Benjamin Stevenson: Everyone in My Family Has Killed Someone

Ti nem tudom, hogy vagytok vele, de folyton ez a könyv jött szembe velem mindenhonnan, egész októberben. Mintha minden ismerősöm Benjamin Stevensont olvasott volna, valami nagy, közös megegyezés alapján. Hú, mondtam magamban, de jó, milyen népszerű, milyen közkedvelt, hát ez nagyon szuper lesz! Aztán elég vegyesre sikeredett a viszonyunk. Eleinte somolyogtam, középtájt megharagudtam, és nem értettem semmit, de aztán a végére megbékéltünk egymással, és jó szívvel fejeztem be, sőt, már most tudom, olvasni fogom a következő részt is. ;) Na de kezdjük az elejéről. 

A könyv nemrég magyarul is megjelent az Agavénál, A családomban mindenki gyilkos címmel. Meg kell hagyni jó a címválasztás, mert azonnal felkelti az ember figyelmét; hát milyen egy família ez?! Félig-meddig arra számítottam, valami bohókás, szatirikus család életébe nyerünk majd betekintést, kicsit színpadias jelenetekkel, komikusnak ható túlzásokkal. Aztán valami teljesen új és egyedi bontakozott ki, mind a történetet, mind a stílust tekintve. Bár azt meg kell hagyni, a színpadiasságból azért volt valamennyi, és ebben emlékeztetett a Tőrbe ejtve című filmre. 

A Cunningham család életébe akkor csöppenünk bele, amikor családi összejövetelt szerveznek egy hegyi szálláson. A hó persze mindent belep, és a külvilágtól elzártan maradnak. Nyilván nem sokkal később lesz hulla is, na ráadásul senki se tudja, ki az... A családi hepaj apropója egyébként az, hogy az egyik Cunningham fiú most szabadult a börtönből. Ahová állítólag az öccse, Ernest miatt került. A sztorit el is mesélik az elején, hogy hogy is ölt meg Michael valakit (mert hiszen itt mindenki megölt valakit - így vagy úgy), de a fejezetek előrehaladtával kiderül, sokkal több minden van a háttérben, mint gondoljuk, és a régmúlt eseményeivel is összefügg minden. 

A stílus nagyon egyedi, a bűntény, bűntények, rejtélyek pedig elképesztően tekervényesek, nagyon bonyolult az egész. Rengeteg szereplő van, röpködnek a nevek, nehéz volt követni, ki kicsoda is. Két alkalommal nagyon elvesztettem a fonalat, és meg is orroltam kissé, de mentőövként szolgáltak a 14,5. és a 38. fejezetek, ahol áldásos módon összefoglalja Stevenson az addigi tudnivalókat. 

Ironikus, önironikus a stílus, kifigurázza az összes, krimiben használt sablont, és mégis dolgozik sablonokkal, ráadásul az orrunk előtt, de kiderül, az olvasó (én legalábbis) akkor is hülye ehhez, ha lengetik a szeme előtt, hogy helló, ezt nem véletlenül jellemeztem 80 szóban... :) Szerintem megfejthetetlen. Jók a terelések, nehéz összekötni az összetartozó pontokat (pontokat!!! mondom pontokat!!! :D).

A zavarosságon kívül még a karakteralkotást kritizálom meg. Jó lett volna, ha kidolgozottabb karakterekkel dolgozik, szerintem rendkívül egyforma volt mindenki, a nőket kiváltképp alig tudtam elkülöníteni egymástól, személyiségjegyek, hol bujkáltok?

Az egyik karakter - akit most nem fogok nevén nevezni - azt hiszem a lassú gondolkodású olvasók miatt lett olyan, amilyen, bár sokat azon kívül ő sem villantott magából, hogy a poirot-i jelenetben a végén mindig felteszi a kezét, hogy ez ki? az ki? mivan? :D Na ő én voltam, aki nem ért semmit! :) 

Érdekes, hogy kifejezetten nem szeretem az olvasóhoz való kiszólogatást, a direkt szellemeskedést és haverkodást, itt mégis valahogy remekül működött, nagyon jó egyensúlyt teremt a szerző. És az ügy is tényleg baromi csavaros, ilyennek kell lenni egy bűnténynek a regényekben. Szóval, részemről jöhet a következő, már kicsit felvértezve indulok majd neki, és várom az összefoglaló fejezeteket, hátha belejövök a bonyi krimikbe is valamikor. ;))

Lesz film(sorozat) is belőle, az HBO-nál, szerintem jól fog működni úgy is, kíváncsi vagyok rá. 

A következő rész címe: Everyone on This Train is a Suspect - vonatos helyszín, összezártság, ismét egy szuper cím, juhú! :)