John Steinbeck: Édentől keletre

És igen, igen, és igen! Elolvastam Steinbeck csodás és méltán híres regényét, és örömmel jelenthetem be, hogy új kedvencet avattam!

Magam sem hittem volna, hogy ilyen jól járok idén a szépirodalmi választásaimmal, amiket várólista csökkentésbe is betettem, hogy tényleg elolvassam őket végre, de mind a Száz év magány, mind az Édentől keletre tökéletes választásnak bizonyultak. ♥ Nem is tudom, melyiket szeressem jobban?!

Az Édentől keletre olvasmányos, szövevényes életmese a kaliforniai Salinas-völgyből, igazi nagyregény. Rengeteg parttalannak tűnő párbeszéd, apróbb események láncolata, és mégis minden sora előrébb vitte a könyvbéli sorsokat. Lehetetlen röviden elmesélni, ugyanakkor egyetlen szóban összegezhető; azzal a héber szóval, amit, úgy hiszem, senki sem fog elfelejteni a könyv elolvasása után: timsel.

De ugorjunk egy picit vissza az elejére. Messziről indul minden, és eleinte nem is lehet tudni, vajon a különböző családok, szereplők szálai hogyan is érhetnek majd össze. Olvasunk a testvérekről: Charlesról és Adamről, aztán a nagy Hamilton családról, majd Cathyről, és a vele történtekről, és megismerjük Lee-t. Aztán egyszercsak összeér minden, és még akkor is csak megy előre, és hömpölyög, és fogalmunk sem lehet, mi fog történni, mi kerekedik ki belőle, hogyan alakul a következő generációk élete. Nagyon élveztem ezt az utazást. Jólesett elmerülni a dialógusokban, figyelni a hangulati változásokat, a kapcsolati dinamika árnyalódását az egyes szereplők közt. A nagyobb események látszólag sokszor hiányoztak, mégis folyamatosan történik valami. Aztán pedig időről-időre, a sarokpontoknál, komolyabb változások is zajlanak, és összességében egészen elképesztő ívet ír le a regény. 

"Adam tűnődve nézett agyának rejtekéből – szeme hosszú alagútján keresztül – az emberekre, akik világát benépesítették;"

A fiam ragaszkodott hozzá, hogy olvassak fel belőle neki is esténként. Persze úton-útfélen bőőőven cenzúráztam közben, amit olvasok (és még ez sem csorbított az én élményemen!). Így aztán ő is megismerte a Salinas-völgyet, Adamet, Charlest, Samuelt, Lee-t, Calt és Aront... Amikor Samuel Samként szerepel és felolvastam: Sam, ő elkezdte kiegészíteni: uel. :D 

Aztán azt mondta: "Anya, nekem Lee a kedvencem!" - akkor talán már nincs is mit tanítanom. :)

Elmesélte azt is, hogy képzeli el Lee-t. ♥ (kottára ugyanúgy, ahogy én)

"Lee így szólt: – Még sohasem láttam senkit, aki olyan könnyen belekeverednék más emberek ügyeibe, mint én. Pedig nincs kész, végleges válaszom a élet semmiféle kérdésére sem."

Lee valóban felejthetetlen karakter, bár azt hiszem Samuel Hamiltont is éppannyira kedveltem. Igazi mélységük van ezeknek az alakoknak, hús-vér embernek érződnek, csodásan megalkotta őket Steinbeck, és iszonyúan érdekes volt követni az életüket, a változásokat, amik végbementek velük, bennük, körülöttük. 

"- Valamit már továbbadott a jövőnek, akármit csinál… még akkor is, ha nem csinál semmit. Ha önmagát ugaron hagyja is, Adam, a fű, a gyom, a bozót kinő. Valami okvetlenül kinő."

Azt hiszem Samuel és Lee beszélgetéseinél történt, hogy kicsit padlót fogtam, és elhomályosodott a szemem jónéhányszor. Ott és akkor, bár talán csak a kötet felénél jártam, tudtam, ez kedvenc kategória. Ez piszokmód túlcsordul azon, hogy csak 'egy jó könyv' legyen. Elmélkedéseikben szelíd bölcsesség és örökérvényű igazságok vannak. Mégsem volt erőltetett, vagy okoskodó egy percig sem, amiről beszéltek. Bonyolult érzelmek, szövevényes emberi kapcsolatrendszerek, árulások, titkolózás, vágyak, jó és rossz örökös harca, minden van ebben a regényben. És ad egy erőteljes világnézeti alapot, egy "hogyan éljünk"-öt a kezedbe.

Különösen tetszett, hogy megismerhettem a bibliai hátteret a cím mögött. Bár Káin és Ábel története ismerős volt számomra, azért jóval részletesebben tárta elém Steinbeck, mint amit addig tudtam róla. A történetet többször próbáltam rávetíteni az ikrekre, és pedzegettem gondolatban, vajon szimbolikusan ismétlődni fog-e a sorsuk. Sosem gondoltam volna, hogy ebben a viszonylag "egyszerű" bibliai mesében ennyi mélység rejlik. És nem voltam tisztában azzal sem, hogy a regény címe is innen ered. 

"És megbélyegzé az Úr Káint, hogy senki meg ne ölje, aki rátalál. És elméne Káin az Úr színe elől, és letelepedék Nőd földjén, Édentől keletre."

Sokszor elkapott az érzés, főleg, amikor a farmokon tevékenykedtek a szereplők, a farmházakban beszélgettek, lovaskocsiztak stb., hogy van benne egy kis Farm, ahol élünk atmoszféra. Na persze összességében azért némi Trónok harca beütéssel inkább. :) A fondorlatos párbeszédek, különösképp eszembe juttatták a Trónok harcát, bár itt finomabb volt az intrika, de éppoly körmönfont. Cathy karaktere ördögi, és mégis ördögien jól megírt.

Érdekesség, ha már a "mire emlékeztet" gondolatkört nézzük, hogy sokszor éreztem hasonlóságot a Száz év magánnyal is. Persze, nem vitatom, egyes dolgolkban talán nem is állhatnának távolabb egymástól, mégis, elfogott a Száz év magány utánérzés, amikor Steinbecknél is generációról generációra haladtunk, amikor a férfiak életfonala kissé hasonlóvá kezdett válni, amikor a ház pusztulásnak indul nők nélkül, amikor az idő múlásáról beszél Steinbeck, amikor kis rezdülések növik ki magukat nagyobb eseményekké, és válnak akár sorsfordítóvá, és amikor előkerült a... jéggyár! :) Ott szinte felnevettem. Itt is a jég bűvöletébe kerülnek, és aztán persze buknak is rajta egy szépet, képletesen. 

"A Trask-ház sohasem volt vidám, de amióta Charles egymaga lakott benne, komoran, penészesen pusztulásnak indult. A csipkefüggönyök megszürkültek, a padlók - noha söpörték -, nyirkosan ragadtak. Az egész konyhát, a falakat, ablakokat, mennyezetet belepte a serpenyők zsíros gőze. Valamikor asszonyok laktak itt, és állandóan sikáltak, félévenként alaposabb nagytakarítást is rendeztek, és győzedelmeskedtek a piszok fölött."

"- De hogy lehet megcsinálni, hogy friss maradjon?

- Jéggel - mondta Cal. - Jeget raknak körös-körül a virágok mellé.

- Jó sok jég kell hozzá, nem igaz? - kérdezte Aron.

- Rettentő sok jég - mondta Cal. - De most már aludj."

"Az időnek nem volt se kezdete, se vége, mintha határtalanul terpeszkedett volna."

Plusz egy apró kedvenc: Samuel lova, akit Doxology-nak hívtak. :) (btw, szerintem az első ló, akit valaha is kedveltem könyvekben, köszi Steinbeck!)

Az Édentől keletre igazi kortalan, örökérvényű remekmű. Annyi, de annyi mindenről nem is írtam, ami benne van, órákig lehetne beszélgetni róla és elemezgetni. Szeretem az ilyen írásokat, az ilyen karakterábrázolást, az események ilyen hömpölygő áradását, a pont ennyire balladai homályban tartott részeket. Bár sok kemény és csúf dolog van benne, valahogy mégis életigenlőnek éreztem, és rendkívül fontos dolgokat mond a szabad akaratról. Monumentális, dübörög, valamit itthagy benned magából. Szerintem kevés ilyen könyvvel találkozhatunk életünk során. 

Bekerült a bőröm alá mászó olvasmányok közé is.

"– Mit szeretne olvasni?
– Olyasmit, ami leveszi az eszemet a lábáról."

Nekem levette az eszemet a lábáról, ez tényleg a legtalálóbb megfogalmazás arra, amit éreztem olvasás közben. 

Októberben érkezik belőle új adaptáció a Netflixre! 

U.i.: Mivel annyi, de annyi idézetet kiírtam belőle, ezekből hozni fogok egy külön posztot.