Harry Potter újraolvasás 2026 - Finite Incantatem

Húúúú. Befejeztem hát a Harry Pottereket, és keserédes volt a búcsú. Az utolsó rész végéhez közeledve elfogott az érzés, hogy nem akarom, hogy vége legyen. Imádtam ezt az utazást, és legszívesebben rögtön újra belevetném magam ebbe a kötetbe, még jobban megfigyelni a részleteket. De persze sokkal jobb lesz újabb néhány év múlva, amikorra megint elfelejtek belőle annyit, hogy az újra megismerés teljesen katartikussá tegye. ;) Azt azért nem tudtam megállni, hogy az utolsó 3-4 fejezetet ne hallgassam meg még vagy kétszer a befejezés után is. Annyira magával ragadott a nagyjelenet, hogy egyszerűen képtelen voltam betelni vele. ♥

Azt hiszem tényleg sosem fogom megunni, sosem fogom tudni nem szeretni. 

A befejező rész igazi hullámvasút. A szokásos, iskolaévet követő szerkezetből kizökkenve teljesen máshogy van felépítve ez a kötet, és ez már a legelején érződik, már ekkor borzasztó intenzív jelenetek vannak. Beugrott persze egy csomó minden, a cselekmény egyes pontjai, az áldozatok, az események körülbelüli sorrendje, mégis, mégis, így annyi év után több helyen is megcsapott az a lúdbőrözős érzés, úristen, ez történik?! Ez így történt?! Ez ennyire jó?! Mintha most olvastam volna először egy-egy részét. És mindegy, teljesen mindegy, hogy tudtam-e ki hal meg, ki marad életben, mik a horcruxok, és nagyjából mi történik velük (bár óriási vakfoltok voltak nálam ezen a téren is, mint kiderült), és hogy vissza tudtam ugyan idézni mekkora szívdobogtató érzés volt annak idején Harryt bekísérni az erdőbe... Akkor is, így is, sokadszorra is, elképesztően megcincált a vége, és elszorult a torkom vagy ezerszer a könyv második felében. Többször elsírtam magam, jelentéktelennek tűnő hülyeségektől kezdve, az ikonikusabb mondatokon át, a legkisebbek haláláig mindenen… Bravúrosan elvarrt szálak, több áll-leesős pillanat, lenyűgöző végjáték. EPIC. Hirtelen megint úgy érzem, méltatlanul hátra szoktam sorolni ezt a kötetet a többi közt, pedig ez az egyik legjobb, ha nem egyenesen a legjobb!

FIGYELEM, SPOILEREK LEHETNEK azok számára, akik még nem olvasták az utolsó kötetet! 

Ahogy említettem, elképesztően intenzív az eleje, már az első néhány fejezetben annyi minden történik, és olyan tempóban, mintha a könyv végénél, a felgyorsuló eseményeknél járnánk. Az első pár fejezet egy egész tanulmányt megérne. A Dark Lord Ascendingben for the life of me, nem tudtam megmondani, hogy kit lógatnak a levegőben, pedig még meg is állítottam az audiót, és próbáltam ezerrel gondolkodni, hogy ki lehet, és elsőre Bertha Jorkins ugrott be, pedig hát hol van már szerencsétlen Bertha... Charity Burbage volt az, nem rémlett egyáltalán.

A Scrimgeour-ös jelenet a végrendelettel megint oltári volt, imádtam a trió reakcióit, és hogy Hermione is hogy beolvasott neki.  

A Dursley's Departing fejezet sok-sok érzelmi húrt pengetett. 

 

"What did you say to one another at the end of sixteen years solid dislike."

How fitting, sokunk gondolatai mostanában ezek, nyugtáztam egy halk horkantással az egybeesést. ;D 

Harry és a Dursley-k beszélgetése, Dedalus Diggle-ék, aztán Dudley váratlan búcsúja, huhh, nem semmi jelenet. Harry körbevezeti Hedviget a Dursley-házon mielőtt megérkezik a felmentő sereg érte, ez szimbolikus búcsúvá válik, mint nem is olyan sokára kiderül.

A hét Potter némi comic reliefet szolgáltat, pl. amikor Fred és George felkiált: "We're identical!". :)) 

Moody beszólása: "Even You-Know-Who can't split himself into seven." , wow, mennyire jó észrevétlen foreshadowing, ami illik a szituációra. 

Moodyval kapcsolatban egyébként feltűnt, hogy tulajdonképpen sokban emlékeztet a karaktere Cormoran Strike-ra. 

Hamarosan komolyra fordul a helyzet, és áldozatokat is követel a mentőakció. A csata a levegőben rendkívül izgalmas, a végkimenetelt tudva is összerándult a gyomrom, amikor rájönnek a trademark Expelliarmusból, hogy melyik az igazi Harry, és Hagrid leesik, és Harry teljesen kétségbeesetten megpróbálkozik egy Accio, Hagrid-del is (mondjuk nem tudom mi lett volna, ha erre Hagrid teste 80-nal beleszáguld tényleg... :D). Voldemortról kiderül, hogy tud repülni, és aztán van az a fura pálcatevékenység, amire szintén nem emlékeztem mi volt... Megesküdtem volna, hogy Snape láthatatlanná válva irányította el a pálcát, és hogy ez volt a megfejtés, pedig nem... Később, a végén Dumbledore adja meg ennek magyarázatát a pályaudvaron. 

Tonkséknál landolnak, majd mennek tovább az Odúba, ez sem rémlett, és hogy Harrynek újranövesztik egy hiányzó fogát is - gondolom a csata hevében ütötték ki. 

Sajnos a továbbiakban nem jegyzeteltem ennyire részletesen, csak sodortak magukkal az események, és meg kellett állapítanom, hogy hiába voltak meg egyes rész-események, valószínűleg részben a filmadaptációnak köszönhetően, egyszerűen nem tudtam összekötni gondolatban, mikor mi után mi jön, hogy jutnak A-ból B-be: Gringotts, sárkányon menekülés, Silver Doe patrónus, a tó, Mágiaügyi Minisztériumba való behatolás, Xenophilius Lovegood meglátogatása, a Godric's Hollow fiaskó, és Batilda, sátrazások, Ron dezertálása... Lógott ez a sok pontocska a levegőben. És lógott az is, hogy hogy is sikerül megtalálniuk és elpusztítaniuk a hiányzó Horcruxokat? Amikor a kard visszakerül a koboldhoz, végképp felforrt az agyam, hogy mennyire nem is tudom, hogy csinálták meg az egész küldetést, mivel semmisítik meg a maradékot? Szóval mondanom sem kell, baromira élveztem újra összerakni a kirakós darabkáit, mert hát hiába, hogy cup meg locket, snake és something of Ravenclaw's, ha a mese szövete nem volt meg hozzá. Hagytam, Rowling hadd mesélje el újra nekem, és közben tátott szájú gyerekké lényegülhettem át újra. ♥ Az egyik legeslegjobb érzés, amikor csodálkozással magunkba fogadhatunk egy története, nem?

Óriási meglepetésként ért, amikor Bill és Fleur esküvőjén megjelent Kingsley patrónusa, és mennydörögve szólt: "The Ministry has fallen. Scrimgeour is dead. They're coming." Teljesen kirázott a hideg is tőle. Úgy rémlett az esküvő egy utolsó normális nap volt, de persze nem. És ahogy a Tottenham Court Roadra hoppanálnak, és ahogy azonnal megtalálják őket a jinxed Voldemort név miatt (amiről persze ők még nem tudnak), úúúú. De ugyanilyen izgalmas volt a többi feljebb említett jelenet is, amik most végre szépen egymás után sorakoztak fel újra. A Lupinnal való összeveszős csörte is teljesen újnak hatott számomra, és egy szinttel megint feljebb emelte Harryt a szememben. A Potterwatch, valamint a kobold és Dean kifülelése sem rémlett. Dobby kimenekítő akciója egy oltári nagy wow, az egyik legszuperebb akciójelenet, és hát nyilván nem tudtam aludni sem, amíg végig nem hallgattam, és végig nem bőgtem azt a részt. Die Bellatrix, Die!!! And she did, méghozzá Mrs. Weasley kezétől, na persze ez felejthetetlen, ezt tudtam, annyira ikonikus a Not my daughter, you bitch! Viszont felmerült bennem, mivel leírva nincs, és nincs szó zöld fényről sem, vajon Mrs. Weasley az Avada Kedavrával ölt, vagy valahogy máshogy? 

Snape-ről mindenképp szót kell ejtenem. Az előző posztoknál is kifejeztem ellenérzéseimet, és sajnos valahogy ezek nem múltak el. Úgy érzem, nem kedvelem már őt. Nekem ez a "gimis szerelmemet örökké szeretem" kissé túlzás, nem tudott felnőni egyszerűen. És bár megvédte Harryt sokszor, egy pöcs volt vele. Minek emeljünk piedesztálra valakit, aki ennyire köcsög módon viselkedik. Soha nem volt benne semmi emberi, empatikus, kedves. Szerette Lilyt, hát oda ne rohangáljak. Harryt utálta, mint a szart. Na mindegy, úgy látszik megöregedtem már. :D Mindenesetre most már értem azokat, akik fanyalogtak, hogy Harry Albus Severusnak nevezte el az egyik fiát. Mert hát bőven elnevezhette volna Rubeusnak, Alastornak vagy Remusnak is ennyiből, sőt egyenesen Dobbynak kellett volna neveznie szerencsétlen párát. Albus és Severus a két legbátrabb ember akit ismertem, cccö.

Forrás.

Annak idején szívdobogva, remegve csukogattam be a könyvet az első olvasáskor, annyira féltem, hogy zárul a történet, és Harry vajon tényleg meghal-e mindenkiért. Az erdőbe való menet szívszorító, és érzékenyen, csodásan van megírva. Ahogy észreveszi mennyire is dobog a szíve, milyen fantasztikus, hogy élhet, és milyen borzasztó, hogy ennek most vége lesz. Harry óriási dolgot művel itt, amikor feláldozza, feláldozná magát. És milyen brutális, hogy Voldemort tényleg nem értette, nem érti, hogy is működik ez az egész, a szeretet, az önfeláldozás, a lélekdarabkák... és a pálcák. 

"The last enemy that shall be destroyed is death."

A híres-hírhedt lefegyverző bűbáj dönti el, több szinten is a gonosz sorsát, Harry pedig úgy végez vele, hogy nem használja az Avada Kedavrát, saját lelkét nem tépi szét gyilkossággal. 

Úúúúristen, micsoda jelenet az, amikor látszólag meghal, amikor Dumbledore-ral beszélget a pályaudvaron (a mennyország kapuja?), amikor Narcissa halottnak hazudja, amikor Hagridnek kell cipelnie, amikor Voldemort lába előtt fekszik, amikor McGonagall felkiált, és Ron és Hermione is meglátja, amikor Neville leöli Naginit, amikor Harry eltűnik a köpeny alatt, amikor előkerül az erősítés, és mindenkit beterelnek a nagyterembe, amikor Harry újra felbukkan, amikor beolvas Voldemortnak, és Tomnak meg Riddle-nek szólítja wááháhá! Libabőrös voltam végig, de legfőképpen akkor, amikor megtörténik az átok, és visszaszállt, megint, és Riddle elterül a földön. 

Forrás.

"And Harry, with the unerring skill of the Seeker, caught the wand in his free hand as Voldemort fell backward, arms splayed, the slit pupils of the scarlet eyes rolling upward. Tom Riddle hit the floor with a mundane finality, his body feeble and shrunken, the white hands empty, the snakelike face vacant and unknowing. Voldemort was dead, killed by his own rebounding curse, and Harry stood with two wands in his hands, staring down at his enemy's shell."

Just wow. Hogy a lópikulába tudták ezt az epikus jelenetet ennyire elszúrni a filmben? Annyira, de annyira tökéletes volt, ahogy volt. Nem volt nagy csata, nem lődöztek semmilyen varázslatokat egymásra, ez nem a varázserőn, vagy az átkokon múlt, ennél sokkal kifinomultabb volt a történet. Kimaradt a filmből a magyarázat, és kimaradt az is, hogy nézőközönség, mindenki előtt haljon meg Voldemort, és így, pont így, hogy elveszítse  minden nagyságát, és úgy essen a porba, mint bármely halandó. Ahogy Rowling tökéletesen megírta: with a mundane finality. Halandóként. A film látványos jelenetei teljesen elrontották ezt az egészet, csak a látványra mentek rá, a jelentéstartalom pedig elveszett... Nem lett volna szabad engedni ezt a rendezésben. Ki, ugyan ki hitte volna el, hogy Voldemort halott, ha nem látja senki hogy meghal, ha nincs test?! Hát nem az lett volna, hogy akkor ugyanúgy rettegnének, hogy visszatér majd? Hiszen 16 évvel azelőtt is "meghalt" ugye... Az átoklövöldözéseknek sem volt semmi értelme. Harry és akikért feláldozta magát, érinthetetlenek voltak. És a bodzapálca Harrynek engedelmeskedett csak, ő volt a true master. Elképesztő szövevényes volt a pálca útja, de tökéletesen körbeért. ♥

Egy igazi klasszikus ez a könyv a jó és gonosz harcáról, óriási élmény volt újra végigmenni a részeken, és ennyi mindenre rácsodálkozni. 

Hatalmas pluszt adott ez a full-cast audio verzió, nem is gondoltam volna, hogy ennyire meg fogom szeretni. Iszonyú munka van emögött az adaptálás mögött, ha kíváncsiak vagytok rá, hogyan készült, van róla a youtube-on két videó, amit érdemes megnézni: >itt<< és >itt<. Remek színészeket válogattak hozzá, és én most úgy örülök, hogy az őt felolvasó Kit Harrington fogja eljátszani is az új sorozatban Lockhartot! Mark Addy kellett volna Hagridnek is! Ahh, szuper gárdával dolgoztak, elképesztő mennyiségű hangot vettek fel mindenhez, és mennyi háttérmunka kellett még! Az AI világában, amikor mindent csak odabaszarintanak egy egyenplakátra (hányinger), az ilyen művészetnek kell újra  teret adni! 

Jól mondják a kulisszák mögötti videókban, tényleg olyan volt ez a produkció, mintha egy film lenne: "listening to a film without visuals". Ha tehetitek, hallgassátok meg ti is a full-cast audiót!

Korábbi posztok a hetedik rész újraolvasásáról: 2011, 2019. 

"All was well."

Harry Potter újraolvasás 2026 - A Félvér Herceg

Tudom, talán már elmondtam ezerszer, és mindig felemlegetem, de a Harry Potter and the Half-Blood Prince több okból is különleges számomra. Egyrészt a hatodik rész volt az, aminek sikerült kiütni a nyeregből az összes közül kedvenc Titkok kamráját annak idején. Másrészt, egy olaszországi nyaraláson olvastam el, és a történetnek köszönhetően volt pár hajnalig olvasós estém, és egészen konkrétan gyászban voltam a nyaralás felében, a végén lévő haláleset miatt, amit eltátott szájjal és patakzó könnyekkel olvastam. 

Emlékszem, sztoikus mélabúval néztem meg aztán azokban a napokban azt az sms-t, ami tájékoztatott róla, hogy felvettek az egyetemre. Olyan mellékesnek tűnt minden, mert teljesen a könyv hatása alatt voltam jó ideig. :D

Aztán, különleges helyet foglal még el nálam, hiszen ez volt az a kötet, amit elkezdtem  saját magam is lefordítani magyarra, így aztán sokat foglalkoztam a részleteivel. 

És végül, de nem utolsósorban, fontos számomra az is, hogy ebben a részben van az az idézet, ami sokszor megerősített és motivációs mantraként vitt előre aztán az egyetem éveiben, a vizsgákon. A "head held high", amivel én is megvívtam a saját csatáimat. 

"But he understood at last what Dumbledore had been trying to tell him. It was, he thought, the difference between being dragged into the arena to face a battle to the death and walking into the arena with your head held high. Some people, perhaps, would say that there was little to choose between the two ways, but Dumbledore knew – and so do I, thought Harry, with a rush of fierce pride, and so did my parents – that there was all the difference in the world."  ♥

De lépjünk kicsit visszább. A Főnix Rendje után nagyon lelkesen vetettem bele magam a következő részbe is, és meg kell mondjam, még mindig az egyik legjobbnak tartom. Imádtam újra felfedezni a részleteit, és megdöbbentő volt nyomon követni, mi minden változik egy-egy újraolvasás során. Megtöltötte a szívemet örömmel, izgalommal, bánattal, emlékekkel.

Nem értem, régebben miért nem szerettem vajon Ginnyt, miért nem gondoltam őket összeillő párosnak Harryvel. Blatantly obvious a mai szememmel nézve, hogy miért is valók egymásnak, és szerettem olvasni a Ginnyvel közös jeleneteket, és Ginny sziporkái abszolút megnevettettek. 

Kedvenc, amikor beszól Hermionénak is: 

"Oh, don't start acting as though you understand Quidditch, " snapped Ginny, " you'll only embarrass yourself."

Fierce!

Elképesztően sok minden fért ebbe a kötetbe is, csak kapkodtam a fejem. Természetesen most is szuper volt újrafelfedezni egyes jeleneteket, amik a feledés homályába vesztek. És rácsodálkozni ilyen részekre: 

“Voldemort himself created his worst enemy, just as tyrants everywhere do! Have you any idea how much tyrants fear the people they oppress? All of them realize that, one day, amongst their many victims, there is sure to be one who rises against them and strikes back!”

Nem emlékeztem, hogy Dumbledore és Harry együtt vannak az elején Dursley-éknél, és a fejeknek kocogó poharak komikus jelenete sem rémlett. :D Érdekes, pedig azt meg tudtam volna mondani, hogy DD és Harry együtt mennek Slughornhoz, de valahogy a szálakat mégsem mindenhol tudtam összekötni.

Sirius végrendeletéből Kreacher megöröklése kólintott fejbe, hát ezt teljesen elfelejtettem, azt hiszem annyira nem érdekeltek korábban a házimanók (a SPEW most is idegesített az előző kötetben), hogy ez az infó kiesett. 

Ebben a részben végre DD sokkal közvetlenebb Harryvel, és kezébe veszi a kikupálását, még ha nagyon foghíjas és különös oktatási módszerrel operál is. Ami meglepett, hogy igazából milyen kevés közös órájuk volt, és azokon mennyire kevés infó derült ki végső soron. A Merengőzések után pedig zitty, nekiugranak a végén a nagy kalandnak, szinte zéró megbeszéléssel... Felelőtlenség Dumbledore a neved?

“Let us step into the night and pursue that flighty temptress, adventure.”

Tudtam persze a plot twistet, hogy ezentúl nem Snape tanítja a Bájitaltant, de akkor is jött egyszercsak a felismerés, jaaa, igen, és így fel tudják venni a tantárgyat. :D Az órarendosztáskor egészen megható pillanat volt, amikor McGalagony megdicséri Neville-t. ♥ Több ilyen apróságon egészen elérzékenyültem az olvasás során.

Teljesen magával ragadott megint Harry és Scrimgeour kerti jelenete is (A Very Frosty Christmas), ami az egyik kedvenc részem, nem csak ebből a kötetből, de az egész sorozatból is, és szerintem remekül megmutatja Harry személyiségét, határozottságát, eltökéltségét. 

“He accused me of being Dumbledore's man through and through."

"How very rude of him."

"I told him I was."

Dumbledore opened his mouth to speak and then closed it again. Fawkes the phoenix let out a low, soft, musical cry. To Harry's intense embarrassment, he suddenly realized that Dumbledore's bright blue eyes looked rather watery, and stared hastily at his own knee. When Dumbledore spoke, however, his voice was quite steady.

"I am very touched, Harry.”

♥♥♥

Annyi, de annyi érdekes és izgalmas apróság volt ebben a részben, a kviddicsmeccsektől a szerelmi bájitalokon és bezoárokon át, a horcruxok mibenlétéig, és a lehető legjobb kikapcsolódást nyújtotta ezúttal is. 

Luna♥,  Fred&George boltja, a megszeghetetlen eskü, a Sir/Professor poénok, az are you the imprint of a departed soul?, a herceg bájitaltan könyve, a Felix Felicis, a Sectumsempra, a megátkozott nyaklánc, Roonil Wazlib, R.A.B. ... Komoly, humoros, majd könnyfakasztó részek váltották egymást. Imádtam, imádtam, imádtam most is! Nyilván megkönnyeztem a végét. Többször is. 

“We'll be there, Harry," said Ron

"What?"

"At your Aunt and Uncle's house," said Ron, "And then we'll go with you wherever you're going."

"No-" said Harry quickly; he hadn't counted on this, he had meant them to understand that he was undertaking the most dangerous journey alone.

"You said it once before," said Hermione quickly, "that there was time to turn back if we wanted to. We've had time, haven't we? We're with you whatever happens.”

A 7 évvel ezelőtti újraolvasáshoz hasonlóan, az utolsó két kötetet szinte egy falatban habzsoltam be, és kicsit nehéz is volt most külön írni az egyikről egyszerre, mert kissé már most összefolynak az eseményeik a fejemben - blissful előkészület ez arra, hogy a következő újrázáskor megint a meglepetés erejével érjenek dolgok. :D 

Hamarosan hozom a posztot a befejező kötetről is, ami a legnagyobb katarzis volt a mostani újraolvasási projektben, még mindig az államat kaparom a földről.

Korábbi posztok a Félvér Herceg újraolvasásokról: 2011, 2019

Harry Potter újraolvasás 2026 - A Főnix Rendje

Am-né-zi-a! :D A felejtés-bűbáj jótékony hatása most ennél a kötetnél kacsintott rám igazán. Merthát persze tudtam én, hogy a Főnix Rendje az a kötet, amiben sok szó van a Főnix Rendjéről (surprise, surprise), amiben Harry frusztrált és ideges, amiben megalakul Dumbledore serege, meg persze jön Umbridge, és az oktatásügyi rendeletek, és a titokzatos misztériumügyi főosztály...

Na de ki emlékszik már arra - hát én nem -, hogy ebben lettek prefektusok is, ebben vannak az RBF vizsgák, ebben van az okklumencia is, ebben jár Ginny Michael Cornerrel, ebben találkozunk újra Lockharttal! A legkisebb újra felfedezett, sírva röhögős részlet pedig: Parvati Patil a szempilláit a varázspálcáján bodorítja ebben a kötetben. xD

Annyi gondolatom támadt olvasás közben, és annyi mindent szerettem volna mesélni róla, hogy úgy gondoltam ez a rész mindenképp megérdemel egy külön posztot, és nem várom össze a többivel. 

ZsebPotterek

Saját kép.

Tavaly jelentek meg a ZsebPotterek első kis színes kötetei, és azonnal kívánságlistára is tettem őket. Nemrég megkaptam szülinapomra a Harryről, Hermionéról és Ronról szóló részeket, és azon nyomban el is olvastam őket. 

Tudom, hogy ezek a kis „nézegetős” kötetek igazából nem sok mindenre jók, gyereknek sem igazán, bár, ha már tudja olvasni a könyveket, lapozgathatja, olvasgathatja őket, de ha még nem, akkor akár spoileres is lehet néhány dolog. Felnőttnek meg mire jó? Semmire, pont ez a legjobb benne, csak egy csepp nosztalgia a rajongóknak, egy kis színes-szagos HP-zés, mint az almanach. :) 

A Harry Potter-kötetben Natalie Smillie ilusztrációi nagyon illenek ehhez a mesés varázsvilághoz, és különösen tetszett, hogy milyen kedvesnek rajzolta meg a karaktereket.

A legjobb kis elrejtett humorforrás: Madam Pomfrey kezében a kalapkúra feliratú bájital. :D

Valamiért meg voltam győződve, hogy az összes kis könyvecske illusztrátora ugyanaz a személy, pedig egy rápillantás is elég lett volna a címlapokra, hogy kiderüljön, nem így van.

A Hermionéről szóló kötet illusztrátora, Laura Proietti egy kicsit máshogy fogta meg a szereplőket, és Hermionén kívül a többiek itt nem sikerültek annyira jól. Hermionét is szokni kellett, hogy kicsit Millicent Bulstrode szélességű (jójó tudom, no fatshaming :D), de összességében ez is pont olyan kis kellemes semmiség volt, mint a Harryről szóló. :) Élveztem átlapozgatni. 

A Ronos kötethez érve egyértelművé vált, hogy minden kötet illusztrátora a címszereplőt alkotta meg igazán jól, valahogy a többiek mindig vázlatosabbak maradtak, ami persze valahol természetes is. Ron megint picit máshogy van ábrázolva, mint a többiek, a sál egészen sálnak néz ki a nyakában pl, nem is rajznak, hanem egy valódi kötött holminak. Biztos van ennek a rajztechnikának valami neve. :) Olia Muza az illusztrátor ezúttal.

Ami még fura volt, hogy Makesz mennyire dühödt kis csatornapatkánynak van megrajzolva. :D

Nagyon tetszett ez a kötet is, kellemes kis HP-bonbon.

Belepillantó. :) (Az instagramra még
tettem pár másik képet is.)

Remek hétvégi perceket okoztak ezek a könyvek, kellemes kikapcsolódás volt elolvasni őket, a  HP-újraolvasással párhuzamosan pláne.

Jó hír, hogy október végén érkezik két újabb kötete a sorozatnak: Albus Dumbledore és Luna Lovegood. Én várom, és szeretném a gyűjteményemben tudni őket is. :) 

Érkeznek az újabb részek!

Harry Potter újraolvasás 2026 - 1-4. kötetek

Lám, csak eljött az idő újra, és akadt apropó is, a nagy Harry Potter újraolvasási projekt útnak indításához. Egyfelől, annyi csalódást okozó olvasmányom, és félbehagyásom volt már idén, hogy éreztem, csak a Roxfortban lelhetek békét. Másfelől pedig megérkeztek az Audible-re a full-cast audio verziók a könyvekből! Amikor elkezdtem az újrahallgatásokat, akkor még hiányzott azt hiszem a két utolsó rész, de időközben már teljes lett a sorozat. A férjem a végére is ért, dehát várható volt, hogy lehagy, engem mindig mindenki leelőz valahogy az olvasásban, akkor is, ha hetekkel előbb kezdek el valamit. :D (lásd könyvklubos könyveink, bocs!)

Gemini által generált kép (AI). 

Nagyon rég, 2018 végén - 2019 elején olvastam újra utoljára a Pottereket, akkor a Jim Kay-féle illusztrált kötetek addig megjelent három része indított el az úton. Elképesztően sok idő telt el azóta, de a lelkesedést pont ugyanolyan gyorsan megtaláltam. :) Most is mind a 7 kötetetet beterveztem újraolvasásra (nehéz is megállni, ha nekilendülök!), és ebben a posztban az első 4-ről írok néhány gondolatot. 

Robert Thorogood: A Marlow Nyomozóklub

Egy újabb nyomozóklub, ami nem tudott magával ragadni... Annak idején nagyon hamar félbehagytam A csütörtöki nyomozóklubot, nem jött be, és bizony azt hiszem ezzel is jobban jártam volna, ha kaszálom, de végül elolvastam. 

Kihagyott lehetőség a Marlow, mert az öreglányok vicces alapanyag lehetnének a nyomozóklubhoz, de teljesen sótlan és stílustalan marad az egész, iparosmunkaként megírt „párbeszédek”, és még részben ki is találtam a végét, pedig tényleg nagyon rossz vagyok krimi-megfejtésben. A Garda-tavas kriminél is így jártam, de az mondjuk tényleg egy égetnivaló darabja az irodalomnak, míg Thorogood könyve csak szimplán tucat-silány. Pedig az elején tetszett, remek felütéssel indít, meg is lepődtem, milyen tökös öreglány lesz a főhős, Judith Potts személyében, de hamar elmúlt az éjjeli meztelen úszás és a kisvárosi sorozatgyilkosság keltette izgalom. 

Nekem ezek a cozy mysterynek aposztrofált írások egyre kevésbé tűnnek cozynak; mintha valaki benézte volt ezt a műfajt valahol a kanyarban, és ami nem a silány és közhelyes könnyed romantikusba tartozik, és történik benne gyilkosság, azt betették a cozy mysterybe, jóvanazúgy. 

Túl hígak ezek a történetek, súlytalanok a szereplők, én nem oldódom fel az ilyesmiben, hanem inkább húzom a számat. 

Ha otthonos, kellemes krimis hangulat, akkor nekem még mindig AC és Simenon  a szint.

Lám, van felolvasás is?

Alice Hoffman: The World That We Knew

“If you do not believe in evil, you are doomed to live in a world you will never understand. But, if you believe in it, you may see it everywhere, in every cellar, in every tree, along streets you know and streets you've never been on before.”

Ilyen remek sorokkal indít Alice Hoffman regénye, a The World That We Knew, azonban sajnos nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet. Alice Hoffman az évek során Gaimanhez hasonlóan átcsúszott nálam a kiszámíthatatlan szerzők közé. Van, hogy nagyon imádom, amit ír, van, hogy egyáltalán nem értem, ugyan mit is szeretek Hoffmanban. Nos, ez a könyve az utóbbi kategóriába tartozik. Viszont csak egy pár sort fogok idevetni róla, hiszen kb. 30%-nál azt mondtam ne tovább, nem pazarlok rá több időt, és félbehagytam. Addigra is már nagyon meguntam, hogy újrahallgatok részeket, nem köt le, nem találom, hol tartottam, stb. Ez nem jellemző nálam az audióknál, szóval rögtön éreztem, hogy nem stimmelünk a könyvvel. 

A témaválasztás erős, második világháború, zsidóüldözés. Belevisz némi misztikus szálat is, életre hívnak benne ugyanis egy gólemet, ami a Lea nevű lánykát hivatott megvédeni a köteten át. Érdekes egybeesés, hogy itt is gólemről volt szó. Egyik előző olvasmányomban, Dan Brown könyvében szintén fontos szerepet játszott ez a mitikus lény. 

Nem igazán sikerült kapcsolódnom a történethez, a történelmi fikciós és a misztikus részeket egyaránt unalmasnak éreztem. Sajnos valamiért viszkettem a szereplők nevétől is, tudom, ez piszlicsáré apróságnak tűnik, de valahogy kínzásnak éreztem volna azt is, hogy továbbra is Ettie, Lea és Ava nevei visszhangozzanak a fejemben a felolvasás további óráiban is. Valamint a nem párhuzamos tekintetű kishölgy is idegesített a borítóképen - khm, tudom, külsőség ez is, de akkor is. 

Próbáltam különféle napszakokban, különböző lelkiállapotban hallgatni, de minden alkalommal az egyik fülemen be, a másikon ki lett a végeredmény, és sajnos a felolvasásnak is nagy szerepe volt ebben, elég rossz felolvasót választottak, aki motyog. Olyan volt, mintha őt sem kötné le igazán a szöveg. 

Hiába tettem a várólista csökkentős könyvek közé, a The World That We Knew most oly módon csökkenti a várólistámat, hogy félbehagyottan kerül le róla. 

Ez természetesen nem azt jelenti, hogy nem fogok már Alice Hoffmant olvasni, várnak még tőle könyvek, de azért nem örülök az ilyen bicsaklásoknak. A The Ice Queen szerepel tőle még az idei vcs-listán, az össz TBR listámon pedig még több másik cím is. 

Anya elszabadul

2019 és 2023 után ismét visszatértem Kelly Harmshoz, és nem csalódtam most sem. A The Overdue Life of Amy Byler már jó ideje a radaromon volt, idén feltettem a várólista csökkentős könyvek közé, és már év elején meg is hallgattam Audible-ről. 

Szerintem méltánytalanul mellőzött ez a könyve is a szerzőnek, de a magyar borítót elnézve nem is csoda, ha nem sokan figyeltek fel rá, fura lett a tipográfia, és nem hangsúlyozzák a könyves tartalmat sem, pedig a kötet címszereplője egy elcsigázott könyvtáros anyuka. Amyt három éve elhagyta a férje és azóta mindent egymaga old meg a két gyerekkel. Észre sem vette, mennyire szüksége lenne a pihenésre, és arra, hogy kiléphessen a robotpilóta üzemmódból és az anyálkodásból. A férje - akitől időközben elválni is elfelejtett - azonban egyszercsak újra felbukkan, és szeretne a gyerekekkel tölteni némi időt, mondjuk a nyári szünetből egy hetet. Az egy hétből aztán később több lesz, de már hét nap is elképzelhetetlenül csodásnak tűnik, amikor nem a mindennapi élet apró-cseprő dolgaival kell megküzdenie, hanem önmagával foglalkozhat, és lazíthat. Hóbortos barátnői révén egy teljes makeoverben is részt vehet, amit egyikőjük, Talia divatmagazinja le is dokumentál. A cikkek által igencsak felkapottá válik Amy és a #momspringa is, ahogy elnevezik ezt a bizonyos "anya elszabadul" hetet a  social media felületeken. :) 

A név egyébként az Amishok "rumspringa" kifejezésének átirata. A rumspringa az a szabad időszak a kamasz Amishok életében, amikor szabadjára engedik őket, hogy kipróbáljanak olyasmiket, amik a közösségben tiltottak. Majd eldönthetik, hogy aztán továbbra is a közösség tagjai akarnak-e lenni, vagy nem. 

Amy is fejest ugrik hát mindenféle olyan tevékenységbe, amire egy ideje nem volt lehetősége. Vakrandikat szerveznek neki, átalakítják a ruhatárát, frizuráját, megdesignolják a szemöldökét is. :) Sőt, még egy könyvtáros kongresszuson is részt vesz közben, ahol előadja egy ötletét az olvasás népszerűsítésére a fiatalok körében. Amikor először mérlegelte, hogy mit is kezdjen azzal a potya egy héttel, amiről szó volt a nyári szünet elején, és gyakorlatilag elsőre az jut eszébe, hogy tanulhatna valami újat, és hogy keres továbbképzést, hát felhorkantam. :D Anyám!! Évek óta nem pihentél, de a most adódó potya pihenés egy részét is elkonferenciázod?! Persze a döntés jó volt, a képzésen is találkozik érdekes emberekkel, és tényleg kikapcsoló számára ez a közeg; a könyvtáros projektje is beindulhat, és az egy hét anyaszabi is bőven megnyúlik aztán. 

A gyerekei persze hiányoznak neki, és ahogy belekóstol ebbe a nagy szabadságba, más életbe, hirtelen meg is ijed az egész helyzettől. Na meg a kis flörtnek induló dolog Daniellel nyár elején, kicsit komolyabbnak tetszik, semmint, hogy csak úgy lemondjon róla. Találnak-e majd valami megoldást, úgy, hogy mindkettőjüknek van gyerek is a képben, és hogy más városban élnek? 

Amyt egy vészhelyzet rántja ki aztán dilemmáiból, és a reality check sok mindenre jó lesz, talán helyre is tudják rakni a korábbi kérdéses dolgokat a családdal, és Daniellel is. 

Bár kissé felszínesnek tűnhet talán a makeover és a külsőségek miatt, azért bőven megtelik fontos tartalommal is a kötet, és remekül példázza, mennyire szüksége lenne minden anyának a #momspringákra. Amynek persze különösen, hiszen széltoló férje miatt évek óta egyedül boldogul mindennel, és szinte már nem is tudja, hogy kéne kikapcsolódni. Ez a nyár mindent megváltoztat, és jobbra fordít az életében. A kötet végén a vészhelyzetet éreztem csak egy kissé túlzónak, lehetett volna valami csekélyebb dolog is, ami követeli a figyelmét, nem ennyire életveszélyes krízis, és akkor nem fordul át melodramatikusba a zárás. 

Szerettem a karaktereket, nem egydimenziósak, és elég színes palettát festett belőlük Kelly Harms. A korábbi köteteiben is kedveltem a szereplőit. 

Szórakoztató olvasmány, jó témaválasztás; okosan, humorosan, érzékenyen tálalja az anyaság nehézségeit, a szabadság és felszabadultság varázsát, és az ezzel kapcsolatos bonyolult érzéseket is. 

Jó szívvel ajánlom igazából bárkinek, aki szereti az igényesen megírt, nem kaptafa chick-liteket, amiben nem csak a nyálrománc a fősodor, hanem vannak valódi dilemmák, érzelmek is. Pluszbónusz minden könyvmolynak a könyvtáros-könyves téma a könyvön belül, és persze az olvasásnépszerűsítés. :) 

Dan Brown: The Secret of Secrets

“Social media, Dana thought. The biggest intelligence boon since the Catholic Church invented confession.”

Wow! Ez igazán remek volt, biztos, hogy az év kiemelkedő szórakoztató olvasmányai között fogom emlegetni. Ha Dan Brown, akkor az nekem kell, ez egyértelmű volt, hiába, hogy volt már szerencsém néhány gyengébb könyvéhez is, mindenképp nagy rajongója vagyok, és természetesen szó sem lehetett róla, hogy ezt az új Robert Langdon kötetet kihagyjam. 

A kedvencem tőle továbbra is az Angyalok és démonok (megérdemelne egy újrázást is), a későbbi köteteket és cselekményüket néha picit keverem. A standalone-jai közül szuper élmény volt még a A megtévesztés foka is.

“Einstein had famously declared: Coincidence is God’s way of staying anonymous.”

Dan Brown nagy mestere a különféle izgalmak bonyolításának, miközben sok érdekes és hasznos információt is megoszt az olvasókkal. Ezek gyakran a művészettörténethez, festményekhez, szobrokhoz, szimbólumokhoz köthetőek, de titkos társaságok, mesterséges intelligencia, evolúció, az élet értelme, túlnépesedés, bioterrorizmus is szerepelt már a témái közt. Sokszor vet fel vallási, filozófiai, etikai kérdéseket. Remekül vegyíti a tudományt, a történelmet és a művészeteket, és mindezt thrillerszerű akció-kalandregényekbe ágyazza. Nagyon kíváncsi voltam, vajon a titkok titkával mire utalhat, mit fog boncolgatni ezúttal. 

Először is a helyszín PRÁGA, az isteni Prága, aminek roppantul örültem, mert mondhatni ismerős terepnek érezhettem egy részét, mint annak idején Rómát, Velencét, Firenzét is, ahol szintén megfordultam már. Langdon ezúttal Katherine Solomonnal utazik a cseh fővárosba. Kedvesét, a híres noétikus kutatót (jaj de furcsa ez így magyarul) ugyanis Brigita Gesner felkérte egy előadás megtartására. Katherine nemrég fejezte be, és adta le könyvének kéziratát, amiben igazán meglepő, és új kutatásait, felfedezéseit összegzi, főként az emberi tudattal kapcsolatban. 

“The city of Prague had always felt enchanted to him. It was a moment frozen in time. Having
suffered far less damage than other European cities in World War II, the historical capital of Bohemia enjoyed a dazzling skyline that still sparkled with all its original architecture—a uniquely varied and pristine sampling of Romanesque, Gothic, Baroque, Art Nouveau, and Neoclassical designs. The city’s nickname—Stověžatá—literally meant “with a hundred spires,” although the actual number of spires and steeples in Prague was closer to seven hundred. In the summer, the city occasionally illuminated them with a sea of green floodlights; the awe-inspiring effect was said to have inspired Hollywood’s depiction in The Wizard of Oz of the Emerald City—a mystical destination that, like Prague, was believed to be a place of magical possibilities.”

De mi van, ha ez a tudás valakire veszélyt jelenthet? Mi van, ha elméletek, hitrendszerek dőlnek össze? Mi van, ha valami kiderül, aminek nem lett volna szabad? 

“(...)noetic science is the study of human consciousness. Contrary to what many believe, consciousness research is not a new science—it is, in fact, the oldest science on earth. Since the dawn of history, we have sought answers to the enduring mysteries of the human mind…the nature of consciousness and of the soul. And for centuries, we have explored these questions primarily through…the lens of religion.”

A prágai utazás nyilván nem egy Károly-hídon andalgásban kulminál - hiszen Dan Brownról van szó -, hanem nagyon hamar, már a könyv elején tobzódhatunk bombariadótól kezdve, a folyóba ugró Langdonon át, a gyilkosságig mindenben... Egy rejtélyes, gólem-maskarában járkáló alak is előkerül. Katherine kéziratát hackerek lopják el, maga Katherine pedig eltűnik. Misztikus elemként megjelenik egy furcsa jelenés is, akit Katherine előző éjjel rémálmában látott. De nyugalom, magyarázatot végül, mindenre kapunk, még arra is, ami tényleg kissé elvontnak, túlzónak tűnik. Elképesztően izgalmas jelenetek követik egymást, hajsza indul a gyönyörű városban, és azon kívül is, hiszen a szálak New Yorkba és Londonba is elvezetnek, a titkok nyomában. 

“The world’s new popularity metric. Digital applause.”

Az emberi tudattal kapcsolatos eszmefuttatások, a halálközeli élmények leírása, egységességük különös mivolta, a mortality salience fogalma, a TMT (Terror Management Theory), a non-local consciousness, a sudden savant syndrome és az ESP (extrasensory perception), mind elképesztően érdekesek, ahogy a különféle leírt kísérletek is, a gondolatok, a tudat és a tudattalan tudományos megfigyeléseivel kapcsolatban. A biokémiai részek, a fejtegetések a neurotranszmitterekről is lebilincselőek, és (szerintem) érthetőek is. Remek eszmefuttatások vannak a digitális világról, a mai korról, amiben élünk, és arról, hogy alakul ördögi körré, amit világunkkal teszünk. 

“The worse things get, the worse we behave. And the worse we behave, the worse things get.”

Rendkívül okos könyv, és közben persze megmarad szórakoztató irodalomnak is egy szinten, hiszen izgulhatunk a menekülő Langdonért, az eltűnt Katherine-ért, de ugyanúgy bevonódunk a mellékszereplők sorsának alakulásába is - Michael Harris, Sasha Vesna, Jonas Faukman mind nagyon érdekes karakterek voltak -, és nincs hiány fordulatokban. Vannak kifejezetten hátborzongató részei, és nem csak a szórakoztató, hanem a tudományosan megalapozott elemekben is bőven. Ezzel kapcsolatban mindenkinek felhívom a figyelmét, hogy a könyv elején bizony ott van feketén-fehéren: 

Saját kép.

Nekem voltak pillanatok, amikor hideg futkosott a tarkómon egyes kísérletektől, a CIA tevékenykedéseitől, és hogy vajon mennyi minden zajlik titokban, akár az emberi tudattal kapcsolatban. Milyen határokat feszegethetnek?

Nehéz ezekről a tudományos érdekességekről írni, mert nem akarok butaságot mondani, ahogy belebonyolódom, illetve egy részét pont a könyv hivatott megismertetni az olvasóval, hogy aztán elképessze helyenként. :) Illetve mivel angolul olvastam, nagyon angolul ül minden a fejemben is, nem könnyű magyarul értekezni róla.

A könyv már magyarul is megjelent, ráadásul két kiadásban is! :) Jó szívvel ajánlom a Dan Brown rajongóknak, és azoknak, akik szeretik a fast-paced akcióregényeket némi extra, okos-töltettel. 

Bár ebben kevesebb a szimbolika, és a kódfejtés, és szinte nem is Langdon a főszereplő, hanem Katherine, attól még izgalmas, elgondolkodtató, olvasmányos, gördülékeny, és imádtam a csavarjait is. Zseniális volt ez a témaválasztás, és ahogy végigvitte. Remélem érkezik még sorozatrész, vagy akár valami más a szerzőtől, és hogy ezúttal nem kell majd ilyen sokat várni rá. :) 

Marie Pavlenko: Akár egy kismadár

Marie Pavlenko könyve rendkívül nehéz témát próbál feldolgozni ifjúsági regény köntösbe bújtatva. Az Akár egy kismadár főszereplője a 20 éves Abigail, akit nemrég hagyott el a szerelme, Thomas. Abigail, aki az állatorvosi egyetemre készül... Abi, aki elveszíti az egyik karját egy szörnyű autóbalesetben...

Bár természetesen tudtam, hogy mi a könyv témája, mégis elementáris erővel csapott le rám az első pár fejezet, amikor tényleg megtörténik a baleset, premier plánban. Nem gondoltam volna, hogy majd ennyire erőteljesen indul a történet. Nagyon megterhelőnek éreztem először, szorongatott, és együtt szenvedtem Abivel. Utána oldódott persze minden, szépen lassan, apránként. Gyönyörűen bontotta ki a világot számára Pavlenko újra. Rendkívül érzékenyen mutatott be minden nehézséget, az öltözködéstől a konyhai és fürdőszobai teendőkön át az emberek hol szánakozó, hol ijedt, hol megrökönyödött tekintetéig. A lelki és testi fájdalmak sorát is érzékletesen mutatta be. Nem lehet nem együttérezni Abivel. Voltak olyan sorai, mondatai, amikben minden a színtiszta fájdalom és gyötrődés - bárki ráismerhet, akárhány végtaggal vagy anélkül is. Bekezdések, ahol tapintható a szorongás és a magány.

"Lemegy a konyhába, hogy elkészítse a reggelit. Bekapcsolja a rádiót, de nem figyel oda. Odakint félénk napsugár tör át a tejszínű, sűrű ködön.
Az egész környék alszik még.
Nagy, vörös gyapjúsálba burkolózva egy babakocsit toló nő megy el a ház előtt. Egy zöld melegítős férfi fut át szökdécselve az utcán.
Abi a tekintetével követi őket. Csapódik egy ajtó, megzördül egy kuka fedele.
Fél órán keresztül áll az ablakban, de csak egy kapucnis alakot lát, ahogy a metró felé siet."

A baleset nyilván teljesen kiforgatja a sarkaiból Abi világát, és a fogyatékosság miatt kezdetben teljesen sötéten lát mindent. Minden új helyzettől tart, és nem mer elmenni egyedül sehova. Anyukája, Elsa csalogatja ki sokszor a természetbe, a parkba sétálni. Bionikus karját nem szereti, fájdalmai kezdetben még akkorák, hogy a kart is nagyon nehéz lenne hordania. Az esztétikai protézisről pedig tudja, hogy látják, mi az... A karcsonkot nagyon szégyelli, és úgy véli, senkinek sem szabad meglátnia. Nem tudja már magát szeretetreméltónak, szépnek, bármire is jónak gondolni. 

"- Nem akarsz elmenni egy pszichológushoz?
- Nem akarok. Teszek a pszichológusokra. Csak a karomat akarom."

A balesetet követően elköltöztek, hogy minél kevesebbet kelljen magyarázkodni az ismerősöknek a környéken, és minél kevesebb sajnálkozó pillantást kapjon majd Abi. A rehabilitációról Abi tehát már az új otthonukba tér haza. Milli, a húga neheztel rá, mert minden róla szól, és miatta változott meg az ő élete is, a szülei élete pedig szinte megszűnt létezni, már nem járnak össze senkivel, Abiről szól szinte minden, főleg az anyuka, Elsa számára. 

Abi levágatja a haját teljesen rövidre, hogy minél kevesebb gondja legyen azzal is, hiszen félkézzel nem egyszerű. A könyv elején épp a fodrászat után fut össze Auréle-lel, akit még az általános iskolából ismert. 

Hamarosan csomagok érkeznek postán, könyvek egy bizonyos Blaise Cendrars tollából, aki maga is amputált. Abi eleinte a fájdalomcsillapítók ködén át nehezen tud koncentrálni a könyvekre, de tartalmuk mégis magával ragadja őt, és támaszt, vigaszt nyújt. 

Hamarosan kiderül az is, ki a Cendrars-ismeretlen, aki a könyveket küldte. 

A fejezetek előrehaladtával fokozatosan, lassan változnak a dolgok Abi körül; a családtagok, és Auréle remekül segítik a törött szárnyú kismadarat. Laza és kedves francia família képe rajzolódik ki. Van egy hóbortos nagynéni is, Coline, akivel Abinek nagyon szoros a kapcsolata. Coline révén kibővül a család egy kiscicával is, aki szép japán nevet kap: Yoru (este). :) A macska-ajándékozást kifejezetten jó pontnak tartottam, elképesztően sokat tud adni bármilyen bánatos, és egyedül átvészelt nehéz helyzetre, ha van ott az emberrel egy kisállat. ♥

Aztán jöttek a madarak, a parkba tett kirándulások, a hegyi túra... És még több madár. :) Egy tétova próbálkozás, egy bátor lépés, egy morbid vicc... aztán még több fanyar humor, mint jó megküzdési stratégia. :) A természet, és a természettel való kapcsolódás is remek gyógyírnak bizonyult Abi számára, de kellett hozzá némi szerencse is, és sok elfogadó ember, akikkel sikerült körülvennie magát. Végtelenül örültem a "gyógyulásának". 

"Mert úgy éltek, ahogy akartak.
És nemcsak úgy, ahogy tudtak."

Amiből túl sok volt és nem tetszett: kiscicám, kiskecske becenevek (why??), és hogy mindenki megpuszil mindenkit és puszit nyom állandóan. :') A fiatal felnőtt főszereplők pedig néha kicsit koravénnek tűntek, de biztos vannak ilyen nyugdíjas hobbista 20 éves madárlesők is, akik mellesleg szeretnek jógázni. :D 

Kivenném belőle azt a fogkefe-kölcsönadást is... ne már! Miért nem lehetett azt írni, hogy adott neki egy fogkefét?... 

Néhány furcsa mondat és kifejezés is előfordult, de mivel francia az alap, nem mindenre tudtam rátapintani... Mindenesetre az senkinek nem tűnt magyartalannak, hogy "ez lesz a halvány, drága első alkalom?" Vagy hogy egy amputált csonkon már nincsenek varratok, gondolom magát a hegesedést akarta írni, de varrat már mióta nincs benne. 

Ezen kívül a romantikus szál nekem picit egyenetlen volt, de az egész történet maga szép ívű, megrázó, de egyben felemelő és életigenlő is: a kibillent egyensúlyból is újra magunkra lehet találni, és meg lehet lelni, hogy miért érdemes élni. Megható, őszinte, elgondolkodtató regény, ami szerencsére cseppet sem didaktikus. 

Érdemes elolvasni a köszönetnyilvánítást a végén; kiderül a könyv szomorú apropója is, amiből az egész megszületett. 

Mikki Brammer: Minden, amit megbántam

Nem csak a november, de az év egyik legjobbja is lett Mikki Brammer könyve, a Minden, amit megbántam. Ez őszintén szólva annyira nem lepett meg, mert valahogy eleve jó megérzéseim voltak a könyvvel kapcsolatban. Valamikor az olvasás közben ráadásul rámtalált az a kis belső meggyőződés is: ez bizony kedvenc is lesz. 

A történetben Clovert ismerjük meg, aki haláldúlaként dolgozik. Ez a foglalkozás nem volt teljesen ismeretlen számomra, Jodi Picoult egyik kötetében is találkoztam már vele. A haláldúla segít elrendezni a haldoklók ügyeit, teljesíti kéréseiket, és támaszt, társaságot nyújt akár a legvégső percekig, elkísérve őket az utolsó útjukra. Akár csak csendben ülve is, de ott van. Segít elfogadni a véget. Furcsának hangozhat, mégis azt hiszem nagyon hasznos lehet, és bár megterhelő foglalkozás, a könyvben Clovernek azért sok pozitívumot is jelent, amit a haldoklóktól "kap". 

Hiro Arikawa: A búcsúzó macska

Hiro Arikawa az év egyik nagy meglepetése lett, Az utazó macska krónikája című regényével. Úgy döntöttem nem várok soká a másik könyvével, amit egyfajta folytatásként tartanak számon, de szigorúan véve mégsem az. A búcsúzó macska ugyanis egy novellás kötet, és bár van két olyan novella az elején, amikben visszatér Hacsi, Nana és Szatoru, a többi történet teljesen másokról szól.

Az első novella Hacsit mutatja be jobban, kvázi egy előzménytörténet. Egyetlen hibája, hogy sajnos valamiért lefordították benne a Hacsit Nyolcra. Érthetetlen, hiszen az első részben is Hacsi volt, illetve annak fényében még érthetetlenebb, hogy Nana viszont maradt Nana. A másik kapcsolódó novellában pedig Szatoru és Nana szerepelnek, egy régi professzorát látogatják meg Szatorunak, tulajdonképpen ez az utazó macska krónikáiba beilleszthető rész, keresik azt, akinél Nana ottmaradhat. 

A többi novellában új szereplők vannak, és persze mindegyik sztoriban van macska, egy vagy több. Bepillantást nyerhettem egy csomó macskás, japán család életébe, és mindenki egészen közel került hozzám, bevonódtam a sorsukba. Imádtam ezeket az életképeket, és az írásmódot is. Szerethető, emberi történeteteket írt Arikawa most is, és mindegyikben jelen van valami kis édesbús, melankolikus hangulat is. Lírája finom, szelíden visszafogott. Nem történnek világmegváltó dolgok egyikben sem, mégis mindben érezni lehet azt a kis varázslatot, amit a cicák képesek az emberek otthonába vinni. Sőt, az egyik novellába még egy kis mágikus realizmus is belefért. A hétköznapiság mellett fontos témákról ad gondolkodnivalót: barátság, kapcsolatok, megbocsátás, szeretet, hűség, gyász. A japán kultúráról is megtudhatunk egy s mást ismét. 

Na meg a macskák! Mennyi remek macskajellemet alkotott Arikawa! Egyedi, szeretetreméltó, macskás macskák mind. Remekül megragadja a macskaviselkedés jellemzőit a szerző, látszik, hogy ismeri őket, és valódi egyéniségeket alkot belőlük. 

A kedvenc részeim voltak a Schrödinger macskája, amiben egy "balfék" férj egy kiscica révén tanulja meg a felelősségvállalást, és hogy hogy lehet jó apa, és jobb férj, és A búcsúzó macska, a címadó novella, amiben nagyon közel kerültek hozzám a családtagok (két- és négylábúak egyaránt). ♥

Szívmelengető, kedves olvasmány, méltó "folytatás" Az utazó macskához. Ami pedig kiemelendő még, hogy a novellák egytől-egyig színvonalasak voltak. Azt hiszem ez a legjobb novelláskötet eddig, amit valaha olvastam. Máskor ugyanis novellagyűjteményeknél borítékolhatóan az a konklúzió, hogy voltak nagyon jók, voltak nagyon rosszak, és emiatt közepes élménnyé lehet csak minősíteni az olvasást. Arikawánál abszolút nem így volt. 

Megérte elolvasni. ♥

Más kiadások.

Felfigyeltem rá, hogy van a szerzőnek még egy könyve, ami angolra le lett fordítva: The Passengers on the Hankyu Line. Szeretném ezt is elolvasni. :) 

Fordítási kukacoskodás: 

 A fordítót azért megbúbolnám egy cseppet, nem csak Hacsi miatt, hanem a lábjegyzetek miatt is... "Kár sírni a kiömlött tej felett" mint magyar megfelelő?... A Role Playing helyett meg sikerült Roll Playinget írni. És "zsírszedő papír"?! 

Maja Lunde: Hónővér

Csodás téli mesét olvashattam Nikkincs jóvoltából, köszönöm! ♥ Kölcsönkaptam kedves barátnőmtől ezt a kötetet, és bizony kicsit sajnálom is, hogy vissza kell szolgáltassam, mert öröm egy ilyen kívül-belül szép könyvet tudni a polcunkon, hogy akár a következő ünnepi időszakban is elővehessük.

Maja Lunde története tökéletes hangolódás adventre a téma és a felosztás miatt is. 24 fejezetét akár be lehet osztani az adventi várakozás napjaira is.

Karácsony előtt nem sokkal csöppenünk Noel történetébe, akinek nemrég meghalt a nővére, Júnó. Az egész család magába roskadt, és mindenki csak üres héja maradt önmagának. Még a korábban dinamitként emlegetett kishúg, Augusta, is csak halovány másolatnak tűnik. Az apátia annyira beleitta magát a család otthonának szöveteibe és a családtagok bőre alá is, hogy szinte szó sem esik arról, hogy mindjárt karácsony van. Nem kerül elő semmi ünnepi dísz, a pincében porosodik az adventi gyertyatartó is, és mindenki némán ül esténként a vacsoraasztalnál. 

The Devil Wears Prada - Revenge Wears Prada

Végre egyszer egy kicsit up-to-date vagyok, hiszen épp nemrég láthattunk teaser trailert a készülő The Devil Wears Prada 2 című filmből. :) Bár igaz, ami igaz, már egy ideje szerettem volna újrázni az első részt, a méltán híres Az ördög Pradát viselt, most mégis kifejezetten kapóra jött az újraolvasás. Ha már újra bevonódtam ebbe a világba, gyorsan kaptam is az alkalmon, és folytattam a sort A bosszú Pradát visellel. Ebben a posztban most minkét olvasmányról beszámolok. 

The Devil Wears Prada - Az ördög Pradát visel 

Számomra ez egy igazi "korszakos" könyv és film, nagy hatással volt rám annak idején, imádtam Anne Hathawayt és Meryl Streepet benne, és egy igazi real-life stílusváltásra is inspirált engem. A könyvön is nagyon jól szórakoztam, kedvencemmé vált,  Szóval hatott rám... akkor. Pergő, fordulatos, vicces történetként maradt meg az emlékeimben. Kicsit féltem, vajon időtálló maradt-e számomra, ugyanúgy élvezni fogom-e, mint egyetemistaként. 

Azt kell mondjam, hogy ennyi év után újrázva is megtaláltam benne, amiért annak idején nagyon megkedveltem, és újfent imádtam a csattanós kis végét! :) 

Ami meglepett, és kicsit furcsálltam, hogy igazából mennyire kevés is a tényleges cselekmény benne, valahogy több eseményre, történésre emlékeztem, pedig szinte csak 2-3 nagyobb dolog történik, meg a sok szívatás-ugráltatás Miranda részéről. A filmhez képest Nigel kevés szerephez jut, jól tették, hogy a vásznon kissé ő hangsúlyosabb. Stanley Tucci tökéletes választás volt. 

Forrás.

A sztoriban egyébként Andrea Sachs újságíróként szeretne érvényesülni, és a Runwaynál adódik egy lehetőség, amelyről mindenki úgy beszél, hogy mindenki ölni tudna érte - ő lehet Miranda Priestly asszisztense. Andy így kerül be a divatmacák közé, és lesz egy rendkívül alacsony rangú, folyton ugráltatott beosztott, akinek mindenre pattannia kell, amit csak Miranda elképzel, és akinek az újságíráshoz hozzá sem lehet makkanni. Néha olyan kevés információ alapján kell megpróbálnia eligazodni, hogy a feladat szinte lehetetlennek tűnik. De Mirandától kérdezni, pláne visszakérdezni valamire, az egyenesen szentségtörés lenne. A senior asszisztens Emily azért valamennyire a segítségére van Andynek, hiszen sokszor együtt ülnek a katyvaszban. 

Angol és magyar kiadások (igen, az a jobb alsó
borzalmas is ugyanez a könyv! :D)

Andy hamarosan rutinosan egyensúlyoz tálcányi Starbucks kávékat, pillanatok alatt intéz telefont a legnagyobb divatmogulokkal, megtanulja a kék árnyalatok közti különbségeket, percek alatt le- és átszervez repülőjegy foglalásokat, és még a frissen megjelent Harry Potter kötetet is megszerzi Miranda ikerlányainak, mielőtt az a boltokba megérkezne. Természetesen rögtön két példányban. Andyre ragad némi stílus a divatvilágból is, és a végtelen raktárakból rengeteg csinos és drága ruhára, cipőre és kiegészítőre is szert tesz. Kénytelen is változni ebben, hiszen egy 5 évvel ezelőtt vásárolt turis szoknya, meg a lapos cipői nem elfogadottak az irodában. Andy aztán annyit változik, és annyira neurotikus is lesz Mirandától (nem csoda), hogy már a barátja, Alex sem nagyon ismer rá. Vajon megmenthető így a kapcsolatuk? Egy év, ennyit kéne kibírni Miranda mellett egy jó ajánlólevél reményében, ám a párizsi utazás a kötetben nem várt fejleményeket hoz, és Andy döntéshelyzetbe kerül... 

Forrás.

Szeretem a szereplőket és a képtelen helyzeteket, és sokszor sajnáltam Andyt, ugyanakkor nem értettem annyira a motivációt, és azt a vágyat, hogy Miranda elismerje. Persze én is voltam fiatal, meg munkakezdő, és nem köptem szemen a főnököt, hanem tűrtem (mondjuk én sem sokkal többet az egy évnél :D), de a mai fejemmel az első képtelen kérést harsányan szemberöhögném. Nem is tudnék semmi corporate-ben dolgozni, pláne nem valakinek a főnöksége alatt, a bullshit-tűrő képességem pedig a béka feneke alá esett már néhány év munka után is. :) 

A végkifejletnek nagyon örültem, igazán jó odavágás és faképnél hagyás lett belőle. Mondjuk még jobban örültem volna, hogyha mindez teljesen belső indíttatású, nem a barátnő bajával összefüggésben kerül kicsit a külső körülmények nyomása alá Andy. 

Összességében kellemes kikapcsolódás, üdítő élmény volt, és élveztem visszacsöppenni ebbe a világba. 

Forrás.

Jó lenne újranézni a filmet is! 

Revenge Wears Prada - A bosszú Pradát visel

A bosszú Pradát visel egy évtizeddel később játszódik, mint az első kötet. Andy épp lázasan készül a saját esküvőjére. A Runwaytól való viharos runaway után (haha see what I did there), blogírásba kezdett, majd nem sokkal később újra összehozta a sors Emilyvel, akit Miranda kirúgott (!!!), és együtt belefognak egy esküvői magazinba. A magazin a Plunge névre hallgat, és igen sikeres lesz, az esküvői lapok közt a luxust, a sztárokat képviselve. A magazin létrehozásában Andy vőlegénye, későbbi férje, Max Harrison, a Harrison-médiabirodalom örököse is segített, és a sikerben még közvetve Miranda is benne van, hiszen a lányok lépten-nyomon elejtik a nevét a klienseknek... Valamit csak hozzon már a konyhára, hogy mennyit szenvedtek a rémuralma alatt. Andynek néha még mindig rémalmai vannak Miranda miatt. 

Az esküvő napján Andy birtokába jut néhány kellemetlen információ, és aztán újabb meglepetésre derül fény... A dolgok bonyolódnak, és közben a Plunge-ra szemet vet az Elias-Clarke, vagyis Miranda ismét képbe kerül az életükben. Miközben Andy élete 180 fokos fordulatot vesz, Emilyvel nem értenek együtt az Elias-Clarke businesst illetően, és ráadásul még Alex is fel-felbukkan a kanyarban... 

Az események sűrűsödnek, és a végefelé bizony igencsak összecsapnak a hullámok Andy feje felett. 

!!!Spoilerek!!!

A magyar kiadás.

Az egykori rivális Emilyvel való összebarátkozást, a közös vállalkozást kedveltem, ugyanakkor nem igazán értem, vajon miért pont egy esküvői magazin lett a projekt? Felszínesnek tűnik, és egy Runway-szerű irányba ment el, holott korábban a komolyabb újságírás volt a cél - hiszen ennek érdekében tűrt Andy Miranda rabigájában is. Max egyáltalán nem szimpatikus, illetve nekem nem tetszett, mennyire nem is volt jelentősége az esküvő napján kiderült dolgoknak, vajon volt-e valami hűtlenség ott, vagy hogy nem beszélték meg ezt jobban. Az anyós levele sem pendített meg sok mindent. 

Az Elias-Clarke féle felvásárlás, amivel a szeretett magazinjuk kvázi beolvadna Miranda alá, és Miranda lenne a főnökük, egy egészen elvetemült ötlet, nem is értem egyébként, ennek mi értelme van, ha a magazin amúgy megy szépen a lányok irányítása alatt. Egy évig ott kéne még dolgozniuk, és aztán annyi? Hagyják az egészet? Nem tudtam megérteni ennek a lényegét, azon kívül, hogy esetleg anyagilag jövedelmező lehet a kivásárlás, mire jó veszni hagyni, amit kitaláltak? 

A legnevetségesebb azonban az volt, hogy ez volt az egyetlen igazi konfliktus a könyvben, erre alapozták az egész cselekményt, és semmi másról nincs szó, mint hogy hogyan halogatja Andy a megbeszélést erről Emilyvel. Teljesen világos, hogy Emily akarja a dolgot, Andy meg nem, de Andy valahogy nem képes ezt kerek-perec megmondani HÓ-NA-PO-KON át. Milyen végtelenül hülye kifogás az az üzleti világban, hogy bocs, most terhes vagyok, addig nem ejtünk szót erről az üzletről, amíg meg nem szültem. :D :D WTAF? Az pedig, hogy bár elejtik a könyv elején, mégsem üt szöget Andy fejében, hogy hát hello, másnak is van részesedése a cégben, ergo más is hozhat döntést Andy feje felett, főleg, amíg ő a babázással van elfoglalva, hát... Nem mellékesen NYILVÁN egyáltalán nem lett volna szabad belemenni abba, hogy ne Andynek legyen tulajdonosi többsége a cégben... Üzleti életben nincs bariság, meg egyenlőségjelek... A férj árulása megbocsáthatatlan, de legalább Andy is abszolút így gondolja, és nincs semmi hezitálás, ez válóok. Megint a végére érik meg benne minden, viszont így picit az egyensúly is megborul a könyvben, mert aztán még az epilógusba belezsúfolnak egy egy évvel későbbi happy endet is neki. 

Mondjuk azt nem tudom, minek kellett feltétlenül anyává is tenni, igazán ráért volna a dolog, nem ennyi évet felölelni az elején, inkább gyermektelenül hagyni őket Max-szel, és aztán rátalálhatott volna erre a szerepre Alex mellett is, mennyivel kellemesebb végkifejlet lett volna... Egyébként a gyerekes részek megint végtelenül idegesítettek, az akármekkora kisgyereket otthagyja az akárkivel, meg lerakja a játszószőnyegre, és kééész. :D Ilyen kellék-gyerekek b+ nem léteznek! 

Szemöldökemelős volt az is, hogy Miranda szereti a terhes nőket, meg a gyerekeket, milyen f*szság ez, Miranda senkivel sem kedves érdek nélkül, és senkit sem szeret, pont. Az érdekembersége persze újra kiviláglik, de akkor is felesleges volt  megpróbálni árnyalni a személyiségét olyan dolgokkal, amik hiteltelenek.

!!!Spoilerek vége!!!

Forrás.

Szóval a visszatérés jó volt ugyan ebbe a világba, de a konfliktus kissé mondvacsinált, és rétestészta-szerűen az egész könyvön végighúzódik, más alig kap szerepet. Kevés volt a spiritusz, gyengébb kötet, Miranda is sokszor karakteridegen, az egésznek pedig igazából semmi értelme. Kíváncsi vagyok, az új film mennyire követi majd a könyv cselekményét.

Az első kötetet abszolút jó szívvel ajánlom, és ha kíváncsiak vagytok a folytatásra, az is olvasható azért, de több hibája van. Van egy harmadik kötet is, a When Life Gives You Lululemons (magyarul A feleségek), ami egy Emily spinoff, de nem igazán győzött meg a fülszövege, szóval én ezt már kihagyom. 

Érdekes szavak, kifejezések: 

• roman á clef: francia kifejezés, tükörfordítása "regény kulccsal", valós eseményeken alapuló történetet, regényt jelent. A Revenge... végén jön elő, amikor is Andy azt fontolgatja ír egy regényt a Mirandás dolgokról (ami nyilván aDevil Wears Prada lenne/lesz). :)