“How could meditation help you to quieten your mind when you needed to quieten your mind in order to meditate?”
Elif Shafaknak ismertem ugyan a nevét, és tudtam, hogy ő írta például A bolhapalotát, vagy Az építészinast, és néhányszor szemeztem is a könyveivel, de nem lett belőle vásárlás/olvasás. Most is kicsit a véletlen műve, hogy az Audible-ön épp ezen a címen akadt meg a szemem. Gondoltam teszek egy próbát vele.
Kiemelkedő élmény nem lett belőle, de nem volt rossz. A problémám leginkább az volt vele, hogy bár jól indult a történet, valahol szétesett szerkezetileg, és nem tett jót neki a váltás a mesélésben.
A címben szereplő 10 perc 38 másodperc emlékekből áll, amik leperegnek Leila fejében a halálakor. Ez persze nem spoiler, rögtön úgy indul minden, hogy megtudjuk, Leilát meggyilkolják és egy szeméttárolóba dobják a testét. Az emlékek a születésével kezdődnek, és mindig egy-egy illattal-ízzel kapcsolódnak össze, ez alapján idéződik fel az adott képsor: kardamomos kávé, citrom és cukor, gőzölő étkek, jellegzetes aromák sorakoznak fel. Közben pedig szép lassan körvonalazódik Leila élettörténete, és rajta keresztül bemutatja a szerző a török nők életét, az elnyomást, kelet és nyugat különbözőségét, Isztambul zajos forgatagát.
Leilát szexuálisan zaklatja a nagybátyja már 6 éves korától, majd egy kényszerházasság elől a városba szökik, és prostituált lesz. Családja teljesen megszakítja vele a kapcsolatot, talál azonban öt barátot, öt hű társat, akik mind mind valamiféleképp a társadalom szélére szorultak, hátrányos helyzetűek, kitaszítottak. Az "ötök " azok, akiket érdekel Leila sorsa - életében és halála után is, és méltó (?) temetést szeretnének barátjuknak.
Amikor az emlékek folyama egyszercsak véget ér, még elég sok volt hátra a könyvből, meg is lepődtem, hogy vajon mégis mi fog még történni még, miért nem az utolsó pillanatok zárják a könyvet abból a bizonyos 10 perc 38 másodpercből, egy fontos végkövetkeztetéssel, eddig titkolt revelációval, ami esetleg új színben tüntet fel valamit. A regénynek az a második része (vagy inkább mondjuk, hogy utolsó harmada) szerintem eléggé lehúzta az élményt, nagyon megtörte a szerkezetet, nem tudott sokat hozzáadni. Nem örültem az "ötök" hús-vér megjelenésének, hiányzott Leila narrációja, és hát őszintén szólva nagyon nem érdekelt, hogy most ők öten mit csinálnak a holttesttel... Megtorpant és szétzilálódott a mesélés, és túlságosan furcsa véget kapott, ami akár lehetne megkapó is, de valahogy mégsem tudott megérinteni.
SPOILER!!! Az érzelmes és lírai elbeszélésből egy exhumálásba és hullarablásba csöppenni, nos ez több, mint fura nekem... Aztán pedig bedobják a vízbe, hát ez tényleg sokkal jobb, mint a névtelenek temetője. :/ :/ SPOILER VÉGE!!!
Sajnos az ötökhöz se tudtam kötődni, pedig szépen vezeti fel, hogyan csöppentek Leila életébe, hogy alakult ki a barátságuk. De olvasóként végig kívülállónak éreztem magam a barátságukkal kapcsolatban, nem tudott bevonni ebbe a társaságba.
“Her mother had once told her that childhood was a big, blue wave that lifted you up, carried you forth and, just when you thought it would last forever, vanished from sight. You could neither run after it nor bring it back. But the wave, before it disappeared, left a gift behind – a conch shell on the shore. Inside the seashell were stored all the sounds of childhood.”
Értékelés: 6,5/10 Keserédes és tragikus női sorstörténet Isztambulból, ami egy kicsit kisiklik mesélés közben. Khaled Hosseini könyveihez hasonlít a stílus az emlékek felelevenítésekor. Érzékeny, színes elbeszélés, de nem igazán maradandó.
