. ;) 

Értékelés: 10/8,5-9  Tőlem a szürreális, elrugaszkodott részek idegenek voltak, de ettől függetlenül egy nagyon jól megírt regényről van szó, ami telis-tele van a tudatalattinkból merítkező iszonyattal. Igazi magyar csemege a fantasy, a sci-fi és a horror kedvelőinek egyaránt.

Amúgy meg kérek egy cellofoidát! Ha nem lehet igazi, akkor legalább egy plüsst. ;) (Kedves Agave, gyártsatok ilyet! :D )

A könyvet kiadja az Agave Könyvek.
Rendeld meg >ITT<.

Olvass bele >ITT<.

Felpaprikázott süti, mágikus csillámporral!

Charlie N. Holmberg: Magic Bitter, Magic Sweet

A szerzőtől nemrég olvastam A papírmágus trilógiát, és mivel azt igencsak kedveltem - különösen a mágia mikéntjét, a különféle anyagokkal való varázslást, és a zárórészt -, gondoltam megpróbálkozom a szerző egyik egyedülálló kötetével is, a Magic Bitter, Magic Sweettel. Azt hiszem jobban jártam volna, ha nem kezdek vele... 

Figyelem, felpaprikázott poszt! 

A Magic Bitter, Magic Sweet akár jó is lehetne, mert egy igazán érdekes alapötlettel dolgozik: van egy lány, akinek a különleges tulajdonsága az, hogy érzelmeket és képességeket tud belesütni a süteményeibe. Nem csak a szimpla bájitalos trükkökkel operál tehát, hanem ennél spécibb dolgokkal is meg tudja spékelni a kekszeket, muffinokat és tortákat, mint például tudással, intelligenciával. Ki ne szeretne sütisütésről olvasgatni, némi varázsporral? Aha. Nos, a feketeleves akkor jön, amikor az ember lánya ráébred, hogy a könyvnek nincsen cselekménye. :D Vagy ami van, az sem vezet sehova, és csak tapicskol a semmiben. 

Maire nem emlékszik a múltjára, hogy honnan jött, kik a szülei, hogy került ide, ahol él... Lóg a levegőben. 

A gonosz Allemas elrabolja egy napon, és mivel ismeri a lány képességét, sütiket süttet vele, mindazokkal a dolgokkal, amik kapóra jönnek neki. Allemas egy bizarr és agresszív gonosz, ugyanakkor szörnyen egyszerű lélek is. Maire-e meg mintha nem is érdekelné, hogy raboskodik, gyakorlatilag nem is tesz a szabadulásáért sok mindent... Elég sok erőszak is van a történetben, Maire sérülései néhol már túlzóak, ismétlődésükben viszont unalmasak is voltak. 

Forrás.

Már az elejétől kezdve többször megjelenik Maire közelében egy szellem, Fyel (vannak ezeknél hülyébb nevek, de komolyan?), aki tud valamit a lány múltjáról, azonban nem hajlandó elárulni, csak kéreti magát. A visszatartott információ ilyen mértékű kihasználása időhúzásra, nooos, kedves szerzők: nagyon nem szexi. :( Unalmassá vált egy idő után az egész, főként, hogy közben tényleg nem történik semmi a sztoriban. Egy nagy zagyvaság az egész, ami különösebb cél nélkül halad előre. Az információk szándékosan vannak visszatartva, nem derül ki semmi, mert Fyel nem hajlandó elmondani... utána meg a nevetségesnél is nevetségesebb dolgok történnek, például Maire helyett Fyel lesz amnéziás, és akkor már nem tudja elmondani... 

A szerző valami nagyon epic véget akart kanyarítani a dologból, és kissé összekutyulta nem evilági dolgokkal is a nemlétező cselekményt. Nekem nem jött be. Se az eleje, se a közepe, se a vége. Egyetlen kérdés kavargott a fejemben: 

mégis mi a jó élet ez? 

 Forrás.

Akkor kaptam fel a fejem, amikor Allemas gonosz dolgai közt előkerül néhány ismertebb mesére való utalás, pl. Maire-rel készítteti el a híres mézeskalács-házat a Jancsi és Juliskából, illetve említés szintjén ott van a Gingerbread Man is, de ezek sajnos mind csak felvillannak, nem fejtik ki őket egyáltalán. 

A karakterek nem fejlődnek semmit, légüres tér mind, akiknek szavakat biggyesztettek a szájába, körülbelül ennyit lehet elmondani a személyiségükről. 

Maire még emellett kifejezetten életképtelen is. 

Forrás.

Ez a könyv egy nagy tétova ide-oda rohangálás. A világfelépítése is nagyon vázlatos, semmilyen.  Egy kicsit emlékeztetett a cselekménye (haha hahahhaaha mégegyszer leírtam, ami pedig nincs is....) az ACoTaR-ra, és még a főszereplő neve is ugyanolyan csengésű (Feyre, Maire), szóval akiknek az tetszett, ne habozzanak belevetni magukat ebbe az unalmas és frusztráló önkínzásba, mert lehet, nekik bizony tetszeni fog. :D

Értékelés: 10/2 Szörnyű volt, kiakasztó. A fejemet verem a falba az ilyen könyvektől. Túl sokáig reménykedtem, hogy jobb lesz, meg majdcsak kiderül valami, vagy történik valami, de nem így lett... Egy részét át is lapoztam bevallom, mert kibírhatatlanul unalmas volt. 

Ez a könyv egy olyan rejtély, ami útközben elveszi a kedvet a megfejtésétől. 

Így visszanézve nem is paprikázódtam fel annyira... :D De ettől függetlenül nagy eséllyel pályázik ez a könyv az év citrom-díjára... :/ :)

Eowyn Ivey: A hóleány

Adós vagyok még egy paprikás poszttal is, de az egész nap karácsonyi hangulatban telt, végtelen karácsonyi dalos youtube-lejátszási listákat hallgatva, és ehhez bizony jobban passzol A hóleány, ami remek ünnepre, télre hangolódós könyv.

Télen valahogy jólesik a hidegről olvasni. Ezt először Maggie Stiefvater Shiverénél realizáltam, ahol olyan gyönyörűen írtak a havas tájról, hogy egész más érzés volt utána a kabátujjba bekúszó fagyos levegő, veszített valamit a kellemetlenségéből. :) 

A hóleány az 1920-as évek Alaszkájába kalauzol az igazi vad, és zord télbe, ahol puha hótakaró borít mindent, és ahol hatalmas erdő veszi körbe a faházakat. Mabel és Jack egy középkorú pár (bár az én gondolataimban inkább idősebbként jelentek meg már elsőre, de valószínűleg még azért elég fiatalok a könyv elején), akiket elkerül a gyermekáldás. A világot  hátuk mögött hagyva a semmi közepére költöznek és nehéz, kemény munkával teli, elszigetelt életet választanak

Az életük akkor vesz fordulatot, amikor egy bolondos pillanatukban hógolyózni kezdenek, majd építenek egy hókislányt az udvarban. A kislány sálat, kesztyűt is kap, megsárgult fűből hajat, és ajkait áfonyával festik pirosra.

Amikor másnap reggelre valami feldúlja a hószobrot, és egy szőke kislány jelenik meg a ház környékén és az erdőben, aki a kesztyűt és a sálat viseli, Mabel és Jack nem tudják hová tenni a történéseket. Persze az ember sokszor talál magyarázatot a megmagyarázhatatlanra. Hogy a lábnyomok csak a hószobortól elfelé vezetnek? Hogy a kislány eltűnik nyárra a hegyekbe? Hogy a benti kandallótűz meleg neki, szinte kimenekül? Egy idő után természetessé válnak ezek is. Mabelnek eszébe jut a gyerekkorából egy régi mese, egy orosz mesekönyv Sznyegurocskáról, vagyis Hópelyhecskéről, és nővérével el is küldeti a könyvet magának. A képeket nézegetve azonban újabb kérdések merülnek fel... A kislány vajon el fog olvadni? De micsoda badarság ez, hiszen ez egy hús-vér gyermek... aki végre megadatott nekik. Vagy mégsem? Faina rendkívül szabad szellem. Vad és megzabolázhatatlan, mint az alaszkai tél maga. Vadászik, állatokat nyúz, és teljesen egyedül boldogul. Nem lehet őt megkötni és keretek közé szorítani.  

Bájos és keserédes mese szövődik, ami a misztikum és a valóság határán egyensúlyoz.

Engem már az elején megbabonázott, nagyon tetszett a stílus, tényleg bele lehetett süppedni, mint a térdig érő, frissen hullott hóba, és mégis melegen ölelt körül, mint egy megpakolt kályhával felfűtött rönkházacska biztonsága. 

Forrás.

Hallottam másoktól, hogy unalmasnak tartották az elejét, de engem érdekelt ez az elszigetelt házaspár, a depresszióban szenvedő, magányos nő, és tetszett, hogy hogyan alakult a sorsuk a kislány megjelenésétől. Mabel tényleg a gödör alján volt, nem véletlen merészkedik ugye a vékony jégre a legelső fejezetekben... Faina reményt adott, és rengeteg örömet hozott számukra. Valahogy sikerült egymáshoz is közelebb kerülniük újra egymásra találtak. Kedveltem Mabelt és Jacket együtt. Rendkívül egyszerű emberek, a szó jó értelmében, és nagyon kedvesen, gyengéden tudták szeretni egymást. Volt valami otthonos ebben a regényben, ami a kabátkönyvek jellemzője. Lehetséges, hogy engem jókor talált meg éppen. :) 

Furcsa volt egy ennyire technológia-mentes korba visszarepülni, és ez különösen kiütközött akkor, amikor pl. Mabel a hóangyalkák nyomait meg akarta mutatni Esthernek, de aztán behavazódott minden... Manapság minden repül az instagramra egy kattintás után... Olyan jó volt visszalassulni egy másfajta létezésbe (s olyan jó lenne néha tényleg így létezni újra...).

Esther igazán belevaló karakter, csíptem. Csupa kérges férfiasság kívül, kezeslábasban és nadrágban, de mégis igazi melegszívű nő azért, aki érti a másik nők nyelvét, de a férfiakét is, hamisítatlan fiús anyukaként. Nagyon tetszett, amikor beköltöztek a fiával és segítettek talpra állni Mabelnek és Jacknek.

Ha sorozatot forgatnának ebből a könyvből, kicsit Váratlan utazásos lenne, némi háztáji mágiával megspékelve. :) 

Nem gondoltam volna az elején, hogy ennyire sok évet felölel majd a könyv, azt hittem Faina és Mabelék sorsa egyetlen tél-tavasz váltakozás során eldől, ehelyett szép nagy íve lett. És bár melankolikus, szomorú az egész, valahogy mégis szívet melengető tudott lenni. 

Néha a szomorkás könyvek hordozzák a legnagyobb boldogságot. 

Ajánlom télre, ajánlom mindenkinek, aki szereti a szépet, és aki szeretné megérezni a hófödte csend varázslatosságát. :) 

10/9

A magyar borító kissé félresikerült szerintem, bár kétségtelen, hogy olvasás után rápillantva már mást ad, kicsit megvillantja azt a mesebeliséget, amit Faina és a rókája varázsoltak elő, mégis inkább a külföldi borítókat preferálom: 

Kattintásra megnőnek.