Csernus és a "se veled - se nélküled"

Forrás.

Alkalom szüli a Csernust, avagy megint sikerült ellátogatnom a doki egyik előadására. A téma a "Se veled, se nélküled - filmvetítéssel a párkapcsolatok nehézségeiről" címet viselte, de ahogy az sejthető volt, ennél azért szerteágazóbban beszélt a doki, és nem csak azok számára volt élvezetes (szerintem) az előadás, akik megszólítva érezték magukat. A kérdésre persze, hogy ki van épp se veled, se nélküled kapcsolatban, egyetlen kéz sem lendült a magasba a közönségből. A különféle feltett kérdésekre persze mindenki elég zárkózottan reagált, ami számtalan kis apró poénkodásra adott teret Csernusnak. 

Szerintem kifejezetten jó kedve volt, és elég laza volt, de mondjuk máskor is az szokott lenni, tapasztalatom szerint. Viszont lehet, hogy kicsit jobban átgondolhatná ennek az előadásának a szerkezetét. Viszi ugyan a témát és az előadás menetét előre, és sokfelé mindig az adott, mikrofont kézbe kapó ember, és jelen esetben a bekészített filmklipek is, de mégis, azt vettem észre, kicsit csapongott, és sokszor hagyott félbe valamit azzal, hogy erre majd később visszatér, majd mégsem tért vissza. Szóval, kapd össze magad, doki! :D 

Mindent egybevetve persze élveztem az előadást, sokat nevettem, voltak megszívlelendő gondolatok, és mindig hallok valamit, amiben megtalálom önmagamat is. 

A párkapcsolatok nehézségeiről való elmélkedés azzal kezdődött, hogy tulajdonképpen milyen nagyon nagy hiba is az, hogy a párunkkal amikor leülünk beszélgetni - és itt inkább valami fontosnak a megbeszélésére gondolok, vagy nevezhetjük egyesek esetében ezt baszogatósdinak is (sajnos) -, akkor hogy van az, hogy nem kérdezzük meg a másiktól: 

Van-e kedved, időd beszélgetni?

A felismerés erejével kólintott fejbe ez a mondat, mert szerintem is nagyon-nagyon fontos lenne így kezdeni néha. Mert a másik néha egész nap rohant, egész nap másokra koncentrált, problémákat hallgatott meg és oldott meg, és nem biztos, hogy az az este a legalkalmasabb arra, hogy otthon is egy óriási, vagy akár csak egy kisebb, de fontos problémakör megoldásába, megbeszélésébe belemenjenek, mert abból egyenes út vezet a veszekedéshez, személyeskedésekhez, indulatokhoz. ... 

Nemrég egyébként ennek hatására leintettem a Zemberemet, hogy hagyjon most mára - persze szép szóval - mert nem fogok tudni úgysem értelmesen kommunikálni, megbeszéljük később, vagy másnap inkább, és bejött. 

Csernus egy londoni előadáson. Forrás.

Csernus sokat beszélt ismét az érzelmi manipulációról, házisárkányokról, a maszkulinizálódó (farkat növesztő) nőkről, akik sokszor csak mártírkodnak. Tetszett a boldogsággal kapcsolatos gondolatmenete is. Racionálisan ugyanis nagyon hajtjuk az anyagi javakat: legyen ház, legyen kocsi, utazás stb. De ez önmagában nem boldogság, hanem: 

biztonság. 

Nem szabad összekeverni a kettőt, mert ha összekeverjük, abból jönnek a tipikus beszélgetése az óriási műmosollyal: Hogy vagytok? Jóóól! és a Géza hogy van? Ő is jóóól! Aztán ennyi, és az illető továbbmegy és arcáról lehervad a műmosoly: újra búvalbaszott lesz. Ez a magyaros búvalbaszottság egyébként tényleg olyan tipikus, mindig örülök, ha felhozza a doki. 

Volt egy történet, sírokkal, sírkövekkel, amin igen fiatal életkorok voltak feltüntetve: 2 év, 1,5 év stb. és jött a kérdés a történet szereplőjétől: mi történt itt, hogy ilyen fiatalon halnak meg a gyerekek?... De szó sem volt erről. A történet lényege az volt, hogy tartottak egy füzetet, amiben bejelöli az ember a napokat, amikor boldog, amikor jó napja van, amikor igazán élt... és a "végén" ezt össze kell adni ezeket a napokat; igen, az élet végén. És akkor kijön igazából: mennyit éltél? ... Visszaadni ugyan nem tudom ennek a kis tanmesének a hangulatát már, de nagyon megfogott és meghatott. 

Voltak aztán a kis bejátszások, filmrészletek, és előkerült konkrétan a se veled, se nélküled témája is, csalódások, megcsalások, kiszeretések stb. Szerintem remek válogatás volt, ami számtalan helyzetet mutatott meg, egytől egyig olyanokat, amikről sokat lehet beszélni, vitázni, továbbgondolkodni. 

Az első jelenetben szülők és lánygyermekük voltak, és a lány beolvas a szüleinek, az anyját lekurvázza, a szemükbe mondja hogy sosem erre vágyott, amiről ők annyira meg voltak győződve, hogy megadták stb. Ónodi Eszter játszotta az anyát, de nem tudom melyik filmből volt a részlet. A tárgykör tehát a szülői példamutatással, hitelességgel, és a következetesség fontosságával kezdődött, ez nekem bejön, mert ennek is igenis rendkívül fontos szerepe van abban, hogy hogy kezeli, hogy alakítja valaki a kapcsolatait. A lány az anyja szemébe köpi az aduászként bedobott "az anyád vagyok"-ra, hogy: "nem tűnt fel!". Kemény. 

Voltak részletek ismert sorozatokból, filmekből: a Szex és New Yorkból és a Válótársakból is például. Ez utóbbi igen friss volt, emlékeztem is rá, és csodálatos, tankönyvi mintapéldája volt a női manipulációnak, vérszívásnak. 

Nagyon tetszett egy Anne Hathaway - Robert De Niro közös jelenet is - ahogy rákerestem, megtudtam, hogy a The Intern (A kezdő) című filmből vágták be. Hathaway sopánkodik, hogy megcsalják, tudja 2 hete, és cipeli a terhét, de nem mondja, és a gyerek így meg úgy... mi lesz velem most? ... Jó jelenet volt, mert annyi mindent ki tudott belőle emelni és hámozni Csernus, igazán élvezetes volt így, az ő segítségével boncolni egyes mondatokat, szavakat, azok valódi jelentéstartalmát, amiket kiad az ember magáról egy beszélgetés közben, és észre sem veszi. 

Ez a kép a mátészalkai előadáson készült. Forrás.

A mi lesz velem? kérdés többször felmerült ezekben a párkapcsolati válságokat, megcsalásokat bemutató kisfilmekben. És hogy állítólag ez a kérdéskör szinte megbénítja néha az embert: nem cselekszik mégsem semmi, mert: mi lesz velem? 

Nemrégiben olvastam Almási Kittitől a Hűtlenséget, és erre rímelve Csernus is elmondta, hogy a megcsalásoknál mekkora szerepet játszik a megcsaló saját önbizalomhiánya, önismeretének hiánya. A harmadik fél csak kompenzáció, és gyakran nem is a mások felet csalja meg az ember, hanem

a saját ígéretét, és saját magát adja ott fel... 

Az önbizalomhiány fontosságának hangsúlyozására előkerült az is: hogy szerethetsz valakit, ha nem szereted önmagadat? 

Érdekes és sokrétű téma volt, egyáltalán nem csak az ingatag kapcsolatokról, a se veled, se nélküled állapotról esett szó, és szerintem üdítő volt a változatosság, amit a kisfilmek, a vetítés, a "közös" megbeszélés adott utána. Habár volt most is mikrofonoztatás (előszeretettel interjúvolt megint férfiakat, ugyan mit keresnek itt, elrángatta-e őket az asszony stb.), de nem állított igazán pellengérre senkit, inkább valóban a vetítés volt a fő program. Érdemes volt elmenni rá. :)

Csernus és a kiút

csernusdoki.hu

Ha már így belejöttem a mászkálásba, úgy gondoltam nem hagyhatom ki imádott Csernus dokim újabb előadását, és elrángattam rá a Zembert is.

Páran kérdeztétek tőlem előtte, hogy mi a téma. Nos, a téma a Kiút volt, ami egyezik a doki legújabb könyvének címével is, de igazából nem annyira számít, mi a téma... Persze aköré lesz kanyarítva a mondandó, de mindig azon múlik, pontosan hogy alakul az előadás, hogy kik kerülnek ki. Az avatatlanok számára elmondom, hogy egy Csernus-előadás sosem ülsz-és-nézel-és-ő-megmondja-a-tutit. Mindig interaktív, és aki kikerül, nos, azt felboncolják. Lehet persze nemet mondani. De mindig vagy önkéntes megy ki, vagy a doki választ a veszélyzónából, ami az első két sort jelenti általában a teremben.
Ennek megfelelően - bár nem félek Csernustól, de azért mégiscsak, egy roppant nagy dolog ott kinn lenni vele - hátra ültünk. A meglepetések embere erre fel fentről, az előadó hátsó ajtajából érkezett meg, és nyakon csípett egy leghátul ülő lányt, aki ki is ment vele.
Aztán jött pár újabb meglepetés...

csernusdoki.hu

A jegyünket átadva a belépéskor kaptunk egy nyereményszelvényt, amin egy-két kérdésre kellett válaszolni, pl. életkor, voltunk-e már az előadásán a dokinak stb. és azt mondták könyvet lehet nyerni. Haha. Csernus kezében ott is volt a könyv, A kiút, ahogy bejött, és azzal a lendülettel, ahogy leért, magához ragadta a nyereményszelvényes dobozt, amiben ott lapult a Zember és az én nevem is. Hát masszív kipirulás következett, mint amikor a tanár lapoz a naplóban, a felelőt keresve, mert persze ki is jelentette rögtön, hogy onnan választ még egy kedves résztvevőt. És lehet nemet mondani a nyereményre - amit egy kis "beszélgetésért" cserébe lehet megkapni, de akkor addig húzunk, amíg valaki nem megy ki. :D Hát echte feleltetés. Volt is egy ilyen tanárom gimiben, aki addig sorsolt felelőt, amíg az első órán mindenki el nem lőtte a félévi egyszeri passzt :)

Nem minket sorsoltak ki, így szemlélőként voltunk a továbbiakban jelen. De elég sok aktív résztvevő lett végül, a felső sorból kikapott csajon és a kisorsolt nőn kívül. Volt egy később csatlakozó önkéntes, és voltak "mikrofonoztatott" első-második sorbéliek is, négyen-öten.

Forrás

A téma tehát a kiút volt. Nagyon sok szó esett ezzel kapcsolatban arról, hogy miben hazudunk önmagunknak, ez miért rossz, és hogy miért nincs valakinek önbizalma, hogy lehet azt szerezni? Szóba jöttek párkapcsolatok is, de szülő-gyermek kapcsolat is, hogy kövezik ki a szülők jószándékkal a pokolba vezető utat. Nevelés, féltés, hamis példamutatás. Megcsalás, és csalatkozás. Félelem, fájdalom...

Azt kell mondjam, mindig, minden körülmények közt nagyon szeretem hallgatni, amit Csernus mond, és sosem unatkozom rajta, mégis, egy kicsit a többi előadása mellett, amin voltam, ez elhalványult, és rájöttem, ez azért van, mert nem tudott olyan mélyen érinteni a kérdéskör. Lehet, hogy nincs szükségem a kiútra. Óhatatlanul is gondolkodtam azon, én milyen feleletet adnék a feltett kérdésekre, és arra jutottam, nem hazudozok önmagamnak. Vagy csak nagyon jelentéktelen apróságokban, amiket aztán korrigálok, vagy tisztában vagyok vele, hogy nah, most önbecsapok éppen: pl márpedig megint elkezdek fogyni :D
Az viszont érdekes volt, hogy az emberkék, akik kinn voltak, mennyire nem képesek válaszolni egyszerű kérdésekre, mennyire nem tudnak reagálni a szemtől-szembe helyzetekre, és nem tudják, hogy kéne ezeket a szembesítéseket kezelni. Lehet, hogy minket megedzett a Zegyetem a Zemberrel? Vívtunk ott elég sok vérre menő csatát, ahol néha tényleg iszonyúan kellett figyelni, hogy mikor mit mondjuk, hogy manipuláljuk esetleg mi a vizsgáztatót. Terelni egy olyan kérdéshez, amire tudjuk a választ, hogy ne másikat kérdezzen például. Számtalan apró kis játszma. Megbeszéltük utána, hogy basszus, ha megkérdezik, hogy hazudozok-e önmagamnak, és én úgy gondolom, hogy nem, akkor azt kéne mondani, hogy nem. Mindenki borzasztó nagyokat hallgatott zavarában, vagy iszonyú könnyű támadási felületeket nyújtott Csernusnak. "Van barátja?" - hallgatás. "Hááát, van." "Most akkor van vagy nincs?" "Van..." "És a párja felnőtt férfi?" "Ezek szerint nem." o.O

csernusdoki.hu

Ki az, aki egy eldöntendő kérdésre ezzel válaszol, csak mert feltették neki a kérdést?! Jó persze, azért volt ez a válasz nyilván, mert van az egészben valami, ami bűzlik.
Csernus nagyon figyel a reakciókra, nagyon tud értelmezni és gyorsan reagálni. Van benne rutinja. Mi meg élvezettel figyeltük és ismertük fel néhol a módszereit, vagy beszéltük meg utána, hogy mit kellett volna.
Mutatott arcokat is, hogy hogy ismerhetjük fel a hazugságot az embereken.
És nehogy azt higgye valaki a fent említett mondatok alapján, hogy agresszív volt, egyáltalán nem. A "Bevállalja?" korszak Csernusa már a múlté. A jelen Csernusa vicces, laza, közvetlen, és minő csodálkozás, mégis ugyanúgy rá tud tapintani a lényegre, és kíméletlen is.

Meg kell említenem két kifejezetten vicces momentumot az előadásról, hát szakadtunk a röhögéstől. :D Az egyik veszélyzónás első sorban ülőnek csörgött a telefonja, Csernus elkezdett a csengőhangra kicsit táncikálni, majd azt mondta, hogy úgy felvenné egyszer ilyenkor a telefont, és odalépett és fel is vette (persze hagyta is, sőt segített neki elhúzni a csúszkát a telefon tulajdonosa), majd bemutatkozott, hogy ő Csernus Imre, és hogy a hívó keresse később a barátját, mert épp az ő előadásán ül. :D... :D Azt mondta nem kell totál zavarba jönni egy csörgő telefontól.
A másik, hát húúú... képzeljétek el, az imádott dokim, egyszer csak eltűnt, ahogy hátralépett az első sortól, mert nem vette észre, hogy van ott egy kósza lépcsőfok... Hatalmasat esett hátra....És aztán mindezt úgy kommentálta frissiben: "hú de kurva jó, hogy nem lett nagy bajom!" és velünk együtt nevetett önmagán, illetve elmesélte, hogy ilyen még sose  fordult elő vele, és hogy nem szabad ezektől kiesni a ritmusból, és nem kell a világ balfaszának hinni magunkat, ha megbotlunk vagy hasra esünk pl. az utcán... :) Szenvtelenül és gördülékenyen folytatta aztán. :)

Sokat káromkodott az előadásban, de csak ahol igazán szükség volt rá, nem volt bántó, csak erőteljes volt, vagy nyomatékosított néhol - engem amúgy se zavar ez, csak pár nebáncsvirágot, aki úgy gondolja ha nem mond olyat, hogy pöcs, akkor attól nem is igaz, hogy a férje egy pöcs. :D

Érdekes volt, amit arról mondott még, hogy a nők manapság növesztenek a lábuk közé egy farkat. Elveszik a "gömbölyded nőiesség" (belül gömbölyded), és pasikká válunk, pasis attitűdöd veszünk fel. Erről mikrofonoztatott két nőt - jaj nagyon mást akartam írni rájuk, de nem fogok -, akik meglepően agresszívan támadtak rá vissza - na mi az, csak nem fájt az igazság??, persze kinek nem inge... - illetve mesterien beszéltek mellé... De a doki végül csak legyintett rájuk.

Forrás

Csernuson edződve a mostani előadás nem nyújtott sok újat, de annál izgalmasabb volt, hogy mivel nekem is van némi emberismeretem és pszichológiai rálátásom, illetve mivel mondhatjuk békében vagyok önmagammal, mintha valahogy más szemüvegen át nézhettem volna az előadást, mintha láthatnám a zsinórokat és titkos rekeszeket a bűvésznél. Érdekes volt ilyen szemszögből elemezgetni a résztvevő embereket. És félre ne értsen senki, nem nagyképűségből írom ezeket, és persze kibicnek semmi sem drága, ha mégis kinn lettem volna, elképzelhető hogy bevisz a málnásba, van néhány dolog, ami elő lehetett volna túrni, bár igaz, ami igaz, büszkén mondtam volna el, hogy hatására változtam és változtattam nagyon sok mindent nemcsak az életemben, de a hozzáállásomban is, és sokszor felnyitotta már a szemem. Nem féltem volna megmondani, hogy nem hazudok önmagamnak, vagy hogy igenis boldog, felnőtt párkapcsolatban élek. :) Ezekben nem tudott volna megingatni, de bizonyára talál gyenge pontot és kizárt, hogy zavaromban nem hagyok én is valami támadási felületet. :)
Pláne, szerintem a Zembert is megszorongatta volna, mert azokra is vannak módszerei, akik úgy állnak elé, hogy na majd én megmutatom neki... :)

Kifelé menet csókot dobtam a Csernus óriásplakátnak, mire megjelent mögöttünk az épületet szintén azon a bejáraton elhagyó doki, szóval szerintem még látta is, a Zember meg azonnal elkezdett froclizni is, hogy na, dedikálás, dedikálás a kezemre? :D  Azt szerintem már nem hallotta. :)) Jó élmény volt egészében, és sok minden ismert dolog közül az "új" üzenete számomra az volt, hogy mindig csináljunk valami merőben újat - akár csak emocionális szempontból új dologba belevágni, megismerni, mert ettől lehet fiatalnak maradni.

Offline szülők, online gyerekek - kommunikációs és generációs különbségek

Forrás

Azt hiszem elkezdhetem végérvényesen elfelejteni azt a korábbi álláspontomat, hogy nem érdeklődöm a pszichológia iránt. Megint elcsábultam egy Mindennapi életünk pszichológiája előadásra, amit ezúttal Tari Annamária tartott, és a téma a digitalizálódó világ és azok a veszélyek, feszültségek, amik ebből adódhatnak. A cím is figyelemfelkeltő volt, és egyszerűen vázolta mi is a gond: Offline szülők, online gyerekek. 

Most nem volt teltház, mint a Meseterápiás előadáson, de azért jöttek szép számmal emberek, bár nem értem, miért hoztak sokan gyereket is magukkal - általános és középiskolást is... utánanéztem, és a szervezők írták ki valamikor az oldalukon, hogy lehet hozni gyereket is, hát ezt egy elég elfuserált dolognak tartom, mert ezek az előadások - hiába, hogy a téma biztos őket is érdekli, vagy inkább érinti - nem gyerekek számára készültek, sem az előadás diák, sem a szókincs... még Tari Annamária is mondta, hogy felnőtteknek szól, de hát igyekszik, hogy a gyerekek se unatkozzanak. Nos, nem tudom, én biztos nem vittem volna el még a kamasz gyerekemet se. Akik közel ültek hozzám méla unalommal tespedtek a székbe. Rengeteg idegen szó is tarkította ráadásul az előadást. 

Én persze nem unatkoztam! :) Jó volt az előadás, hallgattam volna még egy darabig.

Az X - Y - Z generációkat már eddig is hallottam és ismertem, de most megtudtam, hogy az X-et megelőzők a Baby Boomerek, a Z utániak, pedig az Alfák - akik most ülnek a babakocsiban, bölcsődében. 

A dolog rögtön az érintőképernyővel kezdődött... merthogy az okostelefonok kezdik ugye uralni, sőt, mit szépítsünk, uralják a mindennapjainkat, és számtalan tevékenységet ezen végzünk, csak persze néha feleslegesen is azon küttyög mindenki. Annamária szerint az érintőképernyő (tehát kvázi az IT fejlődése révén keletkező különféle kütyük és digitális vívmányok) nem rosszak, és hogy a gyerek számára ez tulajdonképpen olyan, mint egy luxus gyerekszoba. Ahol ráadásul üresjárat sincs, nem kell unatkozni, várni, bármikor találhat elfoglaltságot, játékot, barátot beszélgetni stb. 

A virtuális világban bizonyítottan több információt mondunk el magunkról, viszont többet is hazudunk, mint face-to-face. (hova vezet ez!) Volt egy felmérés, mely szerint egy 2000 nőnél végzett felmérés során 30%-uk hazudott valamilyen elfoglaltságot, amikor otthon volt. Az információkról a számok pedig: face-to-face 30-40%-ot mondunk el, a neten ezzel szemben 80%-ot osztunk meg magunkról. Ezzel mondjuk vitatkoznék, mert a közeg nem mindegy, tehát a legjobb barátnőkkel való beszélgetés nem ugyanaz, mint a szomszéddal a problémák rendezése, vagy akár a szülőkkel-nagyszülőkkel valaminek a megszervezése stb. 

Az alfákról, és a digitális fejlődésről, ennek hosszútávú hatásairól még nem sok következtetést lehet levonni előre, de tény, hogy a Z is már beleszületett a fejlett információs technológiába, őket digital nativesnek is nevezik (digitális őslakók). Míg az Y számára még úgy volt megszokva hogy, egyszerűsítve: haza kell menni, és akkor ott lehet számítógépezni, a Z már állandóan magánál hordja a fejlődés vívmányát, az okostelefont. Az X és Baby Boomer lehet, hogy használja ugyan a kütyüket, vagy némelyiket a kütyük közül, de az Y, Z, Alfa számára az online már = életforma és élettér. 

Forrás

Annamária szerint az internet, vagy a közösségi média nem lehet a jutalmazás, vagy a büntetés eszköze. Ez egy érdekes kérdés, és márpedig igen komoly problémákat okozhat, főleg egy olyan családban, ahol a tini figyelmét állandóan leköti a netezés, játék, chat stb. Persze tanulásra is kell és használja is a hálót, csak valószínűleg inkább a többire ugyebár. Még én is emlékszem, amikor otthon voltak számítógépes játékaim, és alig vártam hogy hazaérjek, és nyomkodhassam. Általában egy óra volt megengedve rá ebéd után és tanulás előtt. :) ... kellenek a keretek - szerintem. Ez pont olyan, mint hogy ne nyomkodja már a gyerek ebéd közben is ugye az okostelefont. Tari Annamária mondta, hogy hát ez nem egy rossz dolog, merthogy ugye a saját kis luxus környezete az, de azért egy normális neveléssel rá kell vezetni a gyereket arra, hogy mikor nem illik, vagy hogy félre kell tudni tenni. Ezt majd valahogy magamban is tudatosítom, bár most nincs itt senki, hogy példát kelljen mutatni neki, azért bevallom, rengetegszer hozzátapadok a laptopomhoz (hiába, hamisítatlan Y-os vagyok, okostelóm sincs! :D), és ebéd közben mondjuk végigolvasok pár blogbejegyzést, görgetem a facebookot, stb. 

Apropó facebook. Volt egy kérdés az előadás eleje felé, hogy ki van fönn... itt ... és itt?... és amott? Fel kellett emelni a kezet. A legnépszerűbbtől haladtunk a kevésbé ismertek felé, és kicsit megmondom őszintén kellemetlenül éreztem magam, mert egy ideig gyakorlatilag le se kellett tennem a kezem - nahát, én mindenhol fenn vagyok? Persze elgondolkodtam, hogy az egy dolog, hogy van accountom, azért pl. a pinterestet és tumblrt elég random módon használom, vagy szinte soha.

Forrás

A számítógépezés-okostelefonozás, mondjuk megint akkor érintőképernyőnek, sajnos vizsgálatok szerint pont olyan függést tud okozni, mint a szenvedélybetegeknél, tehát gyakorlatilag szenvedélybetegséghez hasonló tünetekkel járhat. Mi is láttunk már a gépéhez ragadt geekeket... de vajon mi, mennyire vagyunk ettől? Én rettentően sokat gépezek... böngészek, keresek, kommunikálok barátokkal, social-kémkedek, képeket halászok, blogolok és blogokat olvasok, vásárolok és ajándékötletet (vagy egyéb ötletet) gyűjtök, teszteket töltök ki és persze játszom is... Tetemes idő, de sokszor borzasztó praktikus, és olykor időmegtakarítás is. Vagy csak mentegetem magam :) A környezetünkhöz mindenesetre hozzánő, és hogy hogy nem, de a világ ebbe az irányba halad tovább.

Forrás

Forrás

És a gyerekek, akik ugye nyakig benne vannak - merthogy állítólag az ikonokkal pl. már egy kétéves is simán letölt valamit, megnéz, előkeres megjegyez egy elérési utat stb. - nekik a fejlődésükre is máshogy hat, és most nem is a tanulásra kell gondolni. A kognitív és a biológiai érettség nagyban eltér. Az IT ugyanis előretolja a kognitív képességeket, ami nem baj, csak az érzelmi feldolgozóképesség ezt nem követi. Vagyis, tulajdonképpen, a gyerek lehet baromi okos a gépen, és megold egy apuka által megoldhatatlannak tűnő problémát, de közben azért ő totál infantilis módon gyerek még. Vicces volt, de nagyon igaz, amikor Annamária a szülőkre mondta, hogy hát ugye nagyon ügyesek, és neteznek, merthogy "láttak már gmail csatolmányt" és "csatoltak már képet emailhez" hát igen... ez remekül jellemzi a különbségeket, mert ez ugye a fiatalság számára olyan rutin, hogy el se kell magyarázni már, az ősöknek viszont néha a netes tudományuk csúcsát jelenti. Ha ebbe belegondolunk, persze hogy nyilvánvaló feszültségeket okozhat a háló, a virtuális világban töltött idő és a fel-és letöltött tartalmak, online közösségek. Az X-re és Baby Boomerekre jellemző tekintélytisztelet már odavan, a gyerekkor lerövidült, és mégis egyfajta infantilizáció van, ettől alakulnak ki a Mama Hotelek - amikor ugye anyuci pici fia még 40 évesen is anyuci vérét szívja, mert az kényelmes...

Azt is mondta az előadó, a képességek eltérése kapcsán (gmail csatolmány vs az internet tizenéves urai) hogy tematizálni kéne a családban az internetet, heti 3-4x kb. Szóba hozni, beszélni róla, hogy ott mi történik, mert különben nem derülnek ki bizonyos problémák, és ebben nagyon igaza van, mert szerintem egyes szülők számára eleve egy nagy köd, hogy mit nyomkod annyira a gyerek a gépen órákon át, és nem beszélnek róla, maximum megszidják érte, hogy már megint nem tanul, hanem azzal foglalkozik. Feljött egy amerikai tini példája is, akit online zaklattak, és később elköltözésük ellenére (az internetről nem költözött el, helló!), újrakezdődött a zaklatás és végül a lány öngyilkos lett. Nem a neten történtekről, vagy annak veszélyeiről kellett volna azzal a kislánnyal is beszélni, ahelyett hogy ügy és költözés lett belőle? Kislányom, ne regisztrálj fel oda újra, mert megtalál a fazon...? Vagy valami hasonló? Nem is értem, hogy gondolták, hogy egy online problémát offline oldanak meg. Ezek a nagy gondok. 

Mesélt Tari Annamária egy történetet, amiről szinte azt gondolta megrendezettnek kellett lennie, pedig csupán a "véletlen" műve volt: három taxi állt egymás után, utasra várva, az egyikben a sofőr facebookozott a telefonján, a másodikban egy az ablakhoz felszerelt mini tv-t nézett az ipse, a harmadikban pedig, égett a belső kislámpa és ... kitaláljuk? Igen, ment a keresztrejtvény-fejtés. Ennél szebben nem lehetett volna egymás mellé rakni a generációkra jellemző "időkitöltést" és annak változásait. Hogy kinek mi volt az élmény, a szórakozás, a tevékenység. És igazából a fb-ozó nem volt egyedül.. mert ő kapcsolódott másokkal közben, a hálón. 

Forrás

Az online és az offline személyiségünk gyakran különbözik, és állítólag az online élénkebb és impulzívabb, valamint egy úgynevezett érzelmi inkontinencia, egy gáttalanság jellemzi. Ez diffundálhat az offline térbe is, pl. jellemzően a Z-knél és alfáknál. Hmm, nekem erről rögtön az jutott eszembe, hogy ezért olyan szemtelen minden kis p*** tizenéves :D Már elnézést. De mintha senki nem tudna viselkedni a különféle offline szituációkban, mert az online megfelelőt alkalmazná rá, csakhogy valamire nem lehet ráhúzni az online lazaságot... 

Mondta Annamária, és ezzel is nagyon egyetértek, mert a bőrömön érzem, hogy már a mikrogenerációk sem szeretik egymást. Ami régen nem volt... most pedig már az Y sem szereti a Z-t, hát igen, lásd a fenti sípszavak hozzászólásom a témához... 10 év is olyan árkot ver már, hogy hihetetlen, és csak bámulunk "azokra", akikkel azért annyira nem is lennénk távol egymástól, hogy hát mik ezek, droidok? És jön a "bezzegelés" huszonévesen, a tizenévesre. Akceleráció ez is? :) ... 

Manapság már tulajdonképpen online gyűjtünk infót mindenkiről, és az a helyzet, hogy ilyenkor címkét is aggatunk valakire az online kép alapján... Csakhogy az online kép nem mindig harmonizál a realitással. Ezt úgy nevezik a szakemberek, hogy primacy error. 

Forrás

A Z generációnak a "text" forma kezd fontosabbá válni pl. a beszédnél. Ezért van, hogy néha egymás mellett is képesek fb-ozni egymással a tizenévesek.. és aztán elváltak, azzal az érzéssel, hogy jót beszélgettek... Hol vannak a régebbi idők közös tevékenységei ezekhez képest: egy tábortűz, egy sátorverés... ? 

Érdekes, hogy vannak ebben a generációban, akik emiatt a nagy text-uralom és online élettér miatt már offline sok élethelyzettől jobban félnek: akár egy jelentkezés az órán, egy bocsánatkérés... És hogy ezek kezdenek katartikus élménnyé felértékelődni, ha mégis előfordulnak. 

Sok szó esett még a nárcisztikusságról is, mert ugye aki magát mutogatja az interneten (szelfizés - de lehet lelki szelfizés is, pl az állandó információmegosztás magadról) az nárcisztikus, és minél nárcisztikusabb valaki, annál interaktívabb az online felületeken (haha, mindjárt bezárom pár accountomat :D). Csökken az önkontroll, eltérőek a csoportnormák, és az intimitáshatárok, és túlprezentálnak - szerintem mind ismerjük ezt.  
Ez már a saját véleményem: számomra már az is sok, amikor a fb-ra feldobják az öööösszes elkészített kajájukról az okostelóképet, 120 félig homályos fotót másodperces különbségekkel az egyébként halálronda gyerekükről, vagy óránként jelzik merre járnak, ott kivel vannak és mit esznek, ÉS most milyen jó nekik... Vagy akár: MINDIG milyen jó nekik. Kac-kac. Szoktuk ugye mondani, hogy abból látszik, hogy valakinek normális élete van, hogy ez nem látszik a neten :) Nem kell mindig mindent megosztani... elmondani... elsírni... Az online tér nekem leginkább a second life-ról szól - ami az olvasás-blog körül forog, és az ehhez kapcsolódó társaságomról. 

Forrás

Szőrmentén, de szóba került az is, ami nekem vesszőparipám, és ami egyre inkább gondot fog okozni a felnövekvő generációkban: a nevelés. Hogy igenis, kell nevelni a gyereket... Mert a szankció nem írja felül a szeretetet. A korlátok kellenek, attól még tudni fogja a gyerek, hogy szeretve van. És még egy nagyon fontos dolog: nem kell, hogy minden rózsaszín legyen, sőt... nem is szabad: a veszteség is építi a gyereket, nem csak a boldogság. Érdekes belegondolni, hogy teljesen más szabályok működnek, mint mondjuk 20 éve. Akkor még... más volt a világ - jaj lőjetek le a vége felé, mert nem csak öregnek érzem magam ettől a cikktől, de már öregesen is dumálok :D De tény, ami tény, igaza van Tari Annamáriának: hogy most más az megy, hogy boldog, boldogtalan osztja az észt az interneten. Például én, itt a blogban... Köszi, hogy elolvastad! ;) Remélem tetszett, sok érdekes téma merült fel, beszéljük meg! :) 

/A posztot jegyzetek alapján készítettem, így szó szerint elhangzott mondatokat is tartalmazhat Tari Annamária 2014. november 25-ei előadásából./

Tari Annamária könyvei közül (csak hogy sose fogyjon a váró-vágyólistám ;)):

Andiamo posztja a Ki a fontos: Én vagy Én? c. könyvről, és remek eszmecsere a témában: Online vagyok, tehát vagyok.

Meseterápia

Boldizsár Ildikó

A hét elején voltam egy nagyon érdekes előadáson, Boldizsár Ildikó tartotta, Meseterápia címmel.

Hogy kerültem én oda? Merő véletlenségből... Megláttam egy plakátot, és mivel a témázásban aktuális volt nemrég a mese témája, gondoltam "elmélyedek" benne egy kicsit, és talán-talán megmagyarázza nekem, hogy hogy is működik mindez; miért jó a mese, és mire jó a mindennapjainkban.

Egyszóval nyitott voltam a téma irányában, hiszen tudjátok, mesekedvelő lélek vagyok, de azért mégsem tudtam, mire számíthatok, milyen az előadó személye, beszélőkéje, stílusa. Mennyire tud majd odaszegezni, mennyire köti le a figyelmemet, mond-e majd érdekeset, újat? 

Röviden szólva: tudott. :) 

Remekül éreztem magam ezen az előadáson. Mindenféle pszicho-humbugot nélkülözően, nyíltan, tisztán, érdekesen és figyelmet követelően mesélt Ildikó. 

Az elején kicsit megijedtem, mert hosszúnak éreztem a bevezetést, hogy miről is lesz szó, kicsit nehezen lendült bele a mondókájának abba a részébe, ami igazán tartalomdús is volt, és ez bizonyára azért is van, mert rettentő nagy ez az egész "mesekincs", és mindennek az értelmezése, pszichológiában való használhatósága, ő pedig olyan nagyon sokat tud róla, átfogóan, hogy nehéz lehet ilyenkor belekezdeni. Azonban nem tartott sokáig és csüngtem a szavain a bevezetőt követően... 

Nagyon sok mindent megtudhattunk a mesékről, úgy, hogy közben nem éreztük tehernek az információkat, még a számadatokat is megjegyeztem, valahogy beleültette Boldizsár Ildikó a fejembe - nagyon jól tud tanítani is, ez biztos. Mert a meseterápiát külön kurzuson tanulni lehet, több mint száz órában. Megmondom őszintén nagyon érdekelne, persze csak egyfajta hobbi-érdeklődés szinten, plusz azt hiszem alap bölcsész diploma szükségeltetik hozzá, szóval nem vagyok rá megfelelő alany. (Közben megtudtam, hogy ez nem is így van, és mégis mehetnék is akár... hmm.)
Volt itt is egy elgondolkodtató pont, amit csak mellékesen jegyzett meg Ildikó, de nagyon fontos, mégpedig, hogy ez nem jó, hogy van ilyen képzés, hanem ez az emberiség szégyene. Szomorú ugyanis, hogy ezt jelenleg tanítani kell. Hogy hogyan "gyógyuljunk" mesével, történettel, hogyan forduljunk ehhez az eszközhöz, ami ugyebár régen, olyan természetes volt, mint levegőt venni. És bár nem volt kimondva az előadáson konkrétan, de ennek nagyon sok köze van az olvasáshoz is, ugyanúgy nem olvasunk, ahogy nem mesélünk, és minél kevesebb a mese, annál kevesebb az olvasó ember. Ettől pedig butulunk, akkor is, ha közben egyre okosabbak a kütyüjeink...

A gyerekekben kialakulnak mesehallgatás, meseolvasás közben úgynevezett belső képek - úgy örültem ennek, mert a mesés posztban én éppen ezt regéltem el, hogy azért (is) szeretek annyira olvasni, mert a fantáziám szinte filmként vetíti az olvasottakat. Jó volt ezt visszahallani, hogy igen, ez így működik jó esetben. Rossz esetben azonban van olyan, hogy valakinek nincsenek belső képei, és ezt valahogy ki kell alakítani benne (ki lehet!)... és ez azért van, vagy azért is lehet, mert nem hall, nem olvas mesét. És bár itt sem húzta meg Boldizsár Ildikó egyértelműen a párhuzamot, mi meghúztuk (Tittivel és Pöfivel voltam ott): akiben nincs belső kép, nem lesz olvasó ember, nem látja a fantáziája az olvasott szöveget, és ezért egyáltalán nem fogja szeretni az olvasást mint tevékenységet... Az pedig, hogy tévézünk, képeket, mozgó képeket nézünk egyszerűen kiöli a belső képet - a gyerekekben ezért nem alakul ki belső kép (és az olvasás szeretete sem, ahogy összekötöttük), ha sokat tévéznek, ha nincs meseolvasás, mesehallgatás. Van erre egy remek kép a neten, nekem rögtön bevillant, roppant egyszerűen ábrázolja ezt a dolgot, meg is kerestem, íme: 

Rengeteg mesetípus létezik a világon, nem is hittem volna: 2399. (persze meg kellett jegyeznem rá, hogy nem igaz, hogy nem találtak még egyet, hogy kerek legyen ;)) A népmesének magának is 9 típusa van, ezeket fel is soroltuk, és hallhattunk rá példát, meg azt, hogy mire jók (pl. tündérmese, állatmese, novellamese, csalimese...). Nem csak a típus sok, de a világ mesekincse is, hiszen földrészenként ezerszám vannak mesék... Nagyon kíváncsi lettem egzotikus tájak népmeséire. 

Kis agytorna is volt a programban, találós kérdések által. Érdekes, én nem szeretem a találós kérdéseket, fárasztóak. Talán a szfinx kérdése a Harry Potterben volt az első kivétel, amikor élveztem a kérdést, és a választ is. Na, nem kell aggódni, itt okos találós kérdéseket kaptunk, frappáns megoldásokkal. 

Milyen messze van kelet a nyugattól? Milyen messze van ég, a földtől? Milyen messze van igazság a hazugságtól? 

Lehet rajta gondolkodni, mit lehet erre válaszolni. Távolságot, kilométert? Netán hogy ugyanannyira, mint nyugat a kelettől? (elhangzott) 

A gyerekek, akiknek Ildikó mesél, mindenféle veszett nagy kilométereket szoktak mondani rá, egész addig, amíg választ nem kapnak... egy lépésnyire (pardon, rosszul emlékeztem, de ez is jó lenne :)) egy napnyira: napkelte-napnyugta... és akkor el lehet gondolkodni az ég-föld problémakörön újra. Újra és másként. Mert ez az okos nők ismérve a mesékben is - hogy másként tudjuk szemlélni a világot, csavarintunk egyet a problémán, és lám, egyszerűvé válik. Csak nézőpontot kell váltani. Hozunk is ajándékot, meg nem is... 

Az ég a földtől csupán egy pillantásnyira van. 

És a hazugság az igazságtól? Ez fogós. Nem is kicsit. Ildikó elmondta, hogy a gyerekektől szokta a legszebb válaszokat kapni erre, amikor az előzmények után ezen tényleg elkezdenek "másként" gondolkodni. A válaszok közül a legjobbak, legszebbek: 

Milyen messze van hazugság az igazságtól? 

- egy szónyira

- egy fájásnyira

- egy könnycseppnyire... 

Mind jó válasz, bár az eredeti, igazi válasz a kérdésre az, hogy négy ujjnyira, mert ennyi a távolság a fülünk és a szemünk között. Mert a szemünkkel akkor is látjuk a hazugságot, ha a fülünk nem hallja. 

Rettentő érdekes lehet mesékkel gyógyítani, megnyitni valakit, mesélt is egy konkrét esetet, és tényleg hihetetlen, milyen erővel bírhat egy-egy egyszerű kis történet, néhány megfelelően elhelyezett szó. "Dolog elől futsz, vagy keresel valamit?" Annyira megmaradta bennem a mondatok, ebből is látszik, tényleg, milyen maradandó hatást tud elérni ez a nő, ez a boszorkány, ez a mágus, aki Boldizsár Ildikó, és akinek tényleg a vérében van az hogy meséljen, tanítson, mondja és mondja. Elhallgattam volna még napestig. 

És nem csak hallgattunk, néztünk is! Volt egy rövid vetítés, ami olyan képekből állt, amiket egy élő szavas mesefelolvasáson készítettek gyerekekről és felnőttekről egyaránt. Meg kellett figyelni mi tükröződik az arcokon, a szemekben. Jó volt nézni... és könnyű volt látni azt a figyelmet, koncentrálást, áhítatot, csodálatot, elmélyedést, ami mindenkinél ugyanúgy megmutatkozott. Derűt. Ez egyfajta transz állapot, amibe ilyenkor kerülünk. 

Azt, hogy didaktikus valami, már sokszor hallottam, de úgy, hogy didaxis, még nem - ez persze bizonyára abból ered, hogy sosem tanultam ilyesmit. Nem is ez a lényeg, hanem hogy azt mondta Ildikó, a gyerekek menekülnek a didaktikus mese elől, nem szeretik, és milyen jó, hogy nem szeretik, mert ez normális. Ezt még így sosem hallottam, elgondolkodtató. 

A kérdések után az előadás végül mesével zárult. Megígérte, és be is váltotta, Boldizsár Ildikó mesélt nekünk. Lassan és szaggatottan, és elvarázsolt amit és ahogyan csinált. Teljesen magával ragadott, és a legvégén törölgetnem kellett a könnyeimet. Nagyon megérintett, nagyon szép volt, bármilyen egyszerű is volt. És ez valahol ennek a csodája. 

Biztosan fogok olvasni Boldizsár Ildikótól ezek után. Mesét, vagy magáról a meséről, mindegy. 

Életünk korlátai - Csernus féle értelmezések

metropol.hu

Nehéz megírni ezt a bejegyzést, mert annyi gondolat kavarog bennem, de azt biztosan tudom, hogy írni szeretnék róla. Mindig nagy élmény Csernussal találkoznom - és értem ezt akár a könyveivel, a gondolatokkal való találkozásokra, és a személyes találkozásokra is, az előadásain.

Életünk korlátai- függőségek címmel a doki Gödöllőn tartott előadást tegnap, és szerencsére el tudtunk rá jutni, a Zemberrel együtt.

Boncolgatás volt persze. De kinek mikor mi a boncolgatás. Az hogy mit vált ki belőlünk nagyrészt azon áll, mi van bennünk. Mennyire más, ha az ember problémákkal, teherrel a vállán ül a sorok közt, és mennyivel másabb az, ha igen, elgondolkodik ugyan, de nagyrészt "rendben van". Ettől még vannak apró megvilágosodások, bólintás, elgondolkodás persze.

A legelső Csernus előadáson, amin részt vettem, rettegtem, hogy kihív. Izzadtam mint egy versenyló, de nem csak a "szereplőválogatás" pillanataiban, hanem végig. Szabályszerűen csorgott a veríték rajtam. Akkor, azután kezdtem el valamerre tendálni, egy olyan irányba, ahol lassan megszűntek bennem ezek a feszültségek. Akkor görcsöknek nevezte a dolgot Csernus. Nem, nem az izzadásra gondolok, dehogy. Annak okaira inkább. Lehet ezen nevetni, meg legyinteni, hogy mindig ugyanazok a szavak, de igenis, az hogy félelem, függés, a dolgok kimondása, a fájdalom elviselése, a hitelesség, az önbizalom, az érzések kimondása mind-mind olyan dolgok, amiket nem lehet elcsépelni, ha igazán belegondolunk. Sosem hangzik elcsépeltnek, átlagosnak, amit mond, pedig nagyon egyszerű szavakkal teszi. 

A második Csernus előadáson, amin részt vettem, már egészen más ember voltam. Én akartam lenni a szereplő. Valaki elhappolta a lehetőségem. Szét akartam magam szedetni, mit csinálsz velem most, hogy már boldog vagyok?! Lehet hogy butaság lett volna. Nem tudtam hogy fogok még lépni más szintekre is. 

Ma az előadáson nem akartam kinn lenni. De nem is féltem hogy kikerülök. Lett volna mondanivalóm, vagy nevezhetjük kérdésnek, kinek ne lenne, de résztvevőként is élveztem az egészet. Repült az idő, nem éreztem, hogy már több mint két órája ülünk ott.

Azt akartam írni először, hogy passzív résztvevőként, de ilyen nincs egy ilyen előadáson. Teljesen mindegy, az elején hány kézbe kerül a mikrofon, és hogy aztán csak egy ember kerül a színpadra - vagy kínpadra? -  mindenki aktívan vesz részt az előadáson. Szinte tapintani lehet, ahogy zsizsegnek a gondolatok mindenki agyából ki és körbe körbe. De mindenkinél olyan nagyon máshogy csapódhatnak le egyes mondatok, elindított gondolatmenetek. Ki mire, vagy épp kire asszociál belőle? Kinek mi fáj a legjobban belőle? Kit mi döbbent le önmagával, vagy másokkal kapcsolatban? Ilyen módon az előadás nem csak a szó szoros értelmében interaktív, hanem rendhagyó módon is. A Zember azt mondta utólag, hogy szabályosan csüggtem Csernus szavain. Mert mondott valamit, nem csak beszélt. Mert nem mond hülyeségeket. Mert akármennyit hallottam, olvastam tőle már, mindig gyújtogat néhány villanykörtét bennem, mindig máshol, mindig máshogy.

Pedig amikor megláttam az előadás címét, bevallom nem villanyozódtam fel, mivel a függőségeket állította a középpontba, és folytatódott is az alcím ezek felsorolásával: drog, alkohol, játék, társ tv... Az első pár igazából nem annyira áll közel az emberhez ha nincs drogos vagy alkoholista a környezetében. Nem tudunk  úgy kötni valamit a dologhoz, mint a többinél. De aztán jött a társ. A tv. Innen az internet. Facebook. Vásárlás. De akármi másból válhat még függőség. 

A doki már az elején rátapintott a lényegre. Ki a függő, mi jellemző rá? És bontogattuk, bontogattuk. A szerelmes ember nem függő-e? Nem olyan tulajdonságok jellemzik-e, mint a drogost, bizonyos tekintetben? Az ember nem függ-e a haláltól? Nem függ-e a félelmeitől? Bárkitől akit szeret? Máris nem a heroinista jelenik meg a szemünk előtt, hanem bárki, és ezzel mindenki. 

Nagyon jól jellemezte a hárításokat, a jellemző mondatkezdéseket, azt a fajta kommunikációt, amivel az ember annyira elárulja magát. Ezt imádom, és annyira szeretem máson is felfedezni, mit rejteget, miért tekergeti amit nem akar kimondani. 

muza.hu

A férfi akit kihívott, nagyon antipatikus volt nekem. Amit kiszedett belőle, meglepő volt, bár úgy gondolom, láttam már tőle ennél jobbat is, de mintha lett volna valamennyi visszafogottság benne, és minden bizonnyal lett volna ordítás, és a fájó pontok tovább piszkálása a doki részéről, ha valóban kettesben vannak egy pszichiáter-beteg szituációban.

Voltak szokott gondolatsorok, és ismerős mozzanatok, mégis más lett ez a helyzet is, mint amiket már láttam tőle. 

A pasit tesze-toszának tartottam. Olyan férfi, akivel biztosan sosem bonyolódnék semmilyen kapcsolatba. Sajnos az átlagot képviseli ebben, Csernus is igazi tipikus magyar palinak titulálta. Erőltetetten vicceskedő, feleslegesen feszengő, minden bizonnyal munkamániás, elvált, kissé túlsúlyos, erősnek hiszi magát, de igazából érzelmileg elég gyenge. Állandóan visszakérdezett, hadart, nem igazán mondott egy-két értelmes gondolatnál többet, vagy kerek mondatokat és rengeteget hárított - jó, amellett, hogy ez nehéz a színpadon, azért ha kérdeznek, válaszolsz, és nem a szépségkirálynők színvonalán... Állandóan azt mondta, hogy "Figyelek". A kérdésekre is néha ezt válaszolta, pedig egyértelmű volt, hogy neki kéne mondania valamit, nem Csernus fogja megmondani mindenre azonnal a tutit. Nem is lehet mindenre megmondani a tutit. Ez nem erről szól.

Sírt is, szét is szedték, lehullottak a burkai, rájött arra is, hogy "függ". Hogy fél. Hogy ezt-azt másként kéne. Persze a változtatás már rajta múlik. 

Az ember függő. Én függő vagyok. Ne általánosítsunk, fontos pont. Mondjuk ki magunkra a mondatokat. Ijesztőbb? Hátaztán. 

Függök azoktól, akiket szeretek. 

Függök az internettől - lehet ebben pozitív dolog is, mert szeretem amit csinálhatok rajta, és akikkel kapcsolatot tarthatok rajta keresztül. 

Függök a halálomtól.

Félek a halálomtól? Félek. Félhetek? Hogy ne félhetnék. De jobb nekem, ha tudom, hogy félek. Mi több, ha esetleg ki is mondom. 

Függök azoktól, akiket haláluk után nem engedtem el. Hogy el lehet-e engedni, szépen, békében? És hogy már ne is fájjon? Nem biztos. Aki meghalt nincs. Csontváz. Én vagyok. Akkor ki az akit sajnálok? - magamat. Ha nem is értünk mindenben egyet, jó ezeken elgondolkodni. És ha nem értünk mindennel egyet, amit hallunk az is csak azt jelenti, hogy nem csak bólogatunk, hanem gondolkodunk. 

Még két fontos dolog, nevezhetjük tanulságnak is: nem kell. Lehet. Az azonnal reagált, kipattanó "nem tudom" pedig mindig a nem akaromot vagy a nem meremet rejti. 

Jó volt együtt ülnünk ezen az előadáson, mert tulajdonképpen azt hiszem hasonlóan csapódott le bennünk. És találtunk egy olyan pillanatot is benne, ami hamisítatlanul a miénk volt. És pozitív volt, nagyon. :) 

A Lélekkalauz előadásokon belül még két jó téma és jó előadő várható ugyanitt: Vekerdy Tamás és Szendi Gábor. Gondolkodom rajta, hogy elmenjek-e ezekre is. Persze ők nem csábítanak annyira mint Csernus. 

Szeretem Csernust, és nagyon sokat köszönhetek neki.